Budapesti Negyed 55. 2007/1

Bevezetés

Amszterdam évszázadok óta kínál letelepedési lehetőséget a bevándorlók újabb és újabb csoportjainak. A tizenhatodik század végétől kezdve előbb portugál zsidók érkeztek nagy számban, később pedig közép- és kelet-európai askenázi zsidók telepedtek le a városban. Mivel a gój többség egy sor foglalkozásból kirekesztette őket (Berg, Wijsenbeek és Fischer 1994), ezek a bevándorlók néhány sajátos gazdasági szektorra, illetve az azokkal kapcsolatos kereskedelemre, illetve termelésre szakosodtak. Ilyen volt például a banki tevékenység, a cukorkereskedelem és a húsfeldolgozás. A tizenkilencedik század végén és a huszadik elején - tehát abban a korszakban, amikor az ipar nagyfokú fejlődésnek indult és óvatosan kezdetét vette a gondoskodó állam kiépítése - nagy létszámban képviseltették magukat a szabad foglalkozásokban (egyebek közt a szórakoztatóiparban), a pénzkereskedelemben, a biztosítási szektorban, a kiskereskedelemben és a hozzá kapcsolódó konfekcióiparban, a dohányfeldolgozásban és a gyémánt megmunkálásban (Leydesdorff 1987; Lucassen 1994). Ezenkívül kisajátították maguknak a kóser termékek piacát, miközben a zsidó negyedben - ez a mai Oosterpark körül feküdt, napjainkban a politikai zsargon "gyűjtőnegyednek" nevezné[2] - az általuk folytatott helyi kereskedelem a "szabad" piaccal szemben bizonyos mértékig védettséget élvezett. Végül a zsidók egy jelentős része rendszertelen házimunkával és házaló kereskedelemmel kereste kenyerét. A házaló kereskedők között a zsidók számarányuknál magasabb létszámban képviseltették magukat a zöldség- és gyümölcskereskedelemben, a hal- és virágárusok, illetve némileg kisebb arányban a fagylaltárusok között. A két világháború között nem kevesebb mint minden harmadik amszterdami házaló kereskedő zsidó származású volt; sőt, a rongykereskedésben egy adott pillanatban arányuk elérte a kilencven százalékot!

Nyilvánvaló, hogy nem a zsidók voltak az egyetlenek Amszterdamban, akik vállalkozóként vagy munkavállalóként bizonyos foglalkozási ágakban vagy gazdasági szektorokban az átlagnál magasabb arányban dolgoztak (vö. Lucassen és Penninx 1994). Ugyanez volt a helyzet a belga szalmakalapkészítőkkel, a német pékekkel, a német sörfőzőkkel, a vesztfáliai (katolikus) manufaktúrakereskedőkkel, az oldenburgi építőmunkásokkal, kőművesekkel, szobafestőkkel, a francia házaló esernyőkereskedőkkel, az itáliai gipszszobor-árusokkal, csempésekkel, kéményseprőkkel és fagylaltkészítőkkel vagy a német szolgálókkal (lásd pl. Bovenkerk és Ruland 1992; Henkes 1995; Miellet 1987; Schrover 1996). Ha pedig napjainkban valaki végigsétál a városon, biztos, hogy találkozik olasz fagylaltárusokkal, elhalad török vagy marokkói hentesüzlet mellett, vagy lát török varróműhelyt. Némi költői képzelőerővel akár azt is állíthatnánk, hogy ezek azoknak a zsidó fagylaltárusoknak, kóser henteseknek és konfekcióruha-készítőknek az utódai, akik a háború előtt az utcakép jellegzetes tartozékainak számítottak.

Hogy a bevándorlók és leszármazottaik bizonyos foglalkozásokba, illetve gazdasági szektorokba áramlanak és ott piaci szegmenseket képeznek, rendkívül érdekes jelenség. Szinte adja magát a kérdés, vajon a gazdasági integrálódás folyamata mindig efféle koncentrálódás formájában zajlik-e. Ha igen, milyen strukturális tényezők határozzák meg? Tetten érhető-e mindeközben az öröklődési minta? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok révén jobban átlátjuk és megértjük, milyen gazdasági integrálódási folyamaton mennek keresztül a mai bevándorlók. Az effajta vizsgálódás természetesen nemcsak elméleti szinten érdekes, hanem gyakorlati haszonnal is kecsegtet, hisz általa a politikusok könnyebben találhatnak megoldást a bevándorlók körében tapasztalható makacs munkanélküliségre.

Hadd legyek azonnal ünneprontó, és hadd valljam be, hogy a rendelkezésemre álló anyag alapján nem tudok egyértelmű válasszal szolgálni. Az amszterdami bevándorlók önálló vállalkozásaival kapcsolatos kutatások eddig túl esetlegesek voltak, és a piaci szegmensek etnikai öröklődését idáig még sohasem vizsgálták igazán szisztematikusan. Éppen ezért tekintsék ezt az esszét inkább egyfajta gondolatkísérletnek. Az ösztönzést mindehhez Roger Waldinger, amerikai szociológus elméleti megállapításai adták, akinek munkájával kapcsolatban esszém végén néhány megállapítást is teszek.

Etnikai székfoglalósdi

Waldinger amerikai szociológus érzékletes hasonlattal úgy írta le az etnikai piaci szegmensek (niche) öröklődésének folyamatát, mint egyfajta etnikai "székfoglalós játékot". New Yorkról szóló, lebilincselő könyvében azt vizsgálja, miért van az, hogy a lakosság különböző kategóriákba tartozó csoportjai a város gazdaságában bizonyos pozíciókat elfoglaltak maguknak, és milyen strukturális meghatározók indították el és táplálják ezt a folyamatot. Napjaink szakirodalma előszeretettel hangsúlyozza azokat a gazdasági és demográfiai átalakulásokat, amelyek állítólag a New York, London és Los Angeles típusú nagyvárosokban figyelhetők meg, és a munka világában beilleszkedési zavarokat okoznak (vö. Lasarda, Friedrichs és Ehlers 1992). Más, kevésbé pesszimista tudósok a globalizáció folyamatára helyezik a hangsúlyt, és azt állítják, hogy az úgynevezett globális városokban a magasra értékelt szolgáltató vállalkozások olyan koncentrációja alakul ki, amely közvetlenül vagy közvetve igényt teremt a kis volumenű és részben alacsonyra értékelt tevékenységekre (Sassen 1991). Waldinger nemigen tud mit kezdeni ezekkel a megközelítésmódokkal. Véleménye szerint ezek a megközelítések nélkülözik a kellő empirikus bázist, csak és kizárólag a gazdaságra koncentrálnak, ennélfogva történelmietlenek és nem kezelik súlyuknak megfelelően a dráma tényleges szereplőit, a bevándorlókat, illetve azok leszármazottait.

