Budapesti Negyed 55. 2007/1

Isabel Hoving: Bevezetés

Kevés olyan turista akad, aki ha Amszterdamban jár, nem keresi fel a vörös lámpás negyedet. Ez nem új jelenség, már a tizennyolcadik század elején is annyira izgatta az utazók fantáziáját, milyenek lehetnek a híres játszóházak, ahol a prostituáltak kuncsaftokra vadásznak, hogy nosza el is látogattak ezekbe. Amszterdam évszázadok óta olyan város hírében áll, ahol a szex kiterjedt gazdasági üzletág. De vajon ez azt jelenti-e, hogy a vörös lámpás negyed valamilyen formában sajátosan holland jelenség? Játszott-e szerepet létrejöttében a szexualitás valamilyen jellegzetesen holland értelmezése vagy a férfi és női szerepekkel kapcsolatos holland felfogás? Ezekre a kérdésekre az ember hajlamos volna igennel válaszolni, amikor meghallja, hogy egykor a prostitúcióban tevékenykedőkre olyan gúnyneveket ragasztottak, mint Hering Arie, Fekete Joop vagy Vörös Lien. Ezek a humoros nevek napjainkban a hollandokban kifejezetten kedélyes asszociációkat keltenek, noha viselőik annak idején nem feltétlen voltak vonzó és kellemes személyek. Jellegzetesen holland városnegyed volt-e egykor a vörös lámpás negyed vagy ezt csak utólag vetítjük bele? Mikor tűntek el a Fekete Joopok és a Vörös Lienek, hogy átadják helyüket a külföldi származású prostituáltak és stricik alkotta bonyolult összetételű társaságnak? Milyen változásokat hozott ez a szakmában tevékenykedő nők típusait, a felkínált szex formáit, a striciket és a klienseket illetően?

Itt most több kérdést teszünk fel, mint ahányat meg tudunk válaszolni. Miután röviden összefoglaljuk, milyen szerepet játszottak a bevándorlók az amszterdami prostitúció történetében és körvonalazzuk a feltett kérdésekre adható válaszokat, figyelmünket egyetlen csoportra összpontosítjuk, a hatvanas évek óta a prostitúcióban tevékenykedő stricikre, akikről az emberek sokat beszélnek, de keveset tudnak. Azokról a bevándorló csoportokból származó férfiakról lesz tehát szó, akiknek megvan a maguk kialakult elképzelése arról, hogy ebben az iparágban hogyan bánjanak a férfiak a nőkkel. Részletesen elmesélik, hogy a szakmában milyen stílusokat honosítottak meg, hogyan toborozzák a lányokat és hogyan keresik a pénzt. Elbeszéléseikből egyértelművé válik, hogy noha az amszterdami vörös lámpás negyed többnemzetiségű közeg, itt nem alakulnak ki a szexualitással és a szexszel kapcsolatban olyan új, multietnikai nézetek, melyek idővel a társadalom más rétegeiben is utat törnek maguknak. Előfordul ugyanis olyan, hogy kívülállók átvesznek prostitúción belüli stílusokat. Jó példa erre az amerikai zenei tévéadók által előszeretettel sugárzott amerikai pimpstyle népszerűsége. Úgy tűnik, Hollandiában a prostitúció túl nagy tabu ahhoz, hogy áttörjenek a stricik közvetítette minták. Ráadásul a stricik inkább csak alkalmi átutazók, opportunista túlélők, akik minden további nélkül másra váltanak, ha a törvényességen túli mezsgyén épp azzal kereshetnek pénzt. Mindazonáltal a prostitúcióban való megfoghatatlan jelenlétük komoly nyugtalanságot kelt. Ezt bizonyítja például a "loverboys" jelenséggel kapcsolatos intenzív híradás és vizsgálódás is. Bizonyos emberek e jelenségben is azon félelmük megerősítését látják, hogy főként a marokkói fiatalemberek esetében az alkalmazkodásra való képtelenség komoly veszélyforrás lehet. De így van-e valóban? Igaz-e az, hogy itt a tisztes, szilárd társadalmi pozíciókkal rendelkező polgárok és az alkalmazkodni képtelen újonnan érkezettek gondolkodásmódja ütközik egymással? Mit is tudunk valójában az újonnan jöttek gondolkodásmódjáról? Mi itt most figyelni, tanulni, részletesen bemutatni és nem megítélni akarunk. Mert csak így tudjuk kideríteni, mi zajlik ebben a csoportban.

Előljáróban szögezzük le, nem igaz, hogy Amszterdam kezdettől fogva a szabados erkölcsű emberek menedékhelye volt. Az, hogy az amszterdami játszóházak nemzetközi hírnévnek örvendtek, nem jelenti azt, hogy akkoriban engedélyezettnek számított a prostitúció. Hollandiában a prostitúciót hol (a tizenhatodik század vége előtt, majd pedig a tizenkilencedik században - de ekkoriban a hangsúly a prostitúció ellenőrzésére, a népegészség védelmére esett) szükséges rossznak, hol (a tizenhetedik században) a keresztyén erkölcsi normák súlyosan büntetendő megszegésének, hol pedig (a tizennyolcadik század második felében) egyfajta zavaró kellemetlenségnek tekintették. De az ország más részeivel ellentétben az amszterdami városvezetés a tizenkilencedik században nem akarta egyértelműen szabályozni és ellenőrizni a prostitúciót.

A tizenkilencedik század végén egy városi képviselők alkotta bizottság megpróbálta felmérni a helyzetet, és azt állapította meg, hogy a nagy bordélyokban főként külföldi, mindenekelőtt francia lányok dolgoznak. A bordélyokban tapasztalt embertelen állapotokról szóló jelentés hatására a város tanácsa elhatározta, hogy betiltja a bordélyokat, és ezzel eltűntek szem elől a francia lányok is. De abban az időszakban voltak német prostituáltak is. Az akkoriban kialakuló vendéglátóiparban feltűnően sok német pincérnő dolgozott, mert Németországban ebben a szakmában már megszokottnak számított a női munkaerő. Ezek a pincérnők gyakran prostitúcióval egészítették ki keresetüket. 1926 és 1935 között az amszterdami prostituáltak nem kevesebb mint 13 százaléka Németországból érkezett (további 5 százalék más nemzetiségű külföldi volt). Az általunk gyakran idézett két kutató, Annemarie de Wildt és Paul Arnoldussen felteszi a kérdést, vajon azért dolgozott-e olyan sok külföldi nő prostituáltként, mert akkora volt irántuk a kereslet, vagy előbb alakult ki a kínálat. Ezt a kérdést lehetetlen megválaszolni. Véleményük szerint ennek az az egyik lehetséges magyarázata, hogy a külföldi nők kiszolgáltatottabbak voltak, így könnyebb volt őket sakkban tartani. Megállapításaikból azonban egyértelműen kiderül, hogy az Amszterdamhoz hasonló kikötővárosokban a prostitúció mindig is nemzetközi tevékenységnek számított. Egy utazó már 1700 táján úgy vélte, hogy a prostituáltak nélkülözhetetlen szolgáltatásokat nyújtanak annak a hat-hétezer tengerésznek, akik néha hónapok óta nem láttak nőt, és gyakran egyszerre kötnek ki. Az egyre szigorodó törvények azt a célt szolgálták, hogy javuljon a Hollandiáról mint túl engedékeny és türelmes nemzetről kialakult kép, és elérték, hogy a huszadik század elején eltűntek a leginkább szem előtt lévő bordélyok és velük együtt sok külföldi nő is, mert önállóan képtelenek voltak fenntartani magukat (De Wildt és Arnoldussen).

De Wildt és Arnoldussen viszont azt állítja, hogy a bordélytilalom hatására a prostitúció és a bűnözés egyre jobban összefonódott egymással, és ennek eredményeképp egyre több strici lépett színre. Az idő múlásával a tilalmat egyre következetlenebbül és egyre lazábban tartatták be, így a prostitúció korántsem szűnt meg, csupán máshová tette át székhelyét, és rejtőzködött. Nőtt a köztéren strichelő prostituáltak száma - beleértve a szakma hímnemű művelőit is -, az első világháború után pedig megszaporodtak a "masszázsra szakosodott intézmények". A hirdetésekben egzotikus külföldi, "francia, svéd és orosz masszázzsal" csalogatták ezekbe a klienseket. Az első suriname-i prostituáltak 1970 után jelentek meg a szakmában. Ők az esetek többségében suriname-i striciknek dolgoztak. Ekkor tűnt fel egy új ügyfélkör a piacon, melyet a vendégmunkások alkottak. Ebben az időszakban mind a hatóságok, mind a polgárok egyre rugalmasabban kezdtek gondolkodni a prostitúcióról. Miközben a hatóságok egyre kevesebb ellenőrzést végeztek, gyengült, majd eltűnt a társadalmi kontrol. A prostituáltak és a stricik már nem ott laktak, ahol dolgoztak. A prostitúció egyre dinamikusabb növekedést produkált, a szexipar pedig a szórakoztatás egyre változatosabb formáit kínálta. Az egyre nagyobb nyereség hatására az amszterdami vörös lámpás negyedben "a szex és a szórakozás monokultúrája" alakult ki (De Wildt és Arnoldussen). Az ellenőrzés lanyhulásával, majd megszűnésével a suriname-iak után egyéb, távoli országokból, a Dominikai Köztársaságból, Latin-Amerikából, majd Thaiföldről, Afrikából és Kelet-Európából is érkeztek és dolgoztak nők a városban. De Wildt és Arnoldussen szerint "Amszterdamban már alig vannak holland lányok a kirakatban". Az élet pedig egyre anonimabb és keményebb lett a vörös lámpás negyedben.

A nem-holland lányok a kliensek szemében külön vonzerővel rendelkeznek. Alapos kutatások bizonyítják, hogy az ázsiai, az afrikai, a dél-amerikai és a mediterrán nők sok holland fehér szemében szexuális többletértékkel bírnak. E vázlatos áttekintés végén hadd szóljak néhány szót arról, miért van az, hogy az európaiak a nem-nyugati nőket szexuális szempontból különösen vonzónak találják. Ebből az is kiderül majd, mennyire nem véletlen, hogy a prostitúció multikulturális jellegű. Ez az ágazat mondhatni automatikusan kihasználja azokat a régóta meglévő képzettársításokat, melyek kapcsolatot tételeznek az egzotikus és a szexuális között.

