Hatóságilag engedélyezett illegalitás - beszélgetés a Névtelen Szobrásszal
________________

 

Amszterdamban - és ilyen tekintetben a város nemigen tartozik a kivételek közé - a városlakók nagy többsége nem ismeri a köztéri szobrok alkotóit. Van azonban néhány szobor, melyekről majdnem mindenki tudja, ki az alkotójuk. Pontosabban, tudatában van annak, hogy nem tudja, mert ezeket egy ismeretlen, névtelen szobrász, pontosabban a Névtelen Szobrász alkotta. E játékos műveket titokban, az éjszaka leple alatt állították fel. Noha nem rendelkeztek előzetes engedéllyel, a helyükön maradhattak, és ma már Amszterdam nevezetességei közé tartoznak. És hogy a törvényen se essen csorba, a város "hatóságilag engedélyezte" a Névtelen Művésznek, hogy visszamenőleges hatállyal folytassa illegális tevékenységét.

Az alábbi beszélgetésből a művész kilétére - saját kérésére - remélhetőleg nem derül fény, arra azonban igen, hogy a Névtelen Szobrász a valóságban két személy, sőt egyikük, akivel a beszélgetést folytattam, önmagában is legalább két, egy ismert és egy - mások számára - ismeretlen művészi énnel rendelkezik.

A neve alapján, melyet persze nem ismerhetünk, Ön akár magyar származású is lehetne.

Névtelen Művész: Az is vagyok. Budapesten születtem és hétéves koromban, 1956 novemberében, a forradalom leverése után a szüleimmel hagytam el Magyarországot. Magyar, de egyúttal zsidó származású is vagyok. Ez utóbbinak csak azért van jelentősége, mert a szüleim életét - akaratukon kívül - ez a tény alapvetően meghatározta, és rajtuk keresztül az én Magyarország képemet is befolyásolta. Szüleim tipikus asszimilált magyar zsidók voltak, akik el sem tudták képzelni, hogy megtörténhet mindaz, ami a háború alatt megtörtént. Mind a ketten megjárták a koncentrációs tábort, és az elárultatás ellenére közvetlenül a háború után mégsem hagyták el az országot. Miért? Mert idealisták voltak, baloldali gondolkodásúak, talán még kommunisták is. Naivak, akik valami sokkal szebben és jobban reménykedtek.

Az 1956-os menekülés aztán alkalom volt számukra ahhoz, hogy kitöröljék a múltjukat. Amikor végleg úgy döntöttek, hogy Hollandiában maradunk, minden törekvésük az volt, hogy hollandokká váljanak. Odahaza hollandul beszéltünk, az öcsém a lehető legtipikusabb holland nevet kapta, sőt a szüleim protestánsok lettek. Nem szigorú ortodoxok, hanem liberálisok, amivel mintegy eleget tettek annak az elvárásnak, hogy bevándorló hasonuljon a többséghez. Ha a többség protestáns...

Nekem sem a zsidó származásukról, sem a háború alatti történetükről nem beszéltek, és Magyarország sem volt közvetlen téma, de az egyértelmű volt, hogy ottani életük a felejtenivaló kategóriába került. A szüleim nem tápláltak belém kifejezetten magyarellenes érzelmeket, de az otthonról hozott Magyarország-asszociációm nem feltétlen pozitívak. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy engem - ahogy az Magyarországon is gyakori - a velünk lakó nagymamám is nevelt, aki két évvel később utánunk jöhetett. Ilyen értelemben a nagymamámon keresztül Magyarország mégis csak jelen volt a családban.

Magyarországon nem sok embert ismerek, bár az utóbbi években kicsit élénkebbek lettek a rokoni, baráti kapcsolataink. De ha Magyarországon járok, kicsit mindig depressziós leszek. Nincs semmi bajom Magyarországgal, nincs semmi bajom az emberekkel, de valahogy olyankor a szüleim mindig jelen vannak bennem. Hát ez az én magyar vonatkozásom.

Ha már szóba került, mit jelent Hollandiában zsidónak lenni?

N. M.: A háború előtt itt nem volt az a fajta nyílt, durva antiszemitizmus, mint Magyarországon. Ez is szerepet játszott abban, hogy aztán a németek annyi zsidót elhurcoltak innen. Az emberek ugyanis el sem tudták képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. A háború után különböző formában és intenzitással volt, illetve van bizonyos bűntudat a hollandokban és ennek nyomán egyfajta szimpátia a zsidók iránt. Az elmúlt 15 évben egyre több könyv jelenik meg a zsidóságról. Itt Izrael és a palesztin kérdés állandó téma. A zsidók körében folyik az identitáskeresés, és keresik azt is, hogyan lehetne ennek formát adni. Ebbe ugyanakkor némi félelemérzet is vegyül, tehát létezik azért ambivalencia.

