Budapesti Negyed 57. 2007/3 - Jókai Budapestje

Az 1860-as évek második felében Jókai igen sokirányú politikai tevékenységet folytatott. 1865-ben ismét bekerült az országgyűlésbe, 1867-től pedig már négy újságot szerkesztett: A Hon és A Hon Esti Lapja című napilapokat, az Igazmondó című néplapot és az Üstökös című élclapot. Figyelemmel kísérte a politikai élet különféle jelenségeit: így az ekkoriban Magyarországon tartott nagyszámú népgyűlés kapcsán cikksorozatot tett közzé A Hon 1867. májusi számainak hasábjain A politika a malom alatt címmel. Ennek első részében azt írta, hogy információi szerint „az egész ország tele van népgyülésekkel s a politikai intelligentiának nem az a büne, hogy azokat előidézte, vagy hogy hibás irányt adott nekik; hanem az, hogy igen sok helyütt elmaradt belőlük s elmulasztja azoknak minden ponton irányt adni”. Így a „legtisztább magyar ajku népségek közepett elbuknak a régi szabadelvü pártvezetők, el a forradalmi vértanuk, el a miniszterialis párt győztesei; s felmerülnek fölöttük a kényuralom volt eszközei, ezuttal a phrygiai sipkával fejükön, Proudhon tanaival kezeikben, s »a nem fizetünk!« és »osztozunk« jelszavaival zászlóikon”. Jókai szerint, ha ekként alakulnak az események a tisztán magyarok lakta területeken, a nemzetiségek vidékein még súlyosabb lehet a helyzet. Majd az író-politikus leszögezte: „Mi azt hiszszük, hogy nem volna baj akár a kormánypárt, akár a Böszörményi-párt foglalná el a népvezénylet missióját; csak foglalná el. Egyik is, másik is becsületes emberekből, jó hazafiakból és érett eszü notabilitásokból áll; de épen az a hibánk, hogy sem az oppositio, sem a kormány nem érvényesiti befolyását, nem ragadja meg a politikai vezetés missióját a nagy néptömeg előtt, ugyanakkor, midőn azt alkotmányos ujjászervezésünkben főtényezőül szerepeltetjük.” Jókai megítélése szerint a „közrendüek” maguk között politizálnak és gyakran az így kialakult vélemények határozzák meg politikai cselekvéseiket. Az író-politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy ez a fajta politizálás veszélyeket rejt magában a hatalom birtokosai számára. Foglalkozni kívánt tehát azzal, „hogy mit kell tennie a nemzet intelligentiájának, hogy az alsóbbrendü politikát saját alkotmányos érdekeinek megnyerje, és annak tulajdon, magasra kitüzött czéljai ellen fordittatását tétlenül el ne nézze”. Tehát: „beszéljünk arról, hogy mi módokat kell szem előtt tartanunk, hogy a gyakorlatban a néphangulat és az intelligentia felfogásai között öszhangzatot tudjunk létre hozni?”[1] A továbbiakban pedig hangsúlyozta: „A mi köznépünkben sok erkölcsi tartalék van, szereti az eseményeket önbelátása szerint megbirálni, megfontolva tenni; – a magyar köznép a mint egyfelől nem alkalmas azon ellágyulásra, hogy felsőbbje minden mosolyától elolvadjon, ép oly nehezen rávehető elhibázott fellángolásokra; s a cselekvés feladatát a cselekvés idejére szokta fentartogatni.

Hanem hogy ebben irányadója legyen, okvetlenül szükséges, hogy a szélesebb látkörrel biró intelligentia legyen szüntelen összeköttetésben vele.

Nálunk nem különzi el ez idő szerint magát a nép az értelmiségtől, »ha« az értelmiség nem különzi el magát a néptől.

A hol másként van, az a mi saját hibánk.

Ezt a hibát nem lenne-e jó helyrehozni?”[2]

A „köznép” élete, sorsa, boldogulása más vonatkozásokban is foglalkoztatta az író-politikust. Az Igazmondó 1867. július– augusztusi számaiban például közzétette Gressák József, emigráns honvéd leveleit, amelyekben az leírta kalandos utazásait, beletanulását a szíjgyártó-mesterségbe és ausztráliai aranyásásait. Az egyik levelet pedig Jókai ekként kommentálta: „Vigasztaló gondolat az, hogy a mesterember két tenyere milyen drága jó kincs a világban. A tudós hazafi, ha hazájából számüzetik, nyomorúsága előtt kétségekbe esik; – a csizmadia pedig tenyerébe csap, s azt mondja: itt van az, a ki engemet eltart. – A telt erszény is kifogy az úton, de a kézművesnek minden város kenyeret ád: az sehol sem ijed meg, hogy nem fogadják szivesen. Gressák barátunk a bőrvarrás tudományának héj [így!] sok hasznát vette később!”[3]

Szintén az Igazmondó 1867-es számaiban jelentek meg olyan írások, amelyek kifejezetten azzal foglalkoztak, hogy miként lehetne javítani a „köznép” sorsán. Bihari Gergely cikke például népbankok, önsegélyező egyletek létrehozására buzdított: „Álljanak össze egy-egy helység gazdái, iparosai, munkásai, szóval minden jó igyekezetű derék polgárai. Letesz mindegyikök egy kis összeget, például egy forintot, és megvan az [egyesületi] alaptőkének kezdete. Azonkivűl kötelezik magukat, hogy például minden héten befizetnek az egyletbe egy hatost, vagy akár havonkint ötven krajczárt. Ennyit a kisebb gazda is elbir; pedig e hatosokból, a kamatok kamataival pár év mulva oly takaros összeg lesz, mely a jobb módu gazdának is jól esik.” A továbbiakban Bihari részletesen is foglalkozott az egylet működésével, annak előnyeivel és e társulási forma történetéről ezt írta: „Az első ilyen egyletet 1850-ben alapította Poroszországban Schulze Delitzsch nevű derék német úr, (áldott legyen emlékezete!) A jó példát aztán százával követték a községek”; majd a szerző magyarországi példákat is említett. Cikke végén Bihari így buzdította olvasóit népbankok, önsegélyező egyletek létrehozására: „Fel kell ébredni mindnyájunknak, hazánk és önmagunk javára, s gyermekeink biztosítására. Fogjunk munkához”![4] – Az Igazmondó egyik 1867. decemberi számában pedig Kövessük a jó példát címmel jelent meg a londoni munkásegyletek életét, tevékenységét ismertető cikk. E szerint: „megismertetjük olvasóinkkal követendő példaképen a londoni szegények, a munkás osztály egyleti életét.

Szegényes, piszkos városrészekben csinos s tiszta összejöveteli helyiségeket tartanak, hol saját érdekeiken kivűl fontos közdolgokról beszélgetnek. Az egyletek fő elve az önkormányzat. Ha választanak is egy két nevezetes embert maguk közzé, de az igazgatást és ellenőrzést rendesen maguk viszik. Összeköttetésben állnak egymással, s egyetértés által tekintélyesekké tették magukat az országban.

Ezek az egyletek nagyon jótékonyak, és gyakorlati hasznuak, mert mindenben a korral haladnak, és egyesült erővel sokat létesitenek, a mi egyesek erejét tulhaladná. Nem beszélik ugyan, hogy a mértékletlenség ilyen olyan bűn, hanem kölcsönös példaadás és nemes foglalkozás által ritkitják a mértékletlenséget, és előmozditják a müveltséget, mivel hogy fő czéljok épen az, hogy tagjaik erkölcsét, és müveltségét előmozditsák, s minden egyes tagot tiszteletre méltó tagjává tegyenek az emberi társaságnak.” Az egyesületi élet részletesebb ismertetése után a cikk így zárul: „A példa igen kecsegtető, bár mindenütt iparosok, gazdák és mindenek követnék!”[5]

Aggodalom a „köznép” spontán politizálása miatt és az ellenőrzésére-irányítására való törekvés, ugyanakkor a mesteremberek munkájának megbecsülése, a szegényebb társadalmi csoportok külföldi módszerek (önsegélyező és erkölcsnemesítő, művelődési egyletek) magyarországi meghonosításával történő „felemelése”: e nézetek, elgondolások, szándékok 1867 végére kialakultak Jókainál és munkatársainál. Mindezek nyomán nem meglepő, hogy 1868 elején az író-politikus bekapcsolódott az akkor megszervezett Buda-Pesti Munkásegylet tevékenységébe.

Jókai a Buda-Pesti Munkásegyletben

Az író-politikus sokféleképpen törekedett a szervezet sikeres működésének előmozdítására. Így az általa szerkesztett újságok: A Hon, A Hon Esti Lapja és az Igazmondó rendszeresen tudósítottak az egyesület megszervezéséről, majd rendezvényeiről, sorsáról, és közölték az aktuális felhívásokat, útmutatásokat. A Hon Esti Lapjának 1868. január 16-ai számában jelent meg „A pestbudai munkás-egylet alakitó bizottmánya” által kiadott, 1868. január 12-ei keltezésű Fölhivás Budapest munkásaihoz. E szerint: „»Társulás és önsegély!« ez a jelszó, melyet a korszellem intő hangja hozzánk intéz.” A kiáltvány rámutatott arra, hogy „a világ csodái”-t a munkások hozzák létre – sokuk mégis nyomorúságos körülmények között él. E helyzeten, a külföldi példát követve, változtatni kell: „A mód egyszerü: társulás és önsegély!” Az ezek jegyében megalakítandó egyesület céljai, a szervezők szerint, a következők:

„1. Fogyasztási egylet alakitása, melynek feladata a munkásokat olcsó és jó élelmi, s ruházkodási czikkekkel ellátni.

2. Önsegélyző-bank felállitása, melynek feladata minden tagját pénzkölcsönökkel segiteni, ugyanis kölcsönt nyujtani a tagok egyetemleges jótállása mellett.

3. Mivelődési kör. Czélja alkalmas egyleti helyiségben előadásokat, felolvasásokat, értekezleteket tartani, a szakismeret emelésére tantermeket nyitni, könyvtárt alapitani, szakba vágó, s az általános miveltséget terjesztő folyóiratokat járatni, dalárdát szervezni, s a tagok családjainak részvétele mellett valódi polgári, kedélyes mulatságokat rendezni, s igy a munkásokat az erkölcsrontó, vagyontfogyasztó korcsmai élettől nemesebb és élvezetesebb időtöltés által elvonni.”

A kiáltvány külföldi példát is állított megcélzott olvasói elé: „A világ első munkás-egylete a »rochdalei pioneerek méltányos társulata« is igy alakult, a munkások (kezdetben csak 28, most 5730 tag) filléreket raktak össze s a fillérek töméntelen kincscsé nőttek, ugy, hogy az egyletnek most saját gyárai, saját városrészei vannak.” A felhívás hangsúlyozta: „Egyedül rajtunk áll sorsunkon javitani, egyedül akaratunktól függ, hogy elszigetelt szegény munkások helyett vagyonos, tekintélyes testületté alakuljunk s elfoglaljuk azon helyet, mely bennünket a haza többi osztályai közt, a társadalomban méltán megillet.” A felhívást közreadó bizottság gyűlést hirdetett az e tervek megvalósításáról szóló vitára és erre meg akarta hívni „a munkásokat s a többi iparosokat, valamint az iparnak minden barátjait”.[6] Ugyancsak A Hon Esti Lapjának e számában jelent meg tudósítás az alakitó bizottság január 16-ai üléséről, amelyen az egylet ideiglenes magyar elnökévé Mudrony Somát, az Országos Iparegyesület titkárát[7] választották meg, ami jelezte: az (A politika a malom alatt című Jókai-cikksorozatban felszólított) „intelligentia” igyekszik a saját elképzelései szerint befolyásolni-alakítani a „munkásság” szervezkedését.[8] Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy Hermann Schulze-Delitzsch az egyesület megalakítását üdvözlő 1868. január 21-ei levelében hangsúlyozta: „Nem kell azt sem kiemelnem, hogy a jobbmódu és fensőbb képzettségü néposztályoknak becsületbeli kötelessége a munkások ezen egészséges törekvéseit erejükhöz képest elősegiteni, és hogy azon felhevitő tüz által, mely az alapitó bizottság felhivásán végig vonul, ha nem is nyiltan ő hozzájuk van intézve, késztetve fogják magukat érezni ezen nagy munkában való részvételre.

Mert a munkás osztálynak bizonyos mértékben jólétet és müveltséget nem csak saját, de az állam és társadalom érdekében is kell kivánnunk. Mert a munkások jóléte és müveltsége mindenütt mint a béke fentartásának, s a gazdászati, politikai és társadalmi fejlődésnek kezessége tekintendő.”[9]

Az alakulófélben lévő egyesület tagságának társadalmi összetétele rögtön felvetette a kérdést: kit is kell voltaképpen „munkás”-nak tekinteni? Az Igazmondó 1868. február 9-ei számának egyik cikke, minden bizonnyal a már működő vezetés legitimálására is törekedve, így válaszolt: „Dolgozni, munkálkodni a becsületes önfentartásért, ez becsület és tisztesség, s annálfogva a munkás nevet senki sem szégyelheti.

A ki becsületes uton módon munkával keresi kenyerét, legyen bár müvész, kereskedő, vagy iparos, az mind munkás, nem a szó, hanem a tett teljes értelmében. […] De az iparosok osztálya az, melyet leginkább megillet a munkás elnevezés, mivel ezek szorosan véve, két kezük fáradságos munkájával mozdítanak elő három érdeket is, önmagukét, s igen sokszor a kereskedőét és harmadszor az ipar felvirágoztatása folytán a hazáét.” Tehát a „munkások egyletének tagja bárki lehet”.[10]

A Buda-Pesti Munkásegylet 1868. február 16-án alakult meg,[11] A Hon Esti Lapjának február 21–22–24-ei számai pedig közölték az egyesület alapszabályait. Ezek szerint:

„1. §. Az egylet czélja a tagok szellemi és anyagi jóllétének előmozditása.

2. §. Ezen czél elérésére szolgáló eszköz egy mivelődési kör alakitása és a mennyire a körülmények megengedik, fogyasztási, előlegezési osztály stb. felállitása.”

A korábban megfogalmazott elgondolások nyomán pedig „Az egylet tagja lehet minden feddhetlen erkölcsü férfi, ki a 17-ik évet meghaladta” és fizeti a tagsági díjakat.[12] 1868. március 1-jei keltezéssel megjelent az egyesület lapja, a Munkások Ujsága első száma, alcíme szerint: „Hetilap a munkások, különösen a kisebb iparosok, gazdálkodók és kereskedők érdekei képviselésére.”[13] A lap felelős szerkesztője, Kunsági álnévvel, Illésy György, Jókai pártfogoltja, A Hon újságírója volt,[14] a szerkesztőség pedig 1868. március–május között A Hon szerkesztőségében dolgozott. Jókai tehát igencsak kivette a részét az újság megindításának munkálataiból – a szerkesztő már az első számban mindenekelőtt neki mondott köszönetet a lap létrehozásában való közreműködéséért.[15]

Az író-politikus azonban, a fentieken túlmenően, azzal is igyekezett előmozdítani az új lap és az egyesület sikerét, hogy a Munkások Ujságának 1. számába ő írta a vezércikket Mi az a munkás kéz? címmel. A cikk legelején Jókai úgy igyekezett megmutatni a munka értékességét, hogy a szakralitás szférájába emelte: „A munka az ima után a legszentebb istenitisztelet.” A továbbiakban az író-politikus a munkát pusztán „kézimesterség”- ként, iparos-munkaként értelmezve, azzal hangsúlyozta jelentőségét, hogy példákat sorolt fel ehhez: a világtörténelemből kiindulva, fokozatosan eljutva saját sorsáig – a személyes mozzanatokkal mintegy hitelesítve az általánosabb jellegű megállapításokat. A munka mindenkori fontosságát úgy is törekedett érzékeltetni a szerző, hogy történelmi példáit a legkülönbözőbb korszakokból és világrészekből vette, felidézve a legkülönfélébb társadalmi csoportokhoz tartozó személyeket: Nagy Péter cárt a 17–18. századi Oroszországból, a közelmúlt és a jelen amerikai politikai és katonai vezetőit, magyarországi politikusait, az Amerikában és Ausztráliában hányódó Gressák József figuráját. A munka jelentőségét hivatottak kifejezni a cikk nyelvezetében a halmozott felsőfokok is, például „A munkás kéz sikere mindenek fölött, a világon a legelső diadal”; „Soha életemben elismerés jobban nem esett”, írja Jókai, mint amikor faragni tudását értékelte egy esztergályos; e mesterség tudása „felemelt [ti. Jókait], büszkévé tett mint semmi dicsőség nem”; végül a szöveg lezárása: „Legnagyobb tisztesség a munka, legjobb titulus a »mester«, s legjobb nemesi czimer – a kézmüves czimere a mühely ajtó fölött.”[16] Mindezek az általánosítások és felsőfokok pedig egymás hatását erősítve kellett hogy érzékeltessék az olvasókkal a munka óriási jelentőségét. – Feltűnő ugyanakkor az, hogy a cikk szerint Jókai (noha az egyleti alapszabályok értelmében megtehette volna) nem íróként vagy politikusként lépett be a szervezetbe, hanem „képfaragóként”: egy olyan tevékenységet jelölve meg ezzel, amely egyszerre ipar és művészet is: így, áttételesen utalva írói működésére is.[17] (Ez az eljárás pedig jól illeszkedett nemcsak a Munkások Ujsága vezércikkében foglaltakhoz, hanem a fentiekben idézett, február 9-ei Igazmondó-cikk munkásmeghatározásához is.)

1868. március elején Jókai bekerült a Buda-Pesti Munkásegylet vezetőségébe: megválasztották a képviselőtestület póttagjává,[18] majd igazgatósági taggá. A szervezet elnöke Mudrony Soma lett,[19] aki az egylet első, március 8-ai gyűlésén ismertette az igazgatóság programját: „Mit akarunk?

1. Mint egylet nemcsak azt akarjuk, hogy a munkásokat és iparosokat az emberi társadalom többi osztályaival egyenlő sorba emeljük, hanem azt is, hogy a munkások anyagi helyzetét javitsuk s különösen azon esetben, ha tagjaink közül az egyik, vagy a másik szükséget szenvedne, őt mint testvérünket az egylet minden eszközeivel hathatósan támogathassuk.

2. Továbbá azt akarjuk, hogy a munkás és iparos osztály hazánkban oly müveltségi fokra emelkedjék, miszerint az európai mivelt államok iparosai sorában méltó helyet foglalhasson el, s hogy a munkások és iparosok tudományos és szakképzettsége hazánk eddigi majd nem kizárólagos mezőgazdasági jelleméből az iparos államok sorába helyezze.

3. Végül azt akarjuk, hogy a »munkát« a »tőkék« sorába emeljük, azaz hogy a tőkét a munkával megbarátkoztassuk s társulás által alkalmat nyujthassunk a munkásnak és iparosnak, hogy az alapitandó előlegezési bankokból meritendő olcsó kölcsönök segitségével hitelképességét érvényre emelhesse, és ez által munkája jövedelmét növelje.” Ugyane gyűlésen felolvastatott Jókai Mi az a munkás kéz? című Munkások Ujsága-vezércikke, amely eseményről A Hon Esti Lapja így tudósított: „E felolvasás hatását legjobban azzal véljük kifejezhetni, hogy igen jól esett a gyülekezetnek, melynek kedélyesre vált hangulata csak a czikk [a fentiekben idézett] […] végszavai után tört ki viharos tetszészajba”.[20]

A továbbiakban a Buda-Pesti Munkásegylet rendszeresen tartott gyűléseket; még márciusban megalakult a szervezet dalárdája, majd április folyamán elkezdődött az egyesületben az esti oktatás, valamint a tornaórák sora.[21] Április elején – A Hon Esti Lapjának beszámolója szerint – „Jókai Mór az egylet könyvtára részére 50 kötet könyvet ajándékozott saját müveiből és utalványozta az egylet részére »A Hon« és az »Üstökös« czimü lapjait”.[22] Május 17-én az egyleti majális alkalmával a dalárda felvonult az író-politikus nyaralójához, ahol három dalt énekelt el, éltette Jókait, mint szorgalmas munkást, a szervezet alelnöke pedig meghívta őt és családját az ünnepségre. A házigazda borral vendégelte meg látogatóit és éltette a „munkás kezeket”.[23] Nyár elején megalakult az egylet fogyasztási osztálya.[24] A Munkások Ujsága heti rendszerességgel jelent meg, közölt a munkásság életével, mozgalmaival foglalkozó hosszabb fejtegetéseket, ismeretterjesztő cikkeket, rövid tudósításokat a magyarországi és külföldi gazdasági életből, továbbá beszámolt a Buda-Pesti Munkásegylet tevékenységéről.[25]

Mindezek ellenére az egyesület működésében számos probléma jelentkezett. Egy kortárs beszámolója szerint a szervezetnek „A gyárosok védnöksége és befolyása alatt állván, az volt a feladata, hogy munkaadó és munkás közt a közvetitőt adja, ami eleve visszatetszést szült a munkások körében és az egylet gyengitésére vezetett. Elkezdtek fogyasztási egyleteket létesiteni, hogy igy tegyék népszerüvé a Schulzeizmust. Azonban ez sem vezetett eredményre, mert a munkás, aki feleségével naphosszat a gyárakban dolgozott, nem vehette ki részét a fogyasztási egyletek jótéteményeiből, ellenben az önálló kisiparosok némi előnyt élveztek általuk, s miután a tervezett munkáskaszárnyának létesitése, amely kapcsolatban lett volna egy közös konyhával és fogyasztási egylettel, elmaradt: a munkások, mint előbb, azontul is a korcsmákat keresték fel.” A Munkások Ujsága még 1868-ban „az egyleti pénztár megkárositása után megszünt” és nem sokkal később a szervezet működése is befejeződött. Kudarcához hozzájárultak a lassalleánus Általános Munkásegyletnek a Buda-Pesti Munkásegylet ellen irányuló támadásai is.[26]

„A termékenyítő szocializmus” és a „munkásosztály hazafiassága”

A Buda-Pesti Munkásegylet kudarca után,[27] az elkövetkező évtizedekben Jókai írásaiban és beszédeiben többször is foglalkozott az ipari munkások sorsával, helyzetük javításának lehetőségeivel és a fokozatosan teret hódító szocialista mozgalommal.

Az 1870-re elkészült Fekete gyémántokban, annak Ki hogyan gyászol? című fejezetében a Berend Iván-féle munkástelep ábrázolásánál határozottan érvényesültek azok az elgondolások, nézetek, amelyek jelen voltak a Buda-Pesti Munkásegylet létrehozásának törekvései között is:[28] a munkások sorsának javítására irányuló igyekezet, a művelődési egylet, a kölcsönös segélyezési rendszer megteremtése, „a tőke és a munka megbarátkoztatásának” szándéka. Berend „Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapitott.

Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takaritsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapitott a Bondavölgyben.

Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakitá minta-munkás-teleppé.

A munkás egyuttal gazda is volt abban, s a jövedelmet felezte a birtokossal.”[29]

Jókainak A politika a malom alatt című 1867-es cikksorozatában kifejtett és a Buda-Pesti Munkásegylet létrehozásában is ható elgondolás, mely szerint az „intelligentia” hivatott a „köznép” politizálásának irányítására, ismét felbukkant az író-politikus egy 1882-es, a Nemzet hasábjain közzétett cikksorozatában: immár az erős nemzetközi és a kialakuló magyarországi munkásmozgalom szempontjából. A sociáldemokrátia Európában és Északamerikában című cikksorozat első részében Jókai azt írta, hogy „Magyarország még most legtávolabbról van csak érintve a sociáldemokrata mozgalomtól”, mivel itt „még most se az alany, se az alap nincs meg e nagy mozgalomhoz. Gyáriparunk csak keletkezőfélben van, s a mi gyáraink vannak, azok munkásaikat, a külföldi munkadijakhoz hasonlitva, eléggé jól dijjazzák”. „Hanem ez előreláthatólag változni fog.

Először is a munkásosztálynak szaporodnia kell. Igen kivánatos, hogy szaporodjék. Magyarországon az iparnak adott kedvezményeket beczikkelyező törvény életbelépte óta egész sorozata keletkezett az uj gyáraknak. Támadni fog még több is. Ez boldogulásunk alapföltétele. Ez a mi aranybányánk: az iparosnak a két keze és esze. Már is »sok ezerre« megy Budapesten a gyármunkásoknak a száma. Ennek az osztálynak a gyarapodása közérdek. S jobb megelőzni a méltányos kivánságokat, mint kidaczoltatni azokat, a mikor aztán a méltányosság határait sem tudja megszabni senki.

És jobb helyes irányt adni egy még születő félben levő eszmének, mint azzal azután, ha kamaszéveibe átnőtt, minden lépten-nyomon birkózni, dulakodni a ferdére vett irány miatt.”[30] Az ezzel kapcsolatos teendők megállapításához Jókai a továbbiakban áttekintette az európai és észak-amerikai forradalmi és munkásmozgalmakat (köztük az anarchistákét, az orosz nihilistákét is), majd a cikksorozat befejezéseként így foglalta össze a feladatokat: „Abban az irányban, a melyben növekedik, meghonosul az ipar minden ága hazánkban, kell növekedni a munkásosztály megelégedésére czélzó intézkedéseknek. A magyar munkás józaneszű, becsületes és hazafi. Ha ez osztálynak a méltányos kivánságai kielégittetnek, megelőztetnek, akkor azt nem kell félteni a tulzásokba tévedéstől. Itt csatangolhatnak a külföld emissáriusai, csapkodhat át a felszitott láng a határon, amazok nem fognak senkit megmételyezni, ez nem fog semmit felgyujtani: minket megoltalmaz a munkások szeretete hazájok iránt s a haza igazságszeretete munkás fiai iránt.”[31]

Az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán, 1895. augusztus 14-én elmondott beszédében Jókai rámutatott: az általános fegyverkezésre fordított pénzösszegekkel javítani lehetne a munkásság sorsán is: „Hány millió szerencsétlennek a nyomorát lehetne ezzel enyhíteni! Ezzel az összeggel új városrészeket lehetne építeni a munkások számára, kórházakat és menedékhelyeket emelni gyermekek és a nyomor fiai számára; gyarmatokat alapítani, ápolni a vallásosságot és a humanizmust, a legmagasabb fokra fejleszteni a tudományt és a művészetet; folyamokat szabályozni, iskolákat adni a népnek, tűrhetővé tenni a munkásosztályok helyzetét, megakadályozni az amerikai kivándorlást s főkép leszállítani az adókat.” Az író-politikus szerint a fegyverkezési verseny és az ezzel összefüggő kölcsönös „nemzeti gyűlölködés” egyik eredménye az, „hogy szemünk láttára oly új nemzet támad, melynek nincs nemzetisége s ez a szocializmus apokalipszisi bálványa.

A szocializmusnak megvan a maga létjoga s ezzel a jogával él is.

A munkásemberek, kik egyik napról a másikra munkájukból élnek, máris ismerik a maguk becsét. Azt akarják, hogy kielégítsék őket, még pedig ne hangzatos frázisokkal, hanem kézzelfogható dolgokkal; részesedni akarnak a szemük előtt levő vagyonból, melynek gyarapításához hozzájárulnak; jól megérdemelt bérük fölöslegét meg akarják takarítani családjuk számára, munkaképtelenségük idejére; ők is akarnak szórakozni s ebben igazuk van. A világ minden dicsősége sem ér annyit a munkásnak, mint egy ünnepély a zöldben, hol kedvére kimulatja magát.

A termékenyítő szocializmus ez eszméjének, mely a modern társadalom új rendjét akarja megteremteni és irányítani, megvannak a maga elfajult kinövései az anarchizmusban, mely csak rombolni akar.”[32]

Idézett beszédében Jókai elismerte a szocialista eszmék, törekvések létjogosultságát, ugyanakkor határozottan szembeszállt a nemzeti eszmerendszer elutasítóival. 1897 őszén a Nemzet hasábjain közzétett cikke pedig azt mutatja: az író-politikus bízott a magyarországi munkásság hazafiasságában és józan ítélőképességében (a Nemzet 1882-es számaiban megjelentetett, a szocializmussal foglalkozó cikksorozatában megfogalmazott nézetekhez hasonlóan). A „munkás osztály” – állította ekkor Jókai – „az alapja a társadalomnak”. „A mult hónapban lefolyt nagy nemzeti (és nemzetközi) ünnepélyek alatt a magyarországi de különösen a fővárosi munkásosztályok hatalmas tömege oly magasztalásra méltó hazafiasságot, oly uri méltóságot tanusitott, hogy arról csak kalaplevéve lehet beszélni. Lehetne összehasonlitásokat tennünk; – de hát dicsekedjünk csak ugy, hogy más nemzetet ne sértsünk vele.

Pedig a német császár-király megérkezte előtti napon egy impozáns felvonulásban és népgyülésben mutatta fel a fővárosi munkásosztály tömegének erejét – s aztán erejének mérsékletét. Czélja nem a nemzeti lelkesedés lelohasztása volt, hanem a munkások szavazatjogának sürgetése.

S ezt a jogot elébb-utóbb meg is kell adni e becsületes társadalmi osztálynak. Én a szavazatjognál csak két föltételt követelnék: a hazafiságot és az értelmességet.

A munkásosztály hazafiassága és értelmessége a legjobb ellensulyozója minden rendzavaró törekvésnek.”[33] E cikkében tehát Jókai korántsem csak a munkások sorsának javítása érdekében emelt szót (ti. „szavazatjoguk” megadásáért), hanem, ezzel összefüggésben, szerepet szánt e csoportnak a létező társadalmi-politikai viszonyok fenntartásában is.

1903 tavaszán a Berlini Magyar Iparos Egyesület dísztagjává választotta Jókait és elküldte neki az erről szóló oklevelet. Az író 1903. május 22-ei levelében mondott köszönetet e megtiszteltetésért és többek között ezeket írta: „Elégtételnek veszem, hogy önök felismerték bennem az iparost; mert hisz az iró is munkás s vezetője a legszorgalmasabb munkás-osztálynak. Mi mindnyájan egy közös szent czélért dolgozunk: a haza jóllétéért, nemzetünk magasra emeléséért s törekvésünk egymással valódi kapcsolatban van. A magyar munkás izzadó tenyere hazánknak leggazdagabb aranybányája s amit a magyar munkás külföldön eltanul, az szerzett kincs, mely hozzájárul a honfoglaláshoz. […] Az Ég segitse meg önöket törekvéseikben, kisérje siker és elismerés fáradozásaikban, a haza viszonozza azt a szeretetet, melylyel önök a hazát a messze külföldön is körülveszik.

Fogadják önök tőlem megválasztásom emlékeül szivesen összes munkáimnak egy példányát, melynek megküldetése iránt intézkedtem.”[34] Levelében Jókai újra megfogalmazta azokat a gondolatokat, amelyeket az ipari munkásokkal kapcsolatban az elmúlt évtizedek során papírra vetett és elmondott: nézetét a „köznép”-et vezető „intelligentiá”-ról; az iparosok munkájának megbecsülését; a magyar munkások hazafiasságának elismerését és azt az igényt, hogy a „haza” érdemeiknek megfelelően értékelje őket. Végül összes műveit küldte ajándékként a berlini egyesületnek – hasonlóan ahhoz, ahogyan három és fél évtizeddel korábban is könyveinek sorozatát adta a Buda-Pesti Munkásegylet könyvtárának.

Változó idők – visszatérő gondolatok

Jókai tehát 1867 és 1903 között a legkülönfélébb megnyilvánulásaiban foglalkozott az ipari munkások sorsával, a magyarországi és a nemzetközi munkásmozgalommal: újságcikkekben, beszédekben, regényben, levélben, közreműködésével a Buda-Pesti Munkásegyletben – ugyanakkor jól megfigyelhető néhány, többször is visszatérő gondolat az áttekintett évtizedek tevékenységében.

Jókai bizalmatlansággal viseltetett a „köznép” spontán politizálása iránt, és úgy vélte, hogy ennek befolyásolása-irányítása az „intelligentia” feladata. E nézeteket fogalmazta meg az 1867-es A politika a malom alatt című cikksorozatában, az 1882-es A sociáldemokrátia Európában és Északamerikában című cikksorozatában, valamint idézett 1903-as levelében.

Az író-politikus mindemellett megbecsülte a „kézimesterségek” munkásait és tisztában volt a gazdasági életben betöltött fontos szerepükkel. Ezzel kapcsolatos gondolatai megjelentek a Gressák József leveleihez írott 1867-es kommentárjában, a Munkások Ujsága 1868-as vezércikkében, a szociáldemokráciával foglalkozó 1882-es cikksorozatában, továbbá az 1903. évi levélben is.

Mindezek nyomán Jókai úgy vélte, hogy az „intelligentia” arra is hivatott, hogy javítson a munkások sorsán: ezt mutatja közreműködése a Buda-Pesti Munkásegyletben, a Fekete gyémántok végén Berend telepének leírása, az 1882-es idézett cikksorozat egyes megállapításai, 1895-ös brüsszeli beszéde, 1897-es cikke, sőt az író 1903-as levelében is utalt erre. 1872. április 4-ei képviselőházi beszédében[35] és 1897-es cikkében pedig Jókai amellett foglalt állást, hogy az ipari munkásság bizonyos csoportjai „szavazatjogot” kaphassanak. Idézett 1882-es és 1897-es írásaiból az derül ki: szerzőjük bízott a magyarországi munkások hazafiasságában és józan ítélőképességében – ennek nyomán, a 19. század legvégén lehetségesnek tartotta, hogy e csoport beilleszthető az adott társadalmi-politikai viszonyok fenntartói közé. A Buda-Pesti Munkásegylet megalakulása és működése mindezeken túlmenően azt is mutatja, hogy a Jókai által kifejtett gondolatok nem csak az író-politikust foglalkoztatták: a korabeli külföldi és magyar politikai döntéshozók, közvélemény-formálók jelentős része hasonló nézetek jegyében igyekezett megoldani azokat a problémákat, amelyek a modern iparosodással és ezzel összefüggésben a munkásság létszámának megnövekedésével, valamint a munkásmozgalmak megerősödésével jelentkeztek.[36]

FÜGGELÉK

A politika a malom alatt

Két politikai napilap vitatkozik egy idő óta azon kérdés felett: hogy „tartassanak-e népgyülések?” A szélső baloldal közlönye a „Magyar Ujság” azt mondja, hogy a népgyülésektől lehet várni minden jót; a kormánypárti közlöny a „Magyarország” pedig azt mondja, hogy a népgyülések tartásától lehet várni még több roszat. Mindkét fél erősen vitatja állitása helyességét s indokokat halmoz fel annak megerősitésére.

Mi pedig azt kérdezzük a pro és contra vitatkozóktól: hogy csakugyan nem tartatnak Magyarországon népgyülések?

Minket ugy tudósitanak mindenfelől, hogy az egész ország tele van népgyülésekkel s a politikai intelligentiának nem az a büne, hogy azokat előidézte, vagy hogy hibás irányt adott nekik; hanem az, hogy igen sok helyütt elmaradt belőlük s elmulasztja azoknak minden ponton irányt adni.

Míg a jobb oldal és szélső baloldal közlönyei azon vitatkoznak, hogy elfoglalják-e szónokaik a néptribüneön a talpalatnyi tért, azalatt rég elfoglalta a tribüne körül a tért egy harmadik; de az nem a centrum; hanem egy minden politikai párton kivül álló, fölöttébb gyanus elementum; s a vitatkozó pártok egyszer csak arra a meglepetésre ébrednek, hogy mikor kenyértörésre kerül a dolog, egészen ismeretlen táborok és zászlók viszik el előlük a győzedelmet.

Csattanós példákat birunk rá a legközelebbi napokból, s következni fog még több is.

A legtisztább magyar ajku népségek közepett elbuknak a régi szabadelvü pártvezetők, el a forradalmi vértanuk, el a miniszterialis párt győztesei; s felmerülnek fölöttük a kényuralom volt eszközei, ezuttal a phrygiai sipkával fejükön, Proudhon[37] tanaival kezeikben, s „a nem fizetünk!” és „osztozunk” jelszavaival zászlóikon.

És ez történik a magyarság tüzpontjaiban, a hol az intelligens pártok a néppel naponkint érintkezhettek, magukat megértethették, hirlapjaik által felvilágositást terjeszthettek, érdekeiket azonosithatták; – azaz hogy mindezt megtehették volna, ha el nem mulasztották volna.

Si hoc in arido, quid adhuc in viridi?[38]

Mi történhetik még az idegen ajku népségek között, a kikkel pártvezetőink csak alig érintkeznek, a kikhez egyetlen egy érdekeinkben felvilágositást terjesztő hirlap, saját nyelvükön szerkesztve, nem küldetik? azt csak az irgalmas Isten tudja.

Mi azt hiszszük, hogy nem volna baj akár a kormánypárt, akár a Böszörményi-párt[39] foglalná el a népvezénylet missióját; csak foglalná el. Egyik is, másik is becsületes emberekből, jó hazafiakból és érett eszü notabilitásokból áll; de épen az a hibánk, hogy sem az oppositio, sem a kormány nem érvényesiti befolyását, nem ragadja meg a politikai vezetés missióját a nagy néptömeg előtt, ugyanakkor, midőn azt alkotmányos ujjászervezésünkben főtényezőül szerepeltetjük.

És azalatt a politikai „high life”-tól elkülönitve alakitja és fejti ki magát a „malomalatti politika.”

Mi az a malom-alatti politika?

Olvasóink közül sokan fognak emlékezni rá, hogy legmagyarabb nagy alföldi városainkban vannak roppant terjedelmes száraz malmok, miknek eresze alatt heverő napokon összegyülekeznek a község közrendü lakosai; csak magukban, minden uri elnökség nélkül. S ott saját eszmejárásuk szerint intézik a község sorsát, nem ritkán az országét, sőt néha Európáét is.

Az együgyü észjárást már tanáraink ugy nevezték, hogy „malom alá való okoskodások.”

Hanem ezeknek a malom alatti beszédeknek azon előnyük van, hogy könnyen megérthetők, és könnyen assimilalja azokat az auditorium.

És midőn tettekre kerül a dolog, igen gyakran az történik meg, a mit a malom alatt határoztak, és nem az, a mi a hatalmak titkos kabineteiben, s a bölcsek zöld asztalainál ment végzésbe: a mire sürü példáink vannak a közel multból is.

Talán nem lesz érdektelen, ha e malom alatti politikának mélyebben elemző tanulmányt szentelünk?

Legelőször is tárgyalni fogjuk: mik a factorai e politikának, hogyan alakul, hogyan irányozódik, és hogyan különiti el magát mindenféle zöldasztali politikától, egészen önálló eszmejárással.

Másodszor elemezni fogjuk: hogy mik a fenyegető veszélyek, a miket a malom-alatti politika számunkra készit? másfelől pedig, minő providentialis szerencse ránk nézve, hogy e malomalatti politika létezik, és a közapathia éveiben is müködni soha meg nem szünt; de a közszellemet fentartá.

És harmadszor, hogy mit kell tennie a nemzet intelligentiájának, hogy az alsóbbrendü politikát, saját alkotmányos érdekeinek megnyerje, és annak tulajdon, magasra kitüzött czéljai ellen fordittatását tétlenül el ne nézze.

Vessük el az elméleti feleselést a fölött: hogy legyenek-e, vagy sem népgyülések? Hiszen ugy is minden párt használja azokat a gyakorlatban. Ime a csákvári kerületben egy nap a szélső baloldal, másnap a kormánypárt képviselői veszik azokat igénybe. Hanem a helyett beszéljünk arról, hogy mi módokat kell szem előtt tartanunk, hogy a gyakorlatban a néphangulat és az intelligentia felfogásai között öszhangzatot tudjunk létre hozni?

J. M.

(Megjelent: A Hon, 1867. május 5. 1. old.)

•

Mi az a munkás kéz?

A munka az ima után a legszentebb istenitisztelet.

A munkás kéz sikere mindenek fölött, a világon a legelső diadal.

Egy munkás, ki iparüzletével naponkint két forintot tud keresni, tizezer frtnyi tőkét képvisel a nemzet kincstárában. – Egy kézmüves tenyere annyi birtok, mint száz hold föld. – Egy ország, melynek százezer iparosa van, épen ezer milliom forinttal ér többet mint ha iparosai nem volnának.

Amerikában mindenki dolgozik, és nem szégyenl kézimesterség után élni; az ország elnökei, első tábornokai a szabó-asztal, a timár-tőke mellől szólittatnak magas állomásaikra; s mikor letelt az uralkodási idejök, ismét visszamennek a varróasztalhoz, a tőkéhez és dolgoznak tovább. Ezért Északamerika gazdag és boldog. – Spanyolország századokig bányászta Amerika ezüstjét, aranyját; de népe szégyenlette a dolgot, azért most szegény, mint a templom egere.

Hajdan szokásban volt, hogy minden királyi herczegnek tanitottak valami kézimesterséget.

Nagy Péter czár,[40] mikor leghatalmasabb úr volt, egyszer átöltözött ácsnak, elment napszámba, keresett egy rubelt, azon vett sajtot s kenyeret, azt hazavitte a császárnénak s azt mondá neki: „látod, ha czár nem volnék is, el tudnálak tartani.”

Nem rég közöltem egy magyar menekült emlékiratait,[41] kit a forradalom utáni üldözés a külföldre hajtott, s ki bejárta Amerikát, Ausztráliát, mindenütt becsületesen megélve és utazva. Másnak, nagy úrnak, belekerült volna ez utazás tizezer forintjába; más ember, tudós ember, meg is halt volna éhen az alatt; őt pedig eltartotta egy kis ár, a mivel szijgyártó munkákat dolgozott. S mikor a többiekkel együtt őt is kivetette a tenger az ujseelandi jeges partokra, a többi, ki gazdagságát a tengerbe veszté, koldulni ment; ő azzal a kis árral a kezében ott is úr maradt, a maga ura.

Én is megkértem tisztelt barátomat a lap szerkesztőjét, hogy irasson be a magyar munkások egyletébe, mint kézmüvest: mint képfaragót.

Az elmult évek elzárkozottsága, vagy elzáratottsága igen sok olyan embert megtanitott a mesterségre, a ki különben csak a fejével szokott dolgozni. Nyáry Pálról,[42] Deák Ferenczről senki sem hinné, hogy a legremekebb faragványokat tudják késziteni.

Én is azon időkben tanultam azt meg, a mikor szükség volt a kéznek dolgot adni, hogy a szív pihenhessen.

Egyszer egy ilyen kész munkámat elvittem egy pesti esztergályoshoz, fénymázoltatás végett, a mihez magamnak nincs eszközöm. A mester azt kérdé tőlem, ki készitette azt?

Mondám neki, hogy én magam; – faragok minden keménységü fába, tajtékba, elefántcsontba.

Az esztergályos nem ismert s azt az ajánlatot tevé, hogy ő fizet nekem naponkint három forintot, ha ő nála fogok dolgozni.

Megköszöntem és mondám neki, hogy most nem fogadhatom el, mert épen regényt irok.

Akkor aztán a derék ember bocsánatot akart kérni, azt hitte, hogy megbántott.

Óh dehogy bántott! soha életemben elismerés jobban nem esett, mint azon ajánlat, hogy nekem ismeretlenül három forint napi bért igérnek a kezem munkájáért!

Eddig azt hittem, hogy csak a tollam tart fenn, az pedig csak hazám nyelvén tud irni; hazám határán túl én is csak idegenek irgalmára szorult kelletlen vendég volnék; s ez a gondolat lenyomott, megalázott; – ez a becsületes esztergályos felvilágosított felőle, hogy még vésőm is van, s hogy azzal minden mivelt országban becsületes kenyeret kereshetek, s ott sem szorulok kegyelem adományra; s ez a tudat felemelt, büszkévé tett mint semmi dicsőség nem.

Azért kértem magam a munkások egyletébe, mint képfaragót iratni be.

Legnagyobb tisztesség a munka, legjobb titulus a „mester”, s legjobb nemesi czimer – a kézmüves czimere a mühely ajtó fölött.

Jókai Mór

(Megjelent: Munkások Ujsága,
1868. március 1. 1. old.)

•

A munkások kérdése

II.
(Folytatás)

Schulze-Delitzsch porosz államférfi[43] a szabad munka, szabad verseny jelszó alatt tüzte ki zászlaját a munkások előtt, és a gyakorlat terére lépett vele.

Két feladat várt itt reá: elöször is a munkást képessé tenni arra, hogy rövidebb idő alatt több és tökéletesb munkát végezzen, mint addig, másodszor, elhárítni azon akadályokat, (pénzhiány, betegség stb.), melyek tevékenységének utjába állhatnának.

E kettős czélt Schulze-Delitzsch az általa alapított „Központi egylet a munkás osztály jólétére” utján elérte, s ez egylet mintául szolgált ama később keletkezett németországi egyleteknek, melyek ma már évenkint valami 10 millió tallér értéket forgatnak.

A kedvező eredményt kétségkivül annak köszönhetni, hogy a legcsekélyebb munkadijjal biró munkásnak is lehetővé tették az egyletbe lépni, a befizetendő összeget körülbelül 4 ½ ezüst garasban állapitván meg havonkint. Hanem azt is figyelembe kell venni, hogy e csekélység mellett, daczára a részvényesek évről évre tetemesen szaporodó számának, az egylet nem terjeszthette volna ki munkásságát ennyire, ha a „tőke” annyiszor oly hevesen és nem mindig méltán megtámadt emberei között nem találkoztak volna olyanok, kik szivökön hordva a munkások ügyét, a kitüzött czél előmozdításához nem csekély összegekkel járultak.

Az egylet czéljának elérésére következő eszközök szolgáltak és szolgálnak: 1-ör az önképző egylet, melyben szakértő rendes felolvasások által az ipar minden ágai tárgyaltatnak a legapróbb részletekig s idevágó könyvek az egylet kebelében alapított könyvtárból dij nélkül a tagoknak kikölcsönöztetnek. – 2-szor a fogyasztási egylet, mely különösen nagy elterjedésben részesült annyira, hogy Németország fogyasztási egyleteinek száma jelenleg 1000-re rug 350,000 részvényes taggal, 35 millió forgalmi üzlettel s vagy 5 ½ millió activ vagyonnal. – 3-szor az előlegezési egylet, mely részint egyes esetekben az egy időre munkaképtelen munkást a legolcsóbb kölcsön által pénzsegélyben részesíti, részint, ha többen összeállnak, bármely üzlet, egészen a legnagyobb gyár berendezésére s folytatására szükséges pénzösszegig segélyezi az illetőket. 4-szer nyers anyag és raktár egylet. Az elsőnél bármely iparvállalatra szükségelt nyers anyag a legolcsóbb árért kapható, az utóbbi pedig a termelt gyártmány eladásával foglalkozik.

Ezen elősorolt osztályokon kivül létezik még betegápoló s temetkezési pénztár, munkások özvegyeit s árváit nyugdijazó pénztár, szóval minden a mindennapi életben előfordulható esetre kiterjesztette az egylet gondoskodását.

Az eredmények, melyeket a szabad munka, szabad verseny elvén és a társulás és abból folyó kölcsönös segélyezés alapján létrehozott munkások egyletei elértek, valóban nagyszerüek, mert nem csak hogy általok a munka, a „tőke” sokszor oly nyomasztó s tulságos követeléseitől emancipáltatott, a munkás nem volt többé kénytelen, ha dolgozni akart és tudott, nyomort látni tüzhelyén, sőt nem volt kénytelen a munkának is magát minden áron alávetni, hanem a szaporított munka verseny által a nemzeti vagyon is nagy virágzásnak indult, s ez egyenes arányban állván az általános szabadsággal, ez utóbbi is mindinkább diadalmas fejlődésnek néz eleibe.

(Folytatjuk.)

Marosi Szilárd[44]

(Megjelent: Munkások Ujsága,
1868. március 15. 17. old.)

•

Jókai Mór: Fekete gyémántok
(részlet)

A bondavölgyi kunyhókban meghonosult a jóllét. Nép támadt a puszta erdők helyén.

Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.

Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerüvé kezdett lenni.

Iván[45] saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.

Hozatott be Sweiczból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanitsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt, s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból; mely megszokja a munkát mint élvezetet s nem mind sanyaru izzadást, az a nép megnemesül.

Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndijakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapitott.

Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takaritsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapitott a Bondavölgyben.

Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakitá minta-munkás-teleppé.

A munkás egyuttal gazda is volt abban s a jövedelmet felezte a birtokossal.

A ki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy birálatot kellett kiállani, egy egész próba évet; akár férfi volt, akár nő.

S e próba nem volt könnyü.

Különösen ifju leányokra nézve.

Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrizve, oly figyelemmel kisérve egy ifjú leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.

S a ki nem vált be, a ki megbukott a próba éven, azt sem taszitották el, nem lett megszégyenitve. Azt mondták neki:

„Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!”

Nem tudta meg, hogy ez degradatió.

Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigoru a törvény.

A ki pedig becsülettel megállta a próba év minden kisérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé s részt kapott a nyereményből.

És azután azon az évfordulón, a melynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsü, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erény jutalom volt kitüzve.

Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat[46] igértek hozzá.

Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.

Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arczot jutalmazzák meg, hanem a jó szivet és a szorgalmas kezet.

Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!

(Megjelent: Jókai Mór: Fekete gyémántok V. Pest, 1870. 149–152. old.)

[1] J. M.: A politika a malom alatt. I. A Hon, 1867. május 5. 1. old. – A korabeli szövegeket eredeti helyesírással közlöm; az idézetekben és a közzétett forrásokban lévő kurziválások az eredeti kiemeléseknek felelnek meg. – A cikksorozat első részének teljes szövegét tanulmányom Függelékében adom közre.

[2] Jókai Mór: A politika a malom alatt. IV. A Hon, 1867. május 10. 1. old. Vö. ehhez: M. Kondor Viktória: Az 1875-ös pártfúzió. Budapest, 1959. 44–52. old.; Gergely András – Veliky János: A balközépi ellenzék sajtója. In: A magyar sajtó története. II/2. 1867–1892. Szerk.: Kosáry Domokos – Németh G. Béla. Budapest, 1985. 104. old.

[3] Egy magyar honvéd mint aranyásó Ausztráliában. Igaz történet. Az eredeti levelezésekből közli: Jókai Mór. Igazmondó, 1867. július 7. 8. old.

[4] Bihari Gegely: Segits magadon! Igazmondó, 1867. augusztus 11. 43. old. Ld. még: Uő: Segits magadon! Igazmondó, 1867. augusztus 18. 49–50. old.

[5] Kövessük a jó példát. Igazmondó, 1867. december 15. 205. old.

[6] A pestbudai munkás-egylet alakitó bizottmánya: Fölhivás Budapest munkásaihoz. A Hon Esti Lapja, 1868. január 16. 3. old. – A szervezkedés 1867 végén a nyomdászok önképző egyletéből indult ki. Ld. erről: Erényi Tibor – Kende János – Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története Magyarországon 1868–1919. H. n., 1990. 18–19. old.

[7] Ld. róla: Gelléri Mór: A magyar ipar uttörői. Élet- és jellemrajzok. Budapest, 1887. 301–304. old.

[8] A beszámoló szerint gyűlés „után a jelenvoltak össze gyültek egy kis lakomára, melyen Schultze Delitz-ért [így!] itta az egylet az első áldomást”. y- (A budapesti munkás egylet)… A Hon Esti Lapja, 1868. január 16. 1. old.

[9] A pesti munkások egylete. A Hon, 1868. január 26. 1. old.

[10] Liptay Pál: A munkások egyletéről. Igazmondó, 1868. február 9. 290. old.

[11] A budapesti munkások egylete megalakult. A Hon Esti Lapja, 1868. február 17. 3. old. Az egylet alapító bizottságának eddigi működéséről készített és az alakuló közgyűlésen felolvasott jelentésében Törs Kálmán leszögezte: „nálunk a társulás nem elmérgesült társadalmi bajok utólagos gyógyszere, hanem azoknak előleges óvszere kiván lenni”. Jelentés… A Hon, 1868. február 18. 1. old.

[12] A budapesti munkásegylet alapszabályai. [I–III.] A Hon Esti Lapja, 1868. február 21. 2. old., február 22. 2. old., február 24. 3–4. old. Az alapszabály tervezetét ld. A buda-pesti munkás-egylet alapszabályainak tervezete. Statuten-Entwurf des Pest-Ofner Arbeiter-Vereines. Pest, 1868. Ld. Országos Széchényi Könyvtár, Kisnyomtatványtár, Egyleti anyag, 1868. sztl. Ld. még: Magyar Országos Levéltár K 150-1870-III-4-881.

[13] Az 1868. június 7-ei számtól a lap alcíme: „Hetilap a társulás, ipar, kereskedelem és földmüvelés érdekei képviselésére. A buda-pesti munkás egylet közlönye.”

[14] (y. y.): Illésy György emlékezete. (Született 1832. jan. 14-én, meghalt 1871. oct. 21.) II. A Hon (Reggeli kiadás), 1871. október 24. 1. old.; Kemény G. Gábor: I. m. 426., 428., 467. old. – Az 1868. június 7-ei számtól a lap felelős szerkesztője Bermann Guidó lett.

[15] A szerkesztő: A „Munkások Ujsága” ügyében. Munkások Ujsága, 1868. március 1. 8. old.

[16] Jókai Mór: Mi az a munkás kéz? Munkások Ujsága, 1868. március 1. 1. old. A cikk teljes szövegét tanulmányom Függelékében adom közre. – Jókai e cikkét az Igazmondó hasábjain is megjelentette: Jókai Mór: Mi az a munkás kéz? (Mutatvány a „Munkások Ujsága” 1-ső számából.) Igazmondó, 1868. március 8. 325. old. – Az Igazmondó 1868 eleji számainak címoldalán pedig rendszeresen szerepelt az a kép, amely a „nép egyszerű fiát” oktató Jókait ábrázolta. E képet tanulmányom illusztrációjaként teszem közzé.

[17] A Jókai-szótár szerint a „képfaragó” jelentései az író műveiben: „bálványfaragó”, „szobrász”. Balázs Géza – P. Eőry Vilma – Kiss Gábor – J. Soltész Katalin – T. Somogyi Magda: Jókai-szótár. A–K. Budapest, [1994.] 427. old. – Jókai nőalakot ábrázoló elefántcsont- és fafaragványát ld. Petőfi Irodalmi Múzeum, Relikviatár, R. 62.338. és R. 62.404. A szobrokról készített képeket tanulmányom illusztrációiként teszem közzé. – Jókairól, a „képfaragóról” így írt a Borsszem Jankó egyik cikke: „Szabadalmazott magyar republikánus jószivüség, patentirozott universál-zseni. Ha akarom piktor, ha akarom bakter, ha akarom képfaragó ha akarom képmutató – akarom mondani képviselő; ha akarom képiró, ha akarom irógép, szóval minden, minden a világon, csak az nem, a mi. […] tiszteletbeli munkás, még pedig képfaragó; hanem még nem tanult egészen ki, azért olvashatni lapjában annyi faragatlan képtelenséget.” B. J.: Jókai Mór. Borsszem Jankó, 1868. augusztus 23. 438. old. Ehhez az íráshoz kapcsolódott a lap ugyane számának címoldalán Klícs Károly Jókai-karikatúrája, amelyet tanulmányom illusztrációjaként teszek közzé.

[18] A budapesti munkások… A Hon Esti Lapja, 1868. március 4. 2. old.

[19] A budapesti munkásegylet… A Hon Esti Lapja, 1868. március 5. 3. old. Rézler Gyula szerint „A Budapesti Munkásegylet vezetősége […] nagyrészben gyárosokból és kereskedőkből tevődött össze. Gyári munkást nem is találunk a Munkásegylet tisztikarában.” Rézler Gyula: A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867–1914. Budapest, 1945. 76. old.

[20] A pesti munkások első gyülekezete… A Hon Esti Lapja, 1868. március 9. 3–4. old.

[21] Ld. minderről a Munkások Ujsága, 1868. március–májusi számait.

[22] y: A buda-pesti munkás egylet… A Hon Esti Lapja, 1868. április 6. 3. old.

[23] A budapesti munkásegylet…. A Hon Esti Lapja, 1868. május 18. 3. old.; (Der Mai-Ausflug des Pest–Ofner-Arbeitervereins)… Pester Lloyd, 1868. május 19. Beilage, 1. old.; A buda pesti munkásegylet… Századunk, 1868. május 19. 3. old.

[24] Ld. a Munkások Ujsága, 1868. május–júniusi számait. – Ld. még: A buda-pesti munkás-egylet betegsegélyző, temetkezési és munkaképtelenek nyugdijazó osztályának alapszabályai. Statuten der Kranken-, Leichen- und Invaliden-Unterstützungs- Abtheilung des Pest-Ofner Arbeitervereines. Pest, 1868.

[25] Ld. például Marosi Szilárd: A munkások kérdése. I–III. Munkások Ujsága, 1868. március 8. 9. old., március 15. 17. old., március 22. 27. old. A cikksorozatnak a Buda-Pesti Munkásegylet egyik külföldi előzményét részletesen bemutató II. szakaszát tanulmányom Függelékében adom közre.

[26] Dr. dombovári Schulhof Géza: A munkásmozgalom keletkezése Magyarországon. Budapest, 1895. 12–13. old. Ld. még: Rézler Gyula: I. m. 77–78. old.; Erényi Tibor – Kende János – Varga Lajos: I. m. 19. old.; Kozáry Andrea: Írástudók, „szellemi munkások” a korai magyar szociáldemokráciában: Politzer, Külföldi, Frankel. Múltunk, 2007/2. 128–129. old.

[27] Ld. még: Nagy Miklós: Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, 1975. 154–155. old.

[28] Ld. ehhez: Jegyzetek. In: Jókai Mór: Fekete gyémántok (1870). I. Budapest, 1964. 305–307. old. Ld. még ált. Szebényi Géza: Jókai és a Fekete gyémántok néhány kérdése. Irodalomtörténet, 1954/1. 24–60. old.

[29] Jókai Mór: Fekete gyémántok. V. Pest, 1870. 150. old. A munkástelep leírását tanulmányom Függelékében adom közre.

[30] Jókai Mór: A sociáldemokrátia Európában és Északamerikában. I. Nemzet, 1882. szeptember 10., Melléklet 1. old.

[31] Jókai Mór: A sociáldemokrátia Európában és Északamerikában. IV. Nemzet, 1882. szeptember 14., Melléklet 1. old.

[32] Ld. Jókai Mór politikai beszédei. II. (1878–1896). Budapest, [1930.] 372–374. old. – A Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapjainak cikkei határozottan elutasították a szocializmus és az anarchizmus efféle összekapcsolását és keményen bírálták érte az író-politikust. Ld. Si tacuisses, philosophus mansisses. Volksstimme, 1895. augusztus 16. 1. old.; Argus: Reclus tanár az anarkizmusról. – Jókai Mór ur szives figyelmébe. – Népszava (Volksstimme), 1895. augusztus 17. 4. old. Ld. még ehhez: S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenységének első évei. (1890–1896). Budapest, 1961. 194., 323. old.

[33] Jókai Mór: A legalsó tizezer becsülete. Nemzet (Reggeli kiadás), 1897. október 14. 1. old. Ld. ehhez: Kemény G. Gábor: I. m. 431., 475. old. Ld. még Jókai Mór beszédét az országgyűlés képviselőházának 1872. április 4-ei (475.) ülésén: Az 1869-ik évi april 20-dikára hirdetett országgyülés képviselőházának naplója. XXIV. Szerk.: Nagy Iván. Pest, 1872. 75–76. old.; Jókai Mór: A magyar vér a munkás szivében. Nemzet (Reggeli kiadás), 1895. december 31. 1. old.

[34] Jókai Mór – disziparos. Magyar Hirlap, 1903. május 24. 7–8. old.

[35] Ld. 34. jegyzet.

[36] Ld. ehhez pl. Kemény G. Gábor: I. m. 408–432., 467–477. old.; Erényi Tibor: Elméleti-politikai irányzatok a XIX. század magyarországi munkásmozgalmában. Párttörténeti Közlemények, 1982/2. 174–175. old. – A 19. századi magyar íróknak a társadalom hátrányosabb helyzetű csoportjait „felemelni” szándékozó törekvéseire Császtvay Tünde hívta fel a figyelmemet, amiért ezúton mondok neki köszönetet.

[37] Proudhon, Pierre Joseph (1809–1865), francia filozófus, közgazdász, társadalomkritikus, az anarchizmus egyik képviselője.

[38] Si hoc in arido, quid adhuc in viridi? (latin) Kb. Ahogyan a szűkösségben van, úgy kell lennie a bőségben?

[39] Böszörményi László (1824–1869), magyar politikus, ügyvéd, újságíró. 1865–1868-ban országgyűlési képviselő, a radikális 48-as eszmék mellett kitartó szélsőbal egyik vezető személyisége.

[40] I. (Nagy) Péter (1672–1725), orosz cár (1682–1725).

[41] Ld. ehhez tanulmányom bevezető részét.

[42] Nyáry Pál (1806–1871), magyar politikus, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején vezető tisztségeket töltött be. A szabadságharc bukása után a császári hadbíróság elítélte, 7 évet töltött börtönben.

[43] Schulze-Delitzsch, Hermann (1808–1883), német közgazdasági író, politikus, a szövetkezeti mozgalom egyik elindítója Németországban.

[44] Marosi (Marossy?) Szilárd, cikksorozatot írt a Munkások Ujságába és előadásokat tartott a Buda-Pesti Munkásegyletben.

[45] Berend Iván, a vállalkozás irányítója.

[46] Mátkatál: ajándékokkal (sütemény, gyümölcs, hímes tojások, esetleg bor) megrakott tál.