Az európaiak távoli országokról szóló történeteiből már évszázadok óta kicseng bizonyos erotikus kíváncsiság, és az is tény, hogy a gyarmatosítás időszakában másképp kezdtek gondolkodni a szexualitás és a "faj" viszonyáról. Michel Foucault A szexualitás története (History of Sexuality) című könyvében azt állítja, hogy a tizenkilencedik századi tudomány és állam hatalmas érdeklődése a szexualitás iránt abból eredt, hogy a polgárok szerették volna ellenőrzésük alá vonni és uralni a dolgokat. Egy sor parancs és tilalom megpróbálta a legszemélyesebb szférákig bezárólag szabályozni az életet. Nem is sikertelenül, mert a polgárok szép lassan belsővé tették mindazt, amit az illendőről és az illetlenről, a tisztáról és a tisztátalanról, az egészségesről és a betegről tanultak. A szexuális norma nemcsak arra szolgált, hogy fegyelmet kényszerítsen az egyénre. Az is funkciója volt, hogy elválassza egymástól a különböző társadalmi osztályokat, és megerősítse a felsőbb és alsóbb osztályok között meglévő hierarchiát. Míg a polgárság elvben illemtudó, egészséges szexuális viselkedést tanúsított, a dolgozó néposztályok szabados és torz szexuális viselkedést is megengedtek maguknak. Foucault szerint a szexualitással kapcsolatos nézetek szükségszerűen a hatalomgyakorlás eszközei közé tartoztak, mert rendkívül alkalmasak voltak arra, hogy stigmatizáljanak, illetve be- vagy kizárjanak egyéneket és társadalmi csoportokat. Jó példa erre az, amikor holland nők szabados viselkedését úgy bélyegezték meg, hogy nem-hollandnak nyilvánították őket.

Foucault megközelítését hálásan magukévá tették azok a kutatók, akik az európaiak és a többi földrész lakói, elsősorban a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak közötti egyenlőtlen kapcsolatokat vizsgálták. Úgy tűnik, hogy az európaiak a szexualitással kapcsolatban normatív nézeteket képviselnek, és előszeretettel hangsúlyozzák az afrikaiak vagy az ázsiaiak tökéletes másságát. Így keletkezik például az a látszat, hogy az afrikaiakat a féktelen szexuális viselkedés jellemzi, míg keleten rendkívül kifinomult, akár perverzióba is hajló szexuális magatartás dívik. Ann Laura Stoler, amerikai antropológus és történész kimutatta, hogy a tizenkilencedik századi Európában az egészséges polgári testet magasztaló normatív kép nem csak úgy, magától keletkezett; ezt a féktelen szexualitásban tobzódó afrikai vagy a perverz ázsiai ellenképének szánták (1995). Az egészséges, racionális európai úgy határozta meg önmagát, mint aki nem azonos az afrikaival és az ázsiaival, illetve fordítva. A válaszvonalakat a lehető legélesebbre húzta, és ezeket tudományos módon biológiai, faji és szexuális fogalmakkal határozta meg. De ez egy rendkívül bonyolult dinamika, amelyben a kivetítés és a vágy legalább olyan fontos szerepet játszik, mint az uralkodásra és teljes kizárásra törekvő hatalom. Egyrészt mások kizárásának aligha képzelhető el radikálisabb módja annál, mintha "fajnak" nyilvánítják őket, másrészt az afrikaiak és az ázsiaiak arra is jók voltak, hogy kivetítsék rájuk azokat a szexuális vágyakat, amelyeket az európai polgároknak a szigorú tizenkilencedik században el kellett fojtaniuk. A tiltott erotikus örömöket a dolog természeténél fogva a saját körön kívül kellett keresni. A messzi távolban, teljesen más emberek között nemcsak az európai ellenőrzés szűnik meg, de más erkölcsök is uralkodnak. Ott szabadabb, kifinomultabb vagy perverzebb lehet az ember, és megengedett minden, ami otthon tilos. Az Európán kívüli emberekről akkoriban megfogalmazott eszméknek tehát igen kevés közük van ahhoz, ahogy azok ténylegesen viselkedtek, illetve amilyen nézeteket a valóságban vallottak. Ezek olyan kivetítések, amelyek mindmáig élnek és amelyeket a likőrreklámoktól a szexiparig ma is sokan és szívesen kiaknáznak.

Így talán már érthető, miért titulálták franciának, orosznak és svédnek az első világháború utáni masszázsszalonokban kínált szolgáltatást. Ahogy a külföldiek fejében Amszterdamhoz a féktelen szabadosság egzotikus hírneve társul, úgy keltenek az amszterdamiakban különleges szexuális örömökkel kapcsolatos képzettársításokat más egzotikus helyek. A huszadik század végén és a huszonegyedik elején a szexuális ígéret földje már nem a távoli és érzéki Párizs, hanem Thaiföld. Az amszterdami vörös lámpás negyed azonban még mindig olyan hely, ahol pénzt csinálnak az etnikai csoportok közötti érintkezést meghatározó, kiagyalt szexuális közhelyekből.

Némiképp más, de azért sokban rokonítható ehhez az a sztereotip képalkotás, amelyet napjainkban a mediterrán országokból származó stricikkel kapcsolatban a médiában figyelhetünk meg. Míg korábban a média többnyire látta és láttatta, hogy a futtatók alkotta holland világ sem egyforma (még az egyes figurákban rejlő tragikumot is észrevette), manapság a striciket - különösen a marokkói loverboyokat - kivétel nélkül kizsákmányolóknak kiáltja ki, és egy kalap alá veszi. Paul van Gelder tanulmányából kiderül, hogy a lelkiismeretlen, nőkön uralkodó, keleti zsarnok sztereotípiája zavarja a tisztánlátást, és eltakarja, milyen sokszínű a mai stricik alkotta valóság.

Barátok, stricik, wakaman és loverboys

Az amszterdami vörös lámpás negyedben, a nemek e találkahelyén a stoplámpákat először pirosra állítják, majd a férfiakat arra ösztönzik, hogy vegyék elő a pénztárcájukat és váltsák a lámpákat zöldre. De sétálgatnak e vörös lámpás negyedben olyan férfiak is, akik a játékszabályokat semmibe veszik. A holland népnyelvben ők az úgynevezett "pooierek", a stricik. Az újabb és újabb bevándorlók megjelenésével és aktivizálódásával folyamatosan bővül és színesedik az elnevezések listája. Manapság leginkább a "loverboy" vagy a "pimp" elnevezés dívik. A szabad piacon tevékenykedő loverboyok legalább olyan aktívak, mint elődeik voltak. Míg a hatvanas évek végén az afro-suriname-i stricikkel volt tele a sajtó, a kilencvenes években a marokkói loverboyokról szólnak a hírek. A média bő terjedelemben tálalja a lányok velük kapcsolatos tapasztalatait. A segélyszervezetek munkatársai és az érdekvédők is szívesen nyilatkoznak. A "hamis barátok" viszont ahány nyelven beszélnek, annyiféleképp hallgatnak. Ez már önmagában is elég ok arra, hogy az ő tapasztalataik felől láttassuk ezt a világot.

A prostitúció különböző formákban működik. Itt most figyelmünket mindenekelőtt a kirakatbordélyokra és az utcai prostitúcióra összpontosítjuk. Amikor 2000-ben eltörölték a bordélytilalmat, a hivatalos működési engedéllyel rendelkező kirakatbordélyok és szexklubbok tulajdonosai makulátlan "üzemeltetőkké" minősültek át. Az "üzemeltetők" és a korábbi "szobáztatók" immár hivatalosan teremtenek alkalmat a prostitúcióra. Ez az írás nem róluk szól. Először azok az afro-suriname-i stricik keltették fel a figyelmemet, akik a hatvanas évek végén a hírek állandó szereplői voltak. Az Egyesült Államokban ebben az időben jelentek meg az úgynevezett black pimpek, akik sokkal határozottabb képet alakítottak ki magukról. Ezért döntöttem úgy, hogy az amerikai irodalom alapján vizsgálom az afro-suriname-iakról rendelkezésre álló, igencsak korlátozott anyagot.

A második világháború óta a holland kutatók egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a stricik világa iránt. Az általuk feltett kérdések több-kevesebb párhuzamot mutatnak annak a társadalmi kontextusnak a változásaival, amelyben a stricik tevékenykednek. A változó kutatási érdeklődés rövid bemutatása után figyelmemet teljes egészében a marokkói loverboyokra összpontosítom. Az itt közölt adatok közül a velük kapcsolatosak a legátfogóbbak és a legrészletesebbek. Írásom főszereplői tehát a marokkói loverboyok, akik nemzetközileg nem túlságosan, Hollandiában viszont meglehetősen aktívak.

Az afro-suriname-i "stricik" megjelenése az amszterdami vörös lámpás negyedben

A hatvanas évek végén Arie Elpert, alias Hering Arie könyvet írt arról, milyen tapasztalatokat szerzett Amszterdamban, amikor lányokat futtatott. Épp akkoriban indult meg az egykori gyarmatról, Suriname-ból az a bevándorlási hullám, amely aztán az 1980-as katonai hatalomátvételig megszakítás nélkül tartott. Hering Arie azt írta, hogy egyre több afro-suriname-i jár szórakozni a vörös lámpás negyedbe, mert a város más részeiben a suriname-iak nem feltétlen szívesen látott vendégek.

"Sok ide érkező suriname-i, mihelyst lehetősége nyílik rá, nyomban beleveti magát az élet sűrűjébe. Néhány újság viszont azt a benyomást kelti, mintha Amszterdamban minden néger strici volna. Ez persze ostobaság. A többség rendes párkapcsolatban él. Magam is ismerek rengeteg olyan négert, akiket taszít és szégyennel tölt el fajtársaik tevékenysége" (Arie, 1986:149).