Ezt én azért is érzem, mert a tabukezelést én otthonról magammal hoztam. Ha Freud élne, biztos azzal magyarázná a névtelen szobrokat, hogy félek feltárni a valódi identitásomat.

Önnek van egy "rendes" polgári foglalkozása. Nem akart soha hivatásos képzőművész lenni?

N. M.: Szobrászképzésben sohasem részesültem, és nem is akartam soha szobrász lenni. Diákkoromban fényképeztem, de nem tudatosult bennem, hogy művészi ambícióim volnának. Valószínűleg úgy gondolkodtam, hogy nem vagyok olyan tehetséges, és megélni se tudnék belőle. De a kezem mindig is nagyon ügyes volt. Apai örökség, hogy a kezemmel mindent meg tudok csinálni. Diákkoromban is fabrikáltam ezt-azt, de az egyetlen alkotás, amit akkoriban készítettem, egy béna barátom részére konstruált maszturbálógép volt. Olyan volt mint egy - magyarul jól is hangzik - kíntorna. Segédeszközök, pornográfképek, minden, ami kell. Még egy "alkotásomra" emlékszem, egy nagy egérfogóra. Több mint egy méter magas volt. Nemcsak egér volt benne, hanem az akkori barátnőm is, persze a kordivatnak megfelelően, azaz meztelenül.

Lényegében ezen a szinten foglalkoztam művészettel. Ezt a fajta tehetségemet anyámtól örököltem, de a szüleim nemigen örültek volna annak, ha művészi pályára adom a fejem. Nagy reményeket tápláltak velem kapcsolatban. Azt szerették volna, ha kézzelfogható formában is sokra viszem. Kicsit viccesen azt mondhatnám, hogy ez is egy motívum, miért lettem anonim művész. Így kedvemre csinálhatok műveket, a szüleimet viszont nem bosszantom vele.

Mikor jött az ötlet, hogy szobrokat készítsen és fel is állítsa őket?

N. M.: Tulajdonképpen soha. Amikor már dolgoztam, lett egy műhelyem, és ott barkácsolgattam. Körülbelül 25 éve az egyik betegemtől tanultam meg, hogyan kell szobrokat önteni, acéllal dolgozni. Aztán csináltam néhány dolgot. Egy közelben lakó ismerős egyszer átjött és megnézte a műveket. Onnantól fogva együtt dolgoztunk. Tehát a Névtelen Szobrász valójában két személy.

Eleinte hasznos dolgokat készítettünk, majd felvetődött, mi lenne, ha csinálnánk haszontalan dolgokat is. Az első vázlatot egy söralátétre skicceltük fel, egy hegedűtokot vivő férfit. Aztán elkészült a szobor is. Sokáig a műhelyben állt, de aztán valahová csak el kellett már helyezni. Mindkettőnknek az jutott eszébe, hogy állítsuk fel valahol a városban. Mivel a férfi a villamoshoz rohan, adta magát, hogy egy villamosmegálló közelébe tegyük. Így került a Marnixstraatra, a 10-es villamos egyik megállója mellé.

Az alaknak nincs feje, van-e ennek bármi jelentése az anonimitás szempontjából?

N. M.: Nem hiszem, ez is inkább magától jött. Egyszerűen amikor csináltuk, azt mondtam, hogy ne legyen feje.

Mennyi időbe telik, amíg felállítanak egy szobrot?

N. M.: Az első szobrot nem volt könnyű felállítani, mert elég nagy és külön is rögzíteni kellett. Korán reggel mentünk ki. Ástunk neki egy lyukat, de a beton gyorsan köt.

Mi mindig nagyon előkészítettük a dolgot, így a helyszínen nem tartott olyan sokáig. Idővel aztán nagy gyakorlatra tettünk szert.

Figyelte-e a reakciókat?

