A polgári öntudattól a tömegtársadalom felé
________________
MICHIEL WAGENAAR

 

A tizenkilencedik század második felében az európai fővárosok számára Párizs lett a mérvadó minta. Számos nagyváros követte példáját. Az amszterdamiak, akiket ugyancsak lenyűgözött a francia főváros nyújtotta monumentális városkép, főként politikai, jogi és anyagi okokból az ott látottakat nem igazán tudták hasznosítani. 1870 és 1914 között a polgári öntudat ösztönözte kezdeményezések igyekeztek pótolni mindazt, amit meghiúsított a laissez-faire politika és a városképbe történő hatósági beavatkozás következetes mellőzése. Ezek a kezdeményezések teremtették meg azokat a létesítményeket, amelyeknek köszönhetően Amszterdam azóta is kulturális és szellemi központnak számít. 1918-ban Amszterdam és Hollandia a kollektivista társadalomfelfogás mellett kötelezte el magát. A "jóléti fővárosban" egyre nagyobb figyelmet kapott és idővel meghatározó szerepet játszott az egészségügyi ellátás, az oktatás és a városi lakásproblémák megoldására irányuló politika. Az így kialakult egyenlőségelvű légkörbe nem illett bele a monumentális városkép.

 

A megkopott dicsőség

A tizenkilencedik században Amszterdam egykori hatalma és presztízse a töredékére zsugorodott. Megrendült az a gazdasági pozíció, amelynek révén egykor a város határozta meg az Egyesült Tartományok alkotta Köztársaságban a követendő irányt.[1] A napóleoni megszállás idején bevezetett közvetlen állami irányítás, mely a szinte teljes önállósággal rendelkező városok alkotta Köztársaságból központosított királyságot csinált, újabb csapást mért Amszterdamra, és egyszerű közigazgatási egység szintjére süllyesztette a várost. A királyi rangot kapott Orániai-ház úgy határozott, hogy a kormányzati funkciókat és a királyi udvart átteszi Hágába. Ennek, illetve a legfelső katonai parancsnokság, a külföldi diplomáciai képviseletek és a legfőbb igazságszolgáltatási intézmények jelenlétének köszönhetően Hága minden más holland településnél gyorsabb fejlődésnek indult. Az itt összpontosuló magánvagyonok cselédek, iparosok, kereskedők és művészek tömegeit vonzották a városba.

Amszterdam számára sovány vigasz volt, hogy névlegesen főváros-státuszt kapott. A város szinte teljes egészében nélkülözte azokat a vagyoni és anyagi eszközöket, amelyek egy főváros természetes tartozékainak számítanak. Nem rendelkezett azzal a vagyonos polgárok képviselte vásárlóerővel, amely Hágát oly elegáns és vonzó lakóhellyé tette. Párizzsal és Brüsszellel ellentétben nem részesült kivételes bánásmódban, így nem is voltak eszközei ahhoz, hogy mintaértékű modern főváros nőhesse ki magát. "Amszterdam kénytelen maga előteremteni a számára szükséges eszközöket", panaszkodott egy helyi polgár 1877-ben, "miközben a nemzet elvárja tőle, hogy a legnagyobb város és a nemzet központja legyen, megtagadja tőle a kormányzati székhelyet és a királyi udvart."

A tizenkilencedik század második felében azonban Amszterdam komoly gazdasági fejlődést produkált. Az Északi-tengeri csatorna megépítése (1876) végre megnyitotta a nagyobb hajók számára évtizedek óta elérhetetlen kikötő bejáratát. Az új tengeri kapcsolat, mely mintegy válasz volt a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitására, életfontosságúnak bizonyult a holland- indiai kereskedelem szempontjából.[2] A holland városok közül Amszterdam húzta a legnagyobb hasznot a gyarmatokból.

A talpraállás első jelei az 1860-as években váltak egyértelművé. A lakosok száma ekkor haladta meg először az 1795-ös szintet. A polgárok, akik már régóta várták, hogy magához térjen az önnön múltjába süllyedt, kába város, amely igencsak előnytelenül került ki a más fővárosokkal történt összehasonlításokból, lelkesen üdvözölték a fellendülést. Végre elérkezettnek látták az időt, hogy Amszterdam más európai fővárosok, például Brüsszel és Budapest mintájára, Párizs nyomdokaiba lépjen, ahol Georges-Eugéne Haussmann báró irányításával radikális beavatkozásokra került sor. Haussmann 17 éves működése alatt (1853-1870) a francia főváros olyan léptékű megújuláson ment keresztül, amilyenre Európában korábban sohasem volt példa.

 

Minden fővárosok anyja

Amikor a növekvő forgalom szinte ellehetetlenítette a késő középkori párizsi városmagot, Haussmann a házakkal telezsúfolt negyedeken át új közlekedési folyosókat nyitott. A Szajna prefektusa a felszín alatt korszerű vezetékrendszert építtetett, amely ivóvizet biztosított és elvezette a szennyvizet. Amikor a városban kiépült és általánossá vált a gázvilágítás, Párizs kiérdemelte a "fény városa" megtisztelő címet. A közlekedési folyosók létesítése egyebek mellett azzal a haszonnal járt, hogy el lehetett tüntetni a nyomornegyedeket. Haussmann tudatosan úgy terveztette meg az új utcákat, hogy mennél több zsúfolt bérkaszárnyát kelljen lebontani.

Párizs központjából el is tűntek a nyomortanyák és a legalsó kategóriákba tartozó lakóépületek. Ezeket az ún. banlieue-be, a kietlen látványt nyújtó külvárosokba száműzte, ahová a Párizs nevezetességeire kíváncsi látogatók legfeljebb csak véletlenül tévedtek. Ez is része volt annak a városszépítészeti programnak, mely utak létesítésével, helyreállításával és a gépészeti infrastruktúra megteremtésével Párizsból európai mintafővárost csinált. A sugárutak szinte ráirányították a látogatók szemét a nagyságot és előkelőséget sugalló épületekhez és emlékművekhez. A Champs Elysées nagyszerű rálátást biztosított a napóleoni háborúknak emléket állító Diadalívre, amely addig magányosan árválkodott, és szinte elveszett a térben. A Place d'Etoile megalkotásával Haussmann kiemelte a szürkeségből a győzelmi emlékművet, és elérte, hogy többfelől is meg lehessen csodálni.

A francia fővárosba érkező látogatók egyik ámulatból a másikba estek. A külföldieket azonban nemcsak a város lenyűgöző monumentalitása kápráztatta el. Haussmann ugyanis azzal is fokozta a hatást, hogy kifejezetten polgári miliőbe helyezett olyan térbeli elemeket, melyek korábban a királyi udvar, az egyház és az arisztokrácia kiváltságai voltak. Sugárútjai, terei és parkjai a polgári jólét bemutatásának színteréül szolgáltak. Az elegáns új utcákat flaneurök és boulevardier-k vették birtokukba. Richard Sennett azt írja, hogy a kávéházi teraszok Haussmann beavatkozásainak köszönhetik létüket.

Holland és brit látogatók is csodájára jártak annak a lélegzetelállító városképnek, mely egyszerre kínált számtalan monumentális panorámát és szabadidő-eltöltésre, illetve nyilvános megjelenésre alkalmas, elegáns helyszíneket. Amikor saját fővárosaikat összehasonlították Párizzsal, elkeserítő következtetésekre jutottak. London, amely a valaha volt legnagyobb gyarmatbirodalom és a világgazdaság ipari és pénzügyi központja volt, fővárosként korántsem nyűgözte le a látogatót. A városképben kaotikusan elegyedtek egymással az építészeti stílusok és az épületek mérete, illetve magassága, mivel összehangolás és tervezési kontroll még a szándék szintjén sem létezett. Noha a közlekedési állapotok még az Haussmann előtti párizsi helyzetnél is rosszabbak voltak, az infrastruktúra területén alig történt említésreméltó és hatékony beavatkozás. Az uralkodó liberális laissez-faire politika erre nemigen teremtett lehetőséget.

London nem részesült olyan kivételes bánásmódban, mint amilyenre a kontinensen fekvő fővárosok esetében számos példát találunk. Mint egy kortárs megjegyezte, az ilyesmi inkább "egy olyan, erősen központosított országban szokás, mint amilyen Franciaország, ahol Párizs mindenekfelett áll és a nemzet többi része eltörpül mellette. Nehezen tolerálható viszont Angliában, ahol az emberek büszkék rá, hogy minden település maga állja a fejlesztésekhez szükséges költségeket". Ennélfogva az infrastrukturális beavatkozások és a városszépítés sorsát az döntötte el, hogy a helyi közösséget alkotó és a helyi önkormányzatot választó adófizetők közmegegyezésre jutottak-e.

Mindezek következtében London igencsak szerény költségvetéssel rendelkezett. Haussmann működésének tizenhét éve alatt négyszer annyit költött fejlesztésekre, mint amennyiből a londoni közmunkák tanácsa gazdálkodott fennállásának harmincnégy éve alatt. A Tanács munkáját leginkább a kötelező érvényű kisajátítástól ódzkodó liberális magatartás akadályozta. A magántelkeket is érintő útkialakítások, ha egyáltalán, akkor is csak nagyon nehezen valósulhattak meg. Minden kisajátítás hosszú jogi procedúrával járt, a kártalanítás pedig piaci értéken történt. London esetében ezek bizony csillagászati összegek voltak.

Ennélfogva Londonban nem volt mód arra, hogy a közlekedési viszonyok javítása révén számolják fel a nyomornegyedeket. 1900-ra a város központját túlzsúfolt bérházak alkotta negyedek övezték patkó alakban. "A város háromnegyede már be is van kerítve. Ha a két ág tovább nyomul nyugatnak, satuként szorítja majd a központot és bezárul a gyűrű a Birodalmi City körül", írta Charles Masterman a Birodalom Szíve című művében (1901). Masterman borúlátó jóslata a valóságon alapult, hisz a középosztálybeli háztartások tömegesen fordítottak hátat a központban lévő negyedeknek, és a Londont övező csendes, biztonságos és zöld külvárosi övezetekbe költöztek. A sűrű helyiérdekű vasúthálózat mind a hivatalokban dolgozó hivatalnokok, mind az állandó munkával rendelkező szakképzett munkások számára megteremtette az ingázás lehetőségét. Az elhagyott és korábban előkelőnek számító ingatlanokat a nyomornegyedek tulajdonosai kaparintották meg, hogy bérbe adják a városba özönlő bevándorlóknak és a többi létminimumon tengődő nyomorultnak. Korántsem volt kivétel, hogy egyetlen szobában egy egész család lakott.

Első látásra Amszterdam teljesen más képet mutatott. Míg a londoni gazdaság dinamikusan fejlődött, az amszterdami még csak akkor kezdett kikecmeregni az évtizedeken át tartó pangásból, illetve válságból. De nyomornegyedek azért már így is voltak. A munkásosztály lakta lyukak és udvari lakások, melyek akkor épültek, amikor Amszterdam még Európa legvirágzóbb és legnagyobb városai közé tartozott (1750-ben lélekszámát tekintve London, Párizs és Nápoly mögött a negyedik helyen állt), ekkorra már siralmas állapotba kerültek. Ha a tulajdonos végképp nem talált bérlőt, sorsára hagyta vagy lebontotta az ingatlant, hogy ne kelljen vagyonadót fizetnie utána. A város számtalan hídja és rakpartja omladozott, illetve javításra szorult. A csatornák pangó szennyvízelvezetőkre redukálódtak, és különösen a nyári hónapokban szinte elviselhetetlen bűzt árasztottak.

A gazdasági haladásnak alig voltak jelei. A külföldiek hiába keresték a modern ipar jelenlétéről tanúskodó füstölgő kéményeket, és alaposan meglepődtek, amikor helyettük az amszterdami városi sáncokon letűnt korokat idéző szélmalmok tucatjait látták.

Az 1860-as években sokan reménykedtek abban, hogy Amszterdam felébred több mint száz éve tartó csipkerózsika álmából. A közeli Brüsszel megmutatta, hogyan lehet egy ősrégi városközpontból egyfajta petit Paris-t csinálni. De az európai kontinensen nemigen akadt még egy nemzet, amely annyira elkötelezte volna magát a laissez-faire liberalizmus mellett, mint a holland. Vajon Amszterdam is a londonihoz hasonló akadályokkal találta magát szembe, amikor szeretett volna városi reformokat végrehajtani?

 

Útkeresések egy reprezentatív főváros irányába

A Párizs kínálta meggyőző mintán kívül voltak egyéb tényezők is, melyek arra ösztönözték a várost, hogy a grands travaux irányába keresse a kiutat. Az amszterdami belvárosban egyre több gondot okozott a növekvő forgalom. A kortársak attól féltek, hogy a Központi Pályaudvar megnyitásával a helyzet még tovább romlik. Mivel az a városmag határán feküdt, szinte vonzotta magához az irodákat, a bankokat és a biztosító társaságokat. A szállodák, az éttermek és az áruházak versengtek a pályaudvar közelében lévő telkekért és épületekért, mert abban bíztak, hogy ugrásszerűen nőni fog a városba látogatók száma. A forgalmat az is élénkítette, hogy az Északi-tengeri csatorna megnyitásával a kikötő új életre kelt.

Számos hang- és mérvadó személyiség állította, hogy Amszterdamnak a történelmi központon át új közlekedési folyosókat és sugárutakat kell nyitnia. Az 1860-as évektől kezdődően magánkezdeményezések nyomán tervek tucatjai születtek, és egyre újabb áttöréseket javasoltak. Bár a tervek első érve mindig a közlekedés javításának szükségessége volt, több is hangsúlyozta, hogy az áttörések révén le lehetne bontani jó néhány nyomornegyedet, ami lehetőséget teremtene arra, hogy esztétikailag érdekes homlokzatokat építsenek. Akárcsak Párizsban, itt is csak egy maroknyi kisebbség ellenezte a történelmi épületek lebontását.

De hiába érveltek oly meggyőzően, és hiába fogadta el a többség az úthálózat korszerűsítésének szükségességét, a magántervek egyike sem valósult meg.

A kudarc legfőbb oka a pénzügyi eszközök hiánya volt.

Mivel nőttön-nőtt a közlekedési káosz, és a fejlődésnek indult külső kerületekből egyre nehezebb volt bejutni a központba, a városvezetésre egyre nagyobb nyomás nehezedett, és lépéskényszerbe került. A politikusok azonban nehezen szánták el magukat a cselekvésre. Az 1870-es években megvalósított jelentősebb áttörések óriási összegeket emésztettek fel. Végül a képviselőtestület csak beleegyezett, hogy a nyugati külvárosok irányába nyissanak egy új közlekedési folyosót, de tíz év telt el, mire a határozat megvalósult, a kivitelezés pedig csillagászati összegekbe került. És bár az új közlekedési folyosó (Raadhuisstraat) hatékonyan csökkentette a káoszt, az Haussmann alkotta bulvároknak nyomába se jöhetett. Az új folyosó mentén épült homlokzatok még nyomokban sem emlékeztettek arra az egységes neoklasszicista monumentalitásra, amellyel Párizs úgy lenyűgözte az embereket. Szegény Amszterdamnak nem voltak sem anyagi, sem jogi eszközei arra, hogy hasonló léptékű szépítészeti programot valósítson meg.

Mindeközben folyamatosan nőtt a helyi lakáspiacra nehezedő nyomás, mivel az amszterdami gazdasági fellendülés bevándorlók tízezreit vonzotta a városba. Ahogy a múltban, úgy most is magánvállalkozók álltak elő városbővítési elképzelésekkel és ígértek a városfalakon kívül modern és elegáns városnegyedeket. Samuel Sarphati, aki egyike volt azoknak a haladó gondolkodású polgároknak, akik szerettek volna tenni is azért, hogy Amszterdam újra a nemzet ékessége legyen, egy új déli városrész megvalósítása érdekében nagyszabású tervekkel rukkolt elő. Egyértelmű, hogy elképzeléseit az Ecole des Beaux Arts stílusa ihlette. E tervekben az arányosság és a hosszanti tengelyek mentén történő elrendezés dominált, hogy az olyan előkelő, új épületekre, mint az, amelyet a híres londoni Chrystal Palace helyi változatának szántak, a maguk teljességében lehessen rálátni. A Népszorgalmi Palotának elkeresztelt épületet 1863-ban adták át, ahogy vele átellenben azt a két lakótömböt is, melyek homlokzatát szimmetrikus klasszicista stílusban alakították ki. A megnyitó ünnepségen Amszterdam polgármestere kijelentette, hogy ha a folytatás is ilyen lesz, az új épületekből akár a párizsi Rue de Rivolihoz mérhető utca is lehet.

Sokan reménykedtek ebben. Sarphati az Amstel partján felépítette Amszterdam első modern szállodáját. A hotellel átellenben az építési vállalkozók felvásárolták a telkeket. Ebben a területben benne volt egy előkelő lakónegyed megszületésének ígérete. Sarphati legambiciózusabb tervei a városfalakon túli területekre készültek. Az Amstel két partjára két, kifejezetten a felső tízezernek szánt lakóövezetet képzelt el. A terv - egyfajta Place d'Étoile - egyértelműen a francia klasszicista városépítészet jegyeit viseli magán. Ugyanezt mondhatjuk el a középosztály és a munkásosztály részére tervezett kerületekről is.

De a nagyszabású tervek egytől-egyig füstbe mentek. Sarphatinak nemcsak a terület megvásárlásához, hanem az építkezés megkezdéséig az üresen álló telkek státuszának fenntartásához is hatalmas összegekre volt szüksége. Arra számított, hogy az elitet alkotó amszterdamiak ki akarnak majd költözni a csatornaövezetből, ha a történelmi belvárosban az építési vállalkozók bankokká, hivatalokká és szállodákká alakítják át a lakóházakat. De a belvárosi üzleti negyed kialakítása a vártnál jóval lassúbb tempóban zajlott. Mivel a városban ismeretlen fogalomnak számított a tervszerűség és a koordináció, Amszterdam más részein több, a tehetős közönség igényeihez igazított lakóövezet is létesült. Sarphati tehát elszámította magát, amikor abban reménykedett, hogy a déli peremen építendő drága lakónegyedekre komoly kereslet mutatkozik majd. 1866-ban bekövetkezett halála után az általa alapított vállalkozás feladta a nagyratörő terveket. A területet végül egy rövid és szűk utcácskák szabdalta, lakótömbökkel rendkívül sűrűn beépített negyed foglalta el. A gúnyosan Pijpnek (csőnek ) elkeresztelt negyed a spekulánsok zsákmánya lett. Ezek a bérháztulajdonosok érdekeihez igazodtak, és az alsó-középosztály részére alkalmas házakat emeltek, mert az ilyen típusú lakásokra mutatkozott a legnagyobb kereslet. A befektetők szeme előtt egyetlen cél lebegett, hogy mennél biztosabb jövedelemforrásra tegyenek szert. Ebben a lakáspiaci szektorban az üres lakás ismeretlen fogalomnak számított. Néhány év alatt a Pijp a spekulációs céllal emelt épületek, a sivár utcák és a kérlelhetetlen háziurak városnegyede lett, melyet a meghatározó véleményformálók egyre démonibb színekkel festettek le. Hamarosan majdnem az egész tizenkilencedik századi övezetet "halotti koszorúként" emlegették, és attól lehetett tartani, hogy ez mintegy megfojtja az egykori nagyszerű várostervezés gyümölcsét, a híres csatornaövet.

Bár a képviselőtestület tagjai a szabad piaci ingatlanfejlesztés hívei voltak, egyre kényelmetlenebbül érezték magukat, amikor látták, mit eredményez a város szélén a megzabolázatlan spekuláció. Rádöbbentek, hogy a káosz idővel lehetetlenné teszi, hogy valaha is megfelelő úthálózat létesüljön, miközben a gyatra minőségű lakóingatlanfejlesztés higiéniai problémákat okozhat és ezáltal népegészségügyi kockázatokkal járhat.

A tanácsnokok többsége határozatban utasította J. G. van Niftrik városi építészt, hogy az építési káosz megszüntetése érdekében készítsen egy mindenre kiterjedő városrendezési tervet. 1867-ben el is készült a terv. Esztétikai szempontból mindenki kiválónak találta. Ez a terv is a francia beaux arts típusú városépítészet nyomdokain haladt, amikor egy nagyszabású, sugárutakban folytatódó Place d'Étoile-t javasolt, ahol felső osztálybeli villák állnak és ezeket geometrikusan elrendezett középosztálybeli negyedek övezik. Ez utóbbiak ütközőzónaként szolgáltak volna az övezet peremére tervezett munkáslakónegyedekkel szemben. A lakóhelyek Van Niftrik által javasolt merev elkülönítését a terv egyik erősségének tartották. De a kezdeti lelkesedés után, amikor a városi képviselőtestületben megkezdődtek az érdemi viták, gyorsan kiderült, milyen komoly akadályokba ütközik a várostervezés és a hatóságok beavatkozása.

Az egyik tanácsnok azt kérdezte, hogyan lehet a tervet a magán telektulajdonosokra kényszeríteni. Hogyan tudja a város rávenni őket arra, hogy fogadják el a telekrendezést és a Van Niftrik által javasolt szigorú funkciószétválasztást?

Több politikus is rámutatott, hogy a terv csak akkor volna kivitelezhető, ha Amszterdam városa volna a beépítendő terület birtokosa. Ezt azonban csak úgy érhetné el, ha kérvényezné, hogy tömeges kisajátítást végezhessen. Ahogy az Egyesült Királyságban, Hollandiában sem volt könnyű dolga annak, aki eladásra akarta kényszeríteni a tulajdonosokat. Az ide vonatkozó törvény előírta, hogy a parlament mindkét házának meg kell vizsgálnia, vajon minden kétséget kizáróan a köz javát szolgálja-e egy ilyen javaslat. A szavazásra csak ez után kerülhetett sor. De ha meg is kapta volna a kérelem a törvényi hozzájárulást, a tényleges kivásárlás a városnak egy vagyonba került volna. A törvény ugyanis egyértelműen kimondta, hogy a kártalanítás piaci áron kell történjen. Amszterdam, amely minden más holland városnál nagyobb adósságállományt görgetett maga előtt, ezt az árat nem engedhette volna meg magának.

Az egyik képviselő a következőképp foglalta össze a holland és a francia helyzet különbségét: "Rejtély marad számunkra, hogy a helyi önkormányzatok hogyan tudnak érvényt szerezni egy ilyen tervnek, amíg nem rendelkeznek a Szajna-parti prefektus hatalmával." Haussmann nevét nem is kellett megemlítenie. Mindenki tudta, hogy arra az emberre utal, aki uralkodójától, III. Napóleontól mondhatni teljhatalmat kapott. Haussmann kérésére az uralkodó engedélyezte, hogy a francia kisajátítási törvényeket rendkívül rugalmasan kezeljék. Az is előfordult, hogy a császár, ha a dolgok túlságosan elhúzódtak, császári dekrétumban rendelte el a kisajátítást. Legalább ilyen fontos volt az is, hogy a francia főváros olyan kivételes bánásmódban részesült, amilyenről Amszterdam még csak nem is álmodhatott. A grands travaux irtóztató összegekbe került. Megfelelő anyagi háttér híján Haussmann ilyen rövid idő alatt sohasem valósíthatta volna meg programját.

Hollandiában elképzelhetetlenek voltak az efféle előjogok. Az Egyesült Királysághoz hasonlóan minden település maga fedezte saját fejlesztéseinek költségeit. A választási rendszer is olyan volt, hogy a képviselő minden másnál előrébb valónak tartotta saját választókörzete érdekeit. A fővárosnak biztosított külön juttatás óriási felháborodást váltott volna ki. Még Hága sem kapott külön pénzt arra, hogy kiemelt - kormányzati székhely és királyi udvar - funkciójának megfelelő városszépítő programot valósíthasson meg. Így a helyi politikusok, a véleményformálók és az építészek is kénytelenek voltak elfogadni a nyers valóságot, hogy spekulációs szándékok vezérelte laissez-faire vállalkozók alakítják a város arculatát. Van Niftrik tervét elutasították.

1877-ben viszont elfogadták a Van Niftrik felettese, J. Kalff által készített új, "realista" városrendezési tervet. Ez beérte annyival, hogy nagy vonalakban jelezte, hol volna szerencsés főútvonalakat és körutakat kialakítani. A "kisajátítás" szó elő sem fordul benne, a szépítészeti javaslatokat pedig az építész gondosan kerülte. A tervnek lényegében az volt a funkciója, hogy tárgyalási alapként szolgáljon a befolyásos ingatlantulajdonosokkal folytatandó megbeszéléseken. Nem egyszer előfordult, hogy az utóbbiak kérésére a beépítettség maximalizálása érdekében újabb utcákat engedélyeztek. Ezzel egyidejűleg a minimumra csökkentették a lakóháztömbökön belüli tereket.

Mindez egy szabad piaci, azaz nem túl felemelő városképet eredményezett. Fel sem vetődött, hogy Amszterdamot európai mintafővárossá fejlesszék fel. De kisebb jobbításokra azért volt lehetőség. Az 1870-es évektől kezdődően a polgári öntudat egyre nagyobb figyelmet fordított a művészetekre és a tudományra, hogy legalább így kompenzálja a monumentális városkép hiányát.

Az amszterdami köztársaság

A polgári öntudat egyik legsikeresebb megnyilvánulása egy új, a város nyugati szélén elterülő park, a Vondelpark létesítése volt. A kezdeményezők kivétel nélkül a pénzügyi és kereskedelmi elit tagjai közül kerültek ki. Miután "Park Bizottság" néven egyesületbe tömörültek, 1864-ben közzétettek egy adakozásra felszólító nyilatkozatot. Kiáltványuk tudatosan épített azokra az érzelmekre, melyek a városlakók sértett helyi önérzetéből táplálkoztak. A szöveg így kezdődött: "Amszterdam csak a városfalakon belül nevezhető Európa egyik legvonzóbb és legfestőibb városának. A belvárost övező terület viszont nem sok dicséretet érdemel. Össze sem lehet hasonlítani más nagyvárosokkal, még hazánkon belül sem. Hága és Haarlem elegáns parkokkal büszkélkedhet. Hozzájuk képest Amszterdam semmit sem tud felmutatni."

Az adománykérésre tett első kísérlet sikeresnek bizonyult. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a Park Bizottság a kor uralkodó laissez-faire világnézetére hivatkozott. Első felhívásukat például azzal zárták, hogy kifejezték hódolatukat a liberalizmus iránt: "A kontinensen számos példa akad arra, hogy a Kormány óriási összegeket áldoz a városok szépítésére. Angliában viszont az az elv, hogy mindent, ami a közt szolgálja, a köznek kell megteremtenie. Hollandia ez utóbbi mintát követi [...], a polgárság minden eszközzel óvja a maga szabadságát, ezért nem az államot hívja segítségül, hanem egyesült erővel maga teremt nagy dolgokat."

A Vondelpark létesítése során a bizottsági tagok által választott pénzügyi stratégia rendkívül hatékonynak bizonyult. Jóval nagyobb területet vásároltak, mint amennyi magához a parkhoz kellett, és amikor az elkészült, a körülötte elterülő ingatlanokat jelentős feláron építési telekként értékesítették.

A vevőknek szigorú építési előírásokat kellett elfogadniuk. Nem épülhetett például munkásoknak szánt lakóépület. A szerződő felek kötelezték magukat arra, hogy korszerű szennyvíz- és csatornarendszert létesítenek. Üzemek, raktárak és gyárak létesítése szóba sem jöhetett. Mindezen szabályok és megkötések ellenére mint a cukrot, úgy vették az építési telkeket. A Vondelpark 1877-ben nyílt meg, és a közért való gondolkodás időtálló emlékműve lett. A körülötte elterülő negyed, a régi Amszterdam területén kívül, az egyetlen olyan városrész, mely népszerűséget és magas presztízst vívott ki magának.

E polgári lakóenklávé számos egyéb civil kezdeményezéssel is büszkélkedhet, melyek egytől-egyig növelték az új szomszédság vonzerejét. Az új nemzeti képtár, a Rijksmuseum, amelynek építéséhez az ország minden vidékéről érkeztek felajánlások, 1885-ben nyitotta meg kapuit. Az épület alatt kialakított alagútszerű átjáróból tökéletes rálátás nyílt az új lakónegyedre és az új Concertgebouw-ra, melyet 1888-ban adtak át. A kezdeményezők ez esetben is a főváros pénzügyi és kereskedelmi elitjéből kerültek ki. A Concertgebouw és a zenekar költségeit költségvetési hozzájárulás nélkül teremtették elő. Megnyitása után nem sokkal az intézmény Európa egyik zenei fellegvára lett. Számtalanszor előfordult, hogy kortárs zeneszerzők, például Gustav Mahler és Richard Strauss itt tartották új műveik bemutatóját. A Városi Múzeum (Stedelijk Museum) 1894-ben nyitotta meg kapuit. A név félrevezető. Bár az építkezés költségeihez a városvezetés is hozzájárult, komoly magánadományozók nélkül a múzeum sohasem jöhetett volna létre. Az sem mellékes, hogy gyűjteményét tehetős műpártolók adták össze. Úgy érezték ugyanis, hogy az olyan festők, mint Van Gogh és Breitner, nem illenek a Rijksmuseumba. Így lett a Városi Múzeum Hollandia vezető modern gyűjteménye, és ilyen minőségében szerzett hírnevét mindmáig megőrizte.

Az úgynevezett "második aranykor" idején Amszterdamban számos egyéb példa is akadt arra, hogy civil kezdeményezések nyomán művészi értékek születtek. De a tudományt sem hanyagolták el. Sokan érezték úgy, hogy egy önmagára adó fővárosnak a tudományos haladás iránti elkötelezettségét is illik demonstrálnia. Tekintélyes polgárok lobbiztak a kormánynál azért, hogy a városnak saját egyeteme lehessen. 1877-ben, heves parlamenti viták után, a város elérte célját. Az egyetem fenntartását azonban Amszterdamnak saját forrásból kellett finanszíroznia. Az anyagi támogatás mellett a városvezetés a tekintélyes Városi Könyvtárat is az egyetemnek ajándékozta. A könyv- és térképritkaságok alkotta értékes gyűjteményt, mely egykor a mercator sapiens, a tanult kereskedő büszkesége volt, ekkortól kezdve Egyetemi Könyvtárnak hívták. A Botanikus Kert, melyet a tizenhetedik században gyógy- és trópusi növények termesztése céljából alapítottak, ugyancsak egyetemi rangot kapott.

A legnagyobb eredményeket azonban az új laboratóriumokba fektetett pénz hozta. Ezek létesítése óriási összegeket emésztett fel. A helyi sajtóban és képviselőtestületben megszólaló bírálók úgy vélték, hogy Amszterdam összeroppanhat az egyetem fenntartásának anyagi terhe alatt, és szerencsésebb volna állami finanszírozásért folyamodni. A város azonban hűséges maradt az egyeteméhez, mint ahogy a tudományhoz is. Mintegy huszonöt évvel később el is nyerte méltó jutalmát. 1902-ben Pieter Zeeman orvosi Nobel-díjat kapott, 1910-ben pedig kollégája, Van der Walls részesült hasonló kitüntetésben.

1927-ben az Amszterdami Egyetem fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Ünnepi beszédében a dékán visszatekintett az elmúlt ötven sikeres évre. A megjelent előkelőségek között volt a művelődésügyi miniszter, akinek hivatala annak idején kiállt az egyetem sajátos státusza mellett. "Hadd fejezzem ki hálámat az Önök támogatásáért", mondta a dékán, "Amszterdam ugyanis nincs hozzászokva ahhoz, hogy a kormányzat és a törvényhozás bőkezű nagyvonalúsággal kezeli."

A dékán szavai tökéletesen érzékeltetik, hogyan érzett a város polgárainak többsége. Ők úgy gondolták ugyanis, hogy elsősorban saját erőfeszítéseiknek köszönhetik, hogy Amszterdam a maga szárnyaló gazdaságával, virágzó kulturális életével és nemzetközi hírű egyetemével dinamikus főváros lett, és visszaszerezte kiemelkedő pozícióját. Londonnal ellentétben a művészet és a tudomány területén Amszterdam ritkán részesült királyi támogatásban. Az esetek többségében a kormány és a parlament ugyancsak elutasította állami támogatásért folyamodó kérelmeit. Az ország más részeiben működő sajtó kifejezett kéjjel adott hangot a fővárossal szemben élő félelmeknek és gyűlöletnek, melyet a város azzal gerjesztett, hogy a Holland Köztársaság idején élvezett kivételezett pozíciójával visszaélve állítólag arroganciával kezelte a többieket.

 

Magán- helyett közpénzekből működtetett
szociális intézmények

A századfordulóra a majd huszonöt éve létező és ható "polgári öntudat" tiszteletreméltó eredményeket ért el. Amszterdam művészeti és tudományos központ lett, és így kivívott pozíciójával - Hágát is beleértve - egyetlen holland város sem vehette fel a versenyt. Ugyanakkor Párizshoz, Brüsszelhez és Budapesthez képest nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyek révén monumentális városi kulisszákat teremtve reflektorfénybe állíthatta volna a művészet és a tudomány így teremtett templomait.

Az újjászületésnek hála, teljesen megváltozott az amszterdami városkép. A folyamatosan növekvő forgalom zökkenőmentesebbé tétele érdekében feltöltöttek több régi csatornát. Ezzel sikerült kevésbé költséges alternatívát teremteni a város szövetét romboló új sugárutakkal szemben. Az új közlekedési folyosók, különösen azok, amelyek a Központi Pályaudvartól indultak, mágnesként vonzották az üzleti célú befektetéseket. Ha a látogató a Központi Pályaudvartól a Dam felé sétált, új épületek tucatjaival találkozott. Ott emelkedett és szinte vonzotta magához a szemet a Berlage tervezte új Városi Bank, amelyet nem sokkal később a Tőzsde épülete egészített ki. Kicsit odébb a hatalmas áruházak kirakatai csábítgatták a járókelőket. Az első mozik is ezen a tengelyen jelentek meg, ahogy az első modern kávéházak és éttermek is. Egymás után bontották le az impozáns tizenhetedik és tizennyolcadik századi épületeket, hogy helyet csináljanak a kereskedelmi célú ingatlanoknak. 1870 és 1925 között lebontották a lakóépületek harminc százalékát. Az új házak még véletlenül sem hasonlítottak egymásra. A látogatót homlokzatok kakofon stíluskavalkádja fogadta. Az új szállodák és áruházak óriás telkekre épültek. Méreteikben és magasságukban eszük ágában sem volt igazodni a környezetüket alkotó kicsi, előre dőlő homlokzatú, hagyományos lakóházakhoz. A Dam, a főváros szíve a stílusok és az épületméretek küzdőterévé vált.

A dinamikusan növekvő gazdaság az egykor festői belvárost egyre inkább nyomortanyákkal éktelenített, szabadpiaci városi tájjá alakította át. Az üzleti befektetők még a híres csatornaövet sem kímélték.

Azoknak, akik ki szerettek volna menekülni ebből az egyre kevésbé vonzó lakókörnyezetből, a tizenkilencedik században épült övezet nem kínált valódi alternatívát. A Vondelpark környéke természetesen kivételnek számított a siralmas kinézetű és minőségű, új negyedekhez képest. De a minőségi lakás nemcsak ritka, hanem rendkívül drága is volt, ahogy az egész város is. Az országban Amszterdamban nehezedett a legsúlyosabb adóteher a polgárokra, ami felhajtotta mind az árakat, mind a béreket.

Igazi alternatívát csak a Gooiban és a Kennemerlandon[3] lévő alvóvárosok kínáltak, melyeket egyre többen fedeztek fel maguknak. A két terület a természeti szépségek mellett alacsony adókkal, kedvező telekárakkal és olcsó építőipari munkaerővel csábította magához a lakóhelyet keresőket. Az is növelte az irántuk megnyilvánuló érdeklődést, hogy mindkét régiót sűrű vasút- és villamoshálózat kötötte össze a fővárossal.

Ez a fajta "elvándorlás" azonban viszonylag szerény méreteket öltött. Az Amszterdamot övező településekre jóval nagyobb tömeg költözött ki, így azok agrárjellegű falvakból középosztálybeli adókikötőkké váltak. Ez anyagilag igen érzékenyen érintette a fővárost. Az adóbevételek csökkenésének végül az vetett véget, hogy 1896-ban, majd 1921-ben ezeket a településeket Amszterdamhoz csatolták. Az Het Gooi és Kennemerland azonban megőrizték önállóságukat, és a huszadik század folyamán is komoly adóbevételektől fosztották meg a várost.

Az első világháború előestéjén Amszterdam egyértelműen magán viselte az előző, körülbelül hatvan év liberális, laissez-faire politikájának hatását. A lakásépítés, a várostervezés, az építészet és az örökség megóvása területén sem a kormány, sem a városvezetés nem volt igazán számottevő tényező. Hiába fejezték ki rosszallásukat tekintélyes véleményformálók, amiért az óvárosban lebontottak egy sor régi épületet, és hiába bírálták azt a szabadságot, melyet ingatlanjaik minél nyereségesebb hasznosítása érdekében az üzleti célú befektetők élveztek, nem álltak rendelkezésre jogi eszközök ahhoz, hogy a folyamatnak megálljt lehessen parancsolni. A tulajdonosnak továbbra is szent joga volt, hogy a birtokában lévő ingatlant saját belátása szerint, szabadon (át)alakíthassa és hasznosíthassa. Ily módon semmi sem akadályozhatta meg, hogy Amszterdam belvárosát üzleti központtá alakítsák át.

A lakásépítést lényegében a szabad piacra bízták. A telekspekulánsok kezét nemigen kötötték meg komolyabb szabályok. A tizenkilencedik századi övezetben robbanásszerűen nőtt az új lakások száma, és ez csak megerősítette a liberális politikusokat abban a hitükben, hogy a "csepegtetéses" mechanizmus magától meghozza a gyümölcseit. Azt remélték ugyanis, hogy a munkáscsaládok idővel elhagyják a belvárosi nyomortanyákat és kiköltöznek a város szélére, ahol majd jobb minőségű lakásokban élhetnek.

Bár sokakat taszítottak a laissez-faire típusú városfejlődés esztétikai következményei, a tervszerű fejlesztést olyan luxusnak tartották, amelyet az építési vállalkozók a tehetős polgárok számára épülő negyedekben csak azért vetnek be, hogy még nagyobb keresletet gerjesszenek. A Vondelparkot övező negyedben is ennek bizonyítékát látták.

A lakás- és szociális körülmények javításának kérdését magánügynek tartották. De amikor a kortársak kezdtek kiábrándulni a szabad piac "áldásaiból", egyre több bírálat érte ezt a fajta megközelítést. Az 1890-es években aztán a "radikális" liberálisok kerültek hatalomra Amszterdamban, és ők úgy döntöttek, hogy a város tulajdonába veszik a közszolgáltatásokat. A város megszerezte magának az addig magánkézben lévő víz-, gáz- és elektromosműveket. Ezt azzal indokolta, hogy a "részvényes számára való érték" és a közjó összeegyeztethetetlen egymással.

Miután helyi szinten köztulajdonba vették a közszolgáltatásokat, országos szinten is hasonló folyamat indult el. Az 1901-ben elfogadott Lakásügyi Törvény a jóléti állam előhírnöke volt. A törvénnyel a parlament elismerte, hogy szabadpiaci rendszerben nem építhetők megfelelő minőségű lakások az alsóbb néposztályok számára. A törvényt azonban az tette igazán figyelemreméltóvá, hogy az Amszterdamhoz hasonló önkormányzatoknak biztosította a jogi eszközöket ahhoz, hogy a megfelelően megtervezett városrendezéseket meg is tudják valósítani. Amennyiben egy tervet elfogadtak, a városnak lehetősége nyílt rá, hogy kisajátítsa a rendezéshez szükséges területet, bár a kisajátítandó területekért piaci árat kellett fizetnie. Ez utóbbi megkötés miatt sok település ódzkodott is attól, hogy éljen a törvény biztosította lehetőséggel. Amszterdam viszont, noha a városvezetésben ekkor még csak két szocialista tanácsnok volt, azonnal felkérte Hendrik Petrus Berlagét, az ország egyik leghaladóbb gondolkodású építészét, hogy készítse el a déli területek városrendezési tervét.

Bár 1917 lett, mire Berlage végleges tervét elfogadták, a helyi jóléti állam megalapítása leginkább talán ehhez az eseményhez köthető. 1918-tól kezdődően, amikor a helyi választásokon a szocialisták földcsuszamlásszerű győzelmet arattak, Hollandiában Amszterdam lett a kollektivista gondolkodásmód kísérleti terepe. Az ezután következő 75 évben a szocialisták és a korporativista elveket valló felekezeti pártok különböző koalíciói uralták a helyi politikai küzdőteret.

 

A jóléti főváros

Miközben a szocialista retorikában állandó téma volt - a bankokig és a biztosítótársaságokig bezárólag - a termelőeszközök államosítása, a mindennapi politika a kollektív fogyasztás biztosítására helyezte a hangsúlyt. Monne de Miranda és forradalmi gondolkodású tanácsnoktársai ki is dolgozták a kereskedelmi szektor teljes államosításának terveit.[4] Ezek abból a feltételezésből indultak ki, hogy az üzlettulajdonosok mintegy történelmi szükségszerűségből ugyanúgy kihalnak majd, mint egykor a feudális nemesek. Ezek a tervek, ahogy hasonszőrű társaik is, egytől-egyig kudarcba fulladtak, de az újonnan beépített rendezési területeken remekül bevált a gondosan megtervezett lakásellátó rendszer.

A siker kulcsa az volt, hogy Amszterdam következetesen megvalósította a Lakásügyi Törvényben foglaltakat. Miután elfogadta Berlage déli városrendezési terveit, a város a rendkívül magas kártalanítási összegek ellenére a teljes kisajátítás mellett döntött. Ez azt jelentette, hogy az újonnan birtokba vett területeken Amszterdam érvényt tudott szerezni a Berlage-féle elképzeléseknek. Sőt mi több, immár az építési folyamat egészét is irányítani és ellenőrizni tudta. Mivel a város volt a terület birtokosa, ki tudta kényszeríteni az általa helyesnek tartott rendezési terveket, épületméreteket, illetve szociális helységeket, ily módon befolyásolni tudta az új városnegyed társadalmi összetételét. Anyagi okokból kénytelen volt elfogadni, hogy a legtöbb alvállalkozó ingatlanfejlesztő magántársaságoknak dolgozik.

Lényegében azonban mindegy volt, ki a birtokos, mert mind a magán telektulajdonosoknak, mind a közhasznú lakásszövetkezeteknek igazodniuk kellett a nagyon szigorú építési előírásokhoz. Ez meg is látszott az új utcák mentén sorakozó házak homlokzatán. A múlttal ellentétben, az e célból életre hívott Esztétikai Tanács most igenis megkövetelte, hogy az építtetők az utcaképhez igazítsák terveiket, és idomuljanak az Amszterdami Iskola által képviselt építészeti stílushoz. Ez az építészeti mozgalom egyfajta megzabolázhatatlan expresszionizmust képviselt, és végérvényesen szakított az előző század képviselte eklektikus hagyománnyal. Érdemes megjegyezni, hogy még a közhasznú lakásegyesületektől[5] is többször megtagadták a jogot, hogy maguk választotta építésszel szerződjenek, ha az nem vallotta magáénak az Amszterdami Iskola képviselte kánont.

Mindezek eredményeképp láthatatlanná vált a különbség a magánkézben lévő drága és az alacsony rezsijű szociális bérlakások között. Míg a tizenkilencedik században a túlburjánzó díszítés egyértelműen jelezte az épület státuszát és azt, hogy az ott lakók magasabb jövedelmi kategóriába tartoznak, az új városnegyedekben nem létezett ez a fajta megkülönböztetés. Míg a tizenkilencedik században a telek helye alapján döntötték el, hogy magasabb vagy alacsonyabb minőségi fokozatú lakásokat építenek-e, most még az épület fekvéséből adódó különbségeket is kiegyenlítették. A parkra, az Amstelre vagy valamilyen más vízpartra néző telkek az átlagnál jobb panorámalehetőségeket kínáltak ebben a sűrűn beépített városban, így az ingatlanfejlesztők az épületeket szinte automatikusan a felsőbb osztálybelieknek építették. Ezekben a kollektivista városi terekben azonban ez a mechanizmus sem működött.

Figyelemre méltóak voltak az így létrejött vizuális eredmények. A monumentális, Hollandiában egyáltalán nem tipikus városrendezési terv alapján megépített déli városnegyedeket a stílusok, az épületmagasságok és az építőanyagok korábban soha nem látott egysége jellemezte. Az építészek már nem különálló házakat, hanem olyan lakótömböket terveztek, amelyekben a lakások csak az egyik alkotóelemet képezték. Főszerephez jutott a rend és a szabályosság. A tizenkilencedik században a spekulációs célok vezérelte építési vállalkozók a földszinten szívesen alakítottak ki kereskedelmi hasznosításra alkalmas tereket, hogy ily módon is növeljék a tulajdonosok bérbeadásból remélt hasznát. Ennek eredményeképp a tizenkilencedik századi övben lévő utcákon a szó szoros értelmében egymásba értek az üzletek, kávézók és műhelyek. Mivel a nyitvatartási időt szinte egyáltalán nem szabályozták, rendkívül élénk utcai élet alakult ki.

A tervezők és a hivatalnokok azonban ezt is a laissez-faire típusú városfejlesztés nem kívánatos következményei közé sorolták. Az új városnegyedekben minden szolgáltató és közösségi létesítményt a terekre vagy a háztömbök sarkaira koncentráltak. Az új déli területek a totális tervezési kontroll iránti már-már vallásos áhítat illusztrációi voltak. Az új hidaktól a postaládákig, az elektromos elosztó szekrényektől a szemeteskukákig a legapróbb részleteket is az Amszterdami Iskola esztétikai követelményeinek megfelelően tervezték meg. Az új városnegyed kapcsán igazuk volt azoknak, akik Gesamtkunstwerkről beszéltek. A múlthoz képest nem is lehetett volna ennél élesebb a különbség. Még a belváros híres tizenhetedik századi csatornaövezetében is, azon ritka városrészek egyikében, ahol kisajátítás révén alakítottak ki vonzó városi környezetet, meghagyták az építtetőknek a választás szabadságát, hogy maguk dönthessék el, milyen homlokzatot szeretnének maguknak. Méretében és ikonográfiai jellegzetességeiben minden ház más volt, mint a szomszédja. Tort ült az individualizmus. Jó esetben mindez festőiséget eredményezett - a csatornaövvel kapcsolatban Berlage használta ezt a kifejezést, miközben hevesen tagadta, hogy a tizenkilencedik századi öv bármilyen esztétikai értékkel bírna. Berlage azonban azt hirdette, hogy a monumentalitás a művészet legmagasabbrendű formája, és a déli városbővítéshez készített tervével ezt szerette volna megmutatni.

 

A modernizmus diadala

Bármennyit magasztalták is a városatyák és az egyre nagyobb számban érkező látogatók a Berlage tervezte területet, egyre erősebb lett azoknak a bírálóknak a hangja, akik kifogásolták az Esztétikai Tanács által gyakorolt felügyelet dogmatikus merevségét. A liberális politikusok kétségbe vonták a városvezetés jogát arra, hogy ízlést érintő ügyekben ítélkezzen, és szerencsésebbnek vélték, ha ezekben az egyéni, tehát a szubjektív választás érvényesül.

Az Amszterdami Iskola egyeduralmát a hivatásos építészek oldaláról is egyre hevesebb támadások érték. Különösen a modernista irányzathoz tartozók részéről, akik azt vallották, hogy "a formát alá kell rendelni a funkciónak". Ezek az építészek nevetségesnek találták a túldíszített, költséges homlokzatokat és azt, hogy a lakások alaprajza ezekhez igazodott, ami szokatlan formájú és a mindennapi használatban kényelmetlen lakásokat eredményezett. Botrány, mondta J. J. Oud, a modernisták egyik vezéralakja, hogy a baloldali városvezetés olyan várostervekre és építészeti elgondolásokra költi a közpénzeket, amelyek csupán a szemet és a gyönyörködtetést szolgálják. Idővel sikerült meggyőzni a városi politikusokat arról, hogy itt az ideje a változtatásnak. Ez 1928-ban következett be, amikor a város felállította az új Építésztervező Osztályt. Ez teljességgel funkcionalista elveket vallott, és azt hirdette, hogy a tudományos tervezés és a modernista építészet sokkal magasabb rendű, mint a Berlage-féle "szép város". A négy legfőbb városi funkció (a lakhatás, a gazdaság, a pihenés és a szállítás) alapos elemzése után a munkatársak nekiláttak, hogy elkészítsék Amszterdam új beépítési tervét. Úgy vélték, nincs szükség külön városrendezési tervekre, hisz a pozitivista alapon lefolytatott, empirikus vizsgálat végképp bebizonyította, hogy a város egységes egészként működik.

Az eredményt, az Általános Városrendezési Tervet 1935-ben hagyta jóvá a városi képviselőtestület. Ez magába foglalta az 1921-ben annektált területek többségét. A funkciókat mereven elválasztva, a terv Amszterdam déli és nyugati részén hatalmas lakóövezeteket hozott létre, míg a kikötőhöz kapcsolódó ipari tevékenység és raktározás teljes egészében az Északi-tengeri csatorna partjára került. Az üzleti tevékenység a központban szabadon terjeszkedhetett. Az így elveszett lakóteret az építési programmal kívánták kompenzálni.

Bár a terv eredendően a városrendezésre vonatkozott, az indulás pillanatától fogva nyilvánvaló volt, hogy építészeti megvalósítása következetesen modernista lesz. A tervezők a magán- vagy közkertet övező hagyományos lakótömböt alcsonyabb rendűnek tartották, mint a szalagházakat, amelyek minden lakásnak optimális nappali megvilágítást és friss levegőt biztosítottak. A díszítések alkalmazását feleslegesnek ítélték. Nem szerették a nyeregtetőt. A lapos tetőt - a modernista építészet alapjelképét - racionális megfontolásokból magasabb rendűnek tartották. A nagyratörő terv megvalósítására csak a háború után kerülhetett sor. 1945 után először a romokban heverő gazdaság helyreállítása élvezett prioritást. De az 1950-es évektől kezdődően Amszterdamban példa nélkül álló építési láz tört ki. A Nyugati Kertvárosokban (a név félrevezető, mert az eredeti angol kifejezést azokra a negyedekre használták, amelyekben itt-ott toronyházakkal tarkítva, többemeletes épületek domináltak) zömében szociális bérlakásokat építettek. Míg a két háború közötti években az új lakások hetven százaléka öröklakás volt, most megfordultak az arányok. Még a (déli peremen épült) elegáns Buitenveldertben is harmincnyolc százalék volt a szociális bérlakások aránya.

A nyugat-európai fővárosok közül talán csak Stockholmban találkozhatunk hasonló adatokkal. Senki sem látta előre, hogy harminc-negyven évvel később, amikor Hollandia visszatér egy piacorientáltabb gazdaságpolitikához, ezek a jól megtervezett, köztulajdonban lévő lakótelepek a városmegújítás és a regeneráció szempontjából a legnagyobb kihívást jelentik majd.[6]

 

A visszafogott főváros

Annak ellenére, hogy szocialista ösztönzésre született, a Berlage készítette déli városrendezési terv volt Amszterdamban a monumentalitás irányába tett utolsó kísérlet. Bár kifejezetten kerülte az államhatalomra és a fennkölt nagyságra való bármilyen utalást, és kizárólag esztétikai szempontokhoz igazodott, ez teremtette meg Amszterdamban Hollandia egyetlen igazán lenyűgöző városi területét.

1945 után ezt a művészi irányzatot az esztétikai szempontokat mellékesnek tartó modernizmus váltotta fel, amely jobban illett a választott "jóléti főváros" szerephez. A "Nagyság" szellemében fogant várostervezést és építészetet régimódinak és a holland lélektől idegennek bélyegezték. Úgy tűnt, hogy a modernizmus lesz az amszterdami kollektivista lakásépítési stratégia legalkalmasabb építészeti hordozója.

Nemzetközi viszonylatban ez a fajta, a (modernizmust természetes szövetségesének tekintő) lakásépítési stratégia nem számított különlegességnek. Stockholm is ebbe az irányba indult el és Amszterdamhoz hasonlóan még csak kísérletet sem tett arra, hogy a külvilág felé a Svédország fővárosa képet sugallja magáról, bár a holland fővárostól eltérően volt legalább egy, a tizennyolcadik századi abszolutizmus korából származó és tekintélyt parancsoló királyi vára. Később aztán épp a peremkerületeket a várossal összekötő stockholmi metró "ihlette" az 1960-as évek végén épült Bijlmermeert. Ez a bérlakások alkotta amszterdami városnegyed maga a megtestesült funkcionalizmus.

London is hasonló irányban keresgélt. A jóléti állam eszméjétől vezérelve lebontották a belvárost övező "nyomorpatkóban" épült Viktória-korabeli házsorokat. A tizenkilencedik századi "nyomornegyedek" helyén toronyházak alkotta lakótelepek és szalagházak épültek. Akárcsak Stockholm, az angol munkáspárti kormányok is a peremvárosok radikális bővítésében látták a lakásínség megoldásának egyik lehetséges módját. Úgy tűnt, hogy - és ez megint Amszterdamot és Stockholmot juttatja eszünkbe -, meg sem kísérlik, hogy Londont monumentális fővárossá alakítsák át. Épp ellenkezőleg! Mind a City, mind a West End egyre inkább "szabadpiaci külsőt" kapott, amelyet az építészeti stílusok, épületmagasságok és épületméretek kakofóniája jellemzett. A György- és a Viktória-korabeli örökség rombolása pedig zavartalanul folytatódott.

Párizs viszont mind a mai napig a nemzet kirakatának szerepét játssza, noha az 1960-as években végül Franciaország is elkötelezte magát a jóléti állam eszméje mellett. Fura mód, a főváros szépítése, az elnök politikai irányultságától függetlenül, mindvégig töretlenül folytatódott. Nemcsak a jobboldali elnökök érezték kötelességüknek, hogy erősítsék Párizs presztízsét és nimbuszát, hisz hivatali idejében François Mitterrand is ezt a hagyományt követte. Noha kollektivista eszméket vallott, háború utáni elődjei együttvéve sem gazdagították annyi új parkkal (meg persze egy új diadalívvel és egy operával) a fővárost, mint ő.

[1] A tizenhetedik és tizennyolcadik században Hollandia köztársaságként létezett (a fordító megjegyzése).

[2] A gyarmati időszakban - tehát 1949-ig - az anyaországban a mai Indonéziát Holland-Indiának nevezték (a fordító megjegyzése).

[3] Az "Het Gooi" Amszterdamtól mintegy 20-25 kilométerre keletre elterülő tájegység (Hilversum és környéke), a Kennemerland pedig a várostól nyugatra, a tengerpart mentén fekszik (a fordító megjegyzése).

[4] Ezzel kapcsolatban lásd: Herman de Liagre Böhl itt közölt írását (a fordító megjegyzése)!

[5] Ezek angol mintára alapított, munkások alkotta lakásszövetkezetek voltak, melyeket a város kezdettől fogva támogatott (a fordító megjegyzése).

[6] Lásd: Paul Scheffer írását (a fordító megjegyzése)!