Ahogy egy szépasszony végigsétál
________________
CSORDÁS LAJOS

 

Kedves Gyula, kérdezed tőlem, milyennek ítélem én Budapest fejlődését az 1989-es fordulat óta. Szárnyaszegettnek, felemásnak. Szárnyaszegettségünk legfőbb oka pedig a szegénységünk. Ez már nem az a gazdag város, amely a 19. század második felében San Franciscó-i tempóban tudott fejlődni. Nincs hozzá meg a saját tőke, a szellem. A történelem elzavart innen egy csomó vagyonos és tehetséges embert. Ennek ellenére persze nem gondolom, hogy teljesen szegényen és hülyén állunk itt. Inkább csak azt, hogy az újratermelődő vagyonok nem tesznek eleget a mai városért. Vagy mert még nem erősek eleget tenni, vagy azért, mert nem is akarnak, mert nem látják, hogy tenniük kell. Ritkák az olyan példák, mint a Centrál kávéház újjászületése, amelyet egy sikeres vállalkozónak, Somody Imrének köszönhetünk. Kevesen vannak, akik így akarnak adni a városnak. Említhetem, mint ilyen példát, Kovács Gábor galériáját is az Andrássy úton, bár ami ott az épülettel történt, nem annyira példás.

No de hol van az új Budapest? A rendszerváltáskor úgy látszott, az 1996-os világkiállítás hoz majd új lendületet, ez lesz a legnagyobb formáló. Ebből a lendületből lett a Lágymányosi híd és ennek köszönhetők az új egyetemi épületek a budai oldalon. De a világkiállítást lefújták, a tervek nagy része a fiókban maradt, s azután az expoterület úgy épült be, ahogy. Az elképzelt fejlesztéseket lassan elfelejtettük. A Lágymányosi hídon máig ott sorakoznak középen a gumibakok, amelyeken villamos síneknek kellene feküdniük, s a hídon villamosnak kellene járnia. Sokáig meg is volt rá a pénz, de a politikai érdek azt diktálta, hogy ne épüljön ki arrafelé a villamosvonal. Ugyanis Orbánék ezt ajánlották fel a metró helyett. Nem lehetett elfogadni. Csak a metró kellett. Azért is.

Ám hol van a tizenhat-tizenhét éve ígért új metró? Mennyit szédítettek ezzel bennünket, és mi újra és újra elhittük: lesz. Talán, ha hagytuk volna, hogy az oroszok az államadósság fejében megépítsék nekünk. De nem engedtük. Isten tudja, kinek mi másra kellett az államadósság. Tengerjárókat kaptunk például, melyeket azonnal továbbadtunk. Metróra pedig soha többé nem jutott pénzünk. Ma sincs.

Azt hiszem, Orbánék belátták ezt, de politikai hibát követtek el, amikor deklarálták, hogy nem fognak pénzt adni rá. Ez, úgymond, kommunikációs hiba volt. Azóta adu lett a másik oldal kezében. Politikai haszon származott abból, hogy továbbra se épüljön, mert lehetett visszamutogatni, s közben úgy tenni, mintha az ügyben valami érdemi is történne: alapkövet avatni, fúrópajzs hegyet kiállítani. És ezzel választásokat nyerni. A piárosok jól dolgoztak. Alagutat azóta sem fúrtak egy métert sem, csupán a majdani állomások némelyikénél fogtak hozzá a felszíni munkálatokhoz. (Legalábbis a kézirat leadásának időpontjában.)

Hol van hát az új Budapest? Mondj meghatározó, jó épületeket az utóbbi tizenhét évből! Alig találni: a Zsarupalota, a Fővárosi Levéltár, a Kavics, a Művészetek Palotája. A többi felújítás. Van néhány igazán szépen sikerült renoválás, de nagyon sok a foldozgatás. Még az Andrássy utat sem sikerült rendbe rakni. Sőt! Nem akarok most beszélni arról, hogy milyen hihetetlen panamák zajlottak itt. A százötven millióért és fürdőszobaszalonért eladott palotákról most nem akarok írni. Talán a következő tíz év is kevés lesz az Andrássy út újjászületéséhez.

A dolgok nem úgy történtek Budapesten, ahogy képzeltük vagy szerettük volna. Én, amikor 1989-ben a tizenöt-húsz évvel későbbi fővárosra gondoltam, nem hittem, hogy még ennyire lepusztult lesz. Azt vártam, hogy rövid időn belül kitatarozzák majd azt a pár ezer épületet a körúton belül, és Budapest újra úgy ragyog majd, mint ifjúkorában, ahogy mondani szokás. Erre a reményre okot adott az is, hogy a rendszerváltás egyik előkészítője éppen a városvédő mozgalom volt, amely rádöbbentette az embereket arra, hogy a városuk érték. Hogy a régi Budapest minősége az, amit újra el kellene érni. Ami pedig még megvan belőle, meg kellene becsülni.

De a nagy tatarozás elmaradt. Helyette furcsa városrész-rehabilitációk kezdődtek, melyeknek során a benyomuló tőkének megengedik, hogy egész városnegyedeket romboljon le. Mint korábban, a szocialista lakótelep-építések idején, amikor a kertvárosokba környezetidegen betonóriások épültek a régi házak helyébe, és a külvárosok elvesztették arcukat. A műemlékvédelem sokáig aludt még a rendszerváltás után. Akkor kezdett ébredezni, amikor már világörökségi területen, a VII. kerületi úgynevezett "zsidó negyedben" is százötven éves, fontos házakat kezdtek bontani. Helyüket maximális mértékig építették be, a lehető legtöbb lakással. Esztétikailag siváran. A kis alapterületű, alacsony belmagasságú lakások korát éljük. Budapest szegénységének jele ez is. Ahol nincs pénz, ott a tőke parancsol. Kicsi lakásokat épít, és a centrumig betolja plázáit. Mit érdeklik a műemlékek? Mit érdekli Budapest szépsége? Bár tény, ugyanez a tőke tette rendbe a Greshamet, a Royalt, a New Yorkot, a Palace-t, de ugyanez pusztította el a Continentalt, a Hungária fürdőt, ez tette oly szerencsétlenül a Kálvin térre az új Budapest legtöbbet átkozott irodaépületét.

A szegénység látszik az embereken is. "A nyomor az utcán hever". Rongyokba burkolózott emberi testekbe botlunk az aluljárókban, emberlakta odúkat találunk a parkok bokrai közt. Budapesten nem lehetett látni a nyomort ilyen nyersen 1989 előtt. Ilyen mértékben elhanyagolt emberek talán nem is voltak. Kuriózumnak számított a kolduslány, aki az Astoria lépcsőjénél ült kis táblájával, edénykéjével. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy hadseregnyi hajléktalan téblábol közöttünk, s elfoglalták a Déli pályaudvart. A fölöttük lévő világban pedig tömegek küzdenek a lecsúszás ellen.

Így aztán nem a nagyvonalúság, hanem valami kisszerű és vad törekvés tükröződik a városon. Ez a törekvés a "valahogy megélés" felé vagy a gyors meggazdagodás felé irányul. Kinek hogy sikerül. Nézzünk végig a körúton! Alig van elegáns üzlet. Butikok vannak. Öt-hat évvel ezelőtt egyszer fel akartam mérni, milyen boltok nyíltak a Jászai Mari tér és a Boráros tér között. Végül, nem tettem meg, de becslésre úgy tűnt, a harmada cipőbolt, külföldről olcsón behozott s haszonnal továbbadott cipőkkel. A magyar cipőgyárak amúgy is bezártak. Szánalmas kis vállalkozások jöttek, ócska boltfeliratokkal, melyek hamar cserélődtek. A szegénység a homlokzatokra van írva. Nyugat és Kelet elárasztott bennünket olcsó rongyaival. Jöttek a kínai üzletek, a turkálók, a 100 forintosok, a diszkontok, az éjjel-nappalik. Ezek a "szegény ember" boltok, amelyek küllemre is szegényessé tették a várost. Felfalták a régi üzletláncokat: az ABC-t, a Röltexet, a Szivárványt. A jó nevű állami áruházakat. Szinte jelképes, hogy a régi neonok kialudtak, s majdnem teljesen eltűntek. Ebben is egyetlen szempont látszott érvényesülni: ami a neon helyére kerül, az új üzlettábla, olcsó legyen. Budapest balkáni szintre jutott cégtábláinak és esti fényeinek igényessége tekintetében. Bár, nem tudom. Mostanában nem láttam balkáni várost.

Komolyan megijedtem, amikor megjelent az Andrássy úton egy kínai kifőzde, ám szerencsére itt az elkínaisodás nem folytatódott. Nyíltak viszont jó éttermek és elég jó kávéházak. Az utóbbi tizenhat év egyik eredménye, hogy újra vannak kávéházaink, bár nem olyanok, mint rég, hanem a mi életünkre szabottak. És amit úgy irigyeltünk a régiektől: lehet ismét kávéházakban írni. Igaz, nem a kifutófiú viszi a cikket a redakcióba, hanem vezeték nélküli interneten egy-két gombnyomással lehet továbbítani. Tudom, ez nem illik egy klasszikus kávéházhoz, és kissé nagyképű, de azért szabad élni vele. Szóval, a kávéház újra az élet, a kultúra része. És ettől helyek elevenedtek meg: a Liszt Ferenc tér, a Ráday utca, a Hajós utca. Romkocsmák nyíltak elhagyott bérházakban, s ezekben valami új, eleven szellem kezdett virágozni, amiből kinőhetnek jó dolgok. Fiatalok bátorságából született egy európai hírű fesztiválunk az Óbudai-szigeten. Szintén ilyen fiatalos vállalkozás sikere az Est lapoké, amely egy időben önálló taxivállalatot is működtetett, bár belebukott. De dizájnos, új taxiállomásokat hoztak létre, s az autóállományuk is kitűnő volt. Az emlékezetes narancssárga taxikkal valami újat, igényeset próbáltak adni Budapestnek. Kár, hogy eltűntek. Láttam bennük azt a színvonalat, amit a városnak is el kellene érnie, és tartania kellene. A személyfuvarozást abbahagyták, de a Pesti Est azért maradt, s továbbra is a budapesti kulturális élet legjobb programújságja.

A szellemünk talán nincs olyan rossz állapotban mostanában. Könyvben, színházban, múzeumban sokkal színesebb a választék, mint anno 89. Még Nemzeti Színházunk is lett, ugye. A nagy állami tudományegyetem mellett két jelentős egyházi egyetem nyílt, s egy közép-európai magánegyetem. A mozik nagy része viszont tönkrement, még néhány multiplex is megbukott, megmaradt viszont egy kitűnő kisart-mozi hálózat. A műkereskedelem hatalmasat fejlődött, külön műkereskedő negyed lett a Falk Miksa utcában, s a város más helyein is igényes kis galériák nyíltak. Az aukciókon nem ritkák a több tízmilliós leütések. Sajnos, a múzeumoknak esélyük sincs ebben a versenyben egy-egy fontos képet megszerezni. A legjobb alkotásokat magángyűjtemények vásárolják meg. A világ nagy festőit persze még nem érdemes ide hozni eladni, mert nem tudunk értük annyit fizetni, mint a londoniak vagy akár a bécsiek. Nem érdemes tehát nálunk eladni őket. Kiállítani azért már igen. A Szépművészetiben már Monet, Miro és Van Gogh kiállítása nyílt, a Ludwig Múzeumban Warholé. Ez nagy dolognak látszik ugyan, de ha Bécsre gondolok, már elszorul a szívem. Köztéri szobrászatban sajnos Pozsonytól is lemaradtunk. Nem mondom, hogy mindenáron bájologni kellene az utcaszobroknak, csak egy-két jó ötlet, ha lenne! Már szinte snassz megemlíteni példaként a Nagymező utcai Hofi-szobrot mint jó példát. Kár, hogy a város másik oldalán még mindig a turuloknál tartanak.

Kérdezed azután, hogy melyek volnának ma a város legmegoldatlanabb bajai, legfőbb problémái? Én azt hiszem, az elég nagy baj, hogy nincs egyetértés abban, milyennek akarjuk az új Budapestet. Legyenek-e itt felhőkarcolók, például? Külföldi befektetők találják ki nekünk ezt a várost, s a törvények nem nagyon korlátozzák őket. Engem persze nem a felhőkarcolók érdekelnek, hanem a lépten-nyomon előbukkanó mállottság, igénytelenség. Jobban zavar a felhőkarcolóknál az is, hogy a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út tönkrement az autók zaja és bűze miatt. Budapest egyik legnagyobb problémája az autó. A Belváros lakhatóságának kezd gátja lenni. A tömegközlekedéssel viszont szerintem nincs különösebb baj.

A külvárosok egyik legnagyobb problémája, hogy mit kezdjenek a panel lakótelepekkel, s hogyan találják meg ismét az arcukat. Hosszú távra nincs elképzelés erről.

Nagy baj végül, hogy a város politikai csatamező lett. Az egyik oldal mindenáron liberális várost akar belőle csinálni, amire turul a válasz a másik oldalon.

Mi lesz ebből? Szerencsére sokan gondolkodnak ezen, s előbb-utóbb ki kell pattannia a jó megoldásoknak. Voltak a közelmúltban várostervezési pályázatok, s azoknak a tanulságai kezdenek összegződni. Láttam terveket a belvárosi terek rendezésére, a forgalomcsökkentésre, új beépítésekre. Tíz év múlva lesz néhány új városrészünk, például a Lágymányosi híd két oldalán és a Csepel-szigeten. Lesz egy új hidunk északon. Talán lesz egy elegáns, kitatarozott és belső minőségében is megújult Andrássy utunk, talán rendbe teszik a Párisi udvart, újra elegáns lesz a két Klotild palota. Azt nem hiszem, hogy a Kossuth Lajos utca autóforgalmát addigra föld alá lehet vinni, de talán csökkenthető lesz legalább egy sávval, s esetleg kiszélesednek a járdák. Lehet, hogy még a Dunával is közvetlenebb lesz a kapcsolatunk. A Várban felépülnek az új, Szent György téri paloták, és megújul a Várbazár. Talán sikerül a világörökségünkből olyan csodát varázsolni, ami legalább annyira vonzza majd az idegeneket, mint Prága. És mi is jobban fogjuk érezni magunkat benne.

Néha arra gondolok, akkor jó egy város, ha méltó a szépasszonyaihoz. Hol találnak ma a hölgyek alkalmas sétateret? Szeretném, ha Budapest újra méltó színtér lenne ahhoz, ahogy egy szépasszony végigsétál a korzón.