A munkahelyek elosztását minden piacgazdaságban a kívánatos és a lehetséges viszonya határozza meg, de minden piacgazdaságra meghatározó hatással van az adott országban létrejött és működő társadalmi szerkezet. Egy olyan "fajtudatos" társadalomban, mint amilyen az egyesült államokbeli, az emberek a "szabad" piacgazdaságban is etnikai és faji jellegzetességek alapján kerülnek besorolásra. Így jön létre egy ún. queue, rangsor, amelynek élén a domináns uralkodó csoport, a végén pedig a legproblematikusabb csoport tagjai állnak. Amikor a bevándorlók, akik gazdasági irányultságukat többnyire szülőföldjükről hozzák magukkal, belépnek egy ilyen szerkezetbe, általában beérik valamilyen marginális hellyel.

A gazdaságban bekövetkező változások a rangsort is módosítják. A jobb pozícióban lévők vertikális vagy horizontális mozgása a legalsó régiókban üres helyeket teremt, melyeket ilyenkor alacsonyabb pozíciókban lévők vagy újonnan érkezettek foglalnak el. Ezek a folyamatok, hol gyorsabban, hol lassabban, éveken át zajlanak.

Waldinger (1996; lásd még Waldinger és Bozorgmehr 1996; 476-477) a piaci szegmenst a következőképp határozza meg: "(...) olyan tevékenységi ág, amely legalább ezer embert foglalkoztat, és amelyben az adott csoport a teljes foglalkoztatottsági skálán lévő arányához képest legalább százötven százalékban képviselteti magát."

A piaci szegmensek a csoport és az azt körülvevő társadalom interakciójából keletkeznek, amelyben meghatározó szerepet játszik, hogy a csoport milyen szociális hálózatokba ágyazódott be. A szegmens létrehozásában két tényező játszik meghatározó szerepet, a kikényszeríthető bizalom és a saját csoportra korlátozódó lojalitás. Mihelyst az első úttörők megvetették a lábukat valamelyik szektorban, példájukat mások is követik. Így alakulnak ki apránként az etnikai koncentrációk, illetve a piaci szegmensek. Ahogy másutt is, a (vonzó) pozíciókat a bennlévők (insiders) maguknak tartják fenn, és a sor végéről érkező kívülállókat (outsiders) például más bevándorló csoportokat nem engedik be. Mindez addig tart, amíg a piacon van játéktér, vagy üresedés nem támad másutt, és a csoport, úgy ahogy van, másik gazdasági szektorba teszi át székhelyét. Ez utóbbit részben maga a piaci szegmens teremti meg, hisz mihelyst valamely bevándorlócsoport vállalkozói révén valahol már nagyobb koncentrációt alkot, spontán kereslet támad saját csoportból származó könyvelőkre, ügyvédekre, szállítmányozókra és egyéb foglalkozásokra.

A Waldinger-féle recept legfontosabb hozzávalói, nagy vonalakban, a következők: a gazdaságban tevékenykedők részéről állandó törekvés a társadalmi mobilitásra, új bevándorlók folyamatos beáramlása, "fajtudatos" társadalom, a társadalmi hálózatokba való behatárolt beágyazottság, olyan munkarangsor kialakulása, melynek élén a kedvezményezett, a végén pedig a problematikus csoportok állnak, bizonyos foglalkozásokban vagy gazdasági ágazatokban etnikai koncentrációk (piaci szegmensek) kialakulása, etnikai vagy faji érdekcsoportok irányította intézményes keret, a piaci körülmények és az etnikai lojalitások nagyfokú folyamatossága. Ezek együttesen alkotják azt az elegyet, melyből az etnikai szegmensek öröklődési mintája származik.

Mennyiben kínál nekünk fogódzót ez az elmélet, amely az Atlanti-óceán túlpartján szerzett empirikus tapasztalatokon alapul? Már első ránézésre is akad néhány bökkenő. Az első, hogy ha következetesen alkalmazzuk Waldinger piaci szegmensről adott meghatározását, furcsa eredményre jutunk. Piaci szegmenseknek tekintsük-e azokat a mára már megszűnt iparágakat, amelyekben úgy dolgoztak vendégmunkások tízezrei, hogy semmi néven nevezendő hatást nem gyakoroltak az adott gazdasági szektorra? És mit mondjunk a rabszolgaságra? A Waldinger-féle meghatározás merev alkalmazása akár még olyan kijelentéseket is igazolhat, hogy az afrikai rabszolgák ipari szegmenst alkottak az amerikai gyapottermesztésben vagy a suriname-i cukornád ültetvényeken. Az efféle megállapítások azonban igen furcsán hangoznának.

A második gond, hogy Waldinger csak úgy általában utal foglalkozásokra és gazdasági ágazatokra. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy összemos lényeges különbségeket. Megtörténhet például, hogy egy bizonyos csoport tagjai szegmenst alakítanak ki maguknak az egészségügyben, de gazdasági integrálódásuk szempontjából korántsem mellékes, hogy a szektor egészében tevékenykednek-e, hogy szívsebészként vagy ápolóként vagy házigondozóként alkotnak-e koncentrációt. A munkaerőpiacon ezek nagyon lényeges különbségek.

A harmadik gond az, hogy Waldinger szerint csak azok a gazdasági tevékenységkoncentrációk tekinthetők efféle szegmenseknek, ahol az adott foglalkozásban vagy ágazatban dolgozó személyek száma meghaladja az ezret. A koncentrációnak csak ilyenkor van a csoport egészét érintő hatása. Amszterdam esetében ez például azt jelentené, hogy tizennégy görög vendéglátóipari egység semmilyen hatással sincs a városban élő körülbelül 250 lelket számláló görög "közösségre" (Vermeulen és mások 1985:57 és 114). Ez nemigen hihető. Érzésem szerint Amszterdam esetében semmilyen elméleti ok sem kényszerít bennünket arra, hogy az Egyesült Államokban használt hatalmas mértékeket használjuk.

A negyedik gond, hogy Waldinger egy hosszú történelmi időszakból indul ki, amelyben folyamatos a bevándorlás és nagy a társadalmi folyamatosság. Ezek bizonyos értelemben az etnikai székfoglalós játék szükséges előfeltételei. De ezek a feltételek Hollandiában csak részben teljesülnek. Nem volt ugyanis folyamatos bevándorlás, és a második világháború fontos cezúrát jelentett. Ez a vállalkozások folyamatosságára is hatással volt. A megszállás éveiben a nácik kiirtották a zsidó gazdasági szegmenseket, aminek következtében eleve megszakadt a folyamatosság.

Amikor most visszatérünk az egykori Új-Amszterdamból az Ij-parti leendő globális városba, e fenti megszorításokról semmiképp se feledkezzünk meg!

Amszterdami szegmensek

Napjainkban, a második évezred végén a holland városok közül mind abszolút, mind viszonylagos értelemben Amszterdamban a legnagyobb a bevándorlók száma és aránya. A bevándorlók (nemzetiségüktől függetlenül és Hollandiában született családtagjaikat is beleértve) a város összlakosságának körülbelül 42 százalékát alkotják.

1. táblázat

Amszterdami etnikai csoportok 1996. január 1.

származás	létszám
suriname-i	69 600
antilliai	10 500
török	31 000
marokkói	48 000
dél-európai	16 300
nem-ipari országok	59 700
ipari országok	69 500
hollandok	413 600
összesen:	718 100

Forrás: Hoolt és Scholten 1996. 15.

