Vissza a kertvárosba
az amszterdami körgyűrűn innen és túl[1]
________________
PAUL SCHEFFER

 

I. Egy nagyszerű terv

Hadd meséljek el valamit a nagyapám évszázadáról és akkor azonnal megértik, miért követhetem Geert Makot ezen a poszton.[2] Nagyapám hosszú éveken át irányította az amszterdami várostervezési munkákat, bár nem egy egész évszázadon át - így már azt is értik, miért nem érhetek mégsem Mak nyomába -, de azért az emberi élethez viszonyítva mégis igen sokáig, egészen pontosan 1928-tól, amikor kinevezték a (közmunkák hivatalához tartozó) városfejlesztési osztály élére, egészen 1952-ben történt nyugdíjazásáig. Ezek izgalmas évek voltak, különösen persze az a korszak, amikor 1934-ben Cornelis van Eesteren, Theo van Lohuizen és nagyapám irányításával elkészült a ma már nagy hírnévnek örvendő Általános Városrendezési Terv.[3]

Memoárjaiból, e lényegében befejezetlenül maradt visszaemlékezésekre némiképp túlzásnak is tűnik ez a szó, világossá válik számunkra, mi motiválta és hogyan gondolkodott. Írásait olvasva feltűnő a meglehetősen távolságtartó hang, a szinte magától értetődő szakértelem és a közügyek iránti odaadás. Amikor 1928-ban hivatalba lépett, a közigazgatási hivatal vezetője e szavakat intézte hozzá: "Scheffer úr, legyen tudatában annak, hogy ez nehéz, de nagyon szép munka, és tegyen meg mindent azért, hogy ez egy nagyszerű terv legyen. Amszterdam nem éri be kevesebbel. Mi itt nem szeretjük a kisvárosi szöszmötölést!" Nagyapám, mint mindig, ezúttal is kimérten válaszolt: "Mily kellemes muzsika ez egy várostervező fülének, akit többnyire megtakarításokra kényszerítenek."

Inkább gyakorlati beállítottságú, mintsem elméletekkel bíbelődő ember volt, inkább szabadelvű, mint szociáldemokrata. Visszaemlékezéseiből, ahogy más írásaiból is, leginkább valamiféle "mérnökszocializmus", tehát az alakíthatóság eszméje rajzolódik ki, melynek alapját a tudományos meggyőződés és nem a pártpolitikai vonzalom képezte.

Valamikor 1927 táján ez aztán egy csinos kis politikai kudarchoz is vezetett. Ez a kudarc számomra több okból is tanulságos. Kernkamp professzorral, a De Groene Amsterdammer című hetilap főszerkesztőjével együtt az önkormányzati választásokra szerettek volna összeállítani egy "független pártonkívüliek" alkotta listát. A függetleneknek az lett volna a feladatuk, hogy szakmai és nem pártpolitikai szemmel vizsgálják meg, megvalósíthatók-e a többi párt javaslatai. Visszaemlékezéseiben nagyapám leírja, hogy jutott eszébe ez az ötlet: "Másokhoz hasonlóan én is megcsömörlöttem a pártpolitikától. Kiderült, hogy az értelmiség körében nagyon sokan érezték ugyanezt az undort." A kezdeményezés teljes kudarcba fulladt. Ennek okát ő maga abban látta, hogy "a jelek szerint túl liberális volt", ha valaki nem kötelezte el magát valamelyik ideológia mellett.

Számára az ihletet elsősorban a garden-city, a kertvárosok megteremtéséért indított mozgalom adta, mely Howard és Osborne vezetésével Nagy-Britanniából indult el. A reform vagy kicsit általánosabban a várostervezés iránti igény egyértelműen onnan eredeztethető, hogy a Viktória korabeli Angliában az akkori eufemizmussal bontásra érett városrészeknek nevezett, elmondhatatlanul szegény, áttekinthetetlen és túlzsúfolt londoni nyomornegyedeket erkölcsi szégyennek és a társadalmat veszélyeztető tényezőnek tartották. Hollandiában a Pierson-Goeman Borgesius vezette liberális kormány idején, 1901-ben elfogadott lakástörvény megalkotását hasonló megfontolások ösztönözték.

A kertvárosokért harcoló mozgalom kulturális indíttatásánál fogva szerette volna azt is megakadályozni, hogy a város a civilizációs hanyatlás egyik fészkévé váljon. Az új eszme, a kertváros, lehetőséget teremtett arra, hogy ötvözzék a város és a vidék legjobb tulajdonságait. A cél az volt, hogy a központi városon kívül kisebb, önjáró városokat hozzanak létre és ezeket a nyakló nélküli növekedés megakadályozása érdekében zöld gyűrűvel kívánták védeni. Számomra mindebben az a legfontosabb, hogy a kertvárosokért küzdő mozgalom, a modern értelemben vett várostervezés eredetileg egy szociális problémára keresett megoldást, mégpedig arra, hogy a szegénység, illetve a hátrányos helyzet bizonyos városrészekben koncentrálódott, és ez veszélyt jelentett a társadalmi stabilitásra és az erkölcsi rendre. A lakókörnyezetbe való beavatkozás és az alul lévő rétegek felemelésének vágya elválaszthatatlanul összekapcsolódott. Hadd idézzem ismét Lou Scheffert: "Úgy tűnik, hogy ez az eszme világnézettől függetlenül nagyon sok embert megfogott. Olyan férfiuk támogatták, akikben volt társadalmi felelősségtudat és akik komoly szakismerettel és nagy elszántsággal rendelkeztek."

 

II. Egy új szociális probléma

Napjainkban, kereken hetven évvel az Általános Városrendezési Terv után, folyik a Nyugati Kertvárosok nagyszabású átalakítása.[4] Ahogy az előző századfordulón a kertvárosok jelentették a választ egy új társadalmi problémára, úgy most - szándék szerint - az átalakítás volna a válasz egy újabb társadalmi problémára. A Bijlmerhez hasonlóan,[5] a Nyugati Kertvárosokban is alaposan felhalmozódtak a problémák. Ezeket most ugyanúgy, ahogy egykor, a lakókörnyezetbe való fizikai beavatkozással próbálja megoldani a város. Nem kevesebb mint 13 500 bérlakást bontanak le, ami az összállomány egyharmada, hogy a helyükre 24 000 új lakást építsenek. A Nyugati Kertvárosokból "parkvárost" szeretnének kialakítani, amelyet térbeli kohézió, gazdasági életerő, gondozott közterületek és változatos lakókörnyezet jellemez. Gyakran és szívesen hivatkoznak arra, milyen kedvező fekvést biztosít a területnek a repülőtér, Schiphol közelsége, illetve a kiváló közlekedési összeköttetések sokasága.

