Védettség, meghittség, a béke szigete, egy hely, ahova megtérünk, ahonnan elindulunk. Ilyen és ehhez hasonló klisék, szinte közhellyé kopott fogalmak jutnak eszünkbe az otthonra gondolva. Ez arra mutat, hogy a kifejezésnek jól bevált értelme, megállapodott jelentéstartalma van.

Átvitt értelemben is lehet otthon az ember, ki a komolyzenében, más a bélyeggyűjtésben vagy a matematikában.

Mégis, általában a magunk képére formált környezetet, a saját ízlésünk szerint kialakított lakást értjük rajta. Köze van tehát a lakberendezéshez, bár többet is, kevesebbet is jelent, mint amaz. (Lakásdivatok jönnek, mennek, de az otthon fogalma meglepő állandósággal marad. Ezt a fajta folyamatosságot akár rendező elvvé is lehet emelni, múlt korok relikviáit szerves egységbe ötvözni a jelen követelményeivel, fél szemmel az amúgy megjósolhatatlan jövő lehetőségeire sandítva.) Kell az otthonhoz némi hely, tárgyak, és persze emberek. Max Picard emelkedett szavaival: "...Egy férfi, egy nő, néhány gyermek, néhány eszköz az étkezéshez és az alváshoz, s talán még egy-két állat. Éppen, mint a teremtés kezdetén. És a teremtés kezdetétől a mai napig mindig igy volt: egy férfi, egy nő, néhány gyermek és néhány eszköz, ami a családi fészekhez tartozik. Birodalmak támadtak és pusztultak el, emberek tömegével töltötték meg a földkerekséget és tűntek el ismét róla, özönvíz jött és azután új föld: mindig ugyanúgy állt férfi és nő egymás mellett a gyermekekkel és a családi fészekhez tartozó néhány dologgal. Ide mindenkor visszatérhet az ember, és mindenkor újrakezdheti innen..."

Az idézet nem annyira az otthonról, mint inkább a családról, házasságról szól. De lehetetlen nem észrevenni, hogy a kettő összefügg, hogy ház, házasság, otthon, haza, mennyire összetartozó, rokon értelmű fogalmak, szavak. Nemcsak a magyar nyelvben van így, Heim németül az otthont jelenti, a Heimat pedig a hazát, az angol Home mindkettőt egyaránt. A házasságban, az otthon megteremtésében és fenntartásában a nőnek kulcsszerepe van. Székelyföldön az édesanyák így adták tovább férjhez menendő lányaiknak a jó házasság receptjét: "Az otthon csöndes legyen, s az ágy meleg." Ez a jó tanács a szónak mind szoros, mind átvitt értelmében igaz lehet. A tradicionális távol-keleti felfogás hasonló. Lin Jü-tang például ekképpen magasztalta a hagyományos asszonyi erényeket: "Az élet zavartalan folytonossága és ünnepélyes rendje az asszonyok hivatása, nem pedig a férfiaké. A meglehetősen szépen, okosan és takarékosan épített családi házak és villák helyett a férfiak bizonyára háromszögletes házakban laknának. Nők nélkül a férjek nem érnének idejében irodájukba, a lakás megtelnék piszkos zsebkendővel. Férfivilágban az ebédlőben aludnánk és az ágyban tálalnánk a levest." A költői túlzást és a nemek közötti szerepvállalásban bekövetkezett jelentős eltolódást leszámítva, alig vonható kétségbe, hogy az otthon békéje, a házasság kulcsa ma is jobbára az asszonyok kezében van. (Más kérdés persze a házasságon, családon kívül élők, rekedők problémája, az egyedül maradók töretlenül növekvő aránya -- magányos öregség, agglegény-vircsaft, nem éppen az ideális otthon szinonimái.)

Mint általában a történelmi sorsfordulók, az elmúlt évtizedek radikális társadalom-átalakító törekvései is alaposan belenyúltak az emberek privát szférájába, ilyen körülmények között az otthon, a magánélet színtere egyfajta menedéket jelenthetett. Ha valaki szertenézett, s nem igazán lelte honját a tágabb hazában, attól még kialakíthatott magának egy neki tetsző, szíve szerint való szűkebb környezetet, sőt, talán annál inkább.

Régmúlt korok patinája -- úgy mondják -- pótolhatatlan. Otthonteremtők nem ritkán antik bútorokkal, régiségekkel igyekeznek felkelteni ezt a hatást. Néhány, felmenőktől örökölt, szerencsés módon megmaradt, megőrzött berendezési tárgy -- takarékossági szempontokon túl -- a folytonosság vállalását, a család, az értékek folyamatosságát jelenti, enyhítheti a hajdanvolt családi fészkek semmibe foszlott világa iránti nosztalgiát.

Az otthon megteremtéséhez, fenntartásához mégoly szerény, takarékos életvitel mellett is elengedhetetlenek bizonyos anyagi eszközök. Ha azonban az otthoni életet művészetté és gyönyörűséggé akarjuk varázsolni, akkor legalább ennyire szükség van ráérő időre és gyöngéd szeretetre. Ki tudná megmondani, hogy vajon a lakályos otthon kedvez a befelé fordulásnak, vagy éppen fordított a helyzet, azaz pont e tulajdonság segíti elő meghitt hajlékok létrehozását?

Az ember otthonának rabjává is válhatik, szabadságunk e téren sem más, mint önként vállalt kötelességeink együttese. Esztétikum és praktikum egyensúlyát mindenesetre gondosan mérlegelni kell.

Az otthon határa féligáteresztő hártyaként működve megszűri, kívül rekeszti a nem kívánatos hatásokat. Csendjét persze sok minden felverheti. Kiszűrődő muzsika hangjai többnyire jó előjelek, "ahol zene szól, ott nem lehet semmi rossztól tartani" -- mondatja Cervantes Sancho Panzával.

Szembetűnő egyébként, hogy valamiféle otthonteremtésnek minősülő tevékenység nemcsak az embernél, de már az állatoknál is megfigyelhető, noha az állatok -- amint találóan, s némileg meglepődve jegyzi meg Márai -- alapvetően szegények. Állati otthonnak tekinthetők a madarak fészkei (szólhat és szól innen is zene), a polipok tengerfenéki, a hódok édesvízi építményei, szárazföldön a rágcsálók, ragadozók föld alatti járatai, üregei, egyes rovarok városállamai. Emberszabású majmok fák lombkoronájában ágyaznak meg éjszakára, a pók finom selyemből apró gubókat sző utódai számára. Fészekrakás -- tudjuk, mit értsünk rajta, van ilyen szavunk.

Szomorú, hogy sok hajléktalannak alig adatik több lehetősége otthona megteremtésére, mint az állatoknak, más embertársainknak honuk, szülőhelyük kényszerű elhagyása jut osztályrészül. Erre gondolva kívánkozik ide a huszadik századi magyar irodalom egyik legfontosabb, mostanában gyakran idézett, ám változatlan aktualitású mondata, mely egyenesen a kérdések kérdésével, azaz létünk értelmével hozza összefüggésbe az ember otthon iránti vágyakozását. A szó szoros értelmében létfontosságú kérdésre így hangzik az ontológiai igényű felelet: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." 

Megjelent a Pesti Hírlap 1994. március 28-i számában.