E csoportok túlnyomó többsége alkalmazottként integrálódott a város gazdaságába. Amikor az ötvenes és hatvanas években az alacsony képzettségű, bennszülött holland alkalmazottak elhagyták a nehéz helyzetben lévő iparágakat, helyüket Olaszországból, Spanyolországból, Törökországból és Marokkóból érkezett vendégmunkások foglalták el. Ezek a munkalehetőség motiválta bevándorlók, akik gazdaságilag még saját országaikhoz igazodtak, minden további nélkül vállalták a holland fogalmak szerint nem túl vonzó állásokat. A toborzásból az állam is jócskán kivette részét. Amszterdamban a vendégmunkások olyan gyárakba kerültek, mint a Ford vagy az ADM.

1956 és 1963 között az ipar Suriname-ban is toborzott embereket, de mivel az onnan érkezett bevándorló munkásokkal kapcsolatos tapasztalatok nem voltak "maradéktalanul kielégítőek", ezek az akciók hamar véget is értek. Az alacsony munkatempó, a hiányzások magas aránya és a munkatapasztalatok hiánya túl sok "fejfájást" okozott a Fordnak, ezért a gyár úgy döntött, nem alkalmaz több suriname-it. Ez a mozzanat mintegy megerősítette a fentebb leírt queue, azaz rangsor létezését. Egyébként az ADM suriname-i munkavállalói is hasonlóan rossz véleménnyel voltak munkaadójukról, akit a megállapodások be nem tartásával vádoltak, és sokat panaszkodtak a fizetésükre, a szállásukra és az azért fizetendő összegre. A napjainkban Hollandiában élő bevándorlók egy korántsem elhanyagolható hányada viszont csak később, a gazdasági visszaesés éveiben érkezett. A Suriname-ból érkező bevándorlási hullám két csúcsa például sajnálatos módon egybeesett a hetvenes években bekövetkezett két olajválsággal, ami igencsak megnehezítette e bevándorlók némelyikének gazdasági beilleszkedését.

A hetvenes évek folyamán, a nyolcvanas évek elején - ahogy az ország más részeiben is - lényegesen rosszabbra fordult az amszterdami bevándorlók munkaerőpiaci pozíciója. Azóta gyakrabban és hosszabban munkanélküliek, mint az őslakos hollandok, és ha találnak is munkát, az többnyire a munkaerőpiac kevésbé vonzó szektorába esik. Az 1995-ben végzett munkaerőszámlálás során kiderült, hogy a városi munkaképes lakosság 14 százalékának nincs kenyérkereső állása. A lakosság különböző csoportjai között lényeges különbségek vannak.

2. táblázat

Az amszterdami aktív lakosság hány százaléka munkanélküli
származás szerinti bontásban 1995.

származás	munkanélküliségi arány
suriname-iak	25
antillaiak	23
törökök	22
marokkóiak	27
dél-európaiak	18
nem-ipari országok	36
ipari országok	14
hollandok	8
összesen:	14

Forrás: Hoolt és Scholten 1996:68

Az állással rendelkező amszterdamiak főként a szolgáltatóiparban dolgoznak, azon belül is elsősorban az egészségügyben, a szociális és szociálkulturális ellátásban, illetve a bankoknál, a biztosítóknál és más üzleti szolgáltatást nyújtó intézményeknél. A suriname-iak és az antillaiak ilyen tekintetben többé-kevésbé beleillenek az általános mintába, ami - ez a későbbiekből kiderül - a vállalkozások területén is létezik. A törökök és a marokkóiak szinte teljességgel hiányoznak az üzleti szolgáltatások alkotta szektorból, és elsősorban az iparban, a kereskedelemben és a vendéglátásban dolgoznak. Ez a minta nemcsak hiányos képzettségükkel függ össze, hanem a diszkriminációval és azzal is, hogy gazdaságilag fontos hálózataik nemigen terjednek túl az említett szektorokon.

A holland gondoskodó államban az állam és nyomában számos magánszektorból származó szervezet és intézmény tett komoly erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megfordítsa ezt a trendet. Különösen a rugalmas, újszerű formáknak - a részmunkaidőnek, a kiközvetítéses munkának, a meghatározott időre szóló szerződéseknek - és a bérek mérsékelt növekedésének hála, 1985 után valóban komoly mértékben nőtt a munkaalkalmak száma. Ennek legnagyobb haszonélvezői a (holland) nők voltak. Amszterdamban ez főként a kereskedelemben, a szállodaiparban és a vendéglátásban figyelhető meg (Kloosterman 1994). Ezenkívül az állam egy sor jelentős munkahelyteremtési tervet, képzési programot, bérköltségtámogatási rendeletet, megállapodást, pozitív diszkriminációt biztosító lehetőséget is teremtett. Ezek az intézkedések, amennyire csak lehet, tiszteletben tartják az emberek választási szabadságát, és szinte semmiben sem hasonlítanak az affirmative action programmes néven ismert amerikai programokra. Ennek ellenére azt kell megállapítanunk, hogy a nem-ipari országokból származó bevándorlók erősen felülreprezentáltak az állami szférában indított programokban.[3] A résztvevők 43 százalékát adják, miközben a munkaképes lakosság "mindössze" 26 százalékát alkotják (Amsterdamse Werkmonitor 1996:10; Hoolt és Scholten 1996:73-75). A vizsgálatokból kiderült, hogy a kilencvenes évek elején különösen a suriname-iak profitáltak sokat azokból a programokból, amelyek az etnikai kisebbségek számára az amszterdami önkormányzatnál igyekeztek munkalehetőségeket teremteni. Emellett a bevándorlók viszonylag gyakran dolgoznak az állami szféra olyan részeiben, amelyek célcsoportként kifejezetten az etnikai kisebbségeket célozzák meg. Itt olyasmire gondolunk, mint a jóléti szektorban tevékenykedő bevándorló munkások, az anyanyelven oktató tanárok vagy a kisebbségi politikában dolgozó munkatársak (Bovenkerk, den Brok és Ruland 1991).

A bevándorlók állami szféra felé irányítása érdekes jelenség. Már Waldinger is nyomatékosan utalt rá, milyen súlya van ennek a szektornak New Yorkban és Los Angelesben az afrikai amerikaiak körében. Annak idején a polgárjogi mozgalom elérte, hogy az afrikai amerikaiak könnyebben jussanak (egyebek közt) hivatali pozíciókba, és az érintettek megerősödött politikai befolyásukat kihasználva száz százalékosan ki is aknázták az így adódó lehetőségeket. Amikor már benn ültek a hivatali apparátusban, saját hálózataikon keresztül elérték, hogy több afro-amerikai jusson divatos álláshoz. Így alakítottak ki az állami szférában egyfajta szegmenst maguknak. Nehéz megmondani, mennyiben vagyunk tanúi hasonló fejlődésnek Amszterdamban. Hollandiában ez a szféra kész káosz, és a legkülönbözőbb szolgáltatásokat és intézményeket foglalja magába, a (szó szigorú értelmében vett) állami hivatalt éppúgy, mint a szubvencionált szektort, azaz az oktatást, a jóléti munkát és az egészségügyi szektort. Egyelőre nem tűnik szerencsés ötletnek, ha erre a hatalmas és sokszínű egyvelegre a "szegmens" fogalmát használjuk. Ráadásul a kiegészítő jellegű munkalehetőségeket teremtő programok - ha csak ezeket vennénk figyelembe - csupán rövid ideig tartó állásokból állnak. A fővárosi gyakorlatban egyébként a suriname-iak és az antillaiak az államapparátusban és az oktatásban többé kevésbé ugyanolyan arányban képviseltetik magukat, mint az őshonos hollandok (Berdowski 1994:40). De ami nincs, még lehet. Az, hogy a suriname-iak nem rendelkeznek kellő politikai befolyással ahhoz, hogy a munkák elosztásánál maguknak kedvezhessenek - feltéve, hogy egyáltalán van ilyen szándékuk -, megnehezíti, hogy bizonyos állami foglalkozásokban és szektorokban saját szegmenst alakíthassanak ki.[4]

