Láthatatlan szülők[1]
(1982)
________________
MARGALITH KLEIJWEGT

 

A beilleszkedés

Essalhi úr, Najid apja azt szeretné, hogy az iskola azonnal értesítse, ha fia vét az iskolai szabályok ellen. Már több mint harminc éve él Hollandiában, és igen jól beszéli a nyelvet. "Ha megcsörren a telefon, mindig attól félek, hogy Najid csinált valamit." Azt mondja, hogy a fia jó gyerek. De honnan tudhatná a szülő, mit csinálnak a gyerekei az utcán?

Amikor tavaly tudomást szerzett arról, hogy Najid obszcén megjegyzéseket tett az egyik tanárnőre, bement az iskolába, és biztosította az érintett tanárnőt arról, hogy azokat a szavakat Najid nem tőle tanulta. "Mert a tanárnő azt hitte, de most már nem."

Egyre nehezebb a gyereknevelés, állapítja meg Essalhi úr. "Ha valamit megtiltok a gyerekeimnek, egyből azt kérdik, miért. Már nem a szülőé az utolsó szó." Egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: "Szerintem a marokkóiaknak nehezebb a gyereknevelés, mint a hollandoknak. Ők jobban tudják, hogy vannak itt a dolgok. Ha az ember, ahogy a hollandok többsége, sokáig járt iskolába, nyitottabb az agya. Ha ott fenn a fejben bezáródik a kiskapu, a nevelés is nehezebb."

Najid apja odafigyel a családjára. "Én megkérdeztem a feleségem, akar-e hollandul tanulni", meséli. Kicsit később, amikor a gyerekek már nagyobbak voltak, az asszonynak volt is kedve hozzá. Elment a művelődési házba, hogy megpróbálja. Megvonja a vállát. "Sajnos, nem úgy sikerült."

Első látogatásom alatt Essalhi asszony összekucorodva az ablaknál ül. Mint aki nem tartozik a társasághoz. A férje viszi a szót. Amikor elindulok, hangos zene szól az ajtó előtt álló Golfból. Najid egyik bátyjának barátai lezseren támasztják a kocsi nyitott ajtajait. Essalhi asszony közben már átsietett a konyhába. Az ablaküvegre szorítja az arcát és integet. Amíg csak lát.

Az Essalhi család Geuzenveldben lakik, amely Amszterdam egyik legszegényebb városnegyede. Az önkormányzat azt reméli, hogy ha lebontják a paneleket és új, piaci értékesítésű lakásokat építenek, sikerül tőkeerős lakókat idecsalogatni. Amszterdam nyugati részének új lendületre van szüksége.

Az elmúlt években itt lakott Mohamed B. Semmi sem emlékeztet a 2004 végén felszámolt "terrorhálózatra". A negyedben nyugalom honol. Biciklisták tekernek a központ felé, egy lány sétálni viszi a kutyáját. Egy marokkói férfi sétál át a hídon, leteszi a bevásárló szatyrát és nézi a vízben úszkáló kacsákat. "Hideg", mondja és összedörzsöli a kezét.

A sarkon egy templomból átalakított mecset áll. Épp most kezdődött a pénteki ima. Férfiak sietnek befelé. A mecset előtt egy kocsiban két kisgyerek várakozik a hátsó ülésen. Az apjuk feltehetőleg odabenn van. Grimaszokat vágnak, majd hancúrozni kezdenek.

A geuzenveldi kerületi önkormányzati hivatallal szemben két új magánház áll. Vízpartra építették őket. Az előtte fekvő téren feltűnően sok fejkendős nő sétál át. Egyikük babakocsit tol. Niqábot visel, a kék kendő elfedi az egész arcát. Épp csak a szemeknek marad egy szűk rés rajta.

Essalhi asszony ma ebédre csirkeszatét csinált. Megint az ablak mellett foglal helyet és kivonja magát a beszélgetésből. A szoba egyszerűen van berendezve. A fal mellett hosszú, L-alakú pad. Az előtte lévő asztal étkezésre is szolgál. Az Essalhik néhány évig az Akerben laktak, abban az újonnan épült városnegyedben, ahová sok marokkói és török család vágyik. Szerettek ott lakni, de mert túl drága volt, kénytelenek voltak visszajönni.

Az Essalhi házaspárnak hat gyermeke van. Két lányuk néhány éve ment férjhez, mindketten marokkói illetőségű családtagot választottak maguknak. Latifa férjével és két kisgyermekével Slotermeerben lakik, Samira és férje Zaanstadba költözött. A legidősebb fiú, aki huszonhét éves, még otthon lakik. Jelenleg munkanélküli. "Mit csináljak?" sóhajtja az apa. "Nem hallgat rám." Az ikrek, Adil és Najid iskolába járnak. Adil, aki kistermetű és vézna, a Caland Lyceumba, Najid, aki kifejezetten magas, a Kálvin nevét viselő iskolát választotta.

A szülők Marokkó középső vidékéről származnak. A Szaharánál fekvő Atlasz-hegységből. A férfi gyermekkorában járt egy ideig iskolába, a feleség nem. A lányoknak nem kellett tanulniuk.

