(Tíz évvel később)[1]

A legtekintélyesebb New York-i folyóirat, The Forum szerkesztősége szólított fel, fölöttébb lekötelező modorban önéletírásom adatainak közlésére.

Megvallom, hogy én ezt a legnehezebb feladatnak találom egy íróra nézve; mert az életírás nem szorítkozhatik a száraz adatok összeállítására: annak át kell szövetni úgy az elismeréssel, mint a megrovással. S az első még nehezebb, mint a második magára az íróra nézve.

Azonban egy bevégzett életpálya végén lehető mind a kettő: amikor az író úgy beszélhet már magáról, mint egy objectumról.

Ez évben (febr. 18-án) töltöttem be hetvenedik esztendőmet. Tavaly, szintén az év elején ünnepeltem az ötvenedik évfordulóját irodalmi működésemnek.

Hetven éves koromban egy új hazát, egy új nemzetet, egy új családot és egy új irodalmat látok magam körül és nem érzem magamat benne idegennek és kivénültnek: én folyton együtt maradtam a megújulókkal; az új a régiből támadt s én együtt fejlődtem vele; ott maradtam a közepében, otthon vagyok benne: hozzájuk tartozom. S én tudom most is viselni a munka terhét, élvezni az örömöket, dacolni a szenvedésekkel, s remélni a jövendőben. Minden este úgy hajtom álomra a fejemet, mint aki a számadásait végkép befejezte, s minden reggel úgy kelek fel, mint aki előtt még évtizedek feladatai állnak.

Tavaly megtartott írói jubileumom alkalmával kétszáz vármegye, város és társulat választott meg díszpolgárává, az egyetem doktorává. A számomra beküldött albumok és diplomák, művészi és industrialis tekintetben is egy ritka érdekes múzeumot képeznek: mondhatnám egy unicumot. Először azért, mert Magyarországon kívül egy kontinensi államnak sincsenek önkormányzattal bíró municípiumai, akik íróiknak díszpolgári kitüntetéseket oszthassanak; másodszor, mert az író is ritkaság, aki ötven esztendei folytonos munkássággal erre alkalmat szolgáltasson.

E félszázados munkásságról ismét egy egész megtelt könyvtár tanúskodik, ami írószobám dekorációját képezi. Műveimnek első rendes kiadásai háromszázötven kötetet számítanak, kiadói szeszély szerint kisebb-nagyobb formátumokban bekötve. Azután a népszerű kiadások. Kiegészítik a gyűjteményt az idegen nyelvre lefordított munkák. Azok között kétszáz kötetre megy a német kiadás; ezen túl legtöbb a svéd, azután az angol, a francia, lengyel, olasz, hollandi, dán, finn, cseh, orosz, szerb, horvát és tót. Tizennégy nemzet nyelvébe lettek átültetve. Sikernek kell neveznem, hogy annyi mívelt nemzet érdeklődött műveim nyomán nemzetem élete, viszontagságai iránt s tanulta megismerni hazám viszonyait, népe alakjait, jellemrajzát és művelődési stádiumait.

Most megszaporítja még e könyvtárt összes munkáimnak jubiláris kiadása, mely száz kötetben, kétezer nagy alakú íven fogja csupán szépirodalmi munkáimat a közönség kezébe juttatni. Történelmi és politikai műveim, nyilvános beszédeim, valamint a gyűjteményes művekben megjelent dolgozataim nem foglaltatnak benne. Eddigelé harminc kötet lett kinyomatva s még négy év kell rá, hogy az egész elkészüljön. Magam dolgozom át az egészet: a számos hibákat kiigazítom s a nagyobb műveket jegyzetekkel látom el.

Megvallom, hogy jobb szerettem volna összes munkáimat elébb a kritika rostáján átverni s azoknak egy részét megsemmisíteni. Különösen azokat, amik nem a magyar történelemből és társadalomból vannak véve; (kivételt csak a keleti tárgyú műveimre tennék, amiket hasonló szeretettel írtam, mint a saját hazámra vonatkozókat); azután azokat, amelyek egy túlcsigázott fantázia alkotásai, meg az alkalmi munkákat; de abban állapodtam meg, hogy azt később egy avatottabb kéz könnyebben megteheti, mikor már nekem nem fáj.

Azt is sikernek kell neveznem, hogy amíg a rendezőbizottság ez összes műveim kiadásánál ezer megrendelőre számított, (ami egy 400 márkába kerülő munkánál igen merész számításnak tetszett): mostanáig egy év lefolyta alatt több mint négyezer példányra történt megrendelés: ami a magyar nyelv elterjedésének korlátolt voltához arányítva, rendkívüli eredménynek mondható.

Megkezdem az életírásomat.

Jómódú nemesi családból származtam : atyám neve volt Ásvai Jókay József. Az y-grec a név végén nemesi privilegium volt, valaminthogy vármegyei hivatalt csak nemesek viselhettek. Atyám azonban nem maradt az apai háznál "kisurak" ősi gazdálkodását folytatni; hanem arra a szokatlan pályára lépett, melyen az egyéni tehetség szerzi meg az életmódot. Jogot végzett, ügyvéddé lett s e hivatása mellett városi hivatalt töltött be: amit úgy hívtak, hogy "árvákatyja." Halála után a számadása alatt levő pénztárak az utolsó fillérig rendben találtattak. Én büszkébb vagyok az apám tiszta kezére, ki rám a polgári becsületet hagyta örökségül, mint az ősapám véres kezére, aki harci érdemeiért a nemesi címerünket szerezte.

