Budapest és az ő identitásállaga
________________
GERLE JÁNOS

 

A cím Határ Győzőt idézi (Budapest és az ő épületállaga című, budapesti rejtvényfejtőknek is erősen ajánlott írása a Holmi 2005. szeptemberi számában jelent meg), neki, a legépítészebb költő emlékének ajánlom alábbi fejtegetésemet.

Előzményként elő kell adnom, hogy az Osztrák Tudományos Akadémia 2005 novemberében konferenciát szervezett "Kultúra - Örökség - Város" címmel, amely arra keresett választ, hogy az akkor tizenöt éve végbement kelet-európai rendszerváltások milyen hatást gyakoroltak a fővárosok kulturális örökségére. Az összegyűjtött beszámolók rendeltetése az volt, hogy segítséget nyújtsanak az UNESCO világörökségi programjának, a nemzetközi védelmi stratégia új irányelveinek kidolgozásához. Magyarországról Schneller Istvánt kérték fel előadónak, aki egyéb elfoglaltságai miatt nem vállalta az utazást, a meghívás végül a sokadik továbbadás után nálam landolt. Nem akkori, szenvedélyes beszámolómat akarom most megismételni, részben azért, mert hivatkozott példáim időszerűtlenekké váltak, részben azért, mert akkor szélsőségesnek hitt indulataim jelentősen felerősödtek. A beszámolók egyébként, amelyek higgadt, tudományos elemzést adtak Moszkva, Berlin, Prága, Bukarest, Szófia stb. egy-egy városfejlődési problémájáról, meggyőztek, hogy korántsem látom szélsőségesen a keleti fővárosok általános helyzetén belül Budapest helyzetét, amit az identitásvesztés súlyos állapotaként jellemeztem. A történethez az is hozzátartozik, hogy indulásom előtt megkérdeztem Schneller Istvánt, ő mit tartana fontosnak elmondani, s ő bizakodva sorolta azokat a szempontokat, amelyek miatt Budapest még mindig megmaradt Közép-Kelet-Európa legvonzóbb és legígéretesebb városának.

Vissza-visszautalnom azért mégis szükséges akkori előadásomra, amelynek az volt a vázlatos címe: "Lehetnek-e elégedetlenek a személyiségüktől megfosztott emberek az identitásnélküli városban?"

Számomra a két dolog ugyanis szétválaszthatatlanul egybeforr, kölcsönösen előidézői és elszenvedői egymásnak. Ez általános jelenség, amelyet azonban konkrét budapesti tünetein át értettem és fogalmaztam meg. Az általános okokon túl az identitásvesztésben sajátos magyar tényezők is szerepet játszanak, amelyek egész kulturális életünkre, az értelmiség szerepvállalására, a szakmai szempontok érvényesítésére súlyos árnyékot vetnek, úgy is mondhatom, egy demokratikus közélet kialakulását gátolják, de nem ennek elemzése a feladat. (A város identitásán röviden történelmi fejlődése folyamán kialakult, sajátos, személyes jellemzőinek összességét értem, amelyben az egyes elemek egymással összefüggésben hatnak.)

Megpróbálom valamiféle rendszerbe foglalni az identitásvesztés területeit.

A városi környezet gyorsabban változik, mint a lakói (akik szintén gyorsabban cserélődnek, mint amilyen gyorsan identitásuk összekötődhetne a környezetükkel). Közömbös a változás minősége, ha azt eredményezi, hogy fiatalkori emlékeim színhelyeinek nyomát sem találom. Különösen súlyosan hat - egy nemzedéken belül persze -, ha még a városszerkezetet sem ismerem fel. De a nosztalgián túltekintve: nemzedékektől független egy városra, városrészre jellemző szerkezet, amit az egyes kerületi szabályozási tervek folytonos átrajzolása (nem karbantartása, ami viszont hiányzik, hanem korábbi elveinek felrúgása) jól érzékeltet.

Az életminőség javulását a lakásépítés területén a lakóparkok hivatottak betölteni. Ezek azonban súlyos szociális szegregációt eredményeznek, a minőséget az elzárkózás lehetőségének színvonala jelenti. Többségükre jellemző, hogy a saját vonzerejüket adó zöldterületet (panorámát, és így tovább...) emésztik fel, és gyakorlatilag lehetetlenné teszik a maguk és mások városi közlekedését. A lakásigény feletti, spekulációs lakástermelés nem oldja meg a rászorulók gondjait, viszont egyre nő az elhagyott, gondozatlan lakások száma. A budapestiek általános közérzetét - és mindennapi életvitelét - súlyosan érinti a növekvő és hosszú távon megoldatlan hajléktalanság. Az épülő lakások méretét, helyét, fajtáját, felszereltségét elsősorban a bankkölcsönökhöz kötődő feltételek alakítják, nem a tényleges társadalmi elvárás. A piachoz való igazodás pedig nem a valódi minőséget (különösen nem a környezet vagy a városi közeg kívánalmait), hanem az adott pillanatban érvényes presztízsszempontokat tartja szem előtt, az eladhatóság divatfüggő.

A kereskedelem átalakulása is érzékenyen érinti a lakóhellyel való azonosulás lehetőségét. Bezárt a kis, helyi vonzáskörű, ismerősökkel való találkozások színhelyéül szolgáló üzletek, műhelyek többsége. Budapest kereskedelmi főutcáinak bedeszkázott kirakatai háborús helyzetet idéznek. A szolgáltatások terén éppúgy megszűnt az érték iránti természetes érzék, mint a kereskedelemben; az áru és a szolgáltatás értékét, amit a pénzemért cserében kapok, semmi és senki nem garantálja. Ez a szerelőnek vagy az eladónak (kivételek vannak) semmivel több gondot nem okoz, mint a szocializmus éveiben, sőt. A magántulajdonú elitboltokban, a legdrágább éttermekben ugyanaz a kiszolgáltatottság várja a fogyasztót, mint például új lakásában. A külcsín persze számít, a tartalom iránti felelősség nem. Az igazi, megfizetendő érték a csomagolópapír.

Az igénytelenség természetesen kétirányú. Szemetelek és felháborodom, hogy piszkos az utca. A gazdátlanság általános, holott óriási foglalkoztatási tartalékot jelentenek a környezet magukra hagyott elemei; a parkőrök, utcaseprők, zöldterületeket gondozó kertészek megjelenése segítene a közszemléletet is alakítani.

Az építészet korábbi alulértékeltsége fokozódott. Az építész a szocialista tervgyár ügyeskedésre, szervezkedésre, egymástól tanulásra, szolidaritásra lehetőséget nyújtó szellemi proletár helyzetéből úgy került bele a teljes magárautaltságba, a megrendelőtől való teljes függésbe, hogy közben semmilyen szinten nem javult az építészeti kultúra. Az építészt a jelenlegi helyzet megfosztja hivatása gyakorlásának lehetőségétől, nemhogy átfogó szemléletére, de szakmai tudására is alig van szükség, elegendő a felelősséget vállaló aláírása (legalábbis a városképet leginkább alakító, nagyobb léptékű beavatkozások ezt mutatják). A pályázatok általában, a közbeszerzés területén különösen nem érvényesítenek, nem érvényesíthetnek minőségi szempontokat.

A pénz önmagában, saját törvényszerűségeit követve nem identitásteremtő, hanem identitásromboló erő. A beruházásokban mégis átvette a domináló szerepet, nem eszköze, hanem célja az építési folyamatoknak. Ezt a kóros helyzetet a főváros széttagoltsága, működési bénasága felerősíti. Emellett általános a szabályozás fokozatos lemaradása a jelentkező beruházói igények mögött, azaz nem a hosszú távú szakmai koncepción belül keresik a helyüket az építtetők, hanem az ő elvárásaik szerint fazonírozzák át a városi léptékű terveket. Az illetékes hatóságok, az építési kormányzat (amelynek élén már régen nem áll minisztérium, a szakmától egyre távolabb álló és alacsonyabb rangú irányítás alá szorul), vagyis az építést felügyelő szervek hálózata képtelen ezt a folyamatot visszafordítani, sőt, maga is beleilleszkedik. Ennek legmegdöbbentőbb példája az új kormányzati negyed rémálma, amely a legfelső végrehajtó szervezet nevében tapossa sárba a korábbi, a jog által védett városfejlesztési koncepciót, mutatja nélkülözhetőnek a szükséges szakmai előkészítést, sőt a szakmai érvek (és a polgárok érdekeinek) figyelembevételét.

Mintha mindenki menekülne az identitás veszélyétől, általánossá vált a minden tapasztalattal ellenkező meggyőződés, hogy az új mindig jobb a réginél, a régi megtartása - és karbantartása - ellenkezik a haladás eszméjével. Jobb leverni egy csempeburkolat összes csempéjét, mint pótolni a hiányzókat, jobb egy éttermet időnként új névvel ellátni és új bútorokkal berendezni, mint hagyni a megszokott környezetet, jobb a régi ház megújítása helyett az utcaképet szétdúló múlandóan korszerűt építeni; a beruházót a pillanatnyi haszon reménye hajtja, az utca emberének agyát sikeresen átmosta a fogyasztóbarát média.

A fővárosban mégis, mondhatni, folyamatos harci helyzet alakult ki az építtetők és a hatóságok, valamint az úgynevezett érdek- és értékvédő civilek között. A küzdelem egyenlőtlen még olyan esetekben is, ha a törvény, a jogrend, a józan belátás a városvédők oldalán áll. Teljesen abszurd, hogy rendszeresen az UNESCO Világörökség párizsi irodájának a fenyegetését kell segítségül hívni a saját, városunk értékeit védeni hivatott hatóságainkkal szemben. A választott képviselőtestületek részben anyagi kényszerből, részben saját, személyes érdekeik mentén, saját tulajdonukként kezelik egy-egy kerület épületvagyonát, pontosabban gondatlan tulajdonosként, amikor nem a hosszú távú fenntarthatóságot, hanem a rövid távú fennmaradást szolgálják. Előnytelen üzletkötések, kijátszott lakossági vélemény, félretájékoztatás, szabálytalanságok, jogsértések kísérik az utóbbi évek ingatlanpolitikáját, s az eredmény a zöldterületek folyamatos pusztulása, a budai villanegyedek lakótelepekké alakítása, a tizenkilencedik századi, Európában egyedülálló utcaképek (még megmaradt elemeinek) lerombolása, a nagyközönség fokozatos kizárása a városi közterekről (pl. üzletek helyett sokasodó bankfiókok, zárt lakóparkok, parkolási káosz). Nincs az a szabálytalanság, amelyet egy-egy keresztülnyomni szándékozott beruházás kapcsán a hatóságok el ne követnének (pl. az Orient-ház, ahol még építési engedélyt sem adtak ki, már megalakult földhivatali bejegyzéssel a saját érdekei védelmében fellépő társasházi közösség; ahol a hivatalos építési engedély írta elő az engedélyezési tervek beadását stb.), aminek természetes velejárója az igazságügyi, rendvédelmi, közigazgatási szervek együttműködése az "akadékoskodó, progresszióellenes" városvédőkkel szemben. (Általánosító megállapításaim a rossz tapasztalatokból fakadnak, szerencsére nem mindenütt ilyen a helyzet, és hivatkoznom kell az ügyészi szervek néhány jelentős, jogvédő várospolitikai döntésére is.)

Hogyan lehet örökségvédelemről beszélni akkor, amikor az örökségvédő szervezet maga évtizedek óta folyamatos átszervezés alatt áll, érdekérvényesítő képessége, jogosítványa, tekintélye nem elegendő ahhoz, hogy maga is ne folytonosan védekezni kényszerüljön? Eközben éppen napjainkban folyik Jókai Mór maga telepítette és gondozta kertjének eladási célú értékbecslése* (mennyi a Jókai-kert négyzetmétere a tőzsde mai állása szerint?), a legjelentősebb magyarországi római kori leletegyüttes, a hajógyári szigeti helytartósági központ törvényellenes privatizációja után jövőjének sorsa ki van szolgáltatva egy zavaros befektetői érdeknek. A kultúrturizmus jogos és kívánatos célpontjai, az Iparművészeti Múzeum, a Zeneakadémia, a Postatakarékpénztár, a Várkert bazár, a Rózsavölgyi-ház stb. tragikus állapotban vannak. Az európai kulturális fővárosi címért folyó versengés blöff-projektjei, az egész szakmát lázban tartó indokolatlan, komolytalan, divatmajmoló toronyház-vita, meghívandó sztárépítészek grandiózus önemlékművei fedik el a szakma tényleges erőtlenségéből adódó problémákat. A műemlékeinket (végre, helyettünk, a maguk céljaira) felújító multinacionális cégekkel szemben gyenge az érdekérvényesítő képességünk, a magánosításnál nem szabjuk meg kellő határozottsággal a közérdeket szolgáló feltételeket, nem mi választjuk és hívjuk a Budapesthez méltó színvonalú beruházókat, nem tudjuk magunk mozgósítani és közhaszonná alakítani a magánbefektetőknek nyújtott bankhiteleket.

Amit pozitív folyamatként értékelek, mind az eleven városi élet színtereinek spontán (azaz magánkezdeményezésen alapuló, ha külső segítséget igénybe is vevő, de csak személyes erőfeszítés révén megvalósuló) változásai, mind a romkocsmák és más, az általános folyamatokkal dacoló, romboló jellegüket leleplező szórakoztató, vendéglátó és kulturális intézmények szaporodása, az alternatív kultúra növekvő kínálata. Emellett örvendetes a lakók-lakástulajdonosok folyamatos erőfeszítése saját tönkrement (tönkremenni engedett, tönkretett) házaik felújítására, ami nagyon lassan a város eredeti arculatának helyreállítását is jelenti, ugyanakkor erősíti az emberek kötődését önnön identitásukhoz, aminek őrzésére - ha van rá mód - ez a békés változat.

* A tanulmány megírása óta eltelt időben a Jókai kert ideiglenes műemléki védelemben részesült, most már nem tulajdonlása, hanem közérdekű üzemeltetésének módja a fő kérdés.