Essalhi úr elmeséli, milyen elszigeteltségben nőttek fel. "Falunk a sivatagban fekszik. Negyven család alkotta a közösséget. Úgy bizony. A közelben volt víz, különben meg se maradhattunk volna. Abból éltünk, amit a föld termett. Babot, olívabogyót és mandulát termesztettünk. Ebből állt az élet."

"Minden a túlélésről szólt", teszi hozzá a fia, Tarik, aki szintén dzselabát visel. Tarik nem fejezte be a szakközépiskolát. Nem szerette. Dolgozni akar. Pénzt keresni, mindegy, mivel.

1962-ben út épült Essalhiék falujába. Essalhi úrnak elege volt már a mandulaszüretelésből, el akart menni. Titokban, az éj leple alatt egy barátjával sikerült találnia egy kocsit Casablancába. Mindketten tizenöt évesek voltak.

A csodás nagyvárosi életről szőtt álom hamar szertefoszlott. Casablancában Essalhi úr csatornaárkokat ásott a tűző napon. Napi ötven eurocentet keresett. Az éjszakát az árok mellett felállított sátorban töltötte. Másfél évnyi robotolás után a szíve hazahúzta. De a szülőfalujában már nem tudott gyökeret ereszteni. Úgy döntött, elmegy Amerikába. Vagy Európába.

Hajóra szállt, és elindult Marseilles-be. Négy nap és négy éjszaka egyfolytában tengeri beteg volt. Essalhi úr Észak-Franciaországba, a szénbányákba akart eljutni, mert ott volt munka. Beleborzong, amikor visszagondol erre az időszakra. "Iszonyú volt, mindennap le kellett menni a föld alá, hatszáz méter mélyre. Állandóan koszos voltam. Teljesítményben dolgoztunk. Mennél többet dolgoztam, annál többet kerestem." Másfél év után, amikor már nem bírta tovább az ottani kemény munkát, továbbindult Hollandiába. Egy alkmari gyárban kapott munkát. Éveken át káposztát és kelkáposztát csomagolt.

És most már annak is ki tudja, hány éve, hogy szakács egy öregek otthonában. Essalhi úr meg van elégedve az állásával. Meg az életével is. Úgy érzi, sokra vitte. Jó állása, hat egészséges gyermeke van, akik elég jól tanulnak. Mi egyebet kívánhatna még?

Essalhi úr szívesen mesél. A felesége hallgat. Mire emlékszik az asszony a fiatalságából? Arabul válaszol, a fia fordít. "Emlékszem, hogy kisgyermekkoromban verekedtem a férjemmel. Még kisfiú volt." Kiderül, hogy Essalhi asszonynak szép, mély hangja van. Zavartan másfelé néz, mintha alaposabban belegondolva semmitmondónak találná, amit elmesélt.

Amikor elmegyek, az ajtóban áll. Egy rongyot szorongat a kezében. Ide akarja adni. Értetlenül nézek rá. "Hogy le tudja törölni a nyerget", mondja a fia, Adil. "Esett."

Szeptember elején Essalhi asszonnyal, akinek Laila a keresztneve, az erkélyen állunk és nézelődünk. Meleg nap van. A köteleken száradó ruhákon át mustrálgatjuk a kertet. Odamutat. "Paradicsom, padlizsán, menta." Halkan mondja, de beszélget. "Kicsi kert", mondja barátságosan.

Megfordul és bemegy a konyhába. Közben bejött a férje. Hagyományos ruhában a padon üldögél.

Essalhi asszony jéghideg narancslével és sós mogyoróval tér vissza. Hosszú, mélykék ruhát visel, hozzáillő sállal. Nagy poharakat tesz az asztalra. "Inni", mondja, amikor színültig töltötte a poharakat.

Essalhi úrnak nemigen tetszenek a kormány beilleszkedést ösztönző tervei. "Eddig elég volt, ha elmutogatta az ember, mit akar. Akkor most meg minek hirtelen annyi minden?"

Az még rendben van, hogy a fiatalok tanuljanak meg hollandul, de az öregeknek minek? "Mi jövője van egy hatvanéves asszonynak?"

Essalhi úrnak még mindig marokkói a nemzetisége. Évekkel ezelőtt kérvényezte a holland útlevelet, de elrémisztette a hosszadalmas ügyintézés. Ez most már így marad.

Essalhi úrnak fiatal korától kezdve sokat jelentett a vallás. Akkor is, amikor csatornaárkot ásott, meg akkor is, amikor Alkmaarban harmincötöd magával lakott. "A hit sosem hagyott cserben." Erőt ad neki az iszlám. "Az ember nem hiába van a Földön, Istennek köszönhetjük az életünket. Erről egy pillanatra sem feledkezhetünk el. Addig vagyunk boldogok, amíg megtartjuk Allah parancsolatait. A fiaimat mindennap emlékeztetem erre."

A gyerekek mindent megkapnak, amit akarnak. Essalhi úr boldog, hogy ezt megadhatja nekik. Hogy mije volt azelőtt? Hát semmije. Az ég adta világon semmije.

