A morális pánik[1]
________________
GEERT MAK

 

"Isten hozott az életbe, kicsim!" ezzel a kissé remegő címmel indul a film. 1963 áprilisának végén Amszterdamban vagyunk. Ed van der Elsken, a fiatal fotóművész egyszer csak filmre váltott, és elkészítette ezt a családi portréval összekapcsolt rövid korképet. A film oldott hangulatban, egy autókázással indul. Van der Elsken betette a kamerát a pöfögő DKW hátsó ablakába, és mi, nézők a vállán át látjuk, ahogy áthajt a lepusztult Jodenbreestraaton, elhalad a Zuiderkerk mellett, látjuk a régi Waterlooplein körüli utcácskák forgatagát, a Blauwbrug égnek meredő oszlopait, majd kiérünk az Amstelhez. Figyeljünk, mert e rövid szemle révén úgy jelenik meg előttünk a negyven évvel ezelőtti hétköznapi Amszterdam, ahogy azt csak ritkán látjuk, az akkori zsúfolt, köznép lakta belváros, tele közlekedési csapdákkal, kis műhelyekkel, bensőséges hangulatú csatornaparti irodákkal!

Ahogy pereg a film, megismerkedünk Amszterdam problémáival, a Zeedijken tántorgó részegekkel, a cukorsüvegfrizurás prostituáltakkal, a Nieuwmarkton szemtanúi leszünk egy késelésnek és annak, hogyan vesződnek a gyerekekkel a szűkre szabott emeleti lakásokban. A film nagy részében péklapát tenyerű munkásokat, testes halárusnőket, kézikocsit toló, napcserzette férfiakat és anyákat látunk, akik hetente kétszer kiteregetik a lavórból a gyerekek kimosott ruháit. Egyszóval igazi őslakosokat a város klasszikus belső kerületeiből, a Jordaanból, Kattenburgből, a Nieuwmarkt környékéről. A hangulat nem hurrá-, de azért optimista. A város arra számít, hogy 1980 táján körülbelül egymillió lakosa lesz. Amszterdamban körülbelül 9400 nem holland állampolgárságú ember él, és rajtuk kívül további 2700 suriname-i és antilliai. Akkor és ott ennyi az összes bevándorló.

Gijs van Hall polgármester nem győzi letenni az újabb és újabb épületek alapkövét.

Az íróasztalomnál ülök, negyven évvel az Isten hozott az életbe, tíz évvel az Amszterdam angyala című könyvem megjelenése után, és ha kinézek az ablakon, ugyanazt a városrészt látom, amelyben Ed van der Elskens apró remekműve született.

Mit látunk ma, ha 1963-as szemmel nézzük a világot? Mindenekelőtt azt, hogy a tizenkilencedik, tizennyolcadik, sőt néha a tizenhetedik századi város tekintélyes részében a régi épületeket újak váltották fel. Foghíjak százait tömték be, lenyirbálták és kifésülték a város "szegélyrojtját"[2].

Aztán itt a csend, legalábbis az 1963-as állapotokhoz képest. A belváros sokkal csendesebb lett, a műhelyek elköltöztek, a járműáradatot távoli közlekedési folyosókba terelték. Amszterdam központja sziget lett, a szórakozás, a fogyasztás és a gazdagok lakóhelyének szigete.

Jócskán elszaporodtak a koldusok. És ami a legfeltűnőbb, hogy a Van der Elskens filmjét uraló embertípusból szinte már hírmondó sem maradt. A villamosokon csupa suriname-i asszony és marokkói fiatal, a Damstraaton bábeli nyelvzavar: úgy tűnik, hogy a markos tenyerek, a cserzett arcbőr, az a sajátos nyelv és egyáltalában az 1963-as amszterdamiak eltűntek a föld színéről.

Italo Calvino, olasz író Láthatatlan városok című könyvében egyebek mellett szerepel egy Maurilia nevű város. Lakói mindig minden látogatónak megmutogatják képeslapokon, hogyan nézett ki régen a város. A mai vasútállomás helyét egy belső tó foglalta el, amelyben a rohadó cölöpök egyfajta erdőt alkottak, a mai csupa üveg közigazgatási központ helyén köznép lakta, zsúfolt zsidó negyed... Most csak úgy fantáziálgatok. A mauriliaiaknak ez a kedvenc időtöltésük, élnek-halnak a nosztalgiáért. Csak az igazságot ne meséld el nekik, mert akkor szörnyű haragra gerjednek, és elmegy minden életkedvük! A keserű igazság pedig az, mondja Calvino, hogy bizonyos városok ugyanazon a helyen, ugyanazzal a névvel és néha úgy, hogy még a lakosaik sem változnak, úgy váltogatják egymást, hogy semmi, de semmi közük egymáshoz. Sőt, az istenek, akik a nevek mögött és az utcák felett élnek, szó, illetve szóváltás nélkül távoznak, hogy aztán más istenek lépjenek a helyükre.

Amszterdam sorsa Mauriliát juttatja az ember eszébe. A negyven évvel ezelőtti klasszikus Amszterdam fokozatosan másik város lett. A házak és az utcák részben ugyanazok maradtak, de egészen másfajta lakosok lakják, más nyelvet beszélnek, másképp irányítják és más szellem uralkodik benne.

1992 őszén, miközben gőzerővel folyt az átalakulás, Amszterdam angyala csak tétován bolyongott a város felett. Aztán a sors kegyes volt a városhoz. Amszterdam, Rotterdammal ellentétben, az új gazdaság teremtette hálózati rendszerben egyszercsak rendkívül jó helyen találta magát, és új életre kelt. A kilencvenes években mondhatni elillantak a nyolcvanas évek nyomasztó gondjai. Az egykor köznép lakta Sziget ma az egyik legelegánsabb lakónegyed. A RAI és az Olimpiai Stadion, amelyek környéke tíz évvel ezelőtt a kisebb fejlesztésekre kijelölt területek közé tartozott, ma Hollandia legnagyobb szabású építési projektjének, az ún. Déli Tengelynek[3] a része. A házfoglaló mozgalomból mára csak maroknyi militáns és idealista hírmondó maradt. A beharangozott várostartományból semmi sem lett, viszont megalakultak és virulnak a városrészeket irányító önkormányzatok. A 10-es villamos vonala mentén elmúltak az elgettósodástól való félelmek. A Staatsliederenbuurt és az Indische Buurt egyre kedveltebb a komoly ambíciókkal rendelkező fiatalok körében. A Jordaanban és a Pijpben korábban ugyanez a folyamat játszódott le. A komoly átalakításokon átesett Bijlmer már nem számít közveszélyes területnek, ezt a funkciót a Lelylaan vasútállomásra érkező és onnan induló esti vonatok vették át. Az elmúlt években az oktatás még mélyebb mocsárba süllyedt, de Amszterdamban az általános iskolát lezáró teszteken ezt nem venni észre. Az elmúlt években, valami csoda folytán, ezek kifejezetten javuló tendenciát mutatnak. A kormányzat munkáját segítő Tudományos Tanács legutóbbi jelentése, sőt még a Társadalmi és Kulturális Tervhivatal is optimistán ítélte meg a helyzetet. A nagyvárosok jövőjével kapcsolatos borúlátó jóslataikra tíz sikeres év után már szinte senki sem emlékszik. Az ifjúság körében akkoriban tapasztalt válsághangulat is többé-kevésbé a múlté. Ma igazi lúzer, aki nem talál magának munkát. Akkoriban néhányan azt jövendölték, hogy a bevándorlók között az ötven százalékot is eléri majd a munkanélküliek aránya, ami mostanra rémisztgetésnek bizonyult. Az etnikai kisebbségek körében a munkanélküliség tizenöt százalékra süllyedt, míg ugyanez a mutató a tősgyökeres hollandok körében tíz százalék körül mozog.

Mélyült viszont a szakadék a "fehér" és a "fekete"[4] iskolák között, és a bevándorlók lakta városrészeket ellepték a honvágyról árulkodó tányérantennák. Lezárult a második feminista hullám, de a külvárosokban a nők minden korábbinál súlyosabb elnyomás alatt élnek. A török és a marokkói fiatalok kétharmada, háromnegyede még mindig a szülőhazában keres házastársat magának. Egyre több gyerek nő fel kettéhasadt világban. A drogbiznisz még mindig ugyanolyan súllyal nehezedik a városra, mint annak idején. Robbanásszerűen megnőtt a kerítések, a biztonsági őrök és a kamerák száma. A város egyre sokfélébb, miközben a hasongondolkodásúakban egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy "saját" épületben, "saját" utcában vagy "saját" negyedben elkülönüljenek. Ami 1992-ben elképzelhetetlennek tűnt, mára bekövetkezett: ismét felütötte fejét a homoszexuálisokkal szembeni diszkrimináció. Mindezt tovább tetézi a hatalmas lakáshiány, amely hivatalosan nem létezik, mert az önkormányzat megszüntette a központi nyilvántartást. Az amszterdami fiatalok azonban a bőrükön érzik. Azokban az években, amikor mindenki a lakáshiányról beszélt, négy-öt évet kellett várni egy szociális bérlakásra. Ha ma egy újdonsült amszterdami regisztráltatja magát valamelyik lakásszövetkezetnél, kilenc évig kell várnia. Az új lakások száma a háború utáni mélypontra süllyedt.

A hangnem is megváltozott. Napjainkban, 2002 őszén, egy új rend hangjai hallatszanak, mely előszeretettel gúnyolja az "elitista" szakértelmet. Főszerephez jutnak az érzelmek, mindenekelőtt az úgynevezett nép érzései. A nyelv hemzseg az új fogalmaktól, a "gyengét", a "lágyat", a "multikulturálist" az "erőteljes", a "kemény", a "hatékony" váltotta fel. A vitákban megszólaló hangok az új szelekhez igazítják mondandójukat. Mintha valami elkezdődne, de lehet, hogy nemsokára hamvába is hull. Ön, kedves jövőbeni olvasóm, már jobban meg tudja ítélni, mint én.

De azoknak az "elitista" szociológusoknak és szociográfusoknak, akiket 1992-ben meginterjúvoltam, mégis sokszor igazuk lett. A város központja, pontosan úgy, ahogy annak idején megjósolták, rohamtempóban átalakult, és a gazdagok lakónegyede lett. Az ötvenes évekből származó lakónegyedek - Bos en Lommer, Slotervaart és Nieuw-West - valóban "zűrzavaros városok" lettek, és átvették a Pijp és az Indische Buurt egykori szerepét. Azt jósolták, még több tizenkilenc éves Ahmed és Mohamed áll majd bíróság előtt, ha az oktatásban, a jóléti politikában és az igazságszolgáltatásban nem következik be változás. Ez is "bejött". A frontjelentésekben minden változatlan, a drog, a rablások, a kisebb csetepaték. Ezen a téren mindössze annyi a változás, hogy a taxis világ is e hangtalan utcai háború része, "liberalizált" vadnyugati szektor lett, miután a kilencvenes években a város a lovak közé dobta a gyeplőt. Napjainkban a város minden látogatóját megrövidítik egyszer, hol legálisan, hol illegálisan, és a hatóságok a fülük botját sem mozdítják.

