A Tudós a bombával babrál. Az Író cinikus pózban erkölcsi romlást emleget. -- Én mindenütt börtönben vagyok -- zokogja Stalker. Tarkovszkij pontos képet rajzol arról a létről, amelybe életünk tereiből kiszorulva kerülünk. Egy képzeletbeli Zónával érzékelteti a mindenétől megfosztott ember tudati, illetve lelkiállapotát. 

Ne legyenek illúzióink: Részben önként adjuk oda, amink van. Magunktól menekülünk a zónába, amely ugyan nem otthonos, néha cudar, sőt kiszámíthatatlan. De nem maradt más számunkra, csak ez. "Itt élned, halnod kell" -- hangzik a költő szava a zóna mélyéről. Mert a világ zónásodik. Hiába színezi bármilyen lilára a médiumok tömege. Újabb és újabb zónák megnyitása csak ideig-óráig fedheti el azt a tényt, hogy a tér zsugorodik. Valamikor a tudomány, a vallás, a művészet, a kommunikáció -- az egész emberi világ, sőt a kozmosz, a mindenség -- egyetlen egészet alkotott. Igaz ugyan, hogy számos dolgot ebben a világban az ember a képzeletéből, vágyaiból, sejtéseiből teremtett meg, hogy egységes és használható legyen. De tény, hogy minden hibája ellenére működött, mert biztosította a túlélést. A legújabb kor élménye az, hogy a tudomány ellentmondásba került a vallással, a művészet pedig a vallás és szabadság pótléka lett, és misztikus ködbe burkolózik vagy egyszerűen csak provokál, lázad. A kultúra már nem fogja össze a társadalmat; csupán repedező máz az érdekektől kidagadó fazékon. Esetleg rovat, egy kínos "zóna" a költségvetésben. 

Ki tudná megmondani, hogy évente mekkora terület "zónásodik el" az emberi psziché még épen megmaradt tartományából? Cinikus ellenkérdés: Az egyéniből vagy a kollektívból -- mintha nem volna végül is mindegy... hiszen az Isten Országa akkor jön el, mondja a Tamás-evangélium apokrif (érvénytelen? cenzúrázott?) szövege, amikor a külső olyan lesz, mint a belső, és a belső olyan lesz, mint a külső... A modern tudományos világszemléletből tudjuk, hogy a tér görbe -- csak azt nem, hogy merre görbül a kerítés; mi vagyunk börtönben, vagy mi zártuk lakat alá a világegyetemet. Tulajdonképpen mindegy: a zónák között nincs átjárás.

-- Értsétek meg, nekem nincs semmim, nekem csak ez a zóna maradt, nincs hova mennem -- mondja zokogva Tarkovszkij Stalkere, miután a csalás lelepleződött. És se a Professzor, se az Író nem érti, hogy most kínáltatik fel nekik a világmindenség teljessége: az, hogy kilépjenek a saját zónájukból, és egyetlen hanyag mozdulattal megragadják a lét eredendő és mindig kéznél levő egységét, amely ezt a képtelen sokaságot, apokaliptikus kavalkádot létrehozta és naponta újratermeli. 

Minden zónának vannak stalkerei, akik a reménytelenül szürke "van" és a "lehet" között valamilyen utat mutatnak. De vannak-e a zónának lakói? Vagy már csak emberségünktől megfosztott, zombi-létre redukált lények vagyunk? Ha nincs a zónában valaki, akkor a zóna léte értelmetlen, felesleges -- nincs. 

Lehet, hogy addig van reményünk, amíg van zóna. Mert akkor őrzünk még valamilyen emléket az egységről, a Teljességről. 

Akkor még talán visszatalálhatunk hozzá.