1993-2193, Budapest kétszáz év múlva?
(2007 - Másfél évtized eltelt)
________________
SZEGŐ GYÖRGY

 

Bevezetés

Majd' tizenöt éve a leckeíró tanuló szerepéhez hasonló helyzetben írtam meg a Budapesti Negyedtől kapott házi feladatot (1993/2). Téma: "Milyen lesz a városom kétszáz év múlva?" Naivitás, talán a helyszűkének tett engedmény volt, de (Ágai Adolfon kívül) nem idéztem tudományos igénnyel elődöket, forrásokat, hogy "megváltó ötleteim" hol nem eredetiek, mely esetben áll mögöttük csak a józan ész. A ráció igaza mellett a szép kérdéseiről kevés szó esett a dolgozatban. Budapest jövőtervezésének nem is az esztétikai, de még inkább etikai problémáit illetően is hiányos volt vizsgálódásom. Mert a város terve lehetne a szakrális, szent teremtés imágója, a kreáció szent aktusának folytatása - Meggyesi Tamást szabadon idézve. Szakmai értelemben nem volt precíz a dolgozat, mégis - már a Magyar Építőművészet szerkesztőjeként - többször tapasztaltam, hogy nálam illetékesebbek számon tartják vízióm több elemét. Mi valósult meg, és főként hogyan? Mostani visszatekintésemben kitérőt teszek: tőke és hiány, etika és esztétika egyre tökéletlenebb összefüggéseire. És - inkább városlakóként -, az is érdekel: mi a folyamatok vektorainak iránya.

Vágyak és valóság

Akkor, a kilencvenes évek elején, a főváros jövőjét alig határozta meg a még lassan induló privatizáció, az ingatlanspekuláció, mégis ma már látszik: dőreség volt azt hinni, hogy ez így marad. Noha egy amerikai ismerősöm - amúgy szappanopera-forgatókönyvek szerzője - figyelmeztetett: "tőkés társadalmat tőke nélkül építeni bajos, és az is alapvető, kritikusan kérdéses, kinek, és - restitúció híján - milyen alapon adják oda az addigi közvagyont!" 1992-ben még reméltük, jönni fog valamiféle "pót Marshall-segély". Hittük, a Nyugat "hálás lesz" azért, hogy eladósodásunk az ő fellazítás-politikájuk tevékeny részévé vált, elengedik az államadósságot, legalább a felét (amint Lengyelország esetében ez meg is történt), vagy legalább a kamatos kamatokat. Adósságtörlesztés helyett tíz-tizenkét év alatt megépülhet majd az európai metropoliszoknál megszokott infrastruktúra. Körgyűrű és hídjai, más belső hidak, többszintes csomópontok, gyorsforgalmi alagutak, gyorsvasutak stb. A mai válság - hogy sem pénz, sem apparátus ezekhez nem lesz - még körvonalazódni sem látszott, a településtervezés később széteső bázisai akkor még megvoltak. Így nem tűnt fel anomáliaként, hogy a főváros hivatalos programjában - ennek pontjai mentén írtam a dolgozatot - anno, az I. fejezet a város térszerkezetének távlati koncepciójáról szólt, s csak a III. a közlekedésről, és az utolsó a kultúráról. "Én ez utóbbit inkább szellemi infrastruktúraként használnám-értelmezném, és az elsőtől elválaszthatatlan egységnek tartom. Mégis, a legtöbb szót a közlekedésre fordítom, mert a jelenlegi anomália végének ez a kezdete lehetne. Hogyan is beszélhetnénk térszerkezetről patthelyzetben, a tehetetlenség felismerése nélkül? Egyrészt elfogadható az a polgármesteri törekvés, hogy a sugaras városszerkezetet fel - vagy inkább ki - kell váltani egy hosszanti tengelyre szerveződő hálós konstrukcióval. Ezt a négyzethálót a belső városban tulajdonképpen egészen a Hungária körútig csak teljes rombolással lehetne véghez vinni. San Franciscóban, 1906-ban ezt megtette a földrengés, Budapesten az ostrom után is a régi szerkezet épült újjá. Hál' istennek, így fennmaradt ez az eklektikus csoda" - írtam belátó berzenkedéssel akkor. És azt is gondoltam, hogy a késleltetett városfejlődés (Szelényi Iván) megóvja a belső területek történeti struktúráját, városképét. Nem járjuk be a fejlettebbek (pl. London, Amszterdam vagy Brüsszel) rombolva modernizáló, ma már szégyellt tévútjait. A kérdés - "hogyan lehet úgy kikerülni a belső területek infarktusos állapotából, hogy szervátültetés nélkül megússzuk?" - a tőkehiánnyal magától megoldódni látszott. Valóban, azóta sincs "nem sugaras térszerkezet", minden maradt, ahogy volt. A mindennapi közlekedési káosz elviselhetetlen, a tervből egyedül foganatosított parkolási-rend kikényszerítése üzleti érdek, nem civilizációs vívmány. Holott az "üldözött autós" is budapesti ember, nemcsak a gyalogos. Lehetőséget kell kapnia, hogy e minőségében is méltómód élhessen, mást élni hagyjon. Miért vadul el autósként? Mert a közlekedő-szükségállapot kényszer alatt tartja, és az ember pszichikai nyomásra - dugó, parkolás, a többi autós - agresszióval felel. Autós, gyalogos gyakran ugyanaz...

A városlakó belső infrastruktúrája

A közlekedésfejlesztésről azóta annyit publikáltak - hasztalan -, hogy nincs mit beszélni róla. (Majdnem minden a régi, miközben az autók száma megnőtt. A Körúton, s még a Kiskörúton belüli gépkocsitilalom is egyre késik. Míg az "olcsó" kerékpárút-rendszer mára az összes európai nagyvárost behálózta, nálunk - minden számszerű ellenérv dacára - arányaiban és minőségében is elégtelen. Noha a nagyvárosi biciklizés a várost, a környezetet, a világállapotot féltő kultúra - lenne.) A kultúra fogalmát itt szélesebb értelemben használom. Most, másfél évtized múltán előbbre kell vennem a fent idézettnél jóval bővebb értelemben vett kulturális/szellemi infrastruktúrát: létéhez nem kellenének százmilliárdok, elég lenne az iskolarendszer (alapfokútól az egyetemig) és a média által sulykolt, átgondolt etikai és vizuális, valamint együtt, ha tetszik így is mondható: esztétikai koncepció. Ilyen szép-koncepció az oktatás területén nincs, ha lenne is, ki vezetné be? Az utóbbi évek illetékes belügyi (előbb vízügyi, környezetvédő), oktatási és kultuszminisztériumai - maximum négyévente - átszerveztetnek. Az építészetnek már régóta nincs saját minisztériuma, egyre kisebb főosztálya is több hivatalt bejárt. Négyévesnél hosszabb terv nálunk nem is létezik. A várostervezésnek nincs kutatóbázisa sem, amely segítene például Budapestnek (és vezetésének is): legyen mersze szembenézni terveivel, önmagával, kritikával kezelni saját feloldatlan görcseit, gyermekkori fixációit, műveltséghiányait, de segítse felismerni és vállalni (saját és városa) rejtett képességeit, adottságait, karakterének értékeit. Így tervei, azok jobbítva átalakított korrekciója imágó lesz - mert a terv a "városszemélyiség" objektív kivetülése -, mely mágikus megfeleléssel megjelenhet az egyes városvezetők és városlakók személyiségfejlődésében (e pozitivista, de igaz és szép gondolat Meggyesi Tamás építészetoktatásra vázolt ars poétikájának kiterjesztése). Tizenöt év alatt nem csak szakmabeliek és várospolitikusok "esti továbbképzéssel", de egy egész budapesti iskolásgeneráció nappalin is kijárhatott volna valami "fenntartható nagyváros személyiségfejlesztő kurzust" - akár egy helyi rendelet alapján is.

Ma a városban agresszió járja - nemcsak autóval. Idős, külföldről hazajáró joviális férfibarátom zsörtölődésére az őt a buszon felöklelő fiatal nő hisztérikusan így replikázott "azt csinálok, amit akarok!" Az együtt gondolkodni-cselekedni képtelen város és vezetői bon mot-ja is lehetne ez.

Tizenöt éve a főváros programjában a szűkebb hatókörű, de népszerűsíthető hajléktalanokról való gondoskodás előkelő helyen állt - írott malaszt maradt. Utólag egyenesen alibinek tűnik. Kiemelt "fővárosi" fontosságát megkérdőjelezve írtam akkor: "Magyarországon a fedél nélküliek fele Budapesten él, ez országos gond! Budapesten várost menteni, fejleszteni kell! Fejlett országban a szociális háló megelőzi az ilyen szélsőséges helyzet kialakulását, igaz, nem olyan összkomfortos lakótelep-szisztémában, ahol a szociális segélyre szoruló a közműveket sem képes fizetni. Építeni, lakni mágia, aki az első rítusba nem avattatott be, az a második rítusban sem képes részt venni. Ezért jobb a segélynél a közmunka" - és teszem hozzá ma: a kilakoltatás leállítása. (Épp ez lett ma kormányprogram - ugyanaz a kormánykoalíció ma, mint akkor a városvezetésé). "Fontosabb polgármesteri program lehet egy hatékony környezetvédelmi koncepció is, benne az ilyen irányú oktatás bevezetése, amelynek nálunk csírái is alig vannak, és amely gond ebben az egész világot fenyegető helyzetben a nagyvárosokban a legégetőbb. ... A gazdasági csoda itt, Keleten, úgy látszik, végleg elmaradt. A főváros kultúrprogramjában modellként a Fesztiválzenekar működése áll. Ez az egy fecske nem csinál nyarat esete. Itt az egész régiót árfogó, kreatív varázsra van szükség, ennek Budapest a lehetséges centruma. Nem csupán a pesti Broadwayt, hanem az egész várost, annak minden polgárát a maga módján mozgósító reneszánszra van szükség" - fantáziáltam tizenöt éve. S mennyi elkezdetlen vagy félbehagyott kulturális program jött! S melyik hatott mélyebbre?

Kényszeres szociálpszichózis

Leírtam akkor egy megrázó általános iskolai élményemet is: 1957. október 23-án a hatodikosok baltával felaprították osztályuk muzeális padsorait - egy reményvesztett generáció szimbolikus lázadása. (Álmomban se gondoltam volna akkor, hogy a 2006 őszén mindez szélesebb keretek közt újra bekövetkezik.)

És hogy békésebb napokon is az önazonosságvédő és -kereső generációk egyenlőtlen küzdelme látszik működni a "városfejlesztésben": a 20. század rendszerváltozásainak, kultúrforradalmainak száma és üteme meghaladta a nemzedékváltások számát és tempóját, és az (apa)házak sorsa újra és újra ismétlődik: monoton Ödipusz-komplexus céltáblájává lesznek. Közben a környezet hajszolt tempójú "cseréje" megkérdőjelezi a városlakók identitását. Malíciával és tömörebben: olyan lesz a kapitalizmusod, amilyen a feudalizmusod volt. És az érték- és kultúraveszejtő rombolás-bontás - minden civil és (kevéssé hathatós) hivatalos tiltakozás ellenére - mégiscsak nekilódult. De nem valami átfogó fővárosi, még csak nem is egy kerületnyi átgondolt, rehabilitációs-revitalizációs értékelemzésen alapuló program szerint (ilyet a hetvenes-nyolcvanas évek ilyen-olyan beruházási stopjaiban - tervezőmegbízások híján - számos tervezőiroda végzett). Az értékelvű, körültekintő bontás itt-ott a 19. századi telekuzsora által ellopott zöld- és köztereket is pótolhatná - írom másfél évtizede. Ehelyett tömbök, sőt akár egy-egy - mai telekuzsorával - túlépített új épület kötelező parkolókapacitását kiszolgáló érdek nevében a tömbbelsőkbe bejutni kívánó mélygarázs lehajtók "döntik el", mit is engednek lebontani a privatizációt lebonyolító kerületek és építési hatóságaik. Elfogadhatatlan, mégis működik egy másikra mutogató koreográfia: a szóban bírált kétszintű önkormányzati rendszer eközben olyan "erős" feketeérdekeket szolgál, amelyek akadályozzák a jog logikáját, a felső és alsóbb szintű törvények és rendeletek rangsor szerinti érvényesülését. Mondjuk: a főváros "változtatási tilalma" állítsa le a kerület forráshiányra hivatkozó - valójában a spekulációt és más kevésbé átlátható, de jól kitapintható célokat szolgáló - bontási engedélyeit.

Ami ma itt több kerületben mindennapi gyakorlat, ahhoz képest az általam tizenöt éve idézett olasz építészcsoport, a Superstudio "Tizenkét karácsonyi meséjének" vagy Yona Friedmann "emeletes Párizsának" rémlátomása: kismiska.

Kis tőke, zéró kultúra

Az utópisták fenti félkomoly pamfletjeit azóta itt messze felülmúlja a központi várostervező akarat hiányából, az alacsony kvalitású tőkéscsoport percérdekei által okozott pusztítás. Mert a nagy tőkeinjekció helyett magánbefektetők érkeztek, kisebb tőkével és (szakmai) kultúra nélkül. Valójában számukra nem a belvárosi, patinás házas-ingatlan értékes, hanem annak már háznélküli, üres telke. Olcsón megveszi a klasszicista-eklektikus-szecessziós házat -, aztán az "önzetlen" hatóság besegít üríteni és bontani. Újraidézem az 1880 körüli Podmaniczky-naplót a városfejlesztésről: "Főbajunk nekünk az, hogy bármi szépet alkotunk is, annak jó karban való fenntartásáról a legritkább esetekben tartjuk kötelességünknek gondoskodni. Egyik nagy gyengénknek mondható azon ferde irány is, mely szerint mindig csakis a gazdagokat akarjuk tekintetbe venni".

Ha tőke nélkül nem építhető kapitalizmus, annak részei, például fővárosa (Capital) is bajosan, trükkel. Milyen az "önzetlen besegítés"? Gyakran elég tudatos-passzívan nézni a gyorsuló pusztulást. Ha ez "kevés", le kell tiltani a házrenoválást, vagy nem adni hozzá adójóváírást, sem banki hitelek ilyen célú kedvezményeit, nem támogatni az energiatakarékosságot hozó felújítást sem; elűzni a régi boltost, szolgáltatót, mindent, ami a városrész komfortérzetét száz évig adta. Ha még is ez kevés, "jó" szemet hunyni a maffiamódszerek - éjszakai kalapácsos rombolóbrigádok működése (pl. Holló u. 11., "Ezüstműves ház") - felett. S a régi lakó, sietve, olcsón menekül, lehet végre bontani és sokszorosára emelni az új ház szintjeit, beépített területét és légköbmétereit.

A pesti infrastruktúra katasztrofális állapota és az eklektikus területekre kiterjesztett "belváros" romlása összefüggő jelenségek. Alább - a régi szövegre utalva - a világörökségi védőzónára és néhány nagyprojektre összpontosítok, mert azt lapszerkesztőként, szakértőként, civilszervezőként mélyebben átláttam. Benne lesz ebben az "egész".

Tradíció, kontra haszonelv

Már 1992-ben is sejteni lehetett mindezt. "Mi hozta a belső romlást?" - kérdeztem akkor. "Maga a 20. századi történelem, amely több, eddig soha nem látott háborúban irtotta, telepítette ki, üldözte és tervszerűen meg is semmisítette a civil polgárt. Sőt, a kultúráját is fel kívánta számolni. Visszasírni egy múlt évszázadot nem lehet, még bocsánatot kérni is nehezükre esik azoknak, akik megtehetnék. A polgárság helyébe kulturálatlanabb vagy nem városi kultúrával rendelkező népesség települ." Azóta árnyaltabb a kép, részben megindult a közlekedésében ellehetetlenített agglomerációból, de külföldről is egy ellentmondásos, belvárosba való "visszatelepülés". Ez egyrészt egyre erőszakosabb lakosságcserét eredményezett - a szegényebb rétegek intenzívebb kiszorítását -, másrészt virtuális betelepülőket is hozott. Mert a vevők jó része nem él a tulajdonában. A régi pesti zsidónegyedben regnáló lakásbusiness - a még csak részlegesen bontott patinás városszövet romantikájával hamisan marketingelve - pesti viszonylatban túlértékeli új épületeit (jelenleg például a Belső-Erzsébetvárosban négy-hatszázezer Ft/m2 az új lakások ára, mintegy 30-50 százalékkal magasabb a hasonlókkal egybevetve) -, olyan befektetőkkel "tölti meg" az új házakat, akiknek még, vagy már nincs helyismeretük, még ha őseik itt éltek is egykor. Saját lakhelyén az ingatlan sokszorosába kerül, otthon kicsinek bizonyuló tőkéjét itt szívesen fekteti be. Nem tudja, hogy a tovább folyó bontásokkal a "kultúrkörnyezet" lassan semmivé lesz, hogy az általa nem lakott, félig kihalt negyed bűnözők paradicsomává lehet, nincs szeme és kultúrája annak belátásához, hogy az általa vásárolt új ház építészeti minősége negatív kultúra. Másodrangú ingatlanfejlesztők, osztályba se sorolható önkormányzati döntéshozókkal - több kerületben is - így teremtenek harmadik világbeli viszonyokat, a 19. századi városegyesítést követő negyven évben a világ legimponálóbb fejlődésében felvirágzó városrészek helyén. Ezt eltűrni, sőt támogatni: kultúrbotrány.

A város múltjához, tradícióihoz képest alacsonyabb kultúrájú - feltehetően korlátozottan tőkeerős - (kis)befektető nem képes meglátni, hogy a fenti szisztéma ingatlanának értékállósága szempontjából nem biztonságos gazdasági környezet; hogy a spekuláció ki- és elhasználhatja megtakarításait. Aki pedig ideköltözik lakni is, az már a kései felismerésben alig rendelkezik mozgásterülettel. Az előbb említett régi pesti zsidónegyed az ország 19. századi modernizációjának egyik bázisa volt. Épületei ráadásul egy olyan klasszicista arculatú Pestből is megőriztek házakat, mely az igazi Belvárosból majdnem teljesen eltűnt. A zsidó jelen még nem teljesen. A számok tükrében (Ladányi János) látszik: a régóta itt élő zsidóság erősebb arányú, mint hittük. Ettől egyedi az Óvilágban ez a "hely". Esetünkben természetes lehetőség lenne az európai kontinensen szinte teljesen elpusztított zsidó kultúra és általában egy sajátos városi kultúra feltámasztása, ami itt egyedi örökségként, in situ létezik még. És a negyed ilyen - divatos szóval - tematikája sok mindent befogadhatna. Például művészi kézműves-, antikvárius, régiség- és second hand-boltos, mozis, zeneklubos, kortárs színházas-, képzőművészes, sohós, kocsmás világot, aminek létjogosultságát az elnéptelenített házakba költözött alternatív vendéglátósok és programjaik csendes sikere már bizonyította.

Mi jelenthetné ebből a "helyi karakterből" a zsidó tradíciók megtartását? A Főépítészi Iroda által - jókora késéssel, 2006-ban (a Világörökség cím után öt, a bontás kezdete után két évvel - végre megrendelt előkészítő(!) tanulmány fontosnak tartja a negyedben a zsidó vallásos élet és kultúra támogatását (Perczel Anna). Szép terv, kevés realitással: különös volt nemrég tapasztalni ehhez képest az egyre több vallásgyakorlót számláló, Köves Slomo rabbi vezette zsidó egyházközösség kudarcát a Rumbach utcai zsinagóga használatáért (nem is tulajdonlásáért) folytatott harcban. Nem kapták meg. Pedig az épület rekonstrukciójának befejezésére is rendelkeztek tőkével... Ilyen lenne a zsidó vallási élet támogatása? A budapesti zsidóság hivatalos képviselői - egy kérészéletű kivételt nem számítva - nem mutattak érdeklődést a zsidó tematikájú kulturálisnegyed-rehabilitáció iránt sem. Amint a főváros is csak a helyhatósági választás kampányában, négyéves időszakos ritmusban - és csak szavakban - képviseli e lehetőséget. A kerület egészet "szalámizó" koncepciója előbb levágta a Dohány, a Kertész és a Paulay Ede utcákon kívül eső tömböket, majd egységes kezelés és koncepció helyett néhány tömbre redukálta az építőkedvű (értsd: bontókedvű) neofita ingatlantulajdonosok szájízére "szabályozott" tervek hatósugarát is. Noha Palóczy Antal lassan évszázada kimondta: "koncepció nélkül értelmetlen a szabályzás". Az eredetileg közel ezer ingatlant számláló területen újabban hatvan-hetven épületet védetté nyilvánítottak, olyat is, amit már bontogattak. A törvényszegő döntésükkel kényes helyzetbe szoruló kerületi polgármesterek ilyenkor sem korrigáltak, sőt beperelték a civil a jog- és városvédőket. A történés kabaréba illő. Az illető polgármestereket pártjuk újrajelöltette, és volt, aki újra nyert 2006 őszén.

Közöny és történelmi vétek

A "szalámizó" tervet készítő építész - (Dr. Nagy Béla) szakmai tisztességből, szűk megbízása ellenére - az egész negyedet vizsgálta, várta-várja a teljes koncepciót, megrendelést. A szabályozási tervek mellett a tervező azt is kimutatta, tételesen milyen várható haszonmutatók jellemzik a bontást, a részleges bontást és a teljes értékvédő megőrzést. A busás hasznot hozóhoz képest a kultúraőrző változat viszonylagos "vesztesége" egyszámjegyű százalékkal kifejezhető. Arcpirító, s a táblázat eredményébe tényleg belepirul az olvasó arca: nincs, aki az átlag 5 százaléknyi különbözetet megfinanszírozná... A Műcsarnokban 2006 októberében rendezett Óvás! konferencián, fenti szakember által vetített demó alapos és impozáns lévén, tán olyan félreértést is táplál, hogy a "dolgok rendben vannak". Közben a bontás szinte zavartalanul folyik. Ha így folytatódik, a három megmaradó zsinagóga és pár tucat műemlék idegen testként áll majd egy-egy - már kirívóan igénytelen építészeti eszközökkel megvalósuló - "lakópark-beépítés" szigeteként. Amikor a zsidó kultúrát érintő "Emlékezet, köztér, mentalitás" (Büchler Társaság, 2006 május) című tudományos konferencián előadásomban e fenyegető jövőt vázolva, ezt a közönyt összevetettem a bibliai és más kultúrák városainak templomnegyedeivel, a vetített régészeti térképek mutatták: a város nem homogén (M. Eliade), a szakrális szintek gyűrűi gazdag, speciális építészeti formákat rajzolnak egy-egy szentély köré. Egy-egy ősi város egy-egy sajátos kultusz és kultúra. A régi pesti zsidónegyedben is egykor - a mai három műemlék-zsinagógán kívül - több száz egylet, pót- és egyleti-imahely szolgálta a különféle jótékonysági célokat és ünnepeket. Rituális fürdők, kóser mészárszékek, szombat-átjárók a vallás előírásait. A közönség soraiban ülő több egyházi, judaisztika-tudományos tekintély - aki eddig sokat tett a magyar zsidóság múltjáért és jövőjéért - ezúttal passzolta a nyilvánvaló, itt és most aktuálisnak szánt elemzést. Hallgatásuk, hozzászólásuk hiánya különös. Az egész témát övező "hivatali jóakarat" passzivitása, sőt inkább helytálló jelzővel: már-már felfoghatatlan közönyének csendje némán is oly beszédes, csakúgy, mint a privatizáció, a tervezés homályai.

Egy nagyralátóbb projekt tőkéjének idecsalogatásához persze nem lehet elég a civil szervezetek vagy konferenciák előadóinak fellépése. A vallás tekintélyeinek kiállása mellett eltökélt állami, fővárosi cselekvőszándék is kellene, benne koncepció, lobby és támogatásgyűjtés (fundraising), tilalmak, rendeletek.

Lehetne-e a Belső-Erzsébetváros revitalizációja nagyprojekt?

A fentieken kívül és egyben annak részeként kellene ehhez egy jó közlekedéskoncepció is, amely kizárja az infrastrukturális bizonytalanságot, s megnyugtatja a nagybefektetőt. Amikor a Magyar Építőművészet szakmai-kulturális folyóirat 2002/6-os tematikus számát a frissen "Andrássy út-Világörökség" és a hozzá "védőzónaként" rendelt régi pestizsidó negyed problémáinak szenteltük, a Mai Manó Házban tartott ünnepélyes lapbemutatón (2003. január) a házba alig befért érdeklődő tömegben személyesen feltűnt a legnagyobb magyar ingatlanfejlesztő. Talán látva a meghívott fővárosi és az állami "illetékesek" jelképerejű távolmaradását, azóta sem mutat érdeklődést a "hely" iránt. Azóta inkább Pozsonyba, Bukarestbe, Kolozsvárra, Montenegróba fektet be...

Mi is lehetne a főváros és az állam konkrét dolga? A terület egészét figyelembevevő program megalkotása és a koncepció képviselete, egy hosszútávon gondolkodó fejlesztés törvényi és közlekedési rendjének megalkotása. Ez vonzaná a végveszélybe került eklektikus városrészekbe a nem házban és tömbben, de az egész eklektikus városrész-rehabilitáció léptékében gondolkodó erősebb tőkét. Állami feladat lenne az ehhez szükséges - világszerte jó példákon kipróbált - intézkedéseket megtenni. Speciális, ilyen területen érvényes rehabilitációs hitelekre, adó- és bérletidíj- kedvezményekre, a takarékos energia ártámogatására, díjbeszámításra vonatkozó törvényekre gondolok. És helyi rendeletekre, például arra, hogy a kiskereskedelem és a kisipar, de a bentlakók autói is differenciált módon és időszakokban, szabályozott módon léphessenek a szigorral kialakított gyalogos negyed területére. A védőzóna ne egy másik szomszéd terület (például kizárólag a zsidónegyed és az Andrássy út) védelmét jelentse, ne azt eredményezze, hogy a belvárost érintő megoldatlan átmenő forgalom egérutasait és a kiszoruló parkolókat idetereli.

Ehhez - párhuzamosan - óriási infrastrukturális beruházásokra lenne szükség. Tizenöt év után is idéznem kell: "Párizsban, hozzáteszem: alagutakkal (is) vezetik a Szajna-parti utat, így annak romantikája megmenekült. Bécsben pedig a Duna-csatornát csupán bicikliúttal háborgatott parkká fejlesztették, így a belvárosban kiépített kerékpársávokra való bejutással alakult ki az a hosszirányú gyors és gyűrűs-sugaras lassúbb közlekedés közötti kapcsolat, amelyet nálunk is létre kellene hozni. Ehhez a mi alsó rakpartjaink egy-egy forgalmi sávja kevés. Ráadásul nálunk nincsenek ezekhez kapcsolódó, nagy befogadóképességű parkolók, sem földalatti utak, sem Duna-alagút, sem biciklisávok hálózata. Pedig a pesti Duna-szakasz nagyobb szélessége lehetővé tenné akár részben a víz fölé vagy a meder szűkítésével járó építkezést, sőt nemrégiben fölmerült egy hajós parkolóház-megoldás is" - fantáziáltam akkor - "legalább a parkolóházak megépüléséig?" S felvetettem, egyáltalán kell-e sok szárazföldi parkoló a Belvárosban, ha az a gyalogosoké lesz? Az elmúlt tizenöt évben a fentiekből nem lett semmi, se rakparti út, se parti sétány, se dunai infrastruktúra, se gyalogoshidak. S persze sehol sincs az a Duna alatti közúti alagút sem, melynek terve a Kossuth-híd lezárása óta él. Kivételek az egyáltalán nem közhasznú belvárosi mélygarázsok...

Tőke nélkül építhető-e főváros?

A "Capital" - szó jelent tőkét is, fővárost is. Hogy is mondta szappanopera-író hollywoodi bölcs ismerősöm? "Tőke nélkül nem lehet kapitalizmust építeni". Hozzáteszem: fővárost sem, nemhogy azt a világvárost, amit a kampányszlogen ígért. Talán utóbbi helyett okosabb is lenne a megszerezhető - feltehetően szerényebb - tőkéhez olyan hosszú távú városkoncepciót kialakítani - és azt végig is vinni -, amely nem a látványos patyomkin-eredményekre, inkább a mindennapi élet józan és apró komfortjának szolgálatára törekedne. Igazi köztér-teremtésre, az életminőséget veszélyeztető magatartásformák kiszorítására és nem sztárépítészek trójai falovával belopott felhőkarcolókra van szükség. Ehhez az Északon bevált "szelíd szisztéma" nálunk más - kevéssé a mostoha időjárást orvosló -, inkább humán karakterű paraméterekre építő gyakorlatához elkelne egy olyan fővárosfejlesztő kutatóintézet, amely nem profitorientált vállalkozás. Van erre működő példa sokfelé, így a szomszéd Bécsben is. Ismét idézném az 1992-es írást, de immár százötven éve, hogy "Reitter Ferencnek volt egy terve, miszerint a Körút helyén ívelő patakot hajózható csatornává duzzasztva, vízi úton kell kiszolgálni a várost. (Velencét a vízi közlekedési rendszer megmentette, mint sebesség nélküli - Virilio - várost). Mégis, nálunk a villamosos és közúti változat valósult meg, ráadásul terek nélkül. Pedig terek híján a város megszűnik kommuna lenni. Ha ez a lét leszorul a föld alá, az aluljárókba, baljós folyamat kezdődik. Róma birodalmának végzete is a kazamatákban indult, Brezsnyevtől Andropovig is leplombálták a csatornafedőlapokat a november 7-ei ünnep előestéjén. E folyamatok mögött szervezetek voltak vagy sejlettek. Mi van a mostani föld alá szorítás hátterében? Virilio a technokrácia logisztikai összefonódását jelöli meg a totális háborúval való fenyegetettség előidézőjeként. Ezért nyitnak aluljárókat és belőlük metróalagutakat a logisztika hatalmába került városvezetők, óvóhelyek gyanánt. Erre budapesti példát is mutatnék: a nagy kereszteződések vették át a terek szerepét, s amikor már gyalogosan fent nemhogy időzni, de átkelni sem lehetett, aluljárók épültek. Nem többszintes, süllyesztett csomópontok és felettük gyalogos terek, hanem a legolcsóbb, tíz évre megoldást kínáló változat." Hosszú távon látni kellett volna - hiszen a Nyugat utolérése volt a politika célja -, hogy az ezzel együtt megnövekedő gépkocsiforgalomhoz többszintes csomópontok kellenének...

És egy kétmillió körüli városban metró is, de nem kizárólag mélyépítésű. Ma, a kétpólusú világ végeztével is szinte egyetlen fővárosi közlekedési nagyprojektként épül a 4-es Metró. Pedig hosszan elemeztem 1992-ben - és előtte-azóta sokan -, hogy az adott relációban hosszan paralel fut a Déli-vasút. Hogy lehetne használni városi közlekedésként a körvasutat is... Nem épült semmi a vasúti nyomvonalak felhasználásával, és nem épült meg a reptéri expressz sem.

Viszont - talán a "hasznost" a kellemessel elfedendő - a városi kultúra helyszínéül, építészeti és képzőművészeti elemek bevetésével, újabban a (tervezett) metrókijárókat célozta meg a főváros. Csakhogy e kijáratok nem városi terek, ismét a régi szöveget idézem: "a lökésszerűen érkező tömeg és az alkalmi árusok ütközése olyan zsúfoltságot eredményez, amely láthatóan kriminalisztikai lombikká változtatta a Demszky-program által »legizgalmasabb« tereknek nevezett alsó világot.

Krúdy »boldogult úrfikorában« másként voltak izgalmasak a városi terek és lokálok, amelyeket a »Hét Bagoly«-ban vagy az »Utolsó szivar az Arabs Szürkében«, Molnár pedig a »Pál utcai fiúk«-ban megörökített. Más volt még Granasztói Pál vagy Thurzó Gábor újabb Pestje is. Legfeljebb úgy lehet mindez izgalmas, ahogyan átláthatóvá lesz, hogyan hámlik le az ember maradék citoyen arca. Mint Fellini Rómájában a kazamaták freskói, amikor egyszerre beáramlik a huszadik század benzingőzös »levegője«. Most, az aluljáróból való kiűzetés óta, a körutak járdáinak nagy részére még inkább kitelepült az alkalmi árusok hada. Itt ugyan még nem állnak autók a járdán, de ezt kihasználva, több ezer asztal és sátor, koldus és zsebes rekeszti el az áramló gyalogosok útját. Leginkább mégis a könyveseket bántják. Ám a tisztogatás mindig átmeneti hatású, mivel életellenes.

Feltételezésem szerint a belváros túlcentralizált állapota a gépjárműforgalom kitiltásával azonnal megszűnne. Szelepén elillanna az irreálisan magas ingatlanár, kifelé lódulna az »értékes hely« négyzetmétersávja. Nem az intézményeknek kellene kifelé csápolni, mint Demszkyék tervében, hanem a kitiltott gépjárműforgalomnak lehetnének benyúló csápjai, a nagy parkolókig a széles sugárutak mentén, esetleg csak bizonyos napszakokra korlátozva. (...) Nem is a Nagykörút lehetne a gépjárművek mozgását korlátozó terület határa, inkább a Dráva utca-Aréna út-Dózsa György út-Fiumei út-Orczy út vonala. Idáig tart ugyanis az az egyedülálló eklektikus belvárosi beépítés, amely szinte csodaként (...) maradt fenn. E zóna útterületeit nem gépkocsikra, hanem szekerekre, hordárkordékra, kézikocsikra, biciklikre és konflisokra tervezték, így lehetne használni ma is. A leghosszabb távolság négy kilométer itt, jó félóra gyalog. Európa nagy belvárosaiban ez a visszarendeződés most zajlik vagy már megtörtént. Újra lehet a járdán nemcsak közlekedni, de beszélgetni is, az úttesten ólommentesen, kocsiról élelmiszert vásárolni, a tereken heti piacot, (kör)menetet rendezni vagy alkalmilag összecsődülni. Sok helyen a reggeli terménypiacot délutánra virágstandok, estére vacsorázó vendéglők teraszai váltják, performerek, festők és színházasok jelennek meg újra [tudniillik az autók helyén - Sz. Gy.]. Nem egyszerűen parkok kellenek helyettük, hanem a növényekkel együtt a burkolatokkal, közművekkel, utcabútorokkal, szobrokkal és okos engedélyekkel felöltöztetett, differenciált lehetőségek kialakítása szükséges. Ez tervként közhely lehet, de megvalósulva ezt nevezik a közterületek revitalizációjának."

Elméletben nincs másképp ez azóta sem, és újra hivatkozom például Barcelona húszéves kifutású, ilyen jellegű köztéri projektjére. Újra idézem a régi leckét, hogy Miró "valahogyan a Güell-park kerámiaszobrainak formai szabadosságával és színességével tudott ma folytonosságot felmutatni a századforduló felé. Budapest értékei is ehhez a korszakhoz kötődnek, ezt lenne okos és szép folytatni. Amint a barcelonai kísérlet igazolta a kontraszt létjogosultságát is. A kortárs magyar képzőművészet két nagy pólusa képes mind a hasonló, mind az ellenpontozó nagy művek, városépítészeti léptékű plasztikák megalkotására. Ennek tradíciói is fellelhetőek képzőművészetünkben. Schaár Erzsébetet vagy Samu Gézát említhetném. Tehát építészeti léptékű installációkra gondolok, ám a kiállítások provizórikus lehetőségeihez illeszkedő segédanyagok helyett tartós-nemes matériákból, hogy az eredmény a várossal együtt élő-patinázódó, jobb szó híján: köztéri plasztika-építészet legyen. Az építészet csúcsteljesítményeit koronázó vagy a városépítészeti csorbákat köszörülő alkotás, és egyszerre vidám elem a városépítészeti ráció tenyerében. Az alkotás játékosságát és a teljesítmény ünnepét hirdethetné ez a program."

Kéretlen szépségtapasz

De nálunk ehelyett, újabban a kortárs street-art bűvöletében, évről évre elszórunk a köztéri pénzekből, például műanyagtehenekre. A franchise-projekt globális pszeudó-művészeti jelenség, egy szubkultúra ráerőltetése a többségre. Ilyenek a mega-decibeles, traileres Love-Parade-ok is. A "tömegkultúra" eufemisztikus, de ide nem illő kifejezés, hiszen a kulturálatlanság nem kultúra, de panem et circenses. Fesztiválokon, egyetemi campuson helyénvaló (lehet), de nem a köz terén, sem ünnep, sem köznap. A "műveket" vandál módon rendre szét is veri a nép. A verekedést az egyik alkotó a minap be is építette street-art művébe. A köztéri bokszzsák aktív "műélvezete" tömegverekedésbe csapott. A rendőrségnek le kellett szereltetnie (Blaha Lujza tér, 2006). Máskor össznépi párnacsatát hirdettek a Nyugatinál (2005). Mindkettő még a tévé 2006-os ostroma előtt esett. Hogy milyen egy városi tér? Nézzünk meg egy velencei campót. Olyan. A motorizáció előtt mindenütt ilyen volt. Spontán él, nem valami marketing kampánya éleszti. Népének van erre habitusa, ideje és kommunikáló kultúrája. Nem rohan, hogy szinten maradjon újabb és újabb megszorítások közepette. Spórolásból sem keveredhet a tömegközlekedés áramló tere egy campo-szerű, lassú városi köztérrel.

Átpolitizált fejlesztések

Egyedi eset, általános tanulsággal: "Amikor a Nyugati pályaudvar csarnokának rekonstrukciója tizenöt-húsz éve felmerült, oda egy nagy kultúrközpontot javasolt a kultúrlobby, méltót az egyedülálló adottságú, szépségű Eiffel-konstrukcióhoz. (...) Párizsban és másutt gyönyörű múzeumok települtek a patinás vasúti épületekbe. Nálunk a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből hatalmas anyag láthatatlan. Nem is beszélve a mi Technikai vagy az Építészeti Múzeumunkról (lásd még a Divatcsarnok-projektet - friss beszúrás tőlem - Sz. Gy.), netán az öt helyen szétszórt Fővárosiról, mely mint intézmény létezik, de megfelelő ingatlan hiányában ez amolyan pszeudo-lét" - írtam 1992-ben. Mi történt azóta? Nem sok. Nem épült meg a Közraktár kultúrcentruma sem. Viszont egy nagyberuházás szlogenje maradt az egykori Ganz-gyár helyén rendezett millecentenáriumi kiállítással majdnem felállt Műszaki Múzeum is. Anyagát széthordták újra, holott másutt bevett forma a "múzeumi letét". A kormányváltás ugyanis múltba révedőnek ítélte az Álmok álmodói kiállítást, és elrendelte egy Jövő Háza megnyitását. Műszaki Múzeum helyett öt éve halljuk: "a közművelődés parkja lesz, elektronikus könyvtár, internetközpont, űrhajókilövő támaszpont, esetleg pláza, netán iroda- és lakóház épül az egykori Ganz-telkeken" - írja szarkazmussal N. Kósa Judit (NSz.: 2006. november 15). Átpolitizált projektek születtek az újabb és újabb gazda-minisztériumokban, hozzá új és új "vezetők" jöttek.

Történt - igaz, a tűzvész miatt - egy csoda: a Pap László Sportaréna építészeti csúcsminőség. Fizetőképes tömegek híján a francia befektetők néhány év múlva hátrahagyták a helyet, mert a megtérülés tempóját lassítják a működtetés költségei. Viszont tervszerűen - ha nem is a többfordulós tervpályázatok, hanem egy bizonyos titokzatos Igor Popov (!) nyomán - megépült egy másik nagyberuházás (magántőkés) érdekei szerint, pénzügyi sikereként, és nem az évszázados kulturális ígéret (Grassalkovich) jegyében, hanem a rozsdazónában az új Nemzeti Színház...

Majd a Művészetek Palotája, benne - a múzeumvezetés heroikus erőfeszítései ellenére - egy kevéssé látogatott kortárs képzőművészeti múzeum, a LUMÚ. Olvasom Varsányi Gyula kései, PPP-t kárhoztató dohogását: "Politikusaink (jobb- és baloldalon egyaránt) a TriGránit beruházásában építették fel a MűPát, ennek következtében minden MűPa-látogató zsebébe 8 ezer forintot dug az idén az állam." Közben számos oktatási és kultúrintézmény szénszünetet tart, vagy be is zár... Az új büdzsé kapcsán ugyanitt kiderül: "Az új tervezet megadja a kegyelemdöfést az előző miniszter, Bozóki András programjainak, a múzeumi Alfának, a közművelődési Közkincsnek, a popzenei PANKKK-nak és A jövő könyvtárának is - eltűnnek, csaknem egymilliárdjukkal együtt." (NSz.: 2006. november 14.) Tőke nélkül ma nem lehet kultúrát sem csinálni, lásd még a nyolcvanas évek "Áru-e a kultúra? vitáját. Igaz, végre kultúra került a pesti Duna partjára, de még mindig rendszeres személyhajóforgalom nélkül a kies végekre. Vajon, ha megépül a botrányos keretek közt privatizált Hajógyári Szigeten az úgynevezett Szabadidő-központ - melynek beépítési terveit még botrányosabb módon "szavaztatta meg" a kerület -, befejeződik a Kopaszi Gáton a másik szabadidőcentrum, és valami csoda folytán kulturális központ lesz a Gázgyárból, kormánynegyed a Csepel-szigetcsúcson, vajon járnak-e majd a Dunán menetrendszerű vaporettók? Vajon miért nem lehet(ett) úgy odaadni a területeket, hogy a beruházónak infrastruktúraépítő és -üzemeltető kötelezettsége is legyen? Válasz nincs, csak megannyi kiszivárogtatott sejtés, népi düh.

Befejezés 1992-93

"Szerb Antal emleget egy múlt [értsd 19.] századi szerzőt, aki leírta, milyennek szeretné látni az 1900-as Pest-Budát. Háromszázezer lakosról álmodott, nem sejtette a kiegyezést és az azt követő aranykort, a három város egyesítését. Még kevésbé azt, hogy mi fog történni Trianon előtt és után, polgárainak végzetét, Piavét, Don-kanyart és Auschwitzot, vagy hogy az ostrom alatt a város szinte minden szépsége romba dől. (Ágai Adolf merészen ezer évre előre jósol, nála a 2870-es években Budapest 5 millió hatszázezer lakost bír el.) Most nincs reális remény újabb konjunktúrára, de mégis, ki tudja megítélni, mi következik 2193-ig? Talán onnét nézve nevetséges lesz mindeme probléma. Befejezés: nincs, de legyen!" - mármint vízió és hiteles terv is. És ma látni, az eddigi tizenöt év alatt sem született meg az a participált terv, amely a város kapitalista fejlesztését hosszú távon - ha nem is száz, de legalább huszonöt-harminc éven át - vezérelni fogja.

Szabadság és kényszer, befejezés 2006-07

A liberális gazdaság elveiből levezetett, a szabad versenyre építő privatizációs, tervező és beruházó-építő gyakorlat - a városvezetés előző tizenöt évében - paradox metamorfózissal gyakran kényszerek szövedékévé változott... Ugyanitt meg kell kérdeznem, rosszul csináltak valamit, amit jól is lehetett volna, például elég lett volna, ha a politikusok hallgattak volna kicsit jobban a szakemberekre? Vagy egy ekkora városfejlesztő feladat, egy romjaiból kétszer újjáépített, 1938-tól 89-ig számítva ötven (immár csaknem hetven) éve csupán késleltetett fejlődésre kárhoztatott város felzárkóztatása sikerülhet-e egyáltalán a szabad verseny keretei között? Elegendő ellenőrzést biztosítana-e az egyre halogatott "új Közmunkatanács", vagy inkább csak a legális lobby új terepe lenne? Olyan városvezetés híve volnék, amely a terveit képes tartani. Amelyik képes ehhez tőkét biztosítani, de úgy jut hozzá, hogy közben nem feledkezik meg a tervről. Hogy a város terveit, céljait szem előtt tartva szabad privatizálni. Aki nem akar vagy nem mer hosszú távon tervezni, annak a jó szándékából örök kapkodás lehet. És végül ebből következik az egyik alapkérdés: mi a várostervezés szerepe itt és most? Elegendő-e, ha megengedő intézkedések eredőjeként - s így szükségszerűen lépéshátrányban - taktikus "tervvé" válik? Vagy ellenkezőleg, preskriptív, előíró jellegű, tudományos igénnyel előkészített, professzionális, átfogó koncepcióra és tervekre alapított, döntéseket vállaló és ütközve végigharcoló stratéga-tevékenységnek kell lennie?!