A választás lehetősége
________________
N. KÓSA JUDIT

 

Nagy félelmem, hogy Budapest jövője esetleg mégis olyan lesz, mint a jelene. Márpedig ez baj lenne: mert Budapest ma nehezen szerethető város. Ma olyan, mint egykori főutcája, a hosszú és csaknem nyílegyenes Király utca. A legeleje kis híján európai: nappal jó boltok, este változatos éttermek és a fiatalokat szép számban vonzó alternatív szórakozóhelyek teszik kellemessé, van díszburkolat és kandelábersor, és ha az ember nem az a kákán is csomót kereső fajta, talán föl sem tűnik, hogy a klasszicista-eklektikus városszövetbe épített új lakóház-monstrumok elszívják a levegőt a régi épületek elől. A csillagászati négyzetméterár végül is üdítően hat a környéken, beindul a lakáspiac, a kipofozott otthonok nyomában idővel megújulnak a homlokzatok is.

Még el sem érjük azonban a Nagykörutat, amikor határozottan sprődebbé válik a kép. Itt már a fények is mások: este borzongató hidegség permetezi végig az utcákat a régi neonokból, szusszannak és nyekeregnek a trolibuszok, a házak toronymagasak - a régi telekuzsora öröksége - és piszkos homlokzatúak - ami meg a kevéssé tehetős lakóknak mindent eladó rendszerváltáskori rövidlátás következménye.

Hiába a "jó" szakasz és a "rossz", az egész Király utca magán viseli a mai Budapest zavaros és élhetetlen megoldatlanságát. A bal oldala Terézváros, a jobb pedig Erzsébetváros. Más rendeletalkotó, más építési szabályzat, más szociális ellátórendszer, más hosszú távú terveket készítő, jövőalakító csapat. A közbeékelt műemléképületek egy újabb városállam rendelkezési körébe tartoznak: fölöttük a távoli - jellemzően: fönt, a budai Várban működő - műemlékvédelmi hatóság őrködik, fürdőszoba-kialakítási és homlokzatátfestési ügyeikben ott döntenek. A háromféle uralom alatt lévő házak lakói nap nap után más hivatalban instanciáznak, más a bánatuk, más az örömük, és ami a legfontosabb, más a nekik szánt jövő is. Csak a bosszúságuk azonos: budapesti parkolási koncepció - mi több: parkolóházak és mélygarázsok - híján, viszont egy autókkal túlzsúfolt városban élvén, este, hazatéréskor nekikeseredve róják a köröket lakóhelyük körül.

Habár ez csak egy utca, benne van szinte minden, amit a mai Budapestről el lehet mondani. Igazgatásilag széttagolt, szervezetileg átgondolatlan, örökségével kampányszerűen foglalkozó, jövőjét csak a közvetlen anyagi érdek szempontjából vizsgáló, az összeomlás szélén álló város. Egy olyan, területét és lélekszámát illetően nagy, az alváson túlmenő kívánalmakat azonban csak meghökkentően kis szegleteiben kielégíteni képes település, amely szereti magát szépnek, vonzónak és megkerülhetetlennek hinni, de már régen nem az. Budapest piszkos, lelakott, telefirkált, éttermei rendszerint csalódást keltenek, kultúrája megújulni szinte képtelen, és ha a jövőben bármikor, egyszer valóban sor kerül a Margit-híd felújítására, hát figyeljék meg, fájdalmasan zuhanni fognak a használtautó-árak. Kérdés, hogy a módszeresen szétvert tömegközlekedés akkor még képes lesz-e fogadni a ráfanyalodó egykori autós hadakat.

Utólag csöndes irigykedéssel gondol az ember azokra az elődökre, akik hajdan Budapest jövőjén merengtek. Könnyű volt nekik központi pályaudvart vagy épp hatalmas piramist álmodni Rákos mezejére, barlangvasutat a város alá vagy kötélpályát föléje, hajózható csatornát, nemzeti panteont, roppant fároszt. Ötleteik útjába csak a józan ész állíthatott gátat, de a megvalósulás nem volt eleve elrendelten kudarcos. Ám ha mi idézzük fel az utóbbi másfél évtized "nagyberuházásainak" történetét, hát csak vesztett csatákat és dafkeépítkezéseket látunk. Négyes metró? Nemzeti Színház? M0-s híd? A konszenzusképtelenség tantörténetei, az egymást olykor már a gonoszkodás kedvéért is bosszantó hatalmi centrumok packázás-odüsszeiái. Vagy éppen a nettó gyávaságéi: emlékezzenek csak a Lágymányosi híd lehajtójára, amely a lehető legképtelenebb útvonalon épült meg csak azért, mert épp azokon a szakaszokon éltek olyan emberek, akiknek nem voltak elég jók az érdekérvényesítési módszereik. Ahol hangosabb népek laktak, ott meghátrált az érvényes jogszabályokkal felvértezett, de a választásoktól rettegő döntéshozó.

Végletekig elcsépelt jelszó manapság visszasírni a régi jó Közmunkatanácsot, de bármerről közelít is az ember a jövő Budapestjéhez, mindig a múltnál köt ki. A rendszerváltáskor megalkotott fővárosi törvény alapgondolata, hogy az egyformán erős kormány, főváros és a helyi önkormányzatok megegyezéskényszere gyümölcsöző párbeszédhez vezet majd, egyszerűen nem vált valóra. Ehelyett állandó politikai viszályok, nyers - a lehető legnyersebb: anyagi - érdekek, bénító tehetetlenség határozta meg Budapest sorsát. Talán ha lenne időnk kivárni, míg beérik a demokrácia, ismét hozzászokunk annak intézményrendszeréhez, kisülhetne ebből valami jó is. De hát nem maradt egy percnyi elvesztegetni való időnk sem.

Az elmúlt tizenöt év ugyanis nem a pangás, hanem a szabályozatlan és átgondolatlan fejlődés időszaka volt. Anélkül, hogy egyszer is alaposan végiggondoltuk volna, milyen jövőt szánunk a városunknak, visszafordíthatatlan folyamatok indultak meg, és helyrehozhatatlan hibák történtek. A leglátványosabb Budapest fizikai átalakulása: úgy létesültek tucatszám a hatalmas bevásárlóközpontok, úgy lepték el a minősíthetetlen építészeti megjelenésű házak a budai hegyvidéket, úgy szaporodtak el minden lehetséges és lehetetlen helyen a lakóparkok, hogy korábban egyszerűen nem volt mód lefektetni a városfejlesztés alapelveit. Mi legyen az ipari övezetekkel? Az üres területekkel? A zölddel? A vízpartokkal? A klasszikus városközpont lerobbant épületállományával? A lakótelepekkel?

Soha, de soha nem ültek össze közös tervet alkotni mindazok az emberek, akiknek együtt kellett volna választ adniuk ezekre a kérdésekre. Mindenki ment a maga feje után, eladott, bontott, épített, aztán most láthatjuk az eredményt. Budapest igazi organikus település lett: odanőttek benne az irodaházak és a lakóterületek, oda a kereskedelmi központok, ahová a tőke kedve őket növeszteni akarta. Városvezetői tudatosság nem volt ebben egy csepp sem. És ugyanez igaz a városi élet minden más szférájára is. Összehangolatlan a közlekedés fejlesztése - tessék csak megnézni a sétálóutcákat kialakító kerületeket: még egy sem gondolt arra, hogy a szomszéd sarkon lakó másik kerületbeliek ezután hogy mennek majd haza -, abszurd helyzeteket produkál a szociális rendeletalkotás eltérő mivolta, s persze ahány önkormányzat, annyiféle kulturális stratégia és oktatási rendszer.

Ne áltassuk magunkat: belátható időn belül nem lesz lehetőség a fővárosi törvény megváltoztatására. Egyszerűen nincs olyan ok, amely arra kényszerítené a törvényhozás pártjait, hogy valóban át akarják írni a megbukott jogszabályt. A zavaros helyzet sok szempontból gyümölcsöző, sőt olykor még kényelmes is lehet, így Budapesten és polgárain kívül tulajdonképpen senkinek sem érdeke a radikális módosítás.

Ezt saját erőnkből kell tehát megoldanunk. Bármilyen utópisztikusan hangozzék is, ennek a rosszkedvű, lerongyolódott, nehezen feloldható érdekellentéteket cipelő városnak kell valahogy arra kényszerítenie a politikai döntéshozókat, hogy törvény híján is működjenek együtt, ésszerű kooperációval tervezzék meg a közös jövőt.

Erre pedig csak olyan polgárság képes, amelynek határozott Budapest-tudata van. Öntudatos budapesti.

A mai pesti ember ugyanis nem ilyen. Könnyű volt egy évszázados folyamat révén kialakult Budapesten, egy belakható, kis túlzással gyalog is bejárható városban tősgyökeres pestinek, budainak, esetleg óbudainak lenni. Amíg olyan elitje, értelmisége, művészvilága volt a városnak, amelyben mindenki ismert mindenkit, amíg tudta az ember, hol mit kapni, melyik iparos hogyan dolgozik és hol főzik a legjobb marhapörköltet, Budapest lényegéből fakadt az egyközpontú igazgatás és az érdekegyeztetésen alapuló Közmunkatanács felállítása. Nagy-Budapest megszületése, majd lakótelepekkel való szétveretése, azután a rendszerváltást követő széttagolás azonban a városlakók identitását is elmosta. Ma az ember kőbányai, Fradi-drukker vagy H. R.-es, ha egyáltalán meg akarja határozni magát - de ritkán mondja azt, hogy budapesti.

Mégis létezik már egy erősödő réteg, amely megtanult újra egész Budapestben gondolkodni. Alighanem a múlt megmaradt emlékeinek védelme, megmentésük vágya volt e szinte láthatatlan és jórészt artikulálatlan mozgalom eredője. A városvédők, a helytörténeti körök, civil egyesületek adták az első lökést, aztán elkezdett újjászületni a pesti kultúra és a klasszikus társas élet. A Belső-Erzsébetváros lerombolása ellen tiltakozók, akiket a hatalom előszeretettel "rózsadombiz" le - így sugallva, hogy könnyű nekik "onnan" ágálni -, épp arra szolgáltattak bizonyítékot, hogyan lehet hatékonyan fellépni akkor is, ha nem a saját tulajdonunkat, a közvetlen érdekünket fenyegeti veszély.

Ha van jövője Budapestnek, akkor az az ilyen civil szemlélet. A pártérdeket nem, csak a hely és a helyiek üdvét szem előtt tartó elszánás, amelynek idővel meg kell jelennie az önkormányzati testületekben és a döntéshozó bizottságokban is. Ha így lesz, akkor nem szekértáborok delegáltjai, hanem érdekképviselők ülnek majd a szomszédos városállamok vezetői székeiben. Ők már képesek lesznek tárgyalni, megegyezni.

Meg kell tanulnunk választani.