A rendetlen város
________________
VADAS FERENC

 

Miképp ítéli meg Ön Budapest fejlődését az 1989-es politikai fordulat óta?

A költői kívánság nem teljesült: a szabadság nem rendet szült, hanem - nálunk legalábbis - rendetlenséget. Bármilyen örömteli is a politikai és a civil szabadságjogok meg- vagy visszaszerzése, ha ez olyan, kevéssé közhasznú jogok elterjedésével jár együtt, mint a piaci érdek kizárólagos figyelembe vétele, az önérdek közérdekkel szembeni érvényesítése, a szabad önkifejezés exhibicionizmusra és nívótlanságra egyaránt kiterjedő joga, az ízléstelenség szabadsága. Jogaink körének tágulását gyorsan megszoktuk, ma már természetesnek tekintjük, míg másoknak a mi kárunkra vagy tetszésünk ellenére történő joggyakorlása mindig friss sérelmet vagy felháborodást kelt. Ezért érzik úgy sokan, hogy többet vesztettek, mint amennyit nyertek.

Szembeállítva Budapest 1989 előtti és 1990 utáni jellemzőit, a mozdulatlanság és a mozgás, pontosabban a lassú és a gyors változás, a rendszeresség és a rendszertelenség, a biztonság és a bizonytalanság, illetve az ingerszegény versus ingerben gazdag környezet, a szürkeség és a színesség, az unalom és az élénkség ellentétpárjai juthatnak eszünkbe. Pedig az igazán nagy volumenű változás - egész történelmi városrészek eltűnése, új lakónegyedek (főleg lakótelepek) és irodaházak építése, a motorizáció kialakulása (autóutakkal, alul- és felüljárókkal), az ipari méretű kereskedelmi hálózatok megjelenése, a ma is jellemző életforma kialakulása (nukleáris család, minden korábbinál nagyobb mobilizáció és migráció, fogyasztói szemlélet), az információáramlás és az élettempó felgyorsulása - nagyrészt az előző korszakban ment végbe. Visszatekintve mégis nyugodtabbnak, lassabban változónak tűnik, mint a mostani, már-már statikusnak. Ennek több oka is lehet. Egész generációnyi korszakot vetünk össze fele olyan hosszúval, ráadásul a múlt rendszer utolsó évtizede a korábbiakhoz képest lelassult, válságos, pangó időszak volt, márpedig a mai középgeneráció akkor szocializálódott, számára az az összehasonlítási alap. A Kádár-korszak politikamentessége, mozdulatlansága mint alapélmény szembesül a hozzá képest eseménydús pluralizmussal. De ennél többről van szó.

Ha volt pozitívuma a magát szocializmusnak becéző pártállami rendszer konszolidált szakaszának, akkor az a létbiztonság volt (a többség számára). Ennek elvesztése lehet az általános bizonytalanság-érzet és frusztráció fő oka. Hiába összehasonlíthatatlanul jobb az élet, mint 1945 előtt, most van veszteségérzet, akkor nem volt, a változást sokan nem egyszerűen visszaesésként, hanem jogvesztésként élik meg. Az egzisztenciális labilitásra és a jövő ebből következő tervezhetetlenségére tesz rá a környezet instabilitása. Nemcsak a munkaerő fluktuál, hanem a munkahelyek is. Megszűnnek, átalakulnak, újak létesülnek, de bizonytalan, hogy meddig maradnak fenn. Ugyanez a helyzet az üzlethálózattal, mindennapi életünk másik fontos koordinációs rendszerével. Azelőtt évtizedekig nem változott egy bolt helye és funkciója, 1989 óta viszont olyan gyorsan, hogy alig követhető. A mindenkori illetékes hatóság is megszűnt stabil tényező lenni, és muszáj követni az ebbéli változásokat. Az emberi kapcsolatok is lazábbak lettek, legyen szó kollégáról, szomszédról vagy bolti eladóról - ők is fluktuálnak. Kevesebb ismerős arc, megszokott környezeti elem - csökkenő otthonosságérzet. Ez érezhető a városi környezeten is. Kevésbé érezzük magunkénak, mint korábban, mert nem lehet olyan otthonosan mozogni benne. Mintha valaki távollétünkben és szándékunktól függetlenül folyamatosan átrendezné a lakásunkat: továbbra is ugyanaz, ami volt, de valahogy mégis idegen. Mire megszoknánk megváltozott - a korábbinál gyakran kellemesebb - formáját, valakik megint átalakítják. Kevesebb a biztos pont az életünkben, s ez csak annak természetes, aki már ebben nőtt fel.

Igazságtalan lenne kihagyni a változások pozitív hozadékát. Az emberek, áruk és eszmék szabad áramlását. Az oly sok bosszúsággal járó szólás- és sajtószabadságot. A civil szféra újjászületését, a szabad kezdeményezés lehetőségét, az érdekek mellett az értékek kifejezésének szabadságát. A választásét, ami egész életünket áthatja. Minden pillanatban dönthetünk, sőt döntenünk kell: nemcsak képviselőt választunk vagy úti célt, hanem árut, szolgáltatást, sajtóterméket és TV-csatornát is, mégpedig a korábbihoz képest nagyságrendekkel megnőtt, áttekinthetetlen és vegyes minőségű kínálatból. Ezt persze sokan kényszerként élik meg (azok, akik nem szeretnek dönteni). De nemcsak rájuk érvényes, hogy összességében a mérleg negatív serpenyője érződik inkább. Ennek oka a fentebb vázolt bizonytalanság mellett az lehet, hogy elveszett a nagy illúzió: minden rossznak a pártállami rendszer az oka, és minden rendbe jön, amint beköszönt a nyugati világ.

Budapest egésze lassabban változott, mint a mindennapi élet és a gondolkodás. Alapstruktúrája alig, inkább a felület - de az a legszembetűnőbb. Az üzletek, a színek, a reklámok, az autók, az emberek (öltözködésük, viselkedésük, szokásaik). Ez akkor nyilvánvaló, ha húsz-huszonöt éve készült fényképek, filmek kerülnek a szemünk elé: meghökkentően más, provinciális atmoszféra hatja át őket, egy félig már elfeledett, kisszerű világé. (Még nagyobb a kontraszt, ha az akkori napilapokat vesszük elő: hangvételük, stílusuk ma már röhejes - de most nem szövegekről van szó.) A város - lakói úgy érzik - nem fejlődött elég gyorsan, főleg az infrastruktúrában erős a lemaradás. Közlekedés, köztisztaság, környezetvédelem - ezek a mindenkit érintő területek, meg persze a közbiztonság, a szociális és az egészségügyi ellátás. Mindezekről nyilván írnak más megkérdezettek, akik értenek hozzá.

A kultúra egyre kevesebbeknek fontos, de nekik nagyon. A változás e téren is hatalmas, de - szerencsére - mégsem olyan mértékű, mint más területeken. Az intézményrendszer legnagyobb része (színházak, múzeumok, kiállítóhelyek) túlélte a fordulat éveit, a könyvkiadók közül kevés, de az újonnan alakultak többé-kevésbé pótolják őket. A folyóiratválaszték meglepően gazdag (a korábbihoz képest csakúgy, mint a fizetőképes kereslethez képest), örvendetesen sok jó lap évfolyamszáma kétjegyű már. A félt nagy összeomlás nem következett be. A kultúrában a fogyasztók számának drámai csökkenése és a kommersz látványos terjeszkedése miatt panaszkodnak a legtöbben, holott a korábbi állapotot mesterségesen tartották fenn, csak a minden európai országra jellemző, ezért normálisnak mondható arányok álltak helyre. (Ez a tendencia attól, hogy a magaskultúra híveinek nem rokonszenves, még lehet természetes - az viszont nem természetes, hogy az új elit nagy része ennyire kultúramentes, és ha ide rándul, akkor itt is csak rövid távú üzleti szempontokat érvényesít, a hosszabb távú, nem feltétlenül gazdasági haszon nem érdekli.) Mindez persze nem fővárosi, hanem országos jelenség, de jelentékeny hányada itt zajlik, szereplői jórészt budapestiek.

Az épített környezet változásáról nem lehet múlt időben írni, nagyon is present perfectben zajló folyamat, ezért a következő kérdést vonatkoztatom rá.

Megítélése szerint melyek ma a város legmegoldatlanabb bajai, legfőbb problémái?

Az a bizonyos negyven év minden korábbinál nagyobb mennyiségi változást hozott Budapest egész területén mind az építmények számában, mind a közterület átalakulásának mértékében. A minőséget tekintve viszont nagymérvű hanyatlást jelentett. Az európai színvonalú kivitelezői vertikum szovjet típusú állami építőiparrá züllött. Az uralkodó mentalitás ezen a területen is - ha szabad nagyon csúnyán fogalmaznom (bővebb kifejtés helyett durva utalással) - a tradicionális magyar királyi agyhúgykő és az ekkor meghonosodott slawische Schlamperei kombinációjaként írható le. A tervgazdaság nem rendet, hanem szervezett zűrzavart teremtett,* ami a rendszer megváltozásával szervezetlen káosszá esett szét. A rendetlenséget fokozta az alrendszerek önállósodása, ami a főváros igazgatásában a kétszintű önkormányzati rendszerben valósult meg. A kerületek önjáróvá válása lehetővé tette és teszi a helyi érdekek érvényesítését az össz-fővárosiakkal szemben. Az önszerveződés, a civilizálódás gyorsan megtanult a közérdek ellen (is) működni, részérdekeket hatékonyan érvényesíteni (Lágymányosi híd autópálya-kapcsolata, metró, körgyűrű). A köz akaratát kifejezni hivatott választott testületek pedig gyakran tagjaik magánérdekét képviselik. A közérdek mibenléte ugyanakkor oly szabadon és részletekbe menően vitatható, hogy érvényre juttatni nem marad idő és erő. Ez a demokrácia, lehet mondani, csakhogy nem a szerencsésebb változat.

A piaci verseny körülményei között a kivitelezés színvonala vegyes: vannak, mert lehetnek kivételesen nívós alkotások, viszont többnyire nincs igény rájuk. Az egyen-irodaházak esetében néha van, az eufemisztikusan lakóparknak hívott kislakásos lakótelepek esetében szinte sohasem. A telekuzsorának, a befektetők költségeket minimalizáló és hasznot maximalizáló, alig kontrollált törekvésének, az ezt kiszolgáló tervezői hozzáállásnak és az általános igénytelenségnek köszönhetően ezen a területen most rosszabb a helyzet, mint az előző korszakban. Míg akkor az építőipar volt a fő gátja a színvonalas megoldásoknak, most a befektetők. Régen nem így volt? Két rendszerrel ezelőtt nem a tőke diktált? De igen, csakhogy a hazai kapitalizmus első korszakában minőségi tényezők is érvényesültek, nemcsak mennyiségiek. Éppen a konkurenciaharc követelte meg a magas színvonalat, és fizetőképes kereslet is volt rá. Ma a verseny lefelé nivellál, az sikeres, aki a legolcsóbb, a minőség nem számít. Az építész mindig is ki volt szolgáltatva a megrendelőnek, de ez még sosem ment annyira a színvonal rovására, mint manapság.

