Az amszterdami vendéglátóhelyek[1] meleg kultúrája és a homoszexuális, illetve leszbikus identitás változásai
________________
GERT HEKMA

 

Amikor diákjaimmal megvizsgáltuk, milyen volt 1930 és 1970 között az amszterdami vendéglátóhelyeken kialakult homoszexuális és leszbikus kultúra, arra a következtetésre jutottunk, hogy a vizsgált időszakban nemcsak a homoszexuális és leszbikus kultúra földrajzi térképe, hanem a homoszexuálisok és a leszbikusok identitása is drámai változásokon ment keresztül. Ebben a cikkben az e témákkal kapcsolatos megállapításainkat szeretném közreadni. Az identitásváltozás érzékeltetése céljából az 1955-öt megelőző időszakra vonatkozóan a buzi és a dyke, az azután következő korszakra pedig a (férfi és a női) homoszexuális elnevezést használom. A hollandban az előbbiekre a "pot" és a "nicht", az utóbbira pedig a "homo(sexueel)" szó használatos[2]. Az összegyűjtött anyagból kirajzolódik ugyan ez a fajta különbségtétel, mégis úgy érezzük, hogy ezt külön is hangsúlyoznunk kell, mert e szavak azért mind a két korban egymást váltogatták. Általános megnevezésként pedig a meleg és a leszbikus elnevezéseket használom (ami egyébként ugyancsak félrevezető). A kutatás alapját 20 meleg férfival illetve 8 leszbikus nővel készült beszélgetések és archív anyagok képezték. Az interjúalanyok 50 és 83 év között voltak, és többségük aktívan látogatta a vendéglátóhelyeket.[3]

Vizsgálatunkban a figyelem elsősorban a meleg és a leszbikus vendéglátóhelyi kultúra változásaira összpontosult. A harmincas években Amszterdamban csak néhány ilyen vendéglátóipari hely létezett, az 1960-as évektől kezdve viszont számuk ugrásszerűen nőtt. Mindkét korszakban e vendéglátóhelyek döntő többsége meleg találkahely volt, és csak néhány olyan akadt, ahová vegyes közönség járt. Kizárólag leszbikusok részére működtetett hely csak a mai korszak végén nyílt. Ugyanakkor az 1955 előtti időkben sok olyan hely volt, amelynek nő, többnyire dyke volt a tulajdonosa, aki igen gyakran a prostituáltak világából érkezett. A vendéglátóhelyeket elhelyezkedésük szerint különböző csoportokba sorolhatjuk. Szinte minden ilyen hely a város központjában helyezkedett el. A huszadik században Amszterdam központjában a szórakozásnak három fő területe volt. Az első a központ észak-keleti részén található Zeedijk és a vörös lámpás negyed, a második a nyugati oldalon található Leidseplein, a harmadik pedig a dél-nyugatra fekvő Rembrandtplein. Mindhárom területen voltak meleg és leszbikus vendéglátóhelyek. A Zeedijk környékére a kifejezetten alacsony származású közönség járt, a szex és a bűnözés is itt koncentrálódott. A hagyományos törzsközönséget a matrózok, a prostituáltak, a stricik, a négerek stb. alkották. Ezt a részt a Genet műveiből ismert légkör lengte be, és az ötvenes és hatvanas években maga Genet is gyakori látogató volt itt. A Rembrandtplein az alsó- és középosztálybeli közönséget vonzotta, és itt mindig az amszterdami népi kultúrára jellemző zene szólt. A Leidseplein a középosztály és az elit kultúrájának színhelye volt. Voltak mozik, itt volt és van a Városi Színház, pár száz méternyire pedig a Rijksmuseum, a Városi Múzeum (Stedelijk Museum), illetve a Concertgebouw. Amikor a nyolcvanas években megépült az opera- és balettelőadásoknak helyet adó Stopera, az utóbbi két helyszínen jóval kevertebb kultúra alakult ki. Az elit egy része a Rembrandtpleinre tette át székhelyét, a Leidsepleinen pedig megjelent a középosztálybeli fiatalok kultúrája. A meleg és leszbikus helyek többsége nem e központok centrumában, inkább a peremén, a nagy terek szűk mellékutcáiban helyezkedett el. A Zeedijken viszont a központban is voltak meleg és leszbikus helyek.