A szórakoztatóipar már régóta gyűjtőhelye azoknak, akik Suriname-ot Hollandiára cserélték fel. A harmincas évekbeli válság idején az afro-suriname-i férfiak jazz-zenészként szereztek hírnevet maguknak. Gondoljunk csak Lex van Spallra és zenekarára a Chocolate Kidsre, Lex Vervuurtre és Kyd Dynamite-ra! A többség nem azzal az elhatározással érkezett, hogy majd zenészként csinál karriert. A jobb élet reményében tengerészként vagy potyautasként érkeztek és ragadtak itt. Az újonnan jöttek többsége kidobóemberként vagy pincérként helyezkedett el. Azokban az években a holland futtatók között számos olyan akadt, aki mielőtt erre a "pályára" adta volna a fejét, portásként vagy kidobóemberként dolgozott. Az ötvenes évekig ugyanis sok amszterdami prostituált nem a kirakatban vagy az utcán, hanem titkos éjszakai találkahelyeken dolgozott. Ott várta a stricik által felhajtott kuncsaftokat. A stricik éjjel egy után többek közt a Rembrandtpleinen és a Thorbeckepleinen cirkáltak (Roodnat, 1962:34). A lényeg, hogy sok afro-suriname-i került be a szórakoztatóiparba, ahol a futtatás korántsem számított ismeretlen tevékenységnek.

A második világháború előtt és után az amszterdami prostituáltak döntő többsége fehérbőrű nőkből állt. Hollandián kívül főként Németországból és onnan is főként szakmabeliek érkeztek sokan (Stachhouwer, 1950:86). Egyetlenegy kínait leszámítva az afro-suriname-i nők "színesítették" először a kínálatot. Az amszterdami vörös lámpás negyedben Nicolina Sant, alias Fekete Lola annak idején igazi újdonságnak számított. Hans Bous bordélytulajdonos így emlékszik erre: "Groningentől Zierikzeeig csak úgy csődültek a kurvákra áhítozó férfiak, hogy megcsodálják és látogassák ezt a szépséget" (Brouns, 1993). Hering Arie "striciként" magától értetődőnek tartotta, hogy "idővel egyre több suriname-i lány űzte nálunk a világ legősibb mesterségét" (Arie, 1968:152). Azt nem sikerült kiderítenem, hogy akkoriban hány afro-suriname-i dolgozott a vörös lámpás negyedben. A rotterdami Katendrechten, amely az amszterdami negyed ottani megfelelője, 1970-ben 283 nőből 44, azaz 16 százalék volt suriname-i származású. Ezekből a "negroid" nőkből 25 lakott Rotterdamban, 11 pedig a fővárosból ingázott (Hazewinkel, 1982:47).

Hering Arie-nak is feltűnt, hogy az általa ismert afro-suriname-i "stricik" holland kollégáiknál szigorúbb magatartásszabályokat követeltek meg: "A striciként dolgozó néger nem tűri, hogy a nője elmenjen egy másik négerrel." Ezenkívül

"a fehérek között íratlan törvény, hogy a nőjük soha nem mehet el másik stricivel. Ezt persze nem mindig tudják ellenőrizni, mert a futtatók gyakran más városokból jönnek. Ha kiderül a dolog, dühödt verekedés a vége. Ilyenkor ugyanis azt gyanítják, hogy az idegen strici át akarja csábítani magához a lányt." (Arie, 1968:177-178)

1968 nyarán a Randstad több vörös lámpás negyedében suriname-i stricik között lövöldözésre került sor. A hágai Poeldijkstraaton "egy 23 éves illető" "se szó, se beszéd" alhason lőtte "azonos vizeken hajózó, 29 éves cimboráját". Az áldozat túlélte a támadást. Két héttel később az amszterdami vörös lámpás negyedben valóságos csatára került sor, melynek két halálos és három súlyosan sebesült áldozata volt. Néhány nappal később a De Telegraaf című újság minderről a következőképp számolt be:

"Tegnap este az amszterdami »vörös lámpás negyed« (a Zeedijk és közvetlen környéke) másfél órán át Waldy Hong-A-Fat (másnéven Faithful) túsza volt. A suriname-i ámokfutó előbb hasba szúrt az utcán egy pincérnőt, majd agyonlőtt egy véletlenül arra sétálgató járókelőt, végül az egyik bárban súlyosan megsebesített egy ott vendégként tartózkodó német nőt. Ezt követően elbarikádozta magát egy padlásszobában a Zeedijk és a St.Olofsteeg sarkán és tüzet nyitott a kiérkező rendőrökre. Végül, miközben a negyed rémülten és rettegve figyelte a fejleményeket, hasba lőtte magát. A magatehetetlen és komoly vérveszteséget szenvedett férfit röviddel este tíz után hozták le a nyomozók és a mentősök a sarokház meredek lépcsőin." (De Telegraaf, 1968. augusztus 9.)

Ugyanez a szám részletesebben szól az indítékról is:

"A 34 éves suriname-i betámolygott a Zeedijken lévő Joke's Place nevű kocsmába. Több mint egyértelmű volt, hogy kábítószer hatása alatt áll, és agresszíven beleszólt abba a beszélgetésbe, melyet Johanna Sipsma, tizenkilenc éves pincérnő Johan Bijleveld húsz éves tengerésszel folytatott. A tengerész azt kérdezte a lánytól, hogy ismer-e egy bizonyos Eddyt. Erre Waldy megragadta a férfit, és azt sziszegte: »Akkor ismerkedjünk meg!«, majd arcon ütötte. A pincérnő erre dühösen rákiáltott: "Mocskos disznó! Fejezd be a hülyeséget!" Erre Waldy valóságos dührohamot kapott. Előrántott a zsebéből egy hosszú, borotvaéles bajonettet, nekitámadt a lánynak, és a baloldalán, közvetlenül a szív alatt megszúrta. Johanna Sipsma holtsápadt lett, az ajtóhoz támolygott, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, még a kocsmában összecsuklott. Bijleveld odarohant hozzá, de amikor meglátta, hogy Waldy revolvert szorongat a kezében, megpróbált elmenekülni. Waldy gondosan célzott és kétszer hátba lőtte a tengerészt. A férfi még lépett néhányat, majd elvágódott a földön."

A beszámolóból egyértelmű, hogy a suriname-i lányfuttatásból élt. Azt viszont nem tudtam kideríteni, hogy abban a "bizonyos Eddyben" riválist látott-e. Az egyik barátja a következőket mesélte a De Telegraaf tudósítójának:

»Waldy becsületes fiú volt, és még másokra is odafigyelt. Mindig volt nála egy csomó pénz, és nagyon dühös lett, ha valaki kölcsön kért. Inkább adott volna ajándékba ezer guldent, csak ne kelljen kölcsönöznie tíz guldent.«

Waldy Paramaribóban szegény családban született. Amikor nagykorú lett, beállt tengerésznek. Behajózta az egész világot, aztán olyan hét évvel ezelőtt Amszterdamban kötött ki. Több nyelven is folyékonyan beszélt. Elment egy évre Németországba, ahol divatlapokkal házalt. Aztán eltűnt az amszterdami belvárosban.

»Három évvel ezelőtt, meséli tovább a barátja, akkor láttam őt először ott. Sokat énekeltünk együtt, és állandóan azt kérte, hogy meséljek neki vicceket. Ezeket úgy élvezte, mint egy gyerek. Akkoriban még nem szívott marihuanát és lányokat se futtatott.« Waldy egy évvel ezelőtt költözött a Zeedijkre, a Joke's Place feletti padlásszobába. A szomszédok szerint azóta meredeken haladt lefelé a lejtőn. Eközben egyre több lány dolgozott neki. Az elmúlt hónapokban több verekedésbe és lövöldözésbe is belekeveredett. Csütörtök este - egyelőre - utoljára." (De Telegraaf, 1968. augusztus 10.)

1969. július 4-én Waldyt bíróság elé állították. Az eset után még egy hét sem telt el, amikor Amszterdam egy másik részében egy suriname-i megkéselt két embert. A 26 éves Michel Lapar egyenesen azt kiabálta: "Vigyázz! Én egy második Waldy vagyok!" Lapar körülbelül hat-hét éve élt Hollandiában. Ekkor már egy éve állandóak voltak veszekedések közte és barátnője, egy holland ex-prostituált között (De Telegraaf, 1968. augusztus 13.; Bovenkerk és Bovenkerk-Tering, 1972:21). A De Telegraaf 1968. augusztus 13-ai száma a viszály okát abban látta, hogy "Lapar nem akart dolgozni és nem adott a nőnek pénzt a gyerekre." A késelés közvetlen kiváltó oka viszont az volt, hogy a volt barátnőnek viszonya volt egy ugyanabban a házban lakó suriname-i férfivel, aki foglalkozására nézve esztergályos volt. A volt barátnő körülbelül két héttel azelőtt tudatta Laparral, hogy többé nem akarja látni, és beperelte a bíróságon. Ezért szúrta agyon Lapar a riválisát. A volt barátnő is súlyos sérüléseket szenvedett.

A black pimp és a suriname-i wakaman

A hatvanas évek óta a médiában a black pimppel kapcsolatos képalkotás jelentős átalakuláson ment keresztül. Az olyan amerikai rapperek, mint 50 cent és Snoop Dogg minden szégyenkezés nélkül, büszkén vállalják a pimp-imágót. Kiválóan illusztrálja ezt a P.I.M.P. című rap szám refrénje:

I don't know what you heard about me.

Would it be shaking the colour out of me.

Now get a light no curse you can see.

Yeah, I am a motherfuckin' P.I.M.P.

A pimp életmód mellett a hip-hop szótárban "bling, blingnek" elkeresztelt különféle testékszerek, például az aranylánc, de a drága autók is beletartoznak abba a fajta, utcai stílust megjelenítő ikonnyelvbe, amely a mai fiatalok bizonyos csoportjai körében oly nagy népszerűségnek örvend. Hollandiában is vannak olyan afro-karibi fiatalok, akik azonosulnak azzal a Real Niggas által képviselt stílussal, amely nemhogy nem szégyelli, de kifejezetten büszke a bűnözői múltra és a playernek nevezett macsó életstílusra. Úgy tűnik, hogy egyebek közt ebből a stílusból merítenek ihletet a marokkói hip-hop zenekarok. A ZINA című dalban a pénzt dicsőítő üzenet sokkal megszokottabban hangzik a THC rapperek szájából:

Igen, pimp vagyok

Naná, hogy buknak rám a csajok

És minden arany,

ami fénylik rajtam.