N. M.: Hamar észrevették. Az 'tet Parool című újságban szinte másnap megjelent egy cikk. Akkor volt kicsi a fiam, kijártam vele, és figyeltük az embereket. Az sokat számított, hogy az újság észrevette, mert utána már a szobor elkezdte élni a saját életét. Nekem a dologban az volt és maradt a legérdekesebb, hogy egy ilyen szoborba mindenki azt képzel bele, amit akar. A szobornak ugyan eredetileg volt neve, "A hegedűtokos férfi, aki megpróbálja elérni a tízes villamost", de nekem tetszik, hogy az emberek olyan nevet adnak neki, amilyet akarnak. És a dolog fordítva is működik. A sarkon lévő kávézót például a szoborra utalva Emberkének nevezték el. Egy skót hegedűművész, Nigel Kennedy pedig a CD-borítóján használta a képet.

Volt-e bármilyen problémájuk a hatóságokkal?

N. M.: Nem. Szerintem ez főként az újságcikknek és az így támadt viszonylagos publicitásnak köszönhető. Na meg a környék is jól fogadta, és ennek is megvolt a maga szerepe a dologban.

A névtelenség tudatos választás volt?

N. M.: Az anonimitás kezdettől fogva eldöntött és egyértelmű dolog volt, de aztán már maguktól alakultak a dolgok. Én azt szeretem, ha a titok nem nagyobb, hanem mívesebb lesz. De a misztifikálás sincs ellenemre. A titok előnye, hogy minden megengedett.

A társammal csak annyiban gondolkodtunk másként, hogy ő azt szerette volna, ha jogot formálhatunk a szerzői jogdíjra. Mármint a fényképek, filmek, levelezőlapok után járó díjra. Én viszont úgy gondoltam, mi tettük oda, tehát mi választottuk ezt a formát, akkor alakuljon minden egyéb is spontán módon. Ennek is megvan persze a maga előnye. Az ingyenesség azt is jelenti, hogy könnyebben nyúlnak a témához. Például a helyi televíziónak sem kellett azzal vacakolnia, hogy engedélyt kérjen tőlünk.

Tényleg nem jöttek rá, hogy Önök a "tettesek"?

N. M.: Akkoriban felhívtak egyszer a De Telegraaf című újságtól, hogy tudjuk, Önök készítették. Csak nevettem és azt mondtam, hogy nem Önök az egyetlenek, akik ebben a hitben leledzenek.

Az én kiindulópontom az, hogy mindenkinek el lehet mondani, csak maradjon titok.

Eredetileg tehát ketten voltak. Nehéz kettőnek egy személyben?

N. M.: Most már lassan tíz éve, hogy nem dolgozunk együtt. Kényes egy ilyen kapcsolat, tehát a "szakítás" szinte bele van kódolva. Viszont barátok maradtunk. Az anonimitásról nem volt soha vita köztünk. Lehet, hogy Floris másként gondolkodik róla, de maga az anonimitás nem volt kérdés.

Körülbelül tíz éve lezárult a névtelenművész-korszak. Most már a saját nevünkön csinálunk szobrokat. Van egyébként weboldala is a névtelen művésznek, csak ott semmilyen alkotás nem látható. Például ebben az utcában, ahol lakom, vannak olyan kis szobrok a házfalakon, melyekre a város adott megbízást, és a nevemen vannak. Mint művész tehát legalább két személy lakozik bennem.

Ha valaki névtelen marad, lemond arról az anyagi támogatásról is, amelyben pályázati és egyéb úton részesülhetne.

N. M.: Szobrászkörökben némi bosszúságot okoz(ott), amit csinálunk, mármint a konkurencia. Egy művésznek csak és kizárólag a művészet a megélhetési forrása, én viszont megtehetem, hogy más munkából pénzelem ezt a hobbimat. A pénz így nálunk sohasem játszott szerepet. Az anyag jelentéktelen költség. A munkaidő viszont nincs kispórolva a szobrokból.