Nemcsak az új építkezések méretével (intenzitásával) és színvonalával van baj, hanem a helyével is. Budapest sokáig elég ritkán beépített volt ahhoz, hogy legyen elég üres terület számukra. Ilyen esetekben az infrastruktúrát is ki kellett építeni az adott helyen, így ez a folyamat minden problémája ellenére fejlődésnek volt mondható. Csakhogy hamarosan a régi városrészek szanálása vagy - ne szépítsük - elpusztítása is napirendre került. A klasszikus példa Óbuda. Régi hagyomány (a Tabánnal kezdődött), hogy utólag nagyon szeretjük azokat a városrészeinket, amelyeket előbb hagytunk lerombolni. Most, talán először - a Belső-Erzsébetváros esetében - ígéretes kísérlet történik a részben még álló negyed maradékának megmentésére, az eltűnés utáni nosztalgiázás helyett. Ez pozitív fejlemény, de még hány olyan további városrész van veszélyben, melynek esélye sincs arra, hogy hasonló mozgalom bontakozzék ki érte, mint az említett esetben!

A dezindusztrializáció következtében hatalmas területek szabadultak föl a városban, ipari és közlekedési területek. Ezek hasznosítása Budapest továbbfejlődésének nagy tartaléka és - részben már elpackázott - esélye. A rozsdaövezetekben található ipari épületek értékének felismerése a közelmúlt egyik fontos fejleménye. Így is jóvátehetetlen pusztítást végzett az elmúlt másfél évtized, de még mindig sok mindent lehet megvédeni - vagy lerombolni. A barna- mellett a zöldövezetek is súlyos károkat szenvedtek. A budai hegyekkel kezdődött, még a hetvenes években. Azóta Pestre is átterjedt a zöldtelenítés, s mára már az egykori peremvárosokat is elérte. Villa- és családi házas negyedekben tömegesen épülnek új, többnyire túlméretezett és jellegtelen épületek, hamarosan sematikus megjelenésű lakópark-övezetté válhat a kül- és elővárosi lakónegyedek jó része, elveszítve zöldterülete jelentős részét, egyéni karakterét, hagyományait és több generáció óta ott élő lakóit.

A háború után évtizedekig tartott a foghíjak beépítése, de korszakunkra már elfogytak, így az építtetői szándéknak mesterségesen kell létrehozni, hogy be lehessen építeni őket. Jelentéktelen egy-kétszintes házakkal kezdődött, de ma már előrébb tart a folyamat. Szinte bármelyik ház sorra kerülhet, ha elfér a telkén akkora új épület, hogy megtérüljön a befektetés. A megsemmisülő érték érdektelen, és spekulációs építkezés ritkán hoz létre új értéket. Konrád Györgynek igaza volt akkor, amikor úgy fogalmazott, hogy a régi városrészekben nem a megtartási, hanem a lebontási szándékot kellene indokolni. De nincs jogszabály, ami ezt lehetővé tenné. Önmérsékletben, a józan belátásban bízni, pláne az értékek tiszteletét elvárni illúzió. Nem lehet minden építkezés mellé ízlésrendőrt sem állítani, de lehetne úgy szabályozni, hogy elkerülhető legyen a túlépítés, és ne érje meg pusztán hasznos alapterületben gondolkozni. Igen ám, de a szabályokat nem szakemberek hozzák, ők csak javaslatot tesznek, hogy aztán a demokratikusan megválasztott laikusok tetszés (és érdek) szerint fölpuhíthassák a szándékolt szigorítást.

Mi lenne a megoldás? Sokan a Közmunkatanács föltámasztásában látják a csodaszert. Az ez ügyben tett javaslatokra most nem térek ki (megtettem máskor), csak arra hívnám föl a figyelmet, hogy Andrássy Gyula nem százharmincvalahány évvel korábbi, egészen más körülmények között működő pesti hatóságot próbált feltámasztani, hanem hasonló problémákkal küszködő külföldi nagyvárosokban keresett nálunk is meghonosítható kortárs mintát. Hogyan csinálják most Bécsben, Prágában, Berlinben? Talán onnan kellene ötletet meríteni, ahol ma, hasonló körülmények között, tudnak hatékonyak lenni ilyen szervezetek.

A műemlékvédelem sikerágazata volt a letűnt rendszernek. Ami más szempontból hátrányt, itt előnyt jelentett: állami tulajdonlás és finanszírozás, centralizált döntéshozatal, az egyéni érdeket negligáló magasabb szempontok érvényesülése. Az ingatlanprivatizáció és az állami források elapadása kivégezte ezt a konstrukciót, és nem tudott megfelelő másikat létrehozni helyette. Műemléket fenntartani drágább, mint más épületet. Ki fizesse meg a többletet? Sem a társasházzá alakult lakóházak tulajdonosai, sem az önkormányzatok, egyházak, társadalmi szervezetek nagy része nem képes rá, de még az állam sem. Vannak szép számmal programok, de keveset tehetnek az igényekhez képest. A magántőke pedig - tisztelet a kivételnek - csak akkor áldoz ilyen célra, ha rákényszerül, vagy valamilyen okból megéri neki. Gyakori dilemma, hogy mi a jobb az épületnek: felújítani bizonyos értékek feláldozásával, vagy semmilyen nemkívánatos beavatkozást nem engedni, de akkor úgy marad, és a leromlása folytatódik.

Milyennek látja a jövőt? Mivé lesz Budapest az elkövetkező évtizedben, s milyenné szeretné tenni Ön?

A hirtelen nekibuzdulások és gyors kiábrándulások országában, a szalmaláng földjén szinte természetes, hogy valamilyen nagy ugrással szeretnénk behozni a mindenkori lemaradást. Írek, ázsiai kis tigrisek - ilyen példák forognak közszájon; nekem erről valahogy inkább Mao nevezetes (és kudarcos) kísérlete jut eszembe. Világkiállítás, olimpia, valami világraszóló nagy dobás, ami egy csapásra megold minden problémát. Szép is lenne, ha így lenne! De nem lesz így. Nem a kishitűség, a megosztottság vagy egyéb, nemzeti karakterjegynek tekintett tulajdonság miatt, hanem azért, mert teljesen irreális.

A jelenlegi nagy öncsalás az olimpia. Athén kivételével (melynek esete nem mérvadó összehasonlítási alap, hiszen Görögország az ismert okok miatt más mércével méretik) 1952 (Helsinki) óta kis országban nem rendeztek játékokat. Nyilvánvaló, hogy a rendezvény nagysága miatt a belátható jövőben sem fognak. Az Olimpia olyan léptékű esemény, amihez Magyarország egyszerűen kicsi. Ez a nálunk jóval nagyobb és sokkal gazdagabb országok luxusa. Ahol az alap, a háttér-infrastruktúra eleve megvan, és nem a játékok alkalmával remélik pótolni az ordító hiányokat. Ahol a lakosság anyanyelve vagy világnyelv, vagy sokan beszélnek idegen nyelven. Ahol a társadalom vagy nyitott és toleráns, vagy parancsuralmi rendszer kényszerítheti ki a szükséges lépéseket. Magyarország egykori sport-középhatalmi státusa (az örökranglista 7. helye) rajtunk kívül aligha érdekel bárkit is, az utóbbi évtizedben kellett volna sorozatban fantasztikus eredményt elérni ahhoz, hogy az olimpián nyújtott teljesítmény szempont legyen. Egyébként is: a rendezési jog odaítélésénél évtizedek óta szempont a kontinensek közötti rotáció; a megcélzott 2016-ban, London (2012) után biztosan nem európai ország következik, legfeljebb 2020-ban vagy inkább 2024-ben. Akkor pedig - amennyire előre látható - Párizs, Berlin, Madrid vagy Róma ellenében kellene elnyerni, ami töretlen fejlődést feltételezve is reménytelen.

A csodavárás alaptalan. Ne számítsunk rá! Magunknak kell megoldani a problémáinkat, ne reméljük, hogy valamilyen külső tényező besegít. Nekünk kell megküzdeni a környezetszennyezéssel, a közlekedési nehézségekkel, az épületállomány lerobbanásával és azzal a korlátozó tényezővel, amit mi magunk - adott tulajdonságainkkal, szocializációnkkal és kapitalizációnkkal, képességeinkkel és képtelenségeinkkel - jelentünk. Épp ezért nehéz optimistának lenni. Az elmúlt tizenöt év megmutatta, mire vagyunk képesek az adott (alapvetően a közeljövőben sem változó) feltételek között. Nem túl sokra. Minőségi változásra ezért nem számítok. Sem negatív, sem pozitív irányúra. Tudom, ez így unalmas és lapos, de úgy érzem reálisnak a prognózist, hogy az eddigi tendenciák folytatódnak, mert nem látok olyan tényezőt, amitől gyökeres változás történhetne. Persze jöhet globális gazdasági válság vagy általános fellendülés, politikai vagy természeti kataklizma, de ilyesmivel nem érdemes kalkulálni, mert úgysem kiszámíthatók a következményei. Az EU-tól remélt nagy tőkeinjekció elindíthat vagy továbblendíthet bizonyos programokat, de aligha fog a Marshall-tervhez hasonlítható általános fellendülést hozni.

Tulajdonképpen a körkérdés előfeltevésében kételkedem, hogy tudniillik fordulópont közeleg. Szerintem nem, legalábbis ami a városfejlődés egészét illeti. Marad, mi volt, legföljebb kicsit másként. Lesz 4-es metró, M0-s körgyűrű, egy, talán két új Duna-híd, néhány nagy műemléki rekonstrukció és - ahogy a politikai elitünket ismerem - presztízsberuházások. Valószínűleg újabb történelmi városrészek fognak veszélybe kerülni, csak reménykedni lehet, hogy túlélik, és hogy a városkép elcsúfításának üteme nem fokozódik. Általában a helyzet nem fog javulni, már az is siker, ha nem romlik tovább.

Nem általánosságban, hanem egy bizonyos szegmensben van aktuálisan fenyegető komoly veszély. Jönnek a magasházak! Ez a legújabb szlogen, ami keveseknek örömhír, sokaknak vészjelzés. Már régóta a levegőben lógott, nem tudom mi okból került épp most terítékre, de nem is ez a lényeg, hanem az, ami lehet belőle. Miközben a beruházói mohóság amúgy is nagy harapásokkal falja föl a történelmi városrészeket (melyek alatt nemcsak a belső kerületeket értem, hanem a külsők hagyományos beépítésű részeit is), és folyamatosan keletkeznek kisebb-nagyobb sebek a városképen, most az eddig úgy-ahogy megkímélt felhőrégiót is el akarják foglalni, ami egyéb károk mellett Pest fő látványosságának, a Buda felőli panorámának a tönkretételével járhat. A két városfél fekvésének és építészetének azon drámai ellentéte, amit oly szépen írt le Granasztói Pál, tompulhat, sőt el is enyészhet, ha üveghasábok uralják el a bal partot. A tágasság érzete, az egymástól távoli nagy motívumok ritmusa tűnhet el, Pest hangulata és - igen! - a szelleme csorbulhat attól, ha megépülnek New York és Hong-Kong felhőkarcolóinak kiszerű és balkáni változatai. Egyenkénti vagy csoportos megjelenésük akkor is zavarólag fog hatni, ha sikerül távol tartani őket a központtól. Képzeljünk el tíz (húsz?) Nagyvárad téri toronyházat a város bármely pontján, és rögtön fogalmunk lesz arról, ami várható. Lehetnek persze modernebbek és szebbek is (egyik sem nagy kunszt), mint a SOTE-monstrum, de tömegük nem lehet nem tolakodó. El fognak nyomni mindent, ami a közelükben van, hiába mutatnak mást a gondoson kiválasztott nézőpontú számítógépes animációk.

A toronypártiak szerint ez a fejlődés útja az ezredfordulón, és ugyanúgy elkerülhetetlen, mint a régi Pest eltűnése a századfordulón. Van egy nagy különbség: azt az átépülést akkor a többség támogatta, a magasházakat viszont a buliban érdekeltek kivételével majd' mindenki ellenzi. Ettől persze még lehetne igazuk, de úgy gondolom, nincsen. A toronyház a helyszűke és/vagy a drága telek kényszerű következményeként jött létre, csak később lett a modernitás szimbóluma. Joggal. De létének alapja mégiscsak a racionalitás. Ha csak nagyzási hóbortból létesül, ugyanúgy életképtelen lehet, mint szocializmus kori elődei. A pesti homok nem manhattani gránit, hely is van bőven (a város túlzottan extenzív fejlődése százéves panasz), ésszerűbbnek tűnnek más megoldások. Primitív szemlélet a méretet önmagában értéknek tekinteni, és abban bízni, hogy kiváltja a minőséget. Gondoljunk Čapek Archimédeszére!** Nem egyre durvább, hanem egyre finomabb, minél több szempontot figyelembe vevő beavatkozások kívánatosak ebben a nagyvárosi porcelánboltban. Elefántok kíméljenek!

Milyennek szeretném? - ez egészen más kérdés. Az én vízióm (hű de utálom ezt a szót, hideg borogatást annak, akinek az van), ha a pozitív jövőképet annak lehet nevezni, mélységesen konzervatív. Értékőrző Budapest. Igen, eklektikus rezervátum. A város karakterének megtartása. Békebeli metropolisz. Nem egoisták és ingatlanhiénák önmegvalósítási terepe, hanem a formáját és tartalmát a 20. század elején elnyert város továbbélése. Mert ez Budapest. Ne akarjon más lenni, mint önmaga. Utánzatok városa, persze, de a jó utánzatoké. A friss kópiák viszont gyengék, provinciálisak. Nem second, hanem third hand. Változnia természetesen kell a városnak, de csak abban és annyira, amiben és amennyire szükséges. Jeles építésztől hallottam azt a megjegyzést, hogy a házaknak, akárcsak az embereknek, megvan a maguk természetes élettartama, aminek letelte után szükségszerű, hogy felváltsa őket egy újabb generációhoz tartozó. Hogyne, ez így is van. De csak akkor! Ahogy az idős emberek halálát sem siettetik a civilizált társadalmakban, hanem a természetre hagyják a populáció összetételének módosulását, úgy az épületállomány cserélődésének is van normális és egészséges üteme, amit be kellene tartani. Ha ennél gyorsabb a változás, az ugyanúgy káros, mint a teljes változatlanság. E téren elképesztő és aggasztó türelmetlenség tapasztalható. Ha ennek sikerülne gátat vetni, már nem lennék elégedetlen.

Új Budapest? Köszönöm, nem kérek belőle. Nekem jó a régi is. Csak a működése is legyen olyan, mint annak idején, azaz legyen élhető. Heltai Jenőnek tették föl egyszer a kérdést (bocsánat, hogy egy éven belül már másodszor idézem), valamikor az ötvenes években, hogy hol szeretne élni. Válasza ma is aktuális: - Itt. Ha lehetne.

* Mint majd' minden jelenséget, ezt is a pesti vicc fogalmazta meg legfrappánsabban: -Mi a különbség a nyilvánosház és a kupleráj között? Az előbbi intézmény, az utóbbi rendszer.

** "Azt képzeled, hogy nagyobb geométer vagy, ha nagyobb kört rajzolsz?" Karel Čapek: Arrchimédesz halála. In: Történelmi görbe tükör. Bratislava-Budapest, 1957, 38. old. és Elbeszélések. Budapest, 1972, 529. old.