Így lakunk mi Új-Amszterdamban
________________
HERMAN VUIJSJE - JOS VAN DER LANS

 

Amszterdamban az az izgalmas, hogy tulajdonképp már nem is létezik. Vagy pontosabban fogalmazva, egyre kevésbé. Amszterdam minden nappal egyre inkább történelem lesz. Szép történelem, melyet Johnny Jordaan-szerű[1] hősök, egy ma már amszterdaminak mondható meghittség és összetartozásérzés, a határozott és tetterős Jan Schaefer[2] és a Betondorp szülötte, a pimasz suhanc, Johan Cruyff jellemez, aki a lábai elé fektette a világot és a jellegzetes - a város határain kívül inkább arroganciának tartott - amszterdami vakmerőség és ügyesség ragyogó példája volt és maradt.

Az általuk teremtett Amszterdam a maga nyers humorával, önfejű munkásosztályával, kikötőivel és iparával, ma már nem létezik. Az elmúlt évszázad utolsó negyedében semmivé foszlott, múlttá lett. Mi van a helyén?

Az átalakulóban lévő Amszterdam története az új Ajax története. Az otthonosan kedélyes stadiont, a De Meert a nagy és lenyűgöző Arena váltotta fel. A magától értetődő nevek, mint Swart, Muller, Keizer és Pronk helyett ma olyan nyelvtörő nevekkel birkózunk, mint Chivu, Trabelsi, Boukhari és Ibrahimovics. Az egykori átláthatóság helyére a sokszínűség lépett.

Az a folyamat, amely az Ajaxnál az elmúlt negyedszázadban kudarcok és eufórikus pillanatok révén a szemünk előtt játszódott le, Amszterdamban lopakodva, apró lépésekben és sokkal öntörvényűbben zajlott. A Johnny Jordaan-szerű bohémekből öntudatos városlakók lettek, akik időről-időre máshová költöznek, fontosnak tartják és ápolják a szomszédokkal való kapcsolatokat, ha azok nem lépnek át egy bizonyos határt és mindig és mindenben a saját útjukat járják. A Jan Schaefferhez hasonló megszállott népvezérek mögül eltűnt a hagyománytisztelő had, és egyre nehezebben képesek megragadni a valóságot. A Johan Cruyff-szerű pimasz csibészek pedig - a nagy pénz reményében - még azelőtt külföldre szerződnek, hogy érett emberekké válnának.

Amszterdam egyre jobban hasonlít az új Ajaxra. Ez a minden szempontból rendkívül sokszínű társaság olyan egyénekből áll, akiknek nagyon sokat kell edzeniük ahhoz, hogy képesek legyenek az összjátékra, és az edző szavaival élve, "újra kialakuljanak az automatizmusok".

 

Együtt a sajátunkért

Mivel a régi Amszterdam már nem létezik, Amszterdamot újra kell teremteni. Ez a folyamat tulajdonképp már egy negyedszázada zajlik is, anélkül, hogy erre a város különösebben odafigyelne. A hatvanas évek végén kezdődött, amikor a városvezetők a várostérképen vastag filccel meghúzták a dél-keleti irányba építendő metró és a Wibautstraattól az Ijig vezető autóút nyomvonalát.

A kommunista és szocialista városvezetők még a teljes alakíthatóság korszakában éltek. A bulldózerekben látták a megfelelő szövetségest arra, hogy javítsanak a régi és túlzsúfolt város viszonyain. Kevesebb embert akartak elhelyezni a tágas lakásokat biztosító új lakótömbökben és több teret szerettek volna biztosítani a forgalomnak, mindezt pedig úgy, hogy a fennmaradó lakosságot barátságosan az alvóvárosokba, Almerebe és Purmerendbe tessékelték.

