Mayur és Davis egy korábbi, Hogyan NE fejlesszük az emelkedő nemzeteket (The Futurist, 1998. január-február) című tanulmányában "a nagyobb jobb" szemléletnek a nagymértékű iparosítás hátterében álló hat előfeltevését vette alaposabban szemügyre. Jelen dolgozatuk különbséget tesz a jótékony és az ártalmas technológia között, állítva, hogy "egy fenntartható jövőt csakis az előbbire lehet alapozni". Szerencsére ma már egyre több ilyen technológia vált elérhetővé, melyek együttesen a gazdasági fejlődés lágyabb útját kínálják. 1. Energia-technológiák: A napenergia hasznosítását szolgáló technológiák ma már eléggé egyszerűek, és áraik is viszonylag elérhetők ahhoz, hogy a világ legnagyobb részén tipikus háztartások felhasználói igényeivel találkozhassanak. Például egy aktatáska méretű nap-sütő ára 70 dollár alá esett, egy akár 135 ember igényeit is kiszolgáló, napenergia-működtette vízpumpa 1450 dollárba kerül. Olcsón lehet hasonló elven működő víztisztító berendezéshez jutni, s itt van már a metánkinyeréssel, a biogázok hasznosítása révén működő energiaszolgáltatás, mely 10 millió kínai farmon működik is. 
2. Oktatási és kommunikációs technológiák: Az International Institute for Sustainable Future (IISF) egy olyan információs faluház tervén dolgozik, ahol megtalálható a mobiltelefon, a rádió, a televízió, a képmagnó és a Web-számítógép - mindezt együtt napenergia működteti. Mohamed Yunas, az úttörő szellemű Grameen Bank alapítója egy olyan vállalkozásba kezdett, melynek célja 65 ezer bangladeshi falu mobiltelefonnal való ellátása. 
3. Pénzügyi technológiák: Igen népszerűvé vált a Grameen Bank által kifejlesztett mikrohitel-program. A Solar Electric Light Fund szintén olyan kisvállalkozásokat finanszíroz, melyek napenergiát hasznosító termékeket forgalmaznak, illetve szervizelnek (a legkülönbözőbb területekről egybegyűjtve az ilyen célra fordítható forrásokat, átáramoltatják azokat az adott sajátos területekre). Mindezen technológiák együttes alkalmazása egy olyan új gazdaság alapjait készítheti elő, mely lehetővé teszi a fejlődő nemzetek lakossága számára, hogy saját falujukban maradhassanak, ne kelljen a városi nyomornegyedeket gyarapítaniuk.
Bár a könyv stílusában eltér, üzenetében mégis nagyon rímel Dyson gondolataira, legalábbis ami a napenergiát, az Internetet és a falu nagyon fontos előtérbe állítását illeti. A fejlődő országok urbanisztikai tervezőinek ezt a megközelítést igencsak szem előtt kell tartaniuk és bátorítaniuk. További publikációk e témában: Bringing Power to the People: Promoting Appropriate Energy Technologies in the Developing World (Energiát az embereknek: A megfelelő energia-technológiák támogatása a harmadik világban), Daniel M. Kammen, UC-Berkeley (Environment, 41:5, 1999 június): A tradicionális, de szennyező biomassza energiaforrások felváltása, melyek még ma is több mint kétmilliárd ember életében játszanak meghatározó szerepet.

Azon a sok-sok előadáson, melyet Coates tart évente, a leggyakrabban hozzá intézett kérdés: "Mit tanuljon a gyerekem?" Aki a következő negyedszázadban sikeres dolgozó akar lenni, annak stabil számítástechnikai alapokkal, jó kommunikációs készségekkel és nyelvtudással kell rendelkeznie. Képesnek kell lennie a team-munkára, jó, ha innovatív, és fejlett a problémamegoldó készsége, képes hosszú távon gondolkodni, toleráns és multikulturálisan megértő, szakmai/technikai gyakorlattal rendelkezik, ítélőképes, vevőérzékeny, optimizmust sugárzó, rugalmas, és a számok világa sem idegen tőle. 
Néhány eleme egy olyan oktatási programnak, mely a gyerekeket felkészítheti egy sikeres jövőre: 
1. A gyermek testének fiziológiája kell, hogy legyen az első számú tantárgy, mivel ezen az úton lehet a legtermészetesebb módon bemutatni a rendszerek működését: "a rendszerek megértése minden képzett ember számára alapvető jelentőséggel fog bírni a jövőben". 
2. Az ismerős dolgok eredetének megismertetése a komplexitás élményével képes megajándékozni. 
3. A szexuális nevelés talán a mai oktatási rendszer legelhanyagoltabb területe. 
4. A családi életre való nevelés egy ijesztően nehéz feladat. 
5. A párválasztásra való felkészítés is hasznos lehet (nincs intézmény, mely képes lenne az embereket abban segíteni, hogy jobb házasságokat kössenek). 
6. Minden gyermek tananyagában szerepelnie kell a személyes, a társadalmi és a szociális jövőről való gondolkodásnak. 
7. Az önfegyelem a sikeres jövő szempontjából alapkövetelménynek tekintendő. 
8. Már kisgyerekkorban fel kell fedeztetni a főzés örömeit.
9. A tudományra, a technikára és általában arra, hogy a világ miképpen működik, alapvető figyelmet kell fordítani, miután ezek az aspektusok jelentik kibontakozóban lévő társadalmunk motorját (mivel teljesen mesterséges világban élünk, a tájékozatlan alattvalóknál nincs nagyobb veszély a demokráciára nézve). 
"A szomorú valóság az, hogy a fent javasolt tananyagnak a legtöbb fontos része ismeretlen jelenkori, düledező oktatási rendszerünk számára." A hanyatlás ma már nemcsak az alapszintű képzésben tapasztalható, de egyre jobban átterjed a főiskolai szintekre is; a főiskola által nyújtott tananyag és ezzel arányosan a hallgatókkal szemben támasztott követelmények is 30 százalékkal zsugorodtak.