A cél most is egy új társadalmi kérdés, mégpedig az integráció kezelése, amely Hollandia szinte valamennyi nagyvárosi területén, de a velünk szomszédos országokban is felvetődik, és szoros kapcsolatban van az elmúlt negyven évben történt bevándorlással. Milyen problémákról van itt szó? Mindenekelőtt arról a demográfiai változásról, amely egészen más jellegű, mint az a fajta lakosságnövekedés, mely a tizenkilencedik század végén kezdődött és amellyel a nagyapám nemzedéke küszködött. Most nem nő a lakosság, viszont rohamtempóban változik az összetétele. A kihívást számunkra a nagy számok törvénye jelenti. Még két év, és átbillen a mérleg, 2006-ban az amszterdami lakosság többsége bevándorlókból áll. Amikor bevándorlókról beszélek, pontosítanom kell, mert ebben a statisztikában az ipari országokból érkezettek is benne foglaltatnak - de ez akkor is jelképes fordulópont. Az egymást erősítő folyamatok esetünkben azzal a következménnyel járnak, hogy mindenekelőtt a négy nagyvárosban, de nemcsak ott, a bevándorló fiatalok hamarosan meghatározó szerepet játszanak, illetve egészében véve a bevándorlók alkotják majd a többséget. A 4 és 17 év közötti korosztályban, amely több mint százezer gyermeket jelent, már most is 63 százalék a nem-nyugati bevándorlók aránya. A hollandok 33, a nyugati bevándorlók 4 százalékot alkotnak.[6]

A Nyugati Kertvárosokban ez a változás lélegzetelállító tempóban zajlott le. 1980-ban a nem-nyugati bevándorlók még csak a lakosság 8,6 százalékát alkották, ma ez az arány 54,6 százalék. Az előrejelzések 2015-re azt prognosztizálják, hogy a Bos en Lommer és a Geuzeveld/Slotermeer nevű városrészben a lakosság kétharmadát, míg az Osdorp és a Slotervaart/Overtoomse Veld nevű városrészben valamivel kevesebb, mint 57,2 százalékát alkotják majd. A város egészében az etnikai kisebbségek aránya 44,9 százalék lesz. Megjegyzendő, hogy a tíz évvel ezelőtti előrejelzések a város egészére vonatkozólag igen pontosnak bizonyultak, viszont tévedtek a városon belüli megoszlást illetően. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a Nyugati Kertvárosokban jelentősen alábecsülték a bevándorlók számát, ami egymást erősítő tendenciákra, egyebek közt "a fehérek menekülésére" utal.

A változás következményeit mindenki látja. Bármilyen lenyűgöző is a mai kertvárosokban zajló nekibuzdulás, továbbra sem hagy bennünket nyugodni a kérdés, amely az "Irány a Parkváros 2015" névre keresztelt tervben inkább csak úgy mellékesen fogalmazódik meg: "A megbízók szeretnének választ kapni arra a kérdésre is, hogy a fizikai-szerkezeti megújítás és a társadalmi megújítás egyesíthető-e vagy legalább párhuzamosan összekapcsolható-e?" Nesze semmi, fogd meg jól! Megújul ugyan a kertvárosok felszereltsége és építési szerkezete, de mi lesz mindeközben az ott lakó emberekkel?

Itt lényegében két kérdésről van szó, a társadalmi egyenlőtlenségről és az etnikai szegregációról. Ha megnézzük a szociális mutatószámokat, szembtűnő, hogy az 1995 és 2003 közötti időszakban az egész városra számítva csökkent a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők száma. De ami igazán érdekes, hogy ez a csökkenés a családoknál nem észlelhető. Ott kis túlzással azt látjuk, hogy vannak magas jövedelmű és alacsony jövedelmű családok. Más szóval, kevés a közepes jövedelemmel rendelkező család és számuk folyamatosan csökken. Ezek a családok ugyanis elhagyják a várost. Lassacskán csak a gazdag és a szegény családok maradnak itt. Aki az oktatásban tapasztalható szegregáció okait kutatja, erről se feledkezzen meg!

A szociális mutatók közé tartozik a lakosság iskolázottsági szintje is. Bos en Lommerban az iskoláskorúak 89, Geuzeveldben 73 százaléka nem-nyugati származású és alacsony iskolázottsági szinttel rendelkezik. Ha megnézzük, hogyan néznek ki városrészekre lebontva az általános iskolai záróvizsga eredményei, és összehasonlítjuk az 1999-es és a 2003-as adatokat, azt látjuk, hogy azok bizonyos helyeken enyhe javulást, másutt stagnálást mutatnak. A záróvizsga-eredményeket azonban megfelelő visszafogottsággal kell kezelni, mert nem adnak teljesen valósághű képet. Egyes becslések szerint 10-15 százalék lehet azoknak a harmatgyenge tanulóknak az aránya, akiket nem bocsátanak vizsgára. Velük kapcsolatban szokás "mérési perverzióról" beszélni. Ráadásul nem nyilvánosak az etnikai csoportokra lebontott eredmények, ami meglehetősen furcsa. Azt tudhatjuk, hány marokkói börtöntöltelék van, azt viszont már nem, hogyan tanulnak a török gyerekek az iskolákban. Mérni és adatokat szerezni komoly probléma, különösen akkor, ha olyan kényes témáról van szó, mint amilyen a városokban uralkodó etnikai viszonyok kérdése. De az semmiképp se jó, ha ezeket az adatokat nem kaphatjuk meg és nem tekinthetjük át.

Érdemes megnézni a középfokú oktatás szám- és teljesítményadatait - az amszterdami középfokú záróvizsga-eredmények nem az országos átlag irányába mutatnak, ami ismét arra utal, hogy a javuló alsófokú záróvizsga- eredmények lehet, hogy maszatosak. Ha megnézzük, hányan maradnak ki az iskolából, a város egészére vonatkozóan nem túl rózsás a kép - a középszintű és az annál egy fokkal gyengébb színvonalú szakképzésben 40, illetve 20 százalék az iskolából kimaradók aránya -, az érintett városrészekben pedig még ennél is rosszabb a helyzet. Az iskolából való kimaradás, a fiatalkorú bűnözés, a tartós munkanélküliség tekintetében igencsak problematikus számadatokkal találkozunk. Szembeötlő a különbség a Nyugati Kertvárosokra jellemző, az átlagosnál rosszabb közbiztonság és a tervekben megfogalmazott élhetőbb légkör, illetve az alacsony képzettségi szint és a parkváros, koncepcióban 2015-re jövendölt nagyobb gazdasági vitalitás között.

Ugyanez a helyzet a város egészére vonatkozóan. A városvezetés ezt írja egyik újabb városvíziójában: "Amszterdamban megvannak az alapfeltételek ahhoz, hogy a város meg tudjon felelni a világgazdaság támasztotta követelményeknek." Örvendetes ez a fajta szemléletváltás. A városok ugyanis túl sokáig vergődtek a hátrányos helyzettel kapcsolatos problematika csapdájában, és túl sok energiát pazaroltak arra, hogy "valahogy egybetartsák a dolgokat". Amszterdam esetében így most az a nagy kérdés, hogy vajon az aktív lakosság képes-e megfelelni a tudásgazdaság támasztotta követelményeknek. Azt látjuk ugyanis, hogy egyre nő a távolság azok között, akik képesek lépést tartani a globalizálódó gazdasággal, és azok között, akik egyre jobban leszakadnak. Ez a távolság nem úgy általában a bevándorlók és a hollandok közötti választóvonal mentén keletkezik. Tapasztalataink szerint a bevándorlók csoportján belül is nő a szakadék a középosztályba sikeresen felkapaszkodók és a leszakadók között. Ez nem holland vagy amszterdami sajátosság. Saskia Sassen három világváros (New York, London, Tokió) legális és illegális bevándorlói között végzett összehasonlítást, és arra a következtetésre jutott, hogy polarizálódik a munkaerőpiac. Az egyik oldalon egy busásan megfizetett elit áll, amelynek a legkülönbözőbb szolgáltatásokra van szüksége, a másikon egy egyszerű foglalkozásokra szakosodott, rugalmas, informális munkaerőpiac. Ez a fajta megosztottság jövedelmi egyenlőtlenségekhez vezet, és mintha a bevándorlást épp erre az ipari világban zajló általános fejlődési trendre találták volna ki.