Már gyermekkoromban hajlamokat árultam el a festészethez és költészethez: eléggé jól talált arcképeket rajzoltam és festettem ismerősökről és városi kitűnőségekről, később nagy előszeretettel szép hölgyekről miniatűrben; saját gyermekkori arcképem (tükörből festve) most is meg van nálam. Kilenc éves koromban két versem jelent meg a hírlapokban.

De azért nem helyes adat az, mintha én előbb festői életpályára készültem volna, s később tértem volna át a költőire. Az én ifjúkoromban se a festést, se a költést nem tekintették életpályának: mind a kettő "nobel passio" volt, ami az embernek nimbuszt ígért, de betevő falatot nem. Honoráriumot senki sem fizetett s kész munkát csak úgy adhatott ki a költő, ha maecenást kapott, aki dedicatio fejében fedezte a nyomtatás költségét. A könyvét azután kioszthatta az ismerőseinek; ha pedig megtörtént az az eset, hogy egy piktornak festményért pénzt adtak, úgy az bizonyosan boltcímer volt.

Hanem ahelyett készültem én is, mint minden jól tanuló gentry ifjú, a jogi pályára. Mindig első eminens voltam a klasszisban minden exact tudományból, s mielőtt egy irodalmi munkám megjelent volna, már ki volt hirdetve az ügyvédi diplomám a komáromi vármegyeházán.

Az irodalommal foglalkozás még akkor csak élvezetszámba ment nálam.

A legelső regény, melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeja volt magyar fordításban. Németül már akkor tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg, mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyerekeket, fiút fiúért, leányt leányért egy pár esztendőre: ez volt a legjobb tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az angol és francia költők iránt.

Tizenöt-tizenhat éves koromban megtanultam angolul és franciául grammatikából nyelvmester nélkül, - hogy Boz Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A franciák közül első volt Hugo Victor, akit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye volt nálunk kapható: a Pickwick-klub. Coopertől az Utolsó Mohikánok, Hugotól Bug Jargal és "Han D'Izland." Ezekhez jött később Sue Eugen, kinek exotikus regényei (többek közt a "Női kékszakáll", végzetes szuggesztióval voltak a fantáziámra. Dumast legkésőbb ismertem meg a Trois musquetaires-ből. Amint azonban Shakespeare több művét megszerezhettem: Lear királyt, III. Rikhardot, ez az olvasmány végképen holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti kollégiumban, Petőfi pedig színész egy ott letelepült vándortársulatnál. Neki is jelent már meg két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk elérhetlen dicsőségről és amellett tanultunk angolul, franciául. Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a színházat megtöltse és tapsoljon Lear királynak! - Az a túlvilági mámor, amit a fölséges szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget, hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam (mindjárt a legmagasabban kezdve); megírtam a Zsidó fiú című szomorújátékot, melynek hőse "Emericus Fortunatus" II. Lajos király kincstárnoka s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel tüntette ki, sőt a pályabírák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a száz aranyos jutalomra ajánlotta.

Ezzel alá volt írva a vérszerződésem annak az édes ördögnek, akit úgy hívnak, hogy "poézis", aki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, amely folyvást éget, de soha el nem hamvaszt. Az ügyvédi diplomámnak soha hasznát nem vettem: egy pöröm volt, azt meg is nyertem; azon időben az ügyvédnek magának kellett exequálni az alperest. Azt már nem követtem el.

Ettől fogva tudtam, hogy nem lesz belőlem más, mint író.

Negyven évig azt hittem, (ahogy meg is írtam a Negyven év visszhangjá- ban), hogy ez a legelső munkám elveszett. Az ötvenedik évben azonban az én szintén ötven évet jubiláló kedves barátom és kritikusom: Gyulai Pál (az is ritka kegyelme és nagy adománya a sorsnak, hogy egy ötven évig író egy ötven évig kritikust tisztelhessen maga előtt!) addig kutatott az akadémia levéltárában, míg rátalált az elveszettnek hitt első drámámra s most már az is ki van nyomatva a műveim próbakötetébe.

Hiszen rossz dráma a Zsidó fiú, tele vakmerő képtelenségekkel; de vannak benne gondolatvillámok, aminőkre most nem volnék képes, és van egy merész emberi eszme, ami a korszellemet félszázaddal megelőzte, egy elnyomott faj szenvedéseinek égrekiáltása.

Az első siker új ösztönt adott: én fölfelé szédültem. A dráma után következett a regény. Tizennyolc, tizenkilenc éves voltam, amidőn megírtam első regényemet, a Hétköznapok-at. - Ez is tele van hibákkal; de én az összes munkáim kiadásában semmit sem igazítottam rajta. Azok a hibák is az én eredetiségeim, hozzám tartoznak. Én az első művemben senkit sem utánoztam azon nagy regényírók közül, kiknek műveit bámultam. Tévedeztem, botorkáltam az úton; de az az út a saját magam törte csapás volt.

Később aztán írtam rosszabbakat is, olyan genreben, mely idegen befolyásra vall. Első novella-gyűjteményeimben sok excentricus fantázia működik, túlcsigázott életnézetekkel: amik közül ismét kiválik egy-egy való életből kikapott eredeti magyar kép, minő a "Sonkolyi Gergely" elbeszélésem, mely angolra is lefordíttatott Stuart grófnő által.

