A beváltatlan ígéretek városa
________________
GÖTZ ESZTER

 

Budapestről mindig azt gondoltam, hogy az enyém, tulajdonképpen nem is létezik rajtam kívül. Itt születtem, itt éltem, nekem ez a város nem hely, hanem létfeltétel. Negyvenvalahány év alatt sem szoktam meg, hogy ennyire szép. Amikor a Budapesti Negyed felkérésére elgondolkodtam, mivel is tudnám megragadni a rendszerváltás óta eltelt 16 budapesti évet, nem volt kérdéses: itt az idő, hogy benyújtsam a számlát - ha nem is a magam, de a nemzedékem nevében. A címzett annak a korosztálynak Budapestje, amelyik velem együtt a rendszerváltás idején kezdte önálló életét ebben a városban.

Bőven van mit felpanaszolni - még akkor is, ha a tényeket nézve hasonlíthatatlanul jobb helyzetben voltunk, mint a gyerekeink lesznek tíz év múlva. A három kérdésre, melyekkel a szerkesztő irányítja soraimat, így hát generációm nevében szeretnék válaszolni.


I. Miképp ítéli meg Ön Budapest fejlődését az 1989-es politikai fordulat óta?

A kérdés nem közelíthető meg néhány emlékkép felidézése nélkül - hiszen 1989 előtt is volt Budapest és voltam én is, igaz, még nem generációban gondolkodtam. De a városhoz való kötődésem ekkor alakult ki. Utcák, helyek, pillanatok jelennek meg, pedig mintha már régen elfelejtettem volna őket. Az óvoda kertje egy lejtős utca mentén húzódott, kevesen jártak az utcán, valahogy kívül esett a forgalmon. A felső végén, ha átnyúlkáltunk ujjainkkal a kerítés lyukain, ijedten káráltak odébb a szomszéd kertben kóricáló tyúkok. Nagykabátos ember őrizte őket, mindig ott állt, csak az ügyesek tudtak úgy átnyúlkálni, hogy ne vegye észre. Nagycsoportban már tudtuk, hogy nem a tyúkokat őrizte, hanem Kádár Jánost: az ő villájának kertje volt.

Szerencsés gyerek voltam, ebéd után mindig értem jött egy néni, nem kellett végigszenvednem a délutáni közös alvás végtelen unalmát. Nem hazavitt, hanem a közeli kilátó alatti rétre, ott, a rét szélén, egy kis sziklahasadékban (én persze kőbányának hívtam) széttöredezett, lapos kődarabokra kisebb, porózus, fehéren fogó kövecskékkel tanultam meg írni-olvasni négyévesen. Az olvasás azóta a legkitartóbb szenvedélyem, ráadásként örökre a szemembe égett a város látványa onnan fentről, a Margit-híd, a Sziget, a lapos pesti oldal, a Duna-kék, ahogyan a kőlapok fölött csöndben bámultam azt a mesékből ideszökött várost, ami majd megnyílik nekem, gondoltam, ha egy kicsit nagyobb leszek. Azóta is várom, de ez nem baj: kell egy kiindulópont, egy elvárás, viszonyulási pont, akár valós, akár nem. Budapest pedig onnan fentről, 1969 táján, elviselhetetlenül szép volt.

Húsz év múlva már máshogy láttam ezt a várost, és ami azóta történt itt, annak alapján nem tudom, mit kezdjek a "fejlődés" kifejezéssel. 1989-ben egyetemre jártam, tanáraim jelentős része részt vett az első demokratikus magyar kormányban vagy a parlamenti pártok vezérkarában. Jó indulás, vitán felül: erős egyéniségek határozták meg a világra való ráeszmélésemet. A pályakezdés szociális körülményei is ideálisak voltak, Budapesten akkor néhány év alatt szinte mindenki lakáshoz juthatott, fillérekért vásárolta meg tanácsi bérlakását és lett egy csapásra "öröklakás-tulajdonos". A Trabantok és Dáciák helyett megjelentek az első kifizethető árú nyugati autók, a hűtőládák, televíziók, áradni kezdtek a bárhol fogható, nézhető nyugati tévécsatornák. Utazhattunk, akár kevés pénzből is, hirtelen szellős és tágas lett a világ. Ennek közepén pedig Budapest tovább élte szürke házainak és pazar pompájú látványainak disszonáns kettős életét. A Duna-partra már nem a nyolcvanas években felhúzott, hamar öregedő esztétikájú szállodák vonzották a szemet, hanem a megújult vásárcsarnokok és a Közgáz épülete, a Körúton végigsétálva szinte minden évben helyreállítottak legalább egy szállodát vagy bankot, a Belváros kitágult, az unalomba fulladt és pénzváltók placcává lett belső Váci utca helyett szépülni kezdett az utca folytatása, az Új-városháza környéke. Az egykor elegáns Rákóczi út, a Keleti pályaudvartól az Erzsébet-híd pesti hídfőjéig futó méltóságteljes ív valahogy lelappadt, helyette viszont élettel telt meg a Múzeum körút és környéke. Üzletsorból viskóhalmazzá alakult a Károly körút, majd most, legújabban parkot és nagyra törő terveket dédelgetnek ott, Budapest szívét keresve.

Csakhogy Budapest szíve nem topográfiai természetű. A szíve abban érzékelhető, amit lakóinak és szeretteinek kínál. Mi azonban hiába vártuk a gondoskodást. Nem lett a miénk, nem ölelt körül minket, nem tanította járni a gyerekeinket, és noha bőséges kulturális táplálékkal oltotta a szomjunkat, nem segített, hogy egészséges, érett nemzedékké nőjük ki magunkat. A megújuló házak, utcarészek között elviselhetetlenné vált a kosz, a zaj, a leromlottság, a koncepciótlan közlekedési viszonyok. Sétálni nem lehetett, a gyalogos inkább megtűrt állatfajta lett, mint teljes jogú városlakó. És mi, akár autóban ültünk, akár a járdán próbálkoztunk, csak egyre idegesebbek lettünk. A babakocsit fejünk fölé emelve vittük a gyerekeket "levegőzni". Biciklizni csak száj- és orrvédővel lehetett, mintha a házak közül kiszippantották volna a levegőt. Kirándulni jártunk, de néhány megállónyira a sűrű beépítésű városszövettől már nem csupán a tüdőként lélegző budai hegyeket értük el, hanem a város illegális szemétlerakóit is, az erdei sétaúton fél roncsautók lógtak a barlang fölé, nem is értem, hogy vihették oda, meg kihajított mosógépek, műanyag holmik. Amikor este hazaértünk, nem volt már gond leugrani a minden sarkon működő, gyalázatos plakátok mögül kitüremkedő éjjel-nappali boltokba egy utolsó falat kenyérért, de alig lehetett átlépni a bolt előtt fekvő, ruhacsomónak tűnő holtrészeg utcalakón. A kereskedelmi infrastruktúra már működött, de a város még mindig nem.

Bíztunk benne, hogy ennek hamarosan vége, jön a Kánaán, hiszen láttuk Nyugat-Európában sokfelé, milyen az élhető nagyváros. Aztán valahogy mégsem. A rendszerváltás utáni városképben egy jó darabig csak az erkélyekre erősített parabolaantennák utaltak a lakók megváltozott életformájára - amitől az erkély használhatatlan lett, viszont ötven csatornán ömlött a világ a lakásokba. Épülni kezdtek a bevásárlóközpontok, velük korábban nem tapasztalt módon megnőtt az állandóan támadó mesterséges zaj és fény, az utca városi tér helyett autóúttá vált, a plázákban szinte azonnal általánossá vált tömeghisztéria és az ebből fakadó pánikjelenség pszichológusok hadának adott rendszeres munkát. Budapestről eltűntek az emberek. Csak néhány szerencsés tájék tudott igazán megújulni: a Liszt Ferenc tér környéke, a Ráday utca, az immár húsz éve egyetlenként kitartó középső-ferencvárosi rehabilitáció eredményeként emberi hely lett a Ferenc tér, park született a Lenhossék utca végén, a Budai Vigadó tájéka éppen most kezd kikupálódni. Néhány utca, néhány ház, és persze a grandiózus nevek: a méltó módon újjászületett Gresham, a város képét délen tiritarka villódzással lezáró Művészetek Palotája, a Műegyetem megszépült homlokzata, az új egyetemi negyed - igaz, lélektelen - épületekkel. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized egyéb biztató jeleit már térképpel, útmutatóval, néhol nagyítóval kell megkeresni Budapesten.

 

II. Megítélése szerint melyek ma a város legmegoldatlanabb bajai, legfőbb problémái?

A város problémája az, hogy nemigen tudunk élni benne. Nem a magas házak hiányoznak, hanem a tisztaság, a komfortérzet, az otthonosság. A büszkeség, amit bőven indokolna ennek a kivételes fekvésű helynek a soha el nem tűnő varázsa. Azt tervezem, hogy öregkoromban kézen fogom az unokáimat, felülünk a Batthyány téren a 19-es villamosra - gondolom, akkor már nem lesz meg az a középső kocsi, amiben még mindig fapadokon ülhetünk -, az Erzsébet-hídnál leszállunk, átlábalunk Pestre, ott fel a 2-es villamosra, vissza a Jászai Mari térig. Amikorra megérkeztünk, az unokáim tudni fogják, mi a szép.

A gyerekeim egyelőre örülnek, ha megússzák a mindennapi közlekedést. Reggelente zsúfolt HÉV-en nyomorgunk, messze van az iskola, ahová járnak, minden napot egy órányi utazóstresszel kezdünk. Télen az ablak jeges párájába rajzolják az aznapi leckét, ha szerencsénk van, egy kis lyukon megláthatjuk a Hajógyári-sziget szélén bukdácsoló kacsákat, azt a félig kidőlt fát a vízbe lógva, ami a tavalyi árvízkor adta meg magát, a következőt már aligha húzza ki. Mi a tömegben fulladozunk, kapaszkodni nem lehet, nem is kell, pontosan háromszor annyian utazunk a kocsiban, mint ahányan fizikailag beférnénk, itt aztán nem lehet eldőlni az évek óta ki nem javított, felújításkor újrakeletkezett sínhiba miatti zökkenőtől. A zökkenő pont ott van, ahonnan rálátni a sziget szélén összetákolt hajléktalan-sátorra. Télen-nyáron látni előtte a lábost. A szigeten túl, innen nem látni, de tudom, hogy ott épül egy elegáns vízparti lakónegyed, ha a sátor lakója átballag a réten, látni fogja nemsokára a yachtkikötőt is. Nem tudom, ő elmélázik-e néha Budapest megoldatlan bajain. Nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy szomszédságában, a föld alá visszatemetve, Közép-Európa legnagyobb római kori palotaegyüttese szunnyad. Nekem ő és a túloldali kikötő, Hadrianus egykori palotája és azok a tervek, amelyek a Hajógyári-szigetre éppen most készülnek, így együtt elég nyomasztó problémahalmazt képeznek. De Budapesten szinte bárhol, bármelyik városi járműből kinézve, hasonló bajkupacokba botlunk. Azt jelzik, hogy ez a város másfél évtizede koncepció, átfogó terv, valódi szándék nélkül, gazdátlanul és odafigyelés híján csak nő, terjeszkedik, változik. Közben pedig lakossága, használói, épületállománya, értékei és hiányosságai radikálisan átalakultak, és egyre újabb kérdéseket intéztek a városhoz.

 

III. Milyennek látja a jövőt? Mivé lesz Budapest az elkövetkező évtizedben, s milyenné szeretné tenni Ön?

Nem tudom, hány év vagy évtized kell, hogy Budapest kilábalhasson az érdekrendszerektől és torzult értékpreferenciákkal terhelt jelenéből. Az én nemzedékem sokszorosan csalódott ebben a városban, és a következők mintha már jóval kevesebbet várnának el tőle. Ha lesz kibontakozás, az csak élhető, gyalogosan, ráérősen is használható városi terek létrejötte révén lehetséges. Ha a város tempója lelassul, ha az autókra szervezett utcákon ismét megjelennek a gyalogosok, ha majd a közlekedés helyett egyéb, sokkal fontosabb városi funkciók erősödnek meg - közlekedési útnak ott a Duna, teljesen kihasználatlanul -, ha a közbiztonság lehetővé teszi, hogy nyugodtan használjuk a parkokat és tereket, a járdán menni lehet, megállni, padra ülni, a zebrán normális tempóban átérni, míg zöldet mutat a gyalogoslámpa, kevésbé szennyezett levegőt szívni, bicikliutakon kerekezni, ha majd Európa egyik legszebb adottságú utcája, a Lánchíd utca elegáns, széles járdáján érhetünk ki az Alagúthoz, ha a Siklót nem csak a külföldiek tudják megfizetni, ha a rakpart megközelíthető lesz a víz közelében mélázni vágyóknak, ha este tíz után is találni még nyitva tartó vendéglőt, ha rendesen megvilágítják a parkokat és a kisebb utcákat, ha a páratlan budapesti fürdőélet nem csak a jómódúak kiváltsága lesz, hanem mindenki természetes joga: akkor Budapest beváltja kimondatlan ígéretét. Akkor a város lakói sem fogják szeméttel teledobálni az utcákat, bemocskolni a falakat, szétlopkodni a padokat, mert érezni fogják, hogy az övék ez a hely. Addig csak az elpazarolt lehetőségeké.

Egy ritkán használt erdei csapás, Mátyás egykori vadászkertjének finom ívű hegyoldala: a város titkai innen tárulnak fel a legmélyebben. Régen jártam ott, de gondolom, ugyanolyan ma is. Az útról lenézve hátulról látni a Szabadság-szobor kifeszített derekát, s azon túl a Duna vonala is eddig ismeretlen arcát, hajlását mutatja meg. Szeretem ezt az arcot. Bízom benne. Még várok egy ideig, hátha.