A The Global City című könyvben a kutató mindebből ezt a következtetést vonja le: "A bevándorlás újra termelődik, ezért létrejöttéhez sajátos körülmények szükségesek. Úgy tűnik, hogy a könyvünkben vizsgált alapvető folyamatok közül kettő - a gazdaság nemzetköziesedése, amely a vizsgált városokban koncentrálódik és a munkaviszonyok informalizálódása - fontos szerepet játszik abban, hogy új bevándorlás támad és az könnyebben lel befogadásra." Az is fontos, amit Sassen a bevándorló csoportok helyzetével kapcsolatban mond: "Kettős fejlődés figyelhető meg. Miközben a dolgozók és a háztartások egyre nagyobb hányada fokozatosan elszigetelődik és gazdaságilag haszontalanná válik, mások rendszertelen, rendkívül rugalmas és olcsó munkaerő formájában tökéletesen be tudnak illeszkedni." A bevándorlásra tehát ösztönzőleg hat a munkaerőpiac kettészakadása és egyúttal meg is könnyíti.

Ezek a megállapítások önmagukban véve számos nyugati városra érvényesek. Egy olyan országban azonban, mint Hollandia, a jövedelmi viszonyok azt mutatják, hogy a jóléti állam tompítja a fentebb leírt dualizálódást, illetve kettészakadást. Hadd tegyek ehhez hozzá még két megjegyzést: miközben a jóléti állam védelmet nyújtott az alullévőknek, nagyfokú inaktivitást gerjesztett. Az így keletkezett viszonylag magas munkanélküliség a marginalizálódás és a kirekesztés új formáit teremtette meg. A jövőben arra kell számítani, hogy a globalizáció kikezdi a tőke és a munka között kötött kompromisszumot: a magas szintű szociális védelem lassan, de biztosan gyengülni fog, de azért nem süllyed brit vagy amerikai szintre.

 

III. Szegregáció és integráció

Sok városban a térbeli szegregáció és a társadalmi kettészakadás összefügg egymással. A társadalmi változások a térben is megjelennek. Amszterdamban egyre inkább egy körgyűrűn belüli és egy azon kívüli részből álló város képe rajzolódik ki. Az A10-es út nemcsak fizikai akadályt képez a háború előtti és utáni város között, de egyre inkább társadalmi és kulturális választóvonalat is, amelynek egyik lényeges eleme az etnikai hovatartozás. Már csak ezért is fontos minden olyan kísérlet, mint ami a Bos en Lommerpleinen zajlik. Itt az A10-es autópálya mindkét oldalán folyik az építkezés. Jelképes jelentősége is van annak, hogy térbeli értelemben ismét összekapcsolják a várost: meg kell teremteni azokat a hidakat, amelyek összekötik a körgyűrűn belül és kívül fekvő várost.

Hadd szóljak most néhány szót a szegregációról! Milyen méreteket öltött és mik a következményei? Ma már senki sem vitatja, hogy Amszterdamban erősödik a szegregáció, többek közt az itt vizsgált lakóterületeken is. A demográfiai adatok magukért beszélnek.

A Kohstamm intézet jelentése megerősíti, hogy az amszterdami iskolákban komoly szintű szegregálódás zajlik. Íme néhány számadat: A 201 alapfokú iskolából 127-ben a tanulók több mint fele alacsony képzettségű bevándorlók gyermeke. Az általunk górcső alá vett városrészekben szinte teljesen elkülönültek egymástól a fehér és a fekete iskolák[7], már csak azért is, mert sok őshonos lakos máshol járatja iskolába gyermekét.

A fekete és fehér iskolák teljesítményéről megoszlanak a vélemények, de a Kohnstamm jelentésben az az igazán elkeserítő, hogy az egyoldalú összetételű, szinte csak bevándorló gyerekek látogatta iskolák kognitív következményeit (azaz a társadalmi és kulturális szegregációt) firtató kérdésre szinte csak és kizárólag egy "mintha jobb lenne a vártnál" típusú választ kapunk. Erről nem szívesen beszélnek, mert az "iskolaigazgatók attól tartanak, hogy a bőrszín, a származás és a gyenge teljesítmény összekapcsolása negatív lélektani hatást vált ki".

De hát nem az igazságot keressük? Azt mondhatnánk, hogy itt ismét a mérni és tudni problémájával találjuk magunkat szembe. Ugyan kinek árt, ha tisztában vagyunk például azzal, hogy a bevándorló családok nyelvileg hátrányos helyzetben vannak? Nehézségeiket csak felerősíti az olyan egyoldalú környezet, mint amilyennel a Bos en Lommer nevű városrészben találkozunk, ahol évről évre romlik az iskolakezdő gyerekek nyelvi szintje. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az elmúlt harminc évben a bevándorlás következtében a tanulók átlagos színvonala egyre inkább süllyed. Az etnikai kisebbségekből származó gyerekek több mint 60 százaléka az általános iskola után az alsószintű szakképzést választja, míg a holland tanulók esetében az arány épp fordított: majd kétharmaduk gimnáziumban folytatja tanulmányait. Ilyen körülmények között alapvető kérdés, hogy az iskolák egyoldalú összetételének nincs-e külön is hatása a tanulási teljesítményekre. Ha pedig igen, akkor azon nem segít a vizsgaeredmények kozmetikázása.

A szegregáció társadalmi következményeivel kapcsolatban kisebbek a véleménykülönbségek. Aki megnézi a társadalmi interakció mintáit - mekkora az esélye, hogy a bevándorlók és a hollandok kapcsolatba kerülnek egymással - egyértelmű tendenciákat lát.[8] Erről az egyik kutató, Jaco Dagevos a következőt mondja: "A bevándorló és az őshonos fiatalok nem igazán keverednek egymással." Ezt máshol kicsit erősebben is megfogalmazza: "Hollandia egészét illetően nemrég megállapították, hogy a kisebbségek baráti köre az elmúlt tíz évben egyre inkább saját csoportjuk tagjaiból áll. Ennek legfőbb oka minden bizonnyal az erősödő szegregációban keresendő."

Bizonyos negyedekben vagy iskolákban tehát felhalmozódnak a hátrányok. Ez nemcsak azt vonja maga után, hogy létrejön és önmagát erősíti "a szegénység kultúrája", hanem azt is, hogy felerősödnek a demokrácia mindennapi működését veszélyeztető társadalmi problémák. Az elmúlt években ennek többször is szemtanúi voltunk. A szegregáció tehát nemcsak az érintett csoportok egyenjogúsodását lehetetleníti el, de aláássa a megbékélést is, azaz azt a lehetőséget, hogy a társadalom békésen oldja meg a maga konfliktusait. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert a kutatók csak a bevándorló csoportok sorsának jobbrafordulását látják, és szinte nem is vizsgálják az újonnan érkezettek és az őshonosok közötti interakciót, a multikulturális drámáról folytatott vitának ezt az oldalát, mondhatni, észre sem veszik.