A jólét miatt sok gyereket borzalmasan elkényeztetnek, fejtegeti. Fogalmuk sincs róla, mit jelent, szegénységben élni. Ezért az államnak háromszor is meg kell gondolnia, mielőtt akadályokat gördít az importházasság útjába, figyelmeztet. Azok a vőlegények sokkal keményebben dolgoznak, mint az itt nevelkedett marokkói fiatalok. "Nagy szükség van azokra az új bevándorlókra. Mert az itteni fiatalok el vannak lustulva."

Essalhi úr problémáktól tart. Az itt született marokkói lányok nem szeretnének olyan férjet maguknak, aki dohányzik vagy iszik. Rendes férjet akarnak. Olyat, aki, ahogy kell, naponta ötször imádkozik. És az ilyen Marokkóban lakik.

Ha a lányok nem hozhatnak Marokkóból férjet maguknak, túl sokáig kell várniuk a házasságra. Essalhi az égre emeli a kezét: "Ez nekünk, híveknek igazi csapás lenne! A tudósok azt mondják, hogy harminc éves kora után az ember nagyon nehezen talál házastársat magának."

Egy másik problémától is tart. Mi lesz a fiatalemberekkel, ha nem találnak feleséget maguknak? Fel is vázolja a maga vészforgatókönyvét: "Ha így megy tovább, nemsokára egyetlen marokkói sem lép házasságra, akkor pedig mindenki egyedül marad."

A két lánya már révbe ért. Mind Latifa, mind Samira anyai ági rokonhoz ment feleségül. Essalhi asszony büszkén mutatja a Samira esküvőjén készült fényképeket. A lánya szép, marokkói ruhákat visel, a kezeire pedig hennával festettek díszeket. Samira férje az anyja egyik unokaöccse. Samira csak akkor hozatta át a férjét, amikor megvolt a lakása. Erre egy évvel ezelőtt került sor. A férj nemsokára, miután tizenegy hónapig várólistán volt, megkezdheti a beilleszkedést segítő tanfolyamot. Az első időszak megviselte Sadikot, depressziós is lett. Napokig ki sem mozdult hazulról, amíg a felesége dolgozott. Egyre rosszabbul nézett ki. Amikor este Samira hazajött és elmesélte, mi mindent történt a munkahelyén, csüggedten hallgatta. Ő mit meséljen? Vele mi történt?

Nemrég Sadik állást talált. Takarítóként dolgozik. A napi rutin rendszert hozott az életébe. Felesége Amszterdam nyugati részén, irodában dolgozik. Ő az egyetlen marokkói a munkahelyén. Meg kellett szoknia, hisz azelőtt nem sok kapcsolata volt hollandokkal.

Késő délután van. Sadik látogatóba jön az apósáékhoz. Szép, szabályos arcú, sötétbőrű férfi. A folyosón Najiddal és Adillal beszélget. Arabul. Essalhi asszony marokkói csirkét csinált. Körülüljük az asztalt, és kézzel eszünk. Sadik beszél egy kicsit franciául. Az időről társalgunk.

Evés után Essalhi úr munkába indul, ő készíti a vacsorát az öregek otthonában. A veje is felkel. Amszterdam déli részébe megy. Irodát takarít. Sadik vállán szinte ugrál a hátizsák.

 

A szülői hatalom

Az utcán kezelhetetlenek, odahaza viszont kezes bárányok a fiúk. Ez bevett mintának számít a török és a marokkói családokban. Ezért van az, hogy a szülők gyakran értetlenül állnak, amikor az iskola értesíti őket, hogy a gyerekük nem éppen illemtudóan viselkedett. "Az nem lehet", válaszolják ilyenkor. "Az én fiam nem csinál ilyet."

A 2k osztálybeli szülők többsége számára a nevelés inkább a bajok elhárítását jelenti, és nem valami szép és kedves dolgot. Nincs bizalmuk maguk, a világ és a gyerekeik iránt. Épp elég bajuk van a saját problémáikkal, a testi bajaikkal, a munkájuk vagy épp hiánya okozta gondokkal.

A felnövekvő gyerekek magukra vannak utalva. Egyetlen tanácsot kapnak, kövessétek Isten vagy Allah parancsait és akkor nem lehet baj.

"Megpróbálom ellenőrizni a barátait", mondja Mohammed Mouali apja otthon a padon. Mohammed, aki alaposan megkeseríti a 2k-ban dolgozó tanárok életét, a hat gyerek közül a legfiatalabb. A legidősebb huszonöt éves és még mind otthon lakik. Mouali úr jóvágású férfi, szabályos arcvonásai és szép szemei vannak. Már harminc éve dolgozik takarítóként. Korán reggel indul az első munkahelyére. A nehéz fizikai munkának meg kell fizetni az árát. Nincs mit tenni, menni kell, mert sokba kerülnek a gyerekek. De amikor feltápászkodik a padról, eltorzul az arca a fájdalomtól, és a hátához kap.

Felesége, akinek kedves és nyílt tekintete van, a konyhában áll és pompás illatú kenyeret süt. Mouali asszony nem beszél hollandul. Tervezi, hogy újra beiratkozik nyelvtanfolyamra. Már járt két évet, a közeli közösségi házba. "Nehéz", mondja, "csak hetente egy óra."

Mohammed itthon van, de nem mutatkozik. Szülei nógatására bejön egy pillanatra. Tekintete csupa bizalmatlanság. Épp most ért véget a nyári szünet. A Mouali család ebben az évben nem ment el a marokkói házba. Nincs pénz. Az euró.

Dolgozott-e Mohammed a szünetben? Nem, feleli olyan hangon, mintha már a kérdés is sértés volna. Majd talán ha kicsit idősebb lesz. Most még túl keveset keresne.

Nővére, Malika fordítja azt a keveset, amit az apja mond. "Amúgy nem ilyen szófukar", mondja a lány, aki nem érti apja gyanakvó magatartását. "Ma nehezebb a gyerekkel, mint régen", mondja az apja. "Ostobaságokat csinálnak és otthon ezeket nem mesélik el. Követelőzőbbek is. Néha 250 eurós cipőt szeretnének." "És meg is kapják", mondja nevetve a lánya. "A fiúkat túlságosan is elkényeztetik."

A huszonegy éves Malika kifejezetten csinos. Amikor másodszor járok náluk, odakinn áll. Fehér nadrágot és sárga hosszú ruhát visel. Fején fehér és sárga színű kendő. Még szinte be se léptünk, már szalad is fel, és valódi átalakuláson megy keresztül. Malika kék, hátul feszülős vászonnadrágban jön vissza, melyhez testhez simuló, fehér blúzt vett fel. Vállára omlik a dús hajkorona.

Az Amszterdami Főiskola hallgatója. Minden vágya, hogy ügyvéd legyen. Hithű mohamedánként nagyon bosszantják az olyan kijelentések, hogy a mohamedánok egyre inkább elvilágiasodnak. 2004 júliusában a Társadalmi Kulturális Terviroda[2] szokásos éves jelentésében az állt, hogy a mohamedánok kevesebbet járnak mecsetbe. Ez elképzelhető, de a mohamedánok egyre jobban kötődnek a valláshoz, mondja és közben körbetekint. "Hát itthon is lehet imádkozni", teszi hozzá sértett hangon.

A lány a szülők legfőbb támasza. Malika mindent tud, mondja az apja. Ő telefonál az anyja nyelvórája ügyében, ő jár az öccse szülői értekezleteire. Egy ilyen alkalommal Mohammed apja arról értesült, hogy fia néha kezelhetetlen az iskolában. Mohammed abban leli örömét, hogy másokat zaklat. Az is előfordul, hogy tiszteletlen a tanárokkal. "Nagyon rosszul esett, amikor ezt meghallottam", mondja az apja szégyenkezve. "Ez komoly dolog. Ez nagyon komoly dolog."

Apja kiegyenesíti a hátát és így szól: "Most, hogy már tudunk róla, be van fejezve."

Amikor eljövök, Mohammed gyanakvó pillantással bámul a lépcső tetejéről. Hirtelen sokkal többnek látszik, mint tizennégy. Tizennyolc éves nővére töri meg a kellemetlen csendet. "Mohammed alja osztályba jár", mondja. Vállon ragadja és játékból megrázza. "Szemétkedtek, ugye, és te is mindig benne vagy!"

Mohammed kényszeredetten nevet.

"Nehéz a gyereknevelés, nagyon nehéz. Borzasztó nehéz."

Hassan Benayad apja mondja ezt. Vékony dzsellabájában a padon ül. Kanalazza a marokkói levest, melyet a felesége szedett nekünk. Magának nem vett. Nem kapcsolódik be a beszélgetésbe. Zavartan ül a falnál lévő széken. Hosszú ruhát és kendőt visel, kezeit ölében nyugtatja. Állán kígyószerű tetoválás fut végig. Benayad asszonynak barátságos arca van, különösen amikor nevet.

"Hasszán bajos", mondja a férje. "Be kellett rendőrségre. Elhozni fiút."

Csend.

"Mi csináljon az ember?" Az égre emeli a kezét. "Mi csináljon az ember?"

Hasszán lesütött szemmel ül a padon.

Az apja felhúzza a lábát a padra és büfög egy jókorát.

"A környékbeli fiúkkal együtt csináltam", mondja a tizenöt éves Hasszán halkan.

"Feltörtük a pincében lévő tárolókat. Soha többet nem csinálok ilyet."

Az apja elneveti magát.

Hasszán úgy néz, mint aki szégyelli magát.

"Hasszán nem jó", szólal meg az apja, "Mi csináljak?"

Amikor először keresem fel a Benayad családot, Hasszán apja nincs otthon. Egy étteremben dolgozik, tudom meg Hasszántól. Az anya mentateát csinál, forrót és édeset. Csak berberül tud. Ülünk egymással szemben és barátságosan bólogatunk és nevetünk egymásra. Hasszán magán hagyta a kabátot. A gallérba fúrja a fejét, és feszélyezetten fordítja anyja kurta mondatait.

Az iskolát gyorsan letudja. "Jó tanárok, jó osztálytársak."

Második látogatásomkor az apa is otthon van. Benayad úr kissé süket, így kicsit meg kell emeljük a hangunkat. Büszkén meséli, hogy szakács volt egy kalverstraati étteremben. Több, mint húsz évvel ezelőtt dolgozott utoljára, de úgy beszél róla, mintha tegnap lett volna.

A Benayad család már régóta ebben a házban él, mely a Bos en Lommer nevű városnegyed egyik legkietlenebb utcája. Minden homlokzaton tányérantennák, az utca csupa kosz és mintha ide még a nap se sütne be. Benayadék elégedettek. Ki tudják fizetni a lakbért. Az ő helyzetükben, hisz szociális segélyből élnek, ez nem kis dolog.

Marokkóban, az északi Nador tartományban felépült házuk jóval nagyobb. Fél órára laknak a tengertől. Tavalyig csak szamáron lehetett lemenni a tengerre, de most már út is vezet. Benayad úr szívesen lakna ott, de a felesége rázza a fejét. "Túl meleg", mondja. "Itt jó, itt hideg."

A nappaliban álló tálalón díszhelyen áll az imák időpontja, az imaszőnyegek fel vannak csavarva, és ott lóg egy törölköző, hogy ima után meg tudják törölni a kezüket. A tálalón vázában művirág díszeleg.

Benayad előveszi a szociális osztály küldte papírokat. Nem kap tartós fogyatékosság után járó segélyt. Tudni szeretné, miért. Amikor nem tudok válaszolni, beletörődve bólint. "Jó van, jó van." Holnap személyesen megy be a szociális osztályra. Tudni akarja, miért nem kapja meg a plusz pénzt. Ott van tolmács. Az majd lefordítja a kérdéseit.

Két gyerekével már nincs gondja, Marokkóban találtak maguknak házastársat. Már családot is alapítottak. Szerencsére a közelben, Geuzenveldben és Sloterdijkben laknak. Épp most lép be a legidősebb fia. Marokkóban született, törve beszél hollandul. Kislánya, akinek vörösesbarna henna van a kezén, a nagyszülőknél lakik. Nincs egyetlen játék se, a gyerek magának talál ki játékokat. Egész idő alatt le-föl ugrál a padról.

Amikor megkérdezem Benayad urat, zavarná-e, ha Hasszán holland lánnyal állítana be, nagyon meghökken. Hát már hogyne zavarná! Még elképzelni sem tudná, hogy valamelyik gyereke nem mohamedánnal kössön házasságot. "Nem jó. Nem. Bizony nem."

Benayad asszony azon gondolkodik, hova tegye a virágot, amit hoztam. Nincs másik váza a lakásban. Végül a mérőedény mellett dönt. Amikor beleteszi a virágot, felborul.

Hasszán barátságosabb, mint első látogatásomkor. Amikor nevet, kedves arca van. Szép barna a szeme és hosszú a szempillája.

Hasszán nem bánta volna, ha az anyja jobban megtanulta volna a nyelvet. Tétován mondja. Biztos úgy érzi, hogy egy ilyen válasz árulás. Kár, hogy az anyja a gyerekeitől függ, mondja. "De ha kell, elmegyek én vele az orvoshoz."

A lányuk, Hasszána, a szülők támasza és mindenese. Ő a család reménysége. Felsőfokú szakiskolába jár, és ha jól tanul, átmehet középiskolába. Hasszána ügyvéd szeretne lenni.

Amikor egy szeptemberi vasárnap délelőtt becsengetek a Benayad családhoz, kiderül, hogy Hasszána elfelejtette, hogy jövök. A nővérénél van, tudom meg az anyjától. Annak ugyanis van számítógépe és Hasszána azon dolgozik. Benayad asszony felhívja a lányát és Hasszána negyedóra múlva már itthon is van. Vékony, félszeg lány, a haja sötét és félhosszú. Nincs rajta fejkendő. Még nincs. Majd annak is eljön az ideje.

A padon ülünk. Hasszána tördeli a kezét. Nagyon sok dolga van, meséli. Tulajdonképp nincs is szabad ideje. Segít az anyjának és neki nagyon fontos az iskola. "Szeretnék továbbtanulni", mondja halkan. A házi feladatát minden délután az egyik barátnőjénél csinálja meg, aki ugyanebben a háztömbben lakik. Nem iskolatársak, a barátnő alacsonyabb szintű iskolába jár. De ez nem számít: "Együtt kellemesebb tanulni."

Az utcájukban csak bevándorlók laknak. Nem hiányoznak neki a hollandok? A velük való kapcsolat? Hasszána úgy reagál, mint akit darázs csípett meg. Nem, mondja, egyáltalán nem. Ez is ugyanúgy Amszterdam!

Számára természetes állapot, hogy hollandok nélkül nő fel. Ezen a környéken nem laknak, és az iskolában is csak elvétve akad néhány. Az osztályába is csak külföldi származású gyerekek járnak.

Hasszána iskola mellett a Scapinóban dolgozik. Ez egy széles választékot kínáló, olcsó ruhaüzlet. Hetente legalább egy este és egy délután. Kénytelen, mondja, különben nem tudná megvenni a tankönyveket.

Hasszána a lényeget berberre is lefordítja, másképp a szülei nem tudnák, miről folyik a beszélgetés. Amikor azt mondom, hogy intelligens, hosszasan töri a fejét. Nem tudja, hogy mondják berberül, hogy intelligens. Igazából nem is beszéli jól a berbert. De akkor hogyan beszélget a szüleivel? "Hát azért megy az", mondja, "Megértjük egymást", mondja, mint aki védekezik.

 

Az internátus

A tér, ahol az Ekmel nevű török internátus áll, nem is oly rég még katolikus enklávé volt. Az épületben római-katolikus elemi iskola működött. A túloldalon álló Iszlám Kollégium épülete öt évvel ezelőtt még a X. Pius Lyceum névre hallgatott.

A katolikus X. Pius templom és a parókia még mindig ott van mellette.

A templom lépcsőin mohamedán lányok üldögélnek és tereferélnek az őszi napsütésben. Hosszú, néha élénk színű ruhákban és mindnyájan fejkendőt viselnek.

Az Ekmel épületében rendezte be irodáját a Sicaw nevű alapítvány is, ebből az iszlamista szervezetből nőtt ki az Ekmel.

Nyolcvan török gyerek lakik és csinálja az iskolai feladatait itt. Ebből tizenhét az "én iskolám", a Kálvin tanulója. Az épületnek két bejárata van. A férfiak az utcai fronton lévő, gyönyörű márvány lépcsőn mennek be. A nők számára a hátsó oldalon van egy kisebb lépcső.

A márvány padlólapokkal burkolt és fából készült, ragyogó ajtókkal büszkélkedő előtérben már odakészítették nekem a papucsot. A fogadóterem a második emeleten található. Mindenütt fúrnak és faragnak. Ki kell cserélni minden ajtót, előírta a tűzoltóság.

Nem sokkal később három férfi ül velem szemben egy csodálatos, nagy és négyzetalakú helyiségben. A fal mellett tizennégy szék sorakozik. Óriási távolságra ülünk egymástól és néhány percig kölcsönös udvariaskodással töltjük az időt.

Közlik velem, hogy a Sicaw alapítvány elnökét mély szomorúsággal töltötte el a levelem, melyet azután írtam neki, hogy semmilyen választ sem kaptam látogatási engedélyt kérő korábbi levelemre. Sajnálja, hogy ezen a találkozón nem lehet jelen, de tudatja velem, hogy félreértettem. Félreértettem? Emlékeztetem a jelenlévő urakat arra, hogy hónapokba tellett, mire sikerült összehozni ezt a találkozót. Csak akkor tört meg a jég, amikor a városrész egyik hivatalnoka vállalta a közvetítő szerepét.

Aztán az igazgatóság tanácsadója veszi át a szót. Egy ázsiai kinézetű török férfi. Ezen a délelőttön nyilván ő képviseli az elnököt. Néhány székkel arrébb Zeki is jelen van. Ő is tagja az igazgatóságnak, és egyetlen fizetett munkatársként ő felel az internátus napi működéséért. A beszélgetés harmadik résztvevője Deniz, aki az egyik kálvinbeli tanuló, Bekir Erdogan itteni segítője. A tanácsadó bevezetőjében hosszasan ecseteli a törökországi urbanizációs hullámot, amely ugyanolyan problémákat okozott, mint amilyenekkel mi a holland nagyvárosokban küszködünk. A megoldást ott is az internátusok jelentették. Ezekben kupálódtak ki a képzettség nélküli vidéki török gyerekek.

A török gyerekek néha iszonyatos hátrányban vannak a holland gyerekekhez képest. Gyakori, hogy a szülők törve beszélik a hollandot, és a tanácsadó meg van győződve arról, hogy a gyerekek nem kapják meg az iskola elvégzéséhez szükséges segítséget és rendezettséget.

Zeki ezt azzal egészíti ki, hogy a szülők nem látják át az iskola működését.

Az Ekmel célja, fejtegeti a tanácsadó és igyekszik nagyon gondosan fogalmazni: "hogy a gyerekeknél kiegyensúlyozott identitást és értelmes életritmust alakítson ki". Az Ekmel megpróbálja pótolni, amit a gyerekek odahaza nem kapnak meg.

Hollandia nyitott társadalom, mondja szinte ünnepélyes hangon: "Ezért törekszünk arra, hogy szervezetünk átlátható legyen, és az állami támogatás miatt nincs is más választásunk."

Az Ekmel évi 3,5 ezer eurót kap a városrész önkormányzatától. Hogy mennél sikeresebben segítse a tanulást.

Az Ekmelben tanuló gyerekek szigorú rendben élnek. Korán kelnek, aki akar, imádkozhat, aztán jön a reggeli. Minden reggel ellenőrzik, mikor indulnak iskolába a gyerekek.

"Pontosan azért, mert az iskolák számtalanszor panaszkodnak, hogy a bevándorló gyerekeknél gyakori az igazolatlan mulasztás", mondja a huszonkét éves Zeki. A többi kisegítő tanárhoz hasonlóan ő is évekig lakott egy hasonló vidéki internátusban. Az ő szüleinek is nehézséget jelentett, hogy figyelemmel kísérjék gyermekük iskolai előmenetelét. Hála az ottani rendnek, nem tévedt rossz útra.

Milyen helyet foglal el az Ekmelben a hittan? Melyik török iszlamista irányzathoz tartoznak? Hosszú csend következik, majd a tanácsadó szólal meg.

A Suleymanci irányzathoz tartozunk, mondja. Aztán rögtön hozzáteszi: "De ez nem jelenti azt, hogy egyetlen embert követünk."

A Suleymanci mozgalmat olyan ortodox mohamedánok alkotják, akiket általában konzervatívoknak tartanak. Hitfelfogásukban komoly szerephez jut a misztika. Törökországban a suleymancik zárt testvéri közösséget alkotnak. Figyelmüket vallásukra, az oktatásra és Suleyman Hilmi Tunahanra összpontosítják. Így hívták 1959-ben elhunyt vezetőjüket.

Életükben az iszlám adja az útmutatást, mondja a tanácsadó. A pozitív erőt. Ez fontosabb, mint hogy melyik csoporthoz tartoznak. Pont.

A tanácsadó érzékelteti, hogy a beszélgetés most már elég sokáig tartott. Ráadásul el is kell mennie.

Most már Zeki megmutathatja nekem az intézményt.

A hálótermek tulajdonképp nagy hálószobák, csak épp huszonhat alvóhely van bennük. Az emeletes ágyak szorosan egymás mellett állnak. Ruháknak és könyveknek nem marad hely. Minden személyes holmi lenn, a szekrényekben van.

Mindent a gyerekek takarítanak és a mosás is az ő feladatuk. A mosógépek és a szárítók külön helyiségben vannak. A gyerekek terítenek meg, ők szedik le az asztalt és ők is mosogatnak el. Az Ekmelben hetesrendszer működik.

A három bentlakó segítő tanár ingyenes étkezésben és lakhatásban részesül. Mindhárman tanulnak. Deniz egy kis gelderlandi faluban nőtt fel, és most az Amszterdami Főiskolán jogi tanulmányokat folytat. Az afgán Emre és Ozan üzemgazdaságtant tanul a Vrije Universiteiten. Az afgán testvérpár tíz évvel ezelőtt írástudatlan szüleivel menekült el Afganisztánból. Denizhez és Zekihez hasonlóan, középiskolai tanulmányaik alatt egy hasonló vidéki internátusban laktak. Az intézmény nélkül soha nem jutottak volna el idáig.

Hálószobájuk, mely méreteit tekintve ugyancsak nincs eltúlozva, a diákok hálótermével szemben van. Mindnyájuknak van saját szekrényük és olvasólámpájuk. Deniz néha késő éjjelig olvas.

A mecset egész lenn van, tágas helyiség, ahol száz férfi imádkozhat. A pénteki imára a város legkülönbözőbb részeiből jönnek. A nők külön, másik teremben imádkoznak.

A hit jelentős részben fegyelem, magyarázzák a férfiak. Ha a Korán szabályai szerint élsz és betartod az előírásait, nem történhet semmi baj.

"Mindenben ez a kiindulópontunk", mondja Emre. "Ez határozza meg napi cselekedeteinket."

De mi történik akkor, ha a diákok a saját útjukat akarják járni, kérdezem. Mi van akkor, ha eltávolodnak a vallástól?

Ilyen nincs, feleli határozottan Zeki. Itt csak erősödhet a vallási érzület, erről szilárdan meg van győződve.

Odakinn süt a nap, ragyogó őszi napunk van. Tizenkettőt üt a mellettünk álló katolikus templom harangja. Amikor jövök el, épp kinn állnak a lépcsőn a férfiak, köztük az elnök is, és szemrevételeznek valamilyen beérkezett árut. Adomány. Használt asztalok és székek, melyre a munkaügyi hivatalnak már nincs szüksége.

Az Ekmelben hosszú a várólista. Ötven szülő vár ugrásra készen. Az internátus dugig van. A gyerekek többsége amszterdami. Többen néhány utcányira laknak. A beiratkozási díjat, havi 120 eurót a családok többsége épp hogy csak elő tudja teremteni. Sok szülő természetben fizeti a hozzájárulást. Hetente rizses bálákat, húst, zöldséget, gyümölcsöt, illetve amilyen boltjuk van, annak megfelelő árut hoznak. Azok a szülők pedig, akik ezt megengedhetik maguknak, ezen felül is fizetnek.

A Sicaw alapítvány szeretne a lányoknak is egy internátust. Bőven volna rá igény. A szülők szívesen részesítenék lányaikat megfelelő képzésben. Az alapítvány ki is nézett erre a célra egy telket a város nyugati negyedében, de a helyi önkormányzat nem járult hozzá.

Tizenöt év múlva talán már nem is lesz szükség az Ekmelhez hasonló intézményekre, mondja Zeki. Ma számos Ekmel szülő úgy él a maga kis világában, hogy fenyegetésként él meg mindent, ami azon kívül történik. De ők is szeretnék, hogy orvos vagy ügyvéd legyen a gyerekükből. Még akkor is, ha sokszor azt sem tudják, mihez van tehetsége a gyereknek, fejtegeti Zeki. Még a gimnázium és a szakoktatás közötti különbséggel sincsenek tisztában.

Ha a gyerek nem üti meg az iskolában megkövetelt szintet és nem úgy viselkedik, ahogy kell, a szülők nagyon dühösek. A tanárokra, akik nem törődtek eléggé a fiukkal vagy lányukkal. Az iskolára, amely a szülők szerint nem értesítette őket rendesen. És a társadalomra, amely hátrányos helyzetbe taszítja a bevándorlókat. A szülők nem értik, vagy nem akarják megérteni, mondja Zeki, mi volna az ő szerepük.

Néhány héttel később egy este együtt vacsorázhatok a gyerekekkel. Már ott vár az ismerős papucs. Deniz zokniban, derűsen sétál fel előttem a lépcsőn. Hóna alatt az Elsevier című hetilap legújabb száma. Egy ideje holland folyóiratokat olvas, meséli. Egyre jobban érdekli a politika.

Ismét a szép fogadóteremben foglalunk helyet.

Négy szempár mered kérdőn rám.

Mit szeretnék tudni, kérdi Emre.

Hogyan látják a jövőjüket.

"Szeretnénk sokra vinni", mondja Emre. Ő van a legkevésbé zavarban. Sötét haj, ambícióról árulkodó szemek. "Mi nem érjük be annyival, hogy beállunk a sorba, hatni is akarunk. Ez nagyon fontos, és ezt a fiúknak is újra és újra elmondjuk. Csak ha tanulsz, akkor jutsz előbbre."

Odalenn a férfi szakácsok már készítik az ételt. Hatalmas, töltött krumplival teli lábasok melegszenek a tűzön. Aztán látok még rizst, tésztával és gyümölccsel teli tepsiket, szőlőt és banánt is.

A szuterénben elfogyasztott vacsora alatt a nyolcvan fiú feltűnően kis lármát csap. Étkezés után mindenki csinálja a házi feladatát.

Bekir szorgalmasan körmöli a matekot.

Deniz mögötte áll és figyeli.

"A kitartás a legfontosabb", mondja Zeki.

"Szívósnak kell lenni", helyesel Emre.

A tizenhét éves Jasszin mintaszerű Ekmel-diák. Az elmúlt években keményen tanult és most készül a gimnáziumi érettségire. Közgazdász szeretne lenni, pénzt szeretne keresni. Tizenkét éves koráig Hoogeveenben nőtt fel, ezért beszél északi akcentussal. Nővére még a szüleivel lakik Drenthében. Nemrég ment férjhez. Férje Törökországot cserélte fel Hollandiának ezzel a szegletével. Jasszin keveset találkozik a szüleivel, legfeljebb havonta egyszer. Az évek során megszokta, hogy magának kell magáról gondoskodnia. Jóvágású sötétbőrű fiú, a haja alaposan be van zselézve.

Imádkozik-e naponta ötször, vagy a sok teendő miatt ez a kötelesség némiképp hátrébb szorul?

Furcsállja a kérdést. Persze hogy ötször imádkozik: "A hit számomra minden."

Deniz jön be a szobába, ahová vacsora után beültünk Zekivel. A szociáldemokrata párt helyi szervezetének gyűlésére megy, mondja visszafogott büszkeséggel. Nem olyan rég belépett a pártba.

Benyit az afgán testvérpár, szeretnének kérdezni valamit. "Emre", szól oda Zeki, "meséld csak el, hány diplomád van!" Amikor Emre egy kicsit tanácstalanul áll és hallgat, Zeki büszkén így szól: "Autóoktató. Elsősegélynyújtásból is van diplomája! Bizony, Emre nagyon intelligens!"

Kicsivel később a kultúrák különbségeiről beszélgetünk. A holland férfiak és nők egyenesen egymás szemébe néznek, ami a mohamedán kultúrában kifejezetten udvariatlanság.

"Amikor az ember elbeszélgetésre megy, mi az elvárás", kérdi Emre. "Nézz a másik szemébe, vagy éppenhogy ne?"

Számukra az udvariasság távolságtartást jelent. Ezért sütik le a szemüket, amikor felvételi elbeszélgetésen vesznek részt.

Odakinn közben besötétedett.

Zeki azt mondja, hogy számára nagyon más az a világ, amelyben én élek.

Miben látja a legnagyobb különbséget?

"Ti annyira szabadok vagytok", mondja Zeki.

Milyen szempontból?

"Másképp viselkedtek."

Vétkezünk?

"Néha, amikor alkoholt isztok és kábítószert használtok."

A hitetlenség mindig rossz?

"Igen, természetesen mindig."

Zeki nemrég házasodott.

Miért Törökországból hozott feleséget magának?

"A mi kultúránkban ezt így illik. Nálunk a családból házasodnak."

[1] Az itt közölt három rövid fejezet Margalith Kleijwegt 2005-ben megjelent Láthatatlan szülők (Onzichtbare ouders) című könyvéből való, melyben egy ún. "fekete" - többségében bevándorlók gyerekei látogatta - iskolai osztály tanulóinak családi hátterét, szociális környezetét mutatja be. A könyv alcíme, "Ahol Mohamed B. lakott". Mohamed B. Theo van Gogh filmrendező gyilkosa (a fordító megjegyzése).

[2] A Társadalmi Kulturális Terviroda (Sociaal Cultureel Planbureau) független tudományos intézet, mely háttértanulmányokat készít a parlament felkérésére vagy épp anélkül a kormány részére. Ezek ingyenesen könyvalakban vagy interneten bárki számára hozzáférhetők (a fordító megjegyzése).