Vallás és szekularizáció Amszterdamban
________________
PETER VAN ROODEN

 

Amikor erre az előadásra készültem[1], mint manapság feltehetőleg minden tudós, én is megpróbáltam igénybe venni a Google-t. Csalódnom kellett. Amikor beírtam, hogy "szekularizáció Amszterdam", mindössze négy találat jelent meg. A Google-on ez igencsak kevésnek számít. Ráadásul mind a négy arról tájékoztatott, hogy ma este e témáról tartok előadást. Ezzel tehát nem jutottam sokkal előbbre. De mint mindig, a Google most is ragyogóan megmutatta, hogy a témával kapcsolatban mennyi ismerettel rendelkezünk. Ezidáig szinte semmit, de semmit nem írtak arról, hogy 1945 után hogyan alakult Amszterdamban a szekularizáció. Vajon miért nem?

Véleményem szerint ennek két fő oka van. Az egyházakhoz kötődő embereknek leginkább arra van szemük és fülük, hogy mi történik még vallási téren, mi az, ami a vallásból még megmaradt. Jó példa erre az a nemrég megjelent kötet, amelyet a Holland Egyháztörténeti Egyesület az amszterdami kereszténység tizenkilencedik és huszadik századi történetéről jelentetett meg. A könyv címe: És Isten mégsem hagyta el Amszterdamot.

Szerintem a második, az előzőnél jóval fontosabb ok az a széles körben vallott, de kifelé inkább csak sugallt nézet, hogy az amszterdami szekularizációról nincs mit írni, hisz itt már nincs miről beszélni, illetve nincs mit vizsgálni, Amszterdamból ugyanis eltűntek az egyházak. Aha, aha, mondják a lányaim, ha valami olyasmit akarok elmagyarázni nekik, amit már amúgyis tudnak. Ez egy nagyváros, a modernitás egyik központja. A vallás pedig a múlt, a vidék, az olyan távoli, más kultúrák és országok sajátja, amelyek a múltban élnek és még nem kapaszkodtak fel a mi fejlettségi szintünkre. Richter Roegholt Amszterdam huszadik századi történetéről szóló és alapműnek számító kétkötetes könyvében egyetlen szót sem veszteget a vallásra és az a gyanúm, hogy ezt nem sok olvasó kéri rajta számon.

Pedig szerintem ez nem helyénvaló. Ma este arról szeretném meggyőzni Önöket, hogy az elmúlt másfél évszázadban Amszterdamban egyforma veszteségeket szenvedett el a hit és a hitetlenség, és alapvetően téves a nagyvárosban megtestesülő modern világ és a vallás szembeállítása. Az itt vizsgált kérdést nemcsak történészként tartom fontosnak, hanem polgárként is - egyszerűen szeretném tudni, mi is történt valójában. A bevándorlókról napjainkban folytatott vitában - Hollandiában ma ez a legfontosabb politikai kérdés - újra és újra azt halljuk, hogy az iszlám nem modern vallás. Meggyőződésem, hogy aki így közelíti meg és így vizsgálja a problémát, teljesen tévúton jár.

 

Hit és hitetlenség Amszterdamban 1870-1960

Hadd kezdjem számadatokkal! 1796 és 1960 között átlag tíz évente tartottak népszámlálást, és ennek során a vallásra is rákérdeztek. 1879-ig a vallás amszterdami helyzetét illetően szinte mindig ugyanazokat az eredményeket látjuk. Az amszterdami lakosság fele hervormd, azaz liberális protestáns, valamivel több mint egyötöde pedig katolikus volt. A tizenkilencedik század első nyolcvan évében csak a luteránusoknál következett be visszaesés, arányuk egyhatodról egykilencedre csökkent. Vallástalanok 1879-ben bukkantak fel először, ekkor fél százalékot tettek ki. Aztán már gyorsan nőtt a számuk. 1899-ben az amszterdami lakosság hat, 1909-ben 12, 1920-ban 21, 1930-ban 35, 1947-ben 45 százaléka vallotta magát vallástalannak. Ezután nagyon lelassult a növekedés, 1960-ban az arányuk negyvennyolc százalék volt. A vallástalanok növekedése szinte teljes egészében a hervormd protestánsok és a luteránusok kárára történt, akiknek aránya az 1879-es 49, illetve 11 százalékról 17, illetve 2 százalékra csökkent. A vallástalanság rohamos növekedésének időszakában a gereformeerdeknek nevezett szigorú kálvinisták és a katolikusok meg tudták őrizni lakosságon belüli számarányukat. Az előbbiek körülbelül 4, az utóbbiak 22-23 százalékot képviseltek. Sőt, mindkét csoport enyhe növekedést produkált. Jól belegondolva, ezek a stabil százalékok ténylegesen hatalmas növekedést jelentettek, hisz az 1870 és 1950 közötti években a város lakosainak száma megháromszorozódott. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a hervormd protestánsok abszolút számokban 1950-ben nagyjából annyian voltak, mint 1870-ben.

A hervormd egyház az egykori Köztársaságban[2] államegyháznak számított, hisz az államtól támogatást és előjogokat kapott. A közéletben ez az egyház rendelkezett a legnagyobb súllyal és szorosan összefonódott a politikai elittel. Gazdag egyház volt, amely még a tizenkilencedik században is állami támogatást élvezett. Voltak ugyan némi pénzügyi gondjai, de ezek nem voltak súlyosak és viszonylag könnyen megoldotta őket. Bizonyítani nem tudom, de valószínűsítem, hogy a hervormd egyház Amszterdamban, de Hollandia egészében is az elmúlt kétszáz év során mindig épp annyi tevékenységet fejtett ki, amennyivel a Köztársaság korából örökölt egyházi apparátusát, a mintegy ezerötszáz lelkészt fenn tudta tartani.

A katolikusok és a gereformeerd protestánsok viszont szinte a semmiből jöttek, és mindenről maguknak kellett gondoskodniuk. És ezt meg is tették. Az amszterdami katolikusok 1870 és 1954 között 32 új egyházközséget alapítottak és a lakosság növekedésével is bőven lépést tudtak tartani. Míg 1859-ben átlag 4700, 1899-ben már 8000 tagja volt egy egyházközségnek. Ekkor azonban zuhanásszerű csökkenés kezdődött, és az 1950-es években átlagosan már kevesebb mint 6000 főt számlált egy egyházközség. Ez ugyan a holland átlag több mint kétszerese volt, de az állam támogatását élvező katolikus országok nagyvárosaihoz képest nem számított magasnak. Brüsszelben az egy egyházközségre jutó hívek száma 15 ezerre nőtt. Bécsben a katolikus egyház jobb helyzetben volt, de a lakosság növekedésének ütemével ott sem tudott lépést tartani. Az egy egyházközségre jutó hívek száma bőven tízezer fölé emelkedett.

A magukat ortodoxoknak is nevező gereformeerd protestánsokra, akik a tizenkilencedik században két nagyobb hullámban, 1834-ben, illetve Abraham Kuyper vezetésével 1888-ban a hervormd protestáns egyházból váltak ki, ugyanaz érvényes, mint a katolikusokra. Ők is építettek templomokat, képeztek lelkészeket és lépést tartottak az amszterdami lakosság növekedésével.

És mindezt a hívek adományaiból. Sajnos nem tudjuk, hogyan voltak erre képesek, milyen módon tudták biztosítani az egyszerű gereformeerd protestánsok és a katolikusok hozzájárulását. A harmincas években a gereformeerd egyházban e célból külön szervezet működött, mely 120 férfi tagból állt. Minden száz gyülekezeti tagra, tehát nagyjából ötven családra jutott egy. Minden kerületet tömbökre osztottak és minden tömbnek volt egy felelőse. Ezek a férfiak tartották nyilván és szedték be, néha negyedévente, de inkább havonta, illetve néhány gyülekezeti tagnál szinte fillérenként hetente a hozzájárulásokat. Mindez hatalmas szervezőmunkát igényelt. Ne felejtsük el, hogy azok, akiktől a hozzájárulásokat várták, nagyon mobilak voltak. Túl azon, hogy az amszterdami lakosság növekedése nagyrészt a bevándorláson alapult, a városon belül is gyakori volt a lakóhelyváltoztatás. A háború előtt Amszterdam teljes lakossága átlag három évente egyszer lakóhelyet változtatott.

