Az ipari forradalom óta a nagyvárosi életmód időről időre kitermeli a maga nomádjait. A múlt század második felének Angliájában a preraffaeliták a bérkaszárnyákból menekültek az egészségesebb vidéki környezetbe; a századforduló értelmiségének egy része egészség- és természetkultuszokat követve igyekezett eltávolodni a civilizációs ártalmaktól és Baden Powell cserkészmozgalma sem volt eredetileg más, mint egyfajta kivonulás az ipari társadalom által a fiatalokra kényszerített életformából. 

A hatvanas években a világ nyugati felén megszaporodtak a túlszervezett ipari társadalom struktúrája elől hosszabb-rövidebb időre a kivonulást választó csoportok. Volt, aki csak egy hétvégi rock-fesztiválig jutott el, mások a hosszú keleti jógautazást választották, vagy a kommuna életformában keresték a fennálló társadalom alternatíváját. Legtöbben talán azok voltak, akik drogok segítségével reméltek valamiféle pszichedelikus utazást. A hatvanas évektől egy egész nemzedéket foglalkoztatott a menekülés, az új életforma kialakításának gondolata. Talán megkockáztatható, hogy a háború után született ún. beat nemzedék majd' minden tagja -- legalábbis egy időre -- blue jeanst húzott, hosszú hajat növesztett, de a külsőségeken túl szemléletében, szokásaiban is a másság útját igyekezett követni.

Egy nemzedék színre lép

Nálunk, Kelet-Európában a hatvanas évek fiatalságának kevés lehetőség adódott a társadalomból való kivonulásra, a nyugatról beszüremkedett új gondolkodásmód megvalósítására. A fiatal generáció önkifejezésére is igen korlátozottak voltak a lehetőségek. Pedig ebben az időszakban különösen a városi fiatalságnak jelentősen megnövekedett a létszáma. Ebben több tényező játszott szerepet. Ekkor került ifjúkorba az ún. Ratkó nemzedék, amely egyfajta demográfiai csúcsot jelentett. A hatvanas évek elején játszódott le hazánkban a téeszesítés, a mezőgazdaság "szocialista" átszervezése is, amelynek következményeképp a falun élő fiatalság jelentős csoportjai elfordultak a falutól, elhagyták a földet, és városban kerestek megélhetést. (Statisztikai adatok szerint a hatvanas években több mint egymillió ember választotta a falu helyett a várost lakóhelyül.)

A fiatalságnak sok helyről verbuválódott, jelentős számú tömege bár heterogén volt, mégis azonos módon reagált a különféle hatásokra, és kereste az önmeghatározás lehetőségeit. A korszak uralkodó ifjúságpolitikájának nagy gondot okozott, hogy ennek a hatalmas tömegnek nem tudott megfelelő perspektívát biztosítani, erejét nem tudta lekötni. A KISZ különböző akciókkal igyekezett befolyását növelni, de az építőtáborok, ifjúsági klubok vagy érdektelenségbe fulladtak, vagy éppen ellenkezőleg, "ideológiailag hibás" irányba indultak és szembefordultak az uralkodó politikával.

A hatvanas évek fiatalságát leginkább a beatzene érintette meg, talán azért, mert erőteljesen különbözött az előző korszak zenei ízlésvilágától, és könnyen bele lehetett sűríteni egy egész nemzedék érzéseit, kifejezésmódját. Ez idő tájt gombamód szaporodtak az új zenét játszó zenekarok, és valamennyi létrehozta a saját klubját, amely egy-egy spontán létrejött kisközösségnek számított. A kultúrpolitika hosszú időn át nem tudott mit kezdeni velük -- eleinte tiltotta, majd megtűrte és igyekezett befolyását kiterjeszteni rájuk. Az évtized végére valamiféle konszenzus jött létre a beatzenei mozgalom és a hatalom között; bizonyos keretek között engedélyezték a tevékenységet, az élvonalbeli zenekaroknak pedig lehetőséget adtak a piaci viszonyoknak megfelelő működésre.

A bartóki út felfedezése

Időközben az új zenéhez kapcsolódó ifjúsági mozgalomban és magában a zenei stílusban is jelentős változások következtek be. Csökkent a nyugatról importált zenei elemek átvétele, és egyre erősebb lett a már kezdetektől megfogalmazott igény: a "magyar beat" megteremtése, melyben a népzenei formák is megjelennek. Egyes csoportok éppen a zenei identitás keresésére indultak el a "bartóki úton" -- eredeti folklóranyagot tanulmányozva, eleinte csak archívumokban, majd élő anyag után kutatva. Ebben nyilván szerepet játszott a hazánkban évtizedek óta elég hatásosan működő Kodály-módszer, amely a magyar zeneoktatást világhírűvé tette. A legerősebb inspiráció a néptánc-kutatás felől érkezett. Ez az a terület, amelynek feltárása viszonylag teljesnek mondható, már az ötvenes évektől kezdve egy lelkes kis csapat mozgófilmre rögzítette az egész Kárpát-medencei magyarság néptánc-anyagát.

A hetvenes évek elején Erdély számos falujában még eredeti formájában élt a hagyományos táncélet -- szokásrendjével, viseleteivel, hangszeres népzenéjével. Aki akkor egy mezőségi táncházba vagy egy csángó lakodalomba becsöppent, azt a világot találta, amelyet Magyarországon legfeljebb néprajzi leírásokból ismerhetett. Mintha fél évszázada megállt volna az idő...

Hátizsákos városi fiatalok indultak útnak, fényképezték, magnóra vették az élményeket, és hamarosan a pesti egyetemi klubokban terjesztették, hogy Erdélyben, mint valami egzotikus rezervátumban, egészen eredeti formában él a népzene, a néptánc, a népnyelv -- az egész egykori életforma. A hetvenes évek elején fiatalok tízezrei fedezték fel a határon túl élő magyarságot. Az új vándormozgalom olyan szintet ért el, hogy Ceausescuék 1974-ben rendeletben tiltották meg, hogy Románia területén bárki házában szállásoljon el külföldi állampolgárt (egyedül a közvetlen rokon számított kivételnek). Ez a törvény azonban mit sem változtatott az Erdély-járó mozgalom intenzitásán.

A kezdetben egzotikumot kereső fiatalok egy idő után számos meglepetést okozó kérdéssel találták szemben magukat. Kirajzolódott előttük a magyarság egész huszadik századi történelme, sorsa, az elszakított területen élők küzdelmei. A politikai határok megváltozása miatt nyelvi elszigeteltségben élő csoportok magukra maradtak, ezért sokkal jobban megőrizték hagyományaikat, ragaszkodtak régi életformájukhoz, értékeikhez.

Ez időben került Magyarországra néhány erdélyi néprajzi kiadvány, amely a kutatásban is újdonságnak számított, és a mozgalom számára a reveláció erejével hatott. Elsősorban Kallós Zoltán moldvai és mezőségi népköltészeti gyűjteménye, valamint Kós Károly és munkatársai több erdélyi etnikai csoport népművészetét bemutató anyagközlése került az érdeklődés középpontjába. A mozgalom résztvevőinek az is feltűnt, hogy az eredeti környezetben élő alkotók, előadók egészen más stílust képviselnek, mint az itthoni "népművészek". A zenészek, táncosok nem feldolgozásokat, koreográfiákat adnak elő, hanem megélik a művészetet, a tárgykészítőknél nem az üzleti szempontok érvényesülnek, hanem sokkal inkább a saját örömükre dolgoznak.

A felélesztett népművészet

Az erdélyi élmények hatására jöttek létre Budapesten, majd a vidéki városokban a táncházak, amelyek voltaképp az ifjúsági klubok formáját követték, ahol a fiatalok saját szórakozásukra népzenét játszottak, néptáncot jártak, természetesen mindennapi viseletükben -- farmerban, trikóban, esetleg hosszú szoknyában és népviseleti blúzban.

A népművészeti mozgalom a táncházak után a tárgyi népművészetben is megjelent. Miként a hangszeres játékban, a fiatalok itt is szakítani kívántak a hivatalosan elfogadott stílusokkal, azzal a felfogással, amely csak a népművészet egy szakaszát, a tizenkilencedik század második felében született népi díszítőművészetet tekintette a továbbvitelre érdemes hagyománynak. A fiatalok a mesterségek alapformájáig kívántak visszanyúlni. Megértették a "bartóki modell" jelentését: nem az új stílusú népművészetből, hanem a régi stílusban rejlő, sokkal általánosabb esztétikai rendszerből kívántak meríteni, amely sokkal közelebb áll a jelen ízlésvilágához. A még élő és eredeti anyagokkal, technikával dolgozó mesterektől még el lehetett lesni a sok helyen már feledésbe merült formákat, fogásokat, munkamódszereket.

A fiatal alkotók hamar rájöttek, hogy tevékenységüket közösen eredményesebben folytathatják, miként a népélet számos megnyilvánulása is közösségben zajlott. Legjobb formának a nyári tábor kínálkozott, ahol húsz-harminc ember néhány hétig együtt élhetett, dolgozhatott, esténként a tűz mellett táncolhatott, énekelhetett, kicserélhette gondolatait. Egyes művelődési intézmények felismerték a kezdeményezésben rejlő értékeket. Megalakult a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, meghirdették a Népművészet Ifjú Mestere pályázatot, amelyeken keresztül sok érdeklődő kapcsolódhatott a körhöz. 

Az alkotók a tárgyformálásban olyan új stílus megvalósítására törekedtek, amely teljesen a népi kézművességre alapozódott, anyag- és formakincsében a hagyományban gyökerezett, de funkciójában a mai igényeket is kielégíti, a korszerű formatervezés követelményeinek is eleget tesz. A kezdeményezésekkel párhuzamosan az építészetben is jelentkezett a népi formavilágot és hagyománykincset felvállaló új építészeti stílus, amely a posztmodern jegyeit is magán hordozta. Az iparművészetben is keresték a hasonló kifejezésmód lehetőségeit; sajnos kevés kivételtől eltekintve ez nem hozott jelentősebb eredményeket.

A hetvenes évek második felétől kezdődően egyre nagyobb érdeklődés kísérte az ország különböző részein megrendezésre kerülő nyári népművészeti alkotótáborokat. Tokaj után a Csillebérci Úttörőtáborban jelentek meg a népművészet új formanyelvén dolgozó fiatalok. Velemben a faragók egy teljes boronaházat építettek, Magyarlukafán egy népi műemlékházban rendeztek be műhelyeket, ahol minden hagyományos mesterséget újra meg lehetett tanulni.

A nyolcvanas évekre veszített lendületéből a népművészetet felfedező fiatalok mozgalma. Sokan személyes megélhetési problémákkal kerültek szembe, mivel a fennálló struktúra nem tudta rendszerében elhelyezni az új területeken tevékenykedő alkotókat. Volt, aki megalkudott és a hagyományos kisipari módszerek felé fordult. Legtöbb eredményre talán azok jutottak, akik munkájukat a közművelődésben vagy az oktatásban folytatták. Bár a nyolcvanas évek végére teljesen megszűnt a néprajzi értékek mozgalomszerű felhasználása, számos eredmény beépült a kultúra különböző szféráiba. Mindenekelőtt a néptánc jelentősége növekedett. Az évtized végére a korábbinál jóval többen foglalkoztak e tevékenységgel, és az évente megrendezésre kerülő táncház-találkozókat és egyéb folklórrendezvényeket rendkívül sokan látogatták a határokon belül és kívül. Némi késéssel a mozgalom megjelent Erdélyben és más magyarlakta területen is, ahol a hagyományok megőrzésének újabb lökést adott. 

A mozgalom gyümölcsei

A mozgalom utóhatásaként említhetjük azt, hogy a hangszeres népzenejáték ugrásszerűen fellendült. Néhány helyen -- hosszú küzdelmek árán -- a "táncházas stílus" a főiskolai zeneoktatásba is bekerült. (Sokáig ugyanis tiltakoztak ez ellen a vájtfülű, akadémiát végzett, feldolgozásokon nevelkedett zenészek.)

A kézművesség oktatásbeli felhasználása talán a mozgalom legnagyobb eredménye. Napjainkban nehezen találhatunk olyan általános iskolát, ahol ne foglalkoznának szövéssel, nemezeléssel, agyagozással, csuhéfonással, bőrözéssel, vagy más népi mesterséggel az oktatás keretén belül. Álljunk meg egy pillanatra a nemezelésnél. Ez a mesterség az élő hagyományból már régen kiveszett, a mozgalomban részt vevő fiatalok fedezték fel újra, tanulmányozták eredeti formáit -- valóban nomád módon -- Törökországtól Mongóliáig, hogy aztán Kecskeméten, a Szórakaténusz Játékműhely és Múzeumban létrehozzák a nemezelés európai központját, és lehetőséget adjanak a továbbadásra, a tapasztalatcserére.

Nem tartható véletlennek, hogy a néprajzi értékek éppen az oktatásban kerülnek legeredményesebben felhasználásra. Az elmúlt évtizedekben felszámolódott a hagyományos népélet eredeti formája, közege és továbbadásának lehetőségei. A népi kultúra által kitermelt műveltségkincs azonban nem elhanyagolható az egész nemzet kultúrája szempontjából sem. Eredeti módon már nincs lehetőség közvetíteni ezeket az értékeket, ezért az oktatásnak kell felvállalnia a néprajz által feltárt jelenségek kiválogatását és átadását.

A hetvenes évek népi kultúrát felfedező mozgalma, a városi nomádok nemzedéke olyan világ megmentésére vállalkozott, amelynek gyümölcsöző hatása talán csak a jövő évszázadban fog jelentkezni.