Egyre magasabb azoknak a bevándorlóknak a száma, akik nem várnak arra, hogy munkavállalóként majd valamilyen állást kapnak, hanem ahogy egykor a zsidók vagy a katolikus vesztfáliaiak, maguk kezdenek vállalkozásba. Némelyikük már eleve azzal a szándékkal indult el szülőföldjéről, hogy új hazájában vállalkozóként keresi majd a kenyerét (Blom és Romeijn 1981; Bovenkerk és Ruland 1992; Choemni 1997). Ezzel ők is jócskán hozzájárulnak az önálló vállalkozói réteg növekedéséhez, amely az elmúlt évek egyik jellegzetes sajátossága volt.

1996 január elsején Amszterdamban körülbelül 72 ezer vállalkozás volt (Amsterdam in Cijfers 1996:207-211). Arról megoszlanak a vélemények, hogy ezek közül pontosan hány van bevándorlók kezében. 1986-ban úgy számoltak, hogy az akkori összesen 30 ezer vállalkozásból körülbelül ezer van bevándorlók nevén, ami nagyjából öt százaléknak felel meg (Kupers 1995). 1993-ban Choenni (1993:58-59) végignézte a Kereskedelmi Vállalkozások nyilvántartását, és 4301 olyat talált, amelyet bevándorlók működtettek. A bejegyzések tanúsága szerint ezeknél a vállalkozásoknál 5097 személy dolgozott. Ez a szektorban dolgozók összlétszámának 6,7 százaléka volt. A Kereskedelmi Kamara nyilvántartása sem igazán pontos, mert nem minden bejegyzett cég kezdi meg ténylegesen is a működését, és nem minden sikertelen vállalkozás jelenti be azonnal a megszűnését. Egy közelmúltban tartott mini munkaerőszámlálásból az derült ki, hogy a bevándorlók által a fővárosban működtetett vállalkozások száma a fent jelzettnél alacsonyabb (Hoolt és Scholten 1996:76-77). Míg Choenni összesen 3328 olyan vállalkozást számolt össze, amelyet suriname-i, holland antillai, arubai vagy Földközi-tenger melléki bevándorló működtetett, a felmérés mindössze 2600 ilyet talált, ami az összlétszámnak csupán négy százaléka. Gazdasági jelentőségük azonban nagyobb, hisz ezek nem csak magát a vállalkozót jelentik. Az egyik gazdasági kutató intézet, különösebb indoklás nélkül, úgy kalkulál, hogy minden bevándorló működtette vállalkozásban három alkalmazott dolgozik. Ha ez az okoskodás igaz volna, az azt jelentené, hogy Amszterdamban a bevándorlók működtette vállalkozások legalább 8000, de akár még 10 000 hozzáadott munkahelyet is teremtenek.

A bevándorló vállalkozók között a törökök alkotják a legnagyobb csoportot, szorosan mögöttük a suriname-iak, majd némi távolságra a marokkóiak, az egyiptomiak és a pakisztániak következnek. Így együtt ők adják a hivatalosan bejegyzett bevándorló vállalkozások két harmadát. Ha a munkaképesek arányában vizsgáljuk a vállalkozásokat, azt látjuk, hogy az olaszok és a törökök, de mindenekelőtt az egyiptomiak, a pakisztániak és az indiaiak rendkívül aktívak. Náluk a vállalkozók aránya messze meghaladja az országos átlagnak tekintett 8,7 százalékot.

3. táblázat

Amszterdamban tevékenykedő bevándorló vállalkozók; 1993.

	Török-ország	Marokkó	Suriname	Kína	Egyiptom	India	Pakisztán
Vállalkozók	1015	429	915	382	407	312	3070
Az aktív lakosság százalékában	12	4,7	3,5	-	>33	>33	>33

A négyes számú táblázat azt mutatja, hogy a bevándorlók mely szektorokban vállalnak leginkább munkát, tehát elvben hol alakulhatnak ki saját szegmenseik. A statisztikák alapján jogosnak tűnik, ha etnikai szakosodásról beszélünk.

4. táblázat

Bevándorló vállalkozások Amszterdamban
gazdasági ágazat és származási ország szerint; 1993.

Ágazat	Törökország	Marokkó	Suriname	Kína	Egyiptom	India	Pakisztán	egyéb bevándorló	összesen
ipar	224	6	17	2	6	7	3	18	283
nagy-/közvetítő kereskedelem	141	37	162	44	41	91	111	370	997
kiskereskedelem	183	127	223	40	24	100	109	181	987
vendéglátás	235	143	176	147	226	38	47	278	1290
üzleti szolgáltatások	7	3	32	8	5	1	1	37	94
egyéb szolgáltatások	84	46	79	6	16	1	24	107	363
egyéb	26	18	83	22	15	19	5	99	287
összesen	900	380	772	269	333	257	300	1090	4301

Forrás: Choenni 1997:61

A vizsgált csoportok közül a suriname-i és a török vállalkozók képviseltetik magukat a legtöbb szektorban. A törökök a bérkonfekcióiparban, a vendéglátásban, azon belül pedig különösen a kávéházakban és az (olasz!) éttermekben (Larsen 1995; Rekers 1993), valamint az (iszlám) hentesboltokban és pékségekben a legaktívabbak (Kloosterman, van der Leun és Rath 1997:74-85).

A suriname-iak, a másik olyan bevándorló csoport, amely több szektorban is markánsan jelen van, olyan szolgáltatóágazatokban is képviselteti magát, mint a biztosítás és az ingatlankereskedelem. A suriname-iak aktívak a reklámterjesztésben, a könyvelésben és a vállalkozásösztönzésben, illetve a sport- és színházjellegű rendezvényekhez kapcsolódó kiszolgáló tevékenységekben, de anélkül, hogy saját szegmensük alakult volna ki. Az "egyéb szolgáltatások" területén főként az autósiskolákban, a takarítóvállalkozásokban, illetve a kisebb ház körüli munkákban találkozni gyakrabban suriname-iakkal.

A bevándorló vállalkozók között természetesen a fagylaltozókat működtető olaszok, a étkezdéket és éttermeket fenntartó kínaiak, az éttermekből élő görögök, a textil- és konfekcióárukkal (nagy)kereskedő indiaiak és pakisztániak, és a snackbárokra, shoarmasátrakra, pénzváltásra és telefonkereskedelemre szakosodott egyiptomiak alkotnak még jelentősebb koncentrációt.

