Egyenlő távolságra a két abszolút és elérhetetlen színtől, az égi kéktől és a poklok vörösétől, a zöld mint középérték, a meleg és a hideg, a magas és a mély közötti átmenet, biztonságot nyújt, felfrissít, emberi. Minden tavasszal, miután a tél emlékeztette az embert magányosságára és helyzetének bizonytalanságára, miután lecsupaszította és megfagyasztotta alatta a földet, egyszóval tavasszal ez a föld új, zöld lepelbe öltözik, ami a reménységet hozza magával, s ugyanekkor a föld táplálóvá válik. A föld, mint maga az ember is, langyos lesz. És jégolvadással, termékennyé tevő esőzésekkel megérkezik a tavasz.

Ezzel a keleti dialektikával szemben a mi társadalmaink, amelyek a férfi princípium kultuszán alapulnak, mindig is kiemelt fontosságot tulajdonítottak az alkotó szikrának, akár az ember ágyékából, akár az agyából jött. Ez a spanyol chispa, minden etika alapja. Cserébe viszont magával hozza az Oidipusz-komplexust, vagyis az anyához menekülés kultuszát. Az ember mint olyan, aki lényegét tekintve fiú és szerető, úgy tér vissza dühödt vágtában az Anyához, mint az oázisba, Ő a béke kikötője, felfrissítő és újjáalkotó. Ebből a tényből nyeri eredetét egy, a zöld színen alapuló terápia, amely tehát, még ha tagadja is, az anyaméhhez való visszatérésen alapul. A középkorban zöld volt az orvosok tógája, mivel úgymond a legegyszerűbb eszközöket használták, mára ez a zöld átengedte a helyét a sötétpirosnak, ami intuitív módon az orvosi művészet titkában való hitet fejezi ki, de a zöld maradt a gyógyszerészek színe, s ők állítják elő az orvosságokat. És a gyógyszerészeti reklám visszatért egy régi hithez, amikor a csodaszer mítoszával ruházta föl az olyan szavakat, mint klorofill, vitamin. A kimenni a zöldbe kifejezés, amely a városi élet túlfeszítettségéből született, szintén a természeti környezetbe való visszatérésnek ezt a periodikusan jelentkező igényét fejezi ki, melynek hatására a vidékből egyfajta anyapótlék lesz. Vitathatatlan módon mutatja be mindezt a Durand által idézett skizofrén naplója: Úgy éreztem -- írja a beteg a gyógyulás közeledtével --, hogy belecsúszom valami csodás békés állapotba. Minden zöld volt a szobában. Azt hittem, tócsában lubickolok, s ez számomra a mama testét jelentette... A Paradicsomban jártam, az anyaölben.

A zöldnek ezek a csodálatos tulajdonságai arra engednek következtetni, hogy ez a szín valamilyen titkot rejt magában, hogy a dolgoknak és a végzetnek valami mély, okkult tudását szimbolizálja. A sinople szó (a heraldikában a zöldet jelenti, a ford. megj.) a késő-latin sinopisból származik, ami viszont egyszerre jelentette a zöldet és a pirosat. És valószínűleg ez az oka annak, hogy a beszélő fegyverek nyelvének anonim kodifikálói ezt a szót választották. A zöld titkos erénye pontosan abból fakad, hogy magában foglalja a pirosat. Hasonlóképpen -- hogy az alkimisták és hermetikusok nyelvéből kölcsönözzünk -- minden mű termékenysége abból származik, hogy a tüzes princípium -- amely egyszerre meleg és férfias -- életre kelti a nedves, hideg, női princípiumot. Minden mitológiában a megújulás isteni zöldjei hibernálódnak, téli álomba merülnek a poklokban, ahol az alvilági vörös életre kelti őket. Így tehát kívülről zöldek, belülről vörösek, és birodalmuk kiterjed mindkét világra. A zöld Oziriszt feldarabolták és a Nílusba vetették. A vörös Ízisz varázslatával éled újjá. Nagy Beavatott, hiszen ismeri a halál és az újjászületés misztériumát. Egyszerre uralkodik a tavasszal megújuló földön, valamint a föld alatt, ahol a lelkek felett ítélkeznek. Perszephoné tavasszal jelenik meg a földön, a mezők első hajtásaival egy időben. Ősszel visszatér a poklokhoz, melyekhez örökre hozzá van kötve, amióta evett egy gránátalmamagot. Ez a gránátalmamag a szíve, a föld belső tüzének darabkája, amely minden újjáéledés nélkülözhetetlen része: ez a zöld Perszephoné belső vöröse. Xochiquetzal azték istennő mítosza, mint a téli időszakban a poklokban eltűnő Perszephonéé is, zavarba ejtő analógiát mutat a görög mítosszal, eltűnik a Nyugati kertben, azaz a holtak birodalmában, hogy aztán újra megjelenjen tavasszal, amikor a virágnyílás felett őrködik.

Végül pedig minden ezoterizmusban a zöld maga az életprincípium, a titkok titka úgy jelenik meg, mint a mélyvörös vér, amit zöld edénybe fognak föl. Ez a nyugati alkimisták számára a zöld oroszlán vére, az arany; nem a közönséges arany, hanem a filozófusoké. A kínai filozófiában és orvostudományban ez a sárkány nem kevésbé misztikus és rejtélyes vére. Valamint az a Grál, a smaragd vagy zöld kristályból készült váza, amely a testet öltött isten vérét tartalmazza, amelyben összekeveredik szerelem és áldozat fogalma, lévén ezek a váza zöldes fénye által kifejezett újjáéledés feltételei. Semmi kétség afelől, hogy a középkor ebben a mítoszban az Újtestamentum legezoterikusabb szövegeiből merít inspirációt. Szent János az Apokalipszisben a következőképpen írja le a fenséges Istenről való vízióját, ez az Isten, éppúgy, mint Ezékielnél, csak a Fények epifániája, alak és arc nélkül: És a ki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és a sárdius kőhöz; és a királyi szék körül szivárvány vala, látszatra smaragdhoz hasonló. (János jelenésekről, 4.3) Ez a smaragdvízió lehet a Grál eredete, amely körbevesz, befogad, váza, női princípium. És az isteni fény, amit tartalmaz, mint az istenség esszenciáját, kettő az egyben, egyszerre jáspiszöld és a kárneol mély sötétvöröse.

Forrás: Jean Chevalier-- Alain Gheerbrant: 
Dictionnaire Des Symboles  (Paris, 1973--1974, Seghers).