Úgy szerette Isten a világot, hogy kezdetben elhatározta, egylényegű lesz vele. Így az Ige testté lőn, s a világ templommá vált. Ez a példaadó őscselekedet sarkallja az embert, akiről tudva lévő: az Úr hasonlatosságára teremtetett, hogy templomot építsen a Teremtőnek...

Az építő hittel hiszi, hogy a templom olyan szent övezet, amely a kozmosz szerkezetét tükrözi. Benne egyszerre jelenik meg a világ és az ember, a bennünk élő isteni képmás tisztasága, Krisztus, a keresztény élet fókusza. A templom lelkünk mandalája. A hívőknek a templom a kapu, az Út, a felemelkedés Istenhez, spirituális beteljesedés. Ezért kell minden időben templomot építeni, vagy ha lerombolják, újra kell rakni a falakat, úgy, mint ennek a kicsi románkori templomnak itt az elpusztult Gercse falu közepén.

Véljük, hogy most, mikor itt ez a templom megint ép, megnyugszanak az elfelejtett és emlékezetünkben őrzött ősök lelkei. Ma együtt vagyunk velük, lelkeink együtt örülnek az Úrban. Örülünk még akkor is, ha tudjuk, hogy a templomot sokszor lerombolják, megszentségtelenítik. Korunkban, az önimádat társadalmában a szent hely megsemmisítése a fő cél. A világban és bennünk is lévő gonosz most már az oltárhoz közeledik. Cinikusan fölszólít, hiábavaló, sőt nevetséges tett a templomépítés, és hirdeti, hogy a templomépítők a fő bűnösök. Az oltárt az értékrendek teljes megcserélésével lehet elfoglalni, majd így az Úrfelmutatás helyett színre lehet vinni az Antikrisztus csodáit, a nagy paródiát. Ám az oltárnál a hegyi beszéd Krisztusa áll fehér stólával. Kezében longinusz lándzsája a szeretet rózsája. Út látja az ember, aki az oltárhoz közeledik, fénylő arccal áldozni megy. Ezért a találkozásért épül fel a földi szent helyeken templom, ha lehet kőből, fából is, s mikor nem lehet, akkor csak benn a szívünkben.

Nekünk most itt Krisztus után 1997. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, három évvel a nagy millecentenárium előtt megadatott, hogy egy újjáépült templomot fölszenteljünk. Ebben a fölemelő pillanatban illő, hogy néma főhajtással gondoljunk őseinkre, a templomépítő magyarokra. Azokra, akik ezt a templomot is eredetileg építették, és azokra mind, akik a Kárpát medence szent helyére építették Magyarországot, hogy ebben a földi hazában sok templom épülhessen az Úr dicsőségére, aki minékünk őriző pásztorunk minden időben.

A Nagyboldogasszony nap a magyarság kitüntetett ünnepe. Ebben az ünnepben egyesült az ősmagyarok Boldogasszony szimbóluma a római katolikus Mária kultusszal. Vezérlő hitünkké vált benne a születés, az élet keletkezésének tisztelete az asszonyon keresztül, aki a lábát a kígyó fején tartja és a Napba öltözött. Szent István az ő oltalmába ajánlja az országot. Ő a régi magyarság szenttiszteletének a központi alakja. Az Ómagyar Mária siralomban: világnak világa, virágnak virága. Vásárhelyi András versében: asszonyoknak szépséges tüköre, ördögöknek ő nagy töredelme. Pázmány Péter fohászában: aranyos násfa, jóság pálmája, nömös liliom. Minden ő, ami születés, keletkezés jóság és szépség, minen, ami óvja az életet. Ő a Nagyboldogasszony, a középkori pecsétek tanúsága szerint Szentmária, és nekem Szentes Mária édesanyám. Ő a történelem folyamán sokszor végveszélybe sodort magyarság utolsó menedéke. Ahogy Lancsics Bonifác írja, ha:

Úgy vagyon mi dolgunk, mintha Egyiptomban
Babilonnak tornyát építenénk hazánkban
akkor csak az segít ha így imádkozunk:
Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk
Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk
Magyarországrul, Pannóniárul
Ne feledkezzél el árva magyarokrúl.

Miért épít az ember templomot? Istenért, hazáért, magunkért. És még valamiért. Azért, mert annál, hogy az ember saját lelke templomában egyedül imádkozik, csak egy nagyobb dolog van, ha közös célért együtt imádkozunk, s ezt cselekedjük az ő emlékezetére.

És most mi templomépítők és templomszentelők fogadjuk a főpap szavát: sursum corda! Emeljük fel a lelkünket ezen a szent helyen. Őrizze ez a templom az Úrhoz közeledő lényünket olyan rejtelmes szeretettel, mint ahogyan a Templom-hegy alá rejtett frigyládát óvják a vadolajfából faragott éber kerubok.