Tálcán kínálná magát az az értelmezés, hogy az áldozatvállalás az aktív részvétel jele, de én itt most épp az ellenkező következtetést kívánom levonni, mégpedig azt, hogy az áldozatkészség aktív részvételre ösztönöz. Ez egyszerű lélektani mechanizmus. Hatékonyabb a pszichoterápia, ha fizetni kell érte. Azokat a szemináriumokat, ahol megdolgoztatják őket, a diákok többre tartják, nem azért mert jobbak, hanem mert az ember nehezen ismeri be, hogy az, ami sok energiát követelt tőle, nem olyan jó és szép.

Abraham Kuyper ezt pontosan tudta. Meg akarta semmisíteni a hervormd egyházat, mert úgy látta, hogy az akadályozza leginkább azokat a társadalmi erőket, amelyek tehetnének azért, hogy a demokrácia korában fontos tényező legyen a vallás. Amikor Kuyper 1870 táján Amszterdamban a hervormd egyház lelkészeként tevékenykedett, csak mintegy 6-8 ezer hívő látogatta az istentiszteleteket (minden huszadik ember, a 130 ezres közösség 5 százaléka). A 30 ezer tagból évente csupán négyezren vettek úrvacsorát. Kuyper már akkor kiszámolta, potenciálisan milyen anyagi erővel rendelkezhetne a hervormd gyülekezet, ha akkora volna az adakozókedv, mint az 1834-ben kivált szakadár egyházban. Kiszámította, hogy 27 helyett 300 lelkészt tarthatna el, a nagy középkori hodályok helyett 250 új templomot építhetne, 72 iskolát alapíthatna. Kuyper kristálytisztán látta, hogy a hervormd egyház a hagyományos establishment egyháza, és "leginkább azokra az előkelő családokra támaszkodik, amelyek érdeklődést tanúsítanak az egyházi élet iránt, ugyanakkor kiskorúnak és beleszólásra alkalmatlannak nyilvánítja és háttérbe szorítja a kispolgárságot és az alsóbb néposztályokat".

Kuyper azt hirdette, hogy annak az egyháznak, amely hatalmát a gyámkodásra, a kapcsolatrendszerre és a szegénygondozásra alapozza - a keresztyén diakónia azokban az években 41 ezer szegényt, az összes rászorult 75 százalékát gondozta - el kell tűnnie, mert akadályozza, hogy új élet jöhessen létre. Ő ezt a tanulságot vonta le a korábbi egyházszakadásból. Úgy vélte, hogy akik a kiválás mellett döntöttek,

"felismerték, hogy a régi egyház hatalmas szervezete, felhalmozott kincseinek, az Állam támogatásának, a hangadó osztály gyámolításának köszönhetően, akkor is fölébük kerekedik, ha csupán a hit és a hitvallás minimumával rendelkezik és kiszív belőlük minden életerőt. A történelem eme tanulságát nem lehet félresöpörni. Ez korántsem cáfolja, hogy létezhet szabad egyház, de arra figyelmeztet, hogy hazánkban szabad egyház csak akkor támadhat, ha születése előtt megszólal a lélekharang és tudtul adja, hogy a tömegegyház jobb létre szenderült."

1888-ban Kuyper kísérletet tett a liberális egyház megsemmisítésére. Próbálkozása sikertelennek bizonyult, de azért idéztem ilyen hosszan, mert világosan látta, mennyire modern saját mozgalma és az akkoriban ébredező katolikus egyház. A két csoport nem valamiféle múltbeli maradvány, hanem új mozgalom volt, amely szembefordult a hagyományos egyházzal és a hagyományos elit ellenében a népre támaszkodott. A rájuk jellemző tekintélyelvűség és kifejezetten modernistaellenes ideológia nem állt ellentétben az említett modern jelleggel: ezek épphogy az utóbbi alkotórészei voltak. Az emberek mozgósításához és irányításához szélsőséges nézeteket megfogalmazó ideológiára és erős belső szervezettségre volt szükség. És még a vallásuk is "modern" volt, így semmiképp sem beszélnék vallási újjáéledésről. A katolikusok és a gereformeerd protestánsok olyasvalamit teremtettek, ami korábban nem létezett, olyan vallást, amelyet elsősorban az emberek hordoztak. Abban a hervormd protestáns egyházban, amelyben Kuyper 1870-ben lelkészként szolgált, a vallást nem az emberek hordozták, hanem egy nemzeti nyilvánosság megtestesítette polgári-nemzeti kultúra. Ezért nem aggasztotta 1870-ben a hervormd egyházat a templomba járók alacsony száma.

De mi volt a helyzet azokkal, akik eltávolodtak az egyházaktól és akiknek száma 1879-től kezdődően rohamosan növekedett? A fentiek rájuk is ugyanúgy vonatkoztathatók. Az egyházaktól való eltávolodás is egy kollektív öntudat, mégpedig a szocializmus megnyilvánulása volt, és az ezt képviselő új csoport, akárcsak a katolikusok és az ortodox protestánsok, szembefordult a hagyományos elittel. Kruijt 1930-ban írott Az egyháztól való eltávolodás Hollandiában című disszertációjában, amely minden hiányosságával együtt is a valaha megjelent legjobb holland vallásszociológiai munka, ezt világosan be is mutatta. Az egyházaktól való eltávolodás hollandiai terjedését leginkább a különböző színekben zajló politikai mozgósítás ösztönözte, tehát leegyszerűsítés, ha a magyarázatot a város és a vidék vagy a modernizáció és a hagyomány ellentétében keressük.

1920-ban nem Amszterdam volt Hollandia legelvallástalanodottabb települése. Az elvallástalananodott települések listáján a város a tizenhatodik helyen állt. Az amszterdami városi statisztikai hivatal jelentése alapján Kruijt lebontotta városrészekre és városnegyedekre az 1920-as népszámlálás adatait, és megnézte, milyen viszonyban áll egymással az egyháztól való eltávolodás, a jólét és a választói magatartás. Az eredmény egyszerű volt és világos. Nagyon szoros kapcsolatot talált a szegénység, a vallástalanság és a választói magatartás között. A legszegényebb városnegyedek, a Keleti Szigetek, a Spaarndammer-, illetve a Staatsliedenbuurt, a Jordaan és a Nyugati Szigetek vallástalanság szempontjából az első, a második, a negyedik és a hatodik helyen álltak, és ez a minta a városnegyedeken belül is érvényesült. Kruijt is tisztában volt azzal, hogy ez kifejezetten új fejlemény, hisz 1900 táján a Jordaan még a város egyik legvallásosabb negyedének számított. Egyetlen olyan városnegyed volt, amely kilógott a sorból, a zsidó negyed, ahol a vallástalanság még a szegények között is elenyészően alacsony arányban volt jelen. A különállás a politikai viselkedésben is tetten érhető volt. A zsidónegyed a szociáldemokrácia bástyájának számított, ahol 1921-ben, az első olyan önkormányzati választáson, amelyen már a nők is részt vehettek, a szociáldemokraták a szavazatok majdnem 53 százalékát kapták. Tulajdonképp a zsidó negyed volt Amszterdam legkevésbé vallástalan része. Kruijt azonban világosan látta, még ha nem is mindig a legszerencsésebb fogalmakkal ragadta meg, hogy itt kivétellel van dolga. A közvetlen vallásos részvétel a zsidó negyedben is nagyon csekély volt, és lényegében a körülmetélésre, az egyházi temetésre és az egyházi házasságra korlátozódott. Annál erősebb volt viszont a vallási/etnikai azonosulás.