A gangsta- és a macking-rapzene megjelenése mellett a hatvanas évektől kezdve az Egyesült Államokban sorra jelentek meg a black pimpek írta vagy ihlette könyvek. A divatot 1969-ben Iceberg Slim teremtette meg, amikor Pimp című bestsellerében elmesélte, hogyan futtatott lányokat Chicagóban. Nyomában aztán szép sorban jöttek a hasonló könyvek, például a The pimp's bible vagy a The art of mackin'. Ezek a pimp kétféle főtípusát különböztetik meg. Az első típust a boss player testesíti meg, aki maga a pimp esszenciája. A boss player nem létesít szexuális kapcsolatot az istállójába (stable) tartozó lányokkal. "A pimp munkája nem a szexről, hanem a fejről, az észről szól", vallja Iceberg Slim. Egyébként is a nő választ magának pimpet és nem fordítva. A nő ad neki pénzt, italt és ajándékokat, mert így akar biztos lenni abban, hogy komolyan veszi.

A második főtípus magának öntelten a popcorn pimp nevet adta (Boggs és Jacquez, 1984). Ezt leginkább onnan ismerni fel, hogy lábbal tipor minden szabályt. Feltűnően öltözködik vagy legalábbis előszeretettel visel bling, bling ékszereket. Ez az a típus, amely rendszeresen szerepel az amerikai médiában. A popcorn pimp feltűnően hasonlít az afro-suriname-i körökben dívó wakamanra (Biervliet, 1978; Buiks, 1983; Van Gelder, 1990). Az összes suriname-i strici, aki a hatvanas években a holland médiában szerepelt, a popcorn pimp vagy wakaman típusba tartozott. A hetvenes évek közepén Biervliet leírta, milyen bárokban szoktak találkozni a magukat hosselaar néven emlegető afro-suriname-i "szervósok". Egyik adatközlője, Ricardo, meséli:

"Ezekre a helyekre csak férfiak járnak. Ide nem jön nő, ezért aztán sokat és ocsmányul beszélnek a nőkről. De ha nők is jelen lennének, egész másként viselkednének" (Biervliet, 1978:193)

A hosselen szót Suriname-ból hozták magukkal, és azt jelenti, hogy valaki nem hivatalos formában a társadalom perifériáján keres magának bevételi forrást, illetve szervál magának dolgokat. Paramaribóban ez a tevékenység eredendően az utcához, illetve az utcákon lődörgő fiatalokhoz kötődik (Van Gelder, 1990). A trópusokon ugyanis a bárokat többnyire azok a férfiak látogatják, akik rendszeres munkával rendelkeznek (Brana-Schutte, 1979). A hideg Hollandiában ez a választóvonal már a hatvanas és hetvenes években sem volt ilyen éles. Egyébként is a futtatás, ellentétben például a kábítószerkereskedelemmel, nem olyan tevékenység, amely feltétlen megkövetelné, hogy az illető odakinn cirkáljon (Biervliet, 1978; Buiks, 1978; Van Gelder és Sijtsma, 1988). A dzsánkikat hamar ki is utálták a bárokból.

Azt nem tudtam kideríteni, hogy ebben az időszakban léteztek-e Hollandiában is olyan suriname-iak, akik a boss player mintát követték. Ha voltak is, nem sokan lehettek.

A kutatói érdeklődés változásai

A közvélemény hajlamos arra, hogy a futtató személyét mint az eredendő kizsákmányolót képzelje el. A prostituáltakkal folytatott felületes beszélgetésekben az érintettek gyakran meg is erősítik ezt a képet. De egy komolyabb és mélyebb kutatás során kiderül, hogy sok prostituált megnyilatkozásai nemigen érnek többet, mint a nagyközönség többségének közhelyes nézetei (Wong Lun Hing, 1961:121)

Prostitúció című disszertációjában Wong Lun Hing, aki foglalkozására nézve háziorvos volt, nem érte be a közhelyekkel. Művét 1961-ben írta. Ez a robogón feszítő huligánok, a bőrdzsekik és a kakastaréj-frizura időszaka volt, amikor Hollandiában először tették komoly tudományos kutatás tárgyává a stricik világát. Addigra az Egyesült Államokban és Németországban ebben a témában már egész könyvespolcnyi irodalom látott napvilágot (Reitman, 1936). Nálunk, itt, a gátak mögött főként orvosok nyúltak a kényesnek számító témához. 1956-ban jelentette meg Hijmans, rotterdami orvos a Nő és férfi a prostitúcióban című szociálpszichológiai munkáját (Hijmans, 1956). Amszterdamban is egy orvos, Jan Groothuijse írt először a kurvákról, a konzumnőkről és a stricikről, miután az Oudekerkpleinen lévő rendelőjében alkalma volt megismerkedni velük. 1970-ben jelentette meg A prostitúció munkastruktúrája című tanulmányát (Groothuijse, 1970). Versnek álcázott ömlengésében a stricit egyfajta ellenhősnek mutatja be:

"Napközben álmodozik / míg vár a nőre és a pénzre / mint akinek közömbös a szex. / Nem vallja be sohasem / hogy elhagyatott és emberi kapcsolataitól / megfosztatott / csak őrzi egyre a látszatot / hogy a társadalom peremén / ő az ellenhős / és felőrli az alkohol és a fékezhetetlenség." (Groothuijse)

1973-ban, A strici emberi gyengéje című tudományos tanulmányával Groothuijse azt szerette volna elérni, hogy ne vegyenek minden stricit egy kalap alá (Groothuijse, 1973). Ugyanakkor úgy mutatta be stricit mint egy lelki zavarokkal küzdő embert.

Ezekben az években a lelki zavarok mellett mindenekelőtt a strici tevékenysége büntethetőségének kérdése izgatta a tudományos kutatókat. Ehhez az indíttatást egy Szikár Josjének csúfolt prostituált 1957 augusztusában történt meggyilkolása, majd az ügy hátterében megbúvó titkok leleplezése adta. A. Beerman, akkori igazságügyminiszter elrendelte, hogy irtsák ki a vörös lámpás negyedben tapasztalható vadhajtásokat. 1959-ben és 1960-ban egymás után tartóztatták le a szobáztatókat, a kerítőket és a futtatókat (Koring, 2000). A feladatot Jan Frederik Hartsuiker felügyelőre bízták. Szikár Josje "férjét", Joopot először elítélték, majd bizonyítékok hiányában felmentették. A környékbeli tanúk hallgattak vagy nem adtak érdemleges információt (Roodnat, 1962:32; Arie, 1986:163-165). Hartsuiker 1964-ben szerzett tudományos fokozatot A strici a holland jogban című disszertációjával. Jogász lévén, az orvosokkal ellentétben, egyértelműen be kellett határolja, mit ért a "strici" fogalmán. Addig ugyanis nem létezett ilyen meghatározás abban az árnyékvilágban. A nagyközönség azt tekintette stricinek, aki erőszakkal vagy álnoksággal prostitúcióra kényszerített fiatal nőket. Ugyanakkor már rég köztudott volt, hogy ez a fajta megközelítés csak a "barátok" egy részére illik. Egy olyan korban, amely a mainál érzékenyebb volt a prostitúció okozta erkölcsi romlásra, Hartsuiker nagyobb látószöget választott azoknak a férfiaknak a bemutatására, akik egy önmagát áruba bocsátó nőn élősködnek, azaz a létszükségleteik jelentős részét abból a pénzből fedezik, amelyet a nő nem éppen erkölcsös úton keres meg. Ez a fajta tágabb meghatározás lehetőséget adott neki arra, hogy különbséget tegyen a "kizsákmányolók" és a németből kölcsönzött "genommene", azaz kitartottak között. A "kizsákmányolók" közé azokat a férfiakat sorolta, akik prostitúcióra kényszerítették a nőket. A kitartottak, a "genommene" pedig azok voltak, akik eltűrték, hogy a feleségük vagy az élettársuk erkölcstelen tevékenységgel keresi a pénzt. Maga Hartsuiker azt a véleményt képviselte, hogy mindkettő büntetendő.

A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje forrongó időszak volt Hollandiában. Ebben a korszakban nem a Hartsuikerhez hasonló típusoknak állt a zászló, és a szexipar valóságos gazdasági iparággá nőtte ki magát. A korábbról ismert kliensek, a kamaszok és az olyan "úton lévő férfiak", mint a tengerészek, a vendégmunkások és az üzletemberek továbbra is "hűségesen" kitartottak. Az emberek mobilitása azonban annyira megnőtt, hogy lassan az egész világ "úton" volt. Nemigen akadt olyan külföldi turista, aki ha Amszterdamban járt, kihagyta volna a vörös lámpás negyedet. A vörös lámpás negyed a holland türelem megtestesítőjeként, a tulipán és a klumpa mellett, a helyi folklór állandó tartozéka lett. Ezzel egyidejűleg egyre színesebbek lettek az ablakokban látható testek. A nők immár valóban a világ minden tájáról jöttek. A nyolcvanas években egyre több ázsiai, többek közt Fülöp-szigeteki nő dolgozott a szakmában. Aztán feltűntek a dél-amerikai, főként kolumbiai és karib-tengeri, például dominikai nők. A berlini fal 1990-es leomlását követően megnőtt a Közép- és Kelet-Európából érkező nők száma. A távoli országokból nemcsak nők, hanem egyre nagyobb számban transzgenderek és transzvesztiták is jöttek. A hetvenes évektől kezdve lassan a prostituáltak is kivívták a maguk egyenjogúságát, és most már, hogy hivatalos státuszt vívtak ki maguknak, gyakran önállóan is meg tudtak állni a lábukon. A prostituált mint foglalkozás azonban még a bordélytilalom eltörlése után is nehéz helyzetben volt a hagyományos szakmák uralta piacon (Belderbos és Visser, 1987). Az emancipációs törekvések hatására a tudományos érdeklődés a "barátokról" egyre inkább azokra a nőkre tolódott át, akik akut problémákkal küzdöttek vagy sok gondot okoztak. Azokban az években eleinte a heroinprostituáltak kerültek az érdeklődés homlokterébe (Van de Berg és Blom, 1987; Karsten, 1993). Aztán a fiatalkorú lányok következtek (Venicz és Vanwesenbeek, 1998). 2000 után a holland és az európai törvényhozásban a nemzetköziesítés lett a norma. Ily módon jogilag most már a loverboyok minden áldozata az emberkereskedelem áldozatának számít (Korvinus és mások, 2004; Altink, 1993). Amikor a nyolcvanas években megjelent az AIDS, tovább szélesedett a tudományos kutatók érdeklődése, és egyebek közt most már a prostituáltak addig láthatatlan kliensei is kutatás tárgyát képezték. Amikor a prostituáltakkal szembeni erőszakot vizsgálták, most már a kliensekről sem feledkeztek meg. Míg a korábbi egyoldalú megközelítés csak a kizsákmányoló és erőszakos stricikre összpontosított, most már a kliensek és "barátok" által elkövetett erőszak is, a megerőszakolástól, az agresszív viselkedésen át a sértegetésig, kutatási terület lett (Vanwesenbeck, 1986).