Vártam már ezt a könyvet. Régóta nagy híve vagyok Luke ihletett behatolásainak az ökológiai politika területére. Írásaira olyan valószínűtlen helyeken bukkantam rá, mint a Telos, a Capitalism, a Nature, a Socialism, a Cultural Critique és az Alternatives. Ma már ezen írások nagy része végre felfrissített formájában, egybegyűjtve is olvasható az Ecocritique-ben. A könyv nem utolsósorban kitűnő lenyomata annak is, hogy a szerző elméleti vonatkozásban milyen széles látókörű, és milyen kitartó azon elkötelezettségében, hogy az egyszer már magunkévá tett ökopolitikai bölcsességet újra és újra kritikai górcső alá tegyük.
A könyv azonban jóval több egy retrospektív szöveggyűjteménynél. Főleg az újonnan íródott bevezető és összegző fejezet hozzáadásával azt is jól demonstrálja, hogy a szerző milyen alaposan és elvszerűen foglalkozik a kései kapitalizmus viszonyaival, melyek közepette az ökológiai politika működik, és amely ellen egyben harcol is. Luke számára az ebben rejlő ellentmondás mindennél előbbre való; a mélyökológia, a társadalmi ökológia, a Worldwatch Institute és a Nature Conservancy (hogy csak néhányat említsünk az általa vizsgált politikai mozgalmak közül) mind legalább annyira termékei a kései kapitalizmusnak, mint amennyire kihívást is jelentenek azzal szemben. Ilyeténformán az átfogóan kritikus és reflexív szemléletmód nem tekinthető luxusnak, sokkal inkább politikai szükségszerűség bármely populista ökológia tekintetében, amely érdemi módon szeretne szembeszegülni az elkényelmesedés, a szimuláció, a globalizáció és a kormányzati mentalitás logikájával, melyek nemcsak tevékeny részesei a természet rombolásának, de egyúttal kihívást is jelentenek az ökológiai ellenállási mozgalmak számára.
Egy bizonyos szinten ez a fajta kritikai érzékenység egyfajta elméletieskedő bíbelődésbe torkollik. Luke, pragmatikusként, különböző intellektuális hagyományoktól kölcsönöz elemeket, s arra használja azokat, hogy bizonyos specifikus dinamikákat sajátos helyzetekben, működésük közben tetten érve tárjon föl. Miközben Luke politikaelmélet-használatának változatossága személyes intellektuális pályájának kísérőjelensége, az egész könyvet áthatja az a visszatérő benyomás, hogy a szerző egy teoretikai eszközkészlettel rendelkezik, és mindig a problémához legjobban illeszkedőt veszi elő. Így Horkheimerhez vagy Adornóhoz nyúl, ha azt akarja vizsgálat tárgyává tenni, amit ő a mélyökológia fogalmi ellentmondásaként aposztrofál: "a világ újrabűvölésében" - írja a 12. oldalon - "a mélyökológia azzal, hogy kitüntetett szerepet tulajdonít az ősi tradícióknak, figyelmen kívül hagyja, hogy az ősi társadalmi mítoszok, mágia és rítus részben a felvilágosodás-kori tudomány és technológia funkcionális egyenértékesei". Később Foucoultra támaszkodik, amikor egyik fejtegetésében a Worldwatch Institute kormányzati mentalitására és vezetési imperatívuszaira összpontosít (a 9. oldalon így ír): "Végeredményben a worldwatching (világfelügyelet) valamivel több, mint globális doktrína arra nézve, hogy az ökológiai hatókörök sokszínű, de szoros kölcsönös összefüggést mutató készletén belül egy hatókör-menedzsment filozófiát alkalmazzunk az emberi közösségek széles skálájára." Másutt Baudrillard délibáb-értelmezését (simulacrum) használja fel a dél-arizonai Bioszféra-2 programban testet öltő problematikus természet-szemlélet leleplezésére; a közgazdaságtanhoz és az új társadalmimozgás-elmélethez nyúl, hogy megkérdőjelezze a zöld fogyasztóiság és az "Első a Föld!" néhány implicit előfeltevését; olyan különböző gondolkodók alapállásában és gyakorlatában kutat az ökológiai "közösség" kialakítására való törekvések után, mint Marcuse, Bookchin és Soleri.
A választott eszközt minden esetben igen hatékonyan alkalmazza annak feltárására, hogyan építi magába az ökológiai politika a kapitalista ellentmondásokat. A zöld fogyasztóiság inkább tekintendő a kapitalista növekedés fenntartása marketing-stratégiájának, semmint egy transzformatív ökológiai stratégia egyik elemének; a Bioszféra-2 egy ijesztő példája annak a módnak, ahogy a természet - mind az installáción belül, mind azon kívül - már most egy délibáb, a gondosan technologizált kapitalista esszencializmus egyik terméke; Soleri Arcosanti-ja "pozitív utopisztikus energiái ellenére" (175. old.) "tartózkodik attól, hogy valódi harcba bocsátkozzon a földhasználat, a védművek, a vagyonhalmozás, az élőhelyek lerombolása és a városi kultúra uralkodó megközelítéseinek tekintetében..." (17. old.) Ezek a felismerések döntő jelentőségűek; a hatékony ökokritikához szükség van egy kifinomult reflexivitás-érzékre, mely elejét veheti azoknak a folyamatoknak, amelyek révén túlságosan eluralkodhat rajtunk a komfortérzet saját ökológiai jó szándékunk vonatkozásában.
Mindenesetre a könyv olvasása során volt egy pont, ahol jó néven vettem volna, ha ez a teoretikus elmélkedés egy még mélyebb elemzésbe torkollt volna. Biztos, hogy a kormányzati mentalitásról úgy beszélhetünk, mint egy - még a Worldwatch Institute-nél is jobban - mindent átható logikáról? Biztos, hogy a Nature Conservancy természet-fogalma éppolyan délibáb, mint a Bioszféra-2 program? Biztos, hogy Bookchin és Marcuse közösségről és technológiáról vallott nézeteit egymással összevetve hosszabb távon mindkettőjüket felelősnek kell tekintenünk? Bár Luke következtetéseiben céloz ezekre a jóval szisztematikusabb lehetőségekre - például úgy beszél minden ökokritikáról, mint amelyek egy délibábos high-tech logikába illeszkednek, létezésükről szólva "alternatív environmentalitás"-t (196. o.), potenciáljukat illetőn "ökológiai populista közösségek"-et (200. o.) emleget -, mégis úgy éreztem, hogy helyénvaló lett volna egy kicsit alaposabb kifejtés. Mi kerekedhet ki abból, ha az elemzési eszközöket egyszerre hozzuk működésbe?
De pontatlanok lennénk, ha azt akarnánk sugallni, hogy nem húzódik végig a művön egy szintetizáló gondolatmenet. Mint már említettük, az egyik legfontosabb ilyen vezérelv, hogy az ökológiai ellenállás egyszerre kritikája a kései kapitalizmus társadalmának, ugyanakkor a gyermeke is. A környezeti gondolkodás és politika meglehetősen önveszélyes módon figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az imágók, a technológiák és a felfogásmódok fogyasztásorientált globalizációja új kritikai ellenállások és reflexiók megszületését követeli annak érdekében, hogy ezeket a viszonyokat számításba lehessen venni. Egy másik jelentős gondolat a kései kapitalizmus specifikus társadalmi helyzeteire és társadalomszerkezetére való odafigyelés szükségessége; valahol a "gondolkodj globálisan, cselekedj helyileg" kettős követelményrendszerében - melynek Luke megkülönböztetett figyelmet szentel végkövetkeztetéseiben - jelen van a természeti, termelési, tulajdonlási, világnézeti, politikai-interakciós, közigazgatási és hatalmi formák újragondolásának erős igénye, melyre az ökológiai és egyéb közösség-víziók ezidáig támaszkodtak. Amint Luke írja, "az ökológiai populizmus felkeltheti sok közösség tradicionális reakciós ellenállását bármely változással szemben, épp így képes lehet politikai ellenlépések megszervezésére a mindennapi élet során a nagy nemzetállamok és vállalatbirodalmak irányából kiinduló újfajta dominanciák ellenében" (207. o.).
Mindkét fent említett gondolatmenet részét képezi annak a nagyobb összefüggésrendszernek, melyre Luke írása reflektál: az ökológiai politika a modernitás kritikai folytatása. Azt írja, hogy "a modernitás nem egyirányú, visszafordíthatatlan folyamat, mely a primitív társadalomtól egyenes vonalban ível a komplex társadalomig..." (209. o.). Ahelyett, hogy a jelen potenciáljáról lemondva átadjuk magunkat egy múltból hozott romanticizmusnak vagy a posztmodern nihilizmusnak, az ökológiai politikának inkább azt kell hangsúlyoznia, hogy "a modernitásnak nem feltétlenül az az útja, melyet a mai napig befutott", és hogy az alternatíváknak a jelen lehetőségein belül megfogalmazandó választások kritikus és elvszerű folyamatából kell kiformálódniuk (209. o.). Ha ezt Luke alapvető cselekvési programjaként akarjuk értelmezni, akkor elmélkedése nem egyszerűen a kérdőjelek öncélú kirakása, sokkal inkább konstruktív mű; pragmatikusan nézve a tanulmány a kései kapitalista modernitás mélyén rejtőző logikai struktúrák változatos eszközökkel történő elemzése, amelyre az ökológiai alternatívák felépíthetők.

