Ez van...
________________
RÁDAY MIHÁLY

 

Aligha hiszem, hogy van olyan a főváros történetével, mai helyzetével foglalkozó szerző, szerkesztő, aki Budapest rendszerváltáskori és azutáni változásait vizsgálva, értékelve, leírva elsőként ne a szétdaraboltságot, a közös gondolkodás és cselekvés hiányát panaszolná fel. Mert nem az volt a baj, hogy a huszonkettő (Soroksár különválását követően huszonhárom) kerület több jogosítványt és cselekvési szabadságot kapott a Budapest Törvényben - majd az annak beolvasztásával átalakított Önkormányzati Törvényben -, mint a "szocializmus építésének" évtizedeiben. A baj abból lett, amit a nem eléggé átgondolt rendszerváltó politikai akarat elért. Mert valójában túllőtt a célon, és a szép törekvésekből egy majdnem vezethetetlen, együtt gondolkodásra és cselekvésre képtelen, önálló hatalmi központokra töredezett megalopolisz született.

E sorok szerzője ott ült a rendszerváltás utáni első országgyűlésben, s ott volt akkor a Főváros Közgyűlésében is. Fontosnak tartottam beerőltetni a törvény szövegébe, hogy a több kerület határán lévő és a személyek nevét viselő közterületek el- és átnevezése, az utca- és házszámtáblák tartalmi és formai előírása fővárosi hatáskörben legyen, nemkülönben az emlékmű-állítás engedélyezési joga. Szerencsére a többség - akkor - egyetértett velem. Erre a törvényben előírt rendre csak az utóbbi évben kezdenek fittyet hányni a kerületek (így a XII. kerület a turul-állításnál, vagy a VII. kerület az utcatábla-cseréknél). Ezek látszólag kis ügyek, mégis megoldhatatlannak tűnnek - legalábbis békésen. Az M0-s autópálya, az új Duna-híd vagy a szennyvíztisztító telep építése, a zöldterületek felparcellázása, beépítése kérdésében eléggé nehéz a nagyobb közösség, a főváros érdekeit érvényesíteni a kerületek regionális vagy üzleti érdekével szemben. Ha igen, akkor is igen sokáig tart, míg létrejön a - kompromisszumok terhelte - megegyezés. A fejlődés ezért is lassúbb, mint kellene. Még akkor is így van ez, ha a "kétszintű önkormányzat" nehézségeit néhány nagyobb beruházásnál sikerült átlépni.

És akkor a tulajdoni kérdésekről még nem is esett szó! Egy kisszerű példa: vajon ki tudja, ha nem kifejezetten érdekelt vagy beavatott az illető, hogy melyik utca, közterület kinek a birtokában van? A kerület vagy a főváros a gazdája a térnek, parknak vagy egy járdaszakasznak? A közelmúlt egyik jellegzetes esete: a Szent István körút V. kerületi, vagyis páratlan oldalán a Fővárosi Önkormányzat a tulajdonos, s birtokosa az ezzel járó hasznosítási jogoknak, míg a XIII. kerületi, vagyis a páros oldal járdafelülete a kerület birtokában volt, s a használatára a kerület - a fővároséitól eltérő - szabályozói voltak érvényben egy nemrég létrejött, alkuk terhelte megállapodás, a "közterületcsere" előtti pillanatig.

Vajon ki tudja biztosan, melyik "kátyú" melyik önkormányzat területén vár arra, hogy betömjék, az út hibáit kijavítsák, vajon hol, melyik önkormányzat feladata a kutyapiszok és a szemét eltávolítása, a környezetszennyezés megelőzése?

De érdemes elgondolkodni a plázaépítés kérdéskörén is, egyebek közt. Vajon mennyire található ok-okozati összefüggés a belső negyedekbe telepített bevásárlóközpontok, "új belvárosok", fedett, légkondicionált "utcákon" elérhető bolt-tömeget és vendéglátást, szórakozást kínáló lehetőségei és az ebből a szerepkörből kimutatkozó, elnéptelenedő, bezárt, összeragasztott kirakatú üzletek sorát láttató belvárosi utcák sorsa közt? Ez egyébként a közlekedési gondokkal, parkolási lehetőségek hiányával és a fejletlen földalatti-hálózattal is összefügg.

Az egész főváros fejlődését vagy csak arculatát meghatározó döntések tömegéhez nincs a Főváros hivatalainak, testületeinek köze. A belterületi bevásárlóközpontok építési engedélyét, a Terror háza pengefalát, a Kálvin téri üvegfalú épületek, az összes magán- és középület és közút építését mind-mind a kerületek döntési mechanizmusa szerint engedélyezik. A zöld kerületek Pesten és Budán egyaránt lehetővé teszik a kertes családi házak lebontását és a helyükre nagy társasházak és lakóparkok megépítését. És ott, ahol nem bontanak, két megmaradó ház közé is építenek, ha kell, cipőkanállal beerőltetve egy-egy újabb társasházat. A pesti belső kerületek vezetői, hatóságai pedig nem hogy engedélyezik - a patinás utcák rehabilitációja helyett - az egyedi hangulatú, történetű házak lebontását sorban, hogy helyükre - minél nagyobb haszonnal járó telek- és építési spekuláció nyomán - új, a lebontottaknál lényegesen érdektelenebb és rövidebb fennmaradásra szánt házakat építsenek az erre vállalkozók, de újabban már elméletekkel is igazolják ezt a tendenciát. Ahelyett, hogy megállítanák.

A Fővárosi Tervtanácsnak joga van, bizonyos esetekben kötelezettsége is a fontosabb helyszínekre vonatkozó terveket megtárgyalni, ám az engedélyezésre vagy elutasításra nincs lehetősége. Ebben is van kivétel: a Soroksári út melletti új Nemzeti építési terveit például nem vizsgálhatta a fővárosi testület, mert az akkori kormány Földművelésügyi és Területfejlesztési Minisztériuma a felügyelete alatt működő Központi Tervtanács kizárólagos hatáskörébe rendelte!

Az első fokú bontási vagy építési engedélyek elleni fellebbezéshez legfeljebb a telek-, avagy házszomszédoknak van törvény adta joga, a Fővárosnak nincs. A másodfokú döntést pedig a Közigazgatási Hivatalnál intézik, s ott kizárólag a jogszerűséget vizsgálva döntenek. A város fejlődési érdeke, arculatának alakulása - sajnos - nem mérlegelési szempont. Minden kerületnek van önálló Kerületi Tervtanácsa, tehát a központi és a fővárosi szervezeté - valamint a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalhoz tartozó Műemléki Tervtanács - mellett huszonhárom továbbiban folyik a városrendezési és építési tervek - döntési jogkörtől mentes! - vizsgálata. Van ugyan a városnak afféle "általános rendezési terve", amit hol így, hol úgy neveznek hivatalosan, de az abban meghatározott beépítési lehetőségeket a kerületekben bármikor módosíthatják. Pontosabban a részmódosítási javaslatokat, amit a helyi többség támogat, a fővárosi testületek elé terjesztik, ahol (ha megvan a hozzá a többség, a "politikai akarat") jóváhagyják. Városrészenként és házanként épül be - vagy nagyobbra vagy sűrűbben - a város, amihez aztán a központi lehetőségekből kell közművet, közlekedést biztosítani. Egyetlen jellegzetes példa: a XIII. kerület támogatta a két toronyirodaház-páros megépítését - a befektető igénye szerint - az Árpád-híd pesti hídfőjénél. Azután amikor az ott dolgozók vagy az ügyfélként odaigyekvők érdekében lámpás csomópontot alakítottak ki a hídon, a közlekedés egyik napról a másikra megbénult.

A belváros aránylag kicsi (ha nagyobb is, mint például Prágáé), mégis minden beruházó, "ingatlanfejlesztő", rendezvényszervező azon a néhány négyzetkilométeren szeretné megvalósítani az elképzeléseit. A Belváros városközpontjának funkcióit néhány újabb városközpontra, nagyobb területre kellene szétteríteni. Sugárirányban, vagy csak a Duna vonala mentén, akár több lehetőség is lenne. Ebbe a vonalba jól illene a volt Óbudai Gázgyár kulturális negyeddé alakítása, miközben még a Várban is van mit helyreállítani...

Ebben a döntési mechanizmusban nincs és nem is lehet helye egy olyan szervezetnek, mint amilyen a sokat emlegetett (1870-ben, az egyesítés előtt három évvel létrehozott és a második világháború utáni "rendszerváltáskor", 1948-ban megszüntetett) Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt. Nem is lehetne most teljesen hasonló. Már csak azért sem, mert az FKT a kormányzati tényezők és a főváros közötti ügyekben mérlegelt, döntött, irányított, ma pedig először a főváros részei, kerületei közötti közös gondolkodás felé kellene tovább- (vagy inkább: vissza)lépni.

2007-ben deklarálta három budapesti kerület, a VI., a VII., és a VIII. vezetése, hogy a továbbiakban egymást kölcsönösen támogatva (valamilyen "véd- és dacszövetséget" kötve) kívánják területüket fejleszteni, s együttműködésükbe bevonnak egy magánkezdeményezést is, melynek a neve: Fővárosi Közmunkák Tanácsa Alapítvány! Érdekes helyzet: az állami és fővárosi fejlesztéseket 1870-től 1947-ig koordináló, egyeztető szervezet neve újra felbukkan, mégpedig a 23 kerületes Budapestből több törekvésével "kiváló" három kerület oldalán...

Budapest újraegyesítésének gondolata is előkerül újra és újra az utóbbi egy-két évben. De sajnos senki sem gondolja komolyan. A túlzott kerületi önállóság csorbítására ugyanúgy nincs valódi lehetőség, ahogyan a megyei hatáskörök régiókba szervezésére sem volt 2006-ban. Túl sok érdekkel ellentétes ez a törekvés.

Úgy tűnik, a négy évenkénti választás nem teszi lehetővé a hosszabb távú, előrelátó gondolkodást, tervezést. Minden ciklusban maximum három évben gondolkodnak a két választási periódus közötti többség által támogatott vezetők. Avatni akarnak. Avatni pedig csak olyasmit lehet, ami ennyi idő alatt kitervelhető és megvalósítható. Hogy ez mennyire így van, igazolja az Erzsébet tér parkja mellé tervezett, majd a Soroksári úton megépült Nemzeti Színház tanulságos esete. Bármikor megvalósítható viszont egy cikluson belül egy útszakasz lezárása és gyalogos zónává való átépítése, akár "díszburkolattal" is. Ám ezt megelőzően megoldani a közúti forgalomtól mentesített terület közlekedését, több idő és pénz kellene.

Lehetséges és hálás feladat a külföldi példákat sorolni, hogy milyen nagy területeket adtak át a gyalogosoknak (és a kerékpárosoknak), csak éppen a példavárosokban már minden sarok elérhető földalattival, működik a "park and ride" szisztéma, sőt. Párizsban, Sydneyben, s ki tudja, hol még, föld alatti autóutat is építettek a felszíni közlekedés kiváltása érdekében. Nálunk már fél évszázada, a Kossuth-híd lebontása után megtervezték a közúti Duna-alagút helyét, le- és felhajtó pontjait. Aztán ez is terv maradt. A megépített közparkolókat, a fővárosi P+R bázisait egyszerűen eladták és - kerületi hatáskörben kiadott engedéllyel - beépítették az Örs vezér terén, a Moszkva téren és a Déli pályaudvarnál is. Lehet egyre magasabb parkolási díjjal, s a fizető parkolók térbeli terjedésével korlátozni az autók beáramlását a belső zónákba, be lehet vezetni a bevezető utak melletti vámszedést is. Ezek mind hasznot hoznak annak, aki beszedi a pénzt, de nem látható, hogy e bevételek bármi hatással lennének a tömegközlekedés javítására. Sejthető, hogy a városból kiköltözöttek vagy a korábban is az agglomerációban élők szívesen lemondanának a mindennapos döcögésről az M7-es és az M1-es bevezető szakaszán, vagy a Budakeszi úton, a Hűvösvölgyi úton, ha lenne földalatti vagy földfeletti gyorsvasút, ami városi munkahelyükre repítené őket. De nincs, és nem is lesz egyhamar. Nem valósítható meg egyetlen ciklus alatt.

Az ipari óriások megszűntek, felaprózódtak (Csepel, Kőbányai Sörgyár stb.), vagy átalakultak (Millenáris), illetve "rozsdazónává" lettek, miközben azért új üzemek is létesültek a városhatárokhoz közel. Az ipari zónák területei azonban még mindig olyanok Pest környékén, mintha valami elhanyagolt szeméttelepen át érkezne meg az ember az ország fővárosába.

Egyébként a megalopolisz lakossága fogy. Legalább is ezt szokás, avagy divat állítani, azt indokolva - különösen választások idején, valamint befektetői érdekből -, hogy "Budapest élhetetlen város". A város lakossága - természetesen - nem fogy, ha a számok ezt a tételt igazolják is, csak még jobban szétterül, még nagyobb területet épít és lakik be. Kiköltözik a város 1950-ben meghúzott határain kívülre, s új kertes negyedekbe települ. De ez olyan, mintha maradt volna - összhatásában. Hiszen nagyjából ugyanazt az infrastruktúrát használják a határokon túlra költözöttek is, mint akik bévül maradtak. A víz-, a csatorna- és a gázhálózatot illetőn is sok az átfedés, a közlekedésben, az utak és utazóeszközök használatában pedig szinte száz százalékosnak mondható.

Vannak, akik azt is látják, hogy egyidejűleg egyfajta lakosságcsere is zajlik. Aki képes magának kertes házat venni vagy építeni, kimegy a büdös és "élhetetlen" városból, akinek meg rosszabbul megy, az bejön, beköltözik, otthagyja a faluját, és itt, a főváros belső kerületeiben keres megélhetést. Része, oka ez a további szlamosodásnak? Meglehet.

Gyakran hallani példálózást, más fővárosokat említve. Leginkább Prága a "bezzeg-gyerek". Ami igaz, az igaz. Prágát, s a többi, nagyobb és kisebb cseh és cseh-morva várost, Hlubokát, Hradec Kralovét, Karlovy Varyt, Ceské Krumlovot, Telcet és a többit egyszerűen végigtatarozták a szomszédaink, mindjárt a rendszerváltás után. Biztosan megsúgta nekik valaki, hogy tiszta és rendben tartott környezetben jobban érzi magát a választópolgár, s szívesebben jön a vendég, akár mint turista, akár mint befektető. Nálunk még mindig hány helyen látni világháborús, esetleg '56-os golyó- és repesznyomokat! És persze rothadó, hámló vakolatú házakat, egész városnegyedeket. Így aztán könnyű elhitetni, hogy ezek már nem újíthatók fel, inkább bontsunk és építsünk újat - az ügyben érdekeltek érvei szerint. Persze Prága sokkal kisebb, mint Budapest, s kevésbé viselte meg a háború, mint a hosszú ostrom a magyar fővárost. A "szocializmus építésének" évtizedeiben mindenekelőtt a tervmutatók teljesítése, az új építése számított, "fejlesztették" a "munkáskerületeket", és a történelmi belváros negyedei (a Belváros, a Terézváros, az Erzsébetváros, a Józsefváros, a Ferencváros, a Víziváros és a Tabán, a Krisztinaváros és a Lágymányos) pedig szépen lepukkadtak, elhasználódtak az évtizedek során. Az időközben szintén elfáradt panel-lakótelepek rehabilitációja már néhány éve időszerűvé, szükségessé vált, s a belvárosi zónák is pusztulnak tovább. Hacsak le nem bontják a házait sorban, "zöldmezős" beruházás lehetőségének nézve, azzá téve hűlt helyüket.

Kétségtelenül nagy volt az adósság, amit a főváros a rendszerváltáskor örökölt, ám ebből sajnos igen keveset sikerült ledolgoznia. Persze ez már a veszett fejsze nyele, avagy a kiömlött tejbe való belesírás esete lehetne, ha túlzottan pesszimistán néznénk a lehetőségeinket. Amelyek azért jobbak ennél. Csak egy kicsit gyorsítani kellene.

Erre talán több lehetőség is van, s nem csak a felhőkarcolók (a némi eufémizmussal "magas házaknak" nevezett építmények) elpötyögtetése a városban - a befektetőik és építészeik igényét követve. Manapság mintha a háztornyok léte vagy nem léte lenne a fő kérdés, a "kreatív" továbblépés záloga. A 2006-os "Építészet hónapja" programjai és a sajtó munkatársainak postázott propagandaanyagok "nyomulnak". Jöjjenek a "sztárépítészek", hangzék, s vajon mit látok, amint kitekinték? Azt, hogy a felhőkarcolók más európai városokban nem a történelmi belvárosban épültek meg, bár erről a népszerűsítő anyagok hallgatnak. Azt, ahol már van egy-egy negatív példa, mint Londonban vagy Párizsban, már legszívesebben meg nem történtnek, tévedésnek tekintenék az ottaniak. (És nálunk Pécs, Gyöngyös, Veszprém, Szolnok - az akkori vezetés igényei szerint megépült - "magasházait"?) Az valóban jó lenne, ha jönnének a sztárépítészek (meg néhány a magyarok közül is azzá válna), de nem úgy, ahogy nálunk kezdik, mutyiban, direkt megbízással, mint eddig a legtöbb megbízás esetén (tisztelet a kivételnek), hanem nemes versenyben, pályázaton nyerve győzzön a jobbik, mint odaát!

Legyen a város karakterének a megőrzése Budapest fejlődésének alapvető kiindulópontja, ott mindenképpen, ahol még van belőle.

Ez lehetne a budai dombság és Zugló kertes, egy-kétszintes házakkal beépített világa. Ám már csak imitt-amott maradt belőle. A svábhegyi reformkor házai közötti tér is egyre sűrűbben épül be, folyik a (magán- vagy önkormányzati) telektulajdonosoknak nagy hasznot hozó "telekmegosztás". A kis családi házak lakói nagyon nehezen áll(ná)nak ellen a sok készpénz meg a nagyobb, komfortosabb lakás ígéretének, amely majd annak a társasháznak lesz a része, amit a házuk helyére építenek. Ami pedig már a - még használható - kilátópontokon elénk tárul az Endrődy Sándor utcában vagy az itt-ott leszórt II. és XII. kerületi lakótornyok tájékán, az már igazán és javíthatatlanul borzasztó. Egyébként a Széchenyi-kilátó már nem kilátó, mert teljesen kitakarja előle a várost a túlburjánzott növényzet, a József-hegyi kilátó elé nagy emberek nagy házakat építettek, a Gugger- (Látó)hegyi kilátó botrányos környezetéről már nem is érdemes beszélni. Persze ez ne ösztönözzön senkit sem arra, hogy az Árpád-híd pesti hídfőjénél építsen "kilátót", ahonnan "le lehet nézni" a budai hegyeket...

Ugyancsak budapesti karakter a reformkorból még megmaradt néhány (mennyire fogyatkozó számú!) egy-kétudvaros klasszicista ház, s az az eklektikus, szecessziós, romantikus háztömeg, amely a kiegyezés és az első nagy világégés közötti időszak FKT irányította fejlesztési időszakában született, rakpartjaival, pályaudvaraival, Nagykörútastól, Andrássy utastól, terekkel, utcákkal, középületekkel, közművekkel, közlekedési útvonalakkal. A második világégés végén egyszer részben már elpusztult a város, és ami megmenekült belőle, az is rettenetesen megsérült az ostrom során. A világháború utáni hevenyészett, de sürgős helyreállítás hibáit ma kellene rendbe hozni, az államosítás utáni évtizedek alatt lerobbant házakat lebontásuk és kicserélésük helyett ma kellene felújítani - új életet adva nekik, vállalva őket, s megtartva ezzel a főváros egyedi, jellegzetes karakterét.

Voltak a fővárosban tornyok korábban is. Nem a templomok tornyaira gondolok, hanem a lakó-, illetve irodaházakéira, iskolákéira, amelyeknek nagy részét nem állították helyre a háborús pusztítás után. Magam kezdeményeztem az egykori bank, a mai Belügyminisztérium sarokkupolájának a helyreállítását a Lánchíd pesti hídfőjénél, s szorgalmaztam hasonló igyekezetet másutt is, mint például a Ponty utcai, a Fehérvári úti, vagy éppen a Lehel utca - Dózsa György út sarki iskolák újjáépített tornyainál a kilencvenes években. Mennyire hiányzik ma is az Andrássy út 2., a FonçiPre-palota hatalmas sarokdísze, s a kisebbek is a szemben lévő oldalon, az Andrássy út 1. tetőzetének sarkain. Hiányzik a Szervita tér 3. kivilágítható földgömböt (valaha) tartó fantasztikus Atlasza, s számtalan kevésbé kimagasodó, de jellegzetes oromdísz a leszegényített homlokzatokról az Aulich utca 3-tól a Baross utca 34-ig, s tovább.

Kiváló házak születtek az 1920-as, 30-as és 40-es években is, sőt a "szocialista realizmus" korában, s még napjainkban is. A kertes városnegyedek helyére épült, a várost körülvevő, szinte körbezáró panel-lakótelepekről már nehéz lenne építészeti szempontból értékítéletet mondani. Senki sem kívánja, hogy ne épüljenek új épületek. Azt azonban igen, hogy ne a jó, a fenntartható, a felújítás után igazán élhető, az egyedi hangulatokat őrző házak helyére, azokat megtagadva, lepipálva, megsértve, durván "maguk mögé utasítva", mint ahogy az a Kálvin téren történt meg legutóbb...

Ahhoz, hogy megújuljon és megmaradjon az, ami érték, kellenek ösztönző eszközök. Nem lehet egyedül üdvözítő megoldás a műemléki védelem, a tiltás, a büntetés. E sorok írója javaslatára és előterjesztésére született meg mindjárt a rendszerváltás után a "Műemléki Alap" és a "Települési Értékvédelmi Rendelet", meg a hozzájuk csatlakozó, megpályázható pénzkeret a főváros jogi és pénzügyi rendjében. A jogszabályi lehetőségek szűkösek, a pályázható összeg kevés, s évek óta alig változik. Budapesten, de országosan sincs olyan ösztönzés, ami a kisebb-nagyobb anyagi támogatás mellett a pénz el nem vonásának rendszerével, adó- és illetékkedvezményekkel teremthetné meg a kedvet, az indíttatást az épített örökség megóvásához, helyreállításához. Régebbi demokráciákban ennek számtalan működőképes változata ismeretes, csak át kell(ene) venni a tapasztalatot, a módszert.

Persze egyfajta ösztönzés az is, ha fontos televíziós talk show-k hátteréül amerikai felhőkarcoló-csoportok sziluettje látszik a népszerű műsorvezetők mögött...

Nyílnak - a "globalizált" amerikai gyorséttermi láncok új üzleteinek átmeneti sikere, fellendülése után - az egyedi hangulatú éttermek, vendéglők, kávéházak, s egyre népszerűbb teraszaik az utcákon, ahol már a mindent ellepő kutyagumi "kezelésére" is megindult valami. Kifejezetten állítható, hogy a többség a graffiti híveit háttérbe szorítaná, s a mindent eltakaró falragaszokat, kis- és nagy hirdetményeket, reklámokat is. Sokan szeretnék megoldva látni a hajléktalan-problémát, a minden utcasarkon kolduló ember látványa inkább ellenérzést szül, mint szánalmat, kedvet a támogatásra.

Szeretnék egy olyan Budapesten élni, melynek a házai rendben vannak, az utcák és a városrészek őrzik jellegzetességeiket és a hagyományokat, ahol az új épületet láthatólag eleve ebbe a városba s hosszú távra tervezték, és ehhez illő minőségben valósították is meg, ahol az emberek hisznek a városi vezetőknek, akik hosszú távra gondolkodnak és terveznek, ahol működik a mindent elérő, megbízható tömegközlekedés, de ahol autóval is van hol megállni, és ahol lehet és érdemes sétálni a tiszta utcák során. Valami ilyenféle Budapesten szeretnék - hosszan - élni...