Budapest tegnap, ma, holnap
________________
GRANASZTÓI GYÖRGY

 

Válasz három kérdésre

Budapestre, szülővárosomra és lakhelyemre gondolva az első kép, amely most délután felmerül előttem, a következő. Egy "Applehouse" nevű luxuslakóház, amelynek csupaüveg bejárata teljesen új, hatalmas előtérbe vezet, közepén egy óriási villogó piros almát ábrázoló plasztika, balra a pult egy fülbevalós kigyúrt kolosszussal, aki az erőt és egy kis fekete kese ember, aki az észt képviseli, mindkettő sötétkék öltönyben, fehér ingben, liláskék nyakkendővel és nyakkendőtűvel. Ők az őrök. Tovább haladva a túloldalon, az alma mögött belépünk a liftbe, amelyben lábteniszezni is lehet, akkora, három falát tükrök borítják. Repít a magasba, a legnagyobb lakás sem több 70-80 négyzetméternél, de majdnem ekkora terasz is tartozik mindegyikhez, körpanorámás kilátással. Az építő-vállalkozói smucigság és a nagyzolás keveredik az önmutogató látszatélet bunkóságával. Mondják, hogy az egyik beköltöző három lakást vett fenn a tető alatt, és a teraszaira sziklakertet épített, a köveket a liften vitette fel, amely a negyedik fuvar után kilehelte a lelkét, egy héten át javították. A másik véglet házaiban, mondjuk a külső Baross utca mellékutcáiban, a falak nedvesednek, a gangon vastagon pereg a rozsda a korlátról, a latrina az udvar végében, mint már az első világháború idején, a lakók nappal hálóruhát viselnek, éjjel télikabáttal takaróznak, a közműszámlák kiegyenlítetlenek, és ha az ember tovább erőlteti ezt a kontrasztot, olcsó populizmussal vádolják, ami a fővárosi közéletben egyébként trendi kifejezés.

A háború előtti Budapestről fennmaradt fekete-fehér fényképek és filmek alapján az az embernek a benyomása, hogy a város ápolt és tiszta volt. Az ellentétek a nagy budai villák és pesti rész lakásviszonyai között persze hasonlíthattak a maiakhoz, nyomor, tüdővész, vagonlakók. Vagyis a rendezettség segít eltüntetni a piszkot és a szégyent, tehát szőnyegalásöprés, patyomkinfal - igen, ez is lehetséges. Ma nyoma sincs azonban ennek a törekvésnek, mert senki sem szégyelli magát miatta. A háború után összegyalulta a házakat és az életkörülményeket a kommunizmus, amely nivellálni akart, például a nagy lakásokat társbérletesítette. Ideológiai okokból a termelésre összpontosított, a szolgáltatások minőségének javítását vagy fenntartását burzsoá igényességnek tekintette, a jobb módú, pláne osztályidegen népességet kitelepítette vagy további családokat költöztetett otthonukba, így lettek például közösek a mellékhelyiségek. Emlékszem, apám, néhai Granasztói Pál, az író és urbanista többször is elmagyarázta nekem annak idején, hogy a millenniumi időszak nagyságát a még mindig működő víz- és csatornahálózat, a villanyvezetékek és a minden viszontagságot átvészelő épületek bizonyítják, pedig a várost a telekspekulánsok formálták azzá, ami ma építészeti értékeinek is forrása. Működött még jóval az után is, hogy a sorsára hagyták.

Az 1989-ben bekövetkezett fordulat óta történt változásokat azért tudom nehezen értékelni, mert ebben gátol a saját foglalkozásom. Várostörténészként - aki az emberek élete iránt érdeklődik, és elsősorban a sorsok alakulásán keresztül próbálja megérteni az épített környezet változásait - megtanultam, milyen nehéz véleményt alkotni. Mást figyel az ember a Gellérthegyről vagy egy sétarepülésből letekintve, ismét mást a hétköznapi zajban, zsúfoltságban. Távolság és közelség, kuszaság és erőltetettnek, kietlennek érzett köztéri architektonikus hatások keverednek a régebbi és az újabb kardlapozások, más tömegjelenetek emlékeivel. Ha régen nagyobb volt a rend, ugyan kinek is volt az a rendje, és miért működött jól vagy rosszul.

A város tehát, röviden, vélemény a városról. A magam szakmájában megtanultam, hogy nehéz véleményt formálni mindarról, amit a városról, a társadalomról az emberekre hivatkozva szokás állítani a közéletben. Például apám az építészekről, a megfagyott muzsikusokról szeretettel, de bizonyos iróniával hangoztatta, hogy óriási egójuk a képzeletükben sokasodó, hatalmas, mindent elborító épületeik terhét hordja, egy komolyabb építésznek már egy zsebkendőnyi területről is csak a lehetséges megrendelés, az alkalmazható terv és kivitele jut az eszébe.

Mindezt előrebocsátva az utolsó tizenöt évre szerintem a törés és a megzavarodás kifejezés illik. Miként nem volt világos, milyen korszak következik, mit kellene az új épületeknek megjelenítenie, lesz-e új arculata Budapestnek, a társadalom is elszenvedője volt a változásnak. A változásnak, amelynek egyik újdonsága, hogy nincs is társadalom többé, eltűnt, mert széthúzó vagy közömbös csoportosulások, rétegek élnek egymás mellett, egyre jobban különböző anyagi viszonyok között, az embereket legfeljebb az köti össze, hogy nagyjából ugyanazt látják a tévében. Társadalom addig volt, amíg hinni lehetett a haladásban, a tudomány erejében, a technika áldásaiban, a mindenkire vonatkozó erkölcs érvényesülésében és abban, hogy az osztálytársadalom a munkásság vezető erejére támaszkodva képes javítani az életkörülményeken. Méghozzá folyamatosan. A város volt a haladás laboratóriuma és terjesztője, a lakótelepeivel, a rendezett tömegközlekedéssel, a metróval és a Népstadionnal, minden lakásban villany, áttértünk a földgázra. Az utazás megkezdéséhez a metróban egyforintost kellett bedobni a mozgólépcső felső végén. Moszkvában öt kopeket, és egy vasrúd rávert a bliccelni szándékozó térdére, méghozzá olyan erővel, hogy két érvénytelen kísérlet kórházi kezeléssel fenyegetett.

Megjegyzem, annak idején - a párizsi metróban szerzett tapasztalataim alapján - komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy a szocializmus és a kapitalizmus közti alapvető különbséget nem lehet-e ebből levezetni. Párizsban ugyanis a belépés előtt zárva volt a bejárás az utas előtt, a szocialista rendszerben, fel Prágáig, Berlinig ellenben nyitva. A kapitalizmusban a zár nyílt ki a jegykezeléskor, a szocializmusban a szabad pálya zárult le, ha az ember nem váltotta meg a jogot. A problémának, s a szimbolikusnak gondolt különbség értelmének, sohasem tudtam a végére jutni, saját intellektusom korlátaiban ütköztem, pedig többször próbálkoztam a következtetés végigvezetésével.

Szocializmus. A szocializmusban, amit ma kommunizmusnak nevezünk, különösen az első időkben, még létezett valami világmegváltó szándék, amely abban is kifejeződött, hogy például megtervezték a lakótelepi házak környezetét. A tömeges lakásépítés kísérőjeként parkosítottak, óvodák, üzletek és más közösségi létesítmények épültek. Abban a csalóka hitben, hogy majd ettől jobban érzik magukat az emberek. Apám hívta fel a figyelmemet arra, hogy az efféle naiv racionalizmus szemléletének megfelelően az ösvények, a sétányok, az átjárók mindig derékszögben találkoztak, ami egyébként nagyon idegesítő. Kanyargós ösvényeket tapostak tehát az emberek a gyepen, amely kikopott, a kisgyermekes anyukák lazán elengedték kezükből az uzsonna papírt, a Inota szelet ("kukoricás nugát") sztaniol csomagolását, a füvet senki sem locsolta, a homokozó is úgy maradt, néhány év alatt lepukkantak a hinták és a padok, viszont megnőttek a bokrok és a fák. Egyre többen kezdték megutálni a lakótelepi életet, a szűkülő panellakásokat, a házak lépcsőházaiból áradó, dermesztő elidegenedést.

Budapest változása 1989 óta azt a szétesést tükrözi, amely a társadalomban ment végbe, s ami nem feltétlenül a hirtelen politikai változás folyománya, hiszen előzményei jóval korábban jelen voltak már. 1989 után felgyorsultak a dolgok. Nem csak a szegény és gazdagabb részek közti különbség lett gyorsan nagyobb, hanem ezzel párhuzamosan a közös használatban lévő területek állapota iránti közöny is teljesen általános lett, a közterület csúf állapotáról, kisajátításáról nem is beszélve. Elkerítés, toldaléképítés, engedélytől való eltérés, fennmaradási engedély és büntetés mint az építkezések velejárója csakúgy, mint a teljes megvetés minden iránt, ami a lakáson vagy a kerítésen kívül található. Mert ezzel párhuzamosan drámai a következménye a hatósági szakszerűség hanyatlásának, a következetlenségek, szemet hunyások tömegeinek, amelyekről az ember azt gondolja - okkal, ok nélkül, más kérdés -, hogy kenőpénz, korrupció nélkül nem lehetségesek.

Persze jogos és helyénvaló annak a szempontja is, aki a várost elsősorban műalkotásnak látja, aki a nagy középületek és más nagy méretű épületek minőségét, számát veszi tekintetbe. 1989 óta az én megítélésem szerint viszonylag kevés jó épület készült, a város nem változik olyan gyorsan, mint az európai fővárosok többsége. Ellenben elkeserítő egyes belvárosi és távolabb eső városrészek, különösen pedig a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út kiürülése, a Baross tér lezüllése, a pályaudvarok, így a Keleti és különösen a Déli pályaudvar nyomora.

A város megoldatlan problémáit érzékelem, de módszeresen végigmenni rajtuk nem vagyok képes. Inkább három olyan általánosságot említek, melyekből számos nehézség levezethető. Miközben a kezdetek óta Demszky a polgármester, jelenléte csak a növekvő káoszon mérhető le, nem városatyai tevékenységének markáns jelein. Nem látni itt semmiféle tartós és konkrétumokban is megnyilvánuló várospolitikát, netán filozófiát, amelynek hatását, éppen a vezetés stabilitása miatt, már régóta érzékelni kellene. Önmegvalósítási törekvés, kommunikáció van. A másik problémacsomag abból adódik, hogy a negyvenes évek vége óta nincs olyan közintézmény, amely a mai realitásokhoz alkalmazkodva betöltené az egykori Közmunkatanács szerepét. Ezért nem világos a kapcsolat az állam és a főváros között, holott az Európai Unió mostantól várható támogatásai miatt egy ilyen szerv létrehozása és átlátható működése még inkább felértékelődik.

Nagyon súlyos gondok forrásának tekintem azt is, hogy a saját történetisége iránt a város nem fogékony többé. A világon egyedülállóan egységes és kiterjedt századvégstílusú épülettömeg páratlan lehetőséget kínál minden új funkció befogadására, a régebbiek modernizálására, mert a történetinek tekinthető pesti és budai rész épületeinek méretei nagyok, az építészeti megoldások egymásra hasonlítanak és a funkciók tekintetében komoly rugalmasságot engednek meg. Példának elég a New-York palota történetére utalni, amely nem Boscolo hotelnek született annak idején.

Ehelyett az építtetők többsége ma rombolni akar, hogy új és modern épületeket húzhasson fel a romokon. Brüsszel rossz példája figyelmeztet, mi a veszély, mit kellene elkerülni. Ott mentségül talán fel lehet hozni, hogy nem hatalmas bérházak és középületek akadályozták az új építkezéseket, hanem kis családi házak tömegei, amelyek, ellentétben a budapestiekkel, jóval nehezebben képesek funkciót váltani. Az egységes városképet jóvátehetetlen károk érték Brüsszelben a hatvanas évek óta, és szerintem növekednek a jelei, hogy a brüsszelesedés nálunk is elindulhat, különösen a pesti oldalon. Mindenesetre a budai hegyvidék beépítése már lezárult az utóbbi négy évtizedben, és az eredmény lesújtó. Különösen elkedvetlenítő, jellemző, sőt felháborító, hogy milyen hitvány a nagy anyagi erővel épült luxus lakóházak építészeti ízlése, hogy ezek engedélyezési eljárásaiban mennyire nem érvényesül valamilyen urbanisztikai felfogás. A baluszteres, álneobarokk rémálmok, az óriási kerítések, a hivalkodás színei és formai megoldásai, röviden az újgazdagság ízléstelen önmutogatásának számtalan példája kirívóbb, mint a hatvanas-nyolcvanas évek kispénzű, hat-kilenclakásos társasházainak tömege.

Éppen a budai hegyvidék beépítése illusztrálja, hogy Budapesten nagy változások történnek a hétköznapi életben. Teljesen átalakult a telekommunikáció, hiszen 1989-90-ben például még a telefon kiváltság volt, csakúgy, mint a keleti márkájú autó. Döntő fordulat történt a lakások energiaellátásában is, ami megnyitotta az utat a fűtéskorszerűsítések és a háztartások gépesítése előtt. Teljesen átalakult az ingatlanok tulajdonlása, felszabadult az ingatlanpiac, megjelentek a hipermarketek, a szupermarketek, a plázák és még sorolhatók tovább a változások. Ezek úgy mennek végbe, hogy a város kiterjedése és lélekszáma már alapvetően nem változik. Budapest Trianon óta a magyar városhálózatban olyan, mintha az országnak hatalmas vízfeje lenne, ezt mindenki tudja. Ha kisebb mértékben is, de Bécs és Prága is hasonló helyzetben van. Bennünket azonban némiképpen becsap a kétségtelen tény, hogy ekkora nagyvárost Berlinig, Kijevig, Isztanbulig nem lehet találni, s ebből magától értetődőnek gondoljuk, hogy Budapest regionális főváros is lehet.

A város mai problémáiból aligha lehet következtetni a jövőjére, az utópiák egyoldalúak, városok esetében pedig általában az esztétikai élményt sugárzó változásokra összpontosítanak. Ha a közeg megfelelő, a nagyszabású és életközeli célokat megvalósító beruházások erőteljes fordulatot hozhatnak. A mai gyakorlat azt mutatja, hogy nálunk ehhez elsősorban központi akarat és állami költségvetési támogatás kell. Másutt a magántőke is képes arra, hogy a város képét módosító, hétköznapi életébe funkcióváltást vagy -eltolódást is megvalósító és nem utolsó sorban jelentős szimbolikus üzenetet hordozó átalakítást, építkezést finanszírozzon. Olyasmit, ami már a puszta megjelenésével is üzenetet sugároz a város megújulásáról, gyarapodásáról.

Úgy érzem, hogy Budapesten a dolgok mai állása szerint ilyesmire nem lehet számítani. A Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája vagy az új fedett sportcsarnok egy letűnt vagy legalábbis zárójelbe került korszak alkotásai. Kérdéses, leszünk-e regionális főváros, akar-e a banktőke itt afféle kis Frankfurtot létrehozni. A város átalakulását a spontán folyamatok, az energiák áramlása táplálja, de mindig, minden korban dilemma volt, hogy ez az áramlás milyen formákban ölt testet. Még egy olyan európai nagyváros esetében is, mint Budapest, felmerül, hogy az energia, azaz a muzsika elapad-e csak azért, mert nem megfelelő hangszereken szólal meg, vagy mert a zenészek, a koncert alkalmatlanok rá. A megfagyott muzsika több mint egyszeri műalkotás, az urbanisztika nem szorítkozik az építésre és az általa megalkotott épületre.

A jövő problémáit nem a pénzhiányban, nem a gazdasági nehézségekben látom. Sokkal inkább az egyoldalúságot, az egyensúlyhiányt és a torzulásokhoz vezető individualizmus következményeit érzékelem mögöttük. Az egyéninek tekintett érdek érvényesítése dzsungelharchoz vezet, a közéletiség individualizmusa a részvételt a közösség dolgaiban a piac mintájára képzeli el. A városban már ma is nagy számban és jól láthatóak az öncélú, semmihez sem alkalmazkodó, legkevésbé a saját környezetük lehetőségeit mérlegelő, gyakran önző megrendelői érdekeket megvalósító és a szabályokat látványosan megsértő épületek. Bámulatos dumákat lehet hallani. Az egyik gyöngyszem az volt a közelmúltban, amikor egy építész a Mammut bevásárlóközpont stílusához alkalmazkodó városnegyed építéséhez akarta elbontani a Moszkva tér teljes térfalát.

A város, élőlényként, a maga egyéni módján követi a társadalmi változásokat. A veszély éppen abban áll, hogy a gyors változások tartós lenyomatai nemzedékeket fognak elkísérni. Tudom, hogy a város jövőjéről szóló fejtegetést illik bizakodóan, a jövőbe vetett hittel zárni, netán ábrándozni a szépségről. A várostörténet azt mutatja azonban, hogy hosszabb időtartamban szinte semmit sem lehet megjósolni. A hegytetők után újabb hegytetők, újabb völgyek és erdők következnek, a képzelet pedig nem képes túljutni az első stáción, a jövő angyalait és démonait mindig az első domb mögé szoktuk képzelni. Tehát oda, ahonnan még vissza tudnak jönni közénk, és nem illannak el végleg a semmiben.

Ma a várost fenyegető három démon: az egyensúly hiánya, a szakszerűtlenség és a közöny a múlt iránt. Az egyensúlyt a különféle politikai és városformáló törekvések, irányzatok között kell megteremteni. A szakszerűség az individualizmus ellentéte abban az értelemben, hogy csak közös tudás és tapasztalat teremthet jó megoldásokat. Ez vonatkozik a szakiparra éppen úgy, mint a szakszerű bürokráciára. A jó megoldások amellett csak részben költségkímélők.

A múlt ismerete és mérlegelése nélkül csak a pillanatnyi megoldások ölthetnek testet. Miféle megfagyott muzsika lesz például abból, amit ma új kormányzati negyednek nevez a szakzsargon? A Nyugati pályaudvar hosszában a Ferdinánd hídig, a Podmaniczky utca mellett jönne létre, a hivatalos indoklás pedig illusztráció előbbi állításomhoz. 5700 főt kívánnak elhelyezni, ugyanannyit, mint az érintett minisztériumok jelenlegi létszáma. Ez nem államreform a kisebb állam jegyében. Azért kell, mondják, mert olcsóbb lesz az üzemeltetés, jobban elhelyezhető az informatikai rendszer, és lesz garázs is mindenkinek. Ráadásul el lehet adni 35 minisztériumi ingatlant összesen 104 milliárdért, az új épületekért pedig csak bért kell fizetni. Apró részletként szó sem esik arról, hogy a Podmaniczky utca házainak nagy része hihetetlenül lepusztult, szörnyű állapotban van. Megjegyzem, Brüsszelben az Európai Unió (Bizottság, Parlament) negyedének kiépülése alig lendítette fel a környék épületeinek rendbetételét.

A jövőből, a domb túloldaláról visszajáró démon ebben az esetben egy vízió számomra, amely a válság képzete. A város központjában található az eladásra szánt épületek zöme, az ötödik kerületben egyedül négy meghatározó jelentőségű műemléképületet adnának el. Ilyen például az Alpár Ignác féle eklektikus volt banképület, most Pénzügyminisztérium, vagy a Hild József által épített sarokház, az úgynevezett Tanzer ház, amely a Szociális és Munkaügyi Minisztériumé. A kormányzati épületek mérete jó néhány esetben meghaladja a nyolcezer négyzetmétert.

Ez több mint ingatlanváltás vagy ingatlanmanőver. Az épületek a nemzeti múlt pótolhatatlan részei. Sorsuk alakulása az egész városközpontot meg fogja határozni. Esetük lokális példa is. Nem az a lényeg, hogy nem szabad eladni őket. A démon azt súgja, hogy hosszú-hosszú ideig gazdátlanul fognak állni egyre rosszabb állapotban, azután egyszer csak egyik-másik hipp-hopp eltűnik, miként az az Úttörő Áruházzal is történt. Harmincöt üresen álló, vevőt kereső középület az eladásra szánt kórházépületekkel és sok más ingatlannal együtt olyan kiszolgáltatottá fogja tenni a várost, mint a sok sebből vérző nagyvadakat, amelyek a farkuk csapkodásával, a nyelvükkel és reszketéssel próbálják meg távol tartani a legyeket és más élősdieket.

Budapest jövője számomra egyensúlyt, szakszerűséget és a múlt ismeretét jelenti.