Mint erkölcsi közösség, a maga értékeivel, szertartásaival és tilalmaival a szocializmus is egyfajta egyházat alkotott. Az Het Volk című újság 1924 május 2-ai számában olvasható a következő érdekes leírás arról, hogyan ünnepelték május elsejét:

"Mindjárt nyolc óra. Megszólal a síp, melyet nyomban mandolin, gitár, hegedű és furulya kíséretében énekszó követ. Gyönyörű lobogókkal és zenével a terem hátuljából előrevonulnak a színpadra az ifjúsági szervezetet képviselő fiúk és lányok. Büszkén zeng a fiatalok dala: »Mi vagyunk a proletáriátus ifjú gárdája«. Minden ünneplő feláll, és amikor a fiúk és lányok alkotta színpompás csapat elfoglalja helyét a színpadon és lobogóit üdvözlésképp meghajtja a terem közönsége előtt, egy emberként énekli velük az Internacionálét."

Az ifjúsági szervezet egykori tagjainak visszaemlékezéseiből egyértelműen kiderül, milyen hosszú volt az a lista, melyet a szocializmus eme magjának nem volt szabad vagy épp kötelező volt megtennie. A lányoknak tilos volt a smink. Ahogy a túl kihívó alsónemű is. Tulajdonképp a mozi is tiltott dolognak számított. Egyértelműek voltak a viseletre vonatkozó szabályok. A dohányzás és az italfogyasztás szóba sem jöhetett. A közösen elfogyasztott étkezés előtt kötelező volt az ének (de ilyenkor nem az Internacionálét énekelték). Az üdvözlés pedig a következőképp történt: "ökölbe szorított kézzel lendítsük fel határozottan a jobb karunkat és legalább akkora erővel kiáltsuk az »éljen« szót".

A szocialisták nagy közös szertartásokat rendeztek. 1929-ben az SDAP május elsejei ünnepségére 30 ezren látogattak el az Olimpiai Stadionba. Ezen a téren nagy ellenlábasaik, a kommunisták sem maradtak el mögöttük. 1947-ben, amikor a kommunista párt népszerűsége csúcspontján állt, vezetője, De Groot ugyanabban a stadionban 35 ezer ember előtt mondott beszédet, miközben az ország egész területén 120 ezren vettek részt a párt által szervezett május elsejei ünnepségeken. A katolikusok legfontosabb közös szertartása az Amszterdami Csoda emlékére rendezett Csendes Körmenet volt[3]. Ilyenkor mutatták meg, hogy ők is élnek és virulnak. A hatszázadik évforduló alkalmával tartott ünnepségre, 1946 júniusában, ugyancsak az Olimpiai Stadionba 53 ezer katolikus zarándokolt el. Délben, az összes holland püspök jelenlétében liturgikus megemlékezést és nagyszabású színjátékot tartottak, amelyen 6000 amszterdami fiú és lány vett részt. Jeleneteket adtak elő a csoda hat évszázados történetéből. Az egészet egy dicséret és egy körmenet zárta, mely 400 mennyasszonyból, énekesből, ministránsból, oltárszolgából, hívőből, apátból és püspökből állt. Végül De Jong érsek megáldotta a jelenlévőket.

Maga a márciusban tartott Csendes Körmenet a huszadik században a holland katolicizmus legfontosabb nyilvános rendezvényévé vált. A tizenkilencedik század végén támasztották fel, és 1895-ben ezren vettek rajta részt. 1920 táján ez a szám 20 ezerre, a harmincas években pedig 60 ezerre nőtt. Ekkor már 45 különvonat szállította a híveket az ország minden részéből, és a körmenetet több éjszaka, egész éjszakán át megismételték. 1957-ben érte el csúcspontját, amikor hozzávetőleg 90 ezer ember vett rajta részt. Körülbelül egyharmaduk Amszterdamból érkezett. A városban a körmenet egyértelműen apáról fiúra öröklődő családi hagyomány volt, míg a külsős résztvevők egyházközségenként jöttek.

Az 1880 és 1960 közötti években tehát azt látjuk, hogy Amszterdamban a lakosság különböző erkölcsi közösségekre szakadozott, és ezek mind határozott maggal és a többiektől megkülönböztető saját azonosságtudattal rendelkeztek. A mag körül mindig kialakult egy többé-kevésbé aktív szegély, amelyet a mag nem vagy még nem szívott be. A katolikusok esetében, szerintem helytelenül, a szegélycsoportot többnyire a szekularizáció kezdetének tekintik. A harmincas években a katolikusokat valóban aggasztotta azoknak a passzív híveknek a magas száma, akik ugyan katolikusok voltak, de még annak a legminimálisabb egyházi kötelességnek sem tettek eleget, hogy évente egyszer, húsvétkor misére menjenek. Ez a társaság az amszterdami katolikusok egyharmadát tette ki. De ezzel egyidejűleg ugyanebben az időszakban nőtt azoknak a száma, akik korántsem csak a húsvéti kötelezettségnek tettek eleget. A húszas években harmincháromra emelkedett az aktív templombajárók között az egy főre jutó éves áldozások száma - ez azt jelenti, hogy ezek a hívek lényegében hetente egyszer elmentek a templomba. 1880 körül nem volt Hollandiában olyan katolikus egyházközség, ahol megszokott vagy norma lett volna a heti egyszeri áldozás. Az egyház egyre szigorúbb követelményeket állított fel, és a hívek egy része ezeknek nem tett eleget. Szerintem tévedésben leledzik az, aki ezeket az embereket vallástalanoknak tekinti, és kezdődő szekularizációról beszél. Ugyanez érvényes a szocialistákra is. A baloldali pártokra, a szociáldemokrata SDAP-re és a kommunista CPN-re szavazók száma Amszterdamban mindig magasabb volt, mint a vallástalanok száma. Mégis egyértelmű, hogy bár az SDAP már korán feladta egyházellenes álláspontját, a párt tagjainak körében természetesnek számított a vallástalanság és ez nagyjából köztudott is volt. Most folytatunk egy oral history kutatást arról, milyen szerepet játszott a vallás Hollandiában. Ennek keretében nagyon sok olyan interjút készítünk, amelyben arról kérdezzük az embereket, milyen szerepet játszott a vallás az életükben, és ezek során nagyon gyakori az a fajta közlés, hogy "azok vörösök voltak, szóval nem jártak templomba".

A létrejött közösségek nagyon erősek voltak. Kees Fens érdekes emlékeket elevenít fel a harmincas évekből, amikor gyermekként egyfajta védett közegben élt. Akkoriban a Chassé-templom egy katolikus enklávé és Fens életének középpontja volt, amelyben egy pap és négy káplán dolgozott és vasárnaponta ötezer hívő imádkozott.

"Egyszer valaki a templom oldalára pingálta azt a szót, hogy »picsa«. Fogalmam sem volt, mit jelent. Anyám azt mondta, hogy majd egyszer elmondja, de erre aztán sohasem került sor."

Ugyanakkor persze nagyon szigorú szociális kontroll működött. Nico ter Linden nagyapja, aki Amszterdamban lelkészként is dolgozott, baráti viszonyban volt egy tiszteletessel, és mindennap eljárt vele uszodába. De a két ember csak a vízben találkozott. Gondosan ügyeltek ugyanis arra, hogy külön hagyják el a medencét, illetve az uszodát. Egy katolikus munkásfiatal 1959-ben udvarolt egy lánynak, aki Amszterdam északi részén a Spreeuwenbuurtben lakott. Ezt a negyedet egy katolikus lakásépítő szövetkezet építette, és katolikus erősségnek számított. "Egyszer még az elején elmentünk moziba, de jókora kerülőt tettünk, nehogy meglásson a nagynénje vagy a nagymama egyik barátnője bennünket." Kikerülték tehát a nők által szemmel tartott területet. A Keleti Szigetek nevű városrészben viszont a szomszédok kigúnyolták azokat, akik templomba jártak.