A harmincas években voltak meleg vendéglátóhelyek a központok között, a három szórakoztatásra szakosodott magot összekötő Kalverstraat közelében is. A két legfontosabb az Empire (1928-1935) és a Huize Volendam (1933-1940) volt. Mind a kettőt elsősorban meleg férfiak látogatták, de néhány leszbikus is akadt a vendégek között. Az Empire a Nes 17. szám alatt a Dam közelében, míg a Volendam a Watersteeg 4. szám alatt a Kalverstraattól tíz lépésnyire, a Spuitől két háztömbnyire működött. Az elsőnek Mie Lauffer volt a tulajdonosa, és ő is működtette. Lauffer, aki korábban minden valószínűség szerint prostituáltként kereste kenyerét, maga is leszbikus volt, és kedvelte a szivarokat. Tőle Bob Scheper vette át az üzletet. A meleg Scheper házas volt és felesége nagy valószínűséggel prostituáltként dolgozott. 1932-ben a rendőrség razziát tartott az Empire-ban és röviddel rá Scheper a Watersteegre költözött. Az Empire-t volt pincére, Rijntalder vette át, aki 1935-ben áttette székhelyét az Amstel 124-be. Az új vendéglátóhelyről is az a hír járta, hogy melegek találkahelye.

Volt három másik hely is, ahová szívesen jártak a melegek és a leszbikusok, a Du Merlo (?-1934) az Amstel 14. szám alatt. A Warmoesstraat 77. szám alatt működött Rheinland, amely "filléres helynek" számított és a Singel 536. szám alatt lévő Populair (1934-1942). Létezett több olyan vendéglátóhely is, ahová melegek és heterók vegyesen jártak. A leghíresebb a Bet van Beeren tulajdonában lévő 't Mandje volt. Bet van Beeren igazi dyke volt, a leghíresebb leszbikus a huszadik századi Amszterdamban.[4] Az 't Mandje és a Rheinland a Zeedijk körzetében működött, a Du Merlo, a Rijntalder és a Populair pedig a Rembrandtplein környékén. Hangsúlyoznunk kell, hogy abban az időben a buzik legfontosabb találkahelyei nem a vendéglátóhelyek, hanem a nyilvános vécék voltak. Több mint negyven melegek látogatta vizeldéről tudunk. A két legfontosabb a Munt torony alatti és a Rembrandtpleinen lévő volt. Legalább 1900 óta mindkét helyen dolgoztak strichelő kurvák is. A Du Merlo a Munt torony sarkán volt, a Populairből pedig pompás kilátás nyílt a Munt alatti vécé bejáratára.