A holnap munkahelyein rugalmas termelésre lesz szükség, decentralizált irányításra, sokirányúan képzett munkacsoportokra, a döntési jogoknak a munkásokra való átruházására, a munkaszervezetben való előrejutásnak a  bizonyított tudásra való alapozására az életkori tényező helyett, a folyamatos képzés szükségességének felismerésére, szélesebb körű jártasságra az alkalmazottak körében. Ily módon a képzésnek jobban kell koncentrálnia a szellemiekben való jártasságra, az önértékelésnek a tanulási folyamatba való integrálására, azon lehetőség biztosítására, hogy a tanulók önállóan és aktívan bővítsék tudásukat, olyan tanulási környezet megteremtésére, mely fejleszti a kooperatív problémamegoldást, a hallgatóközpontú adminisztrációra és mindezek folyományaként általában olyan környezetre, mely valóban biztosítja, hogy minden tanuló elsajátítsa a gondolkodás képességét. "Az oktatási rendszer átstrukturálására irányuló reformtörekvésekben a legkritikusabb, mégis a legkevésbé megértett elem a tanterv átalakítása. Pedig a tanterv az iskola szíve, mely minden másnak a motorja. Ennek tartalmi vonatkozásait mindig abból a szemszögből kell nézni, hogy miképpen mozdítja elő és teljesíti be a folyamatok fejlődését.
E folyamatszerű oktatással foglalkozó trilógia első kötete, az Envisioning Process as Content: Toward a Renaissance Curriculum (Az elképzelés folyamata mint tartalom: Egy reneszánsz tananyag irányában) azt járja körül, mit értsünk folyamaton, és néhány példával megvilágítja, hogy konkrétan mi is az. A második kötet, Supporting the Spirit of Learning: When Process Is Content (A tanulás szellemének támogatása: Amikor a folyamat tartalom) szervezeti kérdéseket bont ki: milyen működési rendre, elszámoltatásra, tananyagra és adminisztrációs fejlesztésekre lenne szükség, ha a folyamat lenne a tartalom. A harmadik -- a címben jelzett -- kötet stratégiákkal igyekszik szolgálni azok számára, akik az oktatást egy folyamatorientált paradigmába szeretnék átlényegíteni. Az egyes fejezetek a folyamat metaforáit tárgyalják, az iskolai közösségben való kommunikációt, a szervezeti tanulást, egy új munkakörnyezetre felkészítő tanulás kimunkálását, az oktatói kar fejlesztését, az adaptív iskolát, a kommunikatív kompetenciát, a vizsgára való felkészítés folyamatát, egy folyamat-iskola osztályozási rendszerének kimunkálását és az értékvezérelt rendszerekben való gondolkodást.