Ebből az áttekintésből egyúttal az is kiderül, hogy bizonyos szegmensek teljesen, vagy majdnem teljesen eltűntek. Néhány esetben ennek az volt az oka, hogy az adott termékre mutatkozó egyre kisebb kereslet miatt a foglalkozás vagy az ágazat egyszerűen eltűnt. Gondoljunk például a szalmakalapkészítőkre. Más esetekben az történt, hogy a tevékenység máshová tette át székhelyét. Így például a gyémántipar, az egyik legjellegzetesebb zsidó szegmens, szinte teljesen eltűnt a városból. Tegyük hozzá, hogy ezek a vállalkozások már a második világháború előtt Antwerpenbe vagy más városokba költöztek. A pékszakma, amely a tizenkilencedik században még a német származású bevándorlók szegmensének számított (Schrover 1996:103), természetesen még ma is létezik, de napjainkban már erősen ipari jellegűvé vált és nem egyetlen bevándorló csoport uralja. Amszterdamban minden hatodik pék török, de apró üzemeik a piac egészen kis szeletkéjét képezik (Kloosterman és mások 1997:74-80). A piaci kereskedésben, amely egykor a zsidó vállalkozók fenségterülete volt, nem alakult ki bevándorlócsoport uralta szegmens. A ma működő szigorú rendszer, amelyben a standokat regisztrációs alapon osztják, kifejezetten nem kedvez a bevándorlóknak (Kupers 1995; vö. Kehla, Engbersen és Snel 1997; 54-55). Végül feltűnő, hogy a bevándorlók, a háború előtti zsidó rongykereskedőkkel és kínai pindaárusokkal ellentétben (van Heek 1936), nem vagy csak alig vesznek részt a házalókereskedelemben. A ritka kivételek közé tartoznak a vietnámi lumpiaárusok, az olasz fagyisok, az equadori utcai zenészek vagy az (illegális) hindu rózsaárusok, ami viszont nem feltétlen jelenti azt, hogy saját szegmenst alkotnak. Az utcai árusok számának drasztikus csökkenése azzal függ össze, hogy időközben alaposan megszigorították a mozgóárusítással kapcsolatos szabályokat, illetve megváltoztak a fogyasztói szokások, de azzal is, hogy ma már nem kényszerülnek az emberek arra, hogy néhány filléres haszon reményében házról-házra járjanak. A mai gondoskodó állam garantálja a létbiztonságot, hisz minden legális lakcímmel rendelkező polgár segély- vagy egyéb formában jövedelemre jogosult (ami persze nem jelenti azt, hogy az embereknek soha nincsenek anyagi gondjaik).

Etnikai átöröklés

Amennyiben ma is léteznek bevándorlók által létrehozott szegmensek, akkor azok mennyiben részei a Waldinger által feltételezett történelmi láncolatnak? Nos, a két világháború között az olasz fagylaltkészítők kiszorították a piacról a zsidó fagyiárusokat, az utóbbi időben pedig az egyiptomi shoarmaárusok kerekedtek az izraeliek fölébe, míg a korábban zsidó szegmensnek számító konfekcióiparban a törökök vetették meg a lábukat. A gazdaság kevésbé becsületes szektoraiban is találunk példát etnikai átöröklésre. Így szorították ki például a marokkói kannabiskereskedők a holland drogbárók egy részét a piacról (Bovenkerk és Fijnaut 1996:129).

Ezek az esetek azonban korántsem bizonyítják, hogy a bevándorló vállalkozók megtelepedése valóban a Waldinger-féle etnikai székfoglaló játék szabályait követi. Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk ezeket az eseteket, kiderül, hogy a dolog jóval komplikáltabb.

Vegyük például az olasz fagylaltkészítőket (Bovenkerk, Eijken és Bovenkerk-Teerink 1984)! A fiatal emigránsok kiváló gyümölcsfagyikat készítettek, és ezek meglepően kedveltek lettek a vásárlók, különösen a nők körében. Népszerű termékükre építve és jól működő hálózatuk segítségével saját szegmenst alakítottak ki. Noha az olaszok még mindig markánsan képviseltetik magukat a fagylaltpiacon, szegmensük folytonossága igencsak veszélyben forog. A második és a későbbi nemzedékek ugyanis nem igazán éreznek kedvet a gelateri készítéshez és ahhoz, hogy átvegyék szüleiktől a boltot. Inkább más szektorokban próbálkoznak. Közösségalkotásról szinte már nem is beszélhetünk. Ebből következőleg az etnikai hálózatok szerepe is lecsökkent. Ráadásul a minőségi fagylaltok készítése és árusítása területén olyan konkurensekkel találták magukat szembe, mint a (nemzetközi szinten működő) Häagen Dazs gyár vagy az Unilever konszern. A hatvanas években az olasz vendégmunkások még tömegével dolgoztak fagyiárusként. Egy időben akkora volt a roham, hogy a város szabályozta az ágazatot, és törvényileg szabott határt a fagylaltgyártó és -árusító vállalkozások növekedésének. A fagyiárusok többsége már nem is gondol arra, hogy önállósuljon - már csak azért sem, mert manapság egy fagyikészítő vállalkozás szabályok tömkelegének kell eleget tegyen - és munkáját egyfajta mellékállásnak tekinti.

Nézzük meg a török konfekciókészítőket (Raes 1996; Rath 1995)! Amikor az újjáépítés éveiben a konfekcióipar új életre kelt, abban több zsidó vállalkozó is aktív szerepet játszott, de a zsidó szegmenst már nem tudták feltámasztani. A zsidó vállalkozók már nem támaszkodhattak a műhelyekben dolgozó zsidó varrónőkre, és helyükre a holland szabadpiacról verbuváltak új munkaerőt maguknak. A hatvanas évek folyamán a nemzetközi konkurencia tönkretette ezt a szektort. Egymás után zártak be az üzemek, vagy a ruhák összeállítását olyan országokba költöztették át, ahol alacsonyak voltak a bérek. Néhány török munkás, aki korábban zsidó műhelyekben tanulta ki a szakmát, egy adott pillanatban elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy saját üzemet alapítson. Ezek a vállalkozók csak akkor tudták megszilárdítani pozíciójukat, amikor azt a piaci viszonyok alakulása lehetővé tette. Mivel megváltozott a fogyasztók ízlése, különösen az úgynevezett rövid ciklusú női divat piacán, a megrendelőknek rövidebb és gyorsabb gyártósorokra volt szükségük. A helyi műhelyek meg tudtak felelni ennek az igénynek. A török konfekcióipar nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji robbanásszerű növekedésében az is szerepet játszott, hogy a hatóságok igen megengedő magatartást tanúsítottak az informális megoldásokkal szemben. 1994 óta viszont az államügyészség fokozta a csalások és a törvénytelen praktikák felderítését célzó ellenőrzést. Egyrészt az ún. Konfekció Intervenciós Team működése, másrészt a Kelet-Európában és Törökországban nyílt új piacok következtében egymás után zárnak be a varrodák.