 

IV. Falu a városban

Ha jobban ismertük volna a klasszikusokat, reálisabb elképzeléseink lehettek volna a bevándorlással járó problémákról és jobban megértettük volna a szegregáció hátterét. Most már tapasztalatból tudjuk, hogy kellemetlen és nehéz problémákkal van dolgunk, már csak azért is, mert a bevándorlók jelentős hányada falusi társadalmakból származik. Próbáljuk meg elképzelni magunknak azt az időutazást, amit akkor teszünk meg, amikor az Atlasz-hegység vagy Anatólia valamelyik faluközösségéből átmegyünk Amszterdam, Birmingham, Lyon vagy Frankfurt nagyvárosi társadalmába!

Senki sem lepődik meg azon, hogy eközben a legkülönbözőbb kulturális rövidzárlatok következhetnek be. Inkább az volna furcsa, ha mindez nem járna összeütközésekkel. Gondoljunk csak bele, hogy a falu közösségéből a névtelen városba való átmenet saját országon belül sem olyan egyszerű, hisz ilyenkor egy többnyire hagyományos vallásos kultúrából egy liberális, az esetek többségében világi társadalomba lép át az ember. A mi esetünkben tulajdonképp egyszerre két (át)lépés is történik, és ettől a hagyományosból a modernbe vezető út még hirtelenebb lesz. A két társadalmi formát a következő ellentétpárokkal jellemezhetjük: jövőre irányuló hit - a múlt tisztelete; egyenlőség - hierarchia; univerzalitás - partikularizmus; egyén - közösség; igazságosság - előjogok.

A gyerekekhez való viszony változása talán a bevándorlás egyik legkellemetlenebb következménye, mert a sokakra jellemző, nagyfokú bezárkózás azzal jár, hogy az illető egyre jobban elidegenedik saját fiaitól és lányaitól, hisz ők a társadalommal szemben ekkora távolságot nem tudnak és nem akarnak megengedni maguknak. A nemzedéki konfliktusban önmagában véve nincs semmi furcsa és meglepő, de sok bevándorló családban túl nagy lett a nemzedékek közötti távolság. Sok szülő nem tudja felkészíteni gyermekét a társadalomban való életre, mert nem ismeri annak a nyelvét, szokásait és hagyományait. Az elkeseredésnek szemmellátható jelei vannak. Ezek az emberek úgy érzik, hogy mindenüktől megfosztják őket. Farah Karimi parlamenti képviselő ezt így fogalmazta meg: "Hollandiában nyilvánvalóan multikulturális dráma zajlik. Ez főként a bevándorló családok otthonaiban játszódik le." Kemény konfliktus dúl a férfiak és a nők, a szülők és a gyermekek, az élők és a holtak közötti viszony hagyományos és modern felfogása között. Nem könnyű kompromisszumot találni a sorsszerű gondolkodás meghatározta és az egyén akaratára épülő kultúra között. Egyik regényében Fouad Laroui így jellemzi az apa-fiú viszonyt: "Abal Khail szerette a fiát, de nem tudta, hogyan mondja el neki. Aggódott miatta, abban az országban, amelyet alig értett. Megpróbáltam kideríteni, volt-e a fiának bűntudata. Feleslegesen fáradtam, mert az apát gyötörte bűntudat. Magát okolta, amiért a fia a hitetlenek országában nőtt fel. Óvni akarta minden veszélytől, minden csábítástól, csapdától." Az anya még kevésbé tudott mit kezdeni a helyzettel.

Hadd ismételjem meg: bárcsak jobban ismertük volna a klasszikusokat! Hisz olvassuk csak el, mit írt 1952-ben Robert Park, a híres chicagói szociológiai iskola megalapítója a chicagói bevándorlóvilágban, a látványosan fejlődő gettókban szerzett tapasztalatai alapján! Hogy Little Italyt Little Hellnek csúfolják, hogy tizenötezer szíciliai parasztcsaládból származó, tanulatlan ember nyomorúságos viszonyok közt tengeti életét, hogy a mindennapi létfenntartás fogságában él. Park tudta, hogy mindez a vidékről városba történt átmenet következménye és hogy főként a bevándorlók gyerekei alkotta második nemzedék zavarodik össze és veszti el tájékozódási képességeit. Hallgassák csak meg, mit írt a húszas években: "Ilyen körülmények között huzamos időn át egyfajta harc dúlt a szülőföldről hozott társadalmi rítusrendszer, erkölcsi rend és az amerikai környezet hatása között. A magukkal hozott érintkezési formákra épült társadalmi kontroll a második nemzedékben darabjaira hullott."

Már 1925-ben leírta, milyen egyéb tényezők játszottak szerepet ebben a folyamatban: "Az individualizálódás és a társadalmi szétaprózódás korában élünk." Kicsit később Park ezt írta a marginalitás okairól: "A városokban a bevándorlás egy más típusú személyiséget hozott létre. Az az energia, melyet egykor a hagyományok és a szokások korlátok közé szorítottak, mostanra elszabadult. Az eredmény egy kulturális elegy: egyének, akik a társadalom peremén két olyan kultúra között élnek, amelyeket nem tudnak igazán magukévá tenni, sem egymással összeegyeztetni." Arra, aki napjainkban elemzi a kertvárosokban élő családok társadalmi jellegzetességeit, ezek a megállapítások a megvilágosodás erejével hatnak. Azért alakul ki szegregáció, mert ezek az emberek a városban is a maguk korábbi falusi életét akarják folytatni.

 

V. A keveredés lehetőségei

Az egyenlőtlenségeknek és a szegregációnak vannak olyan látható formái, melyek egyebek mellett a nagyvárosokban és így a Nyugati Kertvárosokban is bekövetkezett demográfiai változás következményei. Ugyanakkor nagy a bizonytalanság azzal kapcsolatban, vajon a társadalmi béke fenntartását biztosító hagyományos eszközök elégségesek-e egy olyan korban, amikor a világot felforgató káosz immár a határainkon belül is érzékelhető. Több mint jogos a bizonytalanság, mert nőttek a társadalmi és kulturális távolságok és ezeket már nem olyan könnyű áthidalni.

Mindezek ismeretében, hogyan tekintsünk a Nyugati Kertvárosok rekonstrukciójára? A szándékok korántsem egyértelműek. Egyesek azt állítják, hogy az etnikai csoportok vegyítése a cél, és amikor korszerűsítik a kertvárosokat, kifejezetten arra törekszenek, hogy őshonos hollandokat is oda csábítsanak. Mások inkább társadalmi keveredést szeretnének, mégpedig úgy, hogy maradásra bírják a bevándorlók alkotta középosztályt. Ennek eszközét e csoport lakókörülményeinek javításában látják. A szerkezet átalakítása mögött mindkét esetben ugyanaz a szándék, a lakosságpolitika egyik formája, a vegyítés rejlik. Az osztály vagy a bőrszín, az osztály és bőrszín szerinti elkülönülést mindkét megközelítés problémaként érzékeli és kezeli.