Három jellegzetessége van annak, ha bármilyen tevékenységünket teljes odaadással végezzük: új kategóriák folyamatos alkotása, nyitottság az új információkra és implicite annak állandó számításba vétele, hogy mindig több nézőpont lehetséges. A lelketlen ember ezzel szemben csupán a bevált régi kategóriák csapdájában vergődik, olyan automatikus sémákat alkalmazva, melyek eleve kizárják, hogy képes legyen új hatások befogadására. Ez a könyv hét általánosan elterjedt téveszméről igyekszik lerántani a leplet, melyek aláássák a tanulás folyamatát, elfojtják kreativitásunkat, elhallgattatják kérdéseinket és csökkentik önbecsülésünket. Ezek a következők: 1. Olyan jól kell elsajátítanunk az alapokat, hogy szinte a génjeinkbe épüljenek: Valójában az alapok állandó ismételgetés, magolás útján való elsajátítása szinte biztosan csak a középszerhez vezet. 2. Figyelmesen tanulni azt jelenti, hogy mindig csak egy dologra összpontosítunk: Pedig a figyelmünk tárgyának váltogatása fejlesztheti a memóriát; a szellemi éberség nyitottá tesz az újdonságokra. 3. Előbb a tanulás, aztán a kedvtelés: Holott a tanulás és a játék elválasztása túl éles; a jelenbéli jutalmazás biztos, míg a késleltetett lehet, hogy csak ígéret marad. 4. Ismétlés a tudás atyja: Ennek eredményeként az információcsomagok olyan színben tűnnek föl, mintha abszolút igazságok lennének, és az ilyen tudáscsomagok elveszítik kontextusukat. 5. A problémát a felejtés okozza: Jóval könnyebben tudunk befogadni, elsajátítani új komplexitásokat, ha nem terheltük magunkat agyon lelketlenül bebiflázott, elavult információkkal. 6. Az intelligencia azt jelenti, hogy tudjuk, mi van a dolgok mélyén: Egy alternatív megközelítés szerint azonban az egyén mindig képes lehet többféleképpen megfogalmazni viszonyát környezetéhez; ha jobban belegondolunk a dolgokba, rájöhetünk, hogy senki sincs, akinek a nézőpontja optimálisan magyarázhatna meg egy szituációt. 7. Vannak jó és rossz válaszok: A túl sok instrukció végül csak egy papagáj-effektust eredményez, pedig a folyamatok ábrázolásának szabadsága többet ér annál, mintsem hogy minden áron felmutassunk egy megoldást, amelynek azonban az adott feladvány konkrét paramétereitől elszakadva semmi értelme nincs. Az oktatási reformok egyik tervezett eleme sem fog igazi előremozdulást eredményezni -- a tanterv és a követelmények továbbfejlesztése, a szülői és közösségi elkötelezettség fokozása, a költségvetés növelése --,  ha a diákok nem kapnak rá lehetőséget, hogy ne lelketlenül, gépiesen, hanem involváltan tanuljanak. Magyarán, egy felforgató gondolkodásmód jobban megfelel összetett és dinamikus korunknak.

Korunk gazdasága olyan dolgozókat igényel, akik tudnak írni, olvasni, számítógépet kezelni, képesek körülhatárolni és megoldani a felmerülő problémákat, alkalmazni a technológiákat, gazdálkodni az erőforrásokkal, csapatban dolgozni, és folyamatosan tovább képezni magukat szakmailag. A hagyományos szakképzés teljes mértékben inadekvát a fiataloknak az új világra való felkészítésében, de hasonlóan valóságtól elrugaszkodott az akadémiai irányultságú képzés is, mely teljesen elszakadt az alkalmazásoktól. Az iskolával szemben tornyosuló kihívások irdatlanok. De szép csendben USA-szerte az oktatás egy új fajtája van kibontakozóban, aholis a tantestületek a munkaadókkal vállvetve törekszenek arra, hogy a tantárgyak oktatásának szigorításán túl az iskolát közelebb vigyék a modern munkahelyek támasztotta követelmények számításba vételével a való élethez. A fiataloknak egy tudásra alapozott gazdaság-korra való felkészítésének forradalma már folyamatban van. A könyv egyes fejezeteinek tárgyai: egy új szövetség igénye, az oktatás hiányzó elemei (egységesen magas elvárások mindenkivel szemben, gyakorlati képzés, karriertervezés), mi ebből az üzleti világ haszna, a munka egyre magasabb képzettséget feltételez, helyi és regionális "iskolából a munkahelyre" stratégiák (esettanulmányok Tulsából, Bostonból és Austinból), mint az oktatásireform-mozgalmak egyik központi programjában rejlő lehetőségek és a karrierakadémiák (rendszerint iskolán belüli kisebb iskolák). Összegzésképpen az iskolából a munkahelyre programok helyes megvalósításának lényeges alapelvei: 1. a központi cél az legyen, hogy a diákok minél magasabb szintet érjenek el a tantárgyakból, és azon az alapon számoljanak be  a tanultakról, hogy mit tudnak és mit képesek meg is csinálni; 2. minden diáknak lehetőséget kell kapnia rá, hogy a tudását a gyakorlat révén is elmélyíthesse, illetve olyan problémák kapcsán alkalmazhassa, melyek az iskolai kereteken túlmutatnak; 3. az iskolának hangsúlyossá kell tennie a diákok számára a munkaetika és a jó állampolgári magatartás alapjait; 4. minden diák széles körű áttekintéssel kell rendelkezzen az általában vett karrier-lehetőségek és egyéni karriertervei vonatkozásában; 5. minden diákot fel kell készíteni arra, hogy a középiskola elvégzése után törekedjen a továbbtanulásra. A fentiekben elmondottak vonatkozásában mindenkinek meg van a maga felelőssége: az üzleti életnek, a középiskolának, a főiskolának és az egyetemnek, az államnak és az önkormányzatoknak, valamint a szülőknek.

A "tudomány szabadsága" kifejezés olyan széles körben használatos, hogy már felér egy mantrával. Van azonban egy ellenpárja: a tudomány szolgálata, amely már sokkal kevésbé forog közszájon. Bár a tanításhoz és a tudományos munkához nélkülözhetetlen szabadságot mindenki akceptálja, azonban a szabadsággal együtt járó kötelezettségek kérdésköre már jóval haloványabban pislákol, szinte magyarázatra szorulóan homályos. "A tudományos szabadság széles körben elfogadott alapérték; a tudományos szolgálat, melyet ugyanilyen mértékben kellene számításba venni, már misztikusan hangzik." A szolgálat nagy része úgy csapódik le, mint a professzorok egyfajta kötelezettsége a hallgatókkal és a végzettekkel, a kollégákkal vagy az intézményekkel (melyeknek ők úgymond gyermekei) és a tágabb társadalommal szemben. A fejezetek sorra veszik a kötelezettségeket: a hallgatók életszerű felkészítését egy hatékony és elismerésben gazdag életre, azt, hogy hatékony tanárnak, mentornak kell lenni, szolgálni kell az egyetemet és kutatómunkát folytatni, publikálni, igazat mondani, az alapkutatás eredményeit a közjó szolgálatába állítani, és együtt változni a társadalommal. A kutatóegyetemeknek a változások ügynökeivé kell válniuk; ha maguk nem változnak, más sem nagyon fog. "Talán nem túl sok reménnyel tölthet el bennünket, ha a tudományos szolgálat egy új értelmezését szeretnénk felvázolni, mely a változásokból bontakozik ki." Hasznos megközelítés a szolgálat vagy kötelesség fogalmának bevezetése, különösen a professzori cím funkcióinak számbavétele szempontjából. De a Carnegie Foundation által felvázolt négy ösztöndíj-kategória és az ezek értékelésében megmutatkozó egyensúlyhiány messze jobban hasznosul az egyetemeknek abba az irányba való kényszerítésében, hogy valóban azzal foglalkozzanak, ami rájuk tartozik.
Ajánlott még e témában elolvasni a Cultivating Humanity: A Classical Defense of Reform in Liberal Education (Jótékonykodás: Egy klasszikus reformmal való takarózás a liberális oktatásban) című munkát Martha C. Nussbaum tollából (Harvard University Press, 1997 szeptember, 328 oldal), mely célvizsgálatok mellett teszi le a voksát a filozófiai és vallási összehasonlító kutatások terén, továbbá erőteljesebb programokat javasol a nemi és etnikai tanulmányok vonatkozásában.  Ez is a szolgálat körébe tartozhatna.

