Budapest
________________
WILHELM DROSTE

 

"Az élet él és élni akar"
Ady

Tegnap

Lehetséges, hogy a városnak nem igazán komolyan veendő, de bizonyosan túlérzékeny lakója vagyok, hiszen az elmúlt harmincöt évben Budapestet választottam hazámnak, minden vágyamat neki címezve, és ezzel talán túlzott elvárásokat is támasztva, melyeket németországi lakhelyeimen (Allendorf Westfáliában 1953-72, Marburg 1972-78, Hamburg 1978-89) nem tudtam megvalósítani. Amióta Budapestet ismerem (1972) csodát várok ettől a várostól, de legalábbis nagyobb védelmet, mint amit Németország nyújtani tudott. Egy kis szerencsével társítva itt keresem életem minden álmának beteljesülését.

Mikor 1989-ben ide költöztem, nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, álmaim városa fájdalommentesen és ellenállás nélkül alakul át teljesen normális lakóhellyé. Ha az álmok éber valósággá változnak, a csalódás garantált. A várost illető kritikámat ezért óvatosan kell kezelni, egy elhagyott szerető nem birkózik meg azzal, hogy elhagyták, és szidja azt, akit valaha szeretett. A szerelem vakká tesz, a csalódás még inkább.

Legkésőbb az 1989-es polgári átalakulás óta, amikor is az egész keleti blokk - mint egy történelmi tévedés - bomlásnak indult, Budapest súlyos identitászavartól szenved. Míg a város 1989 előtt vitathatatlanul a Varsói Szerződés legnyugatiasabb pontjának számított, hirtelen be kellett állnia azon városok tömegének sorába, melyeknek a lehető legrövidebb idő alatt a globalizált kapitalizmus elvárásainak kellett megfelelni. A hajdani előny hamar veszélyes hátránynak bizonyult. Budapest már régen a Nyugathoz tartozónak hitte magát, és lekéste a rajtot. Amikor kezdetét vette a nagy versenyfutás, a város a gőg és büszkeség egyfajta keverékével állva maradt a rajtvonalon, és néha még ma is úgy tűnik, mintha azóta sem mozdult volna el onnan. Varsó és Prága, Brünn és Krakkó, Ljubljana és Bratislava elfogadták a kihívást, és lehagyták Budapestet. A magyarok erejük legjavát arra használták, hogy a vereséggel járó frusztráció felelősségét kölcsönösen egymásra hárítsák. Politikailag az egész ország a szakadást idézi elő, ahelyett, hogy önmaga építésén fáradozna. Gazdaságilag ugyan Magyarországnak voltak a legjobb kapcsolatai a Nyugathoz, de az ország rövidesen túl igényesnek bizonyult a nyugati tőke számára, amely alacsony béreket, alig érezhető adóterheket és feltétlen alkalmazkodást követelt, hogy hajlandó legyen a kockázatvállalásra. Mindezek ellenére a külföldi tőke aktívan alakítja Budapest városképét és a magyar piacot. Magyarországból, mint az összes szomszédos országból, függő helyzetben lévő szatellit-ország lett, pedig 1989-ben még élt a szabadság illúziója, hogy önállóan lehet élni és fejlődni, mint a paradicsomban. A kiábrándulás különösen végzetes volt, felkészületlenül érte ezt az akkor még eufóriában élő országot. A régi ellenségkép elveszett, a gonosz és mindenért felelős Szovjetunió nem létezett már, új ellenség pedig nem kínálkozott. A frusztráltság dühe így befelé irányult. Így lett a rögtönző életművészek barátságos népéből - a magyarokból - sértett hősök megkeseredett sokasága, akik a hibát még csak véletlenül sem önmagukban keresik, hanem szisztematikusan másra hárítják a felelősséget. Mindennek tudálékosság és stagnálás a feltétlen következménye.

