Sam Smith

Hogyan legyünk hazafiak?

Ha szeretett hazánk úgy készül lelépni az úttestre,  hogy előtte elfelejt körülnézni,  nincs abban semmi rosszhiszeműség, ha megálljt kiáltunk.

Szeptember tizenegyedike előtt elég rosszul álltunk hazafiság dolgában. Ezt jól meg lehetett figyelni például egy baseball-stadionban, ahol az amerikai nemzeti lobogó csupán egy mintás szövetdarabbá silányodott, s a mellettünk álló fickó számára a himnusz mindössze a show egyik műsorszáma volt, mely alatt idvezült arccal csámcsogta tovább a hot dogját, miközben magunk vigyázzban állva igyekeztünk magasztosulni. Mindez talán kevésbé volt feltűnő a médiában és a közbeszédben; ott egyszerűen csak nem volt igazán ügy a patriotizmus mint olyan. 

De most aztán egyszeriben ismét hazafiságról szónokolunk. Miért kell sokaknak az erőszak ilyen mérvű Viagra-stimulusa ahhoz, hogy ismét szükségét érezzék honfiúi/honleányi mivoltuk kinyilvánításának? De hol voltak ezek a hazafiak, amikor letuszkolták a torkunkon a NAFTA-t meg a WTO-t? Hol voltak, amikor az ipari vállalatok tönkretették vizeinket, erdeinket és gabonáinkat? Amikor gyermekeink elzüllöttek, hol voltak, hogy megvédelmezzék jól bevált alapértékeinket egy új világrenddel szemben?

Egyszóval mindez nagyon furcsa egy a vietnami háborús éveket megért veterán csókának, akinek az ükük-üknagyapja négy bátyjával egyetemben még a függetlenségi háborúban harcolt, s akinek mindkét szülője vesztett el testvért még az első világháborúban, ha most olyanok szónokolnak neki hazafiságról, akik szeptember 11-e reggeléig oly csekély tanúbizonyságát mutatták valamifajta lojalitásnak egy nagyobb entitás vonatkozásában, ami valamivel is több és összetettebb, mint saját, korlátos kis mivoltuk és személyes karrier-horizontjuk.

De persze azt is világosan látnunk kell, hogy a hazafias kivirulás nem volt teljesen spontán reakció a tragédiára. Kellett hozzá az intenzív kormányzati és a gazdasági szféra oldaláról sulykolt propaganda, mely igyekezett hasznot húzni az eseményekből és abból a társadalmi folyamatból, melynek nyomán az amerikaiakat igazi polgárok helyett puszta nézővé és fogyasztóvá silányították. Valódi cselekvés, tettrekészség helyett a tapsolás művészeivé neveltek, gondolkodás helyett logók és reklámok viselésére szoktattak bennünket, arra, hogy az ellenőrzés és a befolyás gyakorlása helyett csak vásároljunk. Egy olyan pillanatban, amikor a legracionálisabb gondolkodásra, jövőképkeresésre lett volna szükség, vezetőink -- a Fehér háztól a CNN-ig -- a szerencsétlenséget inkább egy nemzetpolitikai Szuperkupává aljasították, ahol semmi egyéb szerepünk sincs, mint megválasztani a jók és nemesek csapatát, és aztán csak lelkesen szurkolni nekik.