Az ellenállásnak is vannak látható jelei. Azok a városvezetők, akikkel a Nyugati Kertvárosokban találkozik az ember, szinte másról sem tudnak beszélni, mint hogy a szerkezet átalakításának az elviselhetőség határain belül kell maradnia. Ezzel arra utalnak, hogy a lakók között komoly nyugtalanság és szorongás tapasztalható, mert sokan úgy élik meg ezt az egészet, mintha szanálni akarnák őket a lakóhelyükről. Sokan nem hisznek a visszatérésüket szavatoló garanciákban. Azt követelik, hogy "állítsák le a bontásokat, figyeljenek oda jobban a megújítás társadalmi oldalára és építsenek a tervezettnél több szociális bérlakást". A Nyugati Kertvárosok lakosait tömörítő szervezetek által a tegnapi Het Parool című lapban közzétett kiáltványban ezek a legfontosabb pontok. Követeléseikre azonban már korábban egyértelmű választ kaptak. Hadd idézzek ugyanezen újság egy másik számából: "Ez az állomás már mögöttünk van" mondta a lakásszövetkezet nevében Grotendorst úr, aki a gyűlés résztvevői közt "számos régi vörös kádert" vélt felfedezni. "Ezek az emberek körömszakadtukig ragaszkodnak a kertvárosokról rögzült régi képhez. A többség azonban változást akar. Az emberek csapatostul fordítanak hátat a kerületnek. Ezeknek az avítt gondolkodású embereknek a gyerekei és a szomszédai. Őket igenis vonzzák az alacsonyabb sorházak és apartmanok. Akár tetszik nekik, akár nem, itt változás lesz."

Herbert Gans, amerikai szociológus Emberek és Tervek (People and Plans) című, 1968-ban megjelent és alapműnek számító könyvében megkérdőjelezi azt az állítást, hogy valamely városrész, illetve városnegyed gazdasági teherbíró képességének jót tesz a különböző társadalmi csoportok egymással való vegyítése, míg egy bizonyos homogenitás segíti a társadalmi érintkezést. Véleménye szerint mind a heterogenitás előnyeit, mind a homogenitás hátrányait el szokták túlozni. A "kiegyensúlyozott közösség" (balanced community) eszméjének, amikor a közösség az egész lakosság összetételét tükrözi, vannak problematikus oldalai. Lehet, hogy a léptékeken múlik minden. Nem feltétlenül probléma, ha néhány utca vagy háztömb, akár etnikailag is, bizonyos egyoldalúságot mutat, ha a városrész vagy a városnegyed szintjén sokszínűség uralkodik. Néhány lakásszövetkezet arra törekszik, hogy "sakktáblaszerű" szerkezetet alakítson ki, ahol a súrlódások elkerülése érdekében az apróbb egységekben egymáshoz igazodnak az életstílusok. A vegyítést gyakran az az egyszerű gondolat motiválja, hogy "akit megismerünk, azt megszeretjük", és ha az emberek megismerik egymást, nő a tolerancia. Gans szerint: "Egy arányosan összeállított közösség valószínűleg komoly politikai és kulturális konfliktusokkal jár." Kétségtelen, hogy a szegregáció időlegesen megszüntette a konfliktusokat. A különböző csoportok alig kerültek kapcsolatba egymással, ahol viszont mégis, mint a kertvárosokban, az őslakosok a lábukkal szavaztak. Az elmúlt években bekövetkezett változást nyilvánvalóan az okozta, hogy immár a középosztály is érzi a bevándorlás hatásait, így a szegregáció révén történő békés egymás mellett élés egyre nehezebbé vált.

A vegyítéstől sem várhatunk csodákat - a térbeli beavatkozással csak korlátozottan lehet befolyásolni az emberek viselkedését -, de a mai állapot, a hátrányok felhalmozódása részben a jószándék vezérelte várostervezés következménye. Ez eredményezte ugyanis azt, hogy bizonyos városnegyedekben annyira túlsúlyba kerültek a szociális bérlakások, hogy a hőn áhított egyenjogúsodás önnön ellentétébe csapott át: a nagy projektek nyomában romlás következett be. Mára egyértelművé vált, hogy le kell zárni azt a korszakot, amikor a nagyvárosokban nagyon kevés a magántulajdonban lévő lakás. Amszterdamban jelenleg a következő arányok vannak: a lakások 21 százaléka magánlakás, 55 százaléka szociális bérlakás, 24 százaléka pedig magántulajdonban lévő bérlakás. A Nyugati Kertvárosokban viszont még ennél is magasabb a szociális bérlakások aránya. Ha nő a magántulajdonban lévő lakások száma, tehát ha a lakásszövetkezetek értékesítési programba kezdenek, osztály és bőrszín tekintetében vegyesebb képet mutatnak majd a városnegyedek, így nem lesz olyan egyoldalú a kerületek szociális arculata. Minden szempontból ideje, hogy felmérjük és felszámoljuk azokat a nem kívánatos jelenségeket, amelyek azért alakulhattak ki, mert a nagyvárosokban túlságosan magas a szociális bérlakások aránya. Ez a kulcsa a kívánt változásnak. Annak a változásnak, amelyre sok bevándorló is vágyik, hisz a saját lakást az emberek még mindig társadalmi sikerként élik meg.

A lakásszövetkezetek azonban nehezen szánják rá magukat a váltásra. Vannak ugyan kivételek, de úgy tűnik, hogy a többség még mindig azt hiszi, hogy az ingatlankezelés a legfőbb feladata, és nem tudatosul benne kellőképp, hogy az eltorzult lakáspiac hatalmas társadalmi problémát okoz. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a lakásszövetkezetek immár gátjai és nem eszközei a társadalmi felemelkedésnek.

 

VI. A kultúra elfeledett pillére

Az önmagában nem elég, ha fellépünk a hátrányok térbeli felhalmozódása ellen. Ennél többre van szükség. Különösen akkor, ha a szegregáció mintái szívósabbnak bizonyulnak, mint amilyennek ma gondoljuk őket, ha másért nem, hát azért, mert működésbe lép a nagy számok törvénye. Ez pedig azt követeli, hogy az integráció megvalósítása érdekében használjunk más eszközöket is. Vagyis tisztázni kell, mit jelent a kultúraátadás, és erősíteni kell a polgártudatot. A kérdés tehát az, hogyan érhető el, hogy az embereket ne csak a közös anyagi tér, hanem a közös szellemi tér is összekösse.

Mintha volna egy alapvető különbség a nagyapám nemzedékéhez képest, mégpedig az, hogy egyre kevesebben hisznek a társadalom alakíthatóságában. A posztmodern társadalom elutasítja a tervszerű gondolkodást, és dicshimnuszokat zeng a "részekre töredezett városról". Vannak azonban olyanok, akik úgy vélik, hogy a területfejlesztés, a társadalmi egyenjogúsítás és a kulturális integráció még mindig nem függetleníthetők egymástól. Az előző nemzedék gondolkodását ez a megközelítés határozta meg, és a mai, teljesen más körülmények között érdemes volna ezt ismét felfedezni.

