"Ars poeticám a szolgálat"

A tanító

Ha a gyerekek és a természet kapcsolatáról esik szó, biztosak lehetnek benne, dr. Victor András neve ott felbukkan. Victor András ízig-vérig pedagógus. Évtizedek óta tanít, könyveket, tanulmányokat ír, terepgyakorlatokat vezet, megszállottan foglalkozik a jövő generációjával.

-- El tudnád képzelni másként is az életed? Azt, hogy valami egészen mással foglalkozz?
-- Egyáltalán nem. Pedagóguslétem egyik jellemzője, hogy ha gyerekek is jelen vannak valahol, akkor a felnőttekre nem nagyon tudok odafigyelni. Abban a pillanatban, amint a társaságban megjelenik egy gyerek, a figyelmem rögtön felé fordul, és leszűkül a gyerekre vagy a gyerekekre. Valami ellenállhatatlan vonzás kerít ilyenkor a hatalmába.

Nem tudom, mikor jelentkezett nálam ez az érzés. Az, hogy pedagógus leszek, azt egyetemista koromban határoztam el. Úgy harmadik, negyedik táján. Tehát későn ért meg bennem az a gondolat, hogy én bizony pedagógus akarok lenni. De attól kezdve ez olyan lett, mint valamiféle kiirthatatlan betegség. A természethez való kötődésem régebbi keletű. A Déli pályaudvar fölött, a Kis-Sváb-hegyen nőttem föl, amit akkor még Martinovics-hegynek hívtak, egy kertes házban. Bár gyümölcsöskert volt, a kutya sem gondozta. Vadvirágok nőttek a cseresznye- és körtefa alatt, így aztán én tulajdonképpen a budai hegyvidék természetes környezetében gyerekeskedtem. Már egészen kicsi gyerekként is meghatározó élményeim vannak arról, milyen is a fatörzs, a falevél, a házfalon fölfutó vadszőlő.
-- Még ma is érzed az illatukat?
-- Igen. A tapintásukat, meg az illatukat is érzem. És mély biológiai, testi közelségben élek velük azóta is.
-- Visszatérve a gyerekekhez való erős kötődésedhez, lehetséges, hogy megőrizted magadban azt a sváb-hegyi kisfiút, aki ott, a vadvirágok között éldegélt, s naponta felfedezte a természetet? Ilyen értelemben kicsit talán gyerek maradtál, s ezért tudsz ennyire szoros kapcsolatot kialakítani velük?
-- Lehet, hogy így van. Én ezt nem tudom megmagyarázni. De elképzelhető, hogy egy kicsit a lelkem mélyén gyerek maradtam. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy infantilis maradtam e téren. Megőriztem gyermekségem nyitottságát és érdeklődését. De ebben bizonyára az is szerepet játszik, hogy mint egy tanárképző főiskola pedagógusa, a tanítványaim jóvoltából is állandóan találkozom tizenéves gyerekekkel. Aztán három nagylányom és kilenc unokám is van. Mindez azt jelenti, hogy mindig is gyerekekkel voltam körülvéve, otthon is, meg a munkahelyemen is. Azt nem tudom megmondani, hogy én akartam-e mindig olyan helyre menni, ahol gyerekek vannak, vagy pedig szinte vonzom a környezetemből magam felé a gyerekeket.
Nem, nem utasítom vissza azt, hogy valamilyen értelemben gyerek maradtam. Főként, ha a gyerekségen azt értjük, hogy nagy örömmel tudok rácsodálkozni minden apró szépségre, rettentően érdekel minden újdonság és megszállottan tanulok még most, főiskolai oktatóként is.