Vagy vegyük az egyiptomi shoarmakészítőket (Choenni 1997:71-79)! A shoarmát a hetvenes években hozták be Amszterdamba - az izraeliek. Ők vontak be a boltba a forgalmas nyári vakáció időszakában olyan Egyiptomban élő kopt diákokat, akik jól ismerték a terméket. Amikor kiderült, hogy ez jövedelmező üzlet, és növekedésnek indult a piac, az első besegítők átmentek önálló vállalkozókba. Néhány év alatt az egyiptomi bevándorlók az izraeli shoarmaárusok fölébe kerekedtek. A körülbelül 3200 főt számláló egyiptomi "közösségben" 1993-ban legalább 145 snackbar, kifőzde és főként shoarmastand működött. A shoarmastandok olyan pillanatok alatt nőttek ki a földből, hogy adja magát a kérdés, nem egyfajta etnikai székfoglalósdival van-e dolgunk? De tulajdonképp az izraelieknek nem is igen volt esélyük arra, hogy saját szegmenst alakítsanak ki.

Következtetések

Akkor most vonjuk meg a mérleget! Az idők során Amszterdamba érkezett bevándorlók mind-mind a maguk módján próbáltak beilleszkedni a gazdaságba. A korábbi történelmi korszakokban a bevándorlók elsősorban a kereskedelemben és bizonyos kézműves jártasságot igénylő szektorokban keresték a boldogulásukat. Azért ott, mert ezekben a szektorokban rendelkeztek jártassággal és kereskedelmi kapcsolatokkal, de választásukban nyilván az is szerepet játszott, hogy más, szigorúbban szabályozott gazdasági szektorokba nem nyertek bebocsátást. Az utóbbi évtizedekben a bevándorlók zöme elsősorban alkalmazottként képzelte el a maga jövőjét. Csak a legutóbbi időkben figyelhető meg látványos növekedés az önálló vállalkozások területén, amelyből a bevándorlók számarányuknál nagyobb mértékben veszik ki részüket. Ezen a téren Amszterdam egyre jobban hasonlít New Yorkra, a klasszikus mintának tartott bevándorlóvárosra. Viszont a bevándorlócsoportokon belül néha nagyfokú heterogenitás figyelhető meg.

Waldinger amerikai szociológus New Yorkban a gazdasági beilleszkedés sajátos rendszerét fedezte fel. A bevándorlók szegmenseket alakítanak ki maguknak, és e szegmensek révén kialakul egyfajta székfoglalós játék. Ez a fajta beilleszkedési minta azonban nem alkalmazható minden további nélkül Amszterdamra.

A valóság bonyolultabb. Kialakulnak ugyan etnikai koncentrációk, de nagyon úgy tűnik, hogy a gazdasági beilleszkedésnek nem ezek az egyetlen és/vagy szükségszerű módjai. Ráadásul korántsem mindig beszélhetünk valóban folytonos történelmi láncról. Van, amikor az öröklődés csak nehézkesen, akadozva zajlik, és van, amikor be sem következik.

Bár Amszterdamban még nem állnak rendelkezésünkre részletes vizsgálati eredmények, Waldinger elméleti álláspontjával kapcsolatban több kérdés, illetve kétely is megfogalmazódik. Waldinger fontos mozzanatokra és folyamatokra mutat rá, ilyen például a szociális hálózatok szerepe, az alábbi tényezőket viszont nem veszi kellőképp figyelembe.

Az első, hogy szerinte a lakosságcsoportok között szükségszerűen kialakul bizonyos preferenciahierarchia, amely ráadásul a gyakorlatban is érvényesül, például a munkaerőpiaci rangsor kialakításakor. Általában véve Hollandiában is lejátszódnak efféle folyamatok, de a részleteket illetően ezek jelentős eltéréseket mutatnak, hisz itt különböző "elképzelt közösségekről" van szó (Rath 1991). Az Egyesült Államokban az etnikai és faji sajátosságok fontos meghatározónak számítanak - nem véletlenül beszél Waldinger "fajtudatos" társadalomról -, míg Hollandiában korábban elsősorban a vallási, jelenleg pedig főként a szociál-kulturális sajátosságok a legfontosabbaknak tekintett meghatározók. A mai holland gyakorlatban ez a fajta megközelítés a kisebbségi csoportok "irányított integrációjának" irányába hat. Az e célt szolgáló próbálkozások abból indulnak ki, hogy a szociál-kulturális sajátosságok megváltoztathatók és gyakran kifejezetten paternalisztikus jegyeket mutatnak. A sajátos megközelítés és dinamika lényegesen eltérő és folyamatosan változó rangsorokat eredményez. Feltétlenül figyelembe kell tehát venni, hogy változhat a sajátosságok társadalmi megítélése. Még harminc éve sincs annak, hogy az olasz és a spanyol bevándorlók Hollandiában problémás csoportoknak számítottak, és a rangsor végén kullogtak (még ha nem is annyira, mint az akkori "hosszúhajú naplopók"), napjainkban viszont már "viszonylag problémamentesnek" tekintik őket (Lindo 1994:117) és gazdasági tevékenységeikben ők maguk is egyre kevésbé támaszkodnak saját etnikai hálózataikra.

A második probléma, amely némiképp összefügg az elsővel, hogy Waldinger szerint az etnikai csoportok többé-kevésbé összetartanak, összeköti őket a szolidaritás és a bizalom, és hosszú távon is fennmaradnak. A valóságban azonban a társadalmi viszonyok korántsem mindig ilyen harmonikusak. Épp akkor van kimondottan nagy esélye annak, hogy a vállalkozók egymás versenytársaivá válnak, amikor ugyanabból a szegmensből származnak. Ez akár még veszélyeztetheti is az ilyen szegmensek huzamosabb fennmaradását. Ráadásul azt is tekintetbe kell venni, hogy bizonyos bevándorlócsoportok végül csak asszimilálódnak, így az általuk létrehozott szegmens sem lesz automatikusan hosszú életű.

A harmadik kérdőjel azzal kapcsolatban vetődik fel, hogy Waldinger a gazdasági integrálódási folyamat súlypontját a szociológiai területen belülre, tehát a gazdasági területen kívülre helyezi. Bár fel- és elismeri a piaci változások jelentőségét - hisz ő maga is megállapítja, hogy ezek módosíthatják a munkaerőrangsort -, mégis azt állítja, hogy az integrálódás sikere vagy kudarca a hálózatokon áll vagy bukik. Ha például meg akarjuk érteni, miért lendült fel Amszterdamban a török konfekcióipar, feltétlen meg kell vizsgálnunk, hogyan változtak a fogyasztói szükségletek és milyen változások következtek be a nemzetközi munkamegosztásban. Ilyen változások nélkül a török üzemek nem futhattak volna ennyire fel. Ugyanígy, a technológiai változások sem hagyhatók figyelmen kívül. Az, hogy a tizenkilencedik század közepén a cukorkereskedelemben és a cukoriparban megrendült a zsidó szegmens, nagyrészt azokkal a technológiai újításokkal magyarázható, amelyek révén már nem csak importált cukornádból, hanem cukorrépából is lehetett cukrot gyártani. Bár a zsidók továbbra is kezükben tartották a cukornád-feldolgozást, a cukor piacán a brabanti katolikusok vették át a vezető szerepet, mert sokkal olcsóbb terméket hoztak a piacra (vö. Schrover 1994:164).