A modern amerikai felsőoktatás megértésében kulcselemnek tekintendő a kutatóegyetemek forradalma. Bár az Egyesült Államok felsőoktatási intézményeinek nagyobb része nem kutatóhely, a kutatóegyetem fogalmának megjelenése radikálisan átértelmezte a felsőoktatási intézmények alapjelentését. O'Brien finoman szellemes és bennfentes írásában megkérdőjelez néhány azzal kapcsolatos előfeltevést, miszerint a modern egyetemen a tantestület jelentené az abszolútumot. A felsőoktatással kapcsolatban igen sok értékes, de féligazságnak tekinthető nézet alakult ki, melyek mindegyikének külön fejezetet szentelt a szerző: 1. A tantestület maga az egyetem (egy tipikus féligazság; a középkorban ez még legalább háromnegyed igazságnak volt tekinthető). 2. Az egyetemi önkormányzatiság a tudományos szabadság elengedhetetlen záloga (a két fogalmat leggyakrabban egy kifejezés részeiként idézik). 3. A morális értékek szempontjából az egyetemek semlegesek / az egyetemek morális értékeket közvetítenek. 4. A liberális művészeti tantervek a sokféleséget célozzák. 5. A felsőoktatás elsődleges célja maga a tanítás (az egyetemek számbavételénél nem a tanítás tekinthető figyelmen kívül hagyott mozzanatnak, hanem maga a tanulás). 6. A felsőoktatás problémáját annak hivatali adminisztrációja jelenti. 7. Az alacsony díjú közoktatás kedvezményezi a hátrányos helyzetűeket. 8. Az egyetem a modern társadalom tengelyintézménye. Tárgyalja még a kötet a "tervutasításos gazdaság" teljesen előírt tanmenetét, szembeállítva a "szabad piaci mechanizmusokra épített modell ismeretvilágával", a technikai változásokat (miközben persze igaz, hogy ma már működtethetők a távoktatási formák is, a tapasztalatok nem azt mutatják, hogy ez olyan túl jól funkcionálna), a húsz legjelentősebb városban megnyitni tervezett Microsoft főiskolát ("talán nem valósul meg"), a tanársegédi gárdát, (mely felmorzsolja azokat az előfeltevéseket, hogy az oktatói kar lenne maga az egyetem). O'Brien jövőeszménye egy jól megkülönböztethető arculatok mentén kiformálódó, küldetésvezérelt intézményi tagolódás és az oktatói gárda négy osztályba sorolása (kutatói, tanári, oktató-kutató, oktató és/vagy kutató+szolgáltató), valamint a támogatáspolitika ezek mentén való differenciálása. Az egyetemek tanári kara, azaz maga az intézmény így nemcsak a tudományos, hanem megkülönböztetetten az intézményi küldetéshez kötődően is el tudná magát jegyezni a szolgáltatásnyújtás mellett.

Az Arizonai Egyetemen működő College of the Humanity korábbi dékánja (1988--1993) személyes anekdotáit adja közre, miközben a változó egyetemmel kapcsolatos számtalan megfigyelését is megosztja velünk: 1. Ha azt akarjuk, hogy oktatási rendszerünk a jövőben is megfelelően szolgáljon bennünket, nagyobb emberi és pénzügyi források befektetésére van szükség (különösen, hogy a továbbtanulók száma 1997 és 2015 között a becslések szerint 20 százalékkal fog növekedni; miközben "az oktatás valamennyi  szintjén a támogatások nyilvánvaló és állandósult csökkenését kell látnunk"). 2. Egy nemzetek feletti információs korban a felsőoktatás rendszerének olyan új kihívásoknak kell megfelelnie, melyek előzmények nélkül valók. Az új információs technológia mind kikerülhetetlenebbé teszi a felsőoktatást. 3. Az új technológiák a tanítás és tanulás minden aspektusát át fogják formálni egy ma még előre meg sem nevezhető módon. "Ami azonban már ma is biztosan látszik az, hogy semmi sem helyettesítheti az inspirációt, a szigort és a közvetlen, emberi tanár-diák kapcsolatot." 4. Napjainkban igencsak érthető sok egyetemi tanár attól való félelme, hogy az intézmények a tanárok számítógépes programokkal és videoszalagokkal történő  felváltásával igyekeznek tovább folytatni a költségek lefaragását ("a konzervprofesszor"). A  döntéshozók komoly kihívás előtt állnak, nevezetesen, hogy ne engedjenek azon csábításnak, miszerint a jóval költségesebb, gondolkodásra nevelő és analitikus érzékkel felruházó oktatást felváltsák egy mechanikus, magoló iskolával. 5. Néhány kulcselem a 21. századi felsőoktatáshoz: interdiszciplinaritás, szabadidős oktatási programok; internacionalizáció, a felsőoktatás kiemelése a közoktatás rendszeréből (egy olyan jövő előszele, aholis csak azok járhatnak egyetemre, akik meg tudják azt fizetni), akadályok az oktatói gárda női tagjai előtt, családbarát egyetemváros megteremtése, tanítás és tanulás a kognitív diverzitás világában, egyre nagyobb osztályok, miközben a tanári fizetések igen soványkák, gyengén felkészített diákok gyenge középiskolákból (a főiskolákon a leggyakrabban hallott panasz éppen ez a "lebutulás"; a főiskolák első éveseinek harmada kénytelen felzárkóztató tanfolyamokra beiratkozni -- egyik okaként  a felsőoktatási költségek növekedésének).