Az első regényem megjelenése után életpálya lett rám nézve az irodalom. Voltak már kiadók, akik tisztességes honoráriumot fizettek egy kezdő magyar írónak, akinek nyelvén nem is értettek. Németek voltak. Hartleben, Heckenast. Dicséretreméltó derék emberek. Szorgalmas írónak meg lehetett élni, mellékfoglalkozás nélkül is. Én már huszonegy éves koromban egy szépirodalmi lap szerkesztésével bízattam meg, ami abban az időben nem volt olyan rendes hivatás, mint most. Lapot csak a kormány engedélyével lehetett kiadni. Az akkori dikasterialis kormánynak pedig az volt a nézete, hogy a politikában dívó pártok szerint, melyekből csak kettő volt: 1. liberális, 2. conservatív, elég mindegyiknek egy orgánum; harmadiknak aztán egy neutrális. Ezek mellé függeléknek szintén csak három szépirodalmi lapra adtak engedélyt, hasonló irányzattal. Ahogy a conservatív párt politikai lapjának satellese volt az arisztokrata Honderű, a neutrális táblabíró világ organumának a Pesti Divatlap: úgy csatlakozott a liberális reformok közlönyéhez a demokrata Életképek, s amilyen harcok folytak amazok között a politika magas régióiban, nem kevesebb eréllyel küzdöttek emezek az aesthetica, poézis és társadalmi élet mezején. Én a liberális irányzatú szépirodalmi lapnak, az Életképek-nek lettem a szerkesztője. Ebbe a lapba dolgoztak a magyar költővilág legkiválóbb matadorai. Különösen az ifjú nemzedék s annak vezérszelleme, Petőfi, kivel a legbensőbb barátság fűzött össze évek óta.

Majd elkövetkezett az egész Európára nézve új korszakalkotó 1848-ik év, mely különösen Magyarországon az egész eddigi társadalmi és politikai viszonyok helyett merőben újakat teremtett.

Ezideig Magyarországon kizárólag a félmilliónyi nemesség képezte a nemzetet. A többi jobbágy volt: ez viselte az adó terhét, ez adta a hadsereghez az újoncokat, a nemes csak háború idején fogott fegyvert; az országgyűlést a nemesség követei alkották: az összes polgárság egy szavazattal volt képviselve; a kormány nem volt felelős, nála volt a hatalom, amit a cenzúra útján még a szellem fölött is gyakorolt.

Ezen elavult rendszer ellen küzdött az új nemzedék, melynek programját képezte a történelmi nevezetességű "pesti tizenkét pont", melyekben a jobbágyság felszabadítása, a nemesi előjogok eltörlése, közteherviselés, sajtószabadság, jogegyenlőség követeltetett, felelős kormány és képviseleti országgyűlés mellett.

Nekem adatott a sorstól a szerencse, hogy március 15-ikén a köztéren a polgárok előtt e tizenkét pontot felolvashassam, Petőfivel együtt, ki ugyanekkor a "Talpra magyar!" költeményét elszavalta. Ezt úgy neveztük, hogy "forradalom."

A merész kezdeményezést teljes siker követte. A pesti pontokat magáévá tette az egész nemzet, elfogadta a pozsonyi országgyűlés, szentesíté a korona; a magyar nemesség önkényt lemondott nemesi előjogairól, (ezen lemondás jelzéseül hagytam én el a nemesi y-grec-et nevemből) s felszabadította a jobbágyságot s ez által a közös hazaszeretet tüzében eggyé olvasztá az egész magyar nemzetet.

Ezzel ismét egy új kötött pálya lett elém rajzolva a sorstól: a politika útja, melyen a költői működéssel parallel irányban haladtam mind ez ideig; a szabadságot, az emberiséget, a felvilágosodást, a haladást szolgáltam híven.

Ugyanez évben magánéletem is határozott fordulathoz ért. A márciusi napok diadalmámora összehozott azzal az alakkal, aki hosszú éltemen át jótékony befolyással volt kedélyemre, valóságos jó fátumom nemtője. A színpadon szónokolva a forradalom néptömegéhez, találkoztam a drámai művészet legmagasabb alakjával, Laborfalvy Rózával: megszerettük egymást és egybekeltünk.

Nemsokára kitört a reakció által felidézett ellenforradalom, mely a magyar nemzetet és szabadságot végpusztulással fenyegette. A magyar nemzet e szabadságharcban csodáit mutatta fel a vitézségnek és honszeretetnek. A felszabadult nép kaszával és szuronnyal sietett hazáját és szabadságát védeni, s a bilincseitől menekült sajtó a szellem lángfegyvereivel intézte a harcot, s a magyar honvédsereg diadalmaskodott a reakció zsoldos tábora fölött. Petőfi elesett a csatatéren. Én egész Világosig kísértem a szabadságharc vezéreit, minden viharokon keresztül: Debrecenben politikai lapot szerkesztettem, Esti Lapok címe alatt, mely a "magyar girondistáknak" nevezhető országgyűlési pártnak az orgánuma volt, melynek vezérei voltak: Nyáry Pál, Almásy Pál, Kazinczy Gábor, politikai elvük: harcolni a végső erőfeszítésig Magyarország szabadságáért és alkotmányáért, de nem a trón megdöntéseért, előre látva, hogy az ellenkező politika ellenünk idézi az orosz nagyhatalmat. E politikai irány hazafias volt és becsületes; - hanem háládatlan. A reakció nem tett különbséget szabadságharcosok és forradalmárok között. A magyar szabadságharc leveretése után az orosz hadsereg által a Magyarország fölött úrrá lett osztrák rémuralom éppen úgy halálra keresett engem is, mint a többi politikai szereplőket. A vértörvényszékek uralma alatt nyártól télig ott rejtőztem a Bükk erdőségei között, s megszabadulásomat a vesztőhelytől nőmnek köszönhetem ki a művésznő és feleség látnoki szellemétől vezetve, azt a módját találta ki számomra a védelemnek, hogy Komárom várának Klapka által történt átadásakor az én nevemet is beiratta a kapituláló sereg hadnagyai sorába, s az így szerzett menedéklevéllel felkeresett a borsodi rengeteg közepett. De még azután is egy évig rejtőzve kellett maradnom; mert az osztrák menedéklevél biztosította ugyan a fejemet a halálítélet ellen, de nem a lábaimat az ellen, hogy engem is úgy, mint a többieket (például Podmaniczky Frigyest) besorozzanak közkatonának az osztrák hadseregbe s elmasíroztassanak Lombardiába.