Nem csökkent, sokkal inkább nőtt a kultúra átadás iránti szükséglet. Ha az ember efféle kérdésekkel foglalkozik, nyomban feltűnik neki, hogy az Amszterdamhoz és Hágához hasonló városokban mennyire félresiklanak az ezzel kapcsolatos viták. Nagy a zavarodottság, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy lépten-nyomon mást se hallani, mint hogy milyen fontos a sokféleség. Ma már jobban látjuk, hogy hiba, ha túlhangsúlyozódik a különbség és elmismásolódik a közös normák iránti igény. Nem minden sajátosságot vagy identitást kell tiszteletben tartani. A türelem korántsem semleges fogalom, hisz egy olyan kultúrában gyökerezik, mely az emberi jogokon és a pluralizmuson alapul. A kulturális modernitás európai hagyomány, és társadalmunkban meghatározó normának számít. Itt van például a vallásszabadság: aki erre a jogra hivatkozik, tekintse kötelességének a másképp gondolkodók szabadságának védelmét is.

Ali Madanipour, brit szociológus írja: "A társadalmi kirekesztés, illetve integráció kérdése nagyrészt a hozzáférhetőségen áll vagy bukik, a döntéshozatalhoz, a segélyforrásokhoz és a közös történetekhez való hozzáférésen." A hangsúly szinte csak és kizárólag a politikai oldalra, a döntéshozatalban való részvételre és a gazdasági oldalra, az eszközökhöz való hozzáférésre esik. Az integráció kulturális oldaláról, a közös történetekről többnyire meg szoktak feledkezni.

Ma már, bár még csak tétován, az emberek kezdik belátni, hogy a társadalom számára létfontosságú egyfajta kánon, azaz egy történelmi és irodalmi alapszövegek képezte mag, melyet az iskolának kell átadnia. Egy ilyen kánon persze állandóan fejlődik, és ha jó, kritikus önreflexióra ösztönöz, de ezt mindenkinek ismernie kell. Hogyan akarnak az emberek beszélgetést folytatni egymással, ha már nincsenek közös kapcsolódási pontjaik? El kellene gondolkodni azon, hogy kapcsolódási pontok híján hogyan kap értelmes jelentést a véleménykülönbség? Az efféle megjegyzések dühös reakciókat váltanak ki, ami arra utal, hogy érzékeny pontra tapintanak rá. Ki kell találnunk, hogyan egyeztethető össze az örökséghez való hűség és a mások iránti türelem, és hogyan hozható összhangba az egyén befeléfordulása és a közösségért érzett felelősség. Jelenleg ezek a törekvések nem össze-, hanem széttartanak.

Nem véletlen, hogy valami hiányzik a nagyvárosok irányításpolitikájából. E politika három pilléren nyugszik, a fizikain, a társadalmin és a gazdaságin. Szerintünk azonban kell még egy pillér, a kulturális, mert anélkül hatástalan. Ez komoly hiányosság, hisz minden város keresi a választ arra a kérdésre, hogyan lehetne korszerű módon ösztönözni a polgártudat kialakulását, ahhoz pedig történelmi érzék szükségeltetik. Hisz mi más a polgártudat, mint annak belátása, hogy előttünk is volt valami és utánunk is lesz valami? Más szóval, csak az képes átérezni, hogy egy nagyobb egész - egy városnegyed, egy város vagy egy ország - része, aki a maga életcélját nemcsak az itt és most történő fogyasztásban látja. Igaza van Ahmed Aboutalebnek, aki azt mondja: "Bármilyen fontos is a nyelv, az integráció fontosabb. A teljesértékű polgár kötődik az új világhoz, a csoport tagja akar lenni, oda akar tartozni, együtt akar működni, és mindeközben átérzi a közös felelősséget."

A polgártudatról való gondolkodás egyebek mellett azt feltételezi, hogy tudatosabban bánunk a városi kultúrával. Nem is igen értem, hogy a gyerekek miért nem hallanak semmit vagy csak nagyon keveset városaik történetéről. Miért nem fogják őket kézen, és miért nem mesélnek nekik az épületek és az utcák hátteréről, a szokásokról és az érintkezési formákról? Miért van az, hogy az oktatás emészthetetlen absztrakciókkal operál? Miért nem ösztönzik az iskolákat arra, hogy festmények és más művészi megnyilvánulási formák segítségével alakítsák ki a gyerekekben a történelem iránti fogékonyságot? Ez nagyon fontos, és Geert Maknak igaza van: "Egyértelművé kell tenni, hogy az Amszterdam nyújtotta szabadság és jólét nemcsak arra való, hogy az ember nagykanállal behabzsolja, hogy Hollandia nem egy eleve adott világ, hanem évszázadok alatt tették azzá, ami."

A várostervezés is a megújítás és a múlt viszonyáról szól. Nem véletlen, hogy a Városmegújítás Tudásközpontja nevű intézmény könyvsorozatot jelentet meg a maradandó városmegújításról. Henk Döll és Paul Meurs A modern városok és a múlt című tanulmányában egyebek mellett arról is olvashatunk, mi a teendő a háború utáni lakónegyedekkel: "A kihívás abban áll, hogy a megújítás ne legyen kíméletlen. Épp az a lényeg, hogy a negyedeket gondos átalakítási folyamat keretében történelmi rétegekkel rendelkező városrészekké kell átépíteni." A kertvárosok megújításakor ez nagyon fontos kérdés.

A polgártudat a társadalom felsőbb rétegeiben kezdődik, legalábbis így kellene történnie, hisz azoknak, akiket nem őröl fel a napi létért folytatott harc, több lehetőségük van arra, hogy érdeklődéssel forduljanak tágabb környezetük iránt. Ilyen szempontból jobban oda kellene figyelni a bevándorlókból verbuválódott középosztályra, azokra, akik a leginkább vágynak a polgárlétre. A művészeket, a vállalkozókat, a tudósokat minden lehetséges módon arra kell ösztönözni, hogy maguk is töprengjenek azon, miként lehetne erősíteni a városhoz való kötődést. Ezt a fajta felelősséget manapság alig-alig érzik az emberek. A városrendezési terv éveiben ez másképp volt, és ebből akkor is tanulhatunk, ha más korban és más körülmények között élünk.

 

