Tegnap jöttem vissza rövid madagaszkári utamról Budapestre. Két hónapot szántam erre a vállalkozásra, hogy néhány történelmi kutatást végezzek, úgyszólván a legendás gróf Benyovszky Móricz nyomait keresve. Tulajdonképpen egy régóta kívánt szabadságot szerettem volna megvalósítani. De aztán minden másképpen alakult. Alig négy-öt napot töltöttem Antananarivóban, Madagaszkár fővárosában, amikor is megszakítottam utazásomat, és az azonnali visszautazás mellett döntöttem. Sajnos sok minden valahogy olyan furcsán ismerősnek tűnt.  A madagaszkáriak, akikkel találkoztam, majdnem mindannyian udvariasak, segítőkészek és feltűnően korrektek voltak. Ezenkívül többnyire előzékenyek, ahogy ez nálunk, Magyarországon is szokás a turistákkal. Eddig én az úgynevezett "harmadik világot" csak a tévéből, illetve az újságokból ismertem. Most egyszerre ott voltam a kellős közepén, és megkérdeztem magamat, mit is csinálok én itt voltaképpen, és hogy kerültem egyáltalán ide.  Ami az autók okozta környezetszennyezést, zajt és az emberek közti kíméletlenséget illeti, egyet s mást Budapesten már megszoktam. Antananarivo azonban különösen rémisztő volt számomra. Hiszen ki akarja a pokolban tölteni a szabadságát? A mindenütt meglévő zaj, az autók halálos kipufogógázai és a madagaszkáriak egymás közötti kegyetlensége, de főleg az elképzelhetetlen szociális nyomor! Egy ismerős dilemma, úgy, mint nálunk, Budapesten, gondoltam én. Hiszen nálunk is elszabadult a pokol. Először elállt a szavam. Most megpróbálom kiheverni és valahogy szavakba foglalni a megrázkódtatásomat és a csalódásomat. A hajléktalanok Madagaszkáron legalább nem fáznak télen -- oktatott ki egy svájci turista Tanában. Az iparilag "fejlett" országok bennünket most "átalakulóban levő országoknak" neveznek. Madagaszkárt és Magyarországot is. Még mindig megpróbálják ránk kényszeríteni az ízlésüket és életmódjukat. Természetesen jogosan állíthatjuk: azért is megy ma olyan rosszul a sorunk, mert mértéktelenül kizsákmányoltak és a végtelenségig "az orrunknál fogva vezettek" bennünket. Ez biztosan igaz is. De mit használ ez a siránkozás. A magyarázatnak ezekkel a módjaival ma már nem sokra megyünk. Csak saját erőnkből tudunk kitörni a szegénység, a nyomor és a környezetszennyezés ördögi köréből.  A gondok nagyon hasonlóak Madagaszkáron és Magyarországon. Még mindig bűnbakot keresünk a saját nyomorúságunkra ahelyett, hogy hozzálátnánk és egyesült erővel próbálnánk megoldani a problémákat. Akkor is, ha ez banálisan hangzik. A második és a harmadik világ országainak csak egyetlen esélyük maradt, a "fejlett országok" hibáiból tanulni és megpróbálni kikerülni azokat. Meg kell keresnünk a saját utunkat, bíznunk kell a magunk erejében. Higgyünk magukban, és ne hagyjuk, hogy megint "az orrunknál fogva vezessenek". Az Isten is csak azt segíti meg, aki magamagán segít -- tartja a közmondás is. Manapság elsősorban a saját honfitársaink nyomnak el bennünket. A madagaszkáriakat úgyszintén. Sok területen felülkerekedett az úgynevezett "vadkapitalizmus", vagyis a "maffiakapitalizmus" mind a két országban. Magyar nyomja el a magyart, méghozzá olyan kíméletlenséggel, ami alig felülmúlható. Kaotikus körülmények uralkodnak. Az emberek a kukában keresik az élelmet. Más polgárok, akiknek gazdaságilag jobban megy, beszereznek egy túlérzékeny kutyát, amely egész éjjel ugat, zavarva ezzel más emberek éjszakai nyugalmát. Magyarországon most mindenki azt csinál, amit akar, és kevéssé foglalkozik másokkal. A gazdag kínozza a szegényt. A "szegény" meg azzal áll bosszút, hogy például kétütemű autójával Budapest levegőjét bárkire való tekintet nélkül belélegezhetetlenné teszi. Más országokban már régóta megtiltották, illetve megszüntették ezt a fajta levegőszennyezést. A magyar állam viszont nem tesz eléggé határozott lépéseket ennek érdekében sem, miközben az alkotmány azt állítja, hogy jogunk van az egészséghez és az egészséges környezethez. Pedig köztudott, hogy Magyarország vezet a rákos, az érrendszeri és a magas vérnyomásos betegségek területén világviszonylatban. Hazánkban folytatódik az önpusztítás. Halálos érdekkonfliktus alakult ki a társadalmi rétegek között. Úgy tűnik: mindenki megvet mindenkit. És mindenki gyűlöl mindenkit. Valahogy mindenki igyekszik különösen sok zajt csinálni. Mindenki kifejezetten kíméletlen és érzéketlen másokkal szemben, akár gazdag vagy szegény, nő vagy férfi, egészséges vagy beteg, tanult vagy tanulatlan, gyermektelen vagy gyerekkel bíró, egyformán. Végül is a kiegyenlítődés korában élünk (José Ortega y Gasset). És mindenki megint elfelejtette, hogy mindnyájan ugyanabban a csónakban ülünk. Pedig érezni lehet, hogy ez a csónak teljesen eltévedt, hogy nem jó irányban haladunk.  Mindenütt kialvatlan, stresszben szenvedő, ingerült embereket találunk. Látszik az emberek szemfehérjén, hogy ijesztően piroslik. A többség az emberi együttélés legelemibb szabályait sem tartja be. Teljes káosz és türelmetlenség uralkodik. Most mindent mobiltelefonnal akarunk megoldani. Még autóvezetés közben is telefonál a fél Magyarország, mintha valamiféle előny származna belőle. Felelőtlen ember lehet az, aki a közlekedésben más ember életét kockáztatja. Egy gyalogosnak -- egy embernek -- Budapesten vagy Antananarivóban már alig vannak jogai, teljesen védtelenné vált az agresszív autóvezetőkkel szemben. Mi azokhoz az országokhoz tartozunk, amelyek mindig arra hivatkoznak, hogy szegények, és ezért képtelenek a zebrákat újrafesteni, mert erre is hiányzik a fedezet.  Az építőipar szinte semmilyen környezetvédelmi előírást és balesetmegelőzési szabályt nem vesz figyelembe. Egyszerűen beletörődünk a zajba, a porba, a munkaterületek hiányos elkerítésébe stb. A "kis környezetszennyezőknek" nem kell tartaniuk a negatív szankcionálásoktól. Melyik intézmény illetékes ebben egyáltalán? Budapest, a fővárosunk bűzlik a kutyaürüléktől. Az országunk most teljesen lepusztult és elhanyagolt.  Még megközelítőleg sem voltunk képesek emberközpontú és emberhez méltó környezetet teremteni magunknak. Mint közösség csődöt mondtunk. Legyünk őszinték, és gyakoroljunk önkritikát: Magyarország téves irányba halad, mert a környezetetikai és a szociáletikai normáink a nulla közeli pontra zuhantak. Tulajdonképpen sok szégyellnivaló van mindabban, amit most ebben az országban produkálunk. Kritika nélkül utánoztuk főleg a nyugati magatartást és gondolkodásmódot, pontosabban ennek legkedvezőtlenebb megnyilvánulásait. Dehát kiket is akarunk mi majmolni? Ami a nyugatot boldogítja, nem tesz feltétlenül boldoggá bennünket. Valóban hasznos és praktikus a négykerék-meghajtás vagy a mobiltelefon, és vannak olyan szakmák, amelyekben ezek elengedhetetlennek bizonyulnak. De biztos, hogy mindenki számára annyira szükséges ez? Nem lesz a világ így túl uniformizált ?  A "fejlett" országok nem tudnak és nem is akarnak segíteni a második és a harmadik világ problémáinak megoldásában, főleg ökológiai és ökonómiai területen. Azért is, mert ők sem tudják a sajátjaikat kezelni. Ezeket a problémákat nekünk egyedül kell megoldani. Mikor fogjuk ezt végre megérteni? Madagaszkáron hasonlót tapasztaltam. Ott is valahogy a külső segítségben reménykednek, amely oda sem fog soha megérkezni. Megint fakultatív rabok lettünk? Akiket könnyen lehet befolyásolni minden irányba? Még a neokolonializmushoz is kell minimum két fél: egy aki (neo)kolonializál, és egy, aki hagyja magát. A hajdani gyarmattartó (most multinacionális a neve) újból eljön, és újból ki fog zsákmányolni. Ha hagyjuk, hogy megint félrevezessenek bennünket.  Egy másik valóság az, ahogy már említettem, hogy az ún. "első világ" hibáit semmilyen körülmények között nem szabadna megismételni. Mindez az életünk minden területére vonatkozik: a szokásainkra, a természethez való hozzáállásunkra, a hagyományokra, az erkölcsre és arra is, hogy milyen módon gondolkozunk és kommunikálunk. De természetesen vonatkozik az építészetünkre, a várostervezésünkre stb. is. Tehát az úgynevezett "harmadik út" felé kellene haladni, hiszen ez az egyetlen reális esélyünk és kiutunk (lásd György Lajos könyvét: A jót választanod kell, 1995). Melyik turista ne érzékelné azt a belső és külső feszültséget, amely most nálunk uralkodik? Még a legigénytelenebb elvárásainak is képtelenek vagyunk megfelelni. Szerintem a jelenlegi időszak a lehető legkedvezőtlenebb arra, hogy Madagaszkáron vagy Magyarországon üdüljünk. Valaha mindkét országban világhíres volt a tradicionális vendégszeretet. Milyen öröm és ünnep volna, ha sikerülne ezt újraéleszteni. Hogy az ide látogatók megint jól érezzék magukat nálunk, nyugodtan tudjanak pihenni, és szívesen térjenek vissza. Ha majd lecsillapul a szélsőséges önmegsemmisítő politika és az önromboló mentalitás, akkor megint örömmel tölthetik a szabadságukat Magyargaszkáron.  Próbáljuk meg közösen, nagy-nagy összefogással megváltoztatni a világunkat, mert megérdemli! Misaotra -- köszönöm, hogy meghallgattak.