De az új kor igényeit teljesen figyelmen kívül hagyták. A nép nem kért az általuk kínált jóból, és egészen más javaslattal állt elő "Igazodjunk a meglévőhöz", hangzott a városlakók kreálta jelszó. Az újfajta lázadás és a hagyományos értékőrzés különös szörnyszövetséget kötött egymással, és az amszterdami lakásépítő politikát sokáig ez határozta meg. A felújított városnegyedekben lett hely mind az újaknak, mind a régieknek. Az újakat a diákok és a fiatalok testesítették meg, akiket egyik pillanatról a másikra egyenrangúaknak tekintettek, és akiknek egy vagy két személyre szabott, kisebb lakásokat építettek. A régiek a hagyományos (munkás)családok voltak, a számukra épített lakásokat pedig a kor követelményeihez igazították. Sorozatban épültek a kicsi és praktikus lakások, a hagyományos utcavonalhoz igazodó, megbízhatóságukkal kitűnő lakótömbök, és egyre jobban teret nyert a meghittséget sugárzó, kisléptékű városi táj. Ezek ugyan szépek nem, de legalább megfizethetőbbek voltak.

De ezzel a dolog még korántsem ért véget. Hollandia egyetlen más részére sem nyomta rá annyira bélyegét az individualizálódás, mint Amszterdamra. A hatvanas évek hátszelétől hajtva szinte elözönlötte a várost egy új, igen magasan képzett középosztály, amely a legkülönbözőbb új életformákkal kísérletezett. Eleinte még csak albérletben vagy kommunákban, de a hetvenes évektől kezdve már saját otthonaiban. Ezek az emberek beköltöztek a csatornaparti házakba, a Pijpben, a Jordaanban és a Nieuwmarkt környékén vettek maguknak lakást, a belváros körül pedig üresen álló gyár- és irodaépületeket foglaltak el.

Az albérletekben megkezdett életmódkísérleteket ezekben folytatták, elváltak, élettársi kapcsolatokat létesítettek, tovább maradtak egyedülállók, hamarabb költöztek el hazulról, kevesebb gyereket vállaltak, de minden gyereküknek külön szobát biztosítottak. Ez nem illett bele az addigi sorházmodellbe! Kezdetben a lakásszövetkezetek nemigen találtak ezen a terepen játékteret maguknak. Eredendően tömegtermelésre voltak berendezkedve, arra, hogy alacsony jövedelmű, homogén lakossági csoportok tömegeinek építsenek otthonokat. Csak a nyolcvanas évek végén - az állami politika ösztönzésére - kezdtek átállni valami másra.

Ugyanez volt a helyzet az önkormányzatokkal. Miközben a város egyre színesebb lett, egyre jobban felgyorsultak a költözködési mozgások, a régi társadalmi kohézió pedig úgy foszlott semmivé, hogy semmi sem lépett a helyére, a városvezetés foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz a "lakáspolitikához", amely a valóságban már egyre kevésbé létező Amszterdamban gondolkodott. Mindez egyebek közt azzal a következménnyel járt, hogy az olcsó szociális bérlakások negyven százalékát nem azok lakják, akiknek szánták. Ez a negyven százalék túl tehetős ezekhez az olcsó lakásokhoz, de nem tud átköltözni "megfelelő" lakásokba, mert ilyenek nincsenek.

Amszterdam új, sokrétű identitása a hivatalos csatornákban csak az elmúlt tíz évben tudott utat törni magának. A hetvenes években jelentkező folyamat csak most - megkésve - talált visszhangra. Időközben a városfelújítást sokáig egyoldalúan uraló "Igazodjunk a meglévőhöz" szemléletet az "Igazodjunk az egyes lakókhoz" szemlélet váltotta fel.

Az új amszterdamiak, akik sajátos lakáselképzeléseikkel a saját képükre formálták a régi várost, nagy gazdasági változások hullámain érkeztek és vették birtokukba a várost. Felvásárolták és lakhatóvá tették azokat a raktárakat és kikötői területeket, amelyek a kereskedelem és az ipar hanyatlása után üresen álltak. Mohón rávetették magukat azokra a foghíjakra, amelyeket az ipariból a szolgáltató gazdaságba való átmenet teremtett.

Az új szolgáltatóipar kiköltözött a várost övező gyűrűbe, ahol egymást érték az építkezések. Azóta alaposan megváltozott a helyzet és amikor az autópályán elérjük a várost, elsőnek a daruk alkotta erdőt pillantjuk meg. Olyan irodakomplexumok nőnek ki a földből, amilyenekre korábban sem magasságukat, sem megjelenésüket tekintve nem volt példa.