Eszembe jut erről egy történet. Itt, a tanárképző főiskolán a negyedéves hallgatókkal van egy speciálkollégiumom: komplex természettudomány és kultúrtörténet. Kiválasztunk egy fogalmat, egy nevet vagy egy tárgyat, s azt minden szempontból "körüljárjuk" az adott szemeszterben. Most például a hullám a témánk. A fodrászat dauerolásától kezdve a festményeken megjelenő hullámokon át a hanghullámokig, az érzelmek hullámzásáig, a tengeri betegségig vagy az interferenciáig és a spektrumig, minden terítékre kerül. Legyen az természettudomány, humántudomány, irodalom, művészet, zene, költészet, fizika vagy csillagászat, ha a hullámhoz valami köze van, akkor azt megbeszéljük.
Azért jutott most ez eszembe, mert erre a speciálkollégiumra is leginkább az a jellemző, hogy én tanulok. Megszállottan és szorgalmasan jegyzetelek a hallgatók kiselőadásai alatt. Imádok tanulni fizikát is, meg művészettörténetet is, így, felnőtt fejjel.
-- És ezt valahogy a gyerekek is érezhetik, mert mindig odafigyelnek rád. Akár mint tanárra, akár mint egy természetben magyarázó, mesélő felnőttre. Mi hát a titkod?
-- Talán megérzik, hogy valóban figyelek rájuk. Érzik, hogy rettentő fontosak nekem, és ettől már azonnal ki is alakul a partneri kapcsolat. Nagyon örülök annak, hogy a gyerekekhez való odafordulásom nincs életkorhoz kötve. A bölcsődéstől az óvodáson át a főiskolás, egyetemista korosztályig tulajdonképpen mindenhol otthon érzem magam. A múltkor például Szigetbecsén voltam Zöld Szív-es gyerekeknél, és az első pillanattól kezdve teljesen otthonosan éreztem magam a nyolcévesek között, és ők is jól érezték magukat velem. És nagyon sokszor jártam már így óvodásokkal is. Nem kell ehhez más, csak figyelni rájuk.
-- Tanítottál általános iskolában, középiskolában és most már két évtizede tanárképző főiskolán oktatsz. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy tanár leszel?
-- Egyetemista koromban egyszer csak ráébredtem arra, hogy pedagógus leszek. Amikor a gyakorló tanításomat folytattam, már nagyjából megérett bennem ez a gondolat. Utána elkerültem egy egészségügyi szakközépiskolába, aztán az Országos Pedagógiai Intézet munkatársaként általános iskolában tanítottam kísérleti tanagyagokat. Végül pedig idekerültem, a tanárképző főiskolára. Pedagógusok százai kerültek ki a kezem alól, ha szabad ilyen fellengzős kijelentést tennem. Szóval hatással voltam és vagyok sok leendő pedagógusra, és azt hiszem, ez nagyon fontos.
Ugyanakkor viszont hiányzik az "iskolaszag". Az, hogy megmerítkezzem a tizenévesek közegében. Így aztán mind jobban érik bennem a gondolat, hogy főiskolai tanárságom mellett bizony jó lenne egy-egy osztályt tanítani igazi általános iskolában.
-- Régóta ismerlek, aktivitásodat, agilisságodat a mai napig megőrizted. Honnan ez a fantasztikus állóképesség?
-- Ha egy külső szemlélő valóban úgy érzi, hogy nem egy 55 éves ember módjára élem az életemet, akkor ez talán azért van, mert a pedagógiát halálosan komolyan veszem. A figyelmem mindig is a nálam fiatalabbak felé fordult, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy gondolkodásmódban, rugalmasságban sikerült fiatalabbnak maradnom. Abban, hogy ilyen rohanós, nyüzsgő, százféle dologgal egyszerre foglalkozó életet élek, a pajzsmirigy-túlműködésem is szerepet játszik, amely már eleve felfokozott életmódra készteti az embert. A másik ok ennél lényegesen fontosabb. Valamikor egyetemista koromban, körülbelül akkor, amikor elhatároztam, hogy pedagógus leszek, megfogalmaztam magamnak: nekem feladatom, valami fajta elhivatottságom van ebben a világban. Igen, feladatokat kaptam. Nem akarok abba most belemenni, hogy kitől kaptam én e feladatokat. Lehetséges, hogy saját magamtól, de az is, hogy a világ adta nekem ezeket. Annyi elintézendő dolog van ebben a világban, nem tehetem meg, hogy lelassítok és kiszállok a ringlispílből. Végtelen az elvégzendő feladat. Nem hátrálhatok meg az elől, amit a sors rám bízott.