A melegek többnyire nemigen tudták ezeknek a vendéglátóhelyeknek a nevét, mert inkább csak a tulajdonosok, Mie Lauffer, Arie, Bob Scheper, Henk bácsi, a kövér Annie, Bet van Beeren nevét jegyezték meg. Henk és Arie heterók voltak. Henk először a Rheinland, majd a Populair tulajdonosa volt. Annie, aki a Volendamot vezette, szintén a prostituáltak világából érkezett. Ezeket a helyeket, különösen pedig azokat, amelyek kifejezetten meleg helyek hírében álltak, a rendőrség gyakran és szigorúan ellenőrizte. Két felügyelő, egyiknek a szex, a másiknak az alkoholos italok volt a szakterülete, hetente egyszer körutat tett, felkeresett 10-20 vendéglátóhelyet, és ilyenkor a meleg helyeket is meglátogatták. Jelentéseik rengeteg információval szolgálnak a vendéglátóhelyek pontos elhelyezkedésével és történetével kapcsolatban. A rendőrök azt ellenőrizték, van-e női csapos, nem árulnak-e engedély nélkül alkoholtartalmú italokat, van-e zene, és betartják-e a nyitvatartási időt. A vendéglátóhelynek mindezekre külön engedély kellett. A meleg helyeken azt is ellenőrizték, hogy vannak-e fiatalkorúak (21 éven aluliak), mert a törvény a meleg és leszbikus szexet csak 21 év felett engedélyezte, miközben a heteróknál ezt a korhatárt 16 év felett húzta meg. A felügyelők különösen a prostitúcióra és a homoszexualitásra voltak érzékenyek. Azokat a vendéglátóhelyeket, ahol homoszexuálisokat találtak vagy amelyet homoszexuális találkahelyeknek véltek, bezárathatták. (Jelentéseikben a rendőrök "homoszexuálisokról" és "homoüzletekről" beszéltek, illetve "buzeránsokat" emlegettek.) Persze a probléma az volt, hogyan érjék tetten a buzikat, hisz a rendőröknek nyilván nem volt módszerük arra, hogy azonosítsák a szexuális vonzalmakat. Éppen ezért jelentéseikben mindig "valószínűsíthető homoszexuálisokról", "homoszexuális típusú nőről" stb. beszéltek. A vendéglátóhelyek működtetői mindig azt mondták, hogy szeretnének megszabadulni ettől a fajta közönségtől, de a rendőrök, és erre meg is volt minden okuk, nemigen hittek nekik. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy Scheper megkérdezte, miért nem engedhet be homoszexuálisokat. Ez persze még gyanúsabbá tette őt a rendőrök szemében, akik szemmel tartották minden amszterdami tevékenységét, és egyszer valami kisebb vétségért le is tartóztatták Schepert a Leidseplein egyik teraszán. Ugyancsak nála történt, hogy a rendőrség 1932-ben razziát tartott. A rendőrségi ellenőrzések és a társadalmi előítéletek miatt a homoszexuális vendéglátóhelyeknek nagyon körültekintőnek kellett lenniük. Ezért is alakítottak ki a nem kívánatos látogatókkal szemben egy sajátos riasztórendszert. Az Empire, a Volendam és a Rheinland kapust alkalmazott, aki csöngetett vagy felkapcsolt egy kis lámpát, ha efféle látogató érkezett. Ezeket a lámpákat néha annak a porcelán bagolynak a szemébe tették, amely füstölőként a helyiség illatosítására szolgált. Titkos jelentése pedig az volt, hogy a homoszexuálisok a heterókat egymás közt "baglyoknak" nevezték. Ezeket az elővigyázatossági intézkedéseket azért alkalmazták, hogy rendőrök vagy heterók érkezése esetén "normális" színben tüntethessék fel a vendéglátóhelyet. Tilos volt szerelmeskedni, és ha jött a rendőrség, a csapos eldugta az alkoholos italokat és lekapcsolta a zenét, mert ezekre többnyire nem volt engedély. Tehát csak titokban lehetett inni és táncolni. A rendőrség persze jól tudta, hogy vannak efféle riasztórendszerek. Bármilyen kellemetlen és ostoba volt is a szabadságnak ez a fajta korlátozása, az általunk meginterjúvolt homoszexuálisok kicsit élvezték is, hogy e helyeket titkok lengik be.

Mi történt ezeken a vendéglátóhelyeken? Lényegében semmi, mert annyira szigorú volt a rendőrségi ellenőrzés és mert a tulajdonosok és a vendégek betartották a rendőrség szabta szigorú szabályokat. Interjúalanyaink közül csak egy mondta (öt volt olyan, aki már a háború előtt is aktív volt), hogy egyszer közösült az Empire vécéjében, és hogy a rendőrség észrevette, hogy a Rheinlandban a közönség feltűnően gyakran jár vécére. Általában véve azonban ezek a vendéglátóhelyek tiszteletben tartották a szabályokat. Lényegében nem szexpartnerek becserkészésére szolgáltak, sokkal inkább az volt a funkciójuk, hogy a hasonszőrű emberek, a buzik és a leszbikusok biztonságos körülmények között egymás közt lehessenek. Egy ilyen helyen önmaga lehetett az ember. Ilyen értelemben leginkább homokosok és leszbikusok alkotta baráti társaságokra emlékeztettek. A szexet az ember másutt kereste, mégpedig a piszoárokban, a parkokban és a vörös lámpás negyedben.