A visszatért életkedv jólétet teremtett, de ez a szabadpiaci értékesítésű lakások árában is tükröződött. Amikor a lakáspiacon kitört az "őrület", Amszterdam járt az élen. A kilencvenes évek végén nem számított kivételnek, ha egy ingatlan ára néhány év alatt a duplájára nőtt. Akinek van mit a tejbe aprítania, Amszterdamban kövekre válthatja a millióit. A kevésbé tehetősek - némi türelemmel - a még mindig tekintélyes méretű szociálisbérlakás-szektorban találhatnak helyet maguknak. De aki a kettő között van, aki most érkezett, hogy körülnézzen, aki fiatal és ezért a lakáspiacon még nem igazán rúghat labdába, az Amszterdamban koránt sincs rózsás helyzetben.

A régiből az új Amszterdamba való átmenet során kialakult egy új alsóosztály is, melyet a bevándorlók, mindenekelőtt a Marokkóból, Törökországból és Suriname-ból, illetve egyre nagyobb számban olyan országokból érkezett emberek alkotnak, akiket a hazájukban folyó háború vagy elviselhetetlen nyomor kényszerített menekülésre. Ők azokban a városrészekben telepednek le, melyekből kiköltöztek az ipari munkások, és az idegen világban úgy próbálnak fogódzót találni maguknak, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak a szülőhazájukból hozott kultúrához. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy itt felnövekvő gyermekeik két különböző világban élnek, ráadásul egyikben sem érzik magukat otthon.

 

Egy új szegélyrojt?[3]

Hogy a lakáskérdést a csoport helyett egyre inkább az egyén felől közelítik meg, az elmúlt negyedszázadban minden fronton láthatóvá vált, így a városfelújításban, az építészetben és a tervezésben, a lakások beosztásában és a beleszólási lehetőségekben egyaránt. Ezt a váltást azonban a legegyértelműbben az önkényes lakásfoglaló mozgalom testesítette meg. A lakásfoglalók sokáig a régi és az új Amszterdam között keresték a maguk helyét. Ők voltak a "városnegyedeket" és a "kereteket" középpontjába állító ideológiai örökség utolsó zászlóvivői. Ugyanakkor kivonták magukat az elosztási rendszer törvényei alól, és olyan mozgalommá alakultak át, amely az "együtt a sajátunkért" elve alapján működött. A lakásfoglaló mozgalom radikális ideológusainak szemében kezdetben az úgynevezett "ócskások", a csak a lakásra és a munkára összpontosító lakásfoglalók magát az ördögöt testesítették meg. Mára viszont ezek az ócskások lettek a hangadók.

Ezzel szűkült a szakadék a lakásfoglalók és a többi amszterdami fiatal között. Amszterdam a fiatalok városa lett és megszámlálhatatlanul sok tanulási és szórakozási lehetőséget kínál. És egy fiatalok lakta város - már csak jellegénél fogva is - maga a kulturális szabadság, kísérleti terep és laboratórium. Ezzel az ősamszterdamiak hagyományos anarchizmusa új köntösbe bújt.

Ennek a felforgató és lázadó potenciálnak térre van szüksége. Úgy tűnik, hogy ezt időközben Amszterdam is felfogta. Ezt bizonyítja a városvezetés új kulturális politikája, melyre szükség is van, mert az életéért küzd szinte minden spontánul létrejött szabad hely. Ez egyrészt a város politikájának következménye, hisz Amszterdam csak korlátozott mértékben rendelkezik térrel, ezért minden négyzetméternek "rendeltetése" van, beleértve azokat a városszéli "szegélyrojtokat" is, ahol a kulturális különcök kísérletezgetnek. Másrészt ami érdekes újításként lép a színre, idővel betagozódik a kialakult rendbe. És ez így is van rendjén. Amszterdamot épp az teszi vonzóvá, hogy érvényesül a három E törvénye: először az ellenállás, aztán az elfoglalás, végül pedig az elterjedés.

A város ösztönzéspolitikájában van valami bizarr. Azt juttatja az ember eszébe, amit Marcuse a hatvanas években "represszív toleranciának" nevezett. Az más kérdés, hogy működik-e. A lázadónak nem szokás teret adni, neki magának kell meghódítania.