A negyedik kérdőjel azzal kapcsolatos, hogy Waldinger az intézményes keretet leszűkíti az etnikai vagy faji érdekcsoportok politikai ügyeskedéseire, amikor azok befolyásolni próbálják az állami szférában adódó munkák elosztását. Lehet, hogy a New York-i politikai rendszer néha olyan tombolára emlékeztet, amelyben a nyertes megcsapolhatja az államkincstárt, mégsem mondhatjuk, hogy ez volna "az" intézményes keret. Az intézményes keretet az állam és a kvázi nem-kormányzati szervezetek alkotják. A holland korporativisztikus gondoskodó államban ez a keret hatalmasra duzzadt, különösen a meglehetősen nyeszlett amerikai gondoskodó államhoz képest. Ennek megvan a maga, nem is elhanyagolható hatása a vásárlóerőre - Hollandiában még a tartós munkanélküliek is igen magas minimális jövedelemmel rendelkeznek -, ami szintén befolyásolja, hogy az emberek akarnak-e, illetve kénytelenek-e saját vállalkozásba fogni és azt sikerre vinni (Kloosterman 1998). Közvetlenebb hatást fejtenek ki a gazdaság működését szabályozó törvények és szabályok, illetve az, hogy a hatóságok mennyire érvényesítik ezeket. A második világháború előtti zsidó házalókereskedés, az olasz fagylaltkészítés és -árusítás, illetve a török konfekcióipar nagyobb fejlődést is produkálhatott volna, ha a törvények nem olyan szigorúak, az ellenőrök pedig kisebb elánnal végzik a munkájukat. De arra is van példa, hogy egy bizonyos szegmens kialakulásában az intézményi keret meghatározó szerepet játszik. Így az, hogy a (török és marokkói származású) iszlám hentesek meg tudták vetni lábukat a piacon, egészen más tényezőknek köszönhető. Ráadásul a halâl húshoz szükséges rituális vágásra külön szabályok vonatkoznak. Érdekes módon az ide vonatkozó szabályozás azokon a törvényeken és szabályokon nyugszik, amelyeket egykor a zsidó hentesekre hoztak (Rath és mások 1997:74).

Mindent egybevetve, a Waldinger által érzékletesen etnikai székfoglalósdihoz hasonlított modell nem képes tökéletesen értelmezni és megmagyarázni az amszterdami bevándorlók gazdasági beilleszkedését. Egyes fontos folyamatokat ugyan megvilágít, másokat azonban homályban hagy. E modellnek bizonnyal jót tenne, ha nagyobb figyelmet szentelne az etnikai viszonyok dinamikájának, a piac, illetve a technológiai újítások szerepének és a helyi intézményi keretnek.

Irodalom

Amsterdam in Cijfers (1996). Amsterdam in Cijfers Jaarboek 1996. Amszterdam: Gemeente Amsterdam Bureau voor Onderzoek en Statistiek (O+S)

Amsterdamse Werkmonitor (1996). Amsterdamse Werkmonitor De Stand van Zaken van Werkgelegenheidsbeleid 4. negyedév. Amszterdam: Gemeente Amsterdam Afdeling Sociale en Culturele Zaken / Afdeling Economische Zaken

Bagley, C. (1973) The Dutch Plural Society, A Comparative Study in Race Relations. Oxford, Oxford University Press

Bayer, A. E. (1965) Surinaamse Arbeiders in Nederland. Assen, Van Gorcum and Comp. - Dr H. J. Prakke és H. M. G. Prakke.

Benton, G. és H. Vermeulen (szerk.): De Chinezen. Migranten in de Nederlandse samenleving 4. szám Muiderberg, Coutinho 1987.

Berdowski, Z (szerk.): Etnische Groepen in Amsterdam, Jaarbericht 1994. Amszterdam, Gemeente Amsterdam, Bureau voor Onderzoek en Statistiek.

Berg, H., Th.Wijsenbeek és E. Fischer (szerk.): Venter, Fabriqueur, Fabrikant. Joodse Ondernemers en Ondrenemingen in Nederland 1796-1940. Amszterdam, Joods Historisch Museum, NEHA 1994.

Blom, E. és T. Romeijn: "De kracht van traditie. Hoe Chinezen succesvol opereren in het restaurantwezen", Sociologische Gids, 1981. 28/3, május/junius, 228-238.

Bovenkerk, F, B. den Brok és L. Ruland: "Meer, minder of gelijk? Over de arbeidskansen van hoog opgeleide leden van etnische groepen" Sociologische Gids, 1991. 38/3, május/junius 174-186.

Bovenkerk, F., A. Eijken és W. Bovenkerk-Teerink: Italiaans ijs. De opmerkelijke historie van de Italiaanse ijsbereiders in Nederland. Meppel/Amszterdam, Boom 1983.

Bovenkerk, F. és C. Fijnaut: Georganiseerde criminaliteit in Nederland. Over allochtone en buitenlandse criminele groepen. Inzake Opsporing. Enquetecommissie opsporingsmethoden. Bijlage VIII, Deeel I. Onderzoeksgroep Finaut, Autochtone, allochtone en buitenlandse criminele groepen. Enquete Opsporingsmethoden. TJK 1995-1996, 24 172, 17. szám.

Bovenkerk, F és L. Ruland: "Artisan Entrepreneurs. Two centuries of Italian immigration to the Netherlands", International Migration Review, 1992. 26/3, Fall, 927-939.

Choennei, A.: Veelsoortig Assortiment. Allochtoon Ondernemerschap in Amsterdam als Incorporatietraject 1965-1995. szakdolgozat Universiteit van Amsterdam 1997.

Van Heek, F.: Chineesche Immigranten in Nederland. Amszterdam, J.Emmering's Uirgevers Mij 1936.

Henkes, B.: Heimat in Holland. Duitse Dienstmeisjes, 1920-1950. Amszterdam, Babylon - De Geus 1995.

Hoolt, J. és D. Scholten: Etnische Groepen in Amsterdam. Jaarbericht 1996. Amszterdam, Gemeente Amsterdam, Bureau voor Strategisch Minderhedenbeleid.

Kasarda, J. D., J. Friedrichs és K. Ehlers: "Urban industrial restructuring and minority problems in the US and West Germany", 1992. 250-275. In: M. Cross (szerk.): Ethnic minorities and economic change in Europe and North America. Cambridge, Cambridge University Press.

Kehla, J. G. Engbersen és E. Snel: "Pier 80" Een Onderzoek naar Informaliteit op de Markt. Onderzoek in Opdracht van de Commissie Onderzoek Sociale Zekerheid. Hága, Ministerie van Sociale Zaken en Werkgelegenheid / VUGA 1997.

Kloosterman, R. C.: Amsterdamned. The rise of unemployment in Amsterdam in the 1980s', Urban Studies, 1994. 31 (8), 1325-1344. old.

Kloosterman, R.: 'Immigrant entrepreneurship and the welfare state", In: J. Rath (szerk.): Immigrant Businesses on the Urban Economic Fringe. A Case for Interdiscyplinary Analysis. Houndmills, Basingstoke, Hampshire: Macmillan Press 1994.