VII. Az együttélés tere

Rotterdamban és Amszterdamban, ahogy minden hozzájuk hasonló nagyvárosban, mondhatni mindennel megpróbálkoznak, bár Amszterdamban nem olyan élesek a viták, mint a Maas partján. Miközben a médiában óriási nyilvánosságot kapnak a "Verdonk-féle matricák"[9] és az ehhez hasonlatos ügyek, elkezdődtek és folynak olyan hosszú távú beavatkozások, melyekre, noha lényegesen fontosabbak, szinte a kutya sem figyel. Folyamatban vannak olyan társadalmi reformok, melyek annak köszönhetik létüket, hogy bevándorlási időszakokban előtérbe kerül az alakíthatóság. Az integrációs törekvéseknek megvannak a maguk határai, és most e határokat próbálják minden lehetséges módon felderíteni. A deklarált cél a társadalmi béke biztosítása, ami azzal jár(hat), hogy korlátoznak különböző szabadságjogokat: a lakóhelyválasztás szabadságát (Rotterdamban bevándorlási stopot vezettek be), a partnerválasztás szabadságát (a törvények megnehezítik a transznacionális házasságot), az oktatás szabadságát (megpróbálják megakadályozni iszlám iskolák alapítását, illetve arra kényszerítik az embereket, hogy saját kerületükben válasszanak iskolát a gyerekeik számára), a vallásszabadságot (a fejkendőről folytatott viták) és végül a véleménynyilvánítás szabadságát (Fortuyntől El Moumni imámig).[10] Mindez azt jelenti, hogy az integrációra törekvés akár olyan heves konfliktushoz is vezethet, mint amilyet a fejkendőviselés kapcsán Franciaországban láttunk. De ezt a konfliktust nem lehet megspórolni. Bizonyára van olyan posztmodern kiút, amely lemond a társadalmi integráció lehetőségéről. Az Állam (De staat) című, 2003-ban megjelent könyvében Paul Frissen azt írja, hogy a mai viszonyok között nemcsak idejétmúlt, ha az állam megpróbál társadalmi kohéziót teremteni, de egy efféle kísérlet zsarnoksághoz is vezet. Ő a kulturális sokszínűséget preferálja: "Egy kultúra sohasem szilárd, mindig van benne megújulási készség és véletlenszerűség. A maga egészében sohasem dermed meg." És ez jól is van így, mondja Frissen, hisz egy részekre töredezett társadalomban már nincs központ, sem politikai, sem erkölcsi értelemben: "Az értékrelativizmus iróniája, hogy nagyobb garanciát nyújt a polgárháború elkerülésére, mint az integráció kirekesztő stratégiája." Az általa festett kép egy részeire töredezett várost mutat, mely a szegregációs folyamatok eredményeképp alakul ki.

Tanuljunk az alakíthatósági eszmék nem kívánt következményeiből, de közben ne mondjunk le az eredeti célról, és tegyünk meg mindent azért, hogy új társadalmi kapcsolatok jöjjenek létre! Amikor mérsékelt hangon társadalmi keveredést és kultúraátadást sürgetünk, ebbe az irányba indulunk el. Mit kell tenni azért, hogy az emberek ne csak azonos fizikai térben éljenek, de a szellemi teret is megosszák egymással? A Nyugati Kertvárosok érdekes kísérleti terepet kínálnak annak tanulmányozására, hogyan zajlik és hogyan hat egymásra a két folyamat.

Azt jövendölik, hogy a világban tapasztalható zűrzavar határainkon belül élesebb társadalmi szembenállást teremt. Szükség van egy olyan fajta vészérzetre, mint amilyen a huszadik század elején alakult ki, és a szociális kérdés megoldására ösztönzött. Hadd idézzem Abraham Kuypert, aki a tizenkilencedik század végén a következőket mondta: "Aki szociális kérdésről beszél, általános értelemben arra gondol, hogy komoly kétségek vetődtek fel az általunk lakott társadalmi építmény alkalmasságát illetően; és hogy ebből kifolyólag harc dúl a közvéleményben arról, hogyan lehetne szilárdabb alapokat teremteni és ezáltal célszerűbb és lakhatóbb társadalmi építményt felhúzni." Figyeljük csak meg, milyen metaforát használ! A társadalmat építményhez hasonlítja és egy építész szemével bírálja.

Ezért is oly fontos tudományág a társadalomföldrajz. Hisz alapvető jelentősége van annak, kellő hangsúlyt tudunk-e adni az emberi együttélés térbeli aspektusainak, különösen egy olyan korban, amikor egyesek már "a távolság végéről" elmélkednek. Az internetre és a modern kommunikációs eszközökre épülő, globalizálódó világban folyamatosan csökken a távolságok jelentősége. A térbeli dimenzió egyre inkább elhomályosodik, hisz a polgárok mozgékonyságát immár szinte senki és semmi sem korlátozza. Így aztán észre sem vesszük, hogy az emberek alkotta közösség eszméjének mindig van térbeli aspektusa is. Már az előzőekből is kiderült, hogy a térbeli és a társadalmi szerfelett bonyolult viszonyban áll egymással. "A jó szomszédot a jó kerítés teszi" (Good fences make good neighbours) az a fajta népi bölcsesség, melyet az emberek gyakran elsütnek, de amelyen nemigen gondolkodnak el, noha érdemes. A rotterdami iszapbirkózás - egy világkikötő, amely legszívesebben városfalakkal venné körül magát - kiváló illusztráció. A társadalmi rend megteremtéséhez továbbra is nélkülözhetetlenek a falak és a határok. A korábbi városfalak nemcsak a kívülről jövő betolakodók ellen nyújtottak védelmet, de körülírtak egy közösséget, egy lelki támaszt nyújtó belső teret is, hangsúlyozza Szférák (Sphären) című nagyszabású trilógiájában Peter Sloterdijk német filozófus. A gyakran igen bonyolult városfalakban, melyek néha gyűrűk sokaságából álltak, annak szükségessége fejeződik ki, hogy "egy közös motívumokkal és szolidáris képzetekkel teli jelentések alkotta körben" össze kell tartani egy nagyobb számú embercsoportot. Az erős külső falak befelé is irányulnak. Más szóval, a formaadás mindig értelemadás is. A társadalmi együttélés körszerűen szerveződik, gondoljunk csak a tűzrakóhely körül létrejött primitív településekre, a falakkal körülvett városokra, a kupolaformában megnyilvánuló vallási szimbolikára vagy épp az amszterdami csatornagyűrűre. Amikor az életet körforgásként ábrázolják, ugyanebből az ősformából indulnak ki.

Minden közösség akkor jön létre, amikor meghúzza a határt a benn és a kinn között, amikor "immunitásrendszert" teremt. Aki nem akar elgondolkodni azon, milyen összefüggés van a formaadás és az értelemadás, a védelem és a lelki támasz, a nyilvános tér valóságos és érzelmi berendezése között, az figyelmen kívül hagyja minden együttélés lényegét, azaz a benn és kinn közötti viszonyt, hogy mi az, ami még idetartozik és mi az, ami már nem. "Védhetetlen terek", így nevezte egy várostervező azokat a modern városnegyedekre jellemző maradványtereket, amelyek a senkiföldjét képezik, ahol megszűnik a szociális kontroll és felüti fejét a bűnözés. A nyugati világ más városaiban is vannak bijlmeri garázsok[11]. Miért van az, hogy egyre nő a "kapuval lezárt közösségek" (gated communities) száma?

Mindezzel azt akarom mondani, hogy még mindig számít, hogyan hidaljuk át a távolságokat és hogyan rendezzük be az általunk lakott teret. Van abban valami szép, ahogy a társadalomföldrajz vizsgálja a dolgokat, azaz az együttélés térbeli aspektusait. Amikor komolyan veszi az évszázadok alatt kialakult formák képezte nehézségi erőt, természetes módon kapcsolódik a történelemhez. Michelet ezt így fogalmazta meg: "l'histoire est d'abord toute géographie, a történelem mindenekelőtt földrajz". Aki azt állítja, hogy határok nélküli világban élünk, elsiklik a lényeg felett és nem veszi észre, hogy csak úgy árad a rosszkedv. Pedig a dolog arról szól, hogy amikor minden mozgásba jön, rendkívül megnő az erózió veszélye. A geográfusoknak az az egyik erősségük, hogy fel tudják mérni az erózió okait és következményeit.