Sajnos nem sokat tudunk arról, hogy ebben a világban milyen átjárások léteztek a különböző erkölcsi közösségek, illetve valamely erkölcsi közösség magja és széle között. A rendelkezésemre álló adatok azt sejtetik, hogy ilyenkor vagy lassanként vagy meglehetősen hirtelen megváltozott egy bizonyos viselkedésminta és ezzel együtt az illető besorolása is.

Egy egyszerű amszterdami emlékei című könyvében Jan van Weggelaar nagyszerűen leírja, hogy a harmincas években hogyan lett a családja szocialista. A szülői házban, a Jordaanban, sokat énekeltek és nemcsak a fürdőszobában. Többnyire azokat a dalokat, amelyeket a vasárnapi iskolában tanultak és mindannyian ismertek. Amikor öccse belépett az AJC nevű, szocialista ifjúsági szervezetbe, megtanította a családnak a szocialista dalokat, és idővel átalakult a repertoár. Végül lemondták a felekezeti Het Nieuws van de DAG című lapot és átváltottak a szocialista Het Volk című újságra. Amikor a vasárnapi iskolában elmesélte, hogy belép az AJC-be, az a férfi, akiről visszaemlékezéseiben nagyon meleg hangon ír, csalódottnak és becsapottnak érezte magát, mert ez az ő értelmezésében az egyháztól való búcsút jelentette. Ilyen önálló döntésekre még számos egyéb példát is tudnék hozni.

Egy gyerek, aki Amszterdam északi részén egy vallásilag teljesen passzív katolikus munkáscsaládból származott, a harmincas években elhatározta, hogy péntekenként nem eszik húst, noha az anyja az ételek elkészítésekor sohasem vette figyelembe a böjti tilalmat. A gyermek a nagynénje és a nagymamája hatására cselekedett így. Az ötvenes években az egyháznak kifejezetten aktív tagja lett, és a katolikus oktatásnak hála gyors karriert csinált. Egy másik adatközlő elmesélte, hogy az apja közvetlen a háború után elvesztett egy fontos iratokkal teli tárcát. Egyik barátja elvitte magával a templomba és azért imádkoztak, hogy a tolvajnak legyen lelkiismeretfurdalása. Amikor a tárcát egy ismeretlen hazajuttatta, a szülei hirtelen komolyan kezdték venni a katolikus vallást. Ez esetben nemigen beszélhetünk megtérésről, hisz nem volt belső lelki tusa vagy hirtelen személyiségváltozás. Mindössze annyi történt, hogy egy különös esemény hatására a szülők egyszercsak komolyan vették az általuk addig is ismert vallási előírásokat.

Egyértelmű, hogy e csoportok között szükségszerű feszültségek voltak. A liberális protestánsok egy jelentős része szívből gyűlölte Kuypert és ortodox híveit. Nemcsak azért, mert kiváltak a hervormd egyházból, hanem azért is, mert rendkívül sikeres politikai stratégiájuk alapját a liberális protestánsok által kifejezetten gyűlölt katolikusokkal kötött szövetség képezte, amelynek révén a katolikusok a társadalmi érvényesüléshez nagyobb lehetőségekhez jutottak. A hervormd protestánsok katolikusellenességének legszebb amszterdami példája a Nieuwezijdskapel, azaz az Amszterdami Csoda helyén épült kultuszkápolna lebontása volt. A hervormd egyház a reformáció óta használta az épületet, de a tizenkilencedik század végén már nem volt rá szüksége. Ráadásul igen rossz állapotban volt. Az egyháztanács végül úgy döntött - döntésében nyilvánvalóan katolikusellenes érzelmek motiválták -, hogy lebontatja. A hervormd protestánsok szemében a hely a "pogány ostyakultusz" központjának számított. Azt az érvet, hogy az épület kulturális értékkel bír - ez volt a legszebb amszterdami középkori templom - lesöpörték az asztalról. Egy protestáns teológiaprofesszor nem sokat kertelt, amikor kijelentette:

"Nekünk, protestánsoknak fontos, hogy kiiktathatunk valamit, ami növelheti a pápisták presztízsét és önbecsülését. A történelmi megfontolások pedig messze nem egyenértékűek a vallásiakkal."

A város pert indított az egyházzal szemben, de 1906-ban elveszítette. 1908-ban az épületet lebontották. Miskotte, amszterdami hervormd lelkész, aki időközben a leideni egyetem teológiai tanára lett, még 1947-ben is azt írta, amikor az akkor tartott népszámlálásból kiderült, hogy a katolikusok már 40 százalék fölött vannak, hogy ha így megy tovább, a protestánsoknak csak két választásuk marad, vagy fegyverrel védik meg a hazát, vagy külföldre távoznak.

De a mindennapi életben is történtek kisebb összeütközések. A harmincas években rendszeresek voltak a Csendes Körmenet körüli viszálykodások, amikor vándorárusok katolikusellenes iratokkal házaltak, a körmenet résztvevőire pedig szervezett katolikus rohamcsapatok vigyáztak. Ugyanígy, a szociáldemokrata AJC felvonulásai is verbális agressziót váltottak ki, mint például 1931-ben a Spaarndammerbuurtben. Amikor a szervezet tagjai négyes sorokban, előre szegezett lobogókkal, hangos éneklés kíséretében hetykén felvonultak, csak úgy záporoztak feléjük a szidalmak. Tholens, későbbi bencés szerzetes, visszaemlékezéseiben felidézte, hogy fiatal korában, amikor a barátaival vasárnapi misére ment és a kezükben lévő misekönyvről könnyű volt felismerni őket, az SDAP-ifjak igencsak sűrűn gúnyolták őket, amit ők úgy viszonoztak, hogy torkuk szakadtából énekelni kezdték a "Pápisták vagyunk szívvel s lélekkel" kezdetű dalt.

Montag szerepében Hofland[4] néhány évvel ezelőtt leírta, hogy valamikor az ötvenes években a májusi választások előestéjén hogyan zajlottak a napfényes Nieuwezijds Voorburgwallon az utcai politikai viták.

"Azon a bizonyos estén, a lemenő nap fényénél egy ilyen csoport legszélén álltam. Ott belül Moszkva érdemeiről folyt a vita. Minden vitának megvan a maga szerkezete. Kezdetben mindenki beszél, a végén viszont, már amennyire van vége egy ilyen vitának, a természetes vezérek viszik a szót. Ez esetben egy idősebb liberális úr és egy ötven körüli kommunista asszony. Az utóbbi egyszercsak elkezdte rázni az öklét az úr orra előtt és azt kiabálta: "Sztálin Apácska majd elkapja a frakkod! Úgy bizony! Sztálin Atyácska!" Amikor kiejtette a Sztálin nevét, apró cseppekből álló nyálzápor zúdult ki a száján. A lemenő nap sugarai szivárványként csillogtak e záporban."

A keletkező feszültségeket és összetűzéseket kezelni tudták. Mind az alacsonyabb szinten - az a katolikus iskola, ahová a Chassébuurtben Fens járt, negyedórával előbb kezdte a tanítást, mint a víz túlpartján lévő állami iskola, hogy a diákok ne találkozzanak, míg az utcán masírozó fiatal szocialisták önként vállalt szabályként a templomok előtt elhallgattak -, mind a városvezetés szintjén. Jó példa erre az 1951 és 1972 között lezajlott hatalmas templomépítési hullám. Azokban az években az 1935-ös Általános Városrendezési Terv keretében épült új városnegyedekben 63 templomot emeltek. Ez volt az egyház utolsó nagy nekibuzdulása, de a költségekhez a város is jelentősen hozzájárult. Az 1961-ben elfogadott Templomépítési Törvény lehetővé tette, hogy az állam biztosítsa a költségek egyharmadát. Az ország bizonyos részeiben a települések már korábban is nyújtottak anyagi segítséget. Amszterdam azonban nem. A törvény kizárta a támogatásból az 1945 és 1961 között épült templomokat. Az amszterdami egyházközségek ekkor azzal a kéréssel fordultak a város vezetéséhez, hogy az adott időszakban épült 23 templom esetében fizesse vissza a telekkel és az építkezéssel kapcsolatos költségek egyharmadát. Komoly összegről, körülbelül fél millió guldenről volt szó. A későbbi miniszterelnök, Joop den Uyl védelmébe vette a felvetést, amikor azt mondta, hogy az "nem annyira őrült". A templomépítést és a városrendezést a következő években is szorosan összehangolták.

 

Hit és hitetlenség Amszterdamban, 1960-2005

A hatvanas és hetvenes években hirtelen összeomlott az amszterdami, de az egész holland kereszténység. A dolog olyan gyorsan történt, hogy még számadataink is alig vannak róla. Az egyetlen kivétel talán a Csendes Körmenet, ahol az 1957-es kilencvenezerről 1972-re hatezerre csökkent a résztvevők száma. 1971 után azonban nem tartottak több népszámlálást és az amszterdami Kutatási és Statisztikai Osztály csak 2000 óta publikál, nem az évkönyvekben, hanem az úgynevezett Polgári Monitorban vallással kapcsolatos adatokat.

A legjobb, ha a mai helyzetből indulunk ki. Hogy néz ki ma a hit és a hitetlenség? Az ember első benyomása, hogy óriási, nagyobb, mint valaha a sokféleség. Amszterdamban már régóta rengeteg idegenből honosított egyház működik. Az örmény-apostoli egyház például, melynek körülbelül 1500 tagja van és a Kromboogstraaton van temploma, 1663-ban vetette meg lábát a városban. De a sokféleség mára hihetetlen méreteket öltött. A dél-keleti városrészben valószínűleg körülbelül 120 egyházi közösség található, melyek többsége picinyke - nem több, mint tíz tag - és a bázist a bevándorlók adják. 2004-ben mintegy 40 ghanai egyházi közösség volt, míg a nigériaiak az azt megelőző két évben 20 új egyházat alapítottak. De ennél jóval több van! A Gerard Doustraaton egy garázsban szikh templom, a Kerkstraaton Myrai Szent Miklósnak szentelt orosz-ortodox templom működik. Ez utóbbinak hozzávetőlegesen 100 tagja és mintegy kétszer annyi látogatója van, akiknek egyik fele holland, míg a másik 13 különféle nemzetiségből áll. A hollandok többnyire megtértek, mint például Vlagyimir de Groen, ötvenéves utrechti politikai tanácsadó, aki ateista családban nőtt fel és hosszú hitbeli keresgélés után horgonyzott le ennél az egyháznál - a Hollandiában szokatlan keresztnévnek is ez a magyarázata.

A hagyományos egyházak azonban rossz, nagyon rossz helyzetben vannak. Vegyük például a keleti városnegyedben található száztíz éves Muiderkerket. Egykor ezer ember járt ide, manapság jó, ha hatvan. De legalább még áll. Az elmúlt évtizedekben ugyanis mintegy 30 templomot bontottak le, és nagyon sok egészen más funkciót kapott. Vegyük például a Rijnstraaton álló Aquinói Szent Tamásról elnevezett templomot, mely 1925-ben, az amszterdami iskola stílusában, egy lakótömb részeként épült fel. Ezen a helyen jelent meg Ida Peerdemannak Mária. Amikor 2000-ben 2600 guldenről 70 000 guldenre emelték a telekbérleti díjat,[5] az egyházközség azt már nem tudta előteremteni, és a templomot lebontották. A gereformeerd egyháztanács emberemlékezet óta egy kerkstraati épületben tanácskozott, ahol gondosan rekonstruálták a Nieuwe Kerk tanácstermét. Napjainkban, vagy legalábbis 1990-ben így volt, az épületben balettiskola működik.

Úgy tűnik, hogy természetesen vannak kivételek is. A Westerkerkben nagyon népszerűek az istentiszteletek, ahogy a Krijtbergkerkben is naponta kétszer, vasárnap pedig négyszer is tartanak misét, és ezekre Amszterdamból és a város környékéről igen sokan eljárnak.

Nincsenek azonban részletes számadataink. A Kutatási és Statisztikai Osztály 2000 óta publikált, meglehetősen szerény felmérései azt sugallják, hogy az amszterdami lakosság valamivel több mint fele nem vonzódik egyik valláshoz, illetve világnézeti áramlathoz sem. Egyheted vallja magát mohamedánnak, egytized katolikusnak, egytizenegyed a New Age valamelyik keleti ágához tartozik, egytizenhatod pedig, azaz 6 százalék valamelyik nagyobb protestáns egyház tagja. A felmérésben feltett kérdés teljességgel értelmezhetetlen. Mit jelent az, hogy valaki "vonzódik valamihez"? A felmérések azt állítják, hogy hozzávetőlegesen még 45 ezer protestáns van Amszterdamban. De 1999-ben maguk az egyházak csak 26 ezer tagról tudtak. Azok a számadatok, amelyek a Polgári Monitorokban a részvételre vonatkoznak, ha lehet, még megfoghatatlanabbak, és ilyen szempontból mindegy, hogy templom- vagy mecsetlátogatásról beszélünk. Ezek ugyanis önbevalláson alapulnak, amikor az emberek arra a kérdésre válaszolnak, hogy az elmúlt évben hány alkalommal keresték fel a templomot vagy a mecsetet. Abból a 75 ezer amszterdamiból, aki vonzódik a katolicizmushoz, 70 százalék adott pozitív választ, de a KASKI nevű társadalomtudományi intézet 1998-ban és 1999-ben egy véletlenszerűen kiválasztott vasárnapon csupán 9000 embert számolt össze a városban tartott miséken. Még az általuk közölt adat is gyanúsan magas. 1996-ban az Het Parool című újság végzett kutatást Amszterdam Oud-West nevű kerületében, ahol 30 ezer ember él és közülük 10 ezret katolikusként tartanak számon a statisztikák. Akkor egy átlagos vasárnap 30 ember vett részt a hervormd Gasthuiskerkben tartott istentiszteleten, 50 ment el a gereformeerd De Poort nevű templomba és 200 a Szent Vincéről elnevezett katolikus templomba. Ez a városnegyed lakosságának kevesebb mint egy százaléka.

A mecsetlátogatást még nehezebb felmérni. A Kutatási és Statisztikai Osztály szerint a mohamedánok egyharmada hetente egyszer vagy többször elmegy a mecsetbe. A 2004-ben Mohamedánok Hollandiában címmel közzétett jelentésben is az áll, hogy a török és a marokkói fiatalok egyharmada azt állítja, hogy hetente eljár a mecsetbe. A jelentés egy 1998 és 2002 között végzett felmérés újrafeldolgozásán alapul (mégpedig azért, mert a törökök és a marokkóiak egyre kisebb együttműködési hajlandósága miatt nem látszott reális lehetőség újabb vizsgálatra). A fenti számadatból azonban, melyet én túlságosan magasnak tartok - egyszerűen kétlem, hogy a körülbelül 40 amszterdami mecsetben lenne elég hely heti 25-30 ezer ember számára - a jelentés azt a következtetést vonta le, hogy erősödik a szekularizáció. Állítólag az iszlám közösségben is létezik a "mecsetektől való eltávolodás", azaz csökken a mecsetbe járók száma, a hétköznapi életben csökken az iszlám iránti érdeklődés. A tendencia alól csak a vallási azonosulás képez kivételt. Ez azt jelentené, hogy a mohamedánok egyre inkább hasonlítanak a háború előtti amszterdami zsidókra, akiknek volt vallási azonosságtudatuk, de viselkedésükben nem követték a vallási előírásokat. Igencsak kétséges, hogy e számadatok valóban így értelmezendők-e.

