A "Hottest Cool Spot" múltja és jövője
________________
TÖRÖK ANDRÁS

 

Címül azt a lefordíthatatlan szójátékot választottam, amelyet gyakran mondogatok, ha Budapestről szóló különleges útikönyvem olvasóival személyesen találkozom: Budapest a "legkelendőbb menő hely" ma - legalábbis Európában. Én is, a célszemély is mindig tudjuk, hogy ez sajnos nem igaz. De azt szeretném, ha igaz lenne.

1986 óta foglalkozom Budapesttel mint megfigyelő és szülővárosom népszerűsítője, akkor határoztam el, hogy írok egy igaz portrét a városról, külföldieknek. Az elhatározás paradox módon Bécsben született, ebben a szépséges, gazdag, ám németül jól nem tudó külföldinek unalmas városban. Amely legyőzhetetlen versenytársnak tűnt a városegyesítés Alapító Atyái számára. "Olyan fővárost akarunk építeni, amelynek nincs vetélytársa se északon, se keleten, se délen" - jelentették ki nagy ünnepélyesen. De valóban nem lehet Bécs színvonalára felérni? Jelenleg Budapest a bécsi pénzek mintegy egytizedét költi városmarketingre, és az itt eltöltött éjszakák száma már megközelíti az ottani kétharmadát. (2006-os adatok, a Budapesti Turisztikai Szolgáltató Kht. szíves közlése szerint.)

A fordulat óta

1981-ben egy holland barátom néhány napot Budapesten töltött, távozás előtt megkérdeztem: milyennek látta a várost. "Ó, Budapest csodálatos - mondta. - Olyan, mint egy római provincia, néhány évtizeddel azután, hogy a rómaiak távoztak." Budapest valóban ilyen volt a pártállami rendszer vége felé. A múltjából élt. Minden ami új volt benne, az talmi és romlandó volt - csak kullogott a világ után.

Aztán jött a rendszerváltás zűrzavara. Először, ha még tetszenek emlékezni, jött a "small is beautiful" kora, a sarki kis üzletek, a magántaxik, a napok alatt elhíresülő új magánéttermek kora. Megjelentek a színek az emberek öltözködésében, az új autókban és sajnos a plakáterdő vizuális környezetszennyezésében is. 1995 táján azután megindult a világrend helyrebillenése, s a külföldi szupermarketláncok formájában megérkezett a "big is beautiful", megindult a sokat vitatott bevásárlóközpont-építés, amely láthatóan felforgatta és tönkretette a belvárosi hagyományos boltokat.

Ez már az ősbűn, a város őrgrófságokra való felparcellázásának következménye volt. Ennek hatása abban az időben felmérhetetlen volt, mára minden borzalmas eleme kivirágzott. Mint liberális mondom: ez a liberálisok bűne volt, akik akkor egy félreértés folytán nagy párt voltak, és meghatározhatták Budapest jövőjét. A semmi szabadság évtizedeit a túl sok szabadsággal kívánták gyógyítani. Megkaptuk a kerületi választott testületeket és a helyi polgármestereket. Ez magával hozta nem csak a széttagolt, cikcakkos városfejlesztést, de a szemérmetlen korrupciót is.

De mit is várhatunk az olyan önkormányzatoktól, amelyek nem a sikeres, idős polgárok gyülekezetei, akik életük vége felé még a közösségnek is adni szeretnének valamit, hanem fiatal, életerős emberekből állnak, akik a szerencséjüket szeretnék megalapozni... Csak az ilyen önkormányzatokban történhet meg olyasmi, hogy a törvény szerinti húszmilliós épületprivatizációs nyilvános pályázati kötelezettséget testületi határozattal kétszáz millióra emelik, amely alatt kijelölhetik (és rendre ki is jelölik) a vevőt. Ez az ősbűn itt van velünk, és meghatározza a kényszerpályánkat, mert a kerületi önkormányzatok megszüntetése lehetetlen, hiszen táplálja mindegyik politikai oldal éheseit.

Budapest közelmúltbeli sorsában jól tükröződik a felemás magyar demokrácia működése. Mint valaha Pallas Athéné (aki, mint ismeretes, apja, Zeusz fejéből pattant ki), teljes fegyverzetben jelent meg a NEM. Vagyis a demokrácia azonnal elég fejlett volt, hogy megakadályozzon dolgokat, de a mai napig gyenge ahhoz, hogy az IGENEK mögé felsorakozzon. Így halasztódhat az M0-s gyűrű, a 4-es metró, a Nagymező utcai mélygarázs és sok egyéb megépítése. Mindez alkalmasint összefügg a bulvársajtó, a kereskedelmi televíziók megjelenésével és elhatalmasodásával. Jól tudjuk, mennyire kell a napi botrány-betevő a médiagépezetnek, és a Budapest fejlődését meg-megakasztó akciók annál is könnyebben kapnak aránytalan sajtóvisszhangot, mert "politikamentesek".

Eközben a város természetes módon osztozott az ország általános válságában, de külön jelenség a tehetős rétegek elvándorlása, a hajléktalankérdés kiéleződése, a hirtelen privatizált nagy bérkaszárnyák szlömösödésa. Mindeközben azonban szépen haladt előre egy folyamat, a Belváros és a Lipótváros dzsentrifikációja, "vér és könnyek nélkül". A déli Váci utca, a Szabadság tér - és a sort nemigen lehet folytatni, mert a Gresham vagy a Royal, a Centrál és a New York átépítése a magántőke műve, nem a város teljesítménye.

Az első tizenöt évhez tartozik még annak a kétségtelenül átlátható politikának a megítélése, miszerint a legfőbb rossz az eladósodás. 2004-ig a város nem adósodott el, nem is volt elég pénze az útépítésekre és egyéb közműfejlesztésekre. Messzire vezetne annak megvilágítása, hogy egy nagyváros mennyiben hasonló egy vállalkozás hitelfelvételéhez: szükséges, ha belátható időn belül termőre fordul. Ám vannak olyan folyamatok, amelyek sehová sem vezetnek. Lásd később.

Ha a 2006-ig tartó folyamatok megítélése a kérdés, nem kerülhető meg a főépítész szerepe, aki nyilvánvalóan arra játszott, hogy megmentse a várost a nagyobb hibák elkövetésétől. Ez kétségtelenül sikerült neki. Schneller István felhőkarcoló-ellenes alapállása bizonyára egy tucat borzalmas és végig nem gondolt épülettől mentette meg a várost, éppen abban az időben, amikor a legvédtelenebb volt. Az átmeneti Budapest értékőre volt ő, és reális, hogy most átadta a helyét másnak.

Ugyancsak nem szabad megfeledkezni a főváros egyik nagy vívmányáról: Budapest "túlkulturált" város volt, és az maradt a rendszerváltás után is. Nem volt lényeges kulturális intézménye, amely bezárt volna, legalábbis nem olyan, amelyik 1990 előtt is létezett. Ellenben közpénzből létrejött a Merlin Színház, a Trafó, a Mai Manó Ház, az új Szabó Ervin Könyvtár, a Budapest Főváros Levéltára új épülete, a Budapest Film művészmozi-hálózata és művészfilmkölcsönző-hálózata, a Budapesti Fesztiválzenekar, a Búcsú, az Őszi Fesztivál, a Hídünnep, magánpénzből pedig a Fonó, az A38, a Kultiplex, a Körzőgyár, az Impex, és sorolhatnánk. Létrejött a Liszt Ferenc téri és a Ráday utcai kávéház-paradicsom, a Falk Miksa utcai régiség- és galériauniverzum stb. Budapest kulturális élete hallatlan mértékben gazdagodott a rendszerváltás óta, részben önkizsákmányolás révén.

Probléma probléma hátán

Budapest 2007-ben fordulópontnál jár, erről tanúskodik a meghatározó jelentőségű üres telkek és a daruk egyre növekvő száma. Budapest az Unióba való belépés után mintegy magától rákerült a nagy európai ingatlanfejlesztők térképére. Talán eljött a mi időnk. De előbb lássuk a problémákat.

Megítélésem szerint Budapest három legnagyobb baja 2006-ban:

• egy Közmunkatanács-szerű fejlesztési ügynökség hiánya;

• a belső területek autóforgalma;

• a hajléktalan kérdés képmutató szabályozatlansága.

Mindezt kifejteni lehetetlen egy ilyen hozzászólásban, de nyilvánvaló, hogy amennyiben a kerületek önállóságát megszüntetni lehetetlen, akkor a fejlesztés centralizálását másképp kell megoldani, hogy napjaink Nagykörút-léptékű városfejlesztési projektjeit megvalósíthassuk. Ez minden mértékadó vélemény szerint ma már csak az agglomerációval együtt vethető fel, és ennek korszerű formája egy fejlesztési részvénytársaság. Akárhogy is van, egy szakszerű, jelentős saját tőkével rendelkező ügynökségre van szükség, amely befektethet, magánpénzből megvalósítandó megaprojekteket kezdeményezhet (pl. dunai közúti alagút, ha a részletes számítások igazolják szükségét stb.)

A belső kerületek autóforgalma útépítéssel nem könnyíthető már. Itt csak a Stockholmban és Londonban jelesre vizsgázott "dugódíj" segíthet. Ennek kimunkálása, vagyis hogy mely területekre való behajtásért kelljen majd fizetni, a demokrácia elkövetkező nagy próbája lehet.

A hajléktalankérdés megoldása látszólag jóval kisebb horderejű a fentebb említett két kérdésnél, pedig összefügg a városi életminőség kérdésével. Az így élő ezrek és az ezt személő százezrek életminőségével egyaránt. Konkrét javaslatom, megvallom, nincs. De mint szociálisan érzékeny személy, aki koldusnak sohasem ad pénzt (hanem más módszerekkel igyekszik hozzájárulni a lemaradók problémáihoz) tűréshatáromhoz érkeztem. Szeretném, ha ez a kérdés a mihamarabbi fontos teendők közé kerülne, a más nagyvárosokban működő modellek ismertetésével, átvételével. Annál is inkább, mert e sorok írója Budapest kitörési pontját éppen a turizmus fellendítésében látja.

De azt is látni kell, hogy jelenleg nem csak problémák, hanem eredmények is mutatkoznak. Különösen Budapest alapfejlődésében erős az a vonal, amely később egy "fenntartható sikertörténet" lehet. Ez pedig a régi és az új szimbiózisa. A kávéházi kultúra újjáéledése, persze teljesen más közönséggel. Ha belépünk a liszt Ferenc téri Menza étterembe, akkor pontosan érezhetjük, hogy milyen belső tér létesült volna 1975-ben, ha az oroszok Magyarországról is távoztak volna 1955-ben, mint Ausztriából... Ha pedig a Callas kávéházba lépünk be, akkor az az érzésünk támadhat, hogy itt nem is volt kommunizmus, (hiszen azelőtt is folyton változott a hely neve: Róma, Szecesszió, Windsor, Germania, majd újra Windsor). Budapest rátalált a régi és az új igazi szimbiózisára, és ez kincsesbánya lehet a jövőjét tekintve.

Amire vágyom

Az elmúlt egy évben világszerte divatba jöttek a 2020-ra előre tekintő konferenciák (talán azért is, mert angolul igen viccesen twenty-twenty-nek hangzik).

Ha erre az évre gondolok, akkor három dolog jelenik meg lelki szemeim előtt:

Budapest a világ városi turizmusának "mértékutáni szabósága", Lemberg, Ogyessza, Brünn, Krakkó, Linz, Porto, Casablanca és egy sor középméretű város próbálja eredményeit majmolni.

Budapest a Nagykörút vonaláig szinte teljesen autómentes, a hétvégén a Belvárosban ingyenes, villannyal hajtott kisbusz közlekedik öt percenként, melynek költségeit részben az újjáélesztett Belváros kereskedői fizetik.

Budapest a közösségi biznisz kísérleti terepe, ahol csak az tart autót, aki sokat jár vidékre, az emberek egymásnak adják bérbe használati tárgyaikat, a fényképezőgéptől a bringán át a bőröndig. A főváros pedig saját javaival jutalmazza a mozgalomba belépőket. Színházjegyeket, múzeumi belépőket sorsol ki hetente azok között, akik segítik a város élhetőbbé tételét.

Mindez persze pozitív utópia. Nagy szerencsénkre adódik egy főpróba-lehetőség. Mégpedig 2011-ben.

Főpróba 2011-ben

Budapest több, előre jól látható okból elbukta a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa versenyt.* Kínálkozik viszont egy kellemes revánslehetőség. Az új uniós alkotmány értelmében változik a jelenlegi - félévente egy országos elnökséget (presidency) előíró - rendszer. 2007-től egyszerre három ország másfél évre tölti be az elnöki pozíciót. Magyarország Belgiummal és Spanyolországgal 2010 elejétől 2011. június végéig lenne részese az elnöki trojkának, melyet az utolsó félévben, tehát 2011 első felében vezetne. Vagyis abban a fél évben - minden külön szándék nélkül - Budapest Európa (nem csak kulturális) fővárosa lesz. Ha akarjuk. Vannak olyan városok, amelyek évtizedek óta nagy erővel próbálják magukat újrapozícionálni (Glasgow és Barcelona a legismertebb esetek.) Az eseménysornak nem szükséges külön nevet kitalálni. Kell-e jobb ennél: "Budapest: Európa Fővárosa 2011".

Ha a program 2011-re tolódik, akkor szabadabban szárnyalhat. Kevésbé kell versengeni majd a többi kulturális fővárossal, és a városon kívül a magyar kultúra egésze is reflektorfénybe kerül. Szükség lesz olyan további ötletek tömegére, amelyeket az eddigi pályázati kiírás nem hívott elő.

2011-ben Budapestet különleges turistakínálattal kell a világfigyelem középpontjába varázsolni. Aki idejön, annak egy teljesen más Budapestet kell kínálni, mint a mai. Valahogy úgy, ahogy Glasgow tette magát 1990-ben Európa leginkább turistabarát városává, száz méterenként elhelyezett térképoszlopaival, amelyek lépésről lépésre vezetik a látogatót ma is. 2011-ben az új technológiákat kell segítségül hívni. Például úgy, hogy a fesztiválra érkező vendégek eldobható "Budapest-mobilokat" kapnak, amelyekbe hely- és időpontérzékeny angol (és más nyelvű) program, illetve Budapest-guide van beépítve.

Mindez kiegészíthető egy eddig sose látott méretű önkéntes házigazda-rendszerrel. Ha azt akarjuk, hogy 2011-ben Budapest behatoljon Európa zsigereibe, akkor azt hagyományos eszközökkel nem érhetjük el. Ahhoz szövetségeseket kell keresnünk a budapesti szakmai elitekben. Például tömeges lakáscsere-programot lehetne hirdetni: kérjük meg az orvosi, a mérnöki, az építész, az ügyvédi és egyéb kamarákat, hogy tagjaik egy-egy hosszú hétvégére cseréljenek otthont saját szakmájuk európai jeleseivel. Vagy hirdessünk összeurópai mézeshét-sorsolást. Aki hajlandó Budapesten megesküdni, annak kifizetjük a repülőjegyét, és minden ötvenediknek a szállodát is. Ezek csak példák, a konkrétumokat egy hónapokon át tartó ötletpályázaton lenne jó kiválasztani.

Olyan fél év terve születhet meg, amely jelentőségében az 1896-os millenniumi ünnepségekhez lesz majd fogható. Amíg a végleges neve kialakul, javaslom, hívjuk Münchhausen-tervnek. Mert a főváros valóban a saját hajánál fogva rántja ki magát a bajból.

2011-ben ki lehetne próbálni egy fél évre, milyen az autómentes (vagy autó-adóztatott) Budapest. És a véglegesítéséről lehetne népszavazást tartani.

Ki lehetne próbálni az élhető város megannyi ötletét - csak fél évre. Mindezeket konferenciákon ismertetni a Budapestre hívott európai vezetőkkel. Ez alkalommal meg lehetne tenni az első kapavágást azon a területen, ahol Budapest nagy léptékben megismételné az 1931-es Napraforgó utcai minta-villatelep akciót. És az összes tervet bemutathatná egy nagy kiállítás. Ha Budapest a városi innováció élvonalába kerülhet 2011-re, akkor lehet, hogy az olimpia álmát is érdemes átsorolni a rossz vicc kategóriából a szép álom rovatba.

Akár már 2020-ra.

* Erről részletesen lásd Török András: A Münchausen hadművelet terve (Mikor Legyen Budapest európa kulturális fővárosa?) 2000 című folyóirat, 2005 április, www.ketezer.hu.