A pénzről eszembe jut egy vicces anekdota. Van egy szobrunk az Oude Kerk melletti téren, a vörös lámpás negyedben. Egy éjjel tettük oda. Egy női mellet simogató kezet az utcakövek helyére. Három hétre rá, legnagyobb meglepetésünkre, a szobrot eltávolították. A város. Azzal az indokkal, hogy sérti a női méltóságát, holott épp az ott dolgozó nőknek akartunk vele tisztelegni. Volt egy másik mondvacsinált kifogás is, mégpedig az, hogy amikor megdöccennek rajta a járművek, zajártalmat okoz. Kiderült, hogy az önkormányzat művészeti osztályának titkára ott lakik, és bosszantotta, hogy előzetesen nem értesítettük. Ő persze tudta, mi az eltávolítás hivatalos útja-módja. A szobor eltüntetése tiltakozást váltott ki. Tiltakoztak a prostituáltak, de mások is. A végén aztán pár méterrel arrébb, hogy ne okozzon akkora zajt, visszahelyezték, mégpedig ünnepélyes keretek között. Avató beszédében az egyik városi tanácsnok azt mondta, sejti, ki lehet a titokzatos alkotó. Egy bronzszobor nem filléres dolog, tehát gazdag ember kell legyen. Figuratív, ami manapság már igen szokatlan, tehát az illető vonzódik a hagyományokhoz. És persze olyasvalaki, akinek érdeke a névtelenség. Mindezen tényekből arra a következtetésre jutott, hogy ilyen személy csak egy van. Az pedig maga a királynő, Beatrix, akiről köztudott, hogy kedveli a képzőművészetet. Később ezt vissza is hallottuk, mert egy rólunk készített filmben, ahol maszkot viselünk, az egyik járókelő azt állítja, hogy a királynő készítette a szobrot.

Ragadós-e a jó példa? Jöttek-e utánzók?

N. M.: Jöttek, vannak mások is, de ez engem egyáltalán nem zavar. Egyébként pedig most már maga a város is megpróbálja a dolgot kordában tartani. Ennek eredményeképp jelenleg mi vagyunk az egyetlen "hatóságilag engedélyezett névtelen művészek". Mondhatnám, az egyetlen igaziak. Ez egy igazi amszterdami státusz. Az önkormányzat művészeti osztályán találták ki, miután diszkréten jelezték, sejtenek valamit.

Tényleg voltak követők. Például a Museumpleinen is volt az átalakításig néhány földből kinyúló ököl. De tudok más példát is. A Waterloopleinen volt egy nagy publicitást kapott eset. Valaki, egy cseh vagy magyar, vagy jugoszláv szobrász felállított egy hatalmas szocialista realista munkásalakot. Persze ott nem is annyira névtelenségről, mint inkább az engedély hiányáról szólt aztán a dolog.

A Westergasfabrieknál is van három szép bronzszobor, amiről sokan azt hiszik, én csináltam, pedig nem. És ha megkérdezik, néha tényleg azt mondom, hogy igen.

Magát a szerepet komolyan veszem. A névtelenség ezeknek a műveknek fontos tartozéka. Enélkül egyébként nem is tehettek volna szert akkora hírnévre. Sokat elvenne belőlük, ha eltűnne a titok, és kiderülne, kik készítették őket. Ezzel elveszne valami, ami időközben rájuk rakódott.

Van-e a műfajnak előzménye?

N. M.: Talán a graffitit tekinthetjük példának és előképnek. Persze ha a házamat mázolná be egy graffitis, nem örülnék, de magát a jelenséget szimpátiával figyelem. A mienk egyfajta háromdimenziós grafiti. Paradoxon, de ez egyfajta egómentes művészet. Ezért sem szeretném, hogy lelepleződjenek a művek. Ezt sem tudatosan alakítottam így, hanem egyszerűen szépnek találom az "egómentesség" eszméjét. Még azt sem tudnám megmondani pontosan, mit jelent, de valahogy a művészetben az utánzásnak, a másolatnak nagy jelentősége van. Csak játékként érdekes elképzelni, milyen volna, ha Mozart név nélkül alkotta volna meg a műveit. Az én szememben a művészet az, amikor az ember továbbad egy tehetséggel teli eszmét. Én a saját műveimet is úgy szemlélem, mint amiket nem én találtam ki, hanem csak továbbadtam. A véletlen úgy hozta, hogy épp én adom tovább őket. Minek kellene a nevemet, a személyemet előtérbe tolni? Viszont meg se fordult soha a fejemben, hogy ideológiát gyártsak a tevékenységem köré. Nem vagyok prédikátor. Még azt sem állítom, hogy a művésznek minden esetben anonimnak kell maradnia. Csak néha úgy érzem, hogy elfajult a dolog. Amikor például bizottságok vizsgálják és döntik el, mi számít mostantól eredetinek és mi nem. A név része is meg nem is a műnek.

Az egész műkereskedés arra épül, hogy felépíti valakinek a nevét. A múzeumok is abban érdekeltek, hogy egy név kinője magát. Felfedezni, felépíteni valakinek a nevét, ez egy múzeumigazgató érdeke, de persze a művész sem ellenérdekelt. Ilyen szempontból tanulságos egy tehetséges holland művész, Anton Heyboer példája. Volt úgy, hogy egyszerre öt képet csinált, és olyan is, hogy nagy példányszámban sokszorosította a műveit, amivel magára is haragította a műkereskedőket.