 

VII. A folytonosság kiváltsága

Családi történettel kezdtem, azzal is fejezem be. Komoly kiváltság, ha az ember egy folyamatosan zajló történelem része lehet, de ez csak akkor tudatosul benne, amikor azzal szembesül, hogy ez nem adatik meg neki. Nem is oly nagyon rég egy ismerősömnek, aki egy távoli és felprédált országból menekült Hollandiába, megmutattam azt a házat, ahol anyai ági nagyanyám egy egész életen át lakott. A Harmoniehofban áll. Ez az udvar minden tekintetben rászolgál a nevére, házak alkotta, gyönyörűen gondozott négyszög, melynek belsejében egy parányi park zöldell. Minden egyensúlyban van, mondhatni idilli.

Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem, amit rövid sétánk után mondott: "én neked nem tudok megmutatni semmit a múltamból". Aki kicsit belegondol ebbe a korántsem egyszerű igazságba, többé nemigen kicsinyli le a folytonosság jelentőségét, vagy hadd fogalmazzak hangsúlyosabban, kiváltságát. Megérti, mit jelent, amikor az ember több nemzedéken át egy társadalom, egy városi társadalom részét képezi. Ez nem jelent kirekesztést, mert e történelemben mindenki, a távolról jött bevándorló is, helyet teremthet magának.

Kwame Anthony Appiah, a Harvard egyetem Afrika-Amerika Tanulmányok tanszékének professzora ghanai származású apjától a következő életbölcsességet kapta útravalóul: "Ne felejtsd el, hogy a világ polgára vagy!" Ez az ő értelmezésében azt jelentette, hogy függetlenül attól, hol választunk magunknak lakóhelyet, azt a helyet mindig "jobb állapotban kell hátrahagyni, mint amilyenben találtuk." Nehéz volna jobban megfogalmazni, hogy az is, aki csak időlegesen települ le valahol, hagyhat, illetve hagynia kellene valami maradandót maga után.

Az adott történelem azzal a felelősséggel jár, hogy emlékét őrizni kell és továbbadni azoknak, akik e múlthoz nem olyan könnyen férhetnek hozzá. Ezért is érzem megtiszteltetésnek, hogy itt lehetek és néhány éven át vezethetem a Wibaut tanszéket, melyet arról a városvezetőről neveztek el, akinek neve nagyapám emlékirataiban is rendszeresen felbukkan. Váratlan folytonosság teremtődött tehát. Néha, és ez sem az én érdemem, minden összejön.

Apámmal szeretném befejezni, aki apja nyomdokaiba lépett. A háború után Zürichben tanult városépítészetet és végül az arnhemi várostervezési hivatal vezetője lett. Ott gyakran veszített, amikor azokkal harcolt, akik keresztbe-kasul nagy utakat akartak létesíteni. Apám eszménye a kertvárosok megtestesítette hagyományban gyökerezett, és azt vallotta, hogy új egyensúly teremthető a természet és a kultúra, a város és a táj között. Az ő ideálja az volt, hogy a természetben kell építkezni, és ehhez Svédországból és Finnországból merített ihletet magának. Számára mindenekelőtt Helsinki külvárosa, az Alvar Aalto tervezte Tapiola volt a minta.

Egyik munkája a Craneveldt nevű városnegyed, mely 1959-ben Alteveertől északra épült. Egy írásában kifejti a tervvel kapcsolatos gondolatait, és ebben az apja hangján szólal meg. Gyakorlatias és kerüli a szóvirágokat: "A terv központi kiindulópontja a kitűzött építési program oly módon történő megvalósítása volt, hogy amennyire csak lehet, maradjon meg az erdő eredeti jellege. Ez azt jelentette, hogy az úthálózatnak és a beépítésnek mindenben a területhez kellett igazodnia."

A véletlen úgy hozta, hogy e városnegyeddel szemben, a Bachlaanon laktunk. A ház, amelyben felnőttem, tele volt tervrajzokkal, az apám tervezte, majd kivitelezte városnegyed titkos rajzaival. A tervasztalon fogant ötlet kövekben öltött testet, és láttam, hogy a beépítésnél milyen tisztelettel bánnak az erdővel. Terv és valóság, ötlet és végső megformálás: persze hogy voltak harcok, kompromisszumokat kellett kötni, kicsit minden módosult. Mégis: egy ötlet és egy terv. Bár nem vagyok mérnök és ma már a szocializmust is másképp látom, nagyon közel érzem magamhoz a mérnökszocializmus hagyományát, azt a gondolatot, hogy igenis számít, mi volt a döntés, még akkor is, ha tudjuk, hogy a történelmet tapogatózva csinálják és közben nagyokat tévednek. Talán most már Önök is értik, miért idegen tőlem az alakíthatóság relativizálása, az efféle önmegtagadás.

[1] Ezt az írását Paul Scheffer 2004. június 25-én az amszterdami egyetem (UvA) nagyvárosi problematikára szakosodott tanszékének rendkívüli professzorává történt kinevezése alkalmával olvasta fel (a fordító megjegyzése).

[2] Scheffer itt Geert Mak magyarul is megjelent, Apám évszázada (Osiris, 2001) című könyvére utal (a fordító megjegyzése).

[3]A nagyszabású terv felmérte, hogy hosszú távon - 2000-ig - a társadalmi és a technikai változások alapján milyen szükségletek várhatók a városban és ehhez igazította a lakó-, a munka-, a pihenő és a közlekedési funkciók kialakítását. A maga korában egyedülálló terv tényleges megvalósítása inkább csak a háború után kezdődött el (a fordító megjegyzése).

[4]A Nyugati Kertvárosok az 1934-es Általános Városbővítési Terv alapján az ötvenes és hatvanas években az ún. "nyitott beépítésmód" jegyében épültek, ami azt jelentette, hogy az épületek között nagy zöld felületeket alakítottak ki (a fordító megjegyzése).

[5]A hetvenes évek elején minta városnegyednek szánt Bijlmer egyebek közt szerencsétlen véletlenek folytán - a függetlenné vált Szurinámból érkezett menekülteknek sürgősen hajlékra volt szükségük - a kilencvenes évek elejére Amszterdam legproblémásabb városrésze lett (a fordító megjegyzése).

[6] 2003. január elsejei adat.

[7] Azokat nevezik fekete iskoláknak, amelyekben az ötven százalékot meghaladja a bevándorlók gyerekeinek aránya (a fordító megjegyzése).

[8] Lásd: Jaco Dagevos és Arend Odé itt közölt cikkét (a fordító megjegyzése)!

[9]Rita Verdonk idegenrendészeti és integrációs miniszter azt javasolta, hogy a bevándorlók esetében különböző színű matricákkal jelezzék az integrálódás fokát (a fordító megjegyzése).

[10]Amikor a Rotterdamban tevékenykedő imám isten ellen való véteknek és üldözendőnek nyilvánította a homoszexualitást, diszkrimináció vádjával bíróság elé állították. A 2002-ben hozott ítélet felmentette a vád alól (a fordító megjegyzése).

[11] A Bijlmer garázsaiban a legkülönfélébb egyházak és szekták tucatjai rendezkedtek be (Lásd még P. van Rooden cikkét).