Változás vagy fejlődés?
________________
GYŐR ATTILA

 

Az egyik meleg novemberi estén a mesés kivilágításban tündöklő New-York palotát bámultam az autósok parkolási szándékát megregulázó Demszky-karók egyikének támaszkodva. A pusztulásból nemrég felújított palota, Hauszmann Alajos remeke, nehéz feladatot oldott meg kifogástalan természetességgel: a körút felé a Palazzo Vecchio könnyedségével szökken a szimmetrikus homlokzat egyre visszafogottabb tagozatokon át a karcsú toronyig, míg a Dohány utcai homlokzatot a főhomlokzathoz kapcsoló kis rizalittal saroképületként is tökéletes megjelenésű az impozáns építmény. Szinte észrevétlenül gördült el a palota előtt egy Combino villamos, a novemberi tavaszban az emberek a szlömösödésből feltámadni látszó Nagykörút fényárban úszó kirakatait nézegették. Francia, angol, német turisták jártak a körúton, régen bolyongtam erre este, de nem csak emiatt fogott el a gyakran kopogtató érzés, hogy külföldön sétálok. Letérve a körút egyik mellékutcájába, óvatosan lépkedtem, hisz a lakóházak falának szinte minden kiszögelléséből kis patakok futottak a járda közepe felé. A negyedik parkoló autó mögül dolgát végző nőt riasztottak fel lépteim, a Jókai utcában egy férfi saját autója jobb hátsó kereke mellett könnyített magán.

Budapest az ellentétek városa, mondhatnánk, ahol a fény és az árnyék szépen megfér egymás mellett. A fejlődés fele útján álló város, kulisszákkal és koszos mellékutcákkal. Pedig talán csak arról van szó, hogy nincs elegendő közvécé, mely éjjel-nappal rendelkezésre állna. Amszterdam tiszta város, szinte minden második sarkon piszoárok állnak, ám a királynő születésnapjának estéjén a város minden utcája emberi vizelettől volt síkos és büdös. Párizsban nyilván hasonló problémák vezettek oda, hogy a komoly anyagi veszteségek ellenére ingyenessé tették az öntisztítós vécéket. Sem a Szajna, sem az Amstel partján nem gondolják, hogy az ellentétek városában élnének, megoldandó problémákat látnak maguk előtt, melyeket aztán jó hatásfokkal meg is oldanak. Nálunk sokan mondják szkeptikusan, hogy Budapest csodaszép város, a legszebb fekvésű, legszebb panorámájú város közel s távol, csak nem szabad kiszállni a repülőgépből. Városunk hasonló problémákkal küzd, mint a többi európai (és világ)város: kosz, túlburjánzó közlekedés, levegőszennyezés stb... Hajlamosak vagyunk drámaian felfogni helyzetét, ahogy a szociálpszichológusok szerint mindent azonnal túlreagálunk. Városunk nem vergődik semmiféle közép-európai kiúttalan determinizmusban, de feladatai számosak, megvitatásra, megoldásra várnak. A város problémái szinte mindenki előtt láthatóak, én csak azokról szólnék, melyek szorosabb-lazább kapcsolatban vannak a műemlékvédelemmel.