A suriname-i stricik, a "wakamanok" 1968 nyarán elkövetett erőszakos cselekedetei után az amszterdami belvárosban tevékenykedő surinameiakkal kapcsolatos hírek szinte csak és kizárólag a kábítószerkereskedelemről és a kábítószerfüggőségről szóltak. A hetvenes évek elején Hollandiában, illetve Európában rendkívül megélénkült a heroinkereskedelem. Míg a kilencvenes években a kábítószerkereskedelem sok marokkói fiatal számára csupán ugródeszkaként szolgált, mert az igazi cél a prostitúció volt, az afro-suriname-iak épp az ellenkező utat járták be, és közülük sokan épp a kábítószereknél kötöttek ki. Abban, hogy a két társaság ellentétes irányba mozgott, az is szerepet játszott, hogy a hetvenes években a holland hatóságok nem tudtak mit kezdeni a tömegesen Hollandiába érkező suriname-iak körében tapasztalt keménydrog-problémával, mely egyre súlyosabb méreteket öltött. A kábítószerekhez átpártolt suriname-iak prostitúcióban megüresedett helyét pillanatok alatt elfoglalták más származású kisebbségi csoportok.

A vasfüggöny 1990-as leomlása után - nem is elhanyagolható számban - megjelentek a színen a volt keleti tömbből származó stricik és emberkereskedők. Az utóbbi "szakmákban" új kategóriát alkotnak azok a nigériaiak is, akik a kilencvenes évektől kezdve tevékenykednek.

A stricik alkotta új csoportok közül messze a marokkóiak szerepelnek a legtöbbet a híradásokban. Újságíróktól származik a rájuk ragasztott "loverboys" elnevezés is. A szó hamar önálló életet kezdett, és idővel átvették a szociális segítők, a kutatók, a rendőrök és a politikusok is (lásd: Terpstra, 2005). A kutatók körében még vita is támadt arról, vajon a loverboyok új jelenséget testesítenek-e meg, vagy csak a futtatás modern formájával állunk szemben (Bovenkerk, 2004). Az itt következő leírásban engem csak "a történés hogyanja" érdekel. A fantáziaelnevezések ebből a szempontból mellékesek. A loverboy gyanúsítottakkal kapcsolatos számok és adatok alapján úgy tűnik, hogy ebben a csoportban a marokkóiak a többi bevándorló csoportnál magasabb arányt képviselnek. Egy szúrópróbaszerű összehasonlítás azt mutatta, hogy a 84 loverboy gyanúsítottból 37 százalék volt marokkói. Ez kereken kétszer olyan magas, mint a törökök, a suriname-iak, az antillaiak és a hollandok aránya (Van Dijke és Terpstra, 2005). Ez a magyarázata annak, hogy a következőkben a marokkói loverboyok állnak a középpontban.

A marokkói loverboyok típusai és számaránya

"Loverboyoknak" hívják azokat a marokkói fiatalembereket, akik ajándékokkal és behízelgő szöveggel magukba habarítanak lányokat, hogy a későbbiekben prostituáltként dolgoztassák őket. A média és a politika egyoldalúan kizsákmányolóknak láttatja őket. Valóban eltűntek volna egyik pillanatról a másikra a kitartottak, Hartsuiker némiképp megporosodott elnevezésével a "genommene", "a megengedő és a nyereségen osztozó férjek és barátok"? Amióta legalizálták Hollandiában a bordélyokat, a kitartottakat nemigen lehet megbüntetni, hisz jogi szempontból a kitartott nem sokban különbözik attól a modern felfogású háztartásbeli férjtől, akinek a felesége házon kívüli munkát végez. Hol húzódik igazából a határ? De van itt még egy probléma, mert nemcsak a stricik vagy barátok típusai között vannak különbségek. A vörös lámpás valóságban lehetnek számbeli különbségek is. A hatvanas és a hetvenes években írott tanulmányok a stricit többnyire önálló egyénként ábrázolták. Egy strici azonban nemcsak magában, hanem csoportban vagy hálózatban is tevékenykedhet. Éppúgy előfordulhat, hogy csak egyetlen prostituáltnak van kapcsolata a stricivel, mint ahogy az is, hogy egy stricinek két, három vagy több prostituált dolgozik. Az egyszerűség kedvéért először azzal a stricivel vagy baráttal foglalkozom, aki egyedül tevékenykedik.

A marokkói loverboyok vagy barátok között a kinyaltnak csúfolt típus a leggyakoribb. Ezt a tipust Hering Arie 1968-ban így jellemezte:

"Ott vannak aztán a kinyaltak. Ezek nem verekszenek és nem isznak. A megjelenésük mindig tip-top, és a legelegánsabb autókban parádéznak. Ebédre időben otthon vannak, és mindig visznek haza valami édességet vagy virágot. A vörös lámpás negyed szemében ők a kedves, rendes társutasok. A kinyaltak mindig úgy viselkednek, mintha nagy bizniszben utaznának vagy valamelyik nagy cég képviselői volnának. Efféle mesékkel veszik le a lábukról a fiatal lányokat, akik azután kiállnak nekik a placcra." (Arie, 1968:172)

Azokban a leírásokban, melyeket a marokkói loverboyok ezen típusáról gyűjtöttem, igen pozitív kép rajzolódik ki. A kinyalt szép ruhákban jár, odafigyel a külsejére, modern gondolkodású. Beszélgettem egy egykori marokkói kinyalttal, aki azt mondta, hogy tényleg csak azért lett strici, mert "imádta a szórakozást és a luxust". Ez a típus általában odafigyel a lányok egészségére. Ha meghallja, hogy valamelyik lány esetleg összeszedett valami nemi betegséget vagy tbc-t, nem mondja azt, hogy csak folytassa nyugodtan a munkát. Az, aki több lánnyal dolgozik, általában törekszik arra, hogy magához kösse őket. Persze előfordul, hogy valamelyik lány átmegy egy többel kecsegtető "klienshez". És a lányok azt sem jutalmazzák, ha a strici adósságokba veri magát és egy vasa se marad. Vagy ha kiteszik a lakásából, mert nincsenek rendben a papírjai.

A második típusú marokkói strici egyfajta közvetítőként viselkedik. Egy ebbe a kategóriába tartozó adatközlő ezért semsarnak nevezte magát, ami a marokkóiak körében "ingatlanügynököt" jelent. Marokkóban teljesen megszokott, hogy az emberek közvetítő szerepet töltenek be, például a hivatali ügyintézés területén. De a női prostitúció esetében ezt a funkciót inkább nők (qewwada) látják el (van Gelder, 2002a). A holland helyzetben viszont főként marokkói fiatalemberek játsszák a közvetítő (qewwadad) szerepét. Beszélgettem egyszer egy tizenhét éves utcai dílerrel, Alival aki, ha úgy adódott, egy fiatal nőnek is közvetített:

Paul van Gelder: Azzal is lehet pénzt keresni, ha neked dolgozik egy lány.

Ali: Igen, egy időben én is csináltam ezt, de dílerezés közben. Egy brazil kurvával.

PvG: Aki persze neked dolgozott.

Ali: Igen.

PvG: Gondolom, kábítószerrel fizettél.

Ali: Nem, nem, nem, nem.

PvG: Akkor mivel?

Ali: Kerestem neki kuncsaftokat. A kuncsaftok 75 eurót fizettek, amiből én 50, ő meg 25 eurót kapott. Egy kuncsaft után.

Egy húszas éveiben járó strici, Said mesélt a seyyedről, így nevezik a marokkóiak az udvarlást. És ezzel már meg is érkeztünk a harmadik típushoz, a baráthoz. "Én meg tudok főzni mindent és mindenkit, ami és aki él és mozog", közölte vigyorogva Said. Neki mindegy, hogy kábítószerre vagy egy kurvára kell-e rábeszélni a kuncsaftot. "Mindenevő vagyok. Drogot árulok, betörök, striciként nyomatom. Benne vagyok mindenben! Csak úgy hülyeségből, érted? I am a hustler, man."

A suriname-iak az udvarlásra a "hosselen" szót használják. Ez, amint már volt róla szó, törvényes kereteken kívüli informális szervezést jelent (van Gelder, 1990; Sansone, 1992). Ez a típus a maga legrafináltabb formájában a hatvanas évekből jól ismert afro-suriname-i wakamanra emlékeztet, ezért is használom rá a "szervós" szót. Saidra visszatérve, ő több lányt is rávett, hogy dolgozzon neki. Az egyik kedvenc tartózkodási helye egy coffeeshop volt. Abban a lakónegyedben, ahol felnőtt, miután a család Hollandiába érkezett és letelepedett. Strici pályafutását úgy kezdte, hogy kuncsaftokat közvetített egy drogos lánynak, aki vagy a saját lakásában vagy a fiú szerezte bérlakásban dolgozott. A kuncsaftok neki fizettek, és aztán ő adta oda a lány részét. A következő beszélgetéstöredék arról szól, hogyan bánik a lányokkal:

Said: Ez tulajdonképp egy adok és kapok játék. Adok neked valamit és kapok tőled valamit.