Nevem ki volt törülve az irodalomból két évig. Jókai Mór nem létezett. De azért tollam nem nyugodott. Egy szerencsétlen emlékű folyóvíznek a nevét választottam magamnak írói álnévként "Sajó". (Ezt a nevet csak kutyának szokták adni.) És ezen név alatt írtam a Forradalmi és csataképeket. Szabadságtól és honszeretettől lángoló, keserűségkeltő elbeszélések hosszú sorozatát.

S ez volt a kezdete írói jellemem új átalakulásának.

Elhagytam a beteges fantázia agyrémeit, s a hozzájuk illő bombasztos irályt: törekedtem az élet igaz alakjait megtalálni, s olyan nyelven írni, aminőn a nép beszél; legnagyobb sikernek tartva azt a palóc parasztnő mondását, aki egy elbeszélésemre azt véleményezte, hogy "hisz így én is tudnék írni!"

A szépirodalmi lapok a szabadságharc után mind tönkrementek. Egyáltalában minden költészeti produkció el volt sekélyesedve. A közönségben el volt zsibbadva a kedv az olvasáshoz, a költőkben a kedv a lelkesedéshez.

Ismét én kísértettem meg egy szépirodalmi lap (a Délibáb) szerkesztését. Saját nevem alatt nem kaptam rá engedélyt: a Nemzeti Színház igazgatója, gróf Festetich Leó kölcsönözte oda a magáét. Amint aztán Festetich megszűnt intendáns lenni, az én Délibábomnak is meg kellett szűnni. Ekkor Heckenast Gusztáv nyomdatulajdonos indított meg egy új vállalatot: az első illusztrált magyar heti lapot, Vasárnapi Újság cím alatt, (mely mind e mai időkig kedvenc olvasmánya a magyar közönségnek). A kiadó engem szólított fel ennek a szerkesztésére. Az én nevem azonban még folyvást a proscribáltak tábláján állt az osztrák kormány előtt. De nemcsak az enyém, hanem valamennyi magyar íróé. A felelős szerkesztő (gerant) minőségét senkinek sem adták meg. Jó szerencsére volt egy írótársunk, aki makacs betegség miatt az egész 48/49-iki korszakot a graefenbergi gyógyintézetben töltötte és így nem lehetett a szabadságharcban kompromittálva: Pákh Albert, ezt neveztettük ki felelős szerkesztőnek; de aki még ezután is hosszú időkig a graefenbergi gyógyintézetben maradt. Ennek a firmája alatt szerkesztettem én ezt a nagyhamar népszerűvé vált képes folyóiratot, melyben magam "Kakas Márton" név alatt írtam a humorisztikus heti szemlét. Volt a V. U.-nak olyan évfolyama, melyben 12 ezer volt az előfizetőinek száma. Ez volt a török-orosz-angol-francia-olasz keleti háború alatt.

Ezen időközben írtam én az erdélyi fejedelmi és a török uralom alatti történelmi regényeimet: a török regényeket és a Véres Könyv című keleti novelláimat. De nyomban utánuk a Magyar Nábob és Kárpáthy Zoltán című regényeimet, melyek nekem magamnak a legrokonszenvesebbek.

Később kezdtem hozzá a Magyar dekameronhoz, mely száz novellát tartalmaz a legtarkázottabb tartalommal.

E közben drámákat is írtam, amik között a Dalma, Dózsa György, Szigetvári vértanúk hatással voltak a közönségre. A költészet nimbuszába burkolt hazaszeretet és szabadság eszméi megtalálták a fogékony kebleket. A színpad volt a parlament helyettesítője.

Ekkor ismét egy új vállalatot kezdeményeztem. Az első magyar karikatúrákkal illusztrált humorisztikus lapot Üstökös cím alatt.

A kezdeményezés nehéz volt: se humorisztikus író, se karikatúra rajzoló hozzá. Magamnak kellett kezdetben írnom is, rajzolnom is, később segített maga a közönség. Azóta a magyar humor magas fokra fejlődött mind irodalmi, mind művészi tekintetben; de azért az Üstökösnek első évfolyamai becsesek maradnak, melyekben a szöveget is a képeket is maga a közönség hordta össze: jellemezve magát a magyar népéletet.

A csörgő-sipka alatt harcoltak a koreszmék. Tizenkét évfolyama e humoros lapnak élő képét örökíti meg a kort jellemző eszméknek és észjárásnak. Ebben is egy új álnév alatt működtem, mint Tallérossy Zebulon.

Ugyanebben a lapban kezdeményeztem én a nemzeti öltözet viselését (1860-ban), mint eleven tiltakozást az elnemzetietlenítés ellen; ami az egész országot magával ragadta, s éveken át fenntartotta magát.

A következő évben fordulat állt be a politikában. A korona megkísértette az alkotmányos élet helyreállítását Magyarországon. A kísérlet eredménytelenül végződött. Az európai concertben megbukott az abszolút kormányzat. Helyébe lépett a szerencsétlen kétbalkezű Schmerling kísérlete egy theoreticus összalkotmánnyal, mely egy összmonarchiát tervezett német alapon. Ez a kísérlet Magyarországon még az abszolutizmusnál is nagyobb resensusra talált. Az ellenálló nemzeti párt ekkor egy nagy politikai lapot alapított meg, s annak kiadásával és szerkesztésével engemet bízott meg, mint aki a 61-iki országgyűlésen tartott képviselői programbeszédemmel bizalmát megnyertem. A lap címe volt A Hon. Nagy hatással indult meg, amit a kormány azzal gondolt megakadályozhatni, hogy engemet és munkatársamat Zichy Nándor grófot, egyikét a magyar arisztokrácia legkiválóbb championjainak haditörvényszék elé állíttatott (egy akadémikus vezércikk miatt) s elítéltetett egy évi nehéz vasban töltendő fogságra. A fogság nagyobb részét az uralkodó kegyelme elengedte, s A Hon továbbra is a szabadelvű ellenzék közlönye maradt, az én vezetésem, de más szerkesztő felelőssége alatt, míg Schmerling bukása után ismét visszanyertem a szerkesztői állást s vezettem A Hont hazafias irányban a balközép politikája értelmében, míg Tisza Kálmán kormányra jutásával a lap is a kormányt támogató fuzionált szabadelvű párt orgánumává lett (most Nemzet). Ez alatt folyvást tagja voltam a képviselőháznak tíz országgyűlésen keresztül s tevékeny részt vettem a törvényhozás tanácskozásaiban. Mint szónokot is szívesen meghallgattak.

És e közben megírtam 350 kötet költői munkát különböző cím alatt, 3937 ív terjedelemmel, mely most is szaporodik. A lapokban elszórt apróbb munkálataimat nem számítom közé.

Hogy lehetett ennyit összeírni?

Legelöször is az rá a válaszom, hogy ötven év nagy idő!

Aztán micsoda ötven év!

Négy olyan különböző korszak egymásutánja, melynek egész észjárása elüt a másiktól.

Gyermekkorom emlékei visszahatolnak egész a napóleoni világharcok korszakáig, melyben a magyar insurrectió is szerepelt. Még én ismertem annak a kornak a szereplőit; a nyugalmazott huszár őrnagyoktól kezdve a czopfos szenátorokig, s a fejedelmi kegytől fölemelt és aztán elfelejtett szép asszonyokig: azt az egész társadalmat, melyben a ruházatáról meg lehetett ismerni mindenkit: ez a nemes, ez a molnár, ez a takács, ez a szekeres gazda, ez magyar, ez német. Costume volt divat helyett. Apám hadnagy volt az insurrectióban.

Még én a magyar életet visszatükröző tiltott könyvekből lopkodtam ismereteimet, miket kinyomatni nem volt szabad, apáink leírva adták tovább; nehányat most is tartogatok belőlük; magáról az országgyűlésről is csak írott lapok útján lehetett értesülni.

Aztán megértem az ébredés, az újjáalakulás korszakát, ahol a lángeszme harcolt a kőkemény valóság ellen; "virrad! haladjunk!" jelszó alatt.

És az arra következett szabadságharc is magával sodort, hol felemelt, hol letiport. Vezettem és vitettem benne. Végigéltem egy nemzet újjászületését, a mesés harcokat, a mámorító diadalokat, a kétségbeesett elbukást, a szívós ellenállást, a világháborító reménykedést.

Láttam az ezerféle ellentétes helyzetet, indulatot, fogalmat; a mai nap hőseit, kik holnap földönfutók, a rémület szörnyetegeit a nevetség karikatúráivá torzulva; koldussá lett nagy urakat; rablókat, mint népmesék hőseit.

És most ismerem az új korszakot, új jelszavaival, tágult látkörével, felmagasult céljaival, reális eszközeivel, ideáljainak megtartása mellett.

Egy ily mozgalmas életpálya mellett, mennyi alakjával kellett megismerkednem az egymást felváltó korszakoknak! Élők és halottak nekem modellt álltak: hívásomra most is előjönnek, változatosságban kifogyhatlanok.

Azt mondják rólam, hogy mint regényíró ideálista vagyok. Vádnak nem volna megszégyenítő, de nem fogadhatom el. Hogy rendkívüli alakokat, szokatlan helyzeteket rajzolok: az nem teszi sem a tárgyat, sem az egyént lehetetlenné. Én azokkal együtt éltem, s ami exorbitans fantáziának látszik, az visszaemlékező tapasztalat többnyire.

Én jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon s futottam, vesztett csaták után, futó betyárok vezetése mellett, úttalan mocsarakon, pusztákon keresztül. Ott voltam Bécs város és Buda ostrománál a bombák tűzijátéka közepett, s láttam egy rombadőlt világot fejemre szakadni Világosnál. Részt vettem egy elnyomott nemzet halálveszélyes konspirációiban, s részesültem a koronás király legkegyelmesebb kitüntetéseiben; voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam komoly vállalatok szerencsés igazgatója. Viseltem a sors minden csapásat, s élveztem minden kedvezését; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend szalag; hullott a fejemre a dicsőítés arany virágpora s a rágalom assa foetidája. Voltam szeretve és voltam gyűlölve, mint talán senki más. S a saját életem színének keresztül kell rémleni a munkáimon. S a míg ezt a furcsa földglóbuszt, a minek Magyarország a neve, s mely a külvilág előtt oly ismeretlen, mint a hold túlsó oldala, keresztül-kasul jártam - (hol kergetve, hol hívogatva, hol meg a magam gyönyörűségére) mennyi alakjával kellett megismerkednem a népéletnek; mennyi drámát láttam, a mi valóság volt; mennyi különösséget, mely nemzeti sajátságot képviselt és mennyire meg kellett győződnöm arról, hogy fajomnak és a civilizált társadalomnak alaplelkülete a becsület, az emberszeretet, az igazság. S a mi ezzel ellenkezik, az kivétel. Én is megtalálom a rútat, a rosszat a közéletben, fel is mutatom, de nem csinálok az árnyékból alapszínt, nem használom célnak az eszközt, nem veszem ethicának a pesszimizmust. Lehet-e engem ezért idealistának szidalmazni? A nyomort én is gyógyítandónak hirdetem, de nem híresztelem kétségbeejtően gyógyíthatatlannak.

Hogy tárgyaimból nem tudok kifogyni, abban segítségemre van maga a közönség. Ami csak jellemző adat, ötlet fölmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen beküldi egy-egy ismeretlen jó barát. Két élő krónikája volt a magyar közéletnek: Deák Ferenc és Nyáry Pál; azokat én jó barátaim, mondom inkább protektoraim közé számítottam, tőlük nyertem sok adatot, amit munkáimban felhasználtam. Magyarországon a vidék tele van anekdotákkal s a mező népdalokkal.

És akármerre járok az országban, jó akaróim (s mint regényírónak minden párt jóakaróm, még a legtúlzóbb nemzetiségiek is) mindenütt elém hozzák azokat a hagyományokat, amik vidékükhöz vannak kötve; régiségbúvárok, történettudósok figyelmeztetnek a históriai emlékek közül kivillanó epizódokra; nyomába igazítanak rejtélyes titokszerű eseményeknek, rámbízva a lélektani kutatást úgy, hogy mondhatnám, hogy az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem.

Igaz, hogy ez a közremunkálás csak olyan, mint mikor Liszt Ferencnek a zeneérzékét megkapta ez a népdal: "nem ettem én ma egyebet: fekete retket, kenyeret". S csinált belőle egy nagyszabású oratóriumot. Én is csak egy akkordot kapok meg, egy vég-katasztrófát. S ahhoz kell hozzá divinálnom a megelőző regényt.

De hadd emlékezzem meg méltó hálával költői munkásságom legerősebb támaszáról, a könyvtáramról.

Munkáimnak nagyobbik fele magyar tárgyú, s ebből ismét tetemes részt foglalnak el a történelmi regények és elbeszélések, melyek a régi pogány magyarok korszakától kezdve, átvonulnak az első keresztyénség, Kálmán király, a tatárpusztítás, a Dózsa pórlázadás, a török-uralom, az erdélyi fejedelmi udvar, a Zrínyiek, a Thököly- és Rákóczi-szabadságharcok, a törökök kiűzetése, Rákóczi fiai, Mária Terézia, II. József, a magyar insurrectió és napóleoni hadjárat eseményein keresztül, egész az 1848-49-iki szabadságharcig.

A régi Magyarországot bejárta a fantáziám a Kárpátokon kezdve, a Székelyföldön, a magyar tengerparton, a pusztákon, mocsarakon, a várakon keresztül, a bányákig és a névtelen Dunaszigetig s aztán átszáguldozta a kerek földet: elbeszéléseim játszanak a tengereken és azok szigetein, Észak- és Dél-Amerikában, a régi és új Egyiptomban, a caesarok Rómájában s a forradalmi Rómában, Párizsban, Londonban, Szent-Pétervárott (itt különös előszeretettel), Lengyelországban; azután az orosz sivatagokon, Szibériában, Kamcsatkában. Törökország története, kelet meséi, Sztambul, nagy tért foglalnak el regényeimben, hozzájárul a Krím, a Kaukázus; tovább Perzsia, Palmyra, Afganisztán, Kína, az Amur vidék, Ázsia pompás városai, majd Szíria, a régi Palesztína; visszatérett Szicília, az egész olasz paradicsom, Ragúza, Bosznia ; aztán Poroszország, megállapodva a régi Bécsben. Azonkívül még szárnyára eresztve uratlan, léttelen régiókba; az elsüllyedt világrészbe, Óceániába, az eltemetett Leaotungba, a hozzájárulhatatlan északi pólus alá, s a jövő század álomországába, sőt a pliocén özönvízelőtti világába.

Annyi esze azonban már van a fantáziának, hogy saját szárnyain kívül felhasználja a rendelkezésére álló gőzerőt, sőt ahol meredek az út, az öszvér hátára sem átall felülni. Ennyi történelmi és tájleírási művet puszta képzeletből nem lehet, nem "szabad" előteremteni.

Az én könyvtáram egyike a (magán kézben lévő) legbecsesebb gyűjteményeknek, amelyben minden nevezetes útleírás, néprajzi, természettudományi mű a legdíszesebb illusztrált kiadásokban feltalálható s legbecsesebbek közte azok az egérrágta régi krónikák. Ezek az én kalauzaim a múltak történetében s a széles nagy világban. Nincs olyan elrejtett völgye a földnek, olyan tájék, olyan vegetáció, amit könyveimből ne ismernék. De hát ehhez tanulni is kell sokat. Először is a saját anyanyelvemen kívül teljesen el kellett sajátítnom a latin, angol, franczia, német nyelvet; azután az olasz, szláv, görög nyelvben annyira vinnem, hogy szótár segélyével eligazodjam benne, a saját nemzetem történetét és a világhistóriát keresztül tanulmányoznom, a természetrajzot erősen kultiválnom, (a növényeket névszerint mind ismerem, csigák dolgában egyikét a legszebb gyűjteményeknek bírom), amellett a modern társadalom irányeszméivel: a technika vívmányaival, a csodatermő korszellem hódításaival, a politikai eseményekkel folyvást ismeretségben maradnom. Mint ahogy az akrobatának mindennap kell gyakorolni az izmait: úgy kell nekem folyton fejlesztem az ismereteimet könyvekből és lapokból. A napi sajtó maga egy nagy iskola, melyből a regényírónak egy leckét sem szabad elmulasztani.

Bevett fogalom az elmetehetséget három minőségre szétválasztani: judícium, memória, fantázia. Sőt ezek még ellentétbe is hozatnak; akinek erős a fantáziája, annak gyönge a memóriája, vagy megfordítva. Az én tapasztalatom szerint a regényírónál együtt kell dolgozni mind a háromnak. Különben tündérmeséket teremtünk. Ebből a fajtából is található műveim közt elég, talán több is a kelleténél. Hanem ennek is meg van a közönsége, amelynek számára érdemes írni. Nálunk különösen még a naiv kedélyek nem fogyatkozának el, s a magyar gyermekvilág egy nagy olvasóközönséget képez.

A regényírás mestersége pedig így megy.

Elmondom az egész titkomat, utánam csinálhatja akárki.

Vagy egy vezéreszme érik meg agyamban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldatlan esemény merül fel előttem. Ez mind ötlet, adomány, lelet: mint a csigahalásznál a gyöngy.

Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztül viszik. Ez már tanulmány. Sok fejtörés, megfigyelés, megválogatás kell hozzá. Útmutató a korszak, amelyben a történet játszik; de azt megválasztani már az ítélőtehetség dolga, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Bayardból Don Quijote lesz. A megfelelő korszak szokásait, fogalmait, hangulatát, uralkodó eszméit, külső divatját, néha még a kifejezéseit is át kell tanulmányozni; többször a történet színhelyét beutazni, tájképek, népviseletek rajzait felvenni, műhelyek technikai titkait ellesni és a többi.

Amikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniok a regénymese egész szövevényét. Itt már együtt működik a képzelet az emlékezettel. Én ekkor odahelyezem magam az egyes alakoknak a lelki világába: bennük élek. Magamévá teszem mindegyiknek a kedélyhangulatát. S ez nem jár mindig gyönyörűséggel: vannak emberi indulatok, amik lelki egyéniségemmel antarctice ellenkeznek; a kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsamok, a szívtelen kedélyhangulatának szuggerálása fájdalommal jár; a kétségbeesett öngyilkos idegzavara kínoz, az ateista ridegsége borzaszt; de nem tudok másképp írni s a képzelt alakok szenvedése könnyre fakaszt. Ezért föltétlen magányra van szükségem, mikor kigondolom a regényemet. Rendesen járkálva dolgozom, ezért tudok többet és jobbat írni nyáron künn a fák alatt, mint télen a falak között. Elébb az egész regényt apróra kidolgozom a fejemben, a legutolsó dialógig, s mikor már leülök írni, akkor oly sebesen írok, hogy egy szó törlés sem fordul elő a papíron. Munkáimnak egész tömegét sajátkezűleg írtam; (valaki kiszámította: 72 millió betűt) s most is ugyanolyan mákszemnyi gömbölyű betűkből áll az írásom, amiken nem látszik a kéz reszketése. Amit írok, azt mind érzem. De a velem egyidejű korból vett regényeim alakjai mind élő emberek, s ha rendkívüliek is, de valóságosak.

Lehet, hogyha nem így csinálnám a regényeket, hanem úgy, mint a szerencsésebb mesterek, akik nem benne élnek az alakjaik meséjében, hanem maguk előtt látják azokat s kívülről mintázzák őket, akkor alakjaim jobb lábon állnának; de mi lenne a szárnyaikból?

Már ezt a hibámat meg nem javíthatom. Vénebb leszek, de bölcsebb nem. Így kell a közönségnek elfogadni - hibáimmal együtt.

Most még egy munka áll előttem, a mivel szeretném aztán írói pályámat befejezni. Egy magyar "Nibelungen-éneken" dolgozom már évek óta, s soká fog tartani, míg elkészülök vele, ha testi, lelki erőm kitart. Árpád honalapításának történetét akarom költői tollal megírni, melyben egybeolvad a történelem a mondakörrel. Elenyészett fogalmak, amiket érthetővé kell tenni; tündérek meséje, melyben a tündérek igazi alakokul jelennek meg, s a mese valósággá válik. Formája a költeménynek regény, drámai alakzattal s lírai lendülettel; a regényben a modern irodalom nyelve, verselésben, prozódiában; a drámában az a nyelv, az az észjárás, az a fogalom, amely ezer év előtt az ősök sajátja lehetett. Természetesen nem a búcsúztató "Laatiatuc feleim zumtukhel mic wogmuc" mintájára, ami nem az ősnyelvet, csak az ős ortográfiát jelzi; a magyar kiejtés ezer év előtt is csak az lehetett, ami most, a népdalokból elsajátított versformákkal, a tájszólásokból összegyűjtött kifejezésekkel, százakra menő szavakkal, miket szótáraink nem jegyeztek fel, de amelyek ismerősek, a néptől használtatnak; egy új szónak, egy mostani eszmének nem lehet azok közé vegyülni és mégis teljesen kifejezni a legegyszerűbb szavakkal a gondolatokat, úgy, hogy az olvasó ne találjon bennük keresettséget, eredetiséghajhászatot. És aztán az egésznek, mikor minden basreliefjeiben ki lesz faragva, egy nagy ethicai és állami eszmének a megtestesülését kell felmutatni. Ha elkészülhetek vele úgy, ahogy képzeletemben látom, akkor aztán Isten kezébe hajtom le a fejemet.

Magánéletemről a következőket tartom följegyzendőknek. Kora gyermekségemtől kezdve mindig a legjobb családi életet láttam magam körül. Otthon mindenki szerette egymást: szülőim, testvéreim engemet valamennyien és én is őket. Soha egy zokszó nem hangzott a házunknál. És ahová idegen helyre kerültem, mindenütt valódi puritán szokások, jellemes, derék emberek álltak előttem. A pozsonyi, pápai, kecskeméti házigazdáimnak családjaival úgy összerokonultam, hogy ivadékaik késő korukig testvérüknek néztek. Nagy szerencsém volt, hogy kitünő tanáraim voltak; és még nagyobb, hogy kortársaim, kikkel az iskolában versenyeznem kellett, fényes tehetségű és nagy szorgalmú ifjak: közülök támadt egy pénzügyminiszter, miniszteri tanácsos, három országgyűlési képviselő, két kúriai bíró, egy alispán, egy híres mérnök, az első artézi kútfúró, kitűnő lelkészek, tudományos akadémia tagjai, tanárok, egy híres festő, és egy Petőfi! Egy hosszú sor a hír kandidátusaiból. Az volt az olympi verseny! Prédáló úrfi, korhely cimbora még példának sem volt közöttünk, önképző társaságokat alakítottunk, ahol a klasszikusok és romantikusok remekeit s a magunk irodalmi zsengéit felolvastuk, az elsőbbeket esszével, az utóbbiakat bírálattal kísérve, a lancaster-nevelési rendszer mintájára egymást tanítottuk, ki mihez értett, énekre, zenére, rajzolásra, tornára és kardvívásra. Bort nem ismertem húsz éves koromig, s asszonyt nem, míg meg nem házasodtam ; én a nőmhöz egész szívet vittem.

Nőm elsőrendű művésznő volt a Nemzeti Színháznál: a magasabb dráma személyesítője, ki a shakespeare-i darabokban Lady Macbethet, Cleopatrát, Volumniát játszta.

Szobortermet, klasszikus szépségű arc, csodálatos beszélő nagy szemekkel; hangja mély, lágy és erőteljes, minden indulatkifejezésre képes; szavalása tiszta és érzésteli. Az angol-amerikai Rosciussal, Ira Aldridgesal együtt játszott a pesti színpadon, az Macbethet, ő a Ladyt, és játszta Rachel jelenlétében Lecouvreur Adriennet, egyik estén a nagy francia művésznő, másik estén ő.

És művészete mellett a legegyszerűbb háziasszony volt, minden rigolyák nélkül; lelke művelt, a hazai és külföldi irodalmat jól ismerte. Szíve tiszta volt és jó. Emberszerető a szegények iránt, független és büszke a nagyokkal és gazdagokkal szemben. Irántam, csak mint költő iránt volt szigorú, munkáimat megbírálta, s amit ő megjegyzett, az reám nézve orákulum volt.

Hogyan szabadított meg forradalmi bujdosásomból, azt fentebb megemlítém, és aztán hosszú életen át hányszor éreztette velem önfeláldozó jóságát nehéz napjaimban; s nekem sok nehéz napom volt, amiknek emlékét nem fogom megörökíteni, legyenek megbocsátva azoknak a jó barátaimnak, akik azokat okozták. Eltakarja az árnyékot azoknak a "jobb" barátaimnak az emléke, akik életemnek napos oldalát képezik. (Tisza Kálmán.)

Legjobb barátom volt maga a magyar közönség, mely nagy kegyével gondtalan élettel jutalmazott; a király kitüntetett a Szent István-rend s az írói és művészi érem adományozásával, a kormányférfiak barátságukkal, a nemzet a képviselői állással, a Magyar Tudományos Akadémia négy ízbeni választással, a tudományegyetem doktori promoveálással, városok, társulatok dísztagsággal, intézetek jövedelmező állásokkal; kiadóim műveim elterjesztésével, ifjú írótársaim és a művészek szeretetükkel. Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világ népének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt.

Azon fényes alakok között, akik életem egének első csillagait képezték, elsők közé jegyezhetem dicsőséges királyunkat és királynénkat, József főherceget és mindnyájunk közös fájó emlékét, Rudolf trónörököst és Stefániát. A csillagászok találnak az égen olyan foltot, melyen a legerősebb távcsővel sem lehet találni legkisebb csillagot; azt úgy híják, hogy "szénüreg." Arról az üres foltról a "mi" csillagunk futott le.

Harmincnyolc esztendeig éltem nőmmel háborítatlan családi életet. Most már csak arcképei vesznek körül, s csak álmaimban jelen meg előttem. De sokszor megjelen. Mindig ugyanaz.

Hanem azért nem állok egyedül. A hozzám való jó indulat átöröklött gyermekeinkre: egy leányom, egy vőm, egy kis csevegő unokám. Rokonszenves alakok mind. Eszük, szívük hozzámvaló. Művészi lelkek, kikben nemes nagyravágyás lángol s viszi előre, magasra.

A fának csak a koronája törött le: a sarjak virágoznak a törzs körül.

[1]Jókai jubileum és a nemzeti díszkiadás története. Révai Testvérek, Budapest, 1898. 134-154. old.