Az iskoláknak és a tanároknak újra kell gondolniuk a jellemformálás tekintetében rájuk háruló felelősséget. Egy hiteles oktatási reform nem hagyhatja figyelmen kívül ezt az aspektust. "A jellemformálás olyan sarkalatos pont, amelytől a szakmai felkészültség, az egyéni teljesítmény és az igazi állampolgárság függ." Néhány vezérlő elv: 1. Az oktatás a maga legteljesebb értelmében -- ha tetszik, ha nem -- egy morális vállalkozás, szüntelen erőfeszítés a diákok orientálására annak érdekében, hogy képesek legyenek a jó és értékes felismerésére és annak követésére. 2. A szülők gyermekeik elsődleges jellemformálói, az iskolának ebben a vonatkozásban is partnerségre kell törekednie a szülőkkel. 3. A tanároknak és a vezetőknek kell megtestesíteniük azt a morális tekintélyt, mely átsugározhat neveltjeikre. 4. A jellemépítés nem egy szimpla tantárgy a sok közül, vagy egy jelszó a falon, hanem az iskolai élet szerves része -- az iskola az erény gyülekezeteként kell, hogy működjön. 5. A jellemformálás a jó tanítás alapvető vetülete, az egyén intellektusának és lelkének múlhatatlan tisztelete. 
A függelék 100 módját sorolja föl a gyakorlatba átültetett jellemnevelésnek (az iskolai etikai kódex, a jellem és a névtelen hősök felismerése, a káromkodás legnagyobb szigorral való teljes kiiktatása, a jó sportemberi kvalitások, a minőségi irodalomhoz való kötődés, a becsületesség szemléltetése, az előzékenységre való nevelés stb.). Felhívja a figyelmet az elkerülendő csapdákra (ne mulasszuk el a szülők és a közösségi vezetők tájékoztatását, ugyanakkor ne számítsunk a külvilág elismerésére), és rögzíti "A szülők tízparancsolatá"-t (járjunk elöl jó példával, legyünk mélyen involváltak gyermekeink iskolai ügyeiben, ellenőrizzük mindazt az információs áradatot, mely gyerekeinket bombázza stb.).

Németországban hivatalos adatok szerint minden harmadik ember környezeti károsodásban szenved, amit jelentős részben a közvetlen lakókörnyezet többnyire rejtett negatív hatásai okoznak. A kötet szerzői sokéves tapasztalataik alapján módszeresen feltárják a kockázatokat és kivédésük egyedi lehetőségeit. 
A nőgyógyász a lakásban halmozódó mérgeknek az anyákra, a gyermekekre, a nők és a férfiak fogamzó képességére gyakorolt negatív hatásait és az ezekből eredő megbetegedések diagnosztizálási lehetőségeit ismertetve jut el a kezelés és a megelőzés módozataihoz. 
Az építészetbiológia szakértőjének fejtegetései a hálószobára összpontosulnak, ahol a legtöbb időt töltjük egyhuzamban. Az "építészetbiológiai méréstechnika 10 pontjában" számba veszi a lehetséges veszélyforrásokat, mindenekelőtt a falakban, a vezetékekben, a különböző készülékekben és felszerelésekben, a szintetikus és fémes anyagokban rejlő, illetve azok következtében kialakuló elektromos, mágneses és elektromágneses mezőket, az egyes építőanyagokban -- szerencsére ritkán -- kimutatható radioaktivitást, a földmágnesség és a földsugárzás mérhető anomáliáit, a szobalevegő minőségének jellemzőit és a levegőben előforduló káros anyagokat, a porban kimutatható rák- és allergiakeltő anyagokat és elemi részecskéket (pollenek, atkák), a baktériumok, a penész- és élesztőgombák egészségre káros halmozódását, a zaj-, a rezgés- és a fényhatások terhes következményeit, valamint az ivóvíz minőségének problémáit. A szerző kitér az egymást keresztező és erősítő hatásokra, az egészségügyi határértékekre, és minden esetben részletezi a megfelelő helyettesítő anyagok és az árnyékolási lehetőségek alkalmazását is.
Az orvos-természetgyógyászok a környezeti kockázatok csökkentését és az ellenállóerő stabilizálását állítják fejtegetéseik középpontjába. Esettanulmányaikban olyan környezeti károsodások okait, halmozódását és kivédését ismertetik, mint például a neurodermitisz, a tüdőödémák, a májbetegségek, a fülzúgás, az izzadás, a migrén, a daganatos és a különféle gombák által okozott betegségek.
A fizikus az elektroszmoggal -- vagyis a lakásokban kimutatható elektromágneses mezőkkel és hullámokkal -- foglalkozik, abból kiindulva, hogy a hivatalos egészségügyi határértékek alatt is előfordulhatnak káros hatások, mivel ezen a téren "egy időzített biológiai bomba ketyeg".
Végül a vegyész azoknak a viszonylag kis koncentrációjú, ugyanakkor tartós hatást kifejtő káros anyagoknak szenteli tanulmányát, amelyek elsősorban a festékekből és favédő anyagokból kerülnek észrevétlenül a szobalevegőbe, de kitér a radongáz és a gombák által termelt mérgek következményeire is. A többi tanulmányhoz hasonlóan itt is tanácsokat kapunk a veszélyek kivédésére.
A kötet a szerzők egyéb tanulmányainak felsorolásával és a témába vágó irodalomjegyzékkel kiegészülve válik az építészetbiológia aktuális kézikönyvévé.

A bioinvázió legnagyobbrészt észrevétlenül és minden ellenintézkedés nélkül végbemenő folyamat: a globális gazdálkodás, a turizmus és a migráció folytán kialakult határoknélküliség (mesterséges Pangea) következtében az ökoszisztéma keresztbe fertőződik az adott területen korábban nem honos idegen, "egzotikus" organizmusokkal; a korábban zárványokban létező organizmusok a távolság korlátait már nem ismerő tömeges személy- és áruforgalom révén világméretekben elterjednek. A helyi ökoszisztémák felkészületlenek a köztük lévő természetes térbeli és földrajzi határoknak az emberi tevékenység általi lerombolására.
A kötet három nagy fejezetben tárgyalja a kérdéskört: 
-- az invázió földrajza (a problémával itt, mint ökológiai folyamattal foglalkozik; az ökoszisztéma leginkább sújtott kategóriái a mezők, erdők, vizek, szigetek);
-- az invázió kultúrája (gyarmatosítás -- szándékos, balesetek -- véletlen, gazdasági invázió);
-- végül a lehetséges megoldásokat felvázoló fejezetben áttekintést kapunk jogi, politikai, ökológiai és személyes eszköztárunkról. A szerző megállapítja, hogy ma már az elleninvázió stratégiájának minden jogi és technológiai kelléke rendelkezésünkre áll. 
Bright szerint a bioinvázió nemcsak a helyi ökoszisztémákat rombolja le, de veszélyes a közegészségügyre, tönkreteszi a hagyományos erdei és halásznépek kultúráját, és évente kis szeleteiben is dollártízmilliárdokban kifejezhető kárt okoz.
Több mint hatvanoldalas jegyzetapparátus és tárgymutató teszi igen jól forgathatóvá a kötetet.
Malecz Attila

A könyv célja, hogy segítsen megváltoztatni az emberek egymáshoz és a természethez való viszonyát. A szerzők abból indulnak ki, hogy az emberi társadalom a földi ökorendszer része, az ember pedig a természet része. Az ökológiai lábnyom annak az ökológiai tehernek a mértéke, amelyet egy adott népesség jelent a Föld számára. Azt a földterületet jelképezi, amely ahhoz szükséges, hogy egy adott színvonalon élő népességet el tudjanak látni a szükséges anyagi javakkal, és elhelyezzék az általuk termelt hulladékot. Az ember ökológiai hatása részben abból adódik, hogy biológiai lény, részben pedig abból, hogy termelést folytat. A lábnyom nagysága társadalmanként változó. A lábnyom vizsgálata segíthet abban, hogy a jövőben fenntartható társadalmat alakítsunk ki. A szerzők gyakorlati segítséget nyújtanak az olvasónak az egyes programok vagy gyártási technológiák ökológiai hatásának kiszámításához. Valódi példákat, adatokat, grafikonokat és táblázatokat is közölnek annak érzékeltetésére, hogy az ember milyen mértékű nyomot hagy a Föld különböző területein, például a tengerekben. 

Ez a könyv azoknak szól, akiket érdekel az amerikai környezetvédelmi szemlélet, és tudatosan akarják alakítani saját életvitelüket. Mottója: költs kevesebbet, így több időd, pénzed és lelki békéd lesz. A könyv házaspár szerzői az "önkéntes egyszerűségi mozgalom" követői, saját érveik mellett leírják társaik tapasztalatait is. A mozgalom fontos alapelve -- az önkéntesség mellett --, hogy mindenkinek ki kell dolgoznia a saját útját, és meg kell találnia azokat a területeket, ahol képes az egyszerűsítésre, mind pedig azokat, ahol nem hajlandó a lemondásra. A mozgalom követői nem szegényebbek, hanem éppen gazdagabbak lesznek, ha a környezet szempontjából előnyös életmódot választanak; természeti erőforrásokat takarítanak meg, és csökkentik a környezetszennyezést. Az egyén is nyer, ha kiszáll a fogyasztói társadalom által az emberekre kényszerített versenyfutásból. Az egyszerűbb, takarékosabb életvitel több szabadidőt hagy, és nagyobb függetlenséget biztosít az egyénnek és családnak.
A legtöbb magyarországi olvasó számára jelenleg a könyvben leírtak nem nyújtanak használható receptet egy környezetbarát életmód kialakításához. Inkább érdekes leírást adnak az amerikai életszínvonalról, életformáról és szemléletről. Képet kaphatunk a leginkább elterjedt amerikai környezetvédelmi felfogásról, amely szerint a luxus önkéntes kismértékű csökkentése hatalmas "harci tett". Ez a fajta környezetvédelem igazából csak az egyén lelkiismeretének elaltatását és az Amerikában oly fontos önbecsülés (vagy önelégültség?!) növelését szolgálja. Az egyik táblázat például részletezi Mike és Linda egyhavi kiadásait: a végösszeg 3704,25 USD. 
Azért a könyv egy átlag magyar olvasó számára is szolgálhat tanulsággal: Gondoljuk át életünk célját, figyeljük tudatosan, hogy mire mennyit költünk, és mérlegeljük, hogy valóban a számunkra fontos célokat valósítjuk-e meg. A mi társadalmunk is kezd fogyasztói társadalommá alakulni. Minket is ösztönöznek a mindenhonnan ránk zúduló reklámok a fölösleges vagy szükségtelenül drága árucikkek megvásárlására.

Az enciklopédia szócikkeit a világ több országának ismert szakemberei írták. A cikkek az egész világ környezeti problémáival és a megoldás lehetséges módjaival foglalkoznak. Igazi interdiszciplináris kiadvány; a környezeti problémákat természettudományos, történeti, gazdasági, társadalmi és politikai szempontok szerint egyaránt vizsgálja. Erénye a tudományos igényesség, a pontosság és az elfogulatlan, tényekkel alátámasztott tárgyszerűség. 
Az enciklopédiában a következő fő témakörökről találni információkat: a világ fő környezeti problémái; jelentős szennyezések; veszélyeztetett fajok; természetvédelmi területek; különleges élőhelyek; környezetvédő mozgalmak, szervezetek és vezetőik; környezetvédelmi szempontból fontos események, megállapodások, törvények; környezetvédelmi problémákkal foglalkozó kutatók, írók; környezeti szempontból fontos elemek és vegyületek.

Az egész világon egyre több ember él városokban. A város a vidékinél rosszabb környezeti feltételeket kínál, azonban kulturális, oktatási, kereskedelmi, közlekedési és egyéb gyakorlati szempontból mégis előnyösebb városban élni. 
A könyv az észak-amerikai városok létrejöttéről, fejlődéséről szól. A települések szerkezetét, jellegzetességeit kezdetben számos tényező alakította ki: a helyi földrajzi, éghajlati, kereskedelmi, védelmi adottságok mellett az indián őslakosság építési hagyományai és az európai bevándorlók szülőföldjére jellemző építési és társadalmi szokások. Már az indián települések között is voltak városok, egy ilyen különleges 11-12. századi Anasazi indián város maradványai ma is megcsodálhatók Délnyugat-Coloradóban, ahol a házakat a Mesa Verde függőleges kanyon-falához építették. Az észak-amerikai kontinensen először 1565-ben létesült európai jellegű város, Észak-Floridában. Annak ellenére, hogy a városokat európai bevándorlók hozták létre, a mai észak-amerikai városok képe és szerkezete alapvetően eltér az Európában megszokottól. Egymáshoz viszont nagyon hasonlítanak: a belváros ma főként az üzleti és a hivatali élet színtere, a belváros széle a szegények lakóhelye, a várost övező zöldterület pedig a közép- és felsőosztály lakóterülete. Az európai és az észak-amerikai városszerkezet közötti eltérés részben oka, részben pedig következménye a kétféle életmód közötti különbségnek. 
A mi számunkra azért lehet tanulságos ez a könyv, mert Magyarországon a településszerkezet és az életstílus bizonyos jegyeiben kezd az amerikaihoz hasonlítani. 

A mai életfelfogás szerint a modern világban megszabadulunk a test nyűgeitől, a természet nem jelenthet korlátot az emberi tevékenység számára, és a globalizáció következményeként, illetve feltételeként megszűnik az emberek kötődése születésük, neveltetésük helyéhez. A modern kor hősei elhagyják szülőhelyüket, és egy új "ígéret földje" felé indulnak. Valójában azonban szakadás jön létre az ember és a természet többi része, az egyén és társai, a test és a szellem között. A modern ember nem kötődik sem a természethez, sem a tágabb családhoz, a közösséghez, a kultúrához vagy a hagyományokhoz. A modern élet jellemzője, hogy egyre nő a városban élők aránya. A város névtelenséget ígér, nem kínál kötődést, hiszen az építészet, a lakberendezés és a tömegkultúra nemzetköziesítésével mindenhol egyforma környezetet biztosít. 
A modern szó ma gyakorlatilag a nyugati szinonimája. A modern világra a mechanisztikus szemlélet a jellemző, központban a homo economicus-szal. Ebben a világban az ember természethez fűződő viszonya azt jelenti, hogy az ember leigázza a természetet. A testhez való viszonyulására az a jellemző, hogy az emberi szervezetet gépezetnek tekinti, amelynek gyógyítása egy-egy alkatrész megjavításával egyenlő. A modern gyógyítás ezért nem támaszkodik a szervezet öngyógyító képességére. 
A huszadik század politikai, társadalmi katasztrófái azt mutatják, hogy a modern életszemlélet nem vezet sehova. Az utóbbi évtizedekben láthatóan sok minden szétesett, ami addig biztosnak látszott. A technikailag fejlett világ lakói ezért szkeptikussá váltak a modern élet intézményeivel, politikai és gazdasági rendszerével szemben. A modern világban az ember kapcsolata a külvilággal nem valóságos, hanem csupán egy társadalmi konstrukció. 
A könyv arra ad választ, hogy miért nem érezzük magunkat otthon ebben a világban, és ahhoz ad támpontot, hogyan lehetne a világot ismét a reális alapokra visszahelyezni. Különösen fontos olvasmány lehet a várostervezők, az építészek, a szociológusok, a politikusok, az ökológusok, sőt, az orvosok számára.

A kiadvány tanulmányait különböző országok különböző területeken dolgozó szakemberei írták az óriásvárosok kialakulásának okairól és következményeiről. A közelmúlt és az elkövetkező évek legjelentősebb társadalmi változásai a nagy-, sőt óriásvárosi növekedéshez kapcsolódnak. Hamarosan a városi környezet lesz az ember jellemző élettere. 
Általában azokat a városokat nevezik óriásvárosoknak, megapoliszoknak (mega-city), amelyek lakossága meghaladja a 8 milliót. Valójában azonban a lakosság száma és a város mérete nem mindig áll arányban a település országon belüli vagy nemzetközi gazdasági-politikai súlyával. A városok, óriásvárosok kialakulását az magyarázza, hogy ezek a települések először kereskedelmi, később ipari, napjainkra pedig gazdasági-kulturális-politikai központokká váltak. 
A megapoliszokban nagy problémát jelent a megfelelő infrastruktúra, az úthálózat létrehozása, a tömegközlekedés működtetése, a lakásépítés, a közbiztonság megteremtése. Az óriásvárosoknak speciális környezetvédelmi gondjai is vannak, mint például a szemét elhelyezése vagy a járművek által okozott légszennyeződés. Mindezeken túl társadalmi problémák is jelentkeznek. A szegénység, a hajléktalanság, a munkanélküliség, az etnikai konfliktusok, a testi és lelki betegségek, a bűnözés, a prostitúció, a drog és az egyéb deviáns viselkedésformák nagyobb arányban jelennek meg az óriásvárosokban, mint a kisebb településeken. Ennek részben a nagy népsűrűség az oka, részben pedig az, hogy az óriásvárosokba vándorlók többsége szegény és képzetlen, és a nagyvárosi környezetben, tágabb családjától és eredeti közösségétől elszakítva gyökértelenné válik. 
Az óriásvárosok növekedését világszerte a gazdasági és információs fejlődés gerjeszti. Legnagyobb sebességgel a fejlődő világban megy végbe ez a folyamat, részben a gyors népességnövekedés miatt. (Dacca lakossága például az utóbbi negyven év alatt tizenötszörösére nőtt). A fejlett országokban a lakosság elöregedése, a fejlődő országokban pedig éppen ellenkezőleg, a rengeteg fiatal és gyerek jelent nagy problémát az óriásvárosokban. Jelentős részük nem rendelkezik megfelelő családi háttérrel, nem tanul, nem dolgozik. A fejlődő világ óriásvárosaiban az utcagyerekek vagy a bűnözés áldozatául esnek, vagy annak résztvevőivé válnak. 
Az óriásvárosok létrejötte visszafordíthatatlan, ezért a sajátos problémákat meg kell oldani, hogy megfelelő életteret találjanak az ott lakók. Ehhez komoly szervezés és fejlett technológia szükséges. Így  az óriásvárosok akár a fejlődés katalizátorai is lehetnek. A kiadvány magas színvonalú elemző cikkei segítséget nyújthatnak a szociológusoknak a problémák enyhítésében, a gazdasági-politikai döntéshozóknak, várostervezőknek pedig abban, hogy az óriásvárosokban is élhetővé váljon az élet.Dr. Adorjánné Farkas Magdolna