"Az én templomom az iróasztalom, én amellett szoktam imádkozni."[1]

Ez a tanulmány egy hosszabb ideje folyó kutatás mellékterméke, amely a Jókai Mór teljes kéziratos hagyatékát, könyvtárát, műtárgyait ismertető katalógushoz készült. A Petőfi Irodalmi Múzeum egyik legnagyobb gyűjteményének teljes, muzeológiai szempontú leírása ebben a kötetben jelenik meg első ízben.[2] Itt, most az író lakásaiban kialakított dolgozószobákról lesz szó, valamint a berendezés utóéletéről, a hozzá kapcsolódó kiállítási hagyományról: mi történt a tárgyakkal, amikor elveszítették eredeti kontextusukat, mi és hogyan őrződött meg ebből a hatalmas anyagból.

Muzeológiai szempontú különlegesség, magyarázatot kívánó sajátosság e jelentős méretű, kisebb múzeumnyi gyűjtemény hányatott sorsa, a szimbolikus gesztusokon túlmutató Jókai-kiállítások hiánya. Ezt a letagadhatatlan tényt alig-alig enyhíti az író és a színésznő feleség balatonfüredi emlékmúzeuma. A századvég azonban - úgy tűnik - újra felfedezte Jókait. 2001-ben nyílt meg, csaknem negyedszázados szünet után, az az anyagában és alapterületében is jelentős kiállítás - Napfény és holdfény. Jókai világai[3] -, amely kizárólag Jókait, az alkotót, és nem az életművet állította középpontba, ahol a berendezett enteriőrök rekonstrukciója a Jókai mikrokörnyezetéről, életmódjáról készült saját írások, családi visszaemlékezések, korabeli fotók, rajzok alapján készült[4]

Minden embernek van legalább egy tucat, "kidobhatatlan" életkísérője személyes múltjából: fényképek, levelek, gyermekkori játékok, meghalt hozzátartozók emlékei. E tárgyak eseménysorokat idéznek fel, a hajdani valóság történéseinek erőteljes érzelmi élményét teszik újra átélhetővé, korábbi személyiségállapotokra figyelmeztetnek. Intim térré képesek változtatni a legszemélytelenebb helyszíneket is, megjelennek a börtön- vagy a kórházágy mellett, ideiglenes szállásokon. Az emlékek, képek kihelyezésének mozdulatával a beköltöző kihasít egy szeletet a világból, szimbolikusan is elfoglalja, kijelöli saját területét.

Jókai is úgy tekintett a tárgyakra mint az egyéni és közösségi múlt eleven részeire, amelyeknek kulcsszerepük van az emlékek jelenben tartásában, ismétlődő felidézésében. A mottóban szereplő íróasztalához például - amely nem puszta metafora, hanem ma is létező konkrét tárgy - halálig tartó, személyes viszony fűzte: "Ketten vagyunk: én meg az íróasztal. Élőlény ez már, aki beszél velem."[5] - írja róla. "Sok baj ért már az életben! Ez az íróasztal mindig menedéket nyújtott; ez védelmezett, megsegített, megvigasztalt, meggyógyított sok nagy nehéz sorsban."[6] Jókai esetének egyedisége, hogy megszólaltatható relikviáit a magyar történelem több sorsfordulóján átívelő életpályája során gyűjtötte, őrizte meg.

A források, az ábrázolások igazolnak egyfajta, a katalógusból is kiolvasható kettősséget,[7] amely Jókai változó otthonainak sajátsága volt. Vonzalma az egyszerű, kézreálló, a munkahely célszerűségéhez igazodó dísztelen eszközök iránt bizonyára gyermekkori környezete, a komáromi ház rendszerességre, szorgalomra, belső fegyelemre szoktató légkörének hatása.[8] Az "otthonos" ebben a közegben nem csupán személyes ízlés szerint kialakítottat, kényelmest jelentett, hanem egyúttal a családi hagyomány által megszenteltet is. Természetes gesztus volt a múltból való táplálkozás, az elődök tárgyainak tisztelete, megőrzése. Ilyen lehetett első "önálló" lakása, illetve szobája, a Petőfi házaspárral közösen lakott otthonukban, a Dohány utca 16. szám alatti Marczibányi-házban, ahova 1847 őszén költözött be. A munkára kiválóan alkalmas, nyolcfiókos íróasztalán kívül ennek berendezéséről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy apróbb, személyes felszerelési tárgyakkal még mindig édesanyja látta el Komáromból. A Laborfalvi Rózával kötött házasság után a Petőfiékkel szakító Jókai a Hatvani (ma: Kossuth Lajos) utca 7-be költözött, majd a szabadságharc és a bujdosás időszaka után a Magyar utca 19-ben, a Zöldkert (ma: Reáltanoda) utcai Nyíri- házban, majd ismét a Magyar utcában, a 21. számú házban bérel lakást. Ezekben az években a szülői ház és az ifjúkor a puritánkodó hagyományaival csaknem ellentétes irányú folyamat figyelhető meg Jókaiék lakásaiban: megjelenik a bútorok, porcelánok túlburjánzása, a helyiségek zsúfolttá válása.[9] E lakói számára is terhes tárgydzsungel nem írható egyedül az idősödő, nyugdíjba kényszerült, ambícióit mániákus vásárlásokban kiélő primadonna-feleség számlájára. Maga Jókai is hatalmas tárgymennyiséget görget végig életén, már 43 évesen, a földszintes, vidékies hangulatú Külső Stáció (ma: Baross) utca 98. számú házban is kiállításszerűen rendezi el a komáromi ház és a forradalom bujdosáson, szegénységen átmentett kincseit. Ez az 1868-tól 1882-ig rendelkezésére álló, a korábbi élethelyszínekhez képest meglehetősen nagy tér lehetőséget ad Jókai relikviáinak csaknem gyűjtemény jellegű bemutatására a dolgozószoba előtti, fogadószoba funkciójú teremben. Amikor az utca szélesítése miatt, 1882-ben Jókai kiköltözésre kényszerül, a kortársakban fölmerül a nevezetes látvány megörökítésének igénye. A "szoba jellegzetes bútorai, a nagy könyves szekrény, a japáni tárgyak, mellyet Jókai egykor oly nagy szenvedéllyel gyűjtött, fa- és kőfaragványai" a tervek szerint Pállik Béla ecsetjén kell hogy elnyerjék a halhatatlanságot, ha már "az utókornak nem lesz megadva,