A szobrai mindig kötődnek a felállítás helyéhez, de azért a fűrészelő alakot ábrázoló szobor igen rendhagyó helyen áll.

N. M.: Elkészítésében a vandalizmus is szerepet játszott. A hegedűst ugyanis kétszer is megcsonkították. Viszont érdekes módon az ellopott részeket idővel visszahozták. A sarki dohányboltba vitték vissza, és mivel a trafikossal bizalmas viszonyban vagyunk, újságpapírba csomagolva visszaadta nekünk. Utána a részeket jobban egymáshoz erősítettük. A festékréteget is feljavítottuk, mert úgy tűnt, hogy a kopottabb állapot jobban vonzza a vandálokat.

Az ágat viszont, amelyen az emberke áll, nem érik fel az emberek, így a szobor nagyobb védettséget élvez. Ezt tudatosan csináltuk így. Az eredeti ötlet annyi volt, hogy tegyünk valamit egy fára. Mielőtt felerősítettük a fára, az amszterdami városi főkertésszel is konzultáltunk, mert úgy akartuk elhelyezni, hogy még véletlenül se ártson a fának.

Érdekes, hogy viszonylag lassan fedezték fel. Azt figyeltem meg, hogy a depresszióra hajlamos emberek nehezebben fedezik fel, mert mindig földre szegezett tekintettel járnak. Ha akarnám, azt is mondhatnám, hogy a cél egyrészt a felvidítás, "nézzenek már fel az emberek", másrészt az volt, hogy "lemérjük az amszterdamiak depresszióra való hajlamát".

És milyenek a mérési eredmények?

N. M.: Nem annyira rosszak, mint a magyarok esetében, akik persze bajnokok ezen a téren. Önmagában persze a jólét sem old meg mindent. De lelki alkatukat tekintve a hollandok elég jól vannak megkonstruálva. Például a "mi csináltuk meg Hollandiát" mentalitásra gondolok. Másrészt szerintem az emberre nézve az egó az egyik legnagyobb veszélyforrás, és a hollandok ilyen szempontból sem állnak rosszul. Az ország kicsisége, a kereskedőszellem, meg persze a protestantizmus, azt eredményezte, hogy nem fújják fel túl nagyra a saját énjüket. Az egyes ember nem tartja magát a világ közepének. De persze ez csak a dolog egyik oldala. És ha választani lehetne, én legszívesebben olasz lennék.

Mégis holland.

N. M.: Eléggé világpolgár vagyok. Éltem Amerikában is, el tudnám képzelni az életet másutt is, de azért Hollandia nagyon jó választás volt. A szüleim állítják, hogy azért nem mentünk tovább Amerikába, mert én megkötöttem magam.

A szobrok anonimitásában a hollandok iránt érzett hála is benne van. Adni akartam valamit annak az országnak, amely minket így befogadott. Amikor 56-ban megérkeztünk, az első élményem az volt, hogy szeretettel fogadnak. Venlóban állt meg velünk először a vonat, és a peronon rengetegen álltak. Gyönyörű és - nem mellékes - működő játékokat kaptunk. Nekem volt előtte is vízipisztolyom, csak épp nem lehetett vele lőni. Ez meg olyan messzire vitt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nagyon sok pozitív élmény ért. Utrechtben a nagy kiállító csarnokban, a Jaarbeursben voltunk elszállásolva. Itt ittam életem első Coláját. Eindhovenben, ahol az apám a Philipsnél állást kapott, berendezett lakásba költözhettünk, mert egy ottani nőegyesület gondoskodott a bútorokról és mindenről. Amilyen fogadtatásban mi részesültünk, annál elképzelni sem lehetne jobbat. Én egy hálás holland vagyok, és bár ez csak egy az indítékaim közül, örülök, hogy így is visszaadhatok valamit a hollandoknak. Ez egy játék, de szerintem is van benne valami érzelmesen szép.

A szobrok többsége Amszterdamban áll, de máshová is jutott belőlük.

N. M.: Igen. Van Amersfortban és Velsenben is egy-egy szobor és - de ez titok - egy szobor épp úton van New York felé. Ezt ott persze még nem tudják. Egyébként egyáltalán nem bánnám, ha a Névtelen Szobrásznak Budapesten is lenne szobra[1].

[1] Azóta már teljesült is a Névtelen Szobrász kívánsága!