A Polgári Monitor jelentése azt állítja, hogy az azonosulás is rohamosan gyengül. Az amszterdami lakosságnak az a része, amely "vonzódik az iszlámhoz", állítólag a 2000 és 2001 közötti 14-15 százalékról 2004-2005-re 10-11 százalékra csökkent. Ez azt jelentené, hogy öt év alatt egyharmad és egyötöd közötti lemorzsolódás következett be. Ezt egyáltalán nem tartom valószínűnek, már csak azért sem, mert ugyanezen jelentés számadatai azt mutatják, hogy a marokkóiak és a törökök körében erősödött az iszlám iránti érdeklődés. Egyszóval fogalmunk sincs a tényleges helyzetről.

Éppen ezért a következőkben nem a mennyiségi, hanem a minőségi adatokból indulok ki, és így keresem a választ arra a kérdésre, mi történt az amszterdami kereszténységgel, és mit jelent ma a vallás az emberek számára.

Az első megjegyzésem, hogy a probléma nemcsak a keresztényeket érinti. Az önálló életstílust teremtő szocialista mag, amelyet baloldali érzelmű emberek tömegei vettek körül, ugyanúgy széthullott. Az emberek még a szociáldemokratákra szavaznak, de ez már nem jelenti azt, hogy egy bizonyos társadalmi csoporthoz tartoznak. A szocialista ifjúsági szervezet 1959-ben feloszlott. A fiatalok már az ötvenes években is némi idegenkedéssel és tanácstalansággal figyelték a szüleiket, amikor azok együtt énekelték a rádióval a szocialista adón sugárzott harci dalokat. A fiatalság már nem fogadta el a május elsejei ünnepek szertartásrendjét. Amikor 1965-ben a PvdA a biztonság kedvéért nem Amszterdamban, hanem az utrechti vásárcsarnokban rendezte meg az ünnepséget, 30 ezer ember vett rajta részt, de a mintegy 10 ezer fiatal kifütyülte Vrolijk kultúráért, kikapcsolódásért és társadalmi munkáért felelős minisztert, mert ők igazából a The Kinks együttes koncertjére voltak kíváncsiak. A koncert után azután a termet is alaposan feldúlták. A nyolcvanas évekig még sikerült életben tartani a május elsejei ünnepségeket. Ezek többnyire abból álltak, hogy virágokkal köszöntötték az idős párttagokat, felkeresték a szocialista szentek vagy mártírok sírjait és emlékműveit - Hágában Troelstra sírját, Rotterdamban a Speikman-emlékművet, Amszterdamban pedig S. R. de Miranda emléktábláját. Amszterdamban 1989-ben ért végleg véget május elseje megünneplése, amikor egy szervezési baki folytán még a pacifista szocialista PSP és a kommunista CPN is elfelejtette megszervezni a szokásos rituálét. A PvdA már kísérletet sem tett rá. Dick Benschot, a szociáldemokraták amszterdami elnöke ezt így indokolta meg:

"Nem látjuk értelmét, ugyanis nincs rá semmilyen konkrét késztetés. Régen még enélkül is működött a dolog, manapság azonban az egész már annyira ódivatú."

Az NRC Handelsbladban Elsbeth Etty a maga moralizáló módján úgy reagált, ahogy az egy igazi hívőhöz illik:

"Egy baloldali mozgalom, amely nem tiszteli május elsejét, egy olyan keresztény egyházra hasonlít, amely már nem ünnepli meg a karácsonyt! A munka ünnepének kihalása kétségkívül annak jele, hogy a baloldalon is befejeződött az egyháztól való elfordulás folyamata."

A diagnózissal teljesen egyetértek. Az viszont kérdés, hogy ezért a vezetést kell-e hibáztatni. Az egyértelmű, hogy nemcsak a szocialistáknál, hanem a katolikusoknál és a gereformeerd protestánsoknál is, a hatvanas években a vezetés meg akarta változtatni saját mozgalma jellegét. A. Brouwer, aki az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején papként szolgált - a város keleti részében egy munkáskerület nagy katolikus parókiáján négy káplán munkáját irányította - lebilincselő visszaemlékezést írt. Úgy vélte, hogy egyházkerületének hívei túlságosan is tisztelték és betartották a vallási előírásokat. Számukra nem volt kérdés, hogy "el kell menni a templomba", és a papnak ez nem tetszett. Jobb szerette volna, ha azért járnak templomba, mert erre lelki szükségletet éreznek. Beszélgetéseket szervezett, mert azt szerette volna, ha az emberek elmondják, mit gondolnak arról, amit a misén hallottak. Megszüntette a közös iskolai gyónást és a nagy közös első áldozást. Minden évben felkereste az elsőáldozó gyerekek szüleit, és elbeszélgetett velük (azokban az években ez még körülbelül 120 látogatást jelentett). Ilyenkor szigorú hangon mindig feltette a kérdést: "Elküldi-e gyermekét első áldozásra? És ha igen, miért?" Azt szerette volna, ha a szülők nem a kényszernek engednek, és csak a "valódi", a "vallási" indítékokat fogadta el.

Ezzel persze aláásta a hagyományt, a társadalmi kontrollt és azt a rituális viselkedésmintát, amely az amszterdami katolikus közösség alapját képezte. Hasonló tényezők játszottak szerepet a Csendes Körmenet hanyatlásában is, mert jócskán hatott azoknak a papoknak az ellenállása, akik túlságosan tömegesnek, túlságosan kiüresedettnek vélték a szertartást. Oud-Westben egy idősebb hervormd hölgy teáját kortyolgatva ezt mondta a hervormd közösség új, kisebb imatermének avatásán az Het Parool újságírójának: "Hiányzik a régi templom. Buskes lelkész idején évekig jártam oda. Akkoriban az volt, hogy »Jó napot, Jet!« ... »Jó napot, lelkész úr!«. Ma viszont azt mondja a lelkész: »Szólítson inkább Renének!« Ez szerintem..." Modernnek számít, ha az ember búcsút int a régi, hierarchikus lelkészkultúrának, de jobban esik az embernek, ha a köszönés egy tekintélytől, egy doktortól, lelkésztől vagy közjegyzőtől jön, mintha olyan valakitől, aki egyenrangúként kezeli a másikat.

Szerintem azonban mégsem ez a fajta új stílus a legfőbb ok. Rengeteg olyan emberrel találkoztam, aki a hatvanas években fordított hátat az egyháznak. Az ő esetükben nagyon ritka a veszekedés, a lázadás vagy a tudatos elszakadás. Épp ellenkezőleg, amikor elmesélik, hogyan távolodtak el fokozatosan az egyháztól, az egyházzal kapcsolatban általában pozitív emlékeik vannak. Egy amszterdami katolikus nő így írta le, hogyan változott meg a hetvenes években a valláshoz való viszonya:

"És imádkoztak-e még étkezés előtt? Azt hiszem, igen. Szerintem akkor hagytuk abba, amikor a gyerekek elkerültek hazulról. Miért hagyták abba? Már nem érezték szükségét? Igen, erről van szó. Egyszer csak azt mondja magában az ember, hát miért is csinálom én ezt. De hadd tegyem hozzá, hogy abba az észak-amszterdami templomba szívesen jártunk. Megérintette az embert. Ott nem csak blablát hallottunk. (elneveti magát) A pap nagyon kedves ember volt. Megmondta például nyíltan, nem ért egyet azzal, hogy Róma nem engedélyezi a fogamzásgátlószereket, meg ilyesmi. Ott mindenről lehetett beszélni. És voltak asszonyok, akik felolvastak az evangéliumból meg mit tudom én mit. (...) Én szerettem azt a templomot. De úgy éreztem, hogy aki eljön ide, adjon, csináljon is valamit."

Egy másik amszterdami asszony elmesélte, hogy a hatvanas évek második felében, amikor harmincas éveinek végén járt, fokozatosan szakadt el az egyháztól, és sorra egymás után hagyta el a gyermekkorában megtanult vallási szokásokat. Ő sem tudja, mikor és miért következett be a szakítás: "Apránként kiapadt belőlem a hinni akarás".

Itt a megtérés ellentéte zajlott. Nem az történt, hogy egy bizonyos életmódot tudatosan egy másikra váltottak, azaz döntés alapján új irányt szabtak az életüknek. Épp ellenkezőleg. Egy viselkedésminta, amely a személyes élet magától értetődő része volt, fokozatosan eltűnt, anélkül, hogy az illető a folyamatot észrevette vagy tudatosította volna magában. Visszaemlékezéseikben az emberek a vallási viselkedésükben bekövetkezett változást nem kötik össze más eseményekkel, melyek életüknek ebben az időszakban játszódtak le, még olyankor sem, amikor az interjúk olvasója mondhatni kézenfekvőnek véli azt. Több nő is elmeséli, hogyan kezdett el a hatvanas vagy hetvenes években tanulni vagy dolgozni, amikor már letudta a gyereknevelés gondját. Az interjú során ezek a nők megemlítik, hogy ugyanebben az időszakban eltávolodtak attól a vallástól, amelyhez addig kötődtek. De életüknek ezt a két párhuzamos történését nem kapcsolják össze. Egy amszterdami vallástalan, középosztálybeli családból származó asszony az ötvenes években leendő férje kedvéért hervormd vallású lett. Egész életében a férjéhez igazodott és ma, modern szóhasználattal, úgy írja le a maga hagyományos házasságát, mint amelyből hiányzott az önbecsülés. A hetvenes években szakmát tanult és állást, illetve új barátot talált. A házasság válással végződött. Ezzel egyidejűleg az egyháznak is hátat fordított, és egyre jobban beásta magát a keleti spirituális tanításokba. Az, hogy a két folyamat egyszerre játszódott le, csak az interjú alapos elemzése során derült ki. Egy katolikus asszony, aki egy orvoshoz ment feleségül, tíz éven át Afrikában élt, ahol férje egyházi segélyszervezetnél dolgozott. 1968-ban visszajöttek, öt gyerekkel, majd a hetvenes években a nő tanulni kezdett. Tanulmányai végén elvált a férjétől. Ezután már templomba se járt. Ő sem kapcsolja össze ezeket a folyamatokat és döntéseket.

A vallásgyakorlás feladását, amely az azt megelőző években életük fontos részét képezte, a meginterjúvoltak nem tartják életük fontos eseményének. A vallás fokozatosan jelentőségét veszti. Még a spiritualitás új formái iránt egyre gyakrabban támadó érdeklődés sem kapcsolódik a korábbi vallási szokásokhoz, inkább azok mellett vagy után alakul ki. Egy hágai ortodox protestáns polgári családból származó nő, aki amszterdami diákévei alatt, a hatvanas évek elején fokozatosan elszakadt az egyháztól, noha korábban lelkes résztvevője volt a gereformeerd egyesületi életnek, évekkel később, életének egy nehéz szakaszában intenzíven foglalkozott a buddhizmussal. Azt, hogy ez valamilyen módon összefügghet vallásos ifjúságával, csak később ismerte fel. "És aztán egy nap az ember visszagondol, eszébe jut a hit, és akkor egyszercsak rádöbben, hogy abban is ugyanarról volt szó. Abban is volt halál utáni élet és a többi." Ennél jobb példát keresve se találnánk az újraértelmezésre. A hetvenes években azért érdekelte a halál utáni élet ígéretét hordozó buddhizmus, mert azt hitte, hogy így talál választ a problémáira. A buddhizmus arra kellett, hogy elgondolkodjon önmagáról és szembesüljön személyes problémáival. Azaz buddhizmusa reflexív és személyes jellegű volt. A fiatal korában követett vallás teljesen más volt: nem reflexív, hanem magától értetődő, nem beszélgetve kifejtő, hanem rituális, nem olyan, amivel az ember megtalálja a maga individualitását, hanem olyan, ami az egyént a csoportba olvasztja.

Amikor arra keressük a választ, mi történt a hatvanas években a vallással, a kulcsot nem a "vallás" és általában véve a "modernitás" szembeállításában találjuk meg. A válasz sokkal kontrétabb. Mindössze annyi a teendő, hogy hasonlítsuk össze, mi volt a vallás az ötvenes években Hollandiában és mi történt vele a hatvanas években. Az ötvenes években a holland vallás, ahogy az angolok mondják, "went without saying", mégpedig e szép angol kifejezés mindkét értelmében. Magától értetődött, és az ember nem beszélt róla. A vallást senki sem használta arra, hogy elgondolkodjon vagy beszéljen önmagáról. A hatvanas években, mindenekelőtt a növekvő jólét hatására, Hollandiában egyeduralkodóvá vált a reflexív és expresszív én eszméje. Hogy gondolkodj el önmagadról és engedd, hogy megnyilvánulhasson a saját éned! (Persze eszmény és valóság nem keverendő össze, hisz az a sok holland, aki a maga ízlését és énjét lakása berendezésével szeretné kifejezni, mind az IKEA-ban keresgél). De az ötvenes évek vallása alkalmatlan volt arra, hogy megvalósítsa ezt az eszményt, mert annyira magától értetődő, illetve közösségi jellegű volt és mindenekelőtt a vallási cselekedetekben, a csoporthoz tartozásban nyilvánult meg. És ez megint csak vonatkozik a szocialistákra is. Ezzel kapcsolatban hadd utaljak egy visszaemlékezésre, amely a szocialista ifjúsági szervezet egyik új vezetőjéről szólt. Erre az emberre nagyon furcsán néztek az ötvenes években, mert a szexuális tabuk ellen küzdő NVSH lapjára, a Sextantra hivatkozott, és "intim érzésekről" is lehetett vele beszélgetni. Ezt mindenki teljesen új dolognak tartotta.

Semmi sem zárja ki, hogy a vallás ezen eszmény kifejeződése legyen. Épp ellenkezőleg, az, ami a vallásból még megmaradt, nagyrészt pontosan ezt teszi. Gondoljunk csak Vlagyimir de Groenra! Ő maga döntötte el, hogy az orosz-ortodox egyház tagja lesz. Végiggondolta a dolgot, és lépése egy igen sajátos én kifejeződése. Vagy ott vannak a Krijtberg nevű templomban tartott hagyományos misék résztvevői. Az ő esetükben is egyéni, szabad cselekedetről beszélhetünk, melyet azért választanak, mert úgy érzik, hogy szükségük van rá. A probléma csak az, hogy egy bizonyos formát nem lehet évtizedeken át vallásként követni úgy, hogy az ember figyelmen kívül hagyja a vele járó kötelezettségeket. A hollandok a vallást többnyire még mindig közösségi dolognak, olyasvalaminek tekintik, ami kötelezettségeket ró az emberre. Hadd idézzem ismét annak az amszterdami asszonynak a szavait: "aki eljön ide, adjon, csináljon is valamit." De ez nem azt jelenti, hogy a vallást felcserélték valamilyen, akár harcias világi világnézetre. Épp ellenkezőleg. Minden megengedett. Amikor egyetemi előadásomon célozni merészelek arra, milyen elviselhetetlenül ostoba a New Age gondolatvilága, a diákjaim mindig figyelmeztetnek. Ha azokat valaki igaznak gondolja, akkor azt tiszteletben kell tartani.

A holland közéleti vitákban sugallt iszlámképet nagyrészt a vallás ötvenes évekbeli formáival kapcsolatos emlékek határozzák meg. Az iszlámot többnyire saját múltunk alapján képzeljük el, olyan kollektív vallásnak, amely tele van kötelezettségekkel, amelyet az emberek nem maguk választanak, hanem úgy erőltetnek rájuk, és amelyet nem érdekel az önmegvalósítás. De ha összeszedjük, amit a holland mohamedánok vallásáról tudunk, kiderül, hogy az egy nagyon is egyéni, reflexív és expresszív vallás. Amikor erről beszélek, egyik diákom, Daan Beekers szakdolgozatára támaszkodom. Ebben a szerző azt állítja, hogy ők is szeretnének személyes viszonyt az iszlámhoz, hogy a vallás ne örökség vagy kultúra legyen a számukra, hanem ők maguk szerezzék meg maguknak. Elutasítják a szüleik vagy az imámok kultúráját, arra hivatkozva, hogy az nem "valódi", nem autentikus. Selooua, Beekers egyik adatközlője nem részesült vallási nevelésben, de tizenéves korában mohamedán hitre tért, és a vallást személyes tulajdonának tekinti. Az életét szférákra osztja - amikor diákkorában a reptéren dolgozott és elvárás volt a reprezentatív megjelenés, nem viselt fejkendőt, de amikor tanárnő lett, ragaszkodott a fejkendőhöz. A fejkendő az övé.

"Eszedbe jutott-e valaha, hogy, jól van, eldobom a kendőt és akkor vége a sok cirkusznak?
Soha. Egyetlen egyszer sem (...) Épp ellenkezőleg, ilyenkor csak erősödik bennem a dac: ha meggebedtek, akkor sem veszem le."

Az iszlámról és az integrációról folytatott rotterdami vitákból rengeteg olyan kijelentést tudnék idézni, amely azt igazolja, hogy az iszlámot az emberek egyéni és reflexív módon élik meg.

"Elolvastam magam is a Koránt, és úgy látom, hogy a fejkendő a vallásom tartozéka. Magam döntöttem úgy, hogy fejkendőt hordok és ezzel is jelzem, hogy mohamedán vagyok. Az embernek természetesen be kell tartania az öt oszlop előírásait, de azt is éreznie kell, hogy ez az ő saját választása, és hogy ez neki jó. Különben nem is igazi mohamedán."

Ez kifejezetten rímel Kathleen, egy gyermekét egyedül nevelő, huszonnyolc éves holland nő szavaira, aki egy igencsak zűrös élettel a háta mögött most virágkertészként dolgozik, és tagja a Stadionpleinen lévő pünkösdi gyülekezetnek. Vele egy másik diákom készített beszélgetést:

"De amikor visszanézek arra az elmúlt néhány évre, úgy gondolom, hogy nagyon sok minden rendbe jött az életemben. Mégpedig az istenhitnek köszönhetően. Szerintem itt az ember személyes istenhite és nem az egyház a fontos... Nézd, az egyháznak ... annyi a szerepe, hogy jó hallani az igét. Hogy ... az embernek ott is vannak kapcsolatai. Ez úgy kialakul. Figyelj, egyszer egy héten elmész a templomba, de amúgy a tájára se nézel, éled a szokásos életed. Akkor az egyház nem igazán fontos. Legalábbis nekem."

Az embernek éreznie kell, választania kell, el kell róla gondolkodnia. A vallási tekintély itt egyértelműen háttérbe szorul. Csupán számadatokból soha nem derül ki, mit jelent az, ha valaki mecsetbe jár. Az emberek maguk rakják össze maguknak az iszlámot, mégpedig többnyire az internet segítségével. Az olyan honlapokon, mint a maroc.nl és a maghreb.nl minden lehetséges téma szóba kerül. És ehhez még csak liberálisnak se kell lenni. De azok is, akik azt állítják, hogy az ortodox iszlámhoz igazodnak, individualisták, akik számára az önmegvalósítás fontosabb, mint a társadalmi kötelékekbe való beilleszkedés. Az én a norma. Hadd idézzem még egyszer Selouat!

"Egy adott pillanatban azt mondtam magamnak: Seloua, hordj fejkendőt! Hogy úgy mondjam, megértem rá. És tényleg így is éreztem. Annyira tetszett, és amikor láttam másokat, hogy fejkendőt hordanak meg minden, nagyon megérintett."

 

Következtetés

A szekularizáció fogalma abból a feltételezésből indul ki, hogy a társadalom modernizációja a vallás hanyatlásához vagy eltűnéséhez vezet, és az, ami a vallásból még megmarad, ellentétben áll az őt körülvevő világgal. Ez tévedés, és a Google-nek igaza van. Amszterdamban nincs szekularizáció. Ez nem azt jelenti, hogy semmi sem történik, vagy hogy nem változik a vallás. A nagy eszméken alapuló társadalomszervezés és politikai mozgósítás formái az 1880 és 1960 közötti időszakban az amszterdami modernizáció részét képezték. A hatvanas években lezajlott kulturális forradalom e társadalmi világok összeomlását eredményezte, függetlenül attól, hogy ezek keresztény vagy szocialista, vallási vagy világi jellegűek voltak-e. Helyükre az önmagáról gondolkodó, reflexív és az önmagát kifejezni akaró, expresszív én eszméje lépett. A hagyományos egyházak nagyon megszenvedték ezt a váltást, nem is elsősorban azért, amit ők maguk tettek vagy épp nem tehettek, hanem azért, ahogy megítélték őket. Akik ma vallásosak, pontosan úgy, ahogy egykor volt, hasonlítanak azokra, akik nem vallásosak. És egymásra jobban hasonlítanak, mint vallásos vagy nem vallásos szüleikre.

Az, ami Amszterdamban történik, rímel arra, ami Hollandia többi részében is megfigyelhető, és a holland helyzet csupán a nyugat-európai minta egyik szélsőséges változata. Rossz-e, ami történt? Jó-e, ami történt? Ezek értelmetlen kérdések. Hollandiában a különböző erkölcsi közösségek kialakulása nem vezetett erőszakhoz, Spanyolországban viszont egy hasonló jellegű fejlődés a polgárháború idején szektaszerű gyilkosságok orgiájába torkollott. Az individualista és reflexív hit jól hangzik, de nem zárja ki, hogy valaki a maga individualista magányában gyilkosságra buzdító iszlámot barkácsoljon össze magának. Nem a vallás és még csak nem is annak megnyilvánulási formája jelenti a problémát, hanem a politika, tehát az, hogy az emberek hogyan kezelik ezeket a különbségeket.

[1] Az itt olvasható szöveg az Amszterdami Egyetem (UvA) által szervezett ún. Amszterdami Előadások keretében 2006. február 21-én az egyetemi aulában hangzott el (a fordító megjegyzése).

[2] A Köztársaság a nyolcvanéves háború vége (1648) és a francia megszállás (1795) közötti időszakot jelenti (a fordító megjegyzése).

[3] Az Amszterdami Csoda 1345-ben történt, amikor egy haldokló kihányta az utolsó kenetkor magához vett ostyát, és az a tűzbe hajítva sem enyészett el (a fordító megjegyzése).

[4] Henk Hofland az egyik legnevesebb holland újságíró, aki Montag álnéven hetente jelentkezik tárcáival a liberális NRC Handelsbladban és a baloldali De Groene Amsterdam című hetilapban (a fordító megjegyzése).

[5] Amszterdamban az építményekhez tartozó telek a város tulajdonában van, és az ingatlantulajdonosok a használatért bérleti díjat kötelesek fizetni. Lásd: Herman de Liagre Böhl itt közölt írását is (a fordító megjegyzése)!