Hollandia nagyvárosaiban a bevándorlók aránya 1990 óta 22 százalékkal nőtt és majdnem eléri az ötven százalékot. Az amszterdami városkép ennek megfelelően változott. A várt menekültek megérkeztek, ahogy az illegális bevándorlók és a sok ezernyi jugoszláv, orosz és román is. Az autochton és az allochton kultúrák közötti párbeszéd továbbra is rendkívül akadozottan folyik. Csökkent az emberek biztonságérzete. Az ún. "kitalált szegények"[5] egyre nagyobb szerephez jutnak a nyilvános vitákban. A Scheldestraat szinte már csak róluk szól. Az a politikai váltás, amelynek előszele már 1992-ben is megcsapott bennünket, annak rendje és módja szerint be is következett.

Egyvalami változatlan maradt, Amszterdam még mindig átmeneti fázisban van és rendkívül mélyreható átalakuláson megy keresztül.

A város történelmében volt-e már máskor is példa ilyenfajta társadalmi forradalomra? Persze hogy volt. Amikor Gerbrand Adriaenszoon Bredero, költő és vígjátékíró (1585-1618) abban a városnegyedben sétált, amelyben Ed van der Elskens, a várost épp bevándorlók tízezrei özönlötték el, gelderlandi, brabanti, németországi idénymunkások, spanyol és portugál zsidók, Dél-Németalföldről érkezett menekültek. A város lélekszáma hihetetlenül gyors tempóban változott. 1620 körül Amszterdamban háromszor annyian laktak, mint negyven évvel azelőtt, és egy nemzedékkel később, 1660 táján a lakosság lélekszáma újból megduplázódott: immár mintegy kétszázezer ember lakta a várost.

Körülbelül száz évvel ezelőtt hasonló bevándorlási hullám indult el. Ezúttal főként a falvakból jöttek a városba. 1875 és 1900 között háromszázezerről ötszázezerre nőtt Amszterdam lakosainak száma. Egymás után bújtak ki a földből az újabb és újabb lakónegyedek, villamosvonalakat fektettek le, áttörésekkel új utcákat alakítottak ki, olyan monumentális épületeket emeltek, mint a Rijksmuseum és a Központi Pályaudvar. Néhány évtized alatt Amszterdam vizivárosból szárazföldi várossá alakult át.

Az Amszterdam angyalát a huszadik század végén, a harmadik nagy átalakulás idején írtam. Lassan az a kérdés, valóban csak váltásról van-e szó, amikor az egyik csatornából egy másikba zsilipelünk át. Jobb hasonlatnak tűnik, ha azt mondjuk, hogy itt most egyfolytában vadvizeken hajózunk. Az utazás évtizedek óta tart, és nemigen látszik, hol kötünk majd ki.

Kezdjük azzal, ami Ed van der Elskens filmjéhez képest a legszembetűnőbb! Eltűnt a főszereplők nagy része. A Jordaan, Kattenburg, a Nieuwmarkt őslakosai, azok a fejek, azok a kezek, azok a testek. Piet bácsi, Nel néni meg a gyerekeik tényleg eltűntek. Itt-ott még találkozni hamisítatlan amszterdami szívélyességgel és humorral, de számos olyan érintkezési forma és utcai rítus, amely a hatvanas és hetvenes években még dívott, ma már ritkaságszámba megy.

Amikor az Angyalt írtam, ezzel kapcsolatban, ki tudja, miért, még nem álltak rendelkezésre egyértelmű adatok. Ma már igen. A statisztikákból kitűnik - hadd fejezzem ki ezúton is hálámat az Amszterdami Demográfiai Századkönyv összeállítóinak -, hogy 1960 és 1980 között szép csendben lezajlott egy teljes népvándorlás, akkora ide-odaáramlással, amilyenre soha azelőtt nem volt példa. "Miközben a különböző akciók résztvevőinek többsége azokban az években a házak, az utcák vagy legfeljebb egy épülettömb sorsáért aggódott és küzdött, az igazi forradalom a lakossági nyilvántartás kartotékaiban zajlott", írta találóan Frans Heddema, a városújságíró tökéletes megtestesítője. 1959 és 1980 között összesen körülbelül 900 ezer ember hagyta el a várost. Százezrek érkeztek, de a lakosság száma így is szinte egynegyedével, a hatvanas évek eleji majdnem kilencszázezerről a nyolcvanas évek elejére kevesebb mint 700 ezerre csökkent. A becslések szerint körülbelül 130 ezer amszterdami költözött az úgynevezett átirányítási program keretében a környező kisvárosokba, Purmerendbe, Hoofddorpba, Hoornba, Lelystadba és Almerebe. További 160 ezren pedig a tartomány egyéb településein kerestek maguknak lakóhelyet.

Az új Amszterdam főleg fiatalokból állt. A városban már hosszú évtizedek óta két egyetem és számos egyéb iskola működött, de az 1963-as városképre ezek még nem voltak meghatározó hatással. Ed van der Elskens 1963-ban, noha fiatal volt és igencsak vad, az amszterdamiak többségéhez hasonlóan, annak rendje-módja szerint, a szüleivel lakott.

Ez a minta egy nemzedék alatt gyökeresen megváltozott. Az új ösztöndíjrendszer széles tömegek számára tette elérhetővé a legkülönfélébb tanulási lehetőségeket, ráadásul újabb és újabb oktatási intézmények kezdték meg működésüket. A statisztikákból kiderül, hogy mindez Amszterdamra nézve milyen következményekkel járt: feltűnően sok tizenöt és huszonöt év közötti fiatal érkezett a városba, és ez a csoport a lakossági statisztikákban igen széles szeletként jelenik meg. Aztán, amikor húszas éveik végén, harmincas éveik elején sikerült megalapozniuk magukat, ismét elköltöztek. Ez nem jelentett problémát, hisz ilyen polgárokat a város folyamatosan "produkált". A hatvanas évektől kezdődően Amszterdam egyre inkább olyan gyárra hasonlított, amely középosztálybelieket termel. Valódi diákváros lett, és a sajátos ifjúsági kultúra mind az utcán, mind a politikában új hangon szólalt meg.

A nyolcvanas években aztán ismét hanyatlásnak indult ez a fajta ifjúsági mozgalom. A kegyelemdöfést a kilencvenes években kapta. A korábban emlegetett "rojtot", a város szélén lévő rengeteg kiadó szobát, tetőteret és olcsó lakást lebontották, illetve felújították. A lakásárak, különösen a belvárosban és környékén csillagászati magasságokba emelkedtek. Amszterdam nagy részén az átlag fiatal számára megfizethetetlen lett a lakás.

Az adatokból az is kiderül, mi lett mindennek a következménye. 1995 óta szám szerint 21 százalékkal csökkent a fiatal import-amszterdamiak száma. Ebbe ugyanúgy benne van a leendő festőművész, mint az ápolónő, a rendőr, a költő és a tanár. Még ennél is nyugtalanítóbbak a kisgyermekekkel kapcsolatos statisztikák. A bevándorlók, a maguk módján, de mégiscsak tartják a városban a frontot. A holland gyermekek száma viszont évente tíz százalékkal csökken. Ez öt év alatt ötven százalék. Sok kisgyermekes holland szülő - eddig ők voltak a város tartópillérei - hátat fordít Amszterdamnak.

A nyolcvanas évektől kezdve az újonnan jöttek második csoportja adta meg az alaphangot. A külföldi bevándorlók. A kilencvenes évek elején a statisztikusok arra számítottak, hogy 2010-ben a harminc év alatti amszterdamiak körülbelül fele a bevándorlók közül kerül ki. Ez a növekedés még a vártnál is meredekebbre sikerült. 1999-ben a bevándorlók száma 324 ezerre emelkedett, ami az összlakosság mintegy 45 százaléka. 2015-ben a prognózisok szerint ez az arány 52 százalék lesz, és onnantól kezdve a hollandok csupán a legnagyobb kisebbséget alkotják.

Mint említettem, a város már többször is megélt efféle lakosságváltást, és egy ilyen nem feltétlen vezet katasztrófához. Bredero korában az őslakosok és az újonnan érkezettek közt az arányeltolódás még ennél is radikálisabb volt. A házassági nyilvántartásokból kiderül például, hogy az 1650 körül házasságot kötött párok csupán harmada született a városban. Tehát a város kétharmadát bevándorlók alkották.

A Bredero által megtapasztalt bevándorlás és a most zajló között azonban lényeges különbségek vannak. A tizenhetedik században a jövevények beilleszkedése, hatalmas létszámuk ellenére, feltételezhetően zökkenőmentesen zajlott. Épp abban az időben honosodott meg Hollandiában az olyan, nagy értékű exporttermékeket előállító ipar, mint a selyem, a könyv és a cukor. Ekkor alakult ki először a gazdag polgároknak egy olyan nagyobb csoportja, amely keresletet támasztott a luxuskivitelben készített kalapok, ruhák, tapéták, az aranyozás, a csipke, a brokát és a bútorok iránt. És épp a bevándorlók rendelkeztek az ezek elkészítéséhez szükséges szakértelemmel. Amszterdamban ily módon rendkívül termékeny kölcsönhatás keletkezett a bevándorlók és a helyi gazdaság, illetve kultúra között. Két nemzedéken belül a város egyfajta New Yorkká nőtte ki magát, igazi olvasztótégely lett, amely mágnesként vonzotta magához a város számára létfontosságú szakmák képviselőit. A Bredero írta Spanyol Brabanti című vígjáték minden lehetséges módon körüljárta a bevándorló fogalmát. Mégis vígjáték maradt.

Itt most, négy évszázaddal később egészen más a helyzet. A bevándorlás a munkával kezdődik és azzal is végződik, de azok a csoportok, amelyek a hetvenes évektől kezdve a városba jöttek, a feladatok és a funkciók tekintetében korántsem voltak egyértelműek. Tekintélyes hányadot alkottak azok a suriname-iak és antillaiak, akik az egykori dél-németalföldiekhez hasonlóan a hazájukban uralkodó bizonytalan politikai és gazdasági helyzet miatt vettek vándorbotot a kezükbe. De egy teljesen más kultúrából érkeztek, ahol az életben mások a prioritások. Más az értéke például a munkának, a hatalomnak és a teljesítménykényszernek is. Arról nem is beszélve, mennyire másként kezelik a múltat, a jelent és a jövőt. Az új helyzetet tehát, hogy finoman fejezzem ki magam, mindkét félnek szoknia kellett.

Egy másik csoportot alkottak a törökök és a marokkóiak, de ahogy ezt most leírom, azonnal helyesbítenem is kell. Az esetek többségében helyesebb, ha parasztokat mondunk, akik az Anatóliai-síkságról, Törökország leginkább fundamentalista vidékéről érkeztek, amelyet talán a holland kálvinista ortodoxia fellegváraihoz, a Veluwéhez és Staphorsthoz lehetne hasonlítani, illetve a marokkói Atlasz-hegység középső és keleti részéből vándoroltak be. Mindkét terület kopár hegyvidék, ahol egy kemény, puszta létfenntartásra berendezkedett kultúra alakult ki, egy autonóm életstílus, eredendő bizalmatlanság az állammal szemben, ami a nálunk meghonosodott polderkultúra éles ellentéte.[6] A hatvanas években a holland munkaerőtoborzó irodák a helyi hatóságok tanácsára települtek ide, anélkül, hogy végiggondolták volna, mik lehetnek a következmények. Az itteni falvakban tombolt a munkanélküliség, és ennek egyenes folyományaként itt volt a legnagyobb az elmaradottság. De a hollandokat csak és kizárólag az érdekelte, hogy sikerüljön összetoborozni, arra az egy-két évre, amíg szükség van rájuk, szívós munkásokat.

Az tehát kezdettől fogva világos volt, hogy ezek a parasztok nem könnyen fognak beilleszkedni. Egyik fél sem vágyott a másikra. Kezdetben a bevándorlás, az integrációról nem is beszélve, nem is volt cél. Az első években mindenki azt hitte, hogy a bevándorlásnak egyfajta vetésforgószerű válfaja alakul majd ki. A török és a marokkói "vendégmunkások" idejönnek, majd szépen hazamennek, a családjaik pedig végig otthon maradnak. Szezonmunka volt ez, amihez ezek a kenyérkeresők, főként akik az Atlasz-hegységből érkeztek, már évtizedek óta hozzá voltak szokva.

Az amszterdami munkaerőpiaci változások azonban felborítottak minden elképzelést. A hetvenes évektől kezdve egymás után tűntek el a régi iparágak, vagy megindult az automatizálás. Növekedésnek indult a szolgáltató szektor, amelynek szakmával rendelkezőkre és betanított munkásokra volt szüksége. Mindez azt jelentette, hogy egyre kevesebb munkahely termett az iskolázatlan török és marokkói férfiak számára. Mindez azzal az ellentmondásos következménnyel járt, hogy sok munkás Hollandiában maradt. Már nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy hazautazzanak, mert akkor elveszítették volna az állásukat. Legtöbbjük számára nagyon keserves volt meghozni a döntést, hogy folyamatosan itt maradnak. Ez radikális szakítást jelentett az átmeneti elvándorlás hagyományával.

A török és a marokkói családok körében végzett vizsgálatokból az derül ki, hogy még ennél is nehezebb volt, amikor úgy döntöttek, hogy a családot is Hollandiába hozzák, amit abban az időben minden további nélkül megtehettek. Miközben Hollandia gazdag ország volt, a vendégmunkások szülőhazáiban kilátástalan volt a helyzet, de, és ezt tudta mindenki, az áttetelepülésért a bevándorló családoknak társadalmi és érzelmi síkon nagyon nagy árat kellett fizetniük.

Itt nemcsak a Törökországból, illetve Marokkóból Hollandiába való váltásról volt szó, tehát nem annyira a nemzeti hovatartozás volt a döntő tényező, hanem az, hogy ezek az emberek faluról városba, Sarayöriëből vagy Ain Fritissából valamelyik amszterdami városrészbe költöztek, a statikus, hagyományos vidéki kultúrából a dinamikus, sokszínű városi kultúrába. Ezek azok a változások, melyek meghatározó hatással vannak az emberek életére és amelyek mindkét országban kettészelik magát a kultúrát és a társadalmat is.

Ez a bevándorlási mozgás az Anatólia és Isztambul közötti hatalmas szakadékot Amszterdamba importálta, annak minden személyi és politikai következményével együtt. Itt robbantak tehát ki az idősek és a fiatalok, a hagyományos becsületfelfogás és a szabadság, a modernitás és a fundamentalizmus közötti konfliktusok.

És végül ott volt és ott van az utolsó, a mindent meghatározó döntés, amikor az ember azt választja, hogy végleg Hollandiában marad, elfogadja, hogy a gyermekei és a családja sorsa onnantól kezdve ehhez a hideg polderországhoz kötődik. Normál körülmények között ezt a döntést a bevándorlók már előre meghozzák. Ha az ember elindul Ausztráliába, nagyjából tudja, mire számíthat. A "vendégmunkásoknak" ez az első, második és harmadik nemzedéke azonban gyakran a végtelenségig halogatta a végső döntést, és ezt meg is tehette, aminek persze meglettek a következményei. Sokan, különösen az első nemzedékből, alig tanultak meg hollandul, nem sajátították el az új ország szokásrendszerét és lélekben a messzi távolban maradtak.

Sok marokkói és török rossz lakáskörülmények között él. Ez nemcsak a pénzszűke következménye, de egyúttal az átmenetiség illusztrációja is, hisz minden pénzt és energiát a szülőfalujukban épülő házba ölnek. Könyvem negyedik fejezete arról szólt, hogy az Amszterdamban letelepedett frízek állandóan hátrafelé néztek, szemeikkel mindig a távoli szülőhazát, Lemmert és Dokkumot keresték. Sok töröknél és marokkóinál ez a nosztalgia még meghatározóbb következményekkel jár. Belemerevednek és belekövesednek száz és száz normába, értékbe és intézménybe. A bevándorlás csak fizikailag történt meg, a folyamat másik része még hátra van.

Tudatában vannak-e mindennek a törökök és a marokkóiak? A fiatalok egészen biztosan. Az olyan török szervezetek, mint például a Milis Görüs, szószólóik szerint kifejezetten törekszenek is arra, hogy a váltás megtörténjen és számukra most már Hollandia a tájékozódási pont. "Legfőbb ideje, hogy a mohamedán bevándorlók felismerjék, azok a gyümölcsök, amelyeket a holland jóléti államban élveznek, nem az égből pottyantak, tehát korántsem magától értetődő, hogy azokból mindenkinek részesülnie kell, merthogy "Hollandia úgyis olyan gazdag", írja az NRC Handelsblad című lapban Naema Tahir ügyvéd, aki mohamedán és pakisztáni származású. "Hollandia nem magától értetődő létező, Hollandiát azzá tették, ami." A kilencvenes évek elején még elképzelhetetlenek lettek volna efféle kijelentések. Ma már egyre több mohamedán szájából hallani ehhez hasonlókat.

Nem oly rég török származású lányokkal vacsoráztam. Ezek a céltudatos egyetemisták, a maguk kiváló képzettségével, egyfajta élcsapatot képeznek. Családjaik többsége a hetvenes években érkezett Hollandiába, ők maguk azonban már mind itt születtek. Megkérdeztem, hogy szüleik mikor döntötték el végleg, hogy Hollandiában maradnak. A legtöbbjük azt felelte, hogy csak két-három évvel ezelőtt. A kilencvenes évek végén. Lehet, hogy csak a bevándorlás után negyedszázaddal költözik át végleg a lélek.

2002 nyara van. Egy új nemzeti jobboldali mozgalom szülési fájdalmainak vagyunk szemtanúi.[7] A szociáldemokraták megsemmisítő vereséget szenvedtek. Levelet kaptam Jan Beerenhouttól. Tizennyolc éven át, a kilencvenes évek elejéig postai alkalmazottként dolgozott az Indische Buurtben. Kevés hozzá hasonlóan lelkes és aktív lakója van annak a városrésznek. Most azt írja, hogy nyomott hangulatban ül a számítógép előtt és nem érez semmiféle elégtételt, amiért utólag igaza lett. Emlékszik rá, hogy az amszterdami szociáldemokraták milyen lelkesen ecsetelték az úgynevezett különleges bánásmód és az eljövendő multikulturális társadalom áldásait, amiből ő, aki a kerületben élt és lakott, semmit sem érzékelt. "A kezdeti együvétartozás apránként erodálódott." Amikor dühösen szóvá tette, hogy a bevándorlók még húsz év után sem beszélnek hollandul, kinevették és "gyarmati gondolkodásúnak" bélyegezték.

"A helyi szociáldemokraták nemcsak engem, de az Indische Buurt többi lakóját sem hallgatták meg, és kizártak bennünket minden érdemi vitából", írja. "Az őslakosoknak tisztelniük kellett a kerület újdonsült lakóit. Visszakapták-e ezt a tiszteletet? Nem, de erre mindig csak az volt a válasz, hogy annak is eljön majd az ideje. Na, igen. Így aztán apránként lett egy fenti meg egy lenti Hollandia." Levelében elmeséli, hogy nemrég meglátogatta azt a Schinkel folyó közelében fekvő utcát, ahol született. Gyermekkorának üzletei mind egy szálig eltűntek, a fűszeres, a pék, a zöldséges, a javító ezermester. A lakbérek havi 85 guldenről 600 euróra emelkedtek. "Ebben a városrészben az a néhány megmaradt őslakos minden felismerhető vonatkozási ponttól megfosztatott, mindentől, amit egykor gyakran maguk teremtettek meg maguknak. És itt nemcsak az üzleteikről van szó, hanem a »saját« lakásszövetkezetükről (mely nemrég fuzionált egy másikkal), az elemi iskolákról (melyeket bezártak), a betegbiztosítási pénztárról (mely szintén fuzionált), a pénzükről (amiből mára euró lett), a városi energiaszolgáltatóról (mely ilyen formában már szintén nem létezik) és a városukról."

Mindannyian Mauriliában lakunk. Az 1992-es Amszterdam helyére ismét egy másik város került, és az 1963-as Amszterdam már tényleg csak egy letűnt világ. A belváros ragyog kívül-belül. Az IT-szektor megjelenésével ismét fellendültek a klasszikus kisvállalkozások. Az új lakosokból kitermelődött elit megkezdte a maga hosszú menetelését az intézményekben, a politikában, az oktatásban és a üzleti világban. Az első bevándorlók lassan az őslakosok közé tartoznak. A város még sohasem volt ilyen gazdag, a központi városrészekben a pénz az úr, és ott egy átlagos családnak esélye sincs a letelepedésre.

A szegénység kiszorult a peremvidékre. De a városlakók negyede 2002-ben is a törvényben meghatározott szociális minimumon él, ami alig több, mint a segélyekre vonatkozó törvényi norma. Minden tizedik amszterdami a törvényben meghatározottnál alacsonyabb szinten él. Ezek a számadatok persze a valóságosnál némiképp sötétebb képet festenek, hisz ebbe a kategóriába sorolják be a nagy létszámú diákságot is, noha az ő esetükben ez az ínséges időszak többnyire csak átmeneti állapot. Nem úgy az idősek, a betegek, a kisgyermekeiket egyedül nevelő anyák és azok esetében, akiknek kevés esélyük van arra, hogy életkörülményeiken javítani tudjanak. A segélyben részesülők fele olyanokból áll, akik már négy éve vagy annál is régebben élnek támogatásból. Minden hatodik amszterdami csonka család a szegénységi küszöb alatt él.

Vége a nyárnak, de a város még őszi napfényben fürdik. Amszterdam fele évente kétszer jár nyaralni, de az iskolák a tanárhiány miatt kénytelenek hamarabb hazaküldeni a gyerekeket, és ha meg kell operálni az ember csípőjét, hónapokig kell várnia. Ha pechje van, akár bele is rokkanhat. Amszterdam az élvezetekre vadászó egyedülállók és a tizennyolc és hatvan év közötti kétkeresős fehérek, a herengrachti palotákban lakó, kifejezetten tehetős ötven felettiek városa lett. A többiek egyre kevesebbet számítanak.

Így alakult ki a városban az a mentalitás, hogy jobb, ha az ember elfordítja a fejét. Ennek következményeit a maga legnyersebb formájában valamelyik Oosterpark közeli iskolai osztályban és a mohamedánok lakta Bos en Lommer valamelyik háziorvosi rendelőjében tapasztalhatjuk meg. "Aki a robogó kilencvenes évek közepén átlapozott egy újságot, egy skizofrén országot látott maga előtt", írta Sjoerd de Jong az NRC Handelsblad június 4-ei számában. "A dübörgő gazdaság egy dúsgazdag nemzetet varázsolt ide, amely dőreségében már azt sem tudta, mit kezdjen a pénzével, egzotikus nyaralásra, jachtra, nyaralóra költötte és ezzel ismét az egekig halmozódtak a jelzáloghitelek. De a belföldi rovat oldalain egy másik ország körvonalai bontakoztak ki, egy olyan országé, ahol sorba kellett állni a bölcsődei helyekért, értelmetlen erőszak borzolta a kedélyeket, újabb és újabb szerencsétlenségek történtek és amely néma menetekben keresett katarzist magának. Nem volt még egy olyan évtized, amelyben a hollandoknak így meg kellett volna osztaniuk szociális érzelmeiket a jólét és a rossz közérzet, a személyes önmegvalósítás és azon érzés között, hogy úgy együtt, mindannyian ki vannak szolgáltatva a gonosznak."

Ez a fajta elidegenedés hatja át a mai Amszterdamot is. Mindent meg lehet venni és mindent, amit megvettünk, meg kell védeni. A mértékadó csoportok egytől-egyig saját zárt, jóléti világukban élnek. A pénz kiüresíti az életet. A város déli részében a kábítószerből szerzett gazdagság nyíltan parádézik. Mintha senki sem akarná észrevenni, hogy Amszterdamban vannak olyan kaotikus városrészek, amelyekben a jólét elmúltával nagyon komoly strukturális kérdésekkel találjuk magunkat szembe. Senki sem érzi, hogy sürgős beavatkozásra volna szükség. Az emberek úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy egy tizenkilenc éves taxisofőr vállalkozásával egy távoli nagybácsi pénzét mossa tisztára, hogy egy kis kábítószerkereskedelem igen jó pénzt hoz a konyhára, hogy a városban megszerezhető könnyű pénz nagy vonzerőt gyakorol azokra, akik takarítással, lapátolással és egyéb más lélekölő munkával kénytelenek megkeresni a kenyerüket, hogy a város mélyrétegeiben a becstelenség egyre jobban, az erény pedig egyre kevésbé érvényesül. Attól tartok, hogy ebben a pillanatban nem a szegénység, hanem a gazdagság a város legnagyobb problémája.

Ez a fajta erózió, a valóság elhallgatása a város irányításában is tetten érhető. Mondok egy pár példát, olyan történéseket, amelyek az 1963-as városlakókat felháborították volna.

Aki napjainkban belép a Központi Pályaudvarra, át kell hogy verekedje magát a drogosok, dealerek és zsebesek vidám társaságán. A fotóautomaták fülkéiben kábítószereznek, a jegyautomaták és az utasok pénztárcái kényelmes megélhetési forrásként szolgálnak. Annak idején, 1992-ben, amikor Rick társaságában bebarangoltuk a várost, ezt igen viccesnek találtuk, de egyúttal egyfajta betegség tünetének is láttuk. A vidékről idelátogató nagynénémet azonban kifejezetten megrémisztette.

Nem is olyan rég, ennél jóval súlyosabb volt a helyzet a Lelylaan nevű vasútállomáson. Itt működött 1997 óta az úgynevezett Lelylaan csoport. Ez a marokkói fiatalokból álló, néha ötvenfős társaság zsákmány reményében szisztematikusan végigjárta a beérkező vonatokat. Közönséges vonatrablás folyt, amelynek során egyre többször használtak erőszakot. Rendszeresen előfordult, hogy a vonatvezető nem állt meg, ha meglátta a csoportot az állomáson.

Csak 2001 őszén, miután egy amerikai turistát majdnem a vonat kerekei alá löktek, és a helyi televízió ezt véletlenül filmre vette, akkor kezdték az érintett intézmények - a vasúti társaság, a városi közlekedési vállalat, a kerület és a rendőrség - szisztematikusan összehangolni tevékenységüket. Sem az állami vasúttársaság, sem a rendőrség, sem az alkalmazott őrző-védőszolgálat nem tudta megoldani a helyzetet. Most, hogy egy "nehéz fiúk" alkotta, igencsak szokatlan biztonsági szolgálat vette kezébe a dolgokat, először van remény a hatékony fellépésre. Időközben a Lelylaan csoport áttette székhelyét Amszterdam RAI és Zuid/WTC nevű állomásaira.

A Központi Pályaudvaron és a Lelylaanon tapasztalt helyzet számos üzenetet hordoz. Az első számú üzenet három éven át, 2001 őszéig az volt, hogy az Ön problémája egyáltalán nem érdekel minket, az állami vasúttársaságot, az önkormányzatot, a Közlekedési és Vízügyi Minisztériumot. Az Ön vidéki nagynénje és kirabolt San Franciscó-i barátja úgysem hoz nekünk szavazatokat. A második számú üzenet így hangzik: mi, városvezetők már nem tudjuk garantálni a városban a rendet. Nincsenek hozzá eszközeink. Lehetetlen helyzetbe hozott bennünket az önállósult vasúttársaság, a sok hágai idióta politikus, a városi érdekek sokasága és a kerületi önkormányzatok tevékenysége. Ez nagyon veszélyes üzenet, amely, mint valami láthatatlan óriási fényreklám, állandóan ott villog az efféle helyzetek felett.

Az állomásokon kialakult állapotok vakvágányra tévedt problémák, olyan problémák, amelyeknek már nincs gazdájuk. A városban egyre halmozódnak az ilyen problémák. Figyel-e még bárki is arra, hány orvos jut a Nyugati Kertvárosokra? Vajon néhány év múlva lesz-e még egyáltalán orvos? Kinek a feladata az iskola utáni foglalkoztatás? Ki törődik a Leidsestraat és a Rembrandtplein elcsőcselékesedésével? Ki kapja el a taxijelzéssel közlekedő útonállókat? Ezekre a kérdésekre ma már nincs egyértelmű válasz.

Felix Rottenberg, televíziós újságíró és foglalkozásszerű amszterdami kísérletet tett arra, hogy egyetlen, szegények lakta utcában, a Bos en Lommer kerületi Akbarstraaton leltárba vegye ezeket a problémákat. A négytagú stáb beköltözött egy régi üzletbe, és Rottenberg kilenc hónapon át a legjobb antropológiai hagyományokat követve beszélgetett, figyelt és jegyzetelt. Százhúsz órányi beszélgetést rögzített. A dokumentumfilm azután igazi beszédtéma lett. A film bemutatása után megkérték, fáradjon be a kerületi önkormányzati hivatalba. A jelenlévő politikusokat és belső munkatársakat nem érdekelte az elkészült anyag, a vizsgálat és annak következtései. Inkább kérdőre vonták és támadták. "Az általunk kijelölt út tiszta és világos, A-ból B-be tart", rikoltozta egy asszonyság. A hivatalnoki kar és a politikusok, akár egy kagyló, összezártak.

Ez a magatartás előbb vagy utóbb megbosszulja magát, csakhogy addigra ezek a rikácsoló percemberkék már megint befészkelték magukat valahová. A problémának ez az egyik oldala, néhány kerületi önkormányzat gyatra minőségű munkája. Hangsúlyozom, hogy néhány önkormányzatról beszélek. Csakhogy ezek gyakran épp azokban a városrészekben vannak, ahol a legsúlyosabb problémák várnak megoldásra és ahol elvben a legjobb képességű irányítók kellene hogy dolgozzanak. A központi város kiengedte a kormányrudat a kezéből.

A vakvágányra siklott problémák részben a városirányítás decentralizálásának negatív következményei, részben a felelőtlen önállósodási politika egyenes folyományai, részben pedig azzal függnek össze, hogy megszűntek azok a hálózatok, amelyek a hatvanas években még erejük teljében voltak és amelyek minden elitjellegükkel együtt is az efféle problémák kezeléséhez óriási védőhálót képeztek. Melyek voltak ezek? A várospolitikusok és a szakszervezetek alkotta szociáldemokrata hálózat, a segélyszervezetek és a politika teremtette egyházi hálózat, a városrészek és az akciózók képezte kommunista hálózat, az újságírók és tudósok alkotta értelmiségi hálózat, a munkaadók, a bankárok, a városért aggódó százak képezte ipari és pénzügyi hálózat. Ma ezekből alig maradt valami mutatóba.

Kétségtelen, hogy új hálózatok is keletkeztek. Aki akar szervezni valamit, az meg is teszi, és egyre inkább igyekszik elkerülni a kialakult politikai rendszert. Maga intézi a dolgokat, maga szedi össze rá a pénzt a barátoktól, a vállalatoktól és egyre gyakrabban az újgazdagoktól. Ily módon a hálózatpolitika egyre gyakrabban kerekedik a nyilvános politika fölébe. Ugyanakkor azonban a posztmodern hálózatok felületesebbek, képlékenyebbek és ebbe egyre nehezebb bekerülni. A polgárok vakvágányra tévedtek.

A leginkább kisiklott probléma pedig a bevándorlás. "Remélem, hogy a bevándorlók húsz, harminc, negyven év múlva egyszer már végleg eldöntik, hogy itteni lakosok lesznek, itt eresztenek gyökeret és végre itt érzik magukat otthon", mondja Jan Beerenhout. És a kisebbségek végre alkalmazkodjanak rendesen! "Ha egy volendami Ankarában a maga volendami viseletében sétálgat, néhány napon belül ugye hogy a pszichiátrián találja magát?"

Újraolvasom Paul Scheffer publicista 2000 tavaszán megjelent és azóta elhíresült, "A multikulturális dráma" című cikkét, amelyben a városokban kialakult helyzetet a második világháború előtti semlegességi politikához hasonlítja.[8] Akkoriban kivétel nélkül mindenki meg volt győződve arról, hogy ami negyedszázaddal korábban sikerült, az újra sikerülni fog. Könnyen ez történhet a pacifikációs politikával, az elitekre, a tárgyalásokra és a kompromisszumokra alapozott poldermodellel is. Sokan gondolhatják, hogy ha sikerült vele legyőzni a vallási megosztottságot, akkor az etnikai megosztottságra is gyógyír lehet. "És így vesztette el egy nemzet a valóságérzékét", írja Paul Scheffer.

Ugyanakkor előttem van William Julius Wilson és John Mollenkopf gettókutatók képe, akik hangos hahotában törtek ki, amikor körülvezették őket az amszterdami Bijlmerben: "Ez volna maguknak a gettó? Hát ez egy isten áldotta ország."

Kinek van igaza? Itt van nekünk két szó. Az első a "multikulturális". A probléma az, hogy Amszterdam nem azonos Hollandiával és ugyanez vonatkozik Rotterdamra, Utrechtre és még jó néhány másik városra is. Itt már régóta nem öt vagy tíz százalék, hanem ötven százalék körül van a bevándorlók aránya, és rövid időn belül még ennél is magasabb lesz. Ez pedig különleges helyzetet teremt. Hollandiának nem kell multikulturálisnak lennie és nem is lesz az, viszont Amszterdam bizonyos részei már jócskán azok. Ezzel a városnak, akárhogy is, de szembe kell néznie. És ez nem mindig olyan könnyű.

A másik szó a "bevándorlás", az a fogalom, amely a kilencvenes évek elején még tabunak számított a holland politikusok és döntéshozók körében. Pedig a szóban benne van minden, ami most folyik, az a kellemetlen, állandóan változó, bonyolult, de amúgy teljesen normális társadalmi folyamat, amely mindig is létezett és amely mindenütt, minden nagy világvárosban zajlik. Bár néha nehéz elviselni, ez elkerülhetetlen jelenség ebben szegénységgel, háborúkkal és éhínséggel megvert világban.

A "bevándorlás" szó alkalmat ad arra is, hogy tegyünk egy összehasonlítást más európai és észak-amerikai városokkal. Különösen az amerikaiak már nemzedékek óta tanulmányozzák a bevándorlókat és az ezen a területen rögzült szegregációs és integrációs mintákat. A bevándorlók első generációja szinte mindig hajlamos arra, hogy zárt közösségbe tömörüljön. Ezért alakultak ki a New York-i olasz és kínai negyedek, vagy a Grand Rapids környéki holland kolóniák. A bevándorlók gyakran a városok központjaiban kezdik és aztán lassanként áttelepülnek a külső gyűrűbe. Ezt a mintát Chicagóban igen alaposan tanulmányozták. Az első fázisban a szülőhaza felé való belső irányultság többnyire nagyobb, mint az új ország iránti nyitottság. Ez mindig egy megmerevedett irányultság, a bevándorló nem követi az otthon bekövetkező változásokat, számára a hazai világ az 1963-as vagy 1948-as állapotban rögzül. Ez a jelenség például egyértelműen megfigyelhető azoknál a hollandoknál, akik az ötvenes években kivándoroltak Amerikába, Ausztráliába vagy Dél-Afrikába. Az Amerikában működő holland Reformed Church a Veluwe és Tholen mellett a legnagyobb ortodoxnak maradt kálvinista egyház.

Az integráció olyan folyamat, amely egy, két, de akár három nemzedéken át is tarthat. Azaz hosszú időt igényel, soha sem könnyű, néha kifejezetten fájdalmas és nem lehet megúszni konfliktusok nélkül, sőt néha súlyos helyzeteket is teremt. Ez nem egy olyan "probléma", amelyet majd a politikusok és a döntéshozók "megoldanak". Ez nem folt, amit csak ki kell venni a nadrágból. Ez helyzet, amelyet minden félnek bátran és bölcsen végig kell csinálnia. Amikor valamit megítélünk, azt mindig a maga teljes folyamatában kell vizsgáljuk, tehát hogy normálisan zajlik-e vagy kisiklott.

 

Hogy néz ki a helyzet most Amszterdamban? Először a jó hírrel kezdem. A suriname-i bevándorlók beilleszkedése, ami a nyolcvanas években még sokakat aggasztott, várakozáson felül alakul, márcsak azért is, mert köztük és az amszterdami őslakosság között nincsenek nyelvi problémák. Ugyanilyen sikertörténetnek nevezhető az antilliaiak beilleszkedése is, habár az ingázó bűnözők még mindig jócskán rontanak a képen. A bevándorlók egyre duzzadó áradata számára világos a képlet, egyre több olyan munka van, amihez az őslakos hollandoknak már nem fűlik a foguk. Sarkosabban fogalmazva, az illegális bevándorlók nélkül a vendéglátás és a szolgáltató szektor kifejezetten nehéz helyzetbe kerülne. És bár a fiatalok egy része komoly aggodalomra ad okot, általában véve a törökökkel és marokkóiakkal kapcsolatos demográfiai adatok is előrelépésről tanúskodnak.

Az oktatásban a marokkói lányok a nemzet reménységeivé nőtték ki magukat. Nem egy példa van arra, hogy egyetlen nemzedéken belül sikerült felkapaszkodniuk a félanalfabétizmusból gimnáziumi, sőt egyetemi szintre. Ehhez a teljesítményhez a hollandok többségének három-négy generációra volt szüksége. 2001 nyarán jelent meg az Amszterdami Társadalmi Kulturális Kutatások első része. A számadatokból kiderül, hogy a házasságkötési életkor és a gyermekszám tekintetében a fiatal nemzedék egyre inkább hasonlít a hollandokhoz. A gyermekszám csökkenése kifejezetten látványos. Az első generációs nyolchoz képest a második generációnál négy alá csökkent a születendő gyermekek száma. A kutatók azt jósolják, hogy az első nemzedék sztereotípiává vált alakjai, a Bos en Lommerben élő török parasztok, akikre Jan Beerenhout annyira haragszik, hamarosan eltűnnek az utcaképből. A második nemzedék már teljesen más, és a harmadik, amely most kezd megjelenni a statisztikákban, még inkább követi a bevett amszterdami mintát. Számos területen tehát jól halad a bevándorlók amszterdami integrációja. Még más városoknál is jobban.

A várt gettók sem alakultak ki. Ez jól látható a városon belüli társadalmi mozgásokat vizsgáló Városmonitor interneten közzétett statisztikai térképein is. Sok olyan hely van, ahol a bevándorlók nagy számban koncentrálódnak, de ezek kicsik és a városon belül állandó mozgásban vannak. A Városmonitor röntgenfelvételei semmilyen tekintetben sem emlékeztetnek más világvárosokra, ahol a kisebbségi csoportok gyakran nagy zárt egységekben élnek, amelyekből nem is igen tudnak kitörni. Azok valódi gettók. 1992-ben ilyenek nem voltak Amszterdamban - bár a Bijlmer kissé már abba az irányba mozdult el -, 2002-ben pedig egyáltalán nincsenek.

Ide kívánkozik azonban néhány széljegyzet. Néhány marokkói negyed, az újonnan érkezettek folyamatos beáramlása miatt, egyre kizárólagosabb marokkói jelleget ölt. Ráadásul, az olcsó lakásokkal teli negyedekben néha egymásra halmozódik a szegénység, az alacsonyabb színvonalú oktatás, a munkanélküliség, a romló egészségügyi helyzet és a bűnözés. Mintha minden egy helyen összpontosulna. Ezekben a negyedekben megkezdődött a jobb lakásokkal és tehetősebb polgárokkal való vegyítés - jó példa rá a Pijp és a Bijlmer -, de ez néha mindössze annyi változást hozott, hogy a problémák más negyedekbe tevődtek át. A városszéli szegény negyedek ily módon tovább szegényednek és új, még nagyobb koncentrációk keletkeznek. A Városmonitorból ez is egyértelműen látszik. A vastagabb foltok súlyos problémákat takarnak, például masszív munkanélküliséget a fiatalok körében. Ezek a százalékok a gazdag kilencvenes években meg kellett volna feleződjenek, most viszont még tovább súlyosbítják őket a rendkívül magas arányú iskolai mulasztások és a makacs bűnözési mutatók. Noha ezek a negyedek szerepelnek a legtöbbet a médiában, egészében véve más irányba haladnak a dolgok.

Akkor most jöjjenek a rossz hírek. Egy tekintetben Amszterdam és általában véve Hollandia eltér minden más mai bevándorlási területtől. Az amerikaiak nevettek az általunk gettóknak titulált negyedek láttán, viszont észrevettek és szóvá is tettek valami mást. Az itteni bevándorlók beilleszkedése aggasztóan akadozik a munka, a nyelv és az oktatás területén. Főleg, ha a New York-i helyzethez hasonlítjuk.

Néha elbeszélgetek egy török ismerősömmel. Isztambulban nőtt fel, tizenhét évesen került ide, és most már negyedszázada él Amszterdamban. Jobban beszél hollandul, mint sok holland, jólmenő vállalkozása van, és előszeretettel társalog a török és a holland irodalomról. Azokhoz a görög, olasz vagy angol bevándorlókhoz hasonlítható, akikből annyi él Amszterdamban. Integrálódott, de önmaga maradt. Két-három évtized után ennek így is kellett történnie. A valóságban azonban török ismerősöm kivételnek számít.

John Mollenkopf, New York-i szociológiaprofesszor és a City University Városkutató Központjának igazgatója 1998-ban részletes összehasonlító vizsgálatot végzett, hogy kiderítse, mik a különbségek Amszterdam és New York között. Következtetései nem sok elégedettségre adnak okot. New Yorkban az átlagos bevándorló rövidebb idő után jobb munkahellyel és magasabb társadalmi pozícióval rendelkezik, mint Amszterdamban. A New York-i tanulók tíz év után jobb eredményeket érnek el az iskolában és az egyetemen, mint amszterdami társaik huszonöt év után. Nálunk bizonyos ifjúsági csoportok esetében feltűnően magasak a bűnözési mutatók. Alig van érintkezés az őslakosság és a bevándorlók között. Nagyon ritkán ünneplik együtt a születésnapokat, hogy mondjak egy hétköznapi példát. És Mollenkopf szerint mindezt az teszi igazán érdekessé, hogy Amszterdamban nagy általánosságban jobbak a szociális juttatások és viszonyok, mint New Yorkban.

Mivel magyarázható ez a jelenség?

Mollenkopf véleménye szerint a Hollandiában biztosított jó szociális ellátás szándékától függetlenül jelentős szerepet játszik abban, hogy ezek a bevándorló csoportok oly lassan illeszkednek be. Még mindig a munka, a másokkal való gürcölés a leghatékonyabb integrációs eszköz. Hollandiában viszont, Amerikával ellentétben, nem tesznek meg mindent azért, hogy ezeket az embereket bevonják a munka világba. Más szóval, a holland gondoskodó állam túl sok lehetőséget teremt arra, hogy aki ki akarja, ki tudja vonni magát a munkából és az integrációból.

John Mollenkopfnak bizonyos vonatkozásokban feltétlen, igaza van, bár ettől még nem lesz a kezünkben a teljes magyarázat. Az Egyesült Államok büszke, hazafias nemzet, míg a hollandok a második világháború óta bizonyos szégyenérzettel beszélnek a maguk nemzeti identitásáról. Az 1940-es hazafias felbuzdulásból mára nem sok maradt. Ily módon a bevándorlók sem kapnak határozott, pozitív példát. Sarkosabban fogalmazva, éveken át a "saját kultúra megőrzésével történő integráció" volt a jelszó, mintha az ember úgy is bevándorolhatna és beilleszkedhetne valahová, hogy nem kényszerül választásra.

A különbségek egy másik okát érintőlegesen egyszer már említettem. Negyedszázadon át a Marokkóból és Törökországból érkező bevándorlást nem tekintették bevándorlásnak, sem a hollandok, illetve holland hatóságok, sem maguk a bevándorlók. (Ez a probléma egyébként számos menedékkérő esetében is fennáll.) Mindkét fél, mind az újonnan érkezettek, mind az őslakosok, végig a "halasztott hazatérés mítoszában" éltek, abban az illúzióban ringatták magukat, hogy ez az egész úgyis csak átmeneti. Mind a két oldalnak megvolt erre az oka, mert tulajdonképp egyikük sem akarta ezt az egész bevándorlást. A ködös állapotoknak kifejezetten kedvezett az a légkör, melyet a hetvenes és a nyolcvanas években széles körben dívó határtalan tolerancia teremtett. Lényegében a későbbi, a probléma "megoldására" bevetett "keményebb intézkedések" is abból az illúzióból táplálkoztak, hogy nincs is szükség bevándorlásra. Csak a közvetlenül érintettek - a szomszédok, a rendőrök, a társadalmi munkások, néhány újságíró, a Jan Beerenhouthoz hasonló emberek - fogták fel, hogy itt egy időzített bomba ketyeg.

A bevándorlás jelenségének ez a fajta elhanyagolása magyarázza, miért van az, hogy az első nemzedék még tíz, húsz évvel megérkezése után is nyelvi problémákkal küszködik, míg New Yorkban ez elképzelhetetlen volna. Ez a magyarázata annak is, miért mutatott a holland állam egész a közelmúltig elkeserítően hanyag magatartást a nyelvtanfolyamok megszervezése terén, és miért nem ismerte el, hogy ezzel kapcsolatban sürgős intézkedésekre van szükség. Persze elvben megtette, de ettől a nyelvtanfolyamokra várakozók listája még nem lett rövidebb. És ez a magyarázata annak is, miért nem hozott hosszú éveken át tényleges eredményeket a befektetett energia. A gyakorlatban sem az állandó tartózkodási engedély, sem a holland állampolgárság, sem más hasonló dolgok megszerzésének nem volt feltétele a nyelvtudás.

Az a helyzet, amit annak idején Mehmed Uygun, török ifjúsági vezető a könyvemben vázolt, semmit sem változott. Óriási a különbség a sajtó, a politikusok és a döntéshozók nagy szavai és a tényleges gyakorlati intézkedések között. Csak a közelmúltban fogalmaztak meg kézenfekvő követelményeket, például a nyelvismeret és a beilleszkedés területén. És még csak most kezdődik a vita olyan sürgősen megoldandó kérdésekről, mint a házasságkötési korhatár, amellyel korlátozni lehetne, hogy a bevándoroltak szülőhazájukból hozzanak házastársat maguknak.

Beszélgettem egy tanítónővel, aki az Indische Buurtben dolgozik. Minden évben török és marokkói gyerekek újabb és újabb évfolyamaival találkozik, olyan gyerekekkel, akik már itt születtek és nőttek fel. Tapasztalatait így összegzi: "Aranyosak, de már ebben az életkorban is hatalmas hátránnyal érkeznek. A tízéves gyerek a hatéves szintjén olvas, és nem ő a kivétel." Lehet, hogy fizikai értelemben valóban nem alakulnak ki gettók, de a fejekben lévő gettók 1992 óta semmivel sem lettek kisebbek.

Minden multikulturális társadalomnak a nyelv a kulcsa. Közös kommunikációs formák híján nincs valódi érintkezés. De a Bos en Lommerben mégsincsenek illegális gyorstalpaló holland nyelvtanfolyamok. "Aki Rómában van, viselkedjék római módra." Ez mindig vastörvény volt és marad a bevándorlókat illetően. Aki viszont Amszterdamban lakik, nyugodtan megmaradhat marokkói hegyipásztornak. Ahogy az egyik barátom nemrég mondta: "Ha egy észak-afrikai novemberben ide érkezik, néhány nap után felfogja, hogy vennie kell egy télikabátot. A lakás és a pénz mellé ez is felkerül a prioritási listára. A legtöbb bevándorló ország azonban azt is egyértelművé teszi, hogy meg kell tanulni a nyelvet. Hollandiában ez valamiért elmarad."

2002 tavaszán a Vrij Nederland című hetilap háromszáz török és marokkói fiatallal készített beszélgetést. Majdnem mindegyikük számára még mindig a szülőföldről hozott nemzetiség volt a meghatározó. Sőt, minden ötödiknek az volt a meggyőződése, hogy nem is kell beilleszkednie Hollandiában.

A New York és Amszterdam közötti különbség egy másik oka ezzel van összefüggésben. New York valódi bevándorlóváros, ahol kemény, kristálytiszta és egyszerű szabályok vannak, melyeket mindenki felfog és amelyek segítenek az embernek abban, hogy előbbre jusson. Amszterdam nem ilyen, bármennyire is szeretnénk bebizonyítani az ellenkezőjét. Amszterdam rendkívül bonyolult város, ahol a bevándorló csak nagyon nehezen tud eligazodni, és ez Hollandia egészére is igaz. A holland látszólag könnyű kultúra, de a felszín alatt nagyon összetett alkurendszer, a ki nem mondott normák és értékek hatalmas építménye található. A New York-i rendszer a bevándorló számára olyan pofonegyszerű, hadd túlozzak egy kicsit, mint az egyszeregy. Az amszterdamiről az embernek inkább a Windows legújabb verziója jut eszébe. Amikor azt hiszed, hogy érted, a program valamely mélyebb rétege ismét összezavar.

Néha elbeszélgetek Paolo de Masszal. Az Amszterdami Egyetemen (UvA) tanít és évek óta nyomon követi egy kis marokkói területről származó bevándorló csoport életét. Megállapításai egybecsengenek az amerikaiakéval. A spanyol, a francia, a német és a belga városokban az "ő" marokkói családjai jobban beilleszkednek, mint Amszterdamban. Azt mondja: "Ha ezek a csoportok az ötvenes évek elején jöttek volna Hollandiába, valószínűleg semmi problémájuk sem lett volna. A maguk módján könnyen megtalálhatták volna a helyüket az oszloposodott társadalomban. Akkoriban még minden áttekinthető volt, vasárnap mindenki elment a maga templomába, a szerepek világosak voltak, ha áthajtottál a piroson, megbüntettek, ha az iskolában nem figyeltél, kaptál egy fülest. Az egy kiismerhető társadalom volt, mindenki számára, még a kis faluból származó marokkóiak számára is. A hatvanas évek után Hollandia a világ többi részéhez képest egzotikus társadalom lett, Amszterdamról nem is beszélve."

De Paolo de Mas jó hírrel is szolgál: "Nemrég a marokkói tengerparton heverésztem, és egy szempillantás alatt megismertem a Hollandiából vakációra érkezett marokkóiakat. Ennyiben azért a többség már mégiscsak beilleszkedett." Megkérdeztem: "Miről ismerted fel őket?" A válasz így hangzott: "Nagyon egyszerű, a gyerekek magatartásáról."

Ismét Ed van der Elskens útitársává szegődünk. Eltelt húsz év, 1982-ben járunk és a fogatlan Haarlemmerstraaton és a rosszkedvű Nieuwendijken visz bennünket az autó. Az utcakép sokkal tarkább, sokkal nemzetközibb, a punk divat mindenütt jelen van, de a városban még mindig ott lebeg egyfajta hippiszerű hangulat, mintha az amszterdamiak nehezen akarnák elengedni a hatvanas és hetvenes évek kezét.

Ez a második kisfilm, az "Egy fotós filmre veszi Amszterdamot" csupa bomlás és rosszkedv. A mintegy ezerkétszáz kis hivatalból és műhelyből, amely 1963-ban még ott volt a belvárosban, már csak egy töredék maradt. Az amszterdami őslakosok százezreinek kivonulása is látható űröket hagyott maga után, a városfelújítás még épp hogy csak elkezdődött, a belváros fogyasztói és rekreációs központtá alakítása még csak a döntés szintjén létezett, a gazdagság még csak távoli jövő volt.

A pusztulás hangulata már nem sokáig tartott. Tíz évvel ezelőtt már leírtam az újrakezdést, a régi zöldségesboltokat, fűszeresüzleteket, halkereskedéseket, a kis helyi boltokat, melyeket a nyolcvanas évek közepétől kezdve olasz éttermekké, delikáteszboltokká, take-away büfékké vagy coffeeshopokká alakítottak át, azt a folyamatot, amelyet nagyjából ezzel egyidőben a barátaimnál járva Rómában vagy Berlinben is láttam és amely a kilencvenes években ötödik sebességbe kapcsolt.

Mindeközben a város éberebbik része szép csendben dél felé vette az irányt. A város dél-keleti részében vadonatúj városközpont nőtt ki a földből. A World Trade Center állomás körül ugyanez történt, és az igazságszolgáltatás - minden kapcsolódó tevékenységével együtt - szintén ide tette át székhelyét. A Vrije Universiteit már a hatvanas évek óta itt székelt. A gazdasági motor szerepét a kikötőtől a repülőtér, Schiphol vette át, a metrók és a jövőbeni gyorsvasútvonalak új csomópontokat teremtettek. A város súlypontját minden erő dél felé, Európa új központjai felé húzza, és még az Ij partján megvalósítandó rendkívül izgalmas, új tervek sem tudják megfordítani az áramlás irányát.

Amszterdam tehát, szinte akarata és szándéka ellenére, a Deltametropolisz, vagy ahogy jobban ismerik, a Randstad része lett. Annak északi területét alkotja. A mindennapi gyakorlatban Almere Amszterdam elővárosaként funkcionál, Schiphol és Haarlemmermeer a legjobb úton halad afelé, hogy ún. urban field, autópályák és kifutópályák mentén terjeszkedő irodaváros váljék belőle. A globális tervezőket sokkal jobban érdekli ez a fajta flows of space, mint az, hogy hol húzódik a város vagy a külváros határa. Az úgynevezett Zöld Szív[9] lassan hatalmas városi parkká alakul át. Ezek a formálódóban lévő metropolisz alkotórészei. Ebben a városok alkotta gyűrűben él és dolgozik a holland lakosság majdnem fele, és ez a terület London, Párizs és a Ruhr-vidék után észak-nyugat Európa negyedik legnagyobb városi agglomerációja.

Ez módosítja a perspektívákat, például az új központok, az új összeköttetések és a jövőbeni építési területek tekintetében. És ezzel módosulnak bizonyos közösségi intézmények érdekei is. Az új metropoliszban a vasút feltehetően átveszi bizonyos városi közlekedési vállalatok szerepét. Ugyanakkor azonban Amszterdam nem tud hozzászokni ahhoz, hogy a dolgok efelé haladnak. Noha a régióban jelenleg gyakran kényelmesebben és változatosabban lehet lakni, mint magában a városban, noha új városrészek nőnek ki a földből, melyek legalább annyi városi lehetőségeket kínálnak, mint Amszterdam, noha időközben az amszterdami belváros szórakozási központtá és homogén lakóterületté korcsosult, az ember továbbra is bentről néz kifelé, és nem látja az egészet.

A modern város maga a folyamatos átváltozás. Napjainkban minden nagyváros Maurilia jegyeit viseli magán. A nagyvárosok jellegüknél fogva a nagy - Frank Hendriks és Pieter Tops szóhasználatával élve - globalizációs és lokalizációs mozgások epicentrumában helyezkednek el. Amszterdam esetében ez kétségkívül így van. Ha világváros akarunk lenni, nem árt, ha ezt tudatosítjuk magunkban. A város minden lehetséges formában találkozik a gazdaság és a kultúra mondializálódásával. Nyugat-Európában Amszterdam a legjelentősebb IT-központ, és az egész világ jelen van az amszterdami színpadon. Ez azonban azt is jelenti, hogy számolnunk kell a mondializálódással járó társadalmi problémákkal is. Hendriks és Tops szerint történéseknek helyet adó területek helyett pozitív és negatív tevékenységáramlatok keletkeznek. A város egyre inkább a mozgásban lévők, mint az egy helyben tartózkodók helye, inkább állomás, mint szálló lesz.

És ott van még valami a láthatáron: Európa. Azt látjuk, hogy csökken a régi nemzetállamok befolyása, mégpedig egyre gyorsabb tempóban, és helyükre más hatalmak lépnek. E hatalmak közé kell sorolni az európai metropoliszokat is. "Az Egyesült Államok, ha jobban megnézzük, egyre inkább nagy metroplexek, állandó mozgásban lévő városok hálózata", mondta Robert Kaplan amerikai író 2000 októberében, egy Hágában tartott kongresszuson. Ő úgy látja, hogy egyre kevésbé beszélhetünk amerikai nemzetgazdaságról: "Ezt a gazdaságot az állandó mozgásban lévő nagyvárosi és elővárosi központok alkotják. És ezeknek a városi csomópontoknak, melyekben meghatározó szerephez jutnak a hatalmas bevándorlási hullámok és a csúcstechnológia, egyáltalán nincs szükségük "közvetítőkre", sőt gyakran még nemzeti csomópontokra sem. Közvetlenül kommunikálnak egymással, közvetlenül befolyásolják egymást, tehát bármiféle köztes hatalom közvetítése nélkül. Ezek a szó szoros értelmében kozmopolita városokká váltak.

Ilyen folyamat tanúi vagyunk Európában is. A mi fogalmainkra lefordítva, itt már rég nem a Rotterdam és Utrecht, vagy az Utrecht és Amszterdam közötti, hanem a Randstad és Hamburg vagy a Randstad és Milánó, vagy a Rurh-vidék közötti viszonyról van szó. És Amszterdamnak ebben a felállásban kell megtalálnia önmagát. Új formákat, új nyelvet, újfajta polgárt kell teremtenie.

Ezzel el is jutottunk az utolsó kérdéshez, azokhoz az amszterdamiakhoz, akik mindig is itt laktak. Hiába idéznénk itt most számadatokat és vizsgálati eredményeket, az mindig egy egész más történet, hogy az emberek hogyan élik meg a tényeket. Előfordulhat például, hogy bizonyos kerületekben a bevándorlók jól és biztonságban érzik magukat, miközben az őslakosok és a döntéshozók problémásnak látják a dolgokat.

Már 1992-ben is tapasztalható volt bizonyos elégedetlenség a bevándorlókkal és a város változásaival kapcsolatban, és könyvemben én is hozok erre példákat. A Javapleinen lakó Huigen úr és Ros úr például azt mondta: "Sajnálom azokat a fiatalokat, akiknek tíz év múlva itt kell majd élniük. De az már nem a mi bajunk lesz." És meg is volt rá az okuk, hogy aggódjanak, mert már akkor is megtörtént, hogy megtámadták Huigen úr feleségét, amikor varrófoglalkozásra ment, Ross urat pedig este kétszer is kirabolták az utcán.

2002-ben a keserűség a Scheldestraaton natúr dühvé és erkölcsi pánikká fokozódott. Az üstben feszülő nyomást csak tovább növeli a lakáshiány, mely mind a szegényt, mind a gazdagot a kis lakás fogságában tartja, a kétes hírű városrészek és a sok kilátástalan jelzáloghitel. És mindezt csak tetézte a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás, Pim Fortuyn meggyilkolása, a szociáldemokrácia robbanásszerű lezüllése, a gazdasági visszaesés - ezek mind- mind olyan események voltak, melyek nagy érzelmi hullámokat kavartak és amelyeket 1992-ben el se tudtunk volna képzelni.

Ezek az érzelmek részben konkrét tényekből, illetve körülményekből erednek, tehát valós félelmekből és valós bizonytalanságérzetből, részben viszont azoktól függetlenek. Részben az összetartozásérzés, egy zárt világ, egy városrész, egy város, a biztonságérzet eltűnése felett érzett fájdalom megnyilvánulásai. Részben rólunk, az őslakosokról, a hollandok és az amszterdamiak önképéről szólnak.

Kik is vagyunk mi amszterdamiak tulajdonképpen és mit képviselünk? Hirtelen rá kell döbbennünk, hogy már nem is tudjuk olyan jól, pedig ha valaha, akkor épp most kellene tisztában lennünk vele. Európában hatalmas népmozgások vannak, a bevándorlók követelései egyre hangosabbak, a velük szembeni elvárások egyre szigorúbbak, az összeütközések egyre szemmelláthatóbbak. Mi, született hollandok azt gondoljuk magunkról, hogy nyitottak, illetve toleránsak vagyunk és racionálisan gondolkodunk, de ez csak bizonyos fokig igaz. Egy kis, gazdag és sűrűn lakott ország lakóiként, még ha ezt nem is szoktuk hangoztatni, a bevándorlóktól való félelem szinte második természetünkké vált. A toleranciánkkal kapcsolatos hírnevünk a tizenhetedik századi vallásviták idejéből származik, és utána az idegenekkel szembeni toleranciánkat úgy istenigazából semmi sem tette próbára. Melyek az alapértékeink? Mik a sajátosságaink? Mi a válaszunk a marokkói falusi imámnak, aki az egyik nyugat-amszterdami városrészben a fundamentalizmust dicsőíti? Az Európa szerte alapított iskolákra és mecsetekre, melyek szaúdi pénzből a Nyugat ellen uszítanak?

Hagytuk, hogy negyedszázadon át a bevándorlás és a vele összefüggő erkölcsi kérdések, néhány kivételtől eltekintve, homályba burkolózhassanak. Eleinte azzal, hogy az átmenetit hangsúlyozandó, a "vendégmunkás" szót használtuk. Aztán az egzotikusra került a hangsúly, és kitaláltuk az "allochtoon" , máshonnan származó szót, mintha Hollandia nem lenne épp elég egzotikus. Aztán következett az "illegális" elnevezés, mellyel törvényen kívülinek nyilvánítottuk a bevándorlót. A sort végül a "menedékkérő" zárta, amely a bevándorlót áldozatként határozta meg. A vitát tabuk vették körül, lényegében mindent holland szemszögből néztünk, illetve ítéltünk meg, és a minden háborúval és az üldözéssel kapcsolatos holland traumát nagyvonalúan kivetítettünk ezekre a csoportokra.

Miért történt ez így, miért ez a köd, miért ez a zavarodottság, miért a "bevándorló" szótól való páni félelem? Mindössze egyetlen magyarázatom van: csak így tudtuk kikerülni saját belső konfliktusainkat. Ezek először is a második világháborúhoz kapcsolódtak, ahol az amszterdami "tolerancia" eltűrte, hogy elhurcolják és megöljék városi polgártársaink tízezreit. Nem csoda, főként egy olyan városban, mint Amszterdam, hogy utána kifinomult érzékenységgel reagáltunk mindenre, ami beszennyezhette a kollektív tudatot, gyűlöletet kelthetett csoportokkal szemben, és magában hordozta a rasszizmus veszélyét. Aki minderre kellő magyarázatnak találja a "politikai korrektséget", az vak a történelemre. Csakhogy: a háború után kialakult erkölcs egyre kevesebbszer tudott mit kezdeni a kilencvenes évek valóságával.

Minden nemzet eredendően "képzelt közösség", írta Benedict Anderson antropológus. Nos, a mi holland "képzelt közösségünk" évtizedeken át olyan fogalmakra épült, mint a polgári szolidaritás, a tolerancia és a nyitottság. Így lettünk gazdag és boldog nemzet.

Ahogy egyre több bevándorló érkezett, egyre jobban meggyűlt a bajunk saját elveinkkel. A szolidaritás elve teremtette meg számunkra a gondoskodó állam akolmelegét. De ha, elveinket követve, e gazdagságot megosztjuk a máshonnan érkezettekkel, akkor az épp a gondoskodó állam végét jelentheti. A nyitottságot, a tengermenti kereskedő ország e lényegi sajátosságát egy új fundamentalizmus fenyegeti, amely épp a nyitottság révén jelenhetett meg az országban. És ugyanígy a tolerancia, amint arra az Égető Kérdések című előadássorozat keretében 1985 májusában Ed van Thijn polgármester rámutatott, meg is fojthatja a toleranciát. Szembesültünk ezekkel a súlyos dilemmákkal, de éveken át kikerültük őket azzal, hogy tabuvá tettük a "bevándorló" szót. A döntéshozók és a média, saját jobb meggyőződésük ellenére, olyan fogalmakat használtak, amelyek az átmenetiséget hangsúlyozták, olyan szavakat, melyek a "nem belegondolni", az "elhalasztani", "a forró kását kerülgető macska" szinonimái voltak. A bevándorló mint sima szomszéd, a bevándorlás mint elkerülhetetlen, sőt szükséges jelenség, az elvárások, melyeket minden normális társadalom megfogalmaz a bevándorlókkal szemben, a mindezekkel járó nyílt konfliktusok, ezek mind-mind tabutémák maradtak.

Ehhez járult még a vakság egy másik formája. Csoportokban gondolkodtunk és nem volt szemünk a csoportokon belüli egyes emberekre. A bevándorló a Másik, sőt néha maga a Gonosz, semmi más. Úgy beszélünk "a" bevándorlókról, akiknek "most már aztán tényleg", "kivétel nélkül" be kell iratkozniuk a beilleszkedést segítő tanfolyamokra, hogy észre sem vesszük, a bevándorlóknak különböző fajtái és típusai vannak. A nyugdíjas török munkások mellett ott vannak az amerikai üzletemberek, a spanyol diákok mellett a marokkói falusiak, a szomáliai menekültek mellett az orosz orvosok. Hány politikus fogja fel, hogy a város központjában és déli részén élő lakosság negyede Amerikából, Japánból és más gazdag országokból érkezett bevándorlókból áll, és Amszterdam összlakosságának majdnem tíz százalékát teszi ki?

Ráadásul, amikor marokkói, török, suriname-i és más identitásról beszélünk, tíz esetből kilencszer a felnőtt férfiak identitására gondolunk. A nők és a gyerekek identitásáról megfeledkezünk, mert nem ők határozzák meg a kultúrát, ők csak a tolerancia árát fizetik meg. Úgy beszélünk családegyesítésről, hogy közben fel sem fogjuk, milyen meghatározó tényező benne a kényszer. Mondhatni el se jut a tudatunkig, hogy a bevándorló országokból származó mohamedán nő és gyermek többsége a férj, illetve apa engedélye nélkül sohasem mehet sehova. "Nyelvi elmaradottságról" beszélünk, de nem tudatosítjuk magunkban, hogy ez egyet jelent a rabsággal, különösen a nők esetében, mert az írás és az olvasás képezi a kommunikáció, az önmegvalósítás és a szabadság bármely formájának alapját. Sokat beszélünk a "szülőhazából hozott házastársról", de nem akarjuk tudomásul venni, hogy az efféle kikényszerített kapcsolat sok mohamedán és hindu világból származó lány számára megerőszakolást és brutalitást jelent, és az egészet csak a család becsülete, a papírok és a segélyek motiválják.

Unni Wikan, norvég antropológus ebben az összefüggésben "jóakaratú árulásról" beszél. Egy nyugat-európai jóléti ország állampolgársága, állítja a tudós, a feudalitás egyik modern formája. Átöröklött státusz, amely rendkívül megnöveli az egyén normális életre való esélyét. De vajon igaz-e ez egyformán mindenkire? Nem úgy van-e inkább, hogy vannak győztesek és vesztesek? A válasz egyértelmű: a nők, a lányok és a gyerekek fizetik meg jóakaratunk, egekbe magasztalt toleranciánk árát.

Mi lesz ezután? "Harminc év múlva, és valószínűleg már előbb is, a városokban élő, különböző etnikai csoportokból álló társadalom egészen más kérdésekkel és kihívásokkal néz szembe", írják a város társadalmát és kultúráját vizsgáló kutatók. Ehhez csupán azt fűzném hozzá, hogy a bevándorlókról folytatott vita hangneme is megváltozik majd. Egész Európában csökken többek közt az elöregedés miatt az aktív dolgozók száma. Ebben a pillanatban egy hatvan feletti európaira még három aktív dolgozó jut. 2018-ban már csak kettő, és mindez úgy, hogy közben egyre több a munka. Elég ha csak az idősgondozására gondolunk. Az Európai Bizottság és az OECD egyre határozottabban sürgeti, hogy oldják fel a szigorú 0,0 százalékos bevándorlási normát, és dolgozzanak ki egy valódi bevándorlási stratégiát. Az indiai IT-technikusok csak az élcsapatot jelentik.

Ha valaki kicsit alaposabban tanulmányozza a mai amszterdami adatokat, azt látja, hogy az ipari országokból egyre több bevándorló érkezik a városba. És azt is, hogy ezek az emberek állandó ide-oda mozgásban vannak. A távozók aránya néha majdnem olyan magas, mint az érkezőké. Jelenleg évente tizenötezer bevándorló érkezik a városba, tizenkettőezer viszont évente külföldre távozik. A kilencvenes évek közepén többen mentek el, mint amennyien jöttek. Itt egyfajta népvándorlás, ide-oda mozgás, oda-vissza költözés tanúi vagyunk. Az újonnan érkezők, akik lassan "átveszik" a várost az őslakosoktól, nem képeznek állandó, homogén csoportot. Régen is és ma is itt egészen különböző csoportokról volt, illetve van szó, akiknek értékei és céljai is eltérnek egymástól. Ezek állandó mozgásban lévő csoportok, azaz egyfajta körforgás zajlik.

Mindez városunkra is hatással lesz, de másként, mint ahogy azt gyakran gondolják. A bevándorlók új nemzedékei eltűnnek a szánalomkeltő és lehangoló szférából. A 2002-es választásokon feltűnő volt, hogy a Fortuyn-hívek között milyen magas volt a törökök és a marokkóiak száma. A jövőben a török és a marokkói származásra már csak a vezetéknév emlékeztet majd, ahogy az egykor a hugenották és a németek, illetve olaszok esetében történt. Az itteni jelenségek minden nagyvárosban megfigyelhetők. A holland Randstadnak is ugyanolyan kozmopolita jellege lesz, mint amilyen a Robert Kaplan jellemezte amerikai metroplexeknek van.

A tősgyökeres hollandok erre majd úgy reagálnak, hogy még a korábbinál is jobban visszahúzódnak a gated communities-nek nevezett, hasonszőrűek alkotta közösségekbe. Itt nem - mint Amerikában - kerítésekkel és biztonsági őrökkel, hanem - jóval diszkrétebben - e célt szolgáló parkokkal és csatornákkal bástyázzák majd körül magukat. Na meg persze az ármechanizmus kérlelhetetlen működésével. Megnő az igény a kis, elkülönült, homogén közösségek iránt és az emberek kevésbé vonzódnak majd a nagy városi közösséghez. A tősgyökeres hollandok körében is nő majd a dezintegráció. "A félelem önbeteljesítő jóslatként működik", írja Mike Davis Los Angeles és más amerikai városok kapcsán ugyanerről a jelenségről. Véleménye szerint verseny van kialakulóban, amely arról szól, hogyan lehet "a teret és a mozgást leszűkíteni". A "biztonság", amire manapság egyre gyakrabban az amerikai "security" szót használják, egyre inkább személyes elkülönülési lehetőséget, azaz a kellemetlen élmények kizárását és nem személyes békét jelent. A kellemetlen élmények közé tartozik a város a maga teljességében is.

Mégis lesznek új összeütközések. A rasszizmus és a diszkrimináció nemcsak a többség és a kisebbség viszonylatában létezik. Mindenütt jelen van. Egyszer hallgassuk csak meg, hogy beszél egy török egy marokkóiról és fordítva! Ma már e csoportokon belül is számtalan áramlat és mozgalom létezik, hagyományos és modern, na meg persze a kettő keveréke. Nőni fognak a belső ellentétek. Különösen a ritka kincsnek számító "lakás" körül halmozódnak majd fel problémák. A politika bekeményít, ami az illegálisok számának növekedésével jár. Létrejön egy új, a felszínen is megjelenő alsó osztály, ahogy az világméretekben már régóta létezik. A konfliktusok már nem a jövevények és a jólétben élő polgárok, hanem például a régi és az új jövevények között zajlanak majd. Vagy a sikeres jövevények és a rájuk féltékeny autochton hollandok között.

A globalizáció keltette feszültségek mind felszínre törnek az észak-amerikai és európai nagyvárosokban, így Amszterdamban is. Azok a feszültségek, melyek a modernizáció és a hagyomány, az elüzletiesedés és a saját, illetve az intim szféra iránti szükséglet, a bebetonozódott hatalom erői és a fiatalok, illetve jövevények óvatos próbálkozásai, a nyugtalanító káosz és az ösztönző káosz között léteznek.

Egy dolog létfontosságú, ha városunk békés egymásmellettélésben szeretné megélni a jövőt, ez pedig nem más, mint egy alapszabályokat és alapértékeket rögzítő szilárd keret. Az emberek szabadsága és egymás iránti szolidaritása csak ily módon őrizhető meg. És itt nemcsak csoportokra gondolok, hanem egyénekre is, például arra a marokkói lányra, akit erővel kényszerítenek házasságra, és a Javapleinen lakó Huigen és Ross úrra. Ez a keret az elmúlt évtizedekben igencsak szétesett, leginkább azért, mert állami szinten éveken át kudarcot vallott a törvényalkotó és igazságszolgáltatási politika. Ha egy városban egy zsebtolvaj vagy egy betörő néhány óra elteltével ismét szabadlábon grasszálhat, és ez Amszterdamban hosszú időn át inkább szabály volt mint kivétel, az nem a tolerancia vagy a megengedő politikai vezetés, hanem a hanyag munkavégzés, a cellahiány, a hibás irányítás és az igazságügyet sújtó pénzhiány következménye. Ahogy van "romló kulturális vagyon", úgy vannak "romló problémák" is. Ezek olyan problémák, amelyeket állami szinten kotyvasztanak és a városban szervíroznak.

De van itt még valami. Persze nem Volksgeistre és nemzeti sajátosságokra vagy efféle romantikus fogalmakra gondolok, melyek az elmúlt században annyi nyomorúságot hoztak ránk. Én az arányérzékre, mely szinte eltűnt, a városunkban érvényesítendő közösségi érdekekre gondolok. Ezzel kapcsolatban Unni Wikan érzelmektől fűtött hangon új társadalmi szerződést sürget, amely rögzíti a jogokat és kötelességeket, és amely mind az államra, mind az egyénre nézve kötelező. "Egy európai jóléti államban a polgárjog értékes tulajdon, támogatást biztosító forrás lehet", írja. "De ha a polgárjog valóra akar váltani minden ígéretet, akkor újra kell alkotni és meg kell szilárdítani."

A globalizáció és minden, ami a világ más részeiből jön, vitatémává teszi a polgárjogot. Szinte minden európai város eddig nem látott kulturális és etnikai sokféleséggel találja magát szembe. Wikan úgy véli, hogy a széthullást csak "egyfajta közös kötőanyag" akadályozhatja meg. "Olyan szabályok kellenek, amelyek mindannyiunkra vonatkoznak, és amelyekben mindannyian megbízhatunk." Wikan szemében a bizalom kulcsfogalom, márcsak azért is, mert az egyes kisebbségi csoportok között könnyen konfliktusok támadhatnak. A kölcsönös tolerancia lényegében a bizalomra épül, nemcsak az egymás jó szándékába, hanem a politikai irányítás és a jogszolgáltatás minőségébe vetett bizalomra is, mert ez utóbbi védhet meg bennünket azoktól, akiket gonosz szándékok vezérelnek.

Ami igaz Oslóra, az igaz Amszterdamra is. Unni Wikan jól érzékeli, hogy igen sok bevándorló olyan kultúrákból érkezik, ahol lojalitás csak és kizárólag a klánnal, illetve családdal szemben létezik, ahol az államot gyűlölik vagy (ki)használják, és ahol a demokráciát és az emberi jogokat kétkedéssel szemlélik. A társadalmi szerződés minden oldal számára rituális szakítást teremt. Egyértelművé kell tenni, hogy az Amszterdam nyújtotta szabadság és jólét nemcsak arra való, hogy az ember nagykanállal behabzsolja, hogy Hollandia nem egy eleve adott világ, hanem évszázadok alatt "tették azzá, ami". És a szerződésbe a kényszer is belefoglaltatik. Komoly árat fizetünk, ha nem kényszerítjük ki a szabadságot.

Az elkövetkező évtizedekben Amszterdam egyre inkább a rajta kívüli világ részévé válik. A szemünk láttára rajzolódnak ki a metropolisz új, öntörvényű, holland változatának, unokáink és dédunokáink világvárosának körvonalai. Ebben a metropoliszban adva lesz a siker minden feltétele. Európa észak-nyugati felének egyik legfontosabb stratégia pontján fekszik, kiváló összeköttetésekkel és szolgáltatásokkal rendelkezik, és nem utolsósorban megvan benne az, amit Joseph Rykwert, amerikai városszociológus a hely ellenállhatatlan csáberejének (seduction of the place) nevez. E városgyűrűnek ugyanis megvan a maga sajátos hangulata és szépsége, ami nem kis dolog ebben az egyre inkább uniformizálódó világban.

Előttünk ölt alakot ez a világ és ez a metropolisz, és már nem lehet kitérni előle. Attól tartok, hogy Európának ebben a biztonságos kis zugában sokkal provinciálisabbak lettünk, mint gondolnánk, és túl sok bennünk a valóságtól való félsz. Félünk, és joggal, a jövőtől és attól az elviselhetetlen fájdalomtól, amit a ránk zúduló nagyvilág okoz. Meg kell tanuljuk, hogyan lehet vele bölcsen és bátran együttélni. Az erkölcsi pánikkal nem sokra megyünk.

Városunk még mindig a földteke egyik legfantasztikusabb helye, de már nem sziget. Maurilia lett, a régi Amszterdam eltűnt, az utcák felett új istenek lakoznak. Nézzünk szembe az igazsággal! De az isteneknek is megvannak a maguk törvényei.

[1] Ez az írás az 1992-ben Amszterdam angyala (De engel van Amsterdam) címmel megjelent szociográfia 2002-es új kiadásához készült kiegészítés, illetve visszatekintés (a fordító megjegyzése).

[2] A szegélyrojt (rafelrand) kifejezést azokra a külső övezetekre használják, ahol azok élnek, akik tudatosan vagy mert kiszorulnak, a társadalom, illetve a város peremén élnek (alternatív életmódot választók, hajléktalanok, függőségben szenvedők, stb.) (a fordító megjegyzése).

[3] A város déli részében épült/épülő irodaházak alkotta negyed neve (a fordító megjegyzése).

[4] Fekete iskoláról akkor szokás beszélni, ha a bevándorlók gyerekeinek aránya megközelíti vagy eléri az ötven százalékot (a fordító megjegyzése).

[5] A kifejezés az amerikai szociológiai irodalomból származik (invented poor), és azokra utal (fekete munkások, csövesek, segélyekből élők, drogosok, stb.), akikbe a tehetős középosztály belevetíti a saját félelmeit, illetve rémképeit (a fordító megjegyzése).

[6] A holland kultúra egyik sajátosságának tekintik a kompromisszumokat kereső, egyeztetésen alapuló együttműködési készséget, amelyet a víz elleni küzdelem kényszeréből szokás eredeztetni. A polderkultúra kifejezés erre utal (a fordító megjegyzése).

[7] Utalás Pim Fortuynre, aki mintegy felrúgva a hagyományos pártok kialakította rendszert, a társadalmi és a politikai problémák radikálisan új megközelítését sürgette. Az általa alapított párt néhány hónap alatt a semmiből a legnagyobbak közé tornászta fel magát. Nem tudni, mi lett volna a történet vége, ha egy szélsőséges gondolkodású "természetvédő" nem lövi le Fortuynt (a fordító megjegyzése).

[8] A nagy vitát kiváltó cikk egyfajta fordulópontnak számít a holland közgondolkodásban, mert ez volt az első alkalom, hogy tekintélyes baloldali gondolkodó éles érdemi bírálattal illette az addigi integrációs politikát. Jobboldalról már korábban is voltak kritikus észrevételek, de azokat a sajtó nagy része egy-egy negatív cimkével mindig gyorsan "elintézte". Scheffer írása magyarul is megjelent a az Európai Szemle 2002 nyári számában (a fordító megjegyzése).

[9] A nyugat-holland nagyvárosok övezte patkó alakú terület - egyelőre - beépítetlen maradt, és leginkább a tehenek és a szem legeltetésére szolgál (a fordító megjegyzése).