A technológiák nemcsak fogyasztói hasznot termelnek, hanem részét képezik a társadalom politikai infrastruktúrájának.

Másfél évszázaddal ezelőtt Alexis de Tocqueville egy olyan, politikailag túláradó Egyesült Államokról számolt be, ahol a gőzmozdonyok sem jelentettek akadályt abban, hogy a polgárok aktívan részt vegyenek a politikában és a közösségi életben: 

"Néhány országban úgy tűnik, hogy a lakosság nem nagyon él a törvény adta politikai jogaival; talán túl drágának tartják az idejüket arra, hogy a közösség ügyeire fecséreljék; korlátolt önzésbe burkolóznak ... De ha egy amerikait arra ítélnénk, hogy csak a saját ügyeivel foglalkozhat, úgy érezné, hogy lényének egyik felét rabolták el tőle, hatalmas űr lenne addig megszokott életében, elkeseredése kibírhatatlan lenne."

Az 1970-es évek elején Ibieca lakóházaiba bevezették a vizet. Ibieca egy kis falu Spanyolország északkeleti részén. Miután a vezetékes víz elérte az otthonokat, az ibiecai embereknek nem kellett többé a falu kútjáról vizet hordani. A családok lassan mosógépeket kezdtek vásárolni, ezért egyre kevesebb nő járt el a falu mosókádjához mosni. A technika vesződséges feladatokat tett fölöslegessé, viszont a falu közösségi élete váratlanul megváltozott. A falu kútja és mosókádja, melyek egykor élénk közösségi élet színhelyei voltak, majdnem teljesen elhagyatottak lettek. A férfiak már nem ismerték fel egykönnyen a gyerekeket és a szamarakat, akik azelőtt segítettek nekik vizet hordani. Az asszonyok nem gyűltek össze a mosókádnál, hogy mosás közben a férfiakról és a falu életéről pletykáljanak, ami politikai hatalmat is jelentett a számukra. Ez egy fontos lépés abban a szélesebb folyamatban, amelynek során az ibiecai emberek feladták a szoros kötelékeket - az egymáshoz, az állatokhoz és a földhez fűződő kötelékeket --, melyek közösséggé kovácsolták őket (Harding 1984). Ez önmagában is fájdalmas, de egy ilyen veszteség konkrét politikai kockázatot is hordoz magában: ahogy gyengülnek a társadalmi kötelékek, úgy gyengül az emberek képessége arra, hogy politikai célok érdekében mozgósítsák magukat (Bowles and Gintis 1986).

Az ibiecai emberekhez hasonlóan mi is elfogadjuk a látszólag üdvös vagy ártatlan technikai változásokat. Az ibieciaiak olyan technikai újítások mellett döntöttek, melyek kényelmet, termelékenységet és gazdasági növekedést ígértek. Csakhogy nem számoltak a rejtett veszélyekkel: a mélyülő egyenlőtlenségekkel, a társadalmi elidegenedéssel, a közösségek felbomlásának és politikai passzivitással.

A gazdasági teljesítmény a demokráciával szemben

Az utóbbi években a haladó gondolkodású amerikaiak általában egyetértettek a konzervatívokkal abban, hogy a technikai intézkedéseknek a hagyományos gazdasági célok felé kell irányulnia, ezek pedig a termelékenység, a növekedés és a nemzetközi versenyképesség. De ahol a konzervatív retorika e célok elérésének érdekében a be nem avatkozás nézetét hangoztatja, a javasolt haladó technikapolitika az állami beavatkozást szorgalmazza, beleértve például az olyan polgári hatóságokat, melyek a technikai fejlesztést a szükségtelen militarizmus helyett az alapvető társadalom igények felé irányítanák, mint amilyen az egészségügyi ellátás, a környezetvédelem, az infrastrukturális fejlesztések és a versenyképes fogyasztási cikkek. Ezen javaslatok közül a legmerészebbek nyíltan néppártiak, melyek az alulról építkező hatalomelosztás érdekében decentralizált intézményeket szeretnének a tudományos és technikai döntéshozatalban. Mégis, ahogy a haladó gondolkodásúak egyetértenek abban, hogy a technikai intézkedések alapvetően gazdasági célok felé irányuljanak, a konzervatívokkal való nézeteltérésük is inkább az eszközöket érinti, mint a célokat. Az eddig javasolt haladó stratégiák következetesen célt fognak téveszteni mindaddig, míg nem tisztázzák teljesebben a technikának azt a rejtett szerepét, amelyek alapvető társadalmi és politikai összefüggéseket képes befolyásolni.