 
A 70 éves Arne Naess (Schumascher college, Anglia) társaságában

-- Olyannyira nem hátrálsz meg, hogy számos társadalmi funkciót és tisztséget is ellátsz. Fontosnak tartod ezeket?
-- Nagyon. Tulajdonképpen ez is pedagógia valamilyen szempontból. Amikor mondjuk a Zöld Szív Ifjúsági Természetvédő Mozgalom elnökhelyetteseként a kisebb és nagyobb gyerekek környezeti nevelésével foglalkozom, azt is nagyon fontos dolognak tartom. De a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület -- a KÖR -- egyik vezetőjeként is iszonyú sok feladatom van. S e feladatokat szeretném másokkal is megosztani, illetve szeretnék másoknak is segíteni abban, hogy ezt a nevelő munkát végezzék. Tehát itt is a pedagógus voltom kerül előtérbe. A környezeti nevelést egyébként is sorskérdésnek tekintem.
-- Te mindig is a szelídebb környezetvédők közé tartoztál, nem vonultál ki kiabálva az utcára, nem lobogtattál transzparenseket. Tudatosan választottad ezt az utat?
-- Valóban nem szoktam demonstrációkon részt venni. Hogy tudatos-e ez? Valószínűleg nem. Eddig nem is nagyon gondolkoztam azon, vajon miért nem tüntetek a levegő szennyezettsége, a bősi gát, az autóforgalom vagy nem is tudom, mi ellen. Talán nem az én stílusom, hogy transzparenseket lobogtassak. Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy én a szelídebb módszereket szeretem. Nemcsak a pedagógiában, másban is. Ugyanakkor elfogadom, hogy szükség van arra is, hogy az emberek kimenjenek az utcára és tiltakozzanak, transzparenseket lobogtassanak, különböző akciókban vegyenek részt. A Greenpeace meghökkentő demonstrációiról sem merem azt állítani, hogy nincs rájuk szükség. De én más vagyok. Én inkább a szelídebb megoldások híve vagyok.
-- Rengeteg dologgal foglalkozol. Honnan van mindenre időd?
-- Sok mindenről lemondok. Hosszú-hosszú évek óta nem fordult elő, hogy pihentem volna. Az én pihenésem általában abban nyilvánul meg, hogy valami mást csinálok. Életemben az egyik meghatározó pillér a zene. Hatéves korom óta zongorázom, később csellóztam, most meg furulyázom, csembalón játszom, és vezényelek is. Szóval a zene rettentő fontos szerepet játszik az életemben. Egyetemista korom óta zenekarban is játszom. Délelőtt önként pedagógus vagyok, kémiát tanítok, a környezeti neveléssel foglalkozom, esténként pedig olykor zenét tanítok.
Mindig valami mást csinálok. Ha cikket vagy könyvfejezetet írok, akkor a gyerekekkel végzett terepgyakorlat valóságos felüdülésnek számít. De egy-egy jó értelemben vett tábori hajsza után megint csak felüdülés lehet, ha könyvet olvasok és készülök a következő előadásomra. Már húsz évvel ezelőtt megfogalmaztam magamnak: az én stratégiám az, hogy az egyik tevékenység fáradtságát egy másik tevékenységgel pihenem ki. De arra a fajta klasszikus pihenésre, hogy na, most elmegyek egy hétre lógázni a lábamat a tengerpartra, az elmúlt harminc évben csak elvétve volt példa az életemben.
Aztán vannak még olyan dolgok, amelyekről lemondok annak érdekében, hogy több időm legyen a feladataim elvégzésére. Például nem nézek televíziót. Legalább öt éve nem ültem le a televízió elé. Jórészt az időm védelmében. Olyan, hogy hulla fáradtan leroskadjak a televízió elé, és ott bambuljak egy órát, hát ilyen soha nincsen.