Észre kell vegyük, hogy annak idején a homoszexuális (és eltérő formában a leszbikus) vágynak egészen más volt a szerkezete: sokan űzték a homoszexuális szexet, de kevés embernek volt homoszexuális identitása. Ebben a titkos és tiltott világban egy homoszexális férfi nagyon nehezen talált partnert magának. Valószínű, hogy a homoszexuális szerelmek többsége csak azért irányult a "tüllöknek" nevezett heterókra, mert ritkán adódott "valódi" alkalom. Természetesen nem mindenki vállalkozott a női "nicht" vagy a férfi "tüll" szerepre, de ezek nagyon fontosak voltak a vágy társadalmi szerkezetének alakításában. Ezt a szerkezetet ismerjük a szexuális inverzióról szóló tanulmányokból és az ezt vagy korábbi korszakokat bemutató homoszexuális vagy leszbikus irodalomból. Gondoljunk csak Magnus Hirschfeld, Oscar Wilde, Joe Ackerley, Marcel Proust, Radclyffe Hall, Jean Genet és mások műveire! A buzik vonzódtak a tengerészekhez, a katonákhoz, a munkásosztálybeli fiúkhoz. A leszbikusok pedig a "femmes"-nak nevezett "valódi" nőkhöz. Homoszexuális vendéglátóhelyi kultúra tehát nem csak azért alakult ki nehezen, mert a rendőrség szigorú ellenőrzést folytatott, hanem azért is, mert a homoszexuálisok a szexet a saját világukon kívül keresték. Különösen a férfiak esetében volt még egy tényező, amely növelte annak esélyét, hogy valaki heteroszexuálisok között találjon szexpartnert magának, mégpedig az, hogy a férfiaknak kevés lehetőségük adódott a nőkkel való nemi érintkezésre. A szexuális ideológia és gyakorlat különbséget tett nők és férfiak között. A férfiak voltak azok, akik aktívan keresték, hol adódna alkalom szexre, a nők pedig azok, akik ódzkodtak tőle, mert rettegtek, hogy teherbe esnek, illetve elvesztik a szüzességüket és a jó hírüket. Így aztán a férfiak nem könnyen találtak szexpartnert maguknak. A nőtlen fiatalemberek nemigen tudták megengedni maguknak a fizetős prostituáltakat, ezért a homoszexuálisokkal való szex a viszonylag könnyen elérhető lehetőségek közé tartozott. Egy másik lehetőség a szexre az volt, hogy cimboráikkal együtt maszturbáltak. Mivel a korabeli megítélés szerint a homoszexuálisok szégyentelen, férfiatlan személyek voltak, a szexnek ez az utóbbi formája nem hordozta magában a becsületvesztés kockázatát, sőt a magukat heteroszexuálisnak valló személyek még férfiasabbaknak látták önmagukat. Bizonyos tényezők megkönnyítették a homoszexuálisokkal való szexuális kapcsolat létesítését. Ilyen volt, ha valaki részeg volt, ha a homoszexuálistól pénzt kapott vagy ha nem ismerték azon a környéken (a tengerészek és a katonák általában nem odavalósiak voltak). A homoszexuálisok főként a vörös lámpás negyedben tudtak felszedni heterókat s, a "léha" nők találkahelyéül szolgáló prostituált világban egy dyke is megtalálhatta a maga szexuális partnerét. A Zeedijken, illetve környékén lévő vendéglátóhelyek közt volt olyan, amelyiknek dyke volt a tulajdonosa, és ezeken a helyeken egy leszbikus is találhatott vállalkozókedvű heteroszexuális nőt magának. Ebben a korszakban a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok közötti kapcsolat a kurva és a kuncsaft; nem a férj és feleség közötti mintát követte.