Budapest mostanság rosszkedvű és megkeseredett város, impotens és frigid mohósággal telített lakókkal. Minden város ki van szolgáltatva lakói kedélyállapotának és boldogságának, hiába szépek az építmények, kellemes az éghajlat, mégis azoknak az embereknek a jelleme és szándékai a meghatározóak, akik a várost lakják.

Ma

Reményre utaló jelekben nincs hiány. A választásokon már nem hagyják magukat az emberek csak úgy megosztani, a különféle populista irányzatok nem érintik meg a választókat, a dögevőktől már maguk a legyek is undorodnak, az infantilis civakodás csak sajnálatot vált ki. Az emberek tárgyilagosságra, pragmatikus reformokra, dagályos szónoklatok helyett egyszerűen cselekvésre, a monomán szitkozódás helyett párbeszédre, emberségre vágynak. A budapestiek lassan felébrednek a frusztrált és elfojtott alvásból, reggelire és friss napokra vágynak. A regresszió és agresszió helyett érezhetően nő egy újabb éhség a normalitásra és az újrakezdésre. Mindenekelőtt a fiatal nemzedékekben, amelyek 1989 óta nagykorúságra jutottak. Ők már nem értik szüleik és nagyszüleik dermedt merevségét, s kézzelfogható boldogságra, önmegvalósításra vágynak. Az élet él és élni akar.

A város legsürgősebb problémája, hogy a társasági élet új formáira rátaláljon. A bizonyosan nem üdvös késő Kádár-korban végtelen sok hely létezett, ahol az emberek találkozhattak egymással. A fürdők zsúfolásig tele voltak, az emberek ott élték életüket a reggelitől az ebéden át a vacsoráig, a járdán zsúfolt tánc uralkodott, a cukrászdákban öreg hölgyek kávé és mákos sütemény mellett beszélgettek, a presszókban a férjeik és a fiaik tülekedtek, pálinkát ittak és totószelvényeket töltöttek ki, miközben bámulták a világ legrövidebb szoknyáit viselő pincérlányokat. A borozókban pityókásan kezdődött és végződött a munkanap, az éttermekben igazi magyarok ettek és ittak, és a cigányok ugyanúgy hozzátartoztak az asztali szertartáshoz, mint Ádám Évához. A házibulikon mindenki találkozott, és addig maradtak, míg el nem szívták az utolsó szál cigarettát, és meg nem itták az utolsó korty bort, ünnepek tömegeit találták ki, hogy ünnepelhessen a tömeg, az egész élet egy álló ünnep volt a realitás korlátai ellen, minden korty kávé tiltakozás a világ ellen, minden érintés hadüzenet az előírt ridegség ellen, minden lélegzetvétel egy gesztus a fojtogató viszonyok ellen. Minden magyarban egy szabadságharcos szíve dobogott. Egy egész nép flörtölt saját magával, de még szenvedélyesebben a külföldi vendégekkel, akik örömmel fertőződtek meg ezzel a sármmal, és elhozták a széles nagyvilág levegőjét a szimpatikus magyaroknak. Erről leginkább épp a németek tudnának ódákat zengeni, a keleti és a nyugati oldalról egyaránt.

Mindez már történelem, mára kipusztították, mintha ez a magyar nép soha nem is lett volna képes élni és szeretni. Mindezt mai, életképes formában kell újrateremteni. A saját bőrömön tapasztaltam, ahogy a társasági élet számomra legfontosabb színhelyei eltűntek a föld színéről. A legnagyobb veszteség a Martinelli téri Quint presszó eltűnése volt. Ott volt az én barlangom, a templomom és az otthonom is egyben. Alig ment végbe a rendszerváltás, máris bezárták kicsi, alig fellelhető ajtaját. Már a tér sem létezik ezzel a névvel. Ugyanilyen súlyosan érint a Rudas fürdő elvesztése. A török kövek között áramló meleg forrás a maga megnyugtatóan izgató módján újra és újra megmentett és ihletett, amiért végtelenül hálás vagyok. A fürdőt felújították, minden kövét kicserélték, s ezzel a számomra minden hitelességét elvesztette. Vannak most már női napok, ami jó dolog, de a Rudas megszűnt létezni. Régebben minden második nap ott voltam, ma úgy érzem, elárultak, és a szememnek különben oly kedves török kupola látványát is kerülöm. Elveszítették barátságos levegőjüket a szocializmusban megmaradt elegáns cukrászda-kávéházak, a Gerbeaud, a Művész, de mindenek előtt a Lukács, és a falaik közé az új idők ridegsége költözött. Ez utóbbi volt a kedvencem, ma csak a bank hosszú karját érzem, és azt, hogy kitaszítottak.

A New York felújított és a Gresham palota új kávéháza a globalizáció obszcén örömlányai, külföld a belföldön, kimagaslóan szépek. Soha nem érzem a szívem marxista felét oly hevesen dobogni, mint amikor ezeket az elegáns szörnyetegeket megpillantom, és egyidejűleg soha nem érzem a szívem katolikus felét oly módon provokálva, hogy Jézus szeretnék lenni, és kiűzném a kereskedőket a templomból, mint akkor, nagyon régen. Számomra ezek a helyek veszélyes előiskolái és reklámhordozói a terrorizmusnak. A hetvenes években a Majakovszkij utca volt a kedvencem, tele a költő titokzatosságával és merészségével. Ma újra Király utcának hívják a kocsma után, amit Angol királynak hívtak, és én ennek majdhogynem örülök. Majakovszkij nevét nem érdemli meg többé. Rilke a Duinói elégiákban a pénz nemi szervéről ír, nos a pénz itt kitombolhatja magát, és ez engem menekülésre késztet.

Kevés maradt abból, ami egykor szent volt a számomra ebben a városban: a Bambi presszó a Bem téren, az azóta sem aszfaltozott utak fenn a Gellérthegyen, ahol a házak tengerére lepillantva az ember elképzelheti, hogy személyes szerelmi viszonyba kerül az egész várossal; a hegy tetején a fiatal lány, aki a felszabadítást jelképezi, Ady utolsó lakása, bár csak muzeálisan, csendes helyek a Duna-parton, egy pad a Margitszigeten, a Nyugati pályaudvar a maga káoszával.

Nem maradt meg az Eckermann Kávéház sem, melyet 2006-ig nyolc szép éven át egy csapat beavatottal az Andrássy úton, a Goethe Intézetnek működtettem, méghozzá azokon a négyzetmétereken, ahol valaha az én kedvenc magyar költőm, Ady Endre tíz éven keresztül dolgozott és szinte lakott is, a hajdani Három Holló vendéglő területén. Az erős német kultúrintézet sem tudott szembeszegülni a piac durva kihívásával, és visszavonulásra kényszerült a Ráday utcába. Így aztán soha nem leszek barátja ennek a késői, soha végződni nem akaró, mindig csak terjeszkedni vágyó kapitalizmusnak. A másik általam alapított budapesti kávéház - a Dürer a Városligetben - sem fogja túlélni a 2007-es évet. Tizenöt éven át szolgált találkozó- és pihenőhelyül az ELTE német és angol tanszékén. Az emberek ott beszélgettek, szerettek, dolgoztak, nevettek, táncoltak és reszkettek vizsgák előtt. Mindkét tanszék a Rákóczi útra költözik, az Ajtósi Dürer sori épület sorsa bizonytalan. Nem lenne a helyzet ennyire keserves, ha az új épületben helyet kapna egy olyan kávéház, melyet autonóm módon egyetemisták működtetnek, és amely hitelesebb, mint egy "profi büfé", melynek se szíve, se lelke. A felújítást végző cég azonban minden hasonló kezdeményezéstől szigorúan elzárkózik. Különösen nehéz feldolgozni azoknak a kávézóknak az elvesztését, amelyek jók, és mégis gyerekkorukban kell meghalniuk, azért is, persze, mert az ember annyi energiát és szeretetet fektetett beléjük. Én a kávézókat mindig is élőlényként tartottam számon.

A két kávéház nem tűnt el nyomtalanul. A régi Eckermann dolgozóival találkozhatunk a Sirály kávézóban, vagy az új Eckermannban a Ráday utca végén. És persze a helyeim fölszámolása közben örömmel látom a város újabb kávés föltámadását. Semmi sem ismétlődik, de minden megy tovább. Az élet él és élni akar.

Az 1989 óta eltelt időszak nem csak a veszteségekről szól. Budapest gazdaságilag óriási fellendülést tudhat maga mögött, az autók itt jobbak, mint Wuppertalban, lehet indiai kosztot enni és olcsón Moszkvába repülni. Nagy félelmem volt, hogy eltűnnek az antikváriumok, és nem kutathatok többé régi német nyelvű könyvek után. A helyzet épp ellenkezőleg alakult. Korábban öt hely volt, ahol átélhettem a keresgélés izgalmát, ma tizenöt helyen tehetem ugyanezt. A biciklisták teret hódítanak az autók által megerőszakolt városban. Jobb a levegő a kétütemű járművek nélkül: de mégis, miért nincsen már rég tíz metróvonallal több, hogy Pest a földfelszín alatt is elnyerhesse azt a városi jelleget, melyet már régóta a magáénak mond? Miért olyan kísértetiesen halott éjszakánként ez a város? Ha az embert nem hagyja nyugodni az életkedv, este tizenegy után úgy érzi magát, mint egy nyomorultul lenézett perverz kisebbség tagja. Már a villamosok sem járnak, és alig akad olyan konyha, ahol levest melegítenének. Valóban ez az a város, ahol egyszer több mint száz olyan kávéház létezett, ahol nem ismerték a záróra fogalmát?

Holnap

Budapestnek bő tíz évre lesz szüksége ahhoz, hogy alapjaiban is rendbe jöjjön. Az értelmetlen veszekedésre fordított energiát olyan erővé kell átalakítani, mely kalandot lát a jövőben. Sokkal több józanságra és nyugalomra van szükség, hogy igazán bátor dolgok szülessenek: a Duna-partot a társasági élet számára, a Korzót a szórakozásnak, a látásnak és láttatásnak visszahódítani. Csak számtalan metróvonal megépítésével lehetne elérni azt, hogy az autómánok is a garázsban hagyják fémes fétistárgyukat, és tömegközlekedjenek. A Lánchíd legyen csak a gyalogosoké, a biciklistáké, a kutyáké és a lovaké. Az Andrássy út a város verőere legyen, ne pedig kirakat, tele olyan áruval, amit senki sem tud és akar megvásárolni. Legyen újra Majakovszkij utca a maga örök titkaival a fölpúposodó járda-cikk-cakk helyett. Járjanak a magyarok vendéglőbe, a cigányok térjenek vissza a hegedűikhez. Legyen halászparadicsom a Duna. Legyen Újpesti Dózsa-MTK döntő a Bajnokok Ligájában, legyenek olimpiai játékok Budapesten.

A boldogság kulcsa elsősorban a lélekben keresendő. Ez jó és rossz hír is egyben, mert lélekben a legnehezebb előrelépni, de ha ez megtörténik, akkor a többi már csak pehelykönnyű gyerekjáték.

Manapság a legtöbb energia az izzadságszagú, idegtépő rohanás nyomása alatt vész el. Mindenki siet, mindenki elkésik. Az egész városnak fogytán a lélegzete, és mégsincs mozgásban. Ennek oka a célok hiánya. A budapestiek régebben azért siettek, hogy minél intenzívebben éljenek, ma azért, hogy el ne tűnjenek a süllyesztőben. Budapest nem lesz boldogabb ettől a félős, védekező viselkedéstől. Aki mindig csak félelemben él, az az életre soha nem fog rátalálni. Sürgősen meg kell változtatni a város játékstílusát. A görög válogatottat az Európa bajnoki címig vivő Otto Rehagel tanácsát ajánlanám Budapestnek is: kontrollierte Offensive, figyelmes előrenyomulás.

 

(Bihari Anna fordítása)