Ez az országra nézve -- melyet a nagy zászlólengetők állítólag olyannyira becsben tartanak -- hihetetlenül ártalmas, piszkos üzlet. Emlékezzünk csak vissza, hogy a tavalyi szeptembert megelőzően kormányunk mennyire csak azt bizonygatta, hogy jövőnk záloga az, ha a társaságok világhatalma mentén kibontakozó új közjó, a globalizmus áldása oltárán feláldozzuk nemzeti függetlenségünket, emlékezzünk, hogy rács mögé dugták azon fiataljainkat, akik voltak elég merészek kétségbe vonni mindezt, s még továbbmenve, nevetségessé tettek mindenkit, aki érzelemmel merészelt megszólalni Amerika szuverenitásának megőrzése mellett, védelmezve annak munkavállalói érdekeit, környezeti állapotát és polgárai szabadságjogait. És ugyanazon multinacionális cégek, melyek egészen a legutóbbi időkig csak egy logisztikai lerakatnak tekintették Amerikát, hirtelen telecifrázták reklámfelületeiket a nemzeti lobogóval. Amerika szuverenitása ellen -- az olyan szervezetek révén, mint a NAFTA és a WTO -- az elmúlt évek nagyvállalati globalizmusánál sikeresebb támadást még nem hajtott végre senki. Egész történelmünkre visszatekintve senki sem tudott bennünket legyőzni, sem a britek, sem a mexikóiak, sem a déliek, sem a spanyolok, sem a németek, sem a japánok. De mobiltelefonokkal és faxkészülékekkel felfegyverzett ügyvédek mindössze maroknyi csapata, s az a politikusi akarat, mely készséggel bocsátotta áruba az ország nemzeti mivoltát, térdre kényszerített bennünket. Az új keretek nemcsak a nem biztonságos, környezetszennyező külhoni kamionok beáramlását teszik lehetővé autópályáinkra, nemcsak az amerikai munkások bérszínvonalát szorítják le, nemcsak a diktatórikus kormányzatok elleni helyi vagy országos szintű bojkottot tiltják, de a Kongresszus még szándékosan el is játszotta ezen szabályozások megváltoztathatóságának az esélyét is. Ma nagyon helyesen kinyilvánítjuk ragaszkodásunkat és hűségünket a köztársasághoz, amit Amerika jelent, ugyanakkor nem kell behúzott nyakú alattvalókként fejet hajtanunk a birodalom, illetve egy elhibázott politika uralma előtt, melytől Amerika éppen szenved. Van néhány alkalmasabb, jóllehet fájdalmasabb kifejezése a lojalitásnak, mintsem hogy szűk köreinkben elmondjuk egy barátnak, egy partnernek, házastársnak, egy gyereknek vagy egy szülőnek, hogy amit itt tesznek, az helytelen és veszélyes lehet. Ha egyszer szeretett hazánk úgy készül lelépni az úttestre, hogy előtte elfelejt körülnézni, akkor nincs abban semmi rosszhiszeműség, ha megálljt kiálltunk. 

Az igazi hazafiságot a szeretet vezérli, nem a gyűlölet. A hasznos eszmék, elképzelések értelmes cseréje, s nem pózoló tisztelgés. Hozzájárulás, nem pedig üdvrivalgás, részvétel, és nem tilalom, szolgálat, és nem revans. A hazaszeretet egymástól nagymértékben különböző emberek figyelemreméltóan hasonló álmainak eredője, melyben nem a közös történelem vagy kultúra jelenti azt, ami összeköt, sokkal inkább közös jelenünk és jövőnk.

A hazafiság árnyoldalai

Mindig számba kell vennünk a dolgok fonákját is. Mint általában az izmusoknak, a patriotizmusnak is sokkal könnyebben lesz motorja mások gyűlölete, mint egyszerűen csak annak szeretete, ami a miénk. Ezért van az, hogy a Ku-Klux-Klan és más szélsőséges amerikai nacionalista mozgalmak olyan jellemző módon a társadalom perifériájára szorultakból, a legelesettebbekből, a deklasszáltakból verbuválják támogatóik seregét. Továbbmenve, azt is ki kell mondani, hogy szinte minden alkalommal, amikor kormányaink megpróbálták megmondani, ki is tekinthető jó amerikainak, az mindig egy újabb szégyenfolttal mocskolta tovább történelmünket. Így a jelenkori hisztéria is azt a gyászos katalógust bővíti, melyben megtalálható a nők és a vagyontalanok szavazati jogtól való megfosztottsága, a habeas corpus intézményének felfüggesztése a polgárháború idején, a huszadik század legelejének hírhedett Palmer razziái, rajtaütései, vagy a McCarthyanizmus.

Ez a mai kinyilatkoztatás ugyanolyan ideológiai abszurditás, mint amikor az FBI a spanyol polgárháború harcosait korai antifasisztákként értékelte. Ugyanolyan gyalázat, mint amikor 1951-ben letartóztattak egy 83 éves nyugalmazott egyetemi tanárt, miután a külügyminisztérium idegen hatalmak ügynökének minősítette, egy olyan embert, aki ma sokkal igazabb okok miatt közismert: W.E.B. DuBois (William Edward Burghardt Du Bois 1868--1963, amerikai egyetemi tanár és író, aki a feketék helyzetével, felemelésével foglalkozott, halála előtt két évvel belépett a kommunista pártba, elhagyta Amerikát, és az őt tárt karokkal fogadó Ghanában telepedett le -- a ford. megj.).

A személyes sérelmeken túl azonban a hazafiság-őrület azért igen veszélyes, mert egyrészt a semmirekellő himpellérek utolsó menedéke, másrészt legfontosabb eszköze a zsarnokságnak. Miközben az előítélet és a gyűlölködés szinte járványos népbetegség volt az emberiség egész története során, mégis csupán a huszadik század volt először képes a modern technokratikus állam révén mindennek tömegméretekben a gyakorlatba való átültetésére. Gyúrjunk csak egybe egy primitíven hazafiaskodó agitpropságot és egy modern technokrata államot, máris kész a fasizmus kvintesszenciája, ahol az előbbi a lelket mételyezi, míg az utóbbi biztosítja a racionalitás szigorúan zárt logikáját, mely morális oldalról már megközelíthetetlen. Vajon nehéz volt olyan sok zsidót elpusztítani? Adolf Eichmanntól kérdezték meg ezt tárgyalásán. Nem, felelte. "Az igazat megvallva, semmi nehézség nem volt benne. Nyelvünk megkönnyítette ezt." Ez a nyelv a technokrata menedzser nyelve volt, a "hivatali beszédmód".

A mai amerikai közbeszédet is egyrészről a hazafiságra való apellálás uralja, másrészről pedig egy hivatali nyelvezet. Éjszakánként a tévécsatornákon katonai és antiterrorista szakértők beszélnek teljes szenvtelenséggel a halálos és megtorló technikákról. Annak ellenére, hogy ezt az antiterrorista ördögűző harcot szinte már vallásos hevület vezérli, a morális megszólalások teljes mértékben hiányoznak. Bár a felvázolt megoldások gyakran a biztonságnak csupán az illúziója érdekében is már beáldozzák szabadságjogaink egy részét, azok, akik a demokrácia mellett -- lévén mégiscsak legfontosabb eszményünk -- konokul kardoskodnak, bizony úgy tűnik, kissé elkéstek.

Egy megfigyelő szerint jelenleg az amerikai alkotmánynak hat olyan kiegészítése van, melyet a szabadság nevében kikezdtek. A megfigyelés fokozása, a bírósági felhatalmazás nélküli házkutatás, a habeas corpus mellőzése melletti őrizetbe vétel, a titkos és katonai bíráskodás, a cenzúra, a információk nyilvánosságának korlátozása csupán néhány példázata annak az istenkáromló módnak, ahogy a Bush-adminisztráció, a hazaszeretetre való hivatkozással, módosította és korlátozta Amerika természetét, alkotmányát, csorbította polgárainak jogait.

Amerikaiakként éppen hogy nem kell elfogadnunk mindezt. A haladó gondolkodásúaknak különösen meg kell érteniük, hogy semmit sem nyerhetünk, ha behúzzuk a nyakunkat, amit oly sokan gyakoroltak a McCarthy-érában is. Vállaljuk fel inkább az Arnold & Porter, az egyetlen nagy washingtoni ügyvédi iroda Paul Porterjének a hozzáállását, aki azokban a sötét időkben elvállalta a baloldaliak védelmét. Amikor egy kongresszusi vizsgálóbizottság előtt feltették neki a kérdést, hogy igaz-e az, miszerint az irodája kommunistákat képviselt, Porter így válaszolt. "Igen uraim, s miben lehetek az Önök szolgálatára?" A félelemkeltőket és sarlatánokat ízekre kell szednünk, és nevetségessé kell tennünk őket.

Engedtessék meg, hogy mindannyian magunk választhassuk meg, hogyan is fejezzük ki Amerika iránti szeretetünket. A zöldek ezt a környezet iránti aggodalmuk felmutatásával tehetik meg. A liberálisok, vagy éppen az anarchisták a szabadságba vetett hit megóvása révén nyilváníthatják ki. A haladó gondolkodásúak, vagy nevezzük őket szocialistáknak, megtehetik ezt azzal, hogy ragaszkodnak Amerika társadalmi igazságossága ígéretének beteljesítéséhez. A konzervatívok mindezt az időtálló értékek, a jó védelmezése révén juttathatják kifejezésre. A mélyen vallásos emberek személyes tanúságtétel révén, az elnyomottak pedig a tiltakozáson keresztül. Mindez együtt majd közelebb visz bennünket eszményeinkhez. A rendőrök tartassák be az ország törvényeit, beleértve azok legfontosabbikát, magát az alkotmányt. A festők mindezt vászonra álmodhatják, a zenészek megénekelhetik, és a tanárok taníthatják is akár.

Ha valaki netán tőled eltérően merészelné kifejezésre juttatni hazaszeretetét, nos, az is éppen hogy Amerika. Ahogy a néhai rajzfilmes Walt Kelly mondotta még a McCarthy-korszakban: "Valamennyi amerikai alapvető jogait kell megvédelmeznünk, hogy istenverte bolondokat csináljunk ezekből."

Hazafiságunk azonban a legjobb esetben is csak formálódó félben van, melyet végül nem szavaink, hanem tetteink fognak tartalommal megtölteni, minősíteni. Nem vagyunk egyszerűen a stadionokba zsúfolt szurkoló-nyáj, mi magunk is, játékosként és játékvezetőként, a pályán vagyunk!

Forrás: Yes! A Journal of Positive Futures, 
2002, tavasz
Fordította: Malecz Attila