-- És az ökológiai műsorok meg a természetfilmek?
-- Azokat sajnálom. A kérdésed tehát jogos, mert a tévé életemből való kizárásával túllövök a célon. Ha ugyanis megfelelően szelektálnék, akkor azért jó lenne olyan műsorokat megnézni a tévében vagy meghallgatni a rádióban, amelyek fontosak. Egyelőre nem sikerült beépíteni az életembe ezt a fajta szűrőt, hogy bölcs megfontolással válogassak.

 


Orgoványi Anikóval (jobbra) és Saly Erikával

-- Mesélj a családodról egy kicsit!
-- Feleségemmel együtt végeztük az egyetemet. ő is biológia--kémia szakos tanár, de egész életében biológiát tanított, én pedig kémia tanszéken voltam. Így hát nem "kerülgettük" egymást. Három nagy lányom mindegyikének családja van. Kilenc unoka szaladgál körülöttem! A legidősebbek most járnak harmadikba, a legkisebb másfél éves. A család gyakran összejár, az unokatestvérek sokat játszanak egymással. Szerencsére nagyon erősen kötődnek hozzám az unokáim, annak ellenére, hogy sajnos nincs elegendő időm a velük való foglalkozásra. Ez időnként konfliktusokhoz vezető feszültséget szül. Nekem ugyanis egyrészt nagyon komoly, belülről fakadó elkötelezettségem van a családom iránt, másrészt egy életre szóló elhivatottság-tudatom is van a környezeti neveléssel, a természettudományos oktatással, a kémia-módszertannal kapcsolatban.
A munkám is, az unokáimmal való foglalkozás is elhivatottság, és e kettő bizony olykor elkerülhetetlenül ütközik egymással. Ez néha feszültséghez vezet, többnyire inkább csak saját magamban. De ezt a dilemmát lányaimmal kapcsolatban is megéltem. Akkor is ugyanilyen rohanó életmódot folytattam, amikor a gyerekeim kicsik voltak. De rájöttem, hogy bár a gyerekekkel való foglalkozás vagy kapcsolatteremtés nem független a velük töltött időtől, de ami igazán fontos, az az odafigyelés intenzitása. Viszonylag rövid idő alatt is nagyon komoly partnerkapcsolat alakítható ki velük, csak oda kell figyelni rájuk. Néha elcsodálkozom, milyen kevés idő jut az unokáimra. És mégis mindegyikkel olyan közvetlen, bensőséges marad a kapcsolatom, mint amilyet a legutóbbi találkozásunk alkalmával sikerült kialakítanom. Valószínűleg azért, mert ők is érzik, hogy amikor velük vagyok, akkor csak rájuk figyelek, senki és semmi másra.
-- Megítélésed szerint a hazai zöldmozgalomban léteznek-e mesterek?
-- Ó, hogyne! Szerencsére sok ilyen van.
-- Kik ők, és miért tekinthetők mestereknek?
-- Valószínűnek tartom, hogy a személyes kisugárzás az, ami valakit mesterré tesz. Az, hogy az illetőben van valami megszállott küldetéstudat, még ha ezt nem is fogalmazza meg magának. Az életét teszi valamire. Például a környezeti nevelésre. Eszembe jut Szalay-Marzsó Enikő, aki sajnos már nincsen köztünk. Ő ennek az egész környezetvédelmi mozgalomnak az első halottja. Vele éltük meg azt, hogy Magyarországon a környezeti nevelés mozgalommá erősödött, fává terebélyesedett. Vagy említhetném Legány Bandi bátyámat, aki nemzedékekkel, gyerekek ezreivel szerettette meg a természetet, vezette be őket a madarászás rejtelmeibe, ismertette meg velük a táborozás csodáit. És szerencsére tucatjával lehetne még említeni ilyen neveket. Ezekre a példaképekre, mesterekre iszonyatosan nagy szükség van. Mindenáron védeni és támogatni kellene őket.