Nem kizárt, hogy a jövő az effajta hódításokra ismét bőségesen kínál lehetőségeket. Amszterdam már most is komoly irodatér-felesleggel küzd, és nagyon úgy fest, hogy ez még sokáig így is marad. Sőt, az informatikai ipar felfutása, mely a tudásra alapozott szolgáltatógazdaság egyik jellemzője, elindíthat egy olyan fejlődést, amelyben a távmunka dominál, és az irodák munkahelyek helyett inkább találkozóhelyekként szolgálnak majd. Ez az oly gyakran megjövendölt váltás felgyorsíthatja a mai gazdasági viharokat. Nehéz időkben a vállalatokra mindig nagy nyomás nehezedik, hogy próbálják meg csökkenteni a rezsiköltségeiket.

Ahogy a hetvenes és nyolcvanas években a nemzeti ipari gazdaságról a nemzetközi szolgáltatógazdaságra való áttérés lyukakat teremtett a város központjában, úgy most a kiterjedt irodai munkáról a decentralizált távmunkára való áttérés az Amszterdam körüli gyűrűben teremthet üres foltokat. És a történelem arra tanít bennünket, hogy egy olyan városban, ahol ekkora a térínség, fura lenne, ha a "kiadó" tábla évekig minden következmény nélkül lóghatna az épületek homlokzatán. Ha a gazdasági nehézségek egy darabig még eltartanak, a város szélén üresen álló irodaépületek egyfajta új "szegélyrojtokat" képezhetnek. Ez esetben az is elképzelhető, hogy a huszonegyedik század tízes éveinek irodalmi történetei az Arena-bulváron, sőt akár a Déli Tengelynek elkeresztelt irodanegyedben játszódnak majd le, mert - talán egészen új multikulturális csomagolásban - ott kerül majd sor az új "blauwbrugi csatára".[4]

 

A parasztgazdaság modell

Ha bekövetkezik az irodai munkáról az otthoni munkára való áttérés, az a már meglévő és a majdan építendő lakásokra is hatással lesz. Ha az emberek egy helyen laknak és dolgoznak, népsűrűség tekintetében további hígulás várható. Ha az iroda a lakás része lesz, az nem jelenti azt, hogy a gyerekek le kell mondjanak a szobáikról, mert apunak és anyunak dolgoznia kell, azt viszont igen, hogy a lakásban vagy annak közelében újabb térre lesz szükség.

Igencsak érthetetlen, hogy ezt az újabb szükségletet Amszterdam legújabb városrendezési területein, a keleti kikötő területén és Ijburgben a tervezéskor egyáltalán nem vették figyelembe. Még mindig működnek a régi reflexek. Hiába váltotta fel a tömegtermelést az egyénre szabott építés, minden csak és kizárólag a lakótérteremtésről szól - az amszterdamiak máshol kell dolgozzanak.

Így teremt a város már most jövőbeni városmegújítási projekteket, melyek átstrukturálják majd a városi területeket, mert kell a tér a lakó-munkahelyeknek. Kis irodahelyiségeknek otthont adó galériák, vállalatok által felvásárolt összevont lakások, munka-lakótornyok - egy okos építésziroda már most erre szakosodik, mert ezen a területen hatalmas piac várható.

Néhány évvel ezelőtt Pauline Terrehorst újságírónő hasoncímű könyvében "parasztgazdasági modellnek" nevezte és nagyvonalakban vázolta, hogyan laknak majd azt emberek a jövőben. Az új technológiák révén a történelem visszatér egy korábbi korszakba, és ismét egy fedél alá kerül a lakás, a munkahely és a gondoskodás, akárcsak egy régimódi parasztgazdaságban. Ha ez a tendencia folytatódik, már nem az történik, hogy a városi mentalitás betör és meghódítja a vidéket, hanem a vidéki gondolkodás keres életteret magának a városban.

De a szükséglet gyorsabb, mint a valóság. A nagyváros közterülete sok tekintetben a senkiföldjére hasonlít, melyet időről-időre más városi falusiak, na meg, nem kis bosszúságot okozva, hangoskodó városi nomádok szelnek át. Az olyan falusi jellegzetességek, mint az egymással szembeni szívélyesség, a környezetre való odafigyelés és a környezetről való gondoskodás innen már kivesztek. Itt - nem ritkán egy és ugyanazon személy fejében - konfliktusba kerül egymással az új lakó-munkahelyre jellemző meghittség és a városi anonimitás utáni vágy.

E szembenállás a maga fizikai valójában a lakások mögötti (el)kerítéskultúrában nyilatkozik meg, míg az utca felőli oldalon gyakori, hogy virágágyást alakítanak ki, padot helyeznek el vagy valamilyen egyéb személyes célból kisebb-nagyobb közterületet foglalnak el. A hivatalnokokat ez nagyon irritálja. A keleti kikötő területén néhány éve hadjáratot indítottak a lakóhajók előtti stégeket díszítő növények ellen, mondván, hogy a szabályok szerint a növények akadályozzák a mentőautók akadálymentes közlekedését. A közterületről takarodjanak a lakók - ott a város az úr, ez volt az intézkedések üzenete.

A kérdés mégis az, fenntartható-e a jövőben is a régi felelősségmegosztás a maga mai formájában. Ha az új városlakók lakóterületeiket sajátjukévá akarják tenni - feltéve, hogy a köztéri jelleg nem sérül -, miért ne kaphatnák meg az ehhez szükséges eszközöket, költségeket és az ezzel járó felelősséget? Ma már minden lakásépítéssel foglalkozó szakember állítja, hogy a tulajdonjog növeli az emberek felelősségérzetét - akkor pedig miért ne lehetne, amikor a lakókörnyezetről való gondoskodásról beszélünk, egy újfajta feladatmegosztás mellett érvelni?

Úgy tűnik, hogy a lakás és a közterület közötti különbségtétel, amelyet a városirányítók magától értetődőnek tartanak, már nem felel meg az új kor igényeinek. A váltásnak kifejezetten pozitív következményei lehetnének. Az a közterület, amely ugyan nyilvános marad, de amelyért a környéken lakók is felelősséget viselnek, talán még a város közepén is egyfajta falusi meghittséget tudna teremteni.

 

Új lakáshiány

Hogy ez sikerül-e, attól is függ, hogy a városvezetés a lakásépítési és lakásgazdálkodási politikájában hogyan tartja kezében a gyeplőt. Ahol a magántulajdonban lévő lakás és a közvetlen lakókörnyezet gondozása érintkezik egymással, a város jobban teszi, ha lazára engedi a gyeplőt. Bízza ezt a munkát a polgárok alkotta csoportokra, a tulajdonosok egyesületeire és egyéb hasonló szervezetekre, és ha kell, nyújtson nekik hozzá segítséget!

Más területeken viszont a városnak aktívabb szerepet kell vállalnia! Az első és legfontosabb, hogy építsen új lakásokat, mert ez a tevékenység az elmúlt két évben mélypontra süllyedt. A probléma sürgős megoldást kíván. Amennyiben Amszterdam nem épít, csökken a lakossága, mert a lakosok a régión túli területekre költöznek. Ez pedig a város szempontjából azt jelenti, hogy csökken a jólét és kevesebb lesz a szolgáltatás.

Ráadásul a lakáshiány elsősorban a középrétegeket, a civil társadalom "gerincét" sújtja. Itt is nagy a tét, mert egy munkanélküliekkel, idősekkel és gondozókkal teli város nem igazán életképes. Amszterdamba rendőrök, tanárok, ellátásban dolgozók kellenek - de honnan lesznek ehhez lakások?

A lakásépítés területén bekövetkezett stagnálás részben a lakásszövetkezetek önállósodásának következménye, mert ezek egyre inkább kereskedelmi ingatlanvállalkozásokká alakultak át és ebből következően kockázatkerülő magatartást tanúsítanak. Míg a múltban a szociális lakásépítés, hála az állami támogatásnak, nagyrészt függetleníteni tudta magát a piaci mozgásoktól, mára azok függvényévé vált. Biztosra menni, mára ez lett a jelszó. Ilyen értelemben - és erre Ijburg a példa[5] - a lakásszövetkezetek alkotta konglomerátumok nem sokban különböznek a hagyományos ingatlanfejlesztőktől.

A helyi önkormányzat nem teheti meg, hogy csak áll és néz. Ha a piac nem képes arra, hogy a város megkívánta tempóban építsen lakásokat, az önkormányzatnak aktívan be kell avatkoznia. A folyamatot ilyen esetben külön pénzekkel, gördülékenyebb döntéshozatallal és feszesebb eljárásrenddel fel kell gyorsítani. Schaefer híres mondása, miszerint "Dumából nem épül ház" ma is érvényes. Amikor az ember látja, ki mindenki vesz részt az Ijburg körüli, végtelenre nyúló tárgyalásokon, nem lepődik meg, hogy ilyen lassan halad minden. Folyik a sárdagasztás minden szinten.

Még ennél is fontosabb, hogy váljon ismét egyértelművé és világossá az önkormányzat és a lakásszövetkezetek közötti viszony. A szociális feladatok végrehajtását illetően évek óta dúl köztük a magas telekárakról és a tartós árammal járó többletköltségekről folytatott, időrabló vita. Szinte lehetetlen a tisztánlátás, mert a lakásszövetkezeteken belül már nem különülnek el egymástól élesen a kereskedelmi és a "szociális" feladatok. Az önkormányzat majd akkor tudja, hányadán áll és akkor nyújt, például a telekárak területén célzott anyagi támogatást, ha a lakásszövetkezetek pénzügyileg átlátható szervezetekké válnak és egyértelmű lesz, milyen feladataik vannak a vagyonképzés és a fizetőképesség terén. Létfontosságú, hogy az önkormányzat és a lakásszövetkezetek hagyják abba az egymással való civakodást, és mint a fővárosi lakáspolitika főszereplői kössenek újra szövetséget egymással.

Sok lakásszövetben még megvan a jószándék, hogy teljesítse társadalmi feladatát, de kérdés, hogy meddig? A lakásszövetkezetek hőskorszakában kialakult keretek már csak a poldereken működnek vagy utolsó óráikat élik. Már készülődnek a pénzügyi befektetők, tanácsadók, portfoliókezelők és beruházók, hogy átvegyék az üzletet. Rendben van, de akkor a szövetkezetek előbb fejezzék be szociális feladataikat, fizessék vissza a társadalmi tőkét és ne élvezhessék a "szociális" státuszból eredő előnyöket! A lakásszövetkezeteknek választaniuk kell, vagy haszonra szakosodnak vagy szociális feladatokat teljesítenek, és az önkormányzat ennek megfelelően kezeli majd őket.

Ezek a problémák a kilencvenes években lezajlott önállósodási folyamat utófájásai közé tartoznak. Egy ilyen nagyvolumenű hatalomátruházásnál, különösen akkor, ha az intézmények kereskedelmi irányba mennek el, az ember a felügyeleti felelősség egyértelművé tételét várná el. Ki ellenőriz mit? Az elmúlt tíz évben azonban e területre is sűrű köd ereszkedett. Az önkormányzat már nem ellenőriz, hivatalosan ez az állam feladata, a gyakorlatban azonban többnyire a szövetkezet "ellenőrzi önmagát".

Vizsgálatok sokasága bizonyítja, hogy az efféle önellenőrzés számos területen szinte a nullával egyenlő. Egy olyan városban, mint Amszterdam, mégiscsak égbekiáltó, hogy az olcsó szociális bérlakások akár negyedét is illegálisan bérbe adják egy harmadik félnek. A szövetkezetek szemmel láthatóan tehetetlenek. Az önkormányzat Felderítőcsapat néven felállított egy mozgó brigádot, amely időről-időre ellenőriz egy-egy meghatározott városnegyedet. Nagyjából úgy tevékenykedik, mint az amszterdami villamosokon és metrón rajtaütésszerűen dolgozó ellenőrök. Persze ha a bliccelő éber, még időben le tud szállni. A villamoson dolgozó kalauz mégiscsak hatékonyabb.

 

A térpazarlás

Tulajdonképp furcsa, hogy Amszterdam térhiányban szenved. Napjainkban körülbelül annyian laknak Amszterdamban, mint közvetlenül a második világháború után, miközben a város területe megháromszorozódott. Átlagosan tehát minden lakosra egyre több tér jut. Ebben szerepet játszik a "családok felhígulása" is, az amszterdami háztartások háromnegyede ugyanis egy- vagy kétszemélyes háztartás. Ez utóbbiak jó része olyan lakásban él, ahol korábban egy egész család lakott.

De térhiányt okozott az a "híg", elővárosi beépítési mód is, ahogy a háború után egyes városrészekben (Geuzenveld, Osdorp, Buitenveldert, Noord és Gaasperdam) építkeztek. Kezdetben ugyanis az volt az elv, hogy az új munkáslakások kapjanak kellő levegőt és fényt. Később pedig az volt az indok, hogy a tőkeerős lakáskeresők elköltöznek a nagyszerű lakáskörülményekkel kecsegtető alvóvárosokba, ha a városban nem áll rendelkezésre elegendő extenzív lakómiliő.

Közben kiderült, hogy sokan minden pénzt megadnak azért, hogy a fővárosban lakhassanak. Legalábbis akkor, ha az, amit építenek számukra, olyan jó és szép, mint a keleti kikötő területén emelt városrész. A juppik sorba álltak, és pillanatok alatt semmivé foszlott az a mítosz is, hogy a családok kiköltöznek a városból, amikor megszületnek a gyerekek. Most már a város többi részén is a korábbinál jóval sűrűbb beépítési módot alkalmaznak. És a keleti kikötő példájából okulva, most már óvodákat és iskolákat is terveznek.

De nem minden térrel kapcsolatos igény teljesíthető a létező város keretei között. Amszterdamnak nemcsak magában a városban kell építeni, hanem azon kívül is. A városhatáron belül Ijburg az utolsó nagy városbővítési projekt. Elvben északon még áll némi tér a város rendelkezésére - a Waterland egy része Amszterdamhoz tartozik -, de nem tartjuk valószínűnek, hogy azt valaha is beépítik. Waterland a város "tiszta szobája" volt és marad.

Elvben lehetne még építeni a nyugati és a déli széleken, de ezt igencsak megnehezíti a repülőtér okozta zaj- és a kikötői iparral és infrastruktúrával járó egyéb környezeti ártalom. De azért azokon a területeken még nagyok a lehetőségek. A nyugati kikötő területének nagy részén igen pazarlóan bánnak a térrel. Például az ottani Nissan-lerakat végeláthatatlan méretű parkolóterületén. Ha az önkormányzat vállalná a föld alatti garázsok költségeinek egy részét, és visszavásárolná az így felszabaduló telkeket, egy fél belvárosnyi új lakóterület jöhetne létre.

 

Anything goes

Az elmúlt negyedszázadban az amszterdami lakáspreferenciák és lehetőségek alakulása némiképp a ruházati divat trendváltozásaira hasonlított. Kezdetben volt a közösségi környezetet preferáló sorházi lakás. Ezt követte az egyéni igényekhez való fokozott alkalmazkodás. Mindeközben felvirágzott, majd lehanyatlott az önkényes házfoglalók mozgalma, amely felhívta a figyelmet a fiatalok lakáshelyzetére.

A "divathullámok" egymásutániságában fontos tényező volt a hatóság, mely igencsak meghatározta, mit lehet és kell építeni. Ha a városvezetés ideológiát váltott, akkor akár még az is megtörténhetett, hogy egy egészen új építési filozófia jelent meg. Ugyanilyen fontos tényező volt, hogy az emberek korlátozott lakhatási lehetőségekkel rendelkeztek, így örömmel fogadtak bármilyen kínálkozó új lehetőséget.

A huszonegyedik században kialakul majd egy olyan helyzet, amelyben a trendek nem egymás után születnek, hanem egyszerre hódít az összes elképzelhető lakásdivat. Az embereknek ma több lehetőségük van arra, hogy maguk alakítsák életük kereteit, és ezekre a lehetőségekre igényt is tartanak. A munkát megelőzve a lakás lett az a terület, ahol az ember "igazán" meg akarja mutatni önmagát. Ez ugyanúgy érvényes a juppikra, akik sikkesen akarnak élni a maguk tervezte vízparti házaikban, mint azokra, akik elégedetten és boldogan élnek ici-pici sorházi lakásaikban. A város némely északi kerületében a lakosok foggal-körömmel tiltakoznak azon javaslatok ellen, melyek tágas és levegős lakásokkal szeretnék helyettesíteni az elavult, régi "sufnikat".

Ugyanígy, találni olyanokat, akik erőnek-erejével sem űzhetők el azokból a lakásokból, amelyek elvben lakhatásra alkalmatlan területeken állnak. Az elmúlt évtizedekben az ipari területeken szisztematikusan felszámolták a lakóházakat, de vannak olyan amszterdamiak, akiket a jelek szerint egyáltalán nem zavar az ipar jelenléte. Az utóbbi időben ezt a városvezetés is észrevette. És erre jó okai vannak: egyrészt a városon belüli térhiány, másrészt az a felismerés, hogy a munkatevékenység nélküli "ideális lakókerület" könnyen egyhangú és uniformizált lakókörnyezethez vezet.

A tiltó rendeleteket az átlag hollandra szabják. De találkozott-e már valaha valaki átlagos amszterdamival? A nagyvárosban minden előfordul, így olyan emberek is, akiknek például tetszik, hogy a lakásukban csak az egyik oldalon vannak nyitható ablakok, vagy hogy közvetlenül a kifutópálya mellett laknak. Lehetőség, mint a pelyva: a nyugati kikötő területén, a repülőtérnél vagy - ami most dívik - a Déli Tengely valamelyik fenti emeletén.

Amszterdamban a lakhatás az eljövendő időszakban egyfajta anything goes, bármi lehetséges kérdés lehet. Az előrehaladó individualizálódásnak talán az lesz következő állomása, hogy az embereket alkalmasnak tekintik arra, maguk döntsék el, mely korlátozásokat és mely rizikókat fogadják el anélkül, hogy ezt a hatóság előírná nekik.

Mindebből természetesen nem következik, hogy a lakásproblémák azonnal megoldódnak, ha az önkormányzat a háttérbe húzódik. Mind a lakásépítés, mind a szociális lakásgazdálkodás területén aktív és tudatos hatósági szerepvállalásra van szükség. A lakásszövetkezetek önállósulása után is a hatóságnak kell megszabnia a kereteket és eldöntenie, mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem.

Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni egy olyan korszakban, amikor a felek új viszonyokkal szembesülnek és új szerepeket keresnek maguknak. Az elmúlt huszonöt évben a bérlakásépítés területén leépítették a hagyományos hatósági feladatokat. Melyek is pontosan az új feladatok? És nem adtak-e le olyan feladatokat is, amelyeket a hatóság jobban meg tudna oldani? Ezek azok az aktuális kérdések, melyek a közérdekű és a kereskedelmi, a magán- és az önkormányzati felelősség, az önrendelkezés és a hatósági szabályozás közötti feszültségmezőben keletkeztek. Az amszterdami lakásügy legnagyobb problémái, így az igényekhez képest kullogó tempóban haladó lakásépítés és a megfizethető bérlakásokra való várakozási idő, csak akkor oldhatók meg, ha ebben a feszültségmezőben egyértelmű és világos helyzet teremtődik.

[1] Johnny Jordaan (1924-1989) az egykor a köznép lakta városrész, a Jordaan énekese volt. Az általa művelt műfaj, az érzelmekkel nem takarékoskodó "életdal" (levendlied) is a(z egykori) Jordaan terméke volt (a fordító megjegyzése).

[2] Jan Schaeffer (1940-1994) baloldali politikus, akinek komoly érdemei voltak abban, hogy a bontás helyett a megőrizve megújítás lett az amszterdami várospolitika alapja (a fordító megjegyzése).

[3] A szegélyrojt (rafelrand) kifejezést azokra a külső övezetekre használják, ahol azok élnek, akik vagy tudatosan, vagy mert kiszorulnak, a társadalom, illetve a város peremén élnek (alternatív életmódot választók, hajléktalanok, függőségben szenvedők stb.) (a fordító megjegyzése).

[4] Utalás A. F. Th. van der Heijden hasoncímű regényére és ezen keresztül a Beatrix királynő beiktatása (1980. április 30.) körüli zavargásokra, melyeket részben szociális problémák (munkanélküliség, lakáshiány, "ifjúsági probléma") váltottak ki (a fordító megjegyzése).

[5] Ijburg egy épülőben lévő, új városrész Amszterdam keleti részén, melyben, ha elkészül, 45 ezren élnek majd (a fordító megjegyzése).