Budapest a külföldi látogatók szerint a kontinens egyik legszebb városa. Higgyük el nekik. Kevés város kapott két - igaz, egymást kiegészítő - világörökségi besorolást: 1987-ben a dunai panoráma, 2002-ben az Andrássy út került fel a kitüntetést és különleges nemzetközi figyelmet jelentő listára. Csak meseszép helyek érték el ezt a megtiszteltetést: Róma, Párizs, Lyon, Nápoly, Krakkó kategóriájú városok történeti magja áll hasonló védelem alatt. Budapest valóban több mint különleges épületek alkotta együttes: "Budapest a három legnagyobb historizáló város egyike a világon" (Ráday Mihály), egységes szemléletet követelő "szuper-műemlék" (Lővei Pál). Csak emlékeztetőül: a világörökségi védelem nem jelent jogilag semmiféle felügyeletet a védett terület felett, azt az adott ország örökségvédelmének kell megteremtenie. Budapest védett, ún. műemléki jelentőségű területe (MJT - az ezt kimondó rendelet csak hosszas viták után 2005 tavaszán született meg) szinte nem terjed túl a világörökséggé nyilvánított településdarabon és védőzónáján. Így állhat elő az a furcsa helyzet, hogy a Klauzál utca páros oldala a világörökség védőzónájaként a budapesti MJT része, ahol a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) szakhatóságként intézkedhet az átalakításoknál, az utca túloldala viszont jogi védelem híján ki van téve a kontroll nélküli bontásoknak. Hasonló aránytalanság mondható el a Király utca Csányi utcától kifelé eső részéről vagy a Dohány utcáról: az utca két oldala eltérő jogi helyzetben várja jövőjét. Nincs egységes védelem alatt a Nagykörúton belüli rész: a Palotanegyed (a Belső-Józsefváros) teljességgel, a zsidónegyedként is emlegetett Belső-Erzsébetvárosnak pedig a külső fele fekszik az MJT-n kívül. Budapest belterületén eközben egyre gyakoribbak a bontások: egységes városi koncepció nélkül, kerületi érdekeknek megfelelően bontanak épületeket. A régi lakóházak elbontásának csak részben oka az állapotuk, egyre gyakrabban csak földszintes vagy egyemeletes voltuk jelenti halálos ítéletüket. A foghíjak egyre szaporodnak, illetve a régi házak hűlt helyén új épület emelkedik. Haladunk a London egyes történeti részeit jellemző, régi és modern épületek váltakozásából kialakuló vegyes településszövet felé. London azonban számtalan olyan attrakcióval rendelkezik, amely bőségesen kompenzálja az utcakép torzulásait, arról nem is beszélve, hogy az új beépítések színvonala sem mérhető a magyarországihoz. Budapest történeti részén belül a Ferencvárosban már lezajlott egy ilyen jellegű rehabilitáció, s bár lakhatóvá, élhetővé tette a környéket, a kerület elvesztette történeti jellegét: hiába őrizték meg a kis ráfordítással hasznosítható állapotú régi épületeket, inkább igényes lakótelep mint felújított történeti városrész bújt ki a ferencvárosi földből.

Az egységes koncepció nélküli fejlesztések okozta károk enyhítésére a KÖH-nek nincs jogi alapja, és kétséges az is, hogy a jogalap esetleges megteremtése esetén lenne-e ereje következetesen végigvinni örökségvédelmi elképzeléseit. A város- és kerületvezetések ellenében, a lakosság passzivitása mellett nem lehet a városra erőltetni az örökségvédelmet. A lakosság passzivitása ugyanis, minden erre utaló jel dacára, nem változott meg. Az úgynevezett zsidónegyedben gyarapodó bontások miatti botrány egyik kirobbantója 2004 nyarán az Óvás! nevű civilszervezet volt, amely akcióival tagadhatatlanul hozzájárult a Klauzál utcáig terjedő rész védetté tételéhez. Kitűnő marketing-fogásokkal, remek szervezéssel e pár, egyre fogyatkozó számú lelkes ember sokáig tudta hallatni hangját. Úgy tűnt, hogy az önszerveződés, ami várossá teszi a városokat, s Budapest kultúrájának számos területén komoly eredményeket hozott (társulatok, fesztiválok, felvonulások stb.), megszületik a műemlékvédelemben is. Az egységbe szerveződött civil csoportok legsikeresebb akciója furcsa módon egy kevéssé jelentős épület, a Király u. 40. megmentéséért zajlott. A jogállamiság szabályaihoz visszatérített eljárás (ezért küzdeni kellett 2006-ban!) az épület megtartásához vezetett, azonban nem vonta magára annak a rétegnek a figyelmét, amely a felmerült problémát megoldani hivatott: a politika, az érintett polgármestereken kívül, nem figyelt fel a választási időszak kezdetén (2006 februárjában, márciusában járunk) kibontakozó botrányra.

A politika számára az örökségvédelem melléktéma, anyagi hozadéka látszólag kevés, inkább kellemetlen mellékhatásokkal jár. A kimerült civilszervezetek sokáig nem lesznek képesek a zsidónegyedben látottakhoz hasonló akciókat szervezni, a közigazgatás megszorításait elszenvedő örökségvédelmi hatóság ereje is gyengülni látszik, így csupán a politika rendelkezne megfelelő erővel a kérdés tisztázásához, amelynek hozzáállását már láthattuk. Pedig az örökségvédelem sokkal fontosabb, mint amilyennek első pillantásra látszik: városaink megjelenése nemcsak a húzóágazatnak számító turizmus szempontjából döntő jelentőségű, hanem a városban lakók mindennapjaiban, identitásában is fontos szerepet játszik.

2006 októberének építészeti kérdésévé lépett elő a toronyházak építésének szükségessége, illetve tiltása. London városképének egyik ékévé vált a nemrég emelt, uborkának gúnyolt felhőkarcoló. Közvetlen szomszédságában gótikus és reneszánsz templomok, viktoriánus házak állnak. London városszövetében nem idegen test egy ultramodern épület, az angol fővárost már majdnem annyian keresik fel kortárs épületeiért, mint évszázados régiségeiért. A modern épületek (nem mind toronyház persze) bemutatását külön szervezetek irányítják, sétaútvonalak, ismertető füzetek állnak az érdeklődők rendelkezésére. Budapesten is lehet esztétikusan elhelyezni modern épületeket, erre láttunk is néhány jó példát az utóbbi időben. Valószínűleg toronyházakat is be lehetne illeszteni harmonikusan a város szövetébe. Mégis érdemes végiggondolni: ismerve a magyarországi lehetőségeket, mindezzel nem okozunk-e kárt a városnak (és most nem a toronyház közlekedést, kereskedelmet, egyszóval az életet átalakító szerepére, csak városképi megjelenésére gondolok). Nem tesszük-e tönkre azt a historizáló-szecessziós városmagot, amely magasabb színvonalú volt a korabeli New York építészeténél (az első világháborúig legalábbis, mely egybeesik az első felhőkarcolók megépítésével, mely ott valóban új építészetet jelentett). Budapest egyedülálló karakterét az 1867 és 1918 között emelt épületek csodálatos együttese adja, melyhez a két világháború közötti időszak kiváló építészei is értő érzékenységgel tették hozzá kiváló alkotásaikat. Egyre megy, hogy lelkület nélküli lakótelepek, lakóparkok bontják meg, tördelik szét az együttest, vagy toronyházak. A párizsi Défense-hoz hasonló együttes kialakítására van lehetőség a történeti városmagon, azaz a külső körúton kívüli területeken, amennyiben a város fejlődése szükségessé teszi megépítésüket. De csak akkor. Kósza ötletekért ne áldozzuk fel a még ma is létező, világszínvonalú építészeti együttest, ami Budapest belterületét jelenti.

Városunk nagy fejlődés előtt áll, ezt nem lehet nem észrevenni. Szétszabdalt városirányítással, a politika által bevezethető reformok, kedvezmények nélkül, az itt élő lakosság további passzivitásával félrecsúszott változás, nem pedig fejlődés vár rá. A feladatok megoldhatók, megfelelő elszántsággal, bátorsággal jó irányba lehet terelni a jövőt. Csak kicsit kellene túllátni, túllépni a mai helyzeten.

Budapest nem az ellentétek városa. Közös felelősségünk, hogy ne is tegyük azzá.