Mester és tanítvány, ugye ez mindig így együtt jár. Mert hát mitől lesz valaki mester? Attól, hogy tanítványai vannak. Azt hiszem, hogy ez a világ gyönyörű kétarcúságának, komplementaritásának a legszebb példája. Nem attól lesz valaki mester, hogy telve van tudással, meg elkötelezettséggel, hanem attól, hogy tanítványai vannak. És attól gyülekeznek köré a tanítványok, hogy megérzik a belőle kiáradó erőt. Azt, hogy -- Karácsony Sándort idézve -- telített ember, aki tele van mondandóval és küldetéstudattal. Azzal, hogy a tudását továbbadja. Ez megérződik az embereken. Még néha a fiatalabbak esetében is. Említhetném például egyik ifjú kollégámat, Fernengel Andrást.
-- Az ökológiai mozgalomnak is megvannak a maga mesterei, akik történetesen esetleg nem tanárok, de ugyanúgy lehetnek tanítványaik?
-- Hogyne! Eszembe jut például Nádai Béla, akit a fél ország úgy ismer, mint Béla bá, a cserkész vezető. A cserkészmozgalmon belül ő az egyik felelőse a környezetvédelemnek. Na, hát ő sem pedagógus. Egyébként érdekes, hogy számomra mester és tanítvány mégiscsak inkább a pedagógiai tevékenységhez kötődik. Nem az a fontos, hogy valakinek van-e pedagógusi diplomája, hanem az, hogy tanítványokkal foglalkozzon. Végzettségét tekintve Nádai Béla sem pedagógus, életformáját tekintve azonban mégiscsak az. Akár cserkésztáborban van, akár tanfolyamot vezet. Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke sem pedagógusként éli meg az életét, de biztos vagyok benne, hogy tevékenységének nevelő hatása is van. Talán még ő maga sem gondolta végig, hogy vaskemény következetességével és céltudatos munkájával sokakra van nevelő hatással. A Levegő Munkacsoporton belül, de azon kívül is. Igen, ez egy példa, amit követni lehet.
-- Van-e a mesterek között párbeszéd, valamiféle kapcsolat? Találkoznak-e olykor egymással?
-- Azt hiszem, igen. Végül is Magyarországon a környezeti nevelési mozgalom azért nem olyan nagyon nagy. Akik ebben a szakmában mértékadóak, öreg rókának számítanak, mindannyian ismerik egymást. Néha, amikor egy-egy továbbképzésen találkozunk az ország különböző pontjairól érkezett szakemberekkel, gyakran úgy érezzük, lám, de kicsi is a világ, a résztvevők háromnegyed részét már ismerem valahonnan. Egy előző tanfolyamról, egy konferenciáról, vagy esetleg ugyanabba az egyesületbe járunk. Tehát a mesterek találkoznak egymással. De kell is találkozniuk, ugyanis a személyes kapcsolattartás, a tapasztalatcsere az egyik kulcskérdés. Nem véletlen, hogy a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület már vagy negyedszer tartott olyan tréninget, amely az Emberi kapcsolatok és környezeti nevelés címet viseli. Csak emberi kapcsolatok által érhető el igazi javulás. Ugyanakkor azt is pontosan tudjuk, hogy a televíziónak és egyáltalán a tömegkommunikációnak iszonyatosan nagy hatása lehet. Mégis azt gondoljuk, hogy ez a hatás sokkalta felszínesebben, felületesebben érinti meg az embereket, mint egy ötperces személyes beszélgetés. Nem könnyű összevetni a tömegmédiumoknak és a személyes találkozásnak a hatékonyságát. De azért azt hiszem, hogy a világ jobbítása a személyes találkozásokon múlik, mint ahogyan a környezeti nevelés, a környezetvédelem is tulajdonképpen az emberi kapcsolatok rendezésétől függ. Az ember és a természet megromlott viszonya mögött valószínűleg az ember--ember közötti kapcsolat megromlása áll. Valamifajta érték- és kapcsolatzavar az, ami a természet pusztítására késztet bennünket. Ezért is tartom nagyon fontosnak az emberi, személyes kapcsolatokat.