A második világháború alatt a náci Németország megszállta Hollandiát. Noha a németek törvényekkel tiltottak mindennemű, férfiak közötti nemi kapcsolatot, Amszterdamban több új, homoszexuálisokra szakosodott vendéglátóhely is nyílt, és ezek némelyikét német katonák is látogatták. A Café Populair (a későbbi Monico) volt a leghíresebb, melyet tulajdonosa, a leszbikus Saar Heshof 1941-ben nyitott meg. Saar egészen az 1990-es évek végéig állt a Zeedijk közelében lévő Lange Niezel 15. alatti helyiség pultja mögött. A háború alatt a kávézóban legalább egy razzia volt és a holland SS hetilapjában külön is pellengérre állították. Ide dyke és buzi egyaránt járt. A többi homoszexuális kávézót inkább csak férfiak látogatták. A Regulierdwaarstraat 93. alatti Marathon csak egy évig létezett, mert a (holland) rendőrségi ellenőrzések ellehetetlenítették. A Rigo, melyet a Regulierbreestraat 47. alatt 1943-ban egy olasz nyitott, túlélte a háborút, és 1953-ig üzemelt. Ez a két kávézó a Rembrandtplein körzetéhez tartozott. A Rigótól nem messze, a Thorbeckepleinen a Thorbecke szállóban már régebb óta működött egy kávézó, melybe homo- és heteroszexuálisok vegyesen jártak. Ez az 1970-es évekig üzemelt. Németországgal ellentétben, Hollandiában nem üldözték különösebben a homoszexuálisokat és a leszbikusokat. A korlátozások nagyjából a megszállás előtti állapotoknak feleltek meg.

A háború után a homoszexuális kávézók teremtette kultúra mondhatni zökkenőmentesen fejlődött. Az 't Mandje, a Rigo és a Monico túlélte a háborút. A háború után azonnal a Voetboogstraat 4. alatt megnyitotta kapuit a Jamaica Inn nevű hely, mely a férfi prostituáltak gyűjtőhelye volt. 1980-as bezárásáig a Jamaica Inn a homoszexuális világ egyik fő attrakciójának számított. A Jamaica a belváros kellős közepén, a Kalverstraat és a Munt torony közelében állt, de igazán a három körzet egyikéhez sem tartozott. A sarkon, a Spuistraat 330-ban 1950-ben megnyílt a Circuit, melyet Scheper hitvese vezetett. A Rigóhoz hasonlóan, ez az elegáns és tehetős homoszexuálisok helye volt, ahová férfi prostituáltakat be sem engedtek, így stílusát és jellegét tekintve a Leidseplein körzetéhez tartozott, noha földrajzilag viszonylag messze feküdt tőle. Közönsége színészekből, divattervezőkből és efféle foglalkozásokat űző emberekből állt, akik többnyire a Concertgebouw-ból vagy a Stadsschouwburgből a koncert, illetve a színházi előadás után tértek ide be. Egy rövid ideig a Rigo közelében működött egy homo/leszbikus vegyes hely, a "Hágai Jopie" vezette 't Kooitje, amely még az amúgy sem túl nagy holland kávézókhoz képest is pici, 20 négyzetméternél is kisebb volt. Hágai Jopie leszbikus volt, és azelőtt prostituáltként kereste kenyerét. A háború után a homoszexuális, illetve leszbikus élet legfontosabb történése a homobarát mozgalom, a Shakespeare Club megszületése volt, melyet később COC-ra (Center for Culture and Diversion) kereszteltek át. A másság hetente egy-két nap a COC klubjában hallatta hangját. A klub hat éven át egyik helyről a másikra költözött, mielőtt megtalálta a "De Odeon Kelderben" a maga "országos otthonát" (ez a bizonyos Odeon pince a Singel 460. szám alatt valamikor színházteremként funkcionált). A Jamaica és a Circuit egy kőhajításnyira volt. 1955-ben a COC-tól Lou Charité vette át a DOK-ot, és tevékenységével kiérdemelte a COC örök háláját. A Stonewall[5] megnyitása előtt ez lett a legpörgősebb homo táncos szórakozóhely a világon. Még ugyanebben az évben a Leidsepleintől öt lépésnyire, Schakel néven a COC megnyitotta a maga táncos szórakozóhelyét. A leszbikus nők inkább csak elvétve látogatták ezt a két helyet, melyek radikálisan megváltoztatták a város homoszexuális arculatát. Először is azért, mert szabályos engedéllyel működtek és - ami legalább ennyire figyelemreméltó volt - az első között voltak (jó, ha összesen négy ilyen működött) a táncos homo helyek között, melyek éjjel kettőig, hétvégén pedig hajnali négyig kaptak nyitvatartási engedélyt. A rendőrség és a város valószínűleg úgy gondolkodott, hogy jobb, ha a homók a saját mulatóhelyeiken táncolnak, mintha kinn cirkálnak az utcákon, és a parkokban "zaklatják" a heterókat. Ez a fajta megelőző politika egy sor homo kezdeményezés előtt nyitotta meg az utat. Másodszor, ezek a táncos szórakozóhelyek változást hoztak a homo és a leszbikus identitásban. Különösen a DOK volt igazi "placc", ahol szexpartnert keresett és talált magának, aki akart. Ekkortól kezdve a homoszexuálisok már nem a régi szerepet játszották, nem ragaszkodtak mindenáron a nőies manírokhoz és nem vadásztak a normális férfiakra. Úgy voltak homoszexuálisok, hogy semmivel sem voltak kevésbé férfiasak, mint a heterók. Nemi vágyaik immár homoszexuálisokra irányultak, nem a "tüllökkel" folytatott és nem mindig biztonságos határközi érintkezésre. Maga a "tüll" szó is jelentésváltozáson ment keresztül és azóta a férfi hetero strichelő prostituáltakat jelölik vele. A női homoszexuálisok világában a korábbi férfias típus, aki töményet iszik és szivarozik, egyre inkább kiment a divatból. E szexuális evolúció más aspektusaira később még visszatérek. 1955 táján sok új homoszexuális hely nyílt, és számos kávézóban az eredetileg hetero közönséget homoszexuálisok váltották fel. Erre mind a Rembrandtplein, mind a Zeedijk környékéről számos példát lehetne hozni. Új attrakciónak számítottak a homoszexuális vendégekre szakosodott szállodák. Az első egyike volt a Kerkstraat 37-ben az 1951-ben megnyílt Hotel Unique, melyet később még jó néhány további követett. Amszterdamnak az lett a híre, hogy a melegek paradicsoma, így e szállodák nem kellett attól tartsanak, hogy kongani fognak az ürességtől. A Hotel Tiemersma nem a szállodájáról, hanem a kávézójáról híresült el. Egyik interjúalanyunk szerint Európában ez volt az első leather hely. Az ötvenes évek elején nyílt meg, méretében és megjelenésében nagyon egyszerű volt. A tulajdonos nappalija és a szálló reggeliző helyisége volt maga a kávézó. Innen folyosó vezetett le a pincébe, ahol a raktárból és a mellékhelységből alakították ki az első amszterdami sötét szobát. A szálló szobáinak ajtajait nem valami jól lehetett zárni, így a szálló leginkább a könnyű, a kemény és férfias homo szexre volt alkalmas. A leather kultúra minden bizonnyal Angliából jött, és a kontinensen Amszterdamban nyílt először leather hely.