hogy arra a helyre emléktáblát építsen."[10] Kerepesi úti lakásába a Vasárnapi Ujság születésnapi cikke révén pillanthattak be az olvasók: "Dolgozó-szobája egy egész múzeum, tele emléktárgyakkal, ritkaságokkal, becses régiségekkel. Íróasztalát mindenféle csinos csecsebecsék borítják, mind megannyi kedves drága emlék. A nagy mozaik íróasztalon csak éppen annyi hely áll üresen, ahová a finom sima miniszterpapír egy quartive elfér. [...] bútorai mind becses antikdolgok: csavart lábú asztalok, arany- és gyöngyház-berakatok- kal, titkos fiókokra járó mozaik-szekrények, ládák, pohárszékalakú állványok festésekkel, üvegszekrények, mindez elborítva drága kötésű óriás díszművekkel, albumokkal, ritka illusztrációkkal, melyek a világirodalom legszebb ilynemű kiadványai közé tartoznak, továbbá mindenféle régi fegyverekkel, írószerekkel, térképekkel, vázákkal, ritka edényekkel. A falakon mind családi és irodalmi vonatkozású képek, egy óriási fali óra, a maga nemében unikum s a fal melletti üvegszekrényben egy szerfölött érdekes és gazdag csiga- és kagylógyüjtemény, melynek már "regényét" is megírta.[11] Egy másik üvegszekrényben vannak a különböző alkalmakkor kapott emléktárgyak: aranytollak, billikomok, ezüst koszorúk, díszoklevelek, emlékkönyvek, gyűrűk, melltűk és egyéb apróságok, melyek nem annyira értéküknél, mint a hozzájuk fűződő emlékeknél fogva becsesek, mint Hugó Viktor egy festménye, Petőfi házisipkája és dohányzacskója, s 48-i első szalagja."[12] A kényszerű kiköltözés után 1884-ig a Sándor (ma Bródy Sándor) utca 36. szám alatt laknak, majd felesége halála után a 17. számú házban bérel lakást fogadott leányával és vejével, a festő Feszty Árpáddal. 1890-ben a székesfővárostól kedvezményes áron vásárolt telken kétszintes villát építtetnek az epreskerti művésztelepen. Itt, ebben a Bajza utcai lakásban nyílik lehetősége Jókainak egy gondosan megtervezett, csaknem műalkotásszerű enteriőr kialakítására. Hármójuk közös szándéka nem egyszerűen egy kettős művészotthon létrehozása: a Feszty hatalmas történelmi pannóinak megfelelő műterem és egy nyugodt dolgozószoba az idősödő Jókainak, sokkal inkább életformaváltás. Így ez az elkülönülésre kevés lehetőséget adó helyzet és a Fesztyék kínálta környezet jócskán befolyásolta Jókait közvetlen, személyes közegének megtervezésében.

Fesztyék távlati célkitűzése az építkezéssel egy újszerű társaséleti forma meghonosítása a fővárosban. A ház maga ehhez alkalmazkodó, historizáló díszlet, több velencei és muránói palazzo motívumainak adaptációja, amelyet Feszty vázlatai alapján építész fivére tervez meg. A belső terek közül elsősorban a fogadóhelyiségeket, a nyilvános tereket teszik hangsúlyossá, reprezentatívvá - fürdőszoba nincs a kétszintes villában -, velencei régiségkereskedőknél válogatják össze a berendezést. Feszty 100 m²-es műterme[13] lesz az épület lelke, amelyet nem elsősorban dolgozóhelyiségnek, hanem szalonnak használtak,[14] itt ünneplik például Jókai 70. születésnapját. Az egyre szélesebb kör számára megnyíló műtermek divatja, a magánszféra nyitottabbá válásának igénye, vágya minden bizonnyal a művészfejedelmi reprezentáció bécsi Makart-féle irányát követte. E historizáló elemekből összeállított belsőépítészeti műalkotás faburkolattal és gerendás mennyezettel, faragott ajtókkal és galériákkal, nagyméretű festményekkel; szobrok, nippek tömegével, agancsok, állatbőrök, hangszerek, drapériák, fegyverek egyvelegével hozott létre egy olyan egyedi látványt, amelynek minden eleme felfejthető jelentést hordozott - teljes kötetlenségben, egymásmelletiséggel, szeszélyesen kapcsolva össze az idő és tér távoli pontjait. Utalt a művész témáira, vonzalmaira, szellemi kötődéseire, élettörténetére és kapcsolatrendszerére. A fantasztikus, bizarr térkiképzés követelménnyé vált, a berendezésnek minél karakteresebben kell eltérnie a józan polgári belsők kényelmétől, célszerűségétől. A Makart-műterem mint a historizmus jellegzetes műfaja méltányos minden korábbi stílushoz, jó példája a "rangkülönbségek történelmi szférában való megszüntetésének"[15], így az értékes, a különös, az érdekes, a mutatós egyenértékűként keveredhetett. E lakásbelsőkben a tárgyak kötetlen egymásmellettisége keltette hatás jól illeszkedett a világkiállításokért lelkesedő közönség "eklektikus valóságtudatához".[16] A látványosságként működő műtermek - a legismertebb magyar példa erre Benczúr Gyuláé, mely hetente egy délután mindenki számára szabadon látogatható volt - mágnesként vonzzák a fővárosiakat. Egy korábban szokatlan, nyílt társasélet kereteit kínálják, ahol festők és arisztokraták feszélyezettség nélkül érintkezhetnek. Létükkel jelentősen emelik a művésztársadalom presztízsét, s nem utolsó sorban növelik a művek eladhatóságát, reklámot, megrendelési alkalmakat teremtenek. A magyar sajtó kedvelt műfajává válik az illusztrált műteremlátogatás.[17] Munkácsy párizsi műterme egyike a legnépszerűbbeknek, az újságírók elsősorban a berendezés leírására koncentrálnak, alig szentelnek figyelmet a műveknek.

Az írók közül többen kísérleteznek, csatlakoznak a festőműtermekhez hasonló, az előző generációk egyszerű írói dolgozószobáitól jócskán eltérő környezet kialakításával, hangoztatva azt az elvet, hogy az alkotót körülvevő tárgyaknak szellemi inspirációt kell közvetíteniük. "Mi kényesebb gyermekei egy követelőbb kornak el sem lehetünk a fényűzés egy bizonyos foka nélkül. [...] Mi eljárunk műtárlatokra, megfordulunk antikváriusoknál, statisztálunk a különböző aukciókon, mi sem természetesebb, mint hogy megszáll bennünket is a gyűjtés vágya, mi is részt kérünk a nemesebb gazdagok kiváltságaiból és érzésünk jogán just formálunk ahhoz, amiből anyagi tehetetlenségünk kizár bennünket. [...] Azt mondják, hogy az én műhelyem inkább hasonlít egy festő műhelyéhez, mint egy puritán író remetelakához. Pályáztam én valaha a puritán erénydíjra? Mondtam egy szóval is, hogy nem érzem magamat piktornak vagy szobrásznak? Ebben a puha fészekben jól találom magamat és ez a fő."[18] Kiss József szinte védekezésképpen leírt sorai még tükröznek némi kételyt, bizonytalanságot. Sokkal kevésbé közvetítik ezt az érzést a szobájáról készült fotók, ahol látszik a tárgyak összeválogatásában a műgond, s jó adag öntudat sugárzik a pózoló íróból.[19]

Jókai képein, amelyet a Vasárnapi Újság olvasói számára állított be a hajdani fotográfus, az író nevezetes íróasztalára támaszkodva áll a százkötetes életműsorozatot bemutató díszszekrény előtt.[20] A kompozíciók megtervezettsége ellenére nem érezni kényszeredettséget, a figura önként és valószínűleg szívesen állt a kamera elé. Mi késztethette az idős Jókait ezekre a kitárulkozó gesztusokra, hogy feladva magánszférája védettségét, mindenkor szívesen álljon a nyilvánosság rendelkezésére, eltűrje lakása köztérré válását? Népszerűségnövelő írói hiúság vagy a festőműtermek sikereinek példája? Jókai motívumai a dolgozószobája kialakításakor minden bizonnyal sokkal többrétűek, s noha az elrendezés módja sokat köszönhet a Makart-műtermeknek, az összhatás visszafogottabb, személyesebb, befelé irányulóbb: bizonyos elemekkel önmagát szólítja meg Jókai. Nem a beérkezett író kényszerű reprezentációja ez az enteriőr: védettséget jelentettek számára a tárgyak, a felhalmozás, a gyűjtés; növelték biztonságérzetét, a tárgyak lehorgonyozták a múlt pillanataihoz, történeteket idéztek fel, egyszerre voltak számára személyes emlékek és ihletők. Mintegy művi gátat alkottak az én és a külvilág között, s ugyanakkor be is vezették az érkezőt Jókai saját világába. Fogadótermében, akárcsak egy arisztokrata ősgalériában a látogató szembesült az írói életút fordulatainak rekvizitumaival. A látványelemek keltette erőteljes benyomást voltak hivatva növelni a későbbiekben a Jókai által gyűjtött és vásárolt, hatásosan elrendezett dísztárgyak az ezüst babérkoszorúktól a fehér medvebőrön át a keleti handzsárokig.[21]

Jókai emeleti rezidenciájába Fesztyék műtermén át vitt az út (bár volt egy közvetlen feljárás is.) Ez a hatalmas, gerendás famennyezettel fedett tér, a sarokban egy gótikus baldachinnal, ahol esténként csak a "pajtakapunyi" kandalló világít, a Feszty- körkép világát idézte - bár voltaképpen nem volt idegen Jókai "avar" tárgyú műveinek (A varchoniták, Dalma) díszleteitől sem: "[...] kő-angyalok, hadi-bárdok, cserkesz- tőrök, perzsa sisakok, kirgiz kucsmák, íjak, puzdrák, pajzsok, dárdák, katrincák, misemondó ruhák [...] Legfelül egy hortobágyi bika hatalmas koponyája meresztgeti üveg szemeit".[22] Szándékoltan hangsúlyos építészeti elem, egy gótizáló díszes falépcső vezet az emeleti szintre, ahhoz a csúcsíves, drapériás nyíláshoz, amely a Jókaihoz vezető ajtót rejti. Ahol az ebédlőben az "ó-velencei bútorzatban,[23] a csavart lábú szekrényekben, a falon függő képekben nagy gyönyörűségünk is tellenék, ha szemközt előttünk nem volna az ajtó, a dolgozó szoba, a Jókai dolgozó szobája! [Szívós Béla kiemelése.]" - írja a Vasárnapi Ujság tudósítója, megerősítve azt a korabeli vélekedést, hogy az idős Jókai Fesztyék szalonjának egyik nevezetessége, "egzotikuma" volt, jelenléte növelte a hely vonzerejét.

A mindennapiság, a gyakorlati funkciók alig korlátozták Jókait a szoba kialakításában. Egyetlen cél volt: egy személyes térnek, mint valamiféle műalkotásnak a létrehozása, amelyben a kor elvárásainak megfelelően a szentély, az emlékmű és múzeum vonásai keveredtek.[24] Jókai itt lehetőséget kap egy saját szakrális tér megalkotására, amely, ha nem is ilyen szabadon és erőteljesen, de minden kulturális konvenciótól meghatározott lakótér jellemzője: "...az emberek és a tárgyak szorosan összekapcsolódnak, s a tárgyak ebben a cinkos összejátszásban felvesznek valamiféle sűrűséget, érzelmi értéket: ezt szokás hagyományosan jelenlétüknek nevezni."[25]

A számos leírás és fotó alapján talán kísérletet tehetünk a nehezen megragadható "hangulat" jónéhány elemének rekonstrukciójára. A mintegy 50 m2-es, tágas szoba egyik fókuszpontja a tekintélyes méretű dolgozóasztal, amelynek önálló, saját berendezése, szimbolikája volt. "Üres hely mentől kevesebb van rajta. Úgy szólván, egy csepp sincs, könyvek, dirib-darab írások, apró csecsebecsék, emléktárgyak borítják minden porcikáját."[26] A finom kiképzésű, célszerű tárgyakon és a rengeteg nippen kívül - mint a Kakas Márton figuráját megalkotó Jókai gyöngyöt csippentő porcelán kakaskája - egy hangsúlyos "én-elem" uralja az asztalt: Jókai gipszbe öntött jobbkeze, az állandó alkotói jelenlét, a rendszeres munkaórákat pedánsan letöltő író erőteljes képe. "Mintha valami hatalmas bűvkörbe lépnénk ez asztal mellett. [...] innen szállnak világgá annak a fényes elmének gondolatai, innen szárnyalnak szét költőjüknek és nemzetünknek dicsőségére!"[27] "Ebben a bűvös körben, azzal a vaspálcával, az írótollal a kezében, biztosan érzi magát, földi gond, búbánat, emberek bántalma nem merik megközelítni, ír bizton, folytonosan, egészen belemélyedve lelki világába, nem gondolva sem szúró napfénnyel, sem csattogó villámokkal"[28] A személyiség állandó jelenlétét, az életút ívét érzékelteti a terem számtalan Jókai- portréja, a 18 éves kori önarcképétől Huszár márvány mellszobrán át Horovitznak az életnagyságot jóval meghaladó, igényes kivitelű teljesalakos festményéig.

A másik fókuszpont az asztal tekintélyességével szemben a személyiség oldottságát, közvetlenségét sugalló, vendégeket vonzó két tarokkasztal.[29] A szoba legjellemzőbb jegye a számos, hatalmas szekrény: ezek adják ünnepélyes múzeumszerűségét, hiszen az üvegajtós bútorok már nem tárolásra, hanem bemutatásra szolgálnak; közelről megtekinthetővé teszik a könyveket, műtárgyakat s ugyanakkor elzárják, védik, távol tartják a látogatótól: érinthetetlenségüket, értéküket, fontosságukat jelzik. A funkcionalitás háttérbe szorulására, a díszletszerűségre jó példa a Révai Kiadó ajándékozta monumentális díszszekrény a százkötetes életműkiadás számára, ez uralja a - feltehetően Jókai által befolyásolt - fotóbeállításokat is. Nagybetűs réz felirata jól azonosíthatóvá teszi, s eleve kiemeli a többi bútor közül. "Tele van a szekrény; maga egy takaros könyvtár. Hogy lehetett annyit egy embernek összeírni! Ötven esztendő ugyan sok idő, de ennyi, meg ilyen könyvhöz mégis nagyon kevés!"[30] Szinte minden látogató kiemeli a gyermekkori tárgyait őrző[31] festett komáromi láda különlegességét, illetve a szegedi nőktől kapott tekintélyes méretű, hímzett, piros bársony karosszék, az írófejedelemhez illő monumentális "trónus" keltette hatást. A falakra helyezett gótizáló üvegszekrényekben láthatók az írói jubileumra kapott díszalbumok, a gyűjtemények, az életút tárgyai: lineáris elrendezésük a képekkel zsúfolt falakkal együtt barangolásra, lassú sétára, szemlélődésre invitál. "[...] egy kis üveges szekrény áll a fal mellett; Jókai saját faragása. Belsejében ott fehérlik egy csapat mitológiai istenasszony,[32] mind a költő önkeze műve, - a párkányzaton egy nyalka fakulacs és egy csomó bosnyák kés hever még szép egyetértésben".[33] A térkialakítás, a hangulatformálás jellemző jegyei a nagyméretű tükrök, üvegfelületek, amelyek mintegy megsokszorozzák a látványt, akaratlanul kissé elbizonytalanítják a szemlélőt, relativizálják a teret; valamint a nagyméretű puha textilek, kárpitok, bőrök, amelyek a melegséget, zártságot, barlangszerűséget sugallnak. A drapériák színeiben talán a nemzeti színekre való finom utalás rejlett: "A dolgozó szoba falai zöld szövettel vannak bevonva, a padló pedig vörös szőnyeggel ékes. De a fehér szín sem hiányzik. Ott hever mindjárt az ajtó mellett egy hatalmas jegesmedvebőr. Fehér az, mint az éjszakai sark hava, ahonnan idekerült." A trófeaszerű, preparált fejű állat más asszociációkat is kelt, játékosan utal arra a gondolatra, mintha Jókai a medvét maga ejtette volna el, s ebben az ötletben Jókai-hősök természetfeletti sokoldalúságának fénye vetül vissza megalkotójukra: "Ami végre is nem olyan képtelenség. Hiszen aki annyi mindenre képes, aki azonkívül, hogy nagy költő, még politikus, művész, újságíró, természettudós, kertész meg egyéb, - hát mért ne lőhetne jegesmedvét is?"[34] Az élettelen tárgyak tömegében a természeti erők jelenlétére egyedül a Feszty Árpád tervezte kandallóban égő tűz utal. Az eleven lények hiánya - nem tartozik a szobához a korban divatos papagáj, szobakutya, dísznövény - növeli az enteriőr múzeumi jellegét. Minden bizonnyal nem tudatosan, inkább magától értetődően, ugyanakkor erőteljesen hatnak a szemlélőre a gyűjteményszerűen, tömegesen tartott tárgyak. A Jókai által mindig gondosan felhúzott, különböző hangokon kopogó, ütő órák különös akusztikus élményt adtak, s a szó szoros értelmében figyelmeztettek a múló időre: Egy "[...] hatalmas óra, még Rákóczi korából való [...] nemcsak azt olvasni le az óra lapjáról, hogy hány óra van, hanem azt is, milyen hónap, hányadik év, milyen nap van [...] a holdjárást, a napjárást, a csillagképeket..."[35], egy különös kis óra a kandalló párkányán "berreg", az asztalon egy nagyobb óra "kotyog". "A két szekrény közt egy öreg rezes óra méregeti az idők folyását s nagy vontatva azt mondogatja, hogy - >>kety, koty, így, úgy!<<. Az egzotikus kagyló-, csiga- kőzetgyűjtemény darabjai - amelynek "aligha van az országban párja"[36], "amelyek hallgatózó fülnek Vineta regéiről búgnak mélabús meséket, úgyszólván leltári tárgyai [...] a költő kiapadhatatlan fantáziájának"[37] - és a keleti tárgyak a Jókai által az alkotásban bejárt távoli tájak, a világ, a természet alkotásban való jelenlétének szimbólumai. Az európai könyvművészet remekei, az idegennyelvű szakkönyvek és enciklopédiák pedig a nagyvilág szellemi birtokba vételének jelképei. "A fal mellett két nagy üveges szekrény tűnik szemünkbe, amelyek egyike tele van mindenféle díszkötésű becses könyvvel, a másikban pedig a költő saját művei vannak, eredeti szövegben és fordításokban, a földnek ki tudná hányféle nyelvén. Még csak afrikai nyelv is van benne vagy három!"[38] A gyűjtemények, a különleges, szép tárgyak egyúttal a mindennapok szürkeségéből az alkotás, a művészet szférájába való menekülést jelzik. A botgyűjtemény - nyilvánossá tett történeteivel együtt[39] - Jókai szerteágazó kapcsolatrendszerére figyelmeztet. Fontos szerepe van az enteriőrben elhelyezett műszereknek: a távcső, a mikroszkóp, a légnyomásmérő nem csupán Jókai technikai-természettudományos ismereteire, érdeklődésére utal, hanem valamiképpen a felfedezés és feltalálás, az ember által uralható jövő dinamikus víziójára is.

Ez a bonyolult, metaforikus jelképrendszer minden bizonnyal nem egyes elemeivel, hanem egészében hatott, minden látogatóra másként, az egyéni olvasatok végtelen variációit kínálva. Herczeg Ferenc visszaemlékezéseiben fiatalkora borzongását idézi a zajos Feszty-szalon elzárt különlegességének számító Jókai-szobáról emlékezve: "Feszty Árpád apósa, Jókai Mór az emeleten lakott és a költőkirály közelsége patetikus, ünnepi hangulatot vegyített mulató kedvünkbe. Móricz bácsi - így neveztük Jókait - láthatólag megkedvelt, s ama kevés kiválasztott közé sorozott, akit néhanapján fölvitt a díszkötésű könyveivel, kagyló gyűjteményével és elefántcsont faragásaival ékes, hatalmas dolgozószobába. Ebbe a terembe a legvadabb Holnap-os is csak titokzatos borzongással léphetett, mintha egy aranycsináló alkimista műhelye volna. Ezt a hangulatot fokozta a fekete barett és a hosszú bársonyköntös, amit Jókai otthon viselt."[40] 1893-as cikkében inkább Jókainak a lakberendezés terén is megnyilvánuló invencióját dícséri: "A költő könyvtára, saját műveinek gyűjteménye, mely szintén hatalmas könyvesszekrényt tölt meg. Jókai sajátkezű faragásai és rajzai, melyekben ugyanaz a plasztikus érzék és viruló fantázia nyilatkozik meg, mint írásaiban, természetrajzi gyűjteményei, régiségei és emléktárgyai, - ezek a staffage részletei."[41] A fiatal Just Zsigmond írásában az előző generáció munkabírásának, emberi tartásának szimbólumává válik a Révai kiadó szekrénye: "A vacsora végén, midőn a társaság a dohányzóban és a műteremben szétoszlott, [Jókai] odajött hozzánk, Herczeg Ferenchez és hozzám (a két jelenlévő novellistához), megfogta két kezünket s odavezetett a dolgozószobájában álló óriási könyvszekrényhez, amelyben háromszáz kötet könyv volt felhalmozva - mind tőle. - Ezt csináljátok utánam, fiaim. Mondta és csak oly nyugodtan mosolygott, mint azelőtt és szemében csak oly jóakarat. [...] az irodalmi Golgotha útját végig lehet járni anélkül, hogy az ember lelki egyensúlyát, békéjét elveszítené".[42] A Vasárnapi Ujság három cikkírójának hangja a szentélybe lépő, a beavatottságot az olvasónak közvetítő rajongóé.[43] "Hol terem a bűvös-bájos, csillogó tündérvilág, hol születnek azok a mámorító, varázsos művek, azok a csodás könyvek [...]".[44] "Valami csodálatos hangulat, kifejezés van minden tárgyon; mintha mindemez élettelen holminak lelke volna. Oly érdekesek, oly összetartozók, sokféleségükben is oly egységesek. Elnézgelődhetünk negyedórákig egy-egy szobában s mikor azt hisszük, hogy mindent láttunk, íme megint és megint fölfedezünk valami újat. Vannak dúsgazdag emberek, kik mindent megszerezhetnek, fényes, ragyogó tárgyakkal tölthetik meg lakásaikat s mégis hiányzik az a bizonyos valami, mely a tárgyaknak életet ad: a művészi szellem s a finom művészi ízlés. Ez itt igazán Jókaihoz illő lakás!"[45] "Valami csodálatos ragyogás, őseredeti zamat és kimondhatatlan báj ömlött végig ezen az interieurön [...] Már életében is csupa emlék vette körül, a saját dicsőségének emléke. A gondviselés azzal a kivételes keggyel ajándékozta meg ezt a kivételes lángelmét, hogy már életében eljutott oda, ahová mások csak sírukon túl juthatnak el: a halhatatlanság előcsarnokába. Mindaz, ami őt otthonában környékezte, egy nemzet hódolatáról beszélt neki."[46] - Mikszáth elfogulatlanul közelít ehhez a világhoz, kiegyensúlyozott, derűs környezetet lát, minden misztikum nélkül: "Az emeletet ellenben egészen az öregúr kényelmére építették, csinos ebédlővel, melyet pompás faragású velencei bútordarabok ékesítenek, tágas dolgozószobával, melyben elférnek könyves szekrényei és a világ minden tengeréből összehordott kagylói. Ezt szellős kényelmes hálószoba egészíti ki. [...] mivel közös a háztartás, a paritás eleve azt kívánja, hogy az öregúrnak is legyenek külön vendégei az emeleten, amelyekhez viszont Fesztyék mehetnek fel. Ezek is csupa ismerősök, az öregúrnak a barátai, tarokkpartnerei, ezek is a jókedvüket hozzák ide és csak a pénzét viszik el a gazdának."[47]

A Jókai által kialakított tárgyegyüttesből - szokatlan módon[48] - már az író életében múzeumi intézményt kíván kialakítani a magyar állam. 1894-ben az 50 éves írói jubileumát ünneplő nagyszabású események közepette a kultuszminiszter megígéri a közönségnek egy Jókai-emlékhely létrehozását. A tervek szerint a párizsi világkiállításról egyenesen a Nemzeti Múzeumba szállították volna a relikviákat.[49] Ezt a gesztust, amely - akárcsak a nemzeti díszkiadás az életművet - lezárná az életutat s élve mumifikálná Jókait, megzavarja Nagy Bellával kötött házassága. A váratlan fordulat nyomán támadt indulatok, a tanácstalanság, majd Jókai halála után a fiatal özvegy nemzeti érzelmekre nem tekintő gyakorlatiassága[50] és a Jókai-családtagok közötti vita megakadályozzák, hogy a hagyaték teljes egészében a nyilvánosság elé kerüljön az 1909-ben megnyíló Petőfi Házban. Erre csak két évvel később kerül sor, amikor többszöri parlamenti vita, majd miniszteri jóváhagyás után Jókainé megkapja a hagyaték fejében igényelt életjáradékát.[51]

A Petőfi Ház erős hivatalos pozícióit, "nemzeti gyűjteménnyé" válását jelzi a hosszantartó tárgyalások kimenetele: a Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója által felbecsült, 140 ezer korona összértékű tárgyanyagot nem osztják el, a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum semmit nem kap belőle. A döntés értelmében emlékszoba helyett emlékmúzeumot alakítanak ki a Bajza utcai ház emeletén.[52] Ennek központi helyisége lett Jókai rekonstruált dolgozószobája, ahol a "nagy költő íróasztalát és kézikönyvtárát maga özvegy Jókai Mórné fogja elrendezni úgy, amint abban a percben volt, amikor a nagy költő kezéből örökre kihullott a toll"[53]. Az idézet jól jelzi a kialakítandó kultuszhellyel szemben támasztott igény kettősségét: meg kellett jeleníteni a hajdani Bajza utcai dolgozószoba legendáját, a termékeny és ünnepelt író alakját, ugyanakkor közvetíteni kell a halál pillanatának misztériumát is. Ez azért jelentett nehéz feladatot, mert a halál Jókait nem itt, hanem Erzsébet körúti lakásában érte, ahová időközben átköltöztek, s amely nagyrészt inkább Nagy Bella ízlését tükrözte, másrészt e hely látogatottsága és ismertsége meg sem közelítette az író életének előző színtereiét. A Vasárnapi Ujság képriportja[54] alapján megállapítható, hogy a 12 m2-es, hosszúkás dolgozószobában meglehetősen lélektelenül sorakoztak egymás mellett az író bútorai, bár érdekességük, jelentéses erejük nyilván nem csökkent a látogatók szemében. Az író halála után, a lakás kiürítésekor készült egyik tudósítás szerint meglehetősen sietősen, zilált állapotban került ládákba a hagyaték, az utolsó évek kéziratai, noteszai is sokáig rendezetlenül hevertek, "a kegyelet poézisét elűzi a házbérstájgerolás prózája".[55]

A nyilvánosság elől Elnök utcai lakásába elzárkózó özvegyet elvétve felkereső riporterek beszámolóiból ismert,[56] hogy Jókainé még az 1930-as években is számos, jelentős tárgyat őrzött a hagyatékból, sőt emlékmúzeum berendezését tervezgeti. A tárgyaknak ma már csak töredéke ismert: megsemmisültek a svábhegyi villa Jókai tervezte festett, magyaros bútorai, Jókay Józsefné sarokpadja, Jókai kedvenc, Rákóczi-kori órája, jobb kezének bronz öntvénye, a Szentpétery József ötvösművésztől kapott ezüsttál ("Hunyadi János a várnai csatában" - jelenettel), közgyűjteménybe került viszont a komáromi tulipános láda, Jókai anyjának tükre, csigái, kártyái, Réti István Jókai-portréja, az író akvarellje édesanyjáról és Nagy Belláról, valamint a Dohány utcai Jókai-Petőfi lakásból való nevezetes metszetsorozat darabjai a francia forradalom szereplőiről.

Az utóélet fordulatai a Jókai-relikviaanyag másik sajátságához vezetnek minket. A katalógust lapozgatva bizonyára feltűnik, milyen meglepően sok helyen találkozik az olvasó a "hiány" vagy a "raktárrendezés során azonosított" kifejezéssel, azzal a furcsasággal, hogy rengeteg tárgyat csupán a múzeumi osztály 1986-os újjászervezése alkalmával vettek először leltárba. Az unokahúg, Hegedűsné Jókay Jolán, illetve a második feleség, Nagy Bella örökölte hatalmas anyag egyesítése során létrehozott, muzeológiailag rendezett gyűjtemény jelentősen megritkult vagy szétesett az elmúlt évszázad során, alapvető információk tűntek el, a tárgyak sokasága vált azonosíthatatlanná. S ezért a helyzetért nem elsősorban a világháborúk okozta károk vagy a Petőfi Ház sanyarú tárolási viszonyai okolhatók,[57] sokkal inkább - a művek állandó népszerűsége mellett - a jelentős Jókai-kiállítások feltűnő hiánya. A két világháború között az állandó emlékhely a Petőfi Házban egyre kisebb közönséget vonz. Születése jubileumán az országos ünnepségek, megemlékezések közepette "központi rendezvényként" egy egytermes kiállítást kap Jókai a Nemzeti Múzeumban. A megnyitó nagyszabású, a magyar kormány nevében egy államtitkár beszél, akit Hóman Bálint főigazgató kalauzol végig a tárlaton.[58] A tudósításokból kitűnik, a rengeteg "ereklye" mind kézirat vagy dokumentum,[59] tárgy szinte alig van, egyedül Laborfalvi Róza ezüst koszorúit,[60] illetve a Jókai által a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott hatalmas kagylót, a Tridacna gigast[61] állítják ki.[62] "Könyvek, levelek, kéziratok. Betű és betű. Áhitattal lépj a nagyszerű terembe, mintha hajóra szállnál az Óceánon. Itt is tengeren vagy. Ez a betű-óceán egy külön világ.

S a mi világunk. Teremtő hatalom hozta létre. Egy Úr van fölötte. A magyar géniusz. Földünk változhat. De ez a tenger egyre mossa, hódítja idegen földek partjain. A mi számunkra. Kiállításunkat kevesen látogatják. Egyhangú. Valóban egyhangú, mint a tenger. De fönséges is mint a tenger"[63] - írja a kiállításról beszámoló Magyar Bibliofil Szemle. Ezt a "betűközpontúságot", a "szent szövegek tiszteletét", az elsősorban az életműre és nem életútra koncentráló kiállítási hagyományt a Jókai-kultusz sajátosságai magyarázzák. Részben az író "autobiografikus önpropagandájának", részben a szakirodalomnak köszönhetően kialakuló, az életesemények tényeit "Jókai-regénnyé" formáló kultikus életrajz csak a születéstől a bujdosásig kidolgozott, ezt követően a szövegkorpusz kitüntetett darabjai, a máig legtöbbet olvasott, megfilmesített regények felé fordult a kultikus tisztelet.[64]

Hosszú szünet után halálának ötvenedik évfordulójára hozzák létre a balatonfüredi Jókai Emlékmúzeumot, illetve a svábhegyi apró emlékszobát.[65] Majd utolsóként 1975-ben, születésének 150. évfordulójára készül egy kamarakiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Rónay László ismertetője utal az írói elismertség és a közintézmények tárlatrendezési hajlandósága közötti összefüggésre: "Mert alakuljon ki bármilyen közfelfogás az irodalomtörténetben prózájának súlyáról, jelentőségéről, mondanivalójának korszerűségéről vagy korszerűtlenségéről, az az igazság, hogy ő a nagyközönség írója maradt [...] [a múzeum] egyéniségére, sokoldalú érdeklődésére jellemző darabokat be tudja mutatni, ezek ugyanis az évszázad során nem vesztek el, legfeljebb az áldatlan tárolási lehetőségek miatt kissé megkoptak [?! - K. Zs.], s azonosításuk egyre nehezebbé válik." "Szekeres László [...] egyetlen teremmel rendelkezett, s ez bizony meglehetősen kevés ahhoz, hogy akár a tenger egyetlen cseppjét is bemutassa".[66]

Az írói életmű megítélésének hullámzása, Jókai bizonytalan szerepe a kánonban,[67] ifjúsági íróként való feltüntetése[68] - a muzeológia törvényszerűségeinek megfelelően - végzetes következményekkel járt a hagyatékra nézve. Amíg például a százkötetes Jókai kiadása idején a Nemzeti Bank széfjében őrzik az Adria Biztosítótársaság - amelynek Jókai díszelnöke volt - arany díszalbumát vagy az aranyozott (egyébként ezüstből készült) dísztollát, évtizedekkel később egy lemezes páncélszekrény biztonságát se igényli a muzeológia, megelégszenek egy lelakatolható faládával. Az 1990-es évekig ismeretlenül, leltározatlanul hever Jókai jegygyűrűje a kézirattárban, Jókay Józsefné asztala rosszul azonosított tárgyként a Petőfi-kiállításra kerül. A megőrzés és pusztulás korszakonkénti oszcillálása nem véletlen, e jelenségek hátterében minden bizonnyal nemcsak a Jókaival, hanem általában a relikviákkal kapcsolatos attitűdváltozás is ott van. Az 1945 utáni muzeológiát e téren a bizonytalanság, tartózkodás jellemezte. Az irodalmi érdekességű tárgy - a kézirattal, a könyvvel vagy a sajtótermékkel szemben - publikálhatatlan volt. A korábban természetesnek számító kultikus kötődés a nemzeti nagyságok relikviáihoz valamiképpen gyanús, bűnös dologgá vált, mint mindenfajta szakralitás, a kiállított tárgyak kizárólag látványelemként funkcionálhattak. Mindez együttesen vezetett a Jókai-hagyatékról szóló szakszerű tudás feledésbe merüléséhez. Az, hogy az utóbbi években számos múzeum ismét érdeklődéssel fordul Jókai alakjához,[69] hogy a hozzá kötődő kiállítóhelyek száma növekszik, az bizonyosan nem az olvasók számának növekedését jelzi. Ebben a folyamatban a döntő szerep minden bizonnyal Jókai újrafelfedezésének, irodalomtörténeti átértékelésének, a "nagy mesemondóról" való sztereotípiák megkérdőjelezésének tulajdonítható. Jókai visszakerült a magyar próza mesterei közé. Tanulmányok, konferenciák sora foglalkozott az utóbbi években a 21. században is ihlető erejű írásművészetével és a kultuszkutatás számára is kifogyhatatlan forrásanyagot rejt a hosszú életű írót övező és a saját maga gyártotta életrajzi legendák sora.[70] Balatonfüreden, a Svábhegyen, Budaörsön számos helytörténész és közösség kötelezte el magát Jókai emlékének elevenen tartása iránt, kiállításaikkal, kiadványaikkal[71], hagyományteremtő ünnepségeikkel, szoboravatásaikkal, évről évre megrendezett vetélkedőikkel a nagyközönséget, az általános és középiskolásokat célozzák meg. S ehhez a Jókai-reneszánszhoz hozzá kíván járulni az irodalmi muzeológia is: vaskos, forrásfeltáró katalógusokkal, Jókai sokszínű világát megidéző kiállításaival.

[1]Jókai és Laborfalvi Róza. Hegedűs Sándorné Jókay Jólán emlékiratai. Budapest, 1927. 82. old. A továbbiakban: Jókay Jolán, 1927.

[2]E. Csorba Csilla (szerk.): Egy ember, akit még eddig nem ismertünk" A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa. 1. kötet. Könyvtára. Készítették: Brick Edit, Kómár Éva, Mészáros Tibor, Németh Zsuzsa,Varga Katalin. 2006. 2. kötet Kéziratai. Az író képzőművészeti alkotásai. Ábrázolások az íróról. Készítették: E.CSorba Csilla, Ladányi József, Parragi Márta. 2004. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004-2006. A továbbiakban: Katalógus. E munka alapadatainak összegyűjtésére tett kisérlet: Szekeres László: Tanúink, a relikviák. Jókai Mór tárgyi hagyatékáról. In: Kerényi Ferenc - Nagy Miklós (szerk.): Az élő Jókai. Tanulmányok. Budapest, 1981. 147-183. ild. A továbbiakban: Szekeres, 1981

[3]Petőfi Irodalmi Múzeum (a továbbiakban: PIM), 2001. Rendezte: E. Csorba Csilla - Fábri Anna - Kalla Zsuzsa.

[4]Kéri Gyula: A Petőfi-ház története és katalógusa. Budapest, 1911.; Jókay Jolán, 1927.; Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról. Budapest, 1955. "Baráti emlékül - Jókai Mór". Jókai Mór összes fényképe. Ikonográfia. Összeállította és az előszót írta: E. Csorba Csilla. Budapest, 1981.

[5]Jókai Mór: Az én életem regénye. Budapest, 1912. 336. old.

[6]Jókai Mór: Utazás egy sírdomb körül. Budapest, 1932. 7. old.

[7]"Relikviatárában a fegyelmező puritánsággal jól megfért a dekoratív stilizáltság." Szekeres, 1981. 173. old.

[8]Hegedűs Sándorné Jókay Jolán visszaemlékezése bővelkedik azokban a részletekben, amelyekből kiderül, hogy a ház szelleme tiltotta a pazarlást, a hívságot, a kényelmet, sőt még a gyerekek tárgybirtoklását is.

[9]Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a pazarló fővárosi háztartás képét egy vidéki kislány emlékein keresztül láthatjuk: "Széles francia mennyezetes ágyuk volt, szép fehér csipkefüggönnyel, az eblek között egy mahagóni toalettasztal bronzlábakkal, azon nagy ezüst tükör és ezüst mosdómedence és még sok mindenféle apróság [...]" Jókay Jolán, 1927. 74. old. "Volt még a szobában egy oltárforma remekművű mahagóni szekrény. Középen egy kis oltár oszlopokkal, kupolája közepén egy kis feszülettel, a középső fiókja toalettasztal, kétoldalt csupa apró fiók [...] sokmindenféle hímzett kanapé és szék" Jókay Jolán, 1927. 75. old.

[10]N. N.: Jókai dolgozószobája. Pesti Hírlap, 1882. május 8. 5. old.

[11]Jókai Mór: A csigák regénye. Budapest, 1912.

[12]A tudósítás a továbbiakban bemutatja a Stáció utcai szoba kéziratgyűjteményét, többek között Garibaldi, Kossuth, József főherceg, Rudolf trónörökös lapjaival, valamint Jókai műveinek, fordításainak díszszekrényét és íróasztalát is. Vasárnapi Újság, 1885. március 1. 139-141. old. A továbbiakban: VU

[13]A téma részletes feldolgozása: Gábor Eszter: Az epreskerti művésztelep. Művészettörténeti Értesítő, 1990/1-2. 47-55. old. Császtvay Tünde: Szalongarnitúra. Az epreskerti Jókai-szalon és Feszty-szalon. Irodalomtörténeti Közlemények, 2004/5-6. 620-665. old.

[14]Spiritiszta szeánsz a Feszty-szalonban. PIM Művészeti tára, 3301.

[15]Hofman, Werner: A földi paradicsom. Budapest, 1987. 69. old.

[16]Uo. 86. old.

[17]A Makart-stílus magyar példái: Benczur Gyula műterméről. VU 1893. 47. 788. old., Kacziány Ödön: Margitay Tihamér műtermében. VU 1893. 49. 825. old.

[18]Kiss József: Az én dolgozószobám. In: Kiss József és kerek asztala. A költő prózai írásai és kortársainak visszaemlékezései. Budapest, 1934. 34-35. old.

[19]E képek Kiss Ottó felvételei.

[20]Jókai Fototéka, 55-58. sz. Ld. ehhez E. Csorba Csilla: Jókai Mór és a három lábú szörnyeteg. In: Steinert Ágota (szerk.): Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére. Budapest, 2005. 255-268. old.

[21]A fentiek ellenpontja a rendkívül igénytelen, külső tekintetek elől elzárt, apró hálószoba: "Egyszerű faragott ágy van benne, felette édesanyja és felesége arcképe. Egy pár szék, egy asztal még s ennyi az egész!" Szívós Béla: Jókai dolgozószobája. VU 1893. december 30. 923. old.

[22]Uo. 921. old.

[23]Feszty Masa visszaemlékezése szerint az utolsó dózse elárverezett bútoraiból vették meg "a huszonnégy faragott, kemény reneszánsz széket és régi brokát karosszékeket". Feszty Masa - Ijjas Antal: Feszty Árpád élete és művészete. Budapest, [1966.] 59-60. old.

[24]Hofman, 1987. 71. old.

[25]Baudrillard, Jean: A tárgyak rendszere. Budapest, 1987. 18. old.

[26]Szívós, 1893. 922. old.

[27]Uo. 923. old.

[28]VU 1885. március 1. 139. old.

[29]"Ezeken szokott a költő olykor tarokkozgatni, hol egyiken, hol a másikon, már ahogy a sorja kijön. Sőt néha mind a kettőn is járja egyszerre, ha teljes számmal találnak megjelenni a társak [...]" Szívós, 1893. 923. old.

[30]Uo.

[31]"Ebben a ládában van összegyüjtve minden apróság, a mi csak a Jókai gyerek éveiből fennmaradt és összeszedhető volt. Rendkívül érdekes kis múzeum rejtezik abban a tulipános ládában". Uo. 923. old.

[32]Jókai elefántcsont faragványaihoz kötetünkben vö. Vörös Boldizsár: A "képfaragó" a "munkásegyletben". Jókai Mór és a korai magyarországi munkásmozgalom.

[33]Szívós, 1893. 922. old.

[34]Uo.

[35]Uo. 923. old.

[36]Uo.

[37]Vészi József: A Jókai-interieur. VU 1904. 23. 389. old. A továbbiakban: Vészi, 1904.

[38]Szívós, 1893. 923. old.

[39]Jókai Mór: Az én botgyűjteményem. In: Az EST Hármaskönyve a százéves Jókai emlékére. Budapest, 1925. 88-92. old.

[40]Herczeg Ferenc: A gótikus ház. Budapest, 1939. 70-71. old.

[41]Herczeg Ferenc: Jókai Mórnál. Új Idők, 1893-1894. 701. old.

[42]Just Zsigmond: Jókai nyomai. Új Idők, 1893-1894. 79 old.

[43]Kacziány Ödön: Jókai lakóháza. VU 1894. január 7. 9. old. A továbbiakban: Kacziány, 1894.

[44]Szívós, 1893. 921. old.

[45]Kacziány, 1894. 9. old.

[46]Vészi, 1904. 388. old.

[47]Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Budapest, 1960. II. k. 148-149. old.

[48]1860-ban Arany János szülőházának megvételére gyűjtenek a nagyszalontaiak. Maga Jókai lép föl az ötlet ellen, hogy élő írónak emléket állítsanak. Helyette Arany-alapítvány létrehozását javasolja a Kisfaludy Társaságon belül. Ld.: Praznovszky Mihály: "A szellemdiadal ünnepei". A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. század közepén. Budapest, 1998. 44. old.

[49]Ld: Révai Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Budapest, 1920. I. k. 311-314. old.

[50]Váli Mari emlékiratában nem kevés irtózattal írja le Eötvös Károly és Nagy Bella Jókai jelenlétében lefolytatott tárgyalását a tervezett komáromi emlékmúzeumba kerülő tárgyak piaci értékéről.

[51]"Maga az átvétel nem adásvétel formájában történnék, hanem az özvegy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozná a hagyatékot, viszont az állam bizonyos évjáradékot juttatna az özvegynek" N. N. : Jókai Mór hagyatéka a múzeumban. Független Magyarország, 1911. február 22. 12. old. A továbbiakban: FM

[52][Tudósítás] Budapest, 1911. szeptember 23. 12. old.; Jókai hagyatéka a Petőfi-Házban. FM 1911. szeptember 26. 12 old.; [Tudósítás.] FM 1911. október 1. 15. old.; Jókai Mór Emlékmúzeuma. FM 1911. december 16.

[53][Tudósítás]. Budapest1911. november 23. 12. old.

[54]Vészi, 1904. 388-389. old. A cikk fotoriporterének négy felvétele rögzíti a dolgozó- és hálószoba teljes berendezését.

[55]Csergő Hugó: Apróságok egy nagy ember hagyatékából. Pesti Hírlap, 1904. szeptember 25. 8-9. old. A cikk érdekessége, hogy részletesen leírja Jókai tárcájának tartalmát halála pillanatában: "Nagy sárga bőr-tárca. [...] Ugy van még benne minden, ahogy élete utolsó napjaiban volt. Néhány elszáradt virág, rózsa, orgona, lóhere; egy képes levelezőlap, ezeket a feleségétől kapta. Névjegyek ezzel az egyszerű nyomtatással: >>Dr. Jókai Mór<< Szabadjegy a Dunagőzhajózási Társaság hajóira, évi szabadjegy az államvasutak összes vonalaira és arcképes szabadjegy a Déli Vasút osztrák és magyar vonalaira. Továbbá: feladó vevények és nyugták, köztük a Hírlapírók Nyugdíjintézetének nyugtája 199 korona 83 fillérről, ez évi januári befizetés. A Jókai szemüvege. Kifizetett szabószámla: egy sötétszürke Ferenc József öltönyért 120 korona. És végül: egy öt lírás papírban".

[56]Kornitzer Béla: Jókai Mórnénál. Magyar Hírlap, 1935. január 6.

[57]Komáromi Jánosnak a Petőfi-Ház "őrének" éves beszámolóiból: "A Petőfi-Ház mostani épülete ugyanis , mint azt sokszor jelentettem hét esztendő folyamán, egyáltalán nem való múzeumi célokra. Az egyes tárgyak észrevétlenül, de biztosan pusztulnak benne." PIM Kézirattára. Jelentés a Petőfi Társaság elnökségének. 1929. szeptember 22. "A Petőfi-Házban, mikor oda beköltöztem, meglehetős rendetlenséget találtam. Hogy csak egy példát említsek: A Pilvax-beli márványasztal lapját a mosókonyhában találtam, alsó vastalapzatát pedig a szenespincében. [...] Nagy volt a rendetlenség különösen a Jókai- nagyszoba szekrényeinek alsó, nem üvegezett részeiben, ahol Jókai könyvtárának egyrésze teljes össze-visszaságban hevert. Eötvös József báró két kötetje a titkárőri lakás előszobájának egyik sarkába volt elhányva." PIM Kézirattára, V.4559/355/9 Jelentés a Petőfi Társaság elnöksége számára a Petőfi-Házban idők folyamán eltűnt tárgyakról. 1924. január 9.

[58][Tudósítás] Szózat, 1925 május 16. Ugyanez a Független Magyarországból: "A nagy költő hagyatékénak kétségtelenül egyik fénypontja a Petőfi-Háznak Jókai által lakott helyiségébe visszahelyezendő dolgozószoba, melynek díszes berendezését maga özv. Jókai Mórné fogja úgy elhelyezni, ahogy azt a költő életében használta". [Tudósítás] FM 1911. szeptember 23. 11. old.

[59]Ma az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárának tulajdonában vannak.

[60]Ma a Magyar Nemzeti Múzeum Ereklyetárában találhatók.

[61]Jelenleg a Természettudományi Múzeum földszinti termében látható.

[62]N.N.: Jókai-ereklyék kiállítása. A Magyar Nemzeti Múzeum anyaga. Szózat, 1925. május 15. 12. old.

[63]Sikabonyi Antal: Jókai-emlékkiállítás a Nemzeti Múzeumban. Magyar Bibliofil Szemle, 1925. 61. old.

[64]Szilasi László: A selyemgubó és a "bonczoló kés". Budapest, 2000. 80. old.; Az írófejedelem kultusza. Szörényi László és Takáts József beszélgetése. Új Horizont, 2000/3. 37. old. Porkoláb Tibor: "Üldözöttje a hatalomnak." Egy fejezet a Jókai-regényből. In: Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? A PIM Könyvei 10., Budapest, 2001. 87. old.

[65]1964-ben csak a Jókai-villa teljes pusztulása - az elhagyott épületből az utolsó lakók az ajtókat, ablakokat, parkettát is elvitték - kényszeríti arra a Művelődésügyi Minisztériumot, majd a jelenlegi tulajdonost, az Országos Természetvédelmi Hivatalt, hogy a "régi állag megóvásával tervezze használhatóvá a villát", s beköltözhessen a Madártani Intézet. Az elhatározás ellenére a romos házat lebontják, s a helyébe épült modern kétszintes irodaépületben kap Jókai egy 3 x 4 méteres emlékszobát. Szombathy Viktor: A "Madarak Háza" lesz Jókai villája. Magyar Nemzet, 1964. júl. 1.

[66]Rónay László: Útkeresés - úttévesztés. Literatúra, 1975. 140. old.

[67]Fábri Anna: Az eltűnt Magyarország Jókaija. Új Horizont, 2000/3.; Fried István: Öreg Jókai nem vén Jókai. Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben. Budapest, 2003. különösen A Jókai-befogadás állomásai és dichotómiái című fejezet, 167-193. old.

[68]"Ma Jókai elsősorban ifjúsági olvasmány és ebben a minőségében tölt be nemzetnevelő feladatot." Szerb Antal: A jóbarát Jókai (1934). In: Fábri Anna: Jókai Mór. Budapest, 1988. 251. old.

[69]Kiállítások: A márciusi ifjak nemzedéke. Magyar Nemzeti Múzeum, 1998.; Napfény és holdfény. Jókai világai. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2000.; Gyümölcsfák, rózsák, regények. Jókai Emlékszoba, Svábhegy, 2001.; Jókai emlékkiállítás, Tardona, 2001. Jókai és a Svábhegy. Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Kortárs Galéria, Budapest, 2007.

[70]Bori Imre: A magyar "fin de siécle" írója: Jókai Mór. In: Uő.: Varázslók és mákvirágok. Újvidék, 1979. 5-121. old.; Szörényi László: Mítosz és utópia Jókainál. In: Uő.: "Múltaddal valamit kezdeni". Budapest, 1989. 138-163. old.; Szilasi László: A selyemgubó és a "bonczoló kés". Budapest, 2000.; Wéber Antal: Jókai Mór. Budapest, 2001.; Fried István I. m.; Nyilasy Balázs: A románc és Jókai Mór. Budapest, 2005.; Hansági Ágnes - Hermann Zoltán (szerk.): "Mester Jókai". A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón. Budapest, 2005.; E. Csorba Csilla: Szederinda. Jókai írói jubileuma. In: Kalla Zsuzsa (szerk.): Tények és legendák, tárgyak és ereklyék. Budapest, 1994.; Szilasi László: Jókai talapzata. Jókai Mór Hétköznapok című regényének kultikus olvasata. In: Kalla Zsuzsa (szerk.): Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Budapest, 1997.; Takáts József (szerk.): Az irodalmi kultuszkutatás kézikönye. Budapest, 2004.

[71]Mezei Zsolt (szerk.): "A kényes úrfi s a rongyos baka". Tanulmányok két halhatatlan pápai diákról. Pápa, 2001.; [Szénássy Zoltán]: Komáromi Jókai emlékek. Komárno, 2002.; Ács Anna: Jókai és Balatonfüred. [Veszprém], 2002.; Mácza Mihály: Jókai és szülővárosa. Komárom, 2002.; Bodó Attila (szerk.): Jókai a háromszéki sajtóban. Sepsiszentgyörgy, 2004.