Paué van Gelder: Akkor ebben nem teng túl a kedvesség vagy a meghittség.

Said: Ez a dolog soha nem is erről szólt.

PVG: Pedig lehetnétek jó viszonyban is. Vehetnél neki például ruhákat.

Ali: Így van. És volt is ilyen, érted? Már csak azért is, mert jó érzéssel tölti el az embert. Adtam neki ékszert meg mindent.

PvG: Gondolom, pofont is?

Said: Dehogyis. Ha hosszabb ideje együtt vagytok, akár akarod, akár nem, elkezdtek törődni egymással, érted?

PvG: Volt-e valaha szexuális kapcsolatod olyan lánnyal, aki neked dolgozott?

Said: Soha. Idefigyelj Paul, mondok neked valamit!

PvG: Figyelek.

Said: Egy lányt csak akkor engedj dolgozni, ha már nem akarsz lefeküdni vele! Ugye milyen fura? Mert csak akkor tudod elfogadni, hogy ilyen munkát csinál. Mert ha szeretsz valakit, igazából nem tudod lenyelni, hogy más palit visz az ágyba. Aztán meg este bebújik melléd.

PvG: Egyszerűen nem fekszel le vele.

Said: Nem, eszem ágában sincs. Itt üzletemberként kell gondolkodni. Aki nem ezt csinálja, elveszett ember. Erre az ingemet teszem! Akkor a csaj elkezd játszani az érzelmeiddel. Akkor pedig véged. Mert ha egyszer elkezd játszani az érzelmeiddel, Paul...

PvG: Igen?

Said: Attól a pillanattól kezdve egy pöcs vagy. Akkor egyszerűen fogja és elfüstöli a pénzed, a pénzeteket. És onnantól kezdve úgy kezel, mintha egy utolsó pöcs volnál.

PVG: Dedósként bánik veled.

Said: Pontosan. Akkor pedig gáz van. Mert akkor fog magának valaki mást, téged meg úgy vesz, mint aki a bevételről gondoskodik. Mert akkor tulajdonképp te vagy a kurva. Mármint az övé.

A Said-féle üzleties megközelítés nagyon más, mint az ebben a bizniszben honos negyedik típus. Az egyedül dolgozó fiatalembert lehet a legnehezebben tipizálni. A prostituált számára ő egy laza vagy szoros "barát", de olyan barát, aki részesül a lány keresetéből. Ezért van az, hogy az ilyen férfit a külvilág többnyire stricinek tartja. Ennek a negyedik típusnak általában egyetlen egy fiatal nővel van kapcsolata. Jó példa erre Mimoun, aki kilenc hónapon át volt egy marokkói lány barátja.

Mimoun a vonaton elegyedett szóba vele. "Nagyon szép lány volt." Ugyanazon az állomáson szálltak le. Itt megláttak egy fiút, aki egy sarokban kokaint szívott. A lány azt mondta Mimounnak: "Ezt én is csípem." Mire Mimoun azt felelte, hogy egyszer már ő is kipróbálta. "Tényleg?" kérdezett vissza a lány, és azt akarta, hogy szerezzenek menten kokaint. Mimounnak nem volt egy vasa sem, így ő fizetett. Aznap este a lánynál szívták el, és le is feküdtek egymással. Olyan jól kijöttek, hogy Mimoun a lányhoz költözött, de annyi esze azért volt, hogy nem adta fel a lakását. Kiderült, hogy a lány kokainfüggő, ezért strichelni jár. "Az ottani dílerek állandóan fogdosták, mire megmondta nekik, hogy van egy barátja." Mimounnak még kocsija se volt. Amíg a lány dolgozott, Mimoun egy ötvenesért egy másik fiú autójában ült. Igyekezett rávenni a lányt, hogy mindig adja le neki a keresetét. Esténként a lány 200-500 eurót hozott haza. Minden éjjel együtt aludtak. Eleinte Mimoun szemrehányásokat tett: "Nem voltál még elég palival?" De a lány még gyereket is szeretett volna tőle. Erről azonban Mimoun addig hallani sem akart, amíg a lánynak nincs "rendes munkája" és le nem szokott a kokainról. A fiú szerint kapcsolatukban akkor következett be törés, amikor a lány egy afro-suriname-i strici hálójába került. A suriname-i rábeszélte a lányt, hogy tegye át székhelyét egy másik városba. Kezdetben a férfi kifejezetten dicsérte a lánynak Mimount. A fiúnak azonban már ekkor sem tetszett a dolog. Aztán a suriname-i azzal kecsegtette a lányt, hogy máshol többet kereshet, mert ott még újnak számít. Mimoun tudta, hogy saját autó nélkül nem mehet a lánnyal, mégsem tartotta vissza: "Ha annyira menni akarsz, hát eredj! Nem vagyok a stricid, eszem ágában sincs a főnököt játszani." Mimounnal ellentétben, a suriname-inak több lány is dolgozott. Aznap, amikor a lány elment a suriname-ival, Mimoun hazaköltözött. Egy hét múlva elment megnézni, hogy megy a lány sora. A lány azt mondta, hogy a suriname-i keményen bánik vele, és mást se hall tőle, mint hogy "Eriggy dolgozni, ne a kocsiban mereszd a segged!" A suriname-i a keresetét is kisajátította. "Amikor a lány be akart menni a városba, hogy vegyen magának ruhát, a suriname-i elvette a pénzét és elhajtotta." De Mimoun már nem akart visszamenni a lányhoz. Néhány hónap múlva a lány váratlanul megjelent nála, de a fiú kitartott a döntése mellett. Mimoun egyszer még elment, hogy megnézze a lányt. "Teljesen lesoványodott. Piszkos volt a ruhája. Már nem volt hol laknia, és az Üdvhadseregnél aludt. Sírt." A búcsú Mimount is nagyon megviselte, de már nem akarta újrakezdeni.

Mimoun példája jól mutatja, hogy igenis van különbség strici és strici között. Ezt a különbséget akartam megragadni, amikor megkérdeztem tőle: "Akkor te most a stricije voltál vagy sem?" Mimoun először szinte kikérte magának: "A barátja voltam. Ha a stricije vagyok, akkor kihasználom." Azt azonban nem tagadta, hogy a marokkói lány leadta neki megőrzésre a keresetét. És azt sem, hogy abból egy kis részt mindig megtartott magának. A beszélgetés folyamán még azt is hozzátette: "Egy kicsit azért strici voltam." Azt azonban határozottan állította, hogy a suriname-ival ellentétben nem "használta ki" a lányt. Mimoun erről a következőket mondta:

"Megmondtam neki: előbb menj el dolgozni és csak aztán vedd elő a kokaint! Akkor meg tudom őrizni a pénzed. Minden nap bementünk a városba, hogy vegyünk neki valamilyen új ruhát. Azt akartam, hogy csinos legyen."

A suriname-i viszont hallani sem akart új ruhákról. ő szinte csak kokaint adott a lánynak. A suriname-i, mondhatni, tárgyszerűen kezelte a lányt - erre utal Mimoun, amikor "kihasználásról" beszél - és ez alapvetően más, mint a Mimounra jellemző érzelmi hozzáállás.

Főként a Mimounhoz hasonló futtatók esetében, akiket "baráti szálak" fűznek a lányhoz, nem egyértelmű, ki viseli a nadrágot, a "barát" vagy a prostituált. Kiválóan illusztrálja ezt a marokkói Mo példája, aki, miután elszökött hazulról, egy sokkal öregebb transszexuális prostituált aktív közreműködésével kokainfüggő lett:

Mo: Problémáim voltak odahaza, ezért megszöktem. Ő törzsvendég volt abban a coffeeshopban, ahová jártam. Mármint füvet vettem. Megpróbáltam vele megértetni, hogy a marokkói, akivel él, kihasználja. Csak a pénze kell neki, meg hogy adjon neki kokaint. Elértem, hogy kicsit önállóbb lett. Így kerültem aztán hozzá.

Paul van Gelder: Hány éves voltál akkor?

Mo: Tizennégy. Na, akkor otthagyta azt a palit, mert azt akarta, hogy lakjak nála (...) volt nagy hirig. Egy darabig jól is ment minden. Ő dolgozott, volt egy csomó pénz, étterembe jártunk, ettünk, ittunk meg minden. Aztán beköltöztünk egy dílerhez és az egész elszaródott. Elkezdett szívni, én meg kérdeztem, hogy milyen. Hát frankó. Na akkor én is kipróbálom. És egy minutába el is szívtam négy grammot.

PvG: Hoppá...(...)

Mo: Akkor egy ideig megint jól mentek a dolgok. Találkozgattam nőkkel. Barátnőkkel meg ilyenekkel. Erre meg, érted, féltékeny lett. Még jobban nyomatta az anyagot. Meg én is. A végén már mindenképp el akartam jönni. Akkor már olyan volt, mintha hozzám lett volna láncolva. Ha azt mondtam, hazamegyek, nem lehetett bírni vele.

PvG: Akkor ez egy olyan szeretet-gyűlölet viszony volt.

Mo: Pontosan. Akkor valakin keresztül bekerültem egy elvonóközpontba. Benn voltam hat hónapig. Egyszer csak beállított, mert látni akart. Ez lett a vesztem. Megint együtt szívtunk. Összevesztünk, szétvertük a lakást, rendőrség meg minden. Mert hogy én utálok mindent, meg így, meg úgy. Csak eljöttem, de ő meg feszt a nyomomban maradt. Még a szüleimhez is utánam jött és csinált is egy hatalmas cirkuszt. A végén teljesen elfajult a dolog, az övé már csontfüggőség.

PvG: Igen.

Mo: Mind a ketten kilátástalannak láttuk a dolgokat (...) öngyilkosságot kísérelt meg. Kórházba került meg a többi. Akkor próbáltam segíteni neki. Tök elhagyta magát, érted. Ki se látszott az anyagból. Én próbáltam volna egyenesbe hozni, de a végén annyira elmerült a mocsárban, hogy megszúrta a dílereket. Tiszta őrültet csináltak belőle. Most benn ül a sitten.

Azok közül a stricik közül, akikkel beszélgettünk, talán a marokkói Mo felel meg leginkább annak a típusnak, amelynek Hartsuiker a hatvanas években a "genommene" nevet adta.

