|
Transzkultúra
a lagúnában
A velencei Palazzo Giustinian Lolin
előtt kétszáz éves, korhadt fabárka vesztegelt
az elmúlt nyáron. Ezúttal nem jelkép, hanem virtuális szállítóeszköz. Hasonló
lélekvesztőkön hozta-vitte évszázadokon át Európa kultúrájának jó és rossz
származékait Ázsia, Afrika és az Újvilág felé. A nyugati civilizáción túl
eső népek most visszaküldték a hajót, és vele néhány ragyogó ötletet a
művészet szférájából arra, hogyan cseréljük (le) a sugárhajtású repülők
korában kultúráinkat. "Transz", "inter", "intra", szubkultúra, közösség
és kulturális háttér a hívószavai ennek a kiállításnak, amely a százéves
Velencei Biennálé elegáns kavalkádjában mintha egy kicsit kikerült volna
az érdeklődés fő sodrából. Szerintem érdemtelenül, mert annyi elfogulatlan
művészi szabadságot, sémákat kerülő eredetiséget vonultatott föl az itt
kiállító tizenvalahány művész, amennyit az egész, amúgy nem teljesen színvonaltalan
idei Biennálén együtt sem találtam.
Ezek a művészek ugyanis az ezredvégi
földi élet (és halál) reáliáit közvetlenül kapcsolták össze a vizuális
művészetek nyelvével. Ha az egymástól teljesen eltérő kulturális hátterű
művekre bármilyen közös jellemzőt keresnék, talán a frissesség és a dokumentativitás
segíthetne. Ezt a világot dokumentálni tárgyak és képek által számukra
egyben azt is jelenti, hogy az alkotók a túléléshez keresnek
kapaszkodókat. Akár paradox, akár közvetlen módokon. A palota előcsarnokában
például egy látszólag egyszerű automata állt. De ha a nyármelegtől eltikkadt
látogató odalépett, hogy pénzt bedobva valami hideg frissítőt csikarjon
ki a gépből, egy pillanatra megzavarodott. Az automata minden polcsorán
ugyanis furcsa tárgyak, anyagok voltak. A használati utasítás szerint a
keleti eredetű narkotikumok alapízei ezek, kis zacskókba csomagolva, mellettük
részletes magyarázattal. Alattuk és fölöttük pedig kis üvegekben az Ellenszer,
az Élet Vize, amely megszabadít a halálos mániától. Az automata vállalta,
hogy elindítja a gyógyulni vágyókat a tisztulás útján. Elixírt a géppel
szemközt is találtunk, egy kedves hölgy meregette nagy rézüstből. Kultúra-átömlesztés
volt ez is: a keleti gyógyító tudományok
ősi párlata (kétféle ízben, ginzeng- és szőlőváltozatban -- a gyógyítás
és a mámor legősibb szörpjei -- kicsit gyanús, hogy mindjárt kettő is volt
belőlük). Egy pillanatra megsokszorozta a nyugati kultúrából táplálkozó
nézőt is -- vagy legalábbis párlat volt, művész és néző-fogyasztó egyformán
ezt mímeli. Mert ezek az átjárások ma, az internacionális kultúrmassza
korában szinte teljesen bedugultak, a virtuális aktus szintjére redukálódtak.
A Kelet demográfiai robbanásban él.
Az "üres tér" színházi magyarázata itt nehezen értelmezhető. Az a több
szobát is betöltő, szereplő nélküli néma jelenet -- jobb híján mozdulatlan
performance-nak nevezhetnénk, akár van benne látogató,
akár nincs --, amely öt művész munkája, és a címe: "World Tea Party", fura
színház. Öten teszik ki a semmit. A szobák a teaivás hagyományát történeti,
hangulati és metafizikai tartalmában szembesítik a mindig rohanó tömeg-jelennel.
Megállítják a hajszát, ha nem is egy teaivásnyi meditációra, de legalább
egy rövid kóborlásra a kannák, csészekészletek, szervizasztalok és teacímkék
között. A (tea) szertartás spiritusza a lényeg, nem a résztvevők léte-száma.
Általában embernélküli, némaságra ítélt
kultúra a jelenlegi nyugati (és immár egyetemessé tágított) kultúra, és
ez az impotencia a "transz" hevületében még inkább kitűnik. Az egyik emeleti
terem a szótárkészítés zérófokát jelenítette meg. Olyan szótársorozatok
álltak itt, számítógépek és nyomtatókból kiperdülő teleírt lapok kíséretében,
amelyek semmilyen emberi nyelven érthető szót nem tartalmaznak. Csupán
matematikai betűkombinációk, a valószínűség-számítás és az újbábeli értelemzavar
közös termékei. Faktoriálisok kommunikációja a semmibe. Latin, kínai és
egyéb ábécék nyelven kívüli álrendszere. Áttételesen ugyanaz
a logika szervezi ezeket a bőrbe kötött szótárakat, mint azt a leleményes
infúzió-gyűjteményt, amelyet alkotója vér, érzelem, gén és partnerek adatlap
szerinti cseréjére szánt. Csak ki kell tölteni a megfelelő űrlapot, és
a betáplált listáról kiválasztani, kinek a vérét, feleségét stb. szeretnénk,
milyen mennyiségben és időtartamra. Az AIDS korában ez a perverz humorú
társasjáték maga a művészet lényege: az ironikus-fájdalmas tükör, űrlappal
és fényképes igazolással hitelesítve. Akárcsak a napi valóságunk.
Személyesebb hangok is megszólaltak
a Transzkultúra jegyében. Például az amerikai színház- és képzőművész Ping
Chong installációja, egy kőtáblaszerű üveglap, rajta a kínai filozófia
világjele és mai vallomás-töredékek. Gyerekek szövege: a háborús Szarajevóból,
egy bejrúti arab kislány története a kiirtott családjáról, egy zsidó fiúé,
otthonról elköltözött gyerekek, vádiratok a huszadik század barbárságának
áldozataitól. Ezek szintén lehetséges betűkombinációk, amelyeket, noha
ezúttal minden nyelven értelmezhetők, mégsem akarnak sehol sem megérteni.
Siratófal securitüvegből, az Isten nem veszi észre és belegyalogol.
Személytelenségében is antropomorf fájdalmat
hordozott a folyosó végén a tengervíz koptatta üvegcserepekből épített
kis halom is, Symrin Gill munkája. Vagy az a fotósorozat Shirin Neshattól,
amely arab írással teleírt felületeken női testrészeket, virágtetoválásokat,
lábakat és combokat ábrázol -- mindegyiken feltűnik egy fegyver is. Mintha
Robert Mapplethorpe pénisz-pisztolyai bújnának ki az iszlám kultúra tiltásai
alól... Archaikus világokat puffant le a hatlövetű. Ahogyan a Nyugat--Kelet--(Nyugat)--Transzkultúra
hajói sem lélekhajó tákolmányok ma már, hanem százhúszezer tonnás pokoli
olaj-tankerek és nem kevésbé sátáni internet-hálózatok, bennük receptek
a tokiói metrón használható még újabb Cyklon-B-k olcsó, konyhai előállítására.
Sz. Gy.
|