Édesanyám időnként fejét csóválva mondja: na, már megint egy konferencia! Két testvérem van, mind a ketten zenészek. Bátyám népzenekutató, öcsém pedig zeneszerző. Utóbbinak, Victor Máténak van egy környezetvédelmi gyerekoperája, a Sárkány és a zöld lovag. Ennek egyik betétdalában éneklik azt, hogy: "Szennyes az Óperencia, kéne egy konferencia." Ezen mindig olyan jót mulatok. Na, már megint egy konferencia?! Már megint összejön a világból száz ember, aztán nem történik semmi. Ebben is van némi igazság, én mégis azt gondolom, hogy a konferenciák fontosak. Annak ellenére, hogy nem születnek rajtuk olyan döntések, amelyek radikálisan megváltoztatnák a világ folyását. De az emberek találkoznak és szóba állnak egymással, s ez nagyon fontos. Lehetséges, hogy nem konferenciákat kellene szervezni, hanem műhelyfoglalkozásokat, továbbképzéseket, tréningeket, de a személyes találkozás elengedhetetlen. Én például nagyon szeretnék internetezni, de azért mégiscsak fontosabb, hogy a barátom hátba veregessen, amikor találkozunk egymással.
-- És mit szólnál egy mesterekből álló nagytanácshoz, amelynek tagjai bizonyos időközönként találkoznának egymással, és megvitatnák az elvégzendő feladatokat?
-- Ez még eddig nem jutott eszembe, de előnyei és hátrányai volnának egy ilyen "mesterek tanácsának". A közelmúltban Szigetbecsén alakult egy kis csoport: Nők Szigetbecséért. Néhányan összeálltak, hogy tegyenek valamit Szigetbecséért. Mivel Zöld Szíves-ek a csoport vezetői, meghívtak engem is egy beszélgetésre. Ott elmondtam, hogy rettentő fontosnak tartom e kis csoport megalakulását. És ugyanennyire fontosnak tartanám azt is, ha a szomszédos Ráckevén vagy Makádon is alakulna hasonló szervezet, mert a helyi kezdeményezések valóban rettentő fontosak. György Lajostól megtanultam, hogy nem feltétlenül kell központosított világrendszerben gondolkodnunk. A hálózatos világrendszerben nem alá-fölérendeltségi viszony van a kisebb-nagyobb szervezetek között, hanem mellérendeltségi kapcsolatrendszer. Nagyon örülök, hogy a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület mellett létezik egy másik környezeti nevelési egyesület is, a Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesülete, és biztos, hogy még más olyan szervezetek is vannak, amelyek kifejezetten környezeti neveléssel foglalkoznak. Nem tartom bajnak azt sem, hogy esetleg bizonyos átfedések lehetnek, ugyanazért dolgoznak ők is, meg mi is. A sokszínűség, a diverzitás szintén alapkérdés. Egy biológiai rendszer a biodiverzitás révén stabilis, életképes, rugalmas és alkalmazkodóképes. Ez a társadalomra is érvényes. A társadalmi sokféleség rettentően fontos, és egyáltalán nem baj, hogyha hasonló szervezetek tevékenykednek. Lám csak, a természet is milyen jól "elvan" úgy, hogy fekete széncinke, meg kék cinke és még sokfajta más cinke is létezik. Mentából annyiféle van, hogy nem is tudják fajokba rendezni azokat. És ez így van jól.
Többet veszítenénk azzal, hogyha a környezeti nevelési szervezeteket egy nagy szervezetbe tömörítenénk. Még akkor is, ha annak valóban komoly szava lenne. Mert ha egy nagy szervezet lenne Magyarországon, amely a környezeti neveléssel foglalkozik, akkor az "kikerülhetetlen" partnere vagy ellenfele lehetne a minisztériumnak és más hivataloknak. Így, hogy sok ilyen szervezet van, a hivatal kikerüli ezeket, kijátssza egyiket a másikkal szemben, megosztja az erőket, vagy egyszerűen nem tud kivel egyeztetni, tárgyalni. Tehát értem én, hogy miért olyan csábító egy nagy szervezet létrehozása. Azt már nem lehetne figyelmen kívül hagyni, annak már súlya van, az döntésképes. És mégis azt mondom, hogy legyen sokféleség, akár az átfedések árán is. Nem olyan nagy baj az, hogyha több szervezet is szervez konferenciát majdnem ugyanabban a témában, mert az mégsem ugyanaz a konferencia lesz. A kettőt más emberek tartják, mások lesznek a résztémák, más a légköre, mások számára szól, és így fontos, hogy mind a kettő létrejöhessen. De azt, hogy a különböző mozgalmárok, szakemberek, nevelők és mások egymással kapcsolatot tartsanak, azt nagyon fontosnak tartom. És valamikor talán egy ilyen központi tanácskozó testületet is létre lehetne hozni a különböző vonalon működő zöld szervezetek meghatározó tagjaiból. De ez ne jelentse egy csúcsszerv kialakulását.
-- Az elmondottak tükrében, milyen helyzetben van a magyar környezetvédő mozgalom, milyen lehetőségei vannak manapság?
-- Hát ez nagyon nehéz kérdés. Egyrészt fantasztikusan jó érzés az, hogy a magyar környezetinevelési mozgalom az elmúlt tizenöt-húsz évben tulajdonképpen egy egész országot behálózott. Nem tudok olyan helyre menni az országban, hogy ne találkozzam Zöld Szív-essel, KÖR-taggal vagy valamilyen olyan helyi szervezettel, amely környezeti neveléssel foglalkozik. Óriási dolog, hogy néhány megszállott ember mozgalmából tömegmozgalom lett.
A dolog másik oldala viszont az, hogy a környezetvédők és környezeti nevelők azon üzenete, mely szerint az embereknek az életmódján kellene alapvetően változtatni, hiszen csak ez nyújthat igazán megoldást a jövőre nézve, ez az üzenet nagyon népszerűtlen ma Magyarországon. A szocializmus ilyen-olyan sikertelen építése után most a kapitalizmus építésébe fogtunk, ami az emberek döntő többsége számára lényegében csak azt jelenti, hogy na, most végre van lehetőség arra, hogy én is milliárdossá váljak. Tehát hogy én is ugyanazt a fogyasztói létformát kövessem, amit eddig csak üvegen keresztül néztünk, mikor sikerült Bécsbe eljutnunk. Az emberek döntő többsége számára az egész rendszerváltás tulajdonképpen a fogyasztói létformát és a gazdagodás lehetőségét jelenti. És egyik sem a környezetvédelmet szolgálja, sajnos. A fogyasztói világról már sokan elmondták, hogy ez teszi tönkre a Földet. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy miután a Föld javai végesek, valakinek a gazdagodása csak egy másik ember szegényedését vonhatja maga után, no meg a környezet elszennyezését. Ilyen szempontból az a környezetvédelmi üzenet, hogy: "emberek, a lelki javakkal kellene inkább foglalkozni, nem pedig a fogyasztói világ csábításának engedni", ez ma rettentő népszerűtlen.
-- Ez meg is határozza a zöld mozgalom helyzetét? Nem olyan hatékony már, mint régebben? Nincs meg a korábbi tömegmozgósító ereje?
-- Nem tudom. Tömegmozgósító ereje mindenesetre ma valóban nincsen. Sok tudós, filozófus és erkölcstanász már régen rájött arra, hogy itt alapvető életmód-változtatásra van szükség. Csak hát nem nagyon hallatszik az ő figyelmeztető szavuk. Elnyomja a nyüzsgés, meg a televízióból ömlő reklámok harsánysága. Sokakban felmerült már, vajon miért annyira vonzó ez a fogyasztói világ a maga harsányságával és anyagiasságával. Miért van az, hogy az emberek rettentően vonzódnak ez iránt, és belesétálnak ebbe a csapdába? Természetközeli társadalmak omlanak össze, mert megérinti őket a fogyasztói világ kultúrája, szemlélete és életmódja. Vajon mitől ennyire vonzó ez a létforma? Valószínűleg a kényelemre való törekvés, testünk jóltartása a válasz e kérdésre. Ami azért tanulságos és elgondolkoztató, mert tulajdonképpen testi, biológiai, állati szükségleteink kielégítése a célunk. Együnk, igyunk jókat, ne kelljen fizikai munkát végezni, ne fájjon, ne fázzon. Ha úgy tetszik, állati létünkből fakadó vágy az, ami errefelé hajt bennünket. Ha most nagyon filozofikus hangulatban lennék, azt is mondhatnám, hogy még mindig nem emelkedtünk föl állati mivoltunkból, még mindig az állati, biológiai ösztönkésztetéseink határozzák meg céljainkat és életmódunkat. Még nem tudtunk fölemelkedni abba a magasságba, amit egyébként büszkén hirdetünk, hogy az ember kultúrlény, lelke és kultúrája van. Úgy tűnik, hogy azért a társadalmi berendezkedéseket mégsem ez szabja meg.
-- Mi foglalkoztat mostanában, így az ezredfordulóhoz közeledve?
-- Azt hiszem, hogy ez az ezredfordulótól független. Tele vagyok konkrét, aktuális feladatokkal. Például a Környezeti Nevelési Egyesületen belül könyveket adunk ki, és most visszük nyomdába egyik könyvsorozatunkat. A közelmúltban jelent meg az Egyesület kiadásában a Nemzeti környezeti nevelési stratégia, aminek én voltam az egyik szerkesztője. Saját személyes ambícióim is vannak. Rengeteg anyagom összegyűlt már a környezeti nevelésről. Azért engem a környezetvédelem fizikai-kémiai-biológiai-természetföldrajzi vonatkozásai is nagyon érdekelnek. Nem a szaktudományi oldala, hanem az, hogy ez hogyan válhat nevelő erővé, amikor vizsgálatokat végzek a gyerekekkel. Szóval elvi, filozófiai, világnézeti témáktól kezdve egészen a praktikus környezeti nevelési módszerekig rengeteg anyagom van. Szeretnék most már egy sor dolgot megírni ebből. Olyan vastag cédulagyűjteményem van a megírandó feladatokról, hogy ez lassanként már nyomaszt. Eljutottam egy olyan határponthoz, hogy most már nem az újabb témákat kellene keresnem, hanem egy ilyen betakarítás jellegű ciklusnak kellene következnie, amikor végre meg is írom mindazt, amit eddig csak végiggondoltam vagy kipróbáltam.
-- Van-e valamiféle ars poeticád, egy egész életen át végigkísérő hitvallásod?
-- Az én ars poeticám a szolgálat. És számomra e szónak nincs negatív vonzata. Lehetséges, hogy ez azért van, mert a felmenőim között sok pap volt, és a szolgálat szónak egyházi értelemben nagyon nemes tartalma van. A hitvallásom tehát az, hogy ki-ki keresse meg azt a feladatot -- a világban bőven van ilyen --, amit neki szolgálnia lehet és szolgálnia kell.
-- Könyvekkel, újságokkal telezsúfolt, állatok és növények képeivel díszített kis főiskolai szobádban egy gyertya ég az asztalon.
-- Hát valami eleven lángnak, valami igazi tűznek lennie kell! Amikor itt ülök a szobámban, mindig ég egy gyertya az asztalon. A hallgatók, ha bejönnek hozzám beszélgetni, már nem is kérdezik meg, hogy miért. Úgyis tudják a választ. Hát mert szép. Mert természetes.
Hollós László