Napjainkban a technika közvetett módon hozzájárul különböző társadalmi bajokhoz, és főleg fondorlatos módszerekkel akadályozza a részvételen alapuló demokratikus döntéshozatalt. Ezért ha nem vesszük figyelembe a technika társadalmi és politikai hatását, a legjobb, amit remélhetünk az, hogy hasonló sorsra jutunk, mint Ibieca: a termelékenység fokozása és az alapvető szociális igények hatékonyabb kielégítése együtt járhat olyan, nem szándékolt, későbbi hatásokkal, mint a politikai aktivitás csökkenése, a közösségi kötelékek gyöngülése, a természettől való elszakadás, az egyén céltalansága, vagy a vagyonegyenlőtlenségek elmélyülése. Hát erről álmodunk mi, ezért gürcölünk?

Szerencsére felidézhetünk olyan alternatív technológiai stratégiákat és terveket, melyek miközben alapvető gazdasági és szociális igényeket elégítenek ki, abban is segítenek, hogy fennmaradjon a demokratikus közösség, a polgári elkötelezettség és a társadalmi igazságosság. Tehát nem arra van szükség, hogy a technikát úgy, ahogy van visszautasítsuk - világos, hogy ez nevetséges ötlet volna -, hanem inkább az a feladatunk, hogy gondosabban tervezzük meg, válasszuk ki és használjuk fel a technikát. Egy ilyen irányú elmozdulás a progresszív technikai kérdések olyan kiszélesedését eredményezné, mely átfogná a technika teljes, demokratikus politikáját: a demokratikus technológiák kifejlesztésére demokratikus intézmények jöhetnének létre. Ez azt is eredményezné, hogy a stratégiánkon belül vállaljuk annak a politikai kockázatát, hogy nyilvánosan legalább akkora, vagy nagyobb előnyt biztosítunk a demokrácia fejlődésének, mint a rövid távú gazdasági céloknak.

Bár szerintem ez utóbbi politikai hazárdjáték igazolt, tisztelem az ellenkező nézetűeket is - feltéve, hogy választásuk tájékozottságon alapul. Az ő döntésük egy olyan, a társadalom igényei által irányított technikapolitikát támogat, ahol a hangsúly a nagyobb gazdasági termelékenységen és növekedésen van, és ez a döntés politikailag biztonságosabb, és talán ezen az alapon garanciákkal is rendelkezik. De a mai napig nincs arra bizonyosság, hogy e stratégia hívei számításba vették volna azt a felmerülő kockázatot, hogy akkor is, ha a stratégia "sikeres", egy olyan világban találhatjuk magunkat, amelyben növekszik az egyenlőtlenség, a passzivitás és az elidegenedés. Ezzel szemben a demokratikus technikapolitika támogatása, bár egy sor rövid távú politikai nehézséggel jár, magában hordozza annak a lehetőségét, hogy az egyén és a közösség egyre növekvő hatalmának világába jussunk, egy olyan világba, ahol az "új és még jobb" dezodorok, hitech-divat tornacipők, vagy elektronikus mikrochipes szerkentyűk kotyvasztása és fogyasztása nem jelent majd előjogot a demokrácia újjáélesztésében, a valós társadalmi igények, vagy más, magasabb rendű emberi törekvések kielégítésében.

Ez nem azt jelenti, hogy a technika a politikai életet befolyásoló legfontosabb tényező. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a technika igen fontos, és olyan kibogozhatatlanul összefonódott más tényezőkkel, például a törvényhozással, a javak elosztásával, a faji és nembeli összefüggésekkel, a nemzetközi ügyekkel stb., hogy meg kell tanulnunk a technikát is olyan szigorú és alapos politikai vizsgálatoknak és eljárásnak alávetni, mint ahogyan a többi tényezőt kezeljük. De komolyan gondolhatom-e, hogy a gazdaság előtt a demokráciára kell figyelmet fordítani? Feltétlenül. Elvégre a kelet-európai kommunizmus összeomlásának nem az-e egyik tanulság, hogy a demokráciától mentes gazdaság nem csak azért rossz, mert nem demokratikus, hanem azért is, mert fennáll benne a jogtalanság, a környezetszennyezés és a nagyfokú gazdasági eredménytelenség veszélye is? Vagy tegyük fel, hogy az Egyesült Államok alapítói az alkotmányjavaslat minden cikkelyét egy gazdasági megtérülési vizsgálatnak vetették volna alá. Elégedettek lennénk-e, ha a polgári szabadságjogok védelmét azon az alapon utasították volna vissza, hogy a feltételezett nyereség csekély lenne a gazdasági költségekkel szemben?

A technológiák nemcsak különféle fogyasztói hasznot termelnek (nem beszélve a különféle veszélyekről és bosszúságokról), hanem részét képezik a társadalom belső, politikai infrastruktúrájának. Ezt úgy érik el, hogy egy kusza, mindent átfogó hálózatot építenek ki a strukturálisan szükségszerű társadalmi hatásokból, lehetőségekből, kényszerekből és indítékokból. Ha megfeledkezünk is róla, ez a hálózat épp olyan jelentős, mint - mondjuk - a lehetőségeknek, a kényszereknek és indítékoknak egy modern társadalom jogszabályai és adótörvényei által szabályozott, átláthatóbb hálózata a végrehajtási mechanizmussal együtt. Amíg nem ennek tudatában cselekszünk, a technikai fejlesztések - akár a meglévő piac vagy a kormányzati intézkedések, akár bizonyos széles körben támogatott haladó alternatívák vezérlik is azokat - végül ártani fognak a demokráciának, csakúgy, mint más olyan társadalmi céloknak, melyeket egy működő demokrácia maga elé tűzhet.

A technika demokratizálása - egy demokratikusabb technikai rendet teremtő demokratikus folyamat - tehát több okból is elengedhetetlen: Először is mert fontos, ugyanakkor majdnem teljesen figyelmen kívül hagyott követelménye az általános értelemben vett társadalmi demokratizáció fejlődésének. Másodszor mert közvetlenül veti fel a társadalom számos olyan, általánosan tapasztalt problémáját, mint például a személyközi kommunikáció hanyatlása, vagy a munka lealacsonyulása. Harmadszor, mivel hozzájárul a társadalom általános demokratizálásához, a technika demokratizálása elősegítené azt a széles körű korrektséget és hatalomhoz jutást, ami szükséges lenne ahhoz, hogy végre érdemben elkezdhessünk foglalkozni a technika más társadalmi (például nem kimondottan politikai) következményeivel, csakúgy, mint az olyan krónikus társadalmi problémákkal, melyeket egyébként nem lehetne a technikának tulajdonítani.

A technika mint társadalmi struktúra

Hogy megértsük a demokratikus technikapolitika iránti igényt, meg kell tanulnunk, hogy a technikát nem csak szigorúan meghatározott célok elérésére használható eszköznek lássuk. A technika egy fontos társadalmi struktúrát is kifejez. "Társadalmi struktúrán" én azokat a háttérjellemzőket értem, melyek segítenek meghatározni és szabályozni a társadalom életét. A jól ismert példák között vannak a törvények, a meghatározó politikai és gazdasági intézmények (például a törvényhozó testületek, a bíróságok és részvénytársaságok) és a kulturális hagyományok rendszerei. Ezeket mind - akárcsak a technikát - társadalmi struktúráknak tekinthetjük, mivel azok olyan létesítményei a társadalomnak, melyek alapvetően befolyásolják egymás fejlődését, csakúgy, mint a történelem menetét és a mindennapi élet alakulását. ezzel a társadalmi struktúrák formálják és segítenek kialakítani a társadalom alapvető politikai viszonyait és folyamatait. Hogy tisztán lássuk azokat a finom eszközöket, melyek segítségével a technika strukturális befolyást gyakorolhat, gondoljunk ismét Ibiecára.

Először, miután felforgatta Ibieca hagyományos vízhasználati sémáját, olyan fontos dolgokat kérdőjelezett meg, melyek segítségével a falu mint öntudatos közösség fenn tudta magát tartani. Tehát a technika valóban segít a társadalmi összefüggések alakításában. De jegyezzük meg, hogy a technika ezt az egyébként szándékolt (vagy lényegi) céloktól függetlenül teszi. Általában a kutakat és vezetékeket (vagy ami azt illeti, a mikrohullámú sütőket, injekciós fecskendőket, kerti öntözőcsöveket, vagy a számítógépes eszközöket) nem tekintjük az emberi kapcsolatokat formáló eszközöknek, ennek ellenére ez legalább az egyik elterjedt, rejtett (vagyis másodlagos) hatásuk.

Másodszor, a lényegükben nem összefüggő technológiák halmaza gyakran együttesen olyan strukturális eredményeket produkál, melyeket egy technológia magában nem tudna előidézni. Ibiecában a vezetékes víz kiépítése arra is ösztönzést adott, hogy a földműveléshez a szamarakat traktorokra cseréljék. (Minél kevesebb feladata van egy szamárnak, annál kevésbé gazdaságos a tartása.) Ez a szamarak fennmaradó gyakorlati hasznát is megszüntette, miközben növelte a falubeliek külső munkától való függését, mivel az új traktorok és mosógépek megvásárlásához és üzemeltetéséhez kézpénzre volt szükség. Tehát nem elég egyszerre csak egy technológiát tekintetbe venni (vízvezeték), elemeznünk kell az összes különböző terméket, gyakorlatot és rendszert, melyek közösen alkotják egy társadalom egész technikai rendjét (vízvezeték, mosógépek és traktorok egymással összefüggő rendszere).

Az a tény, hogy bármely adott technológia gyakran nem közvetlenül fejti ki legmélyebb hatásait - és általában látszólag össze nem függő technológiákkal együttesen -, a kizárólag a szociális igényekre figyelő technológiai stratégiák erőtlenségét sugallja. Természetesen meg kell próbálnunk ezeket az igényeket kielégíteni. De ezt olyan stratégiával kell tennünk, amely biztosítja, hogy a különböző technológiák összesített, lényegi és másodlagos hatása konstruktívan járuljon hozzá az alulról építkező hatalomhoz és más társadalmi célokhoz, melyeket előmozdítani szándékozunk. Ha az ibicaiak változtatni akarnak a vízfelhasználáson vagy a szántás módszerén, kaphatnak-e segítséget olyan eszközök létrehozására, melyek nem áldoznák fel közvetetten a közösségi élet más kívánatos szempontjait? (Talán egy központi fekvésű szövetkezeti mosoda a háztartásokban működő mosógépek helyett?) Vagy ha az amerikaiak készek lennének lemondani a jobb egészségügyi ellátásról vagy tömegközlekedésről a katonai hardware fejlesztés önromboló megszállottsága miatt, biztosak lehetünk-e abban, hogy nem olyan megoldásokat fogunk alkalmazni, melyek nem szándékoltan, de felerősítik a nemzet rosszindulatú társadalmi folyamatait, mint például a belső városrészek hanyatlását, és a szétszórtan elhelyezkedő külvárosok ezzel egyidejű kiépülését.

A fenti technológiai meglátások rávilágítanak arra is, hogy mennyire nem megfelelő, ha túlzott érdeklődést mutatunk a szexi, avantgard technológiák iránt - mint például a biotechnológiák, vagy az "információs szupersztráda" -, vagy az olyan technológiák iránt, melyek lényegében politikaiak - ilyen a számítógépes szavazás, a közszolgálati televízió, vagy a fegyverek (lásd Richard Sclove és Jeffry Scheuer: Kísértet a modemben, Washington Post, 1944, május 29.). Miközben ostobaság lenne szemet hunyni az ilyen technológiák felett, ugyanolyan hiba lenne figyelmen kívül hagyni a közismertebb, ártalmatlan technológiákat - a vízvezetéket, mosógépeket, légkondicionálókat, elektromos hálózatokat stb. -, melyek együttes jelentősége legalább ugyanolyan nagy.

Az én technikastratégiai megközelítésem, mely összhangban van a fent említett meglátásokkal, abból a meggyőződésből ered, hogy az embereknek lehetőséget kellene adni arra, hogy az életük alapvető szociális körülményeit alakíthassák. Ebből következően küzdeni kell azért, hogy a társadalmakat a viszonylagos egyenlőség és a részvétel elvei szerint szervezzék; ez az egyenlőségre törekvő decentralizáció és államszövetség elképzelése, melyet Benjamin Barber (1984) "erős demokráciának" nevez. Ezen új ideál szempontjait bemutató történelmi példák között vannak a New England-i városgyűlések, az önkormányzattal rendelkező svájci falvak és kantonok szövetsége és az esküdtszékek hagyománya. Az erős demokrácia jelen van olyan különböző társadalmi mozgalmak módszereiben és törekvéseiben is, mint például a XIX. század végén létrejött Amerikai Farmerek Szövetsége, az 1960-as évek amerikai polgárjogi mozgalmai, és az 1980-as évek lengyel Solidarnosc mozgalma. E példák mindegyikében az átlagemberek követelték azokat a jogokat és felelősségeket, melyek megilletik az alapvető társadalmi kérdésekben érdekelt aktív polgárokat.

Az erős demokráciának ezt a cselekvési modelljét egy elméleti modell teszi tejessé: A politikában való részvétel során a polgároknak nagy gondot kellene fordítaniuk arra, hogy társadalmuk alapvetően erős demokratikus jellegét fenntartsák. E lényegi kötelezettség mellett szabadon foglalkozhatnánk más egyéni és közös érdekeltségeinkkel.

A demokráciának ez a modellje, még ha vázlatos is, elegendő ahhoz, hogy segítségével egyszerű, de impozáns elméletet állítsunk fel a demokráciáról és a technikáról: ha a polgároknak részvételt kellene biztosítani társadalmuk alapvető felépítésének meghatározásában, és ha a technológiák fontos részei a társadalom felépítésének, ebből az következik, hogy a technológia tervezésének és gyakorlatának demokratikusnak kellene lennie. Az erős demokrácia cselekvési és elméleti modelljeiből láthatjuk, hogy ennek két összetevője van: Elméletileg a technológiáknak összeegyeztethetőknek kell lenniük az erős demokrácia iránti alapvető érdekeltségünkkel. A cselekvés szintjén pedig az élet legkülönbözőbb területeiről származó embereknek szélesebb lehetőségeket kell biztosítani, hogy formálni tudják saját technikai rendjüket.

A demokratikus technológiák tervezésének követelményei

A következő vázlat a technológiák közötti különbségtétel - mely a technológiáknak a demokráciával való strukturális összeegyeztethetőségén alapul - néhány követelményét mutatja be. Ezen kritériumok jellemzője, hogy "provizórikusak", mert ez a felsorolás se nem teljes, se nem végleges. Inkább csak azt remélem, hogy olyan politikai vitát provokálhatok ki vele, mely fokozatosan kialakíthat egy átfogóbb és fejlettebb kritériumrendszert.

A demokratikus technikák tervezésének provizórikus követelményrendszere

-- A demokratikus közösség érdekében --

-- A demokratikus munka érdekében --

-- A demokratikus politika érdekében --

-- A demokratikus önkormányzat biztosítása érdekében --

-- A demokratikus társadalmi struktúrák fennmaradása érdekben --

Ahogy a vázlat mutatja, minden egyes követelmény közvetlen és fontos kapcsolatban van az erős demokrácia három általános intézményi követelménye közül valamelyikkel: a demokratikus közösséggel, a demokratikus munkával vagy a demokratikus politikával. A technológiai döntéshozatalban természetesen sok más kérdés is felmerül, melyekkel foglalkoznunk kellene. De elsősorban és főleg a demokráciára kell figyelmet fordítanunk, mert ez teszi lehetővé számunkra, hogy szabadon és méltányosan döntsük el, hogy milyen más szempontokat veszünk figyelembe a technológiai (és nem technológiai) döntéshozatalban. Mindaddig, míg nem így cselekszünk, a fennálló technológiák továbbra is gátolni fogják más társadalmi célok előmozdítását.

A demokratikus tervezés követelményei és a progresszív javaslatok

A fenti elmélet fontos hiányosságot jelez abban az ismert progresszív felhívásban, mely arra szólít, hogy "építsük fel Amerika összeomló technológiai infrastruktúráját". Amennyiben szükség van az infrastruktúra helyreállítására, vagy modernizálásra, nem arra kellene-e törekednünk, hogy a demokratikus helyi kormányzatok számára könnyebben kezelhető infrastruktúrát építsünk ki? Például lehetőség lenne az ipari és városi hulladék csökkentésére vagy eredményes hasznosítására, és az energia megőrzéséra vagy termelésére, melyek fejlesztésében és irányításában aktív helyi részvételre lehetne számítani. Erre példa a lakások és épületek fűtésére használt napenergia szezonális tárolása a lakóközösségek szintjén, amiben a skandinávok úttörő szerepet vállaltak. Amennyiben a helyi közösségek nem szerzik vissza az ellenőrzést saját infrastruktúrájuk fenntartásában, tényleg csökkenni fog az ösztönzés az egyén politikai aktivitására. Ez pedig elengedhetetlen az erős demokráciában, mert a legtöbb fontos helyi döntést továbbra is máshol fogják meghozni.

Az előzőekben felsorolt követelmények másik fontos jellemzője az , hogy ezeknek együtt, egymást kiegészítő rendszerben kellene működniük az egész technológiai rendszerre és nem csak egyedülálló technológiákra alkalmazva. Ez is jótékony hatással lenne a progresszív technikapolitika gyenge pontjaira. Például a munkahelyi demokrácia szószólói dicséretes módon az A és B kritériumok (együttműködés és kreativitás) teljesítését szorgalmazzák, de általában elmulasztják felmérni azt, hogy az elkészült termékek vagy szolgáltatások jóindulatúak-e a társadalomra nézve. Ha versenyképesen és demokratikusan állítunk elő a demokratikusan állítunk elő a demokrácia szempontjából kétes technológiákat - például vegyi fegyvereket, vagy olyan elektronikus fogyasztási cikkeket (walkman és hasonlók), melyek lepusztítják a társadalmi érintkezést és a szolidaritást -, elért eredményeinket továbbra is megkérdőjelezhetjük.

Hasonlóképpen, egy olyan korban, amikor élénk közérdeklődés mutatkozik a savas eső, az atmoszféra ózoncsökkenése és a globális melegházhatás iránt, kevesen kételkednek abban, hogy szükség lenne az ökológiai egyensúlyt jobban fenntartó technológiákra (G kritérium). Ennek ellenére a környezetvédők néha úgy képzelik, hogy - a fenntarthatóság mint a technológiai tervezés társadalmi alapja - önmagában elégséges. Itt a szennyvízcsatornák ugyan használtak a közegészségnek, ugyanakkor hozzájárultak a helyi demokratikus kormányzás felbomlasztásához, vagy gondoljunk Szingapur viszonylag szigorú környezetvédelmi intézkedéseire, ami mereven önkényes politikai rezsimmel párosul (Stan Sesser: "A szabadjára engedett riporter: Az ellentmondások társadalma", The New Yorker, 1992, január 13.). A technológia elbírálásánál meg kell tanulnunk figyelembe venni az összes technológiát, azok lényegi és másodlagos hatásait, azokat a különféle vonatkozásokat, melyeken keresztül a technológiák hatnak a politikai viszonyokra.

A demokratikus technikapolitika érdekében

A demokratikus tervezés kritériumai elengedhetetlenek a demokratikus technikapolitika szempontjából, de csak akkor, ha ez a technológiai döntéshozatal minden területén olyan intézményekkel párosul, melyek erősebb befolyást biztosítanak a közember számára. Ez azt sugallja, hogy szélesebb lehetőségeket kell biztosítani a nép részvételére a demokratikus tervezési kritériumok versenyeztetésében és felhasználásában (lakóközösségekben, munkahelyeken, és a társadalom többi területén), a kutatási és fejlesztési prioritások felállításában, és a fontos technológiai rendszerek irányításában.

Az alapelv tehát az, hogy a kormányzati szervezeteket nyílttá, demokratikussá és részben decentralizálttá kell tenni, a dolgozók és a helyi közösségek számára új lehetőségeket kell nyitni a testületi kutatás-fejlesztési munkában és stratégiai tervezésben, erősíteni kell a társadalom részvételét a technológiák halmozódó politikai és társadalmi hatásának ellenőrzésében és szükség szerinti irányításában. E célok eléréséhez szükségünk van politikai stratégiákra és célzatos intézkedésekre is, lehetőleg - a politikai kivitelezhetőség szempontjából - a már meglévő társadalmi mozgalmaktól és technológiai kezdeményezésektől kifelé építkezve. A hidegháború befejeztével megérett az idő az ilyen erőfeszítésekre.

A technológiai döntésekben való szélesebb társadalmi részvételt támogató intézmények és folyamatok számos prototípusa létezik. Például a Közösségi Egészségügyi Döntések (KED) mozgalma olyan, alulról szerveződő folyamatokat indított el, melyek társadalmi egyetértést kovácsoltak az egészségügyi ellátás intézkedéseit és technológiáit irányító etikai kérdésekben. A mozgalom egyik eredménye az, hogy több tucat közösségi gyűlést szerveztek Oregonban, ahol a társadalmi értékek hangoztatása, megvitatása és prioritásként való kezelése észrevehetően befolyásolta az állam egészségügyi ellátásrendszerében hozott határozott reformokat (Jennings et al. 1990). A KED mozgalom mintaértékű az olyan jövőbeli fórumokra, ahol a polgárok megvitathatnák az általánosabb demokratikus tervezési kritériumokat.

Több államban a békeaktivisták, a szakszervezetek, az üzleti élet vezetői, a közösségi csoportok és a kormány tisztviselői közös koalíciókat alkotva sikeresen kezdeményeztek olyan demokratikus folyamatokat, melyek a regionális gazdálkodást a hadiipar helyett a polgári érdekek különböző területei felé irányították. Például az alulról jövő nyomás hatására Washington állam létrehozott egy széles köröket képviselő polgári tanácsadó testületet, mely ellenőrzi az állam katonai gazdálkodását; felméri a hidegháború utáni gazdasági átszervezés problémáit; meghatározza a nem katonai gazdasági igényeket, lehetőségeket és adottságokat; és akcióterveket hirdet meg, melyek segítenek a katonaságtól függő közösségeknek módosításokat eszközölni, mielőtt csökkentenék a honvédelemmel kapcsolatos állások számát (Cassidy 1992). Ezt lefordíthatjuk úgy is - a számos interpretációs lehetőség mellett -, hogy ez ragyogó példa arra, hogy megtanuljuk felhasználni a társadalmi lehetőségeket arra, hogy egy egész meglévő technológiai rendszert kiértékeljünk és átszervezzünk.

Az elmúlt húsz évben a hollandok kifejlesztették a nyilvános tudományos műhelyek hálózatát, amit a közeli egyetemek tanárai és diákjai támogatnak. Itt a polgárok csoportjai ingyenes segítséget kapnak a technikai összetevőkkel rendelkező társadalmi kérdések megoldásának elsajátításában. Az egyik tudományos műhely segített a helyi környezetvédő csoportnak a zöldségek nehézfém-szennyezettségének dokumentálásában, abban is, hogy a holland kormány támogassa a környék alapos megtisztítását, és abban is, hogy a szennyezésért felelős fémfeldolgozó üzemekben hogyan lehetne az eljárásokat módosítani. A holland tudományos műhelyek olyan sikereseknek bizonyultak a technológiai döntéshozatalt illető polgári hatalom-érvényesítésben, hogy hasonló próbálkozásokra ösztönöztek más európai nemzeteket is (Shulman 1988).

A hagyományos amish közösségek, amelyeket gyakran - tévesen - technikailag naivaknak és elmaradottaknak ítélnek meg, úttörőknek tekinthetők abban, ahogy a halmozódó társadalmi hatások alapján szelektálják a technológiákat, mellesleg a fent körvonalazott kritériumok közül sokat figyelembe véve. Az egyik - követésre méltó - módszer az, hogy az adott technika elfogadását egy egyéves próbaidőtől teszik függővé, azért, hogy megtapasztalják a társadalomra gyakorolt hatásukat. Például Középkelet-Illinoisban a tejtermelő amish közösségek egyéves próbaidővel tesztelték a dízel-üzemű tejszállító tartálykocsikat, mielőtt társadalmilag elfogadhatónak ítélték meg őket, más amish közösségek pedig a hasonló, önkéntes társadalmi próba tapasztalatait arra használták fel, hogy megtiltsák a háztartásokban a telefonok és a személyi számítógépek használatát. A fenti példák nem tipikusak abban az értelemben, hogy eltérnek a szakértői döntések, bürokratikus intézkedések vagy a szabályozatlan piaci kölcsönhatások normáitól, melyek meghatározzák a legtöbb technológiai választást. Éppen ezért bizonyítják, hogy ha adottak a megfelelő intézményes körülmények, a laikus polgárok ésszerű technológiai döntéseket tudnak hozni, melyek tükrözik az egyébként parlagon heverő demokratikus prioritásokat.

A kutatásban, fejlesztésben és tervezésben való részvétel

A technológiai döntés és irányítás demokratikus folyamati szükségszerűek, de még mindig kevéssé érik meg a fáradtságot, hacsak a résztvevők nem rendelkeznek a választható alternatív technológiák széles skálájával. Ezért fontos, hogy továbbvigyük a folyamatot, és a demokráciát beleszőjük a technológiai újítások szövetébe: a kutatás, fejlesztés és tervezés folyamataiba. Nézzünk néhány példát:

A munkahelyi technológia demokratikus tervezése

Skandináviában a szakszervezeti sajtó grafikai dolgozói - szimpatizáló egyetemi technikai kutatókkal, a svéd kormány egyik laboratóriumával és egy állami kiadó vállalattal szövetkezve - az 1980-as évek elején sikerrel hoztak létre egy olyan számítógépi programot, amely a maga idejében egyedülálló volt. Ahelyett, hogy követték volna az újság sablonos, vagy gépesített szedésének akkori irányvonalait, ez a software olyan lehetőségeket vetített előre, melyek később a desktop kiadványszerkesztői programokban öltöttek testet, és ezzel lehetővé tették a nyomdászok és grafikusok számára, hogy a lap tördelését továbbra is kreatívan végezhessék (Martin 1987). Ez, az UTOPIA néven ismert projektum kutatás, fejlesztés és tervezés folyamatában való szélesebb részvételre példa, és olyan újításhoz vezetett, ami viszont a demokrácia egyik feltételét támasztja alá: a kreatív munkát (lásd feljebb, B kritérium).

Az építészeti tervezésben való részvétel

A gépek, berendezések vagy a technikai infrastruktúra tervezésében való részvételre viszonylag kevés próbálkozás történt, ezzel szemben az építészeti tervezésben való polgári részvétel gazdag múltra tekint vissza. A történetek sora igen változatos, beleértve olyan eseteket, amikor nehézségekbe ütközött a részvétel motiválása, vagy amikor az elkészült terv csak kicsit tért el attól, amit az építészek eredetileg kitaláltak. De más esetekben teljesen újszerű tervek születtek - ezek néha ellenállást váltottak ki a meghatározó társadalmi erőkből és intézményekből.

Erre példa a Brüsszelben működő Löweni Katolikus Egyetem orvosi karán létrejött "Zone Sociale". Itt 1969-ben a diákok azt követelték, hogy az újonnan épülő kollégium csökkentse a szomszédos kórház masszív épületének nyomasztó élményét. Az építész, Lucien Kroll a részvételre nyitott tervezési folyamatot indított el, amelynek során összetett, organikus formákat és a társadalmi érintkezés nagyon változatos lehetőségeit találták ki - például az óvoda az irodák és egy büfé mellett kapott helyet -, valamint gyalogos ösvények, kertek és közterek összetett hálózatát hozták létre. A lakások falai és padlói mozgathatóak voltak, hogy a diákok saját maguk alakíthassák ki a lakóterüket. Az építőmunkások inkább csak tervezési alapelveket és megkötéseket kaptak, és nem véglegesített, részletes tervrajzot, arra ösztönözték őket, hogy szobrászati formákat hozzanak létre. Ezt meg is tették, és néhányan vasárnap visszatértek a családjukkal, hogy eldicsekedjenek az alkotásaikkal. A projektum építészmérnökei eleinte ámuldoztak, hogy milyen spontán módon és játékosan zajlik a munka, de fokozatosan őket is meggyőzték a hatékony részvételre. Néhány évig úgy tűnt, hogy a dolgok nagyszerűen haladnak, amíg az egyetem vezetése rá nem döbbent, hogy elvesztette befolyását a folyamat felett. Amíg a diákok a nyári szünetben távol voltak, elbocsátották Krollt, és leállították a további építkezést (Kroll 1984).

Az elmúlt két évtizedben lényegi újítások jöttek létre a "korlátoktól mentes" eszközök, épületek és közterek tervezésében, melyek figyelembe veszik a fizikailag korlátolt emberek igényeit. A legtöbb ösztönzés maguktól a csökkent képességű polgároktól eredt, akik részt vettek a tervezők mozgósításában, igényeik újrafogalmazásában és megerősítésében, tervezési megoldások kidolgozásában és értékelésében. Így például a Kurzweil olvasógép prototípusait - ez a szerkezet számítógépes hangszintetizátort használ a gépelt szöveg felolvasására - százötven világtalan emberen próbálták ki. A másfél éves periódus alatt a tesztelők száz javaslatot tettek, melyek közül sokat bele is építettek a szerkezet későbbi változataiba. Ez kiváló példa arra, hogy a nemzeti információs infrastruktúrához kötődő technológiákat hogyan kellene kutatni és megtervezni - de az ilyesmi sajnos még távol esik az eladhatóságot szem előtt tartó technológiai tervezés olyasfajta erőfeszítéseitől, mint mondjuk az interaktív videózás, vagy az otthonról történő vásárlás.

Természetesen nagy volumenű tervezési döntéseket kell még hoznunk a nemzeti információs infrastruktúra technikai felépítését illetően. Nagy jelentősége van annak, hogy ezeket a döntéseket demokratikusan hozzák meg, mert a "technikai" szempontok úgy is egymásra rakódhatnak, hogy az egyensúlyból kibillenve befolyásolhatják a kommunikációs hálózat használhatóságát egyrészt a média-konglomerátumok, másrészt a közintézmények és az egyének számára. Szintén lényeges, hogy a nemzeti információs infrastruktúra számára készülő tervek egyformán vegyék figyelembe a felhasználók és a nem felhasználók érdekeit. Úgy, ahogy az államok közti autópálya-rendszer kiépítése erős hatást gyakorolt minden ember életére - a kereskedelem és a városok területi újjászervezésével, hozzájárulás a régi városrészek és a tömegközlekedés tönkretételéhez, megkönnyítette a külvárosok növekedését -, kétségtelenül ugyanígy meg fogja változtatni minden ember életét a számítógépek elterjedése, beleértve azokat is, akik vagy a lehetőség hiányában, vagy önszántukból soha nem használnak számítógépet.

A tervezésben való részvétel e példája, és más példák is meggyőzően demonstrálják, hogy a sokkal szélesebb tömegek beavatása a technológiai kutatásba, fejlesztésbe és tervezésbe reális törekvésének tekinthető. A létrejött tervek jellemzője, hogy az arabokból fakadó technológiai választási lehetőségek nyitottabb és lényegileg demokratikusabb palettáját kínálják. De azt is megtanuljuk: nem valószínű, hogy a demokratikus technikapolitikát küzdelmek nélkül el lehet érni. Sok tervezési gyakorlat, mely nyitott a részvételre, a befolyásos intézmények ellenállásába ütközik - az ellenállást nem az váltja ki, hogy a tervezet megbukik, hanem az, ha sikeres. Mégis, a kutatásban, fejlesztésben és tervezésben való részvétel szószólói gyakran egy-egy ügyet kizárólag a részt-nem-vevők anyagi érdekei felől közelítenek meg. Azt is hangoztatják, hogy a részvétel mennyire hozzá tud járulni a termelékenység növekedéséhez és a tervezés kielégítőbb megoldásaihoz. Ezek ésszerű érvek lehetnek, néha meggyőzőek is. De figyelmen kívül hagyják azt az érvet, hogy a kutatásban, fejlesztésben és tervezésben való részvétel lehetősége erkölcsjogi kérdés - lényeges az egyén erkölcsi autonómiájához, emberi méltóságához, a demokratikus önkormányzathoz és a demokráciával jobban összeegyeztethető technológiák létrehozásához.

Forrás. James Brook-Ian H. Boal: Resisting the virtual life. 
The Culture and Politics of Informaiton. 
(San Francisco, CH; City Lights, 1995. p. 85-101.)
Fordította: Csuka Mariann