A Hotel Tiemersma annyira népszerű lett a leathert kedvelő férfiak körében, hogy Argos néven a sarkon is nyitottak egy hasonló helyet. A homoszexuális világban kedvelt intézmények közül a szauna és a fürdő jelent meg utoljára Amszterdamban. Az 1965 táján nyílt Egelantier, a Moderne és az Athletic voltak az úttörők. Ezt megelőzően csak Hágában működött szauna és fürdő. Mindez azt jelenti, hogy a hatvanas évek második felére Amszterdamban egy rendkívül sokszínű homo kultúra alakult ki, mely Európában vezető helyet vívott ki magának. A németek és az angolok szinte özönlöttek Amszterdamba, hogy megtalálják azokat az örömöket, melyekben odahaza nem részesülhettek. A homo vendéglátóhelyek számának ugrásszerű növekedése aggodalmat keltett a városvezetésben, mely azt fontolgatta, hogy korlátozó intézkedéseket vezet be. De az idők annyira megváltoztak, hogy a rendőrség által már hosszabb ideje megtűrt homo intézmények elleni fellépésre végül mégsem került sor. Hollandiában ebben a korszakban a szexualitás terén progresszív áttörés következett be, és ennek jótékony hatását a homo vendéglátóhelyek teremtette kultúra is élvezhette. Noha a városvezetésben tevékenykedