A jó király és a szemétdombok
________________
BUZA PÉTER

 

Az ország fővárosa minden történelmi helyzetben úgy viselkedik, ahogy az ország fővárosától elvárja a történelem. Meg önmaga önmagától. Ahogy státusa azt megköveteli, természetes adottságként meg is határozza. Talán éppen ez az utóbbi összefüggés az oka annak, hogy a mindenkori história - a sors - ide fókuszálja a mindig minden változásban kaotikus helyzet komprimálható elemeit. Koncentrálva hatást és következményt. S bár ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül mintát is teremt, az egész ország, az egész nemzet számára, a nagyváros élete kétségtelenül hatásos eszköze annak, hogy megmutassuk önmagunknak és a világnak: merre haladunk, s merre halad a világunk.

Mindez pedig szinte túlértékelhetetlen felelősséget jelent.

Most és bő másfél évtizede mindazok kötelezően gyakorlandó felelősségét, akiket döntési helyzetbe hozott a rendszerváltás. Ahogy felelős döntési helyzetbe hozta elődeiket a reformkor, a városegyesítés, a millennium fejlesztésekben testet öltő lendülete, a székvárosi rang, ahogy az 1919 utáni kilátástalanság, a Bethlen nevével összekapcsolt konszolidáció, s miként az 1945-öt követő újraépítés - azaz a mindenkori magyar történelem fordulatai a felelősöknek más és más generációit.

És ilyen értelemben és ebben az összefüggésben felelős a főváros meg akik igazgatják, a teljesítményük mindig szimbólum. Megtestesíti, megjeleníti, megmutatja, mire vagyunk képesek. Mi, budapestiek, mi, magyarok. Most azt mutatja: a történelmi példák megszégyenítőek. Ránk nézve. (Fellengzős és klasszikus fordulattal: nem tudtunk élni a szabadsággal.)

Mert ha el kellene számolunk most azzal, mire is jutottunk, itt, Budapesten, 1989 óta, s különösen ha ambícióink és ideáink nézőpontjából vizsgáljuk meg, honnan indultunk és meddig jutottunk, azoknak kell igazat adnunk, akik állítják: tart még a társadalmat felzaklató, mondhatni beteg - mert nem átlagos, nem konszolidált, nem normális, s olykor heveny tünetekkel leírható, tehát lázas - állapot. És nem tudni, felgyógyul-e a város vagy tovább rosszabbodik életének minősége. Annyi jut csak a másik serpenyőbe, hogy mostanra legalább sikerült a kórokozókat azonosítani. De éppen ezért látszik: virulensek erősen. A vakcinával pedig balkézről folynak csak kísérletek.

Annak idején a francia felvilágosodás szabásmintáját meghatározó férfiak abban a szent meggyőződésben emelték gondolkodásuk trónjára a rációt, hogy ha a tények igazságát szembesítik a társadalommal, ha ezek bázisán jelölik ki az igaz utat, a társadalom megjobbul. Erkölcsei megnemesednek, működése hatékonnyá válik.

Ehhez képest és ezzel összevetve az újabb kori naivitás - a hozzánk időben és térben közelebbi -, hogy tudniillik a szocializmus politikai berendezkedése felépíti az erkölcsös és a közösség minden tagja számára hatékonyan és haszonnal működő társadalmat, csak újabb bizonyíték arra, milyen - a természetrajzunkban persze mélyen gyökeredző - idealizmus jellemzi tulajdonképpen az egész modern polgári és európai civilizációt. Megmutatja azt is, egyszer már el kell jönnie ama szekularizáció korszakának, amikor vallásunkat, a politikát, elválasztjuk a praktikus működés és működtetés sub rosa műhelyeitől.

Ehhez pedig, mérlegeljünk józanul, talán kell még egy évszázad is - fontos továbbá, hogy ne jöjjön semmi közbe. S ez persze valószínűtlen opció.

Azt gondolták tehát a derék Voltaire, Rousseau és d'Alembert, hogy az önmagukban megálló tények feltárásával és az így keletkező ismeretek puszta elterjesztésével előnyére változtatható meg a világ és a sorsa is - benne minden várossal, faluval, ha tetszik: Budapesttel -, de nem számoltak az ember alapvető tulajdonságaival, ezért aztán reményeink mára semmivé foszlottak. Miközben persze fent nevezett urak ott hagyták elgondolásaik nyomát a gondolkozásunkban - és ez érdem, vitathatatlanul -, de, mint éppen ma hallottam a televízióban a magyar fővárost vezető politikusok egyikétől, hamburgerrel nem lehet kalapálni.

Hát kalapálni, faragni, építeni igazán nem sikerült soha még ilyesféle ideákkal. Fejsze kell bizony, s fejsze van is! Pénz, paripa, fegyver. (Olyan, annyi, amilyen jut persze éppen. S amire azok, akik akarják, szánják.) Gyarló, de mozgásra rángatott kezekben. Az öklökről - amelyek most is oda sújtanak, ahová köll - nem is beszélve.

Az államszocializmus egyetlen pártját váltó több pártok Magyarországon 1990-re megragadták a hatalmat. Folyvást civódva - nem elítélőleg mondom így, az egyeztetés kényszerére gondolok - hamar meg is egyeztek abban, hogy az önkormányzatiság és a demokrácia joggal és okkal szentnek minősülő elemeiből s viszonyaiból építik fel az új társadalmat és közigazgatást.

Valóban, a korszellem kívánta, sőt követelte azt, hogy szabad kezet adjon a politika a szabadság kis köreire hajazó s kétségkívül új identitást teremtő városrészi önállóságnak - ez történt Budapesten 1990-ben -, miközben azonban senki sem számolt azzal, hogy közigazgatási abszurdum huszonnégy egyenjogú döntéshozóra, egymással a hatalomért versengő politikai formációkra bízni a város közösségének egészét érintő ügyeket.

Ellene kellett volna bizony szegülni az ideák csábításának.

Történelmi és jelenkori példákat tanulmányozva olyan közigazgatási rendszert építeni, amelyben nem lehetnek másféle, az életünket alapvetően meghatározó és a gyakorlatot kötelezően ránk parancsoló szabályok a Király utca egyik vagy másik oldalán, illetve ezzel szemben ott, ahová befut a páros és a páratlan oldal házsora is: a Károly körúton.

De ha akkor nem gondolta át a politika, hogy mit tesz, s hogy ennek mi lesz a következménye, az azóta eltelt másfél évtized alatt már sort keríthetett volna a korrekcióra. Volt ugyanis olyan hatalmi konstelláció az országban, amikor módja lett volna a demokrácia játékszabályait egészen a rossz önkormányzati törvény módosításáig utaztatni. Sort keríthetett volna az ezt közelítő lépésekre az ország. Ha akart volna. Ha a főváros politikusai, akár saját párttársaikat is meggyőzve, a változtatás elkerülhetetlensége mellett érvelve, erre kényszerítve őket, kidolgozták volna az új modellt, s kiharcolták volna a jogszabályok átalakítását.

De nem ezzel foglalkoztak. Ezzel nem foglalkoztak.

Így aztán, ha van polgár Pesten és Budán (természetesen hozzávéve: Óbudán - és a Margitszigeten), ha van még és már (erős kételyeim kifejtésére e tárgyban talán lesz még mód és tér e helyen, ezeken a hasábokon), szükségképpen el kellett veszítenie minden illúzióját magával az önkormányzati rendszerrel és olykor a demokrácia működőképességével kapcsolatban is. S persze választott képviselőire se úgy néz már, mint olyan férfiakra és nőkre, akik őt képviselik. Tudja: a pártjukat, s ezen belül saját érdekeiket, egzisztenciájukat tartják elsősorban szem előtt. A politikusi túlélésüket. Sütögetve az egyre méretesebb nyársakon forgatott pecsenyéjüket, az ünnepek ritkán adódó ökrét kínálva csak mindazoknak, akik - mi mást tehetnének - négy évről négy évre megválasztják őket.

Kicsiny tüzek körül ülnek kisebb csoportokban nem feltétlenül érdemeik okán kitüntetett hölgyek és urak - felülről nézve békésen piroslik az egész város. Olykor aztán, többnyire bánjuk s megszenvedjük, fel-felcsapnak a lángok, ám melegükből nem juthat mindenkinek - sőt, biztosan nem jut! -, s meleg otthon sem, nem kell magyarázni, miért.

Jobb sorsra is érdemesek, ideáikhoz, közösségükhöz hűek, a dolgok jobbítására hajlóak is vannak köztük, de határhelyzetben mindig nyilvánvalóvá válik, az érdekek hálójának közepén a nagypolitika pókja ül. S vannak olyan pókok bizony, amelyek (akik?) saját fajuk nőstényeit (hímjeit) is felfalják, ha a szükség vagy a rezgésszám úgy parancsolja.

Azt kérdezi a szerkesztő az első kérdésében: Miképp ítéli meg Ön Budapest fejlődését az 1989-es politikai fordulat óta?

Nos úgy, hogy a politika fordulata még annál is durvábban átpolitizálta közös dolgaink elrendezésének sorsát s a közigazgatás működését - ami pedig az önkormányzati együttműködésnek és hatékonyságnak is alfája és ómegája, ha rendezett viszonyokban gondolkozunk, s mi másban gondolkozhatna a polgár? -, mint amilyen durván és határozottan intézte azt az állampárti politika. Abban a világban ráadásul csak egyetlen tényezőt kellett - s a késő szocializmusban a nem a rendszer működésének lényegét érintő kérdésekben lehetett is - meggyőzni arról, amiről a hatalmat a magunk, a város érdekében meg kellett győzni (ráadásul egyre rosszabb lelkiismeretük nyomása alatt működve szaporázták is a gesztusokat). Most pedig esete válogatja a partnert, s elég erős a pozíciója, hogy kedvére s tetszése szerint mondjon igent vagy nemet, s cselekedjen tetszése szerint.

Ez a budapesti társadalom legújabb kori "fejlődésének" kulcseleme. Mindent meghatároz, maga alá gyűr e kétségtelenül szegény és a szocialista erkölcsön szocializálódott országban és (fő)városban, melynek így nyilvánvalóbban kevesebb jut, mint ha gazdag lenne Magyarhon meg az első számú települése, mert osztozni kell a javakon, esélyeken, jövőn.

Nem éppen szívderítő következtetés, belátom.

Azért ilyen, mert beláttam. Beláttam, hogy ilyenre sikerült a rendszerváltás Budapesten. Sokkoló a konklúzió. Ha a politika - az egyetlen cselekvésre képes erő a fővárosban, amely egymással szembefeszülő szándékokat és akaratokat testesít meg testületileg - nem képes kidolgozni és használni az együttműködés, az együttgondolkodás, és -cselekvés szentháromságának szerszámait, ellehetünk továbbra is úgy, ahogy most, évtizedekig akár. Tényleges jogainkban és lehetőségeinkben visszaszegényedve talán harminc-negyven évet a történelemben. De váltani (ha nem is rendszert) nincs erőnk. Nincs szérum a továbbra se diagnosztizált bajainkra: a civil társadalom gyenge, nem partnere a tényleges hatalomnak, mert kevés a polgár, kevés a támogató, a működéshez szükséges bázist csak a politika teremtheti meg, így újra és újra igaznak bizonyul a régi kocsmai igazság: aki a bandát fizeti, annak a nótáját húzzák.

A nyilvánosság átpolitizált (a kerületi lapokat például az önkormányzat adja ki, annak működésében valamelyik párt játssza a főszerepet, s nem tűr meg maga mellett epizodistákat), a közigazgatás átpolitizált (nézze meg magát az a főépítész vagy jegyző, akit kinézett magának, pontosabban kilök a hivatalából az uralgó politikai erő, s meg is teszi, mert megteheti), a város(rész) gazdasága átpolitizált (nem írom le, miért és miként), az iskola, a kórház igazgatójának kiválasztásánál - oktatásra, gyógyításra költi a legtöbb pénzt az állam és Budapest - a politika szava dönt (s közben az önkormányzat meg a törvény előírja, távol kell ezektől a terrénumoktól tartani a politikát).

Háló ez, nem is pókháló. Kerítőháló, kell hogy tudják, mire gondolok.

Közben azért fejlődött, fejlődik - mondjuk talán inkább: él - Budapest. Épülnek házak, talán egyszer majd az új metró is, az utakat rendbe teszik, az átlagát tekintve lejtmenetben működő intézményrendszer egy-egy elemére jelentős összegeket költ a költségvetés - fővárosé, kerületé -, a kemény infrastruktúra elemei használhatók maradnak, ha egyre drágább is az igénybevételük. A kultúra intézményei nagy erőfeszítéseket tesznek a fennmaradásért, a túlélésért, s kínjukban rátaláltak az igazi támogatóra: a közönségre. Összefogva olyan akciópontokkal, szervezetekkel és szervezőkkel, alkotókkal, akiknek működése tizenöt év alatt egy villódzóan tarka, értékes és változatos működést varázsolt Budapest mindig is kultúrára éhes közönségének színpadaira.

Nem vitatható, sok oldalról meggyőzően megmutatható: Magyarország fővárosa mostanra Közép-Európa kulturális produkcióinak az egyik legfontosabb centruma. Nemzeti és budapesti sajátosság lett élvezetes teljesítménye a könyvkiadástól a fesztiválokig, a színháztól a táncig, a Van Gogh kiállítástól a Bartók Zeneházig.

Ebben a csúcsokat hódító s megtestesítő vonulatban a finanszírozás jelenti csak a mély völgyet: a mecenatúra szétforgácsolt, maga a város túl keveset áldoz, még alapítványait is beleszámolva a summába, a támogatásra. Minden költségvetés minden szigorítása mindig azt jelenti: kevesebb pénz jut ezekre az tevékenységekre. Mintha csak a lét- és a fajfenntartás számítana, s az szinte semmit, mit mutatunk a világnak. Holott ha az vonzó, létfenntartásunknak is biztosabb alapja lehet - a város gyarapodó idegenforgalmának valorizálásával.

Melyek ma a város legmegoldatlanabb bajai, legfőbb problémái? - kérdezi a szerkesztő, s persze nem azután, hogy elolvashatta volna azt, amit az első kérdésre válaszoltam. Egyetlen problémát mutattak be az eddigiek, amelyekből minden más gondunk is fakad. A nagypolitika-érdekű - és minden párt választási pártként működik! - szemléletből, amely minden, a városra vonatkozó döntés alapjává teszi önnön szempontjainak érvényesítését - minden áron. Olykor igencsak gyalogos, máskor akár szárnyalónak is nevezhető érveléssel.

Itt van például az épített környezet dolga. Az épített világé, az örökségé. És a megújuló, változó, átépülő, átalakuló negyedeké, utcáké. A rendszerváltás súlyos következményekkel járó lépése volt - és ez a hatás elsősorban és főleg Budapestet szorítja sarokba - az állami lakások értékesítése. Reparációs lépés volt, eljött a jog, a szabadság, az egyenlőség, a szent tulajdon órája. Társas tulajdonok keletkeztek, többnyire még a puszta fenntartásra is képtelen jogalanyok kényszertársulásai. Az épületek pusztulnak. Az "eklektikus skanzen". Ahogy a fogalmam sincs, mire rátarti, s mi jogon gőgős építészek némelyike nevezi Budapest hagyományos városszövetének együttesét, amely pedig szinte az egyetlen tárgyi valóságában is megmutatható specialitásunk, s így értékünk, támogatandó és átmentendő örökségünk, névjegyünk, üzleti ajánlatunk.

Megélhetési művészek - "megfagyott muzsika" - szorgoskodnak a bontásra ítélt értékrend hullája felett, kajütablakos, soktornyos, műtoszkán terveiket kínálva a csak a maguk érdekeit néző - s ez rossz néven nem vehető! - beruházóknak, akiket mint az oly kívánatos "fejlesztés" félisteneit fogadják a kerületek hivatalai: csináljatok csak, amit akartok!

És megteszik. Budapest főépítésze pedig lemond a hivataláról. Pedig nem is tartozott azok közé, akik ne ápoltak volna mérsékelt viszonyt az üvegesekkel (mondjuk a Kálvin téren).

Eközben megépülnek a valóban skanzenek. Lakóparknak nevezik őket, építészeti esztétikát ritka esetben lehet számon kérni a tervezőjükön, még kevésbé, hogy kövessék az illeszkedés sajnos csak kisebb részben írott szabályait. Mondjuk így, belerondítanak a környezetükbe. Fényes, de nem üde foltok a kopott szöveten, társadalmuk is - lakóik, tulajdonosaik - idegen testként próbálnak beépülni a helyi társadalom képleteibe, mint szerepfordított indiánok a prérire odasikerített Valamitownban.

Színezi, de a legkevésbé sem az előnyére ezt a képet a tény: az önkormányzatok (tisztelet köztük a kivételnek) már régóta nem építenek bérlakásokat sem. Ahol lenne lehetőségük, hogy a közösség érdekeit és értékeit képviseljék ebben a bonyolult folyamatban.

Egy tétel volt ez mindössze a soktételes listából. De bajnak önmagában is elég. Komplex elemzést kívánna, ha változást remélhetnénk, ha látszana komoly szándék megkeresni, merre léphetünk ki a magunk teremtette csapdahelyzetből. E tekintetben a felelősségünk bizony közös. Polgároké s politikusoké. Ami minket illet, elsősorban azért, mert máig sem sikerült önmagát megszervezni képes polgári közösséggé válnia Budapest társadalmának.

Milyennek látom a jövőt? Ez a harmadik kérdés.

A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt royalista lettem.

Kellene egy felvilágosult uralkodó. A jó király.

Létrehozná újra a Közmunkák Tanácsát, hogy az állami és a városi (az egyetlen és oszthatatlan Budapest!) akarat közös nevezőjét szakmai alapon újra és újra megkeresse minden fontos ügyben a kompetencia szempontjából mindig is tagolt hatalom. Főleg ami a beruházásokat, az építést-fejlesztést illeti.

Jóváhagyná a nagyúr a képviselők közül választott jelöltek egyikének városi trónra emelését, (fő)polgármesternek. Akit elfogad majd, és ezért nem huzakodik vele. S persze a polgármester sem teszi ezt. Elvégre jóban akar maradni a királlyal. Másként nem tud dolgozni. Márpedig elsősorban arra szól a szerződése.

A kerületek élére elöljárókat nevezne ki, akik persze az ő, a (fő)polgármester beosztottjai. Vannak helyben választott tanácsadó (képviselő) testületei is a városrészeknek, de nem pártlistán kerülnek be a helyi parlamentbe. A helyben s csak ott fontos, a szűkebb közösségnek már-már a személyes ügyeiben lobbiznak és döntenek - no meg dolgoznak - folytonos kontaktusban a választóikkal. Kapnak ehhez eszközöket. Nevezzük a formációt, ha akarjuk, akár önkormányzatnak.

Ezekben a választói körökben vannak erős polgári körök is, de nem ám úgy, ahogy egy ideje az a párt gondolja, amely párt eszközévé egyszerűsítette, kisajátította nem csak a polgár szót, de a kokárdát vagy a nemzeti lobogót is (belegázolva mások nemzeti érzéseibe és polgári attitűdjébe, akik immár csak idézőjelben használhatják mindazt, ami kultúránkban közös, s lényegét tekintve egy és oszthatatlan).

Megtanulnám, mert tanulmányoztatnám Európában, melyik volna a leggazdaságosabb és -használhatóbb közigazgatási modell egy nagyváros, egy világváros működtetésére, és úgy alakítanám át a jogszabályokat és a törvényeket, hogy rend legyen a világban, amit Budapestnek hívnak.

Fegyelem, kiszámíthatóság, áttekinthető működés és világos döntési mechanizmusok. Ellenőrizhetőek.

De hát nincs és nem is lesz király. Pláne nem: jó király. A bölcs államférfi és politikus is ritka mifelénk, bár ha Magyarország az Isten kalapja, Budapest egészen bizonyos, hogy a bokréta rajta. Hervadó ligetünk. Adj, óh Uram, egy független remetét!

Mondok hát mást. "Milyenné szeretné tenni Ön?" - kérdezte még a szerkesztő Úr is.

Mi lenne, ha a civil világ, meg minden politikailag megmérhető státusú párt, delegálna egy megalapítandó testületbe felhatalmazással felruházott tagokat. Akik majd megnézik - olyan viszonyok között, amelyek jellemzik az életünket, mint amilyennek látjuk és bánjuk -, vannak-e egyáltalán olyan megtervezhető tennivalók, tevékenységi terrénumok, amelyeknek egységes kezelésében megállapodhatna minden tényező. Másként fogalmazva: egy-két szemétdombot költöztessünk ki a kiskakasok és a legnagyobb kakasok birodalmának határain túlra. Bizonyos kompetenciákat menekítsünk ki vámszabad-területre. Aztán az ebbe a tranzitba mentett tevékenységi területekre dolgozzunk ki olyan szabályozást, amelynek kovásza minden esetben a szakmai, de nem a politikai meggondolás.

Meg lehet találni a működésnek ezeket a pályáit. S ha megvannak, ki is lehet építeni őket.

Ha óvatosan és tapintatosan járunk el, még mindig marad elég szemétdomb, ahonnan ki-ki kikaparhatja a maga gyémánt félkrajcárját is.

Mert illúziónk ne legyen. A hatalomban ülők nem várnak Szent Ferencre. Hogy megetesse őket egészen a jóllakásig. Amúgy is: a civilizáció arra tanít, ha ember vagy, sose lehet téged jóllakatni. Legfeljebb ha deviánsnak születtél. Vagy rákényszerítenek. Némelykor erkölcsi-etikai megfontolások is.

Ha jól meggondolom persze, ebben reménykedni is: deviancia.