Kloosterman, R., J. van der Lein és J. Rath: Over Grenzen. Immigranten en de Informele Economie. TWCM Voorstudie 10. Amszterdam, Het Spinhuis 1997.

Kupers, R. H.: Albert Cuyp Wereldbazaar. Mogelijkheden om de Albert Cuyp en Omgeving Antrekkelijker te Maken voor Allochtone Bezoekers en Touristen. Doktori dolgozat; Amszterdam: Universiteit van Amsterdam, Planologisch-Demografisch Instituut 1995.

Larsen, P.: Hebben Nederlanders dan geen cultuur? Een beschouwing over Nederlands onderzoek naar "etnisch ondernemerschap", Migrantenstudies 1995. 11 (1), 30-38. old.. Jubileumi szám W. Fase és J.Rath szerkesztésében.

Leydesdorff, S.: Wij Hebben als Mens Geleefd. Het Joodse Proletariaat van Amsterdam 1900-1940. Amszterdam, Meulenhoff 1987.

Lindo, F.: "Het stille succes. De sociale stijging van Zuideuropese arbeidsmigranten in Nederland" 117-144. old. In: H. Vermeulen és R. Penninx (szek.): Het Democratisch Ongeduld. De Emancipatie en Integratie van Zes Doelgroepen van het Minderhedenbeleid. Amszterdam, Het Spinhuis 1994.

Lucassen, L: "Joodse Nederlanders 1796-1940. Een process van omgekeerde minderheidsvorming", 32-47. old. In: H. Berg, Th. Wijsenbeek és E. Fischer (szerk.): Venter, Fabriqueuer, Fabrikant, Joodse Ondernemers en Ondernemingen in Nederland 1796-1940. Amszterdam, Joods Historisch Museum, NEHA 1994.

Lucassen, L. és R. Penninx: Nieuwkomers, Nakomelingen, Nederlanders. Immigranten in Nederland 1550-1993. MES-sorozat 1. Amszterdam, Het Spinhuis 1994.

Miellet, R. L.: "Immigratie van katholieke Westfalers en de modernisering van de Nederlandse detailhandel", Tijdschrift voor Geschiedenis, 100. 374-393. old. 1984.

OECD: Labour Force Statistics 1973-1993, Párizs, OECD 1995.

Raes, S.: "De Nederlandse kledingindustrie in het mediterrane gebied. Migrerende bedrijven en migranten ondernemers", Sharqiyát, 8 143-165. old. 1996.

Rath J.: Political action of the immigrants in the Netherlands. Class or ethnicity?" European Journal of Political Research 16 (6), november 623-644. old. Különszám "Immigration and Politics", szerkesztette Z. Layton-Henry. 1998.

Rath J.: "Beunhazen van buiten. De informele economie als bastaardsfeer van sociale integratie" 74-109. old. In: G. Engbersen és R. Gabriëls (szerk.): Sferen van Integratie. Naar een Gedifferentieerd Allochtonenbeleid. Meppel/Amszterdam: Boom 1995.

Rath J.: Minorisering: De Sociale Constructie van "Etnische Minderheden". Amszterdam, Sua 1991.

Rath J. (szerk.): Immigrant Business on the Urban Economic Fringe. A Case for Interdisciplinary Analysis. Houndsmills, Basingstoke, Hampshire: Macmillan Press 1998.

Rath J. és R. Kloosterman: "Een zaak van Buitenstaanders: Het Onderzoek naar Immigrantenondernemerschap", Migrantenstudies, 1997. 13. (4), gazdasági témaszám R.Gowricharn szerkesztésében

Rath J., R. Penninx, K. Groenendijk és A. Meyer: Nederland en zijn Islam. Een Ontzuilende Samenleving Reageert op het Ontstaan van een Geloofsgemeenschap. MES sorozat 5. 1996. Amszterdam, Het Spinhuis.

Rekers, A. M.: "A tale of two cities A comparison of Turkish enterprises in Amsterdam and Rotterdam", 45.66. old. In: Crommentuyn-Ondaatje, D. (szerk.): Nethur School Proceedings, 1992. Utrecht: Nethur.

Sassen, S.: The Global City. New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton University Press 1991.

Schrover, M.: "Gij zult het bokje niet koken in de melk zijner moeder". Joodse ondernemers in de voedingsen genootmiddelenindustrie", 160-190. old. In: H. Berg, Th. Wijsenbeek és E. Fischer (szerk.): Venter, Fabriqueuer, Fabrikant. Joodse Ondernemers en Ondernemingen in Nederland 1796-1940. Amszterdam: Joods Historisch Museum NEHA 1994.

Schrover, M.: Omlopers in Keulse potten en pottentrienen uit het Westerwald", 101-120. old. In: M.'t Hart, J. Lucassen és H. Schmal (szerk.): Nieuwe Nederlanders. Vestiging van Migranten door de Eeuwen Heen. Amszterdam, Stichting Beheer IISG és SISWO/Instituur voor Maatschappijwetenschappen 1996.

Schuster, J.: Poortwachters over Immigranten, szakdolgozat Universiteit Utrecht 1998.

Smeets, H. M. A. G.: Etnische Minderheden bij de Overheid. Faal- en Slaagfactoren bij Positieve-Actiebeleid. TWCM Voorstudie 3. Rotterdam, Erasmus Universiteit Rotterdam, Instituurt voor Sociologisch-Economisch Onderzoek (ISEO) 1993.

Staring, R.: "International Migration, Undocumented Immigrants And Immigrant Entrepreneurship", In: J. Rath (szerk.): Immigrant Businesses on the Urban Economic Fringe. A Case for Interdisciplinary Analysis. Houndmills, Basingstoke, Hampshire: Macmillan Press 1998.

Vermeulen, H., M. van Attekumm F. Lindo és T. Pennings: De Grieken. Migranten in de Nederlandse Samenleving 3. szám. Muiderberg: Coutinho 1985.

Waldinger, R.: Still the Promised City? African-Americans and New Immigrants in Postindustrial New York. Cambradge, MA: Harvard University Press 1996.

Waldinger, R. és M. Bozorgmehr (szerk.): Ethnic Los Angeles. New York: Russel Sage Foundation 1996.

[1] A Mokum eredetileg Amszterdam zsidó beceneve (jelentése "A város") volt, melyet napjainkban már város-, sőt országszerte használnak (a fordító megjegyzése).

[2] Dagevos és Odé itt közölt cikke definiálja, mit értenek manapság gyűjtőnegyed alatt (a fordító megjegyzése).

[3] Itt olyan bevándorlókról, illetve leszármazottaikról van szó, akik a volt gyarmatokról, földközi-tengermenti és nem-ipari országokból származnak. Az amszterdami hivatali zsargon a "kisebbségek" gyűjtőnéven emlegeti őket.

[4] Akkor is tény azonban, hogy más bevándorló csoportoknál jobban tudnak élni azzal a térrel, amelyet a politikai rendszer a bevándorlóknak biztosít, illetve a többieknél jobban ki tudják küzdeni ezt a teret maguknak.