Az összegzések, visszapillantások idejét éljük. Emlékiratok, emlékezések sora áraszt el bennünket. Mintha hirtelen valami nyugtalanság fogta volna el az embereket, mindenki önigazolást keres. S ez érthető is, az emberek szeretnék felmutatni, igazolni, hogy valami maradandót alkottak, hogy a világ tényleg előre ment cselekedeteik által. A cselekvő embert a hiúság is hajtja, szeretné magát az utókor számára fontosnak, pótolhatatlannak mutatni.

Nemzedékek kérkednek azzal gyanútlan gyermekeik előtt, hogy ők voltak az igaziak, akik utánuk jöttek, azok már csak hitvány utánérzések, puha, elhízott kispolgárok. A különvalóságnak, a másságnak ez az egyébként érthető, bár nem mindig igaz tudata jellemző volt azokra a fiatalokra is, akiket most itt nomád nemzedék címszó alatt egy kötetbe tereltünk össze. Rögtön meg is kérdezhetnénk, hogy élt-e, létezett-e Magyarországon a hetvenes években egy nomádnak nevezhető nemzedék?

Vajon nem csak e romantikus elnevezés csábítónak tűnő használata téveszt meg minket, amikor sommásan így hívjuk a generáció tagjait? Hiszen lassan félünk azt a szót is kimondani, hogy nemzedék, annyi a félreértés és a félremagyarázás körülötte.

Mégis, nézegetve e képeket, egyre határozottabban az a meggyőződésünk támadt, hogy igenis, volt egy nemzedék, voltak számosan, akiknek a népművészet, a kézművesség, a hagyománykeresés egyfajta megoldásnak tűnt. Kinek többet jelentett ez, míg mások "csak" az örömszerzés, a szórakozás módjait találták meg e mozgalomban, s ez utóbbi is óriási dolog korunkban. A lehetőségek, közös sikereik, kudarcaik, szerepük valamilyen formában összeterelte őket. Ők is hoztak új szint, új látásmódot a hetvenes évek magyar szellemi életébe. Kitágították látóhatárunkat, egyetemesebb összefüggések meglátására figyelmeztettek, segítettek egy korszerűbb magyarságkép elterjesztésében itthon és külföldön. Olyan értékeket bányásztak elő és dobtak be a köztudatba, amelyeket már majdnem mindenki veszni látott.

Az összegzés és visszatekintés igénye hozta létre ezt a kiadványt is. Amikor egyszer beszélgetés közben az oly sokat emlegetett és vitatott gödöllői művésztelepre terelődött a szó egy társaságban, valaki megjegyezte, hogy milyen kevés fénykép maradt fent a művésztelep munkájáról, résztvevőiről. Egy művésztelepnél nyilván a munkák a legfontosabbak, mégis kíváncsiak lennénk az arcokra, az együttlétekre -- vajon mit üzennének nekünk ezek a soha el nem készült fotók? Kíváncsiak lennénk azoknak az arcára, akiknek a népművészet -- először századunkban -- a nagy felfedezés volt, az igazi, megrázkódtató élményt jelentette.

Hiszen az ő "nomád nemzedékük" próbálta meg először a magyar népművészetet az őt megillető helyére emelni a magyar kultúra rendszerében. Elég, ha csak Bartók Bélára, Körösfői-Krisch Aladárra, Kós Károlyra és a többiekre gondolunk. És alig maradtak fényképek a nagy gyűjtőutakról, a század eleji főiskolás gyűjtésekről, a kitágult magyar világgal való találkozásról.

A hetvenes évek fiatalságának a népművészeti mozgalmakhoz való viszonyáról már számos tanulmány, cikk, sőt könyv is született, s ezek összegyűjtése szintén sürgős feladat. Ezekben az írásokban azonban alig van fénykép, kevés az arc és kevés a történés. Többnyire már elkészült tárgyakat mutatnak be. Statikus világot tükröznek a tárgyfotók, egy-egy szépen faragott szék vagy gondosan megszőtt ágytakaró halott múzeumi tárgy az utókor nézője számára. Ebben a könyvünkben alig vagy egyáltalán nem talál képeket tárgyakról az olvasó. Nincsenek köcsögök, szőttesek, csanakok, kovácsoltvas gyertyatartók, és nincs bőrtáska és szütyő. Úgy éreztük, hogy az egyes tárgyak környezetükből kiszakítva keveset jelentenének, sőt igen gyakran félreérthetőek és félrevezetőek lennének. Számunkra a tárgykészítés, az alkotás folyamata volt érdekes. A gyötrődő, anyaggal küszködő emberre és a közösségére figyeltünk.

Az is nyilvánvaló, hogy nem tudtunk mindent belefoglalni ebbe a füzetbe. Biztos, hogy számos esemény kimaradt, arcok, akciók hiányoznak.

Mentségünkre szolgáljon, hogy néhány esztendő is annyi homokot szór a nyomokra, hogy igen nehéz valamit is újra megtalálni. Eltűnnek a dokumentumok, talán nem is készültek, arcok, alakok mosódnak el, válnak halványabbá. Úgy gondoltuk, hogy egy bizonyos határon túl nem volt feladatunk az ítélkezés -- az esztétikai véleményalkotás. Nekünk a nyomolvasás feladata jutott -- és ez sem volt könnyű. Ugyan ki gondolt egy önfeledt táborban a dokumentálásra, összeterelték az embereket az obligát csoportképhez, ki törődött volna az utókorral?

Nincs még igazán távlata a megtett útnak, de biztos, hogy az a felfedező kedv, az a kíváncsiság és őszinteség, amivel ezek a fiatalok elkezdték a csapást kitaposni -- megérdemel egy ilyen összegzést. Reméljük, hogy ami a hetvenes évek elején zökkenőkkel és megtorpanásokkal, de megkezdődött, az továbbvihető és folytatható. Számunkra ennek az egész mozgalomnak az egyik legfontosabb kérdése: lesz-e folytatás? "Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?" -- kérdezzük Nagy Lászlóval együtt. Mennyire tudja ez a társaság megteremteni saját folytatását, mennyire tudja tapasztalatait hagyományozni? Milyen módon épül be ez a spontánnak indult, aztán úgy-ahogy intézményesült mozgalom a szocialista magyar kultúra egész rendszerébe? Ezek olyan kérdések, amelyek mindenképpen válaszra várnak. Talán önmaga létének igazolásáért már nem kell úgy harcolnia, mint a közelmúltban nem egy esetben.

Azonban hinnünk kell a folyamatos és kitartó munkában, a szívósságban, az értékek következetes egymásra rakásában és továbbadásában. Tárgyi környezetünk zavaros állapotán, ha csak mákszemnyit is változtathatnának az ifjú kézművesek, az eredménynek számítana. Tőlük senki se várja a magyar design megteremtését. S ők sem fogják megteremteni a népi dizájnt.

A parasztzene, a néptánc feltámasztása is csak egy újabb szint jelent a palettán. Nem fog az egész ország dunántúli ugróst táncolni és keservest énekelni, marad nekik a színpadi tánc, a nóta és a feldolgozás. Utópiákat nem szabad kergetnünk. De kötelességünk önmagunkat állandóan képezni, nyitott szemmel figyelni a világra. Egy tudatosabb, átgondoltabb kézműves-népművészet szemléletet várhatunk a fiataloktól. S ha tíz év múlva újból mód nyílna egy összegzésre, szeretnénk ennek a megvalósulásáról beszámolni.

(1981)