Csoportkötelékben dolgozó marokkói stricik: a kezdet

Azokról a marokkóiakról, akik csoportba verődve bűncselekményeket követnek el és megkeserítik a városlakók életét, az utóbbi időben nagyon sokat írtak. Arról azonban nem, hogy a vörös lámpás negyedben is csoportokba szerveződnek. A kilencvenes évek eleje óta a marokkói stricik informális csoportot alkotnak. A beavatottakkal folytatott beszélgetésekből tudom, hogy a csoportképződésnek három fő módja volt, illetve van.

Az első, amikor a fiúk a kábítószerkereskedelemből lépnek át. A kilencvenes években induló marokkói stricik egy része annak idején kábítószerfutárként kezdte. Futárként hozzászoktak ahhoz, hogy informális csoportban dolgoznak. A kilencvenes évek folyamán a holland rendőrség és az igazságszolgáltatás egyre szigorúbban és célirányosabban lépett fel a kábítószerfutárokkal és drogkereskedőkkel szemben. A marokkói dílerek erre kétféle stratégiával válaszoltak. Az egyik az volt, hogy áthelyezték a drogkereskedelmet és a futárokat a Randstadból a holland határhoz közelebb fekvő déli városokba. A másik az, hogy váltottak, és valahol a mezsgyén más bevételi forrást kerestek maguknak. A többség a lányokra váltott. Erre mondta azt egy terepen dolgozó marokkói szociális munkás, hogy Bedel sa'a b-ouchra, óraátállítás, azaz drogkereskedelemről futtatásra váltás. A rijnmondi régióban viszont az történt, hogy néhány drogfutár fiatal marokkói lányokkal csábíttatta az autópályáról az elárusítóhelyre a potenciális drogfogyasztókat.

A váltást ösztönözte az is, hogy Hollandiában egyre csökkent a hasis ára. A holland fű (Nederweed) kiváló minőségű, kifejezetten keresett és bőven van belőle készlet. Megszaporodtak a dílerek Hollandiában, így arányosan alacsonyabb lett az egy dílerre jutó kuncsaftok száma. Azt se felejtsük el, hogy a kábítószerkereskedelmet össze lehet kombinálni a futtatással, mint ahogy az embercsempészettel is. Odafelé kábítószert visznek külföldre, visszafelé pedig lányokat hoznak prostituáltnak.

A marokkói stricik informális csoportképződésében az is fontos motiváló tényező volt, hogy együtt könnyebb megtalálni és rábeszélni a lányokat. Egy informális csoport szinte tálcán kínálja a lehetőséget az információcserére és arra, hogy találjanak alkalmas embert egy bizonyos képességet megkövetelő feladatra. A loverboyok együtt azt is könnyebben el tudják dönteni, ki az aki egyáltalán szóba jöhet. A leginkább azok a lányok, akik odahaza nem kapnak kellő érzelmi gondoskodást, és szülői terror alatt senyvednek. Ők gyakran az iskolában is rosszul teljesítenek vagy kevés esélyük van a továbbtanulásra. Az ilyen lányok alulértékelik önmagukat. Számukra a mintákat a holland és az afro-suriname-i lányok adják, és abban látják a kiutat, illetve abban lelik örömüket, hogy megpróbálnak kiszabadulni a szüleik képviselte hagyományhű környezetből (Van Gemert, 1998). Hallottam három tizennyolc és húsz év közötti marokkói fiatalemberről, akik kiválóan illusztrálják a csoportképződésnek ezt a második formáját. Ők úgy kezdték strici pályafutásukat, hogy lányokat kezdtek toborozni abból a középiskolából, ahová egykor maguk is jártak. Amellett, hogy igen jó "dumájuk" volt, kiváló érzékkel választották ki azokat a lányokat, akik nem érezték jól magukat a bőrükben. Egyikük a még iskoláskorú unokaöccsét is bevonta. Később már nemcsak a középiskolában cserkésztek be és nyertek meg maguknak lányokat. Erre a célra elvileg számos félnyilvános hely alkalmas. Ilyen lehet például egy késő estig nyitva tartó bevásárlóközpont, egy gyorsétterem, egy szórakozóhely, egy nehéz helyzetbe került nőket istápoló vagy épp menekülteket gondozó szálló.

A harmadik főútvonal, amelyen a stricik és az általuk verbuvált fiatal lányok a prostitúció világába lépnek, nemzetközi. Igen gyakori, hogy Hollandiában élő marokkói ifjak rábeszélnek fiatal marokkói nőket arra, hogy papírok nélkül jöjjenek át velük Európába. Az első időszakban a stricik fizetik az utazás és a létfenntartás költségeit. Mihelyst megérkeznek Hollandiába, ezek a nők az adós helyzetében vannak. Egy részük aztán kényszerből, hogy vissza tudja fizetni a tartozást, elmegy prostituáltnak. Mások, egy marokkói szakértő szavaival élve, "hagyják, hogy kényszerítsék őket". Mert amíg megpróbálják prostitúcióval törleszteni a tartozást, igyekeznek találni maguknak egy olyan férfit, aki meg tudja nekik szerezni a szükséges tartózkodási engedélyeket. Amikor informális csoportról beszélünk, tévedés, ha azonnal egy vezér irányította bandára vagy szervezetre gondolunk (Brouwer, 1997). Az informális csoportkötelék nem akadályozza a striciket abban, hogy önállóan is tevékenykedjenek. Az is előfordul, hogy különböző informális csoportokhoz tartozó marokkói ifjak kölcsönkérik egymás kocsiját. Olyan is megtörténik, hogy valaki átlép az egyik csoportból a másikba. Ezek tehát alkalmi társulások. A lefolytatott beszélgetések alapján úgy tűnik, hogy kettő és öt között mozog a csoportot alkotó személyek száma. Fontos továbbá, hogy "így vagy úgy a családban maradnak". A marokkói világban testvérek nemigen állnak össze. Unokatestvérek viszont igen. Ezzel a szociális mintával találkoztam Ahmed esetében is. Ő egyike volt azoknak a striciknek, akikkel hosszabb beszélgetést folytattam. A legidősebb bátyjával kutya-macska viszonyban volt. Egy időben az egyik unokatestvérével, illetve néha egy vagy két környékbeli fiúval kooperált. Olyan is volt, hogy egy afro-suriname-i stricivel alkotott párost, akit még a drogos világból ismert.

Ahmed: A marihuánát együtt csináltuk és azt mondja a suriname-i, én belépek a te taknyodba, te meg az enyémbe.

Paul van Gelder: De nőkkel csak a suriname-i foglalkozott vagy te is?

Ah (vigyorogva): Nem, ő kicsit ütősebb volt, mint én.

PvG: Szóval megegyeztetek. Hogy úgy mondjam, a te reszortod volt a fű, az övé meg a lányok.

Ah: Pontosan!

Udvarlás és befogás

A behízelgő szöveg és ajándékok formájában megvalósuló lágy stratégia leginkább a szerelmesek közötti csábítgatós játékra hasonlít. A beavatottak ezt udvarlásnak, azaz seyyadának nevezik. Seyyad a marokkóiknál Casanovát jelent. Így semmi meglepő sincs abban, hogy a marokkói udvarolni igének van egy "halászni" jelentése is. A behízelgés és az ajándékok mellett bevett módszer az is, hogy a strici függő helyzetbe hozza a lányt. Ez úgy történik, hogy ingyen kábítószert, például kokaint ad neki. Az a taktika, amikor ingyen adott kábítószerrel magához láncolja a fiatal nőket, kemény, üzleties, más szóval utcához illő módszer. Ennek a fajta megközelítésnek nem az a célja, hogy megnyerje magának, hanem hogy függővé tegye a lányt. Míg az udvarlás a loverboyok, a befogás a stricik sajátja.

Az udvarló megközelítés

Az udvarló megközelítés egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó megkörnyékezési időszak. Ebben a felvezető időszakban a loverboy még nem tudja biztosan, hogy a lány beül-e a hintába. Ilyeneket mond a lánynak: "Azt akarom, hogy jó kislány légy, már megyek is és megkérem a kezed a családodtól". Ebben az időszakban természetes tartozék a csók és a babusgatás, az sms-en vagy levélen keresztül megbeszélt randevú. A megkörnyékezett lányoknak általában nincsenek anyagi gondjaik, mert elég pénzt kapnak a szüleiktől, illetve a családjuktól. Pénzgondok igazából azoknál a fiatal nőknél jelentkeznek, akiket Marokkóból hoznak Hollandiába, és azért vállalják a prostitúciót, hogy vissza tudják fizetni a tartozásukat.

Az udvarló megközelítésen belüli második szakaszt az egyik beavatott szavaival élve "a legszebb napok" alkotják. Ez a szerelem jegyében zajló, rendkívül szoros kapcsolat időszaka. A harmadik szakasz akkor kezdődik, amikor a fiatal nő megadja magát és testestől-lelkestől a férfié lesz. Ez az a pillanat, amikor a hatalmi pozíciók felcserélődnek. "Az első közösülés a nő döntése, a loverboy ezután veszi át az irányítást." Azt, hogy elvette a lány szüzességét, a loverboy később még fegyverként használhatja a lány ellen. Hallottunk olyan esetről, hogy a loverboy felhívta a lány apját, és közölte vele: "A lánya egy kurva." A lány látni se akarta többé a fiút, de aztán mégis visszament hozzá. Ekkor a fiú ezt mondta neki. "Ha azt teszed, amit kértem, nem csinálok ilyet."

Egy szép lány esetében a "legszebb napok" tovább tarthatnak. Vagy ahogy egy marokkói beavatott mondta:

"Ha nem olyan csinos a lány, a bizniszbeli kuncsaftnak sem vonzó. Akkor a loverboy sem vesződik vele sokat."

Az is része az udvarló mintának, hogy a negyedik szakaszban a loverboy elkezd távolodni a fiatal nőtől. Az egyik lehetséges módszer, hogy a loverboy bevon egy másik nőt is a játékba, de közben nem szakítja meg a viszonyukat. Az is előfordul, hogy a loverboy szakít a lánnyal. Átengedi például a nőt az informális csoporton belül egy másik loverboynak. De amíg tartanak a "legszebb napok", a marokkói loverboyok a saját csoporton belül is betartják azt a magatartásszabályt, hogy

"Nem teszel semmit a hátam mögött. Még nem végeztem vele. Majd ha befejeztem, te is sorra kerülsz."

Amikor, legalábbis a loverboy számára, véget érnek "a legszebb napok", elkezdi arra ösztökélni a lányt, hogy létesítsen testi kapcsolatot az informális csoport valamelyik tagjával, és ezzel kezdetét veszi a negyedik szakasz. Az informális csoport egyik előnye a "magánzóval" szemben, hogy amikor például az egyik loverboy vitát provokál, és szakít a lánnyal, a csoport egy másik tagja ott van, és nyomban átveszi a szerepét. Az ötödik szakaszban rábeszélik a lányt, hogy pénzért adja oda magát bárkinek.

Ha egy lány bekerül egy informális marokkói csoportba és dolgozni kezd, a csoport tagjait többé semmiféle gátlás sem tartja vissza attól, hogy szexuális viszonyt folytassanak a lánnyal. Így az is megtörténhet, hogy szép sorban a csoport minden tagjának szexuális viszonya van ugyanazzal a lánnyal: "Néha hetesben szerelmeskednek." Egy marokkói beavatott ezt tuizának nevezte. Elmondása szerint ilyenkor nem használnak óvszert: "Óvszerről szó sem lehet." Az óvszer a fizetős kuncsaft kelléke, De az afro-suriname-iaktól eltérően, a marokkóiak többnyire tartják magukat ahhoz a szabályhoz, hogy nem akarnak gyereket attól a nőtől, akivel nincsenek összeházasodva vagy akihez nem fűzi őket állandó kapcsolat. Bizonyos afro-suriname-i néposztályokba tartozó férfiak számára az, hogy az állandó partner mellett más nőkkel is viszonyt folytatnak, és ha épp úgy adódik, gyermeket is nemzenek, éppenséggel a férfiasság bizonyítéka és megerősítése.

A befogó megközelítés

Az utcai bizniszben utazó Ahmed kiválóan illusztrálja azt a fajta stricit, aki befogja a nőket. Ahmed rendszeresen ingyen kokainnal traktálta azokat a lányokat, akikkel - állandó barátnője mellett - hosszabb vagy rövidebb viszonya volt.

Ahmed: A'szem, csak pár állandó barátnőm volt, érted. Nem több. A többi hol hosszabb, hol rövidebb, hol hosszabb hol rövidebb, hol hosszabb, hol rövidebb. Ki-be, ki-be. (elvigyorodik) Ezzel a mostani barátnőmmel már hosszabb ideje járok. De amikor szórakozni megyek, sose viszek magammal nőt.

Paul van Gelder: De ott a kokain meg a lányok meg a ...

Ah: Úgy bizony! De épp ez benne az izgalmas. Pont ettől izgalmas.

PvG: Ezt magyarázd meg?

Ah: Na, figyelj! Tudod, milyen baromi frankó, amikor van nálad kokain, van pénzed, van füved, közbe-közbe lerendezel egy lányt, érted, meg dögös nők, zene, porszívás, érted. Azok a csajok egy kis cuccért már ugranak is.

PvG: Tényleg? De akkor ez valami különleges diszkó lehet.

Ah: Á, járok én mindenhova. Jó hogy! Tudom én, mi a frankó meg a diszkrét. (elvigyorodik). Bezony, sok ám a drogos csaj. Az a sok csaj, akivel nekem volt dolgom, mind dzsánki lett. Úgy jött mind, hogy na egyszer kipróbálom. Most meg ott szívják a soron. Gebedtül néznek ki, irtó kutyául. Régen jártak hozzám. Még szépek voltak, szép volt a testük, na ezt már elfelejthetik. Néha, érted, kicsit okolom is magam érte.

Szex pénzért és anyagért

Köztudomású, hogy a drogkereskedés és a futtatás édestestvérek. Ezért szólok külön is arról, hogyan történik a fiatal nők befogása. Mert mihelyst kábítószerfüggő lett egy lány vagy fiatal nő, módosul a körön belüli pozíciója is. A pipát, amivel a kokaint vagy a cracket szívják, "második stricinek" is nevezik (Goldstein, 1992; Ratner, 1993). Az, hogy a stricitől és a pipától való függés a gyakorlatban hogyan alakul, a lány, a strici és a körülmények függvénye. A törvényre és rendre épülő társadalom mezsgyéjén az egyik lány több, a másik kevesebb önállósággal és ravaszsággal képes egyensúlyozni. Beszéltünk egy marokkói fiatalemberrel, aki egy kábítószerfüggő, holland kirakatprostituált őrző-védőjeként szokott rá a szerre:

"Eleinte házaknál dolgoztam egy marokkói drogdilernek. Aztán lett ennek a fickónak egy nője, egy holland barátnője. Egy darabig a kirakatban dolgozott neki. A fickó egy kicsit a stricije volt. Egyszer elmentünk Amszterdamba. Akkor keresett a fickó egy helyet a csajnak a vörös lámpás negyedben. De ha a csajod ott dolgozik, kicsit oda is kell rá figyelni. Na, így jöttem én a képbe. Én lettem a felvigyázó. Aztán idővel már össze is bújtunk. A csaj kábítózott. Aztán meg már én is. Na, aztán ... ő dolgozott. Tán hétszáz eurót is kerestem, hát mentem is egyből szerért. Mind a kettőnknek."

A kokainfogyasztástól még nem kerül a lány azonnal függő helyzetbe a stricivel szemben. Ha benn van a prostitúciós körforgásban, a kokainfogyasztás miatt a strici nehezebben is tudja ellenőrizni. Az amszterdami vörös lámpás negyedben beszélgettünk egy marokkói bennfentessel, aki azt mondta, hogy a kokaint használó lányoknak a stricik csak kis adagokat adnak, hogy tovább bírják a munkát. Néha előfordul, hogy a lány megpróbálja az utcai dílertől beszerezni a hiányzó mennyiséget. Ilyenkor a díler úgy csinál, mintha kuncsaft lenne. Ha a strici erre rájön, van nemulass. Elkezdi például ellenőrizni, hogy a lánynak hány kuncsaftja volt. Mindig vannak azonban olyan kuncsaftok, akik a fizetős szexet kokainfogyasztással kombinálják. Így aztán a lány mégis hozzájut az adagjához.

Ha maguk a stricik is kokainfüggők, akkor az ilyesmi arra ösztönözheti őket, hogy alaposabban körmére nézzenek a lánynak. Egy marokkói strici, Rasid mesélte nekünk a következő történetet egy kokainfüggő lányról, aki akkoriban épp egy szintén kokainfüggő afro-suriname-i stricinek dolgozott.

Rasid: Ismertem egy holland lányt, amikor egy illegális drogárusító helyen dolgoztam. Majdnem mindennap ott volt. Az a lány most Ramonnak dolgozik. Öreg, esküszöm, hogy igaz. Még beszélgetnie sem szabad senkivel. Ha csak annyit kérdezek: "Na, hogy vagy?" Csak ennyit, hát az ember csak köszön annak, akit ismer. "Ne, ne, ne, ne beszélgess velem! Figyel a barátom." Na, gondolom magamban, neked baszki jól átmosták az agyad!

Paul van Gelder: Ahá.

Ra: Így beszél mostanában. Pedig mennyiszer adtam neki ingyen. Meg olyat is mond, hogy a pali jól bánik vele. Na ezt vedd le! Eldobom az agyam.

PvG: Pedig még te se beszélgethetsz vele.

Ra: Nem bizony. Az a Ramon azt mondja nekem: kóser vagy nálam, de hagyd azt a kurvát, hadd dolgozzon!

PvG (nevet): Ezt mondja neked?

Ra: Halál komoly!

Amikor megkérdeztük Rasidot, miért használnak ilyen aszfaltstílust azok a stricik, akiket aztán már végképp nem nevezhetünk loverboynak, Rasid ezt a választ adta:

"Egy nőt akkor tudsz nagyon sokáig dolgoztatni, ha csontkeményen bánsz vele. Ramon azt mondja a nőknek: »Elmész dolgozni és pofa be!« Csak így egyenesbe. Semmi gyengédség, semmi szex, nuku. Mert a kényeztetősdi jó meg szép, de egy adott pillanatban fog a csaj magának valakit, aki leköröz téged."

Marokkói loverboyok a prostitúcióiparban

"Mikor kúrhatlak már meg?" kiáltott oda arabul egy marokkói fiú annak a fiatal lánynak, akivel sétáltam. A fiú, akárcsak a lány, a Marokkó északi részében fekvő Atlasz-hegységből származott. Ha az odavalósi fiúk között harc dúl, akkor ott szinte biztos, hogy valami nő van a háttérben. Egy marokkói tinédzser ezt így magyarázta el nekünk: "Amikor verekszünk, akkor annak többnyire egy lány az oka. Ha meglátom például, hogy egy fiú a húgommal sétál az utcán, akkor az nekem nem tetszik. Először csak figyelmeztetem. Másodszorra viszont már nekimegyek." Egy marokkói fiatal nő jobban teszi, ha családon belül vagy egy tiszteletnek örvendő férfi személyében keres magának partnert. Ezt az a nő is megtapasztalhatta, akivel aznap este együtt indultunk el, hogy felfedezzük magunknak a helyi loverboy világot. Egy fiatal nő egyedül fitnához (káoszhoz) vezet, hangzik a népi bölcsesség. A marokkói lányokat futtatók világában valóban a végletekig fokozódik a női nem körüli rivalizálás.

Feltűnő, hogy a fiatal marokkói férfiak először többnyire szóban közelednek a nőkhöz. Ez történhet kedves szavakkal, vagy hogy utcai stílusban oda szólnak az elhaladó nőknek, de történhet káromkodás, vagy durva sértés formájában is. A fiatal nők többnyire a szemükkel jeleznek. Amikor egy kávéházban ültünk, beszélgetőtársam felhívta a figyelmemet két marokkói nőre, akikről úgy vélte, hogy prostituáltak. Megkérdeztem, miből következtet erre. Azt mondta, a nézésükből jutott erre a következtetésre: