Amikor Foltányi Zsuzsáról hallok, két kép villan elém. Látom az Új Impulzus című folyóirat szerkesztőségében, itt találkoztunk először, aztán meg az Energia Klubban egy angyali barna fiúcskával a karján. E két emlékképet sok-sok év választja el egymástól. 
De térjünk inkább vissza a kezdetekhez.

-- Biológus-vegyészként végeztem. Mi voltunk az első évfolyama ennek az öszvérképzésnek, amit eredetileg három egyetem akart elindítani: a Műegyetem Vegyészmérnöki Kara, az ELTE TTK és az Orvostudományi Egyetem. Végül ez utóbbi kiesett a sorból, s maradt a két másik. Mi már valóban tanultunk környezetmérnökséget és ökológiát. Balogh professzortól, Berczik Ádámtól és másoktól. Iszonyú lelkesen végeztünk tizenvalahányan. Szennyvíztisztítással, környezetanalitikával foglalkoztunk, gondoltuk, mi majd megmutatjuk. Egy tervezőintézetben kezdtem dolgozni, amely szennyvíztisztítókkal foglalkozott. Nagy bánatomra ahelyett, hogy technológiát fejlesztettünk volna, kicsinyítettünk és nagyítottunk. A tervezői felelősséget borzasztó egyszerű volt így áthárítani a kivitelezői felelősségre. Akkor aztán otthagytam az intézetet. Pontosabban született két fiam, akikkel otthon voltam három és fél évig. Közben elkezdtem fordítani az Új Impulzus elődjének, a Műszaki Életnek. Miután visszamentem dolgozni, a cégen belül váltottam: egy vízlaborba mentem. Ez már érdekes volt, de hát muzeális értékű műszerekkel dolgoztunk, és fejlesztésre semmi remény nem volt. Egyszer csak felhívott a Műszaki Élet főszerkesztője, hogy nem lenne-e kedvem a jövőben a másik végéről fogni a ceruzát. Hát így kerültem a sajtóba.

-- Az újságíróskodástól egyenes út vezetett a környezetvédelmi mozgalomhoz?

-- Ez egy nagyon jó történet volt! Még az újságírópálya elején, ha ezt egyáltalán pályának lehet nevezni, a dioxinokról írtam. Kerestem egy kutatót, egy igazi szakértőt, aki el tudja magyarázni a dioxin élettani hatásait. Így jutottam el György Lajoshoz, aki ki is okított, annak rendje-módja szerint. A beszélgetés végén elkezdett mesélni egy csoportról, nevezetesen az ELTE Természetvédelmi Klubjáról. Felajánlottam, hogy ha úgy gondolja, bármiben segíthetek, akkor hívjon. Két hét sem telt el és telefonált.

-- Ekkor lettél tagja az ELTE Természetvédő Klubjának?

-- Igen. 1986-ban az EYFA -- az Európa Fiataljai az Erdőkért -- hatalmas túrát szervezett, amelynek a végső állomása Magyarország volt. E hazai program megszervezése jelentette a debütálásomat.

-- Ezután következett a Duna-mozgalom?

-- A Duna-mozgalom mindig is ott volt körülöttem, de valójában az ELTE Klubban dolgoztam. Szerintem nem volt olyan civil zöld, aki a nyolcvanas években ne tett volna valamit Duna-ügyben. Ha mást nem is, hát rohant fénymásolni. Szóval szerintem így vagy úgy, de mindenki belekeveredett a Duna-mozgalomba.

-- Törvényszerű volt, hogy környezetvédelemmel kezdtél foglalkozni? Mi volt az, ami ebbe az irányba térítette az utad?

-- Eredetileg biológus szerettem volna lenni. Csodálatosan jó biológiatanárunk volt a gimnáziumban. Tulajdonképpen ott, azokban a kamaszévekben fogalmazódott meg bennünk először a környezet védelmének fontossága. Persze akkor még nem beszéltünk fenntartható fejlődésről, de ez az egész kérdés, ahogyan az ember a természethez viszonyul, számomra ott gyökeresedett meg. Innen az eltévelyedés a vegyészkar felé. Akkoriban hirdette meg két egyetem, hogy környezetvédelmi szakos biológus-vegyészeket képez. Azzal a vággyal jelentkeztünk valamennyien, hogy azonnal környezetvédelmet, biológiát, ökológiát fogunk tanulni, ám nem így történt. Három éven át ugyanazt a vegyészképzést kaptuk, mint a többiek, és csak negyed-ötöd évben következett az igazi környezetvédelmi oktatás.

-- Volt-e valaha is problémád abból, hogy a környezetvédő mozgalomban tevékenykedsz? Értek-e kellemetlenségek? Nem féltél-e attól, hogy esetleg elveszítheted az állásodat?

-- Nem. Egyetlen kellemetlenségem volt csak, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. És nevetséges, hogy ez mikor is történt: 1989-ben, tehát percekkel az előtt, hogy manifesztálódott a rendszerváltozás. Egy konferenciára hívtak, aminek az volt a címe, hogy Özönvíz a savas eső után. A főszerkesztőm beinvitált a szobájába azzal, hogy vendégeim vannak. Gyorsan ki is ment, a bátorságát jelezve. A vendégek valamelyik ügyosztályról jöttek. Úgy gondolták, hogy valamiféle Duna-ügyi összejövetelre megyek, mivel a víz szó is szerepelt a címben. Nem kis erőfeszítésembe került elmagyarázni, hogy itt valójában a levegőszennyezésről és az energiafogyasztásról lesz szó, s a globális felmelegedés áll a dolog mögött. Ezek az urak tulajdonképpen arra akartak rávenni, hogy a Duna-mozgalom belügyeiről informáljam őket. De hát nevetséges volt az egész. Az is nevetséges volt, ahogyan saját magukat bemutatták. Egyikük a madártani egyesület régi, aktív tagjának vallotta magát, másikuk szintén nagy zöld volt. Szóval komikus volt az egész.

-- Aztán megtörtént a rendszerváltozás. Mi volt pályafutásod következő állomása?

-- Megszűnt az Új Impulzus. Egy darabig szabadúszó újságíróskodással próbálkoztam. Valójában óriási szerencsém volt, hogy éppen ebben az időszakban otthon lehettem, ugyanis a kisebbik fiam akkor kezdett iskolába járni, és neki elkelt az anyai segítség. Vargha János hívott a PANOS nevű szervezethez, amely Angliában jött létre még a hetvenes években azzal a céllal, hogy a harmadik világ országaiban fölhívják a társadalmak figyelmét a környezetvédelemre, az egészség megóvására. Mindezt a sajtón keresztül. Visszaemlékezve a Sajtszemle régi-régi számaira, bizony nagyon sokat merített az ELTE Klub is a PANOS elődjének kiadványaiból és híreiből. Mint oly sok más európai szervezet, a rendszerváltás után a PANOS is nagy piacot látott Kelet-Európában. Szégyen, nem szégyen, de így van. Elindítottak itt egy szervezetet azzal a céllal, hogy próbáljon meg a környezet iránt érzékeny kelet-európai újságíróknak környezeti híreket szállítani a térségből. Ebből született a Panos Feedback, amely talán 3-4 kiadást ért meg. Pillanatok alatt kiderült ugyanis, hogy ha nincs kellő anyagi forrás arra, hogy meg lehessen fizetni a profi újságírókat, akkor ez a negyedévesre tervezett kiadvány nem működőképes. A zöld mozgalom egyrészt erőtlen volt a térségben azokban az időkben, másrészt időben is nagyon korlátozott volt. A szervezetek nem tudták összeszedni a híreket. Akkor már nagyon érett bennem az Energia Klub megalapításának gondolata, meg az is, hogy össze kellene hozni az európai zöldeket. Végig kellene gondolni az atomenergia helyét, szerepét, a megújuló energiaforrásokat és az energiahatékonyságot. A Panost őszintén szólva felhasználtam arra, hogy megszervezzek egy ilyen gigászi találkozót, amire végül is Prága mellett került sor, 1991-ben. Egy könyv született ebből, az Atomenergia Közép-Kelet-Európában igen, vagy nem. Hat nyelven adtuk ki: oroszul, lengyelül, csehül, románul, magyarul és angolul. Az Energia Klub végül is soha nem volt a munkahelyem. 1991-ben az Ökotárs Alapítvány elődjének, az Autonómia Alapítvány Partnership Programjának lettem a vezetője. Ez az alapítvány -- amelyet akkoriban Bíró András vezetett -- mindig is ott volt a zöld mozgalom körül. Nagyon kedves emlékem, amikor Bíró András, aki 1986-ban jött haza Dél-Amerikából, szerzett egy IUCN-programot, hogy néhány független gondolkodó készítsen egy tanulmányt Magyarország környezeti állapotáról. Kindler Józseffel, Farkas Ilonával, Langmár Ferivel, Vargha Jánossal és Sólyom Lászlóval dolgoztunk együtt, és hatalmas botrányt kavartunk az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal berkein belül. Az OKTH akkor már hivatalos tagja volt az IUCN-nek, és ugyancsak nehezen emésztette meg, hogy nem őket kérték fel egy ilyen tanulmány megírására. Szóval az egy nagyon jó kis csapat volt. Bíró Andrást tulajdonképpen itt ismertem meg. Ô hívott az Ökotárshoz, pontosabban a Partnership Programhoz. Ezt én módfelett élveztem, ugyanis ebben a nagyvárosban élve az ember nem igazán érzi azt az erőt, ami vidéken megvan a zöld mozgalomban. A Partnership révén az első években időm java részét vidéken töltöttem. Fantasztikus érzés volt látni, hogy kis szervezetek vidéken mennyi mindent képesek csinálni. Közben az Energia Klub megnőtt, egy hálózattá vált. Nagyon sok vidéki szervezet dolgozik benne. Sajnos, még ha nagyon szeretném is, nekem nincs rá időm. Már csak Vince miatt sem.

-- Vince a harmadik, legkisebb fiad. Eljutottunk hát a barna angyalkáig, akit mindig is megcsodálunk, ha veled van. Mondhatom-e azt, hogy így a kilencvenes évek vége felé valójában a környezetvédelemből élsz?

-- Igen.

-- Nem okoz problémát, hogy tagja vagy egy társadalmi szervezetnek, ugyanakkor egy pénzosztó szervezetnek is, hiszen az Ökotárs Alapítvány végül is pénzt oszt? Nem érzed magad amolyan skizoid helyzetben? Nem érzed azt, hogy emiatt máshogy néznek rád?

-- Hála Istennek nem rajtam múlnak a dolgok, hanem egy kuratóriumon. Kezdetben a Partnershipnek tanácsadó bizottsága volt, amely a pénzek osztásáról döntött. Aztán amikor önállóvá váltunk, ennek a bizottságnak át kellett lényegülnie valódi kuratóriummá. Hosszú folyamat, amíg az emberek, bármennyire elkötelezettek is a környezet, a civil szféra iránt, megértik azt, hogy mit jelent egy ilyen pénzosztó szervezet kuratóriumának lenni. Micsoda pozitív értelemben vett hatalom, és mennyire más, mint mondjuk egy alapítványnál vagy egyesületnél dolgozni. Ez egyfajta jövőben gondolkodás. Van valamennyi pénz, amit most osztok el, vagy úgy gondolom, hogy a mozgalomnak később lesz rá szüksége, tehát inkább tőkét építek belőle. Ez alatt a hét év alatt bizony sokszor éreztem azt, hogy "pénzosztó szagom" van. Amikor elkezdtük az Ökotárs tréning-programját, akkor azért tettük, mert az első három év alatt kiderült, hogy a pénz önmagában nem elég. Nem elég az önkéntes jóindulat, valami nagyon rendszerezett, szervezett építkezésre is szükség van ahhoz, hogy a zöld mozgalom valóban ütőképes legyen. Így indult a mi tréning-programunk, amiben az első években én is részt vettem. Nagyon rövid idő alatt kiderült azonban, hogy nem jó trénelni olyannak, aki pénzt is oszt. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy hiteles vagyok, és úgy fogadnak el, mint trénert. Szüntelenül azt éreztem, hogy a gesztusok, a mozdulatok és a mondatok mögött ott bujkál a vágy, hogy ugye majd segítesz a pályázatnál. És ez rossz. Ezt nehezen tudtam elviselni. Ma már nem is csinálok tréningeket.

-- De ettől még pénzt osztasz.

-- Pontosabban részt veszek a pénzosztás folyamatában. Ennyi. Egy vagyok a döntéshozók közül. De nem szeretném túldramatizálni ezt a pénzosztó szerepet. Egyetlen igazi barátomon sem érzem, hogy emiatt most szembefordult volna velem. Sőt! Az igazi barátaim java része inkább nagyon is sokat segít abban, hogy ez a pénzosztás valóban jól menjen. Tőlük inkább muníciót kapok, és nem azt az elvárást, hogy igazságtalanul, részrehajlóan segítsem őket vagy a szervezetüket.

-- Pénz- és piacuralta világunkban a magyar környezetvédő mozgalom megváltozott-e, összetart-e még?

-- Ha szétnézünk itt Közép-Kelet-Európában, akkor nincs még egy olyan ország, ahol a zöld mozgalom annyira együttműködő lenne, mint nálunk. Lényegesen kevesebb a rivalizálás, átláthatóbb az egész rendszer. Persze ebben nagy szerepet játszik, hogy a jogi környezet, a pénzügyi szabályozó rendszer és az egyéb feltételek is kedvezőbbek, mint sok más országban. Úgy érzem, együttműködő ez a zöld mozgalom. Nagyon ügyesen, sokszor nem is tudatosan egészítik ki, segítik egymás munkáját. Ez persze nem azt jelenti, hogy időnként ne lennének torzsalkodások, ne lennének versenyhelyzetek. Lehet, hogy rosszul látom a civil szféra fejlődését ebben a térségben, de szerintem a magyar zöld mozgalom meglehetősen skizoid volt, amikor a rendszerváltás bekövetkezett. Volt egy nagyon autonóm része, és volt egy, a hatalom által kissé megbólintott, megkísértett része. És ez a két rész a rendszerváltást követő pár évben nem igazán akart összeolvadni. A "görögdinnye-történetek" azért mindig ott voltak. De aztán azok a szervezetek, azok a csoportok, amelyek iránt a bizalom esetleg kisebb volt, azért csak itt maradtak a mozgalomban és tették a dolgukat. És ügyesen csinálták, megszerezve ezzel a többiek bizalmát. Később valóban csordogálni kezdtek a független pénzek, nyugat-európai, amerikai, meg japán magánalapítványok pénzei. Ezek révén a civil szféra fejlődése általában fölgyorsult, és borzasztó gyorsan intézményesült sok-sok szervezet. Megnövekedett a mozgalomból élők száma. Ezen belül persze a környezetvédő mozgalomból élők száma is. És ez végül is jó dolog. Különösen a környezetvédő civil szféra ügyesen és hihetetlen sebességgel "kiverte" az államból, hogy neki jog szerinti lehetősége legyen forrásokhoz jutni azért, mert olyan munkát végez, amit sok esetben az államnak kellene elvégeznie. Robbanásszerűen felgyorsult a környezetvédelmi mozgalom fejlődése, amely egy exponenciális görbe mentén mozog. A nagy kérdés most az, hogy vajon mi lesz akkor, ha e független források java része más prioritások felé áramlik? Ha ez a fölgyorsult intézményesülés forrás nélkül marad, akkor az meglehetősen durva versenyhelyzeteket teremthet. Meg aztán csupán egy mozdulat a költségvetésben megváltoztatni akár az egész KKA-rendszert. Ez is veszélyes lehet. Szóval nagyon-nagyon kétélű ez a jövő a zöld mozgalom számára is. Meg vagyok róla győződve, óriási szerencsénk volt, hogy az elmúlt kilenc évben egyetlen nagy nemzetközi szervezet sem telepedett rá a mozgalomra. Bárhová is nézek Kelet-Európában, ahol megjelent egy nagy nemzetközi szervezet, ott egyszerűen megszűnt az adott mozgalom civil jellege, sokszínűsége. Valahogy nem tudtak ezekben az országokban a szervezetek igazán együttműködni, egymást segítően fejlődni, intézményesülni. És igazán ott sem tudták ezek az országok kihasználni, hogy van egy helyi Greenpeace-ük, s a nemzeti politikával sem lettek ütőképesek. Nekem sokkal szimpatikusabbak az ilyen hálózatosan fejlődő, építkező dolgok. Például ahogyan a bankfigyelő hálózat fejlődik szerte a világon. Hálózatosan és nem hierarchikusan. A magyar zöld mozgalom fejlődése is egyfajta hálózatosodást mutat. A Levegő Munkacsoport, a Humusz, az Energia Klub, az Ökofalu-hálózat, mind-mind inkább ilyen együttműködő munkacsoport felé halad.

-- Azért az tagadhatatlan, hogy a hazai zöld mozgalomnak vannak kiemelkedő képviselői. Ezek a vezető egyéniségek vajon együtt tudnak-e működni?

-- Volt és van is kapcsolat közöttünk. Örökösen ott az igény a párbeszédre. Ugyanakkor az is igaz, hogy ennek a pár embernek az egymás közötti félreértése nagy károkat okozott és okoz ma is a mozgalomban. Ha ez a néhány ember nem veszi magának a fáradságot, hogy kibeszélje vélt és valós konfliktusait, akkor ez őrült nagy hiba. Régebben volt az Ökotársnak egy kezdeményezése: a zöld reggeli. Egy éven át megpróbáltuk ezt a néhány embert összehozni, hogy egy kicsit lazábban, egy kicsit kötetlenebbül beszélgessen. Azt hiszem, nagyon sokat segítettek ezek a bizonyos zöld reggelik. De aztán ezek a túlterhelt, állandó időzavarban lévő emberek elkezdtek komoly kérdésekről beszélgetni, s néhányan elkezdtek döntéshozó testületként viselkedni. Amint ez bekövetkezett, az Ökotárs abbahagyta e reggelik megszervezését. Úgy éreztem, sokkal nagyobb kárt okozunk így a mozgalomnak, mint amekkora hasznot hozunk. Mostanában nagyon úgy fest, hogy valamilyen formában újjáéled majd ez a zöld reggeli. Nagyon szeretném. Volt pár év, amikor nagyon is előtérbe kerültek ezek a bizonyos mesterek, a guruk, vagy nevezd őket, ahogy akarod. Már nem róluk szól a mozgalom. Itt vannak a kölykök! Nagyon erősek, nagyon dominánsak, nagyon jól tudják, hogyan lehet tisztességes mozgalmat csinálni. És nem hagyják már, hogy a guruk dirigáljanak!

-- Zavar téged, vagy jólesik, ha mesternek, esetleg gurunak titulállak?

-- Valahol jólesik, persze, hogy jólesik. Van néhány ember körülöttem, akikről kicsit úgy érzem, hogy a kölykeim. És persze nem a három fiamról beszélek most. Nagyon-nagyon jó látni, hogy ezek a kölykök milyen ügyesek!

-- Többször is szó esett már az időzavarról. Neked például van-e magánéleted?

-- Vince miatt az elmúlt három évben viszonylag sok magánéletem lehetett, már amennyi egy kisgyerek nevelése mellett adódhat. Vince nagyon anyás gyermek, és bizony nem a jó alvók közé tartozik. Amikor elkezdtem a pályámat, hihetetlenül sok barátom volt és igen nagy társasági életet éltünk. Örökké jövés-menés volt nálunk. Azóta eltűntek a barátok. Egészen más területen dolgoznak, és szerintem egyfajta csodabogárnak is tartanak, aki az ő értékrendjük szerint teljesen abnormális célokért küzd. Azért nem ennyire szomorú a helyzet, maradt még néhány barát. A régi barátok jelentős része azért, hogy egy új típusú és egy klasszikus nagyfogyasztói életszínvonalat elérjen, őrületesen sokat dolgozik. Ez a már említett időnyomás rajtuk is észrevehető.

-- És rajtad is?

-- Igen, azzal a különbséggel, hogy mi megpróbáljuk az életünket a lehető legkisebb fogyasztási szintre csökkenteni, és mindazt otthon is megvalósítani, amiért itt bent küzdünk. Jó érzés volt, amikor egyik polgári szolgálatosunk valamilyen találkozóról azzal jött haza, hogy márpedig most komposztálni fogunk. Az egész társaságban én vagyok az egyetlen, aki kertes házban lakik, így aztán ő szépen külön gyűjti a hulladékot, én meg hazaviszem és szépen komposztálom. De visszatérve a magánéletre: néha végiggondolom, hányszor is voltam színházban vagy koncerten a fiaimmal. Bizony csak nagy ritkán. Miközben ők jártak az iskolával, jártak a nagyszülőkkel, én, az anyjuk, sajnáltam erre az időt. Bánom is nagyon.

- Mit csinálsz a szabadidődben? Van-e valamilyen hobbid?

-- Nagyon szeretek kertészkedni. Szóval ott a kert, meg a virágaim. Sok időt el tudok velük tölteni. Ha végiglocsolom az összeset, az már önmagában jó háromnegyed óra. Aztán nagyon szeretek kirándulni. Régen rendszeresen jártunk, most már kevesebbet. Nemcsak én álltam be valamiféle őrült körbe, hanem a férjem is, aki pedig tanárember lévén valamikor sok szabadsággal rendelkezett. Ma már alig. Nagyon szeretek a gyerekekkel játszani. Bármit!

-- Hiányzik ez az úgymond normálisabb, nem csodabogarakra jellemző élet?

-- A színház és a mozi nagyon hiányzik, a fogyasztóiság viszont nem. Azután nagyon szeretem itthagyni ezt a várost. Szerencsés vagyok, hogy édesapám megtartotta kisalföldi szülőházát. Igazi parasztház ez, lassan százhúsz éves. Nagyon szeretek lemenni ide. Ez az igazi nagy kikapcsolódás a számomra. Annak ellenére, hogy az uram nem alföldi, sőt, nagyon is hegyi ember, aki imád hegyet mászni, bárhova megyünk is, pillanatok alatt Ásványrárón kötünk ki. Ott pihen igazán a család. Most egy kicsit rossz, mivel a két nagyobbik fiunk kamaszodik, és nem élvezi igazán ezt a kis falut. Én is átéltem ezt, amikor kamasz voltam, de azért mégis rossz, hogy ők nem akarnak lejönni velünk. Ebből aztán van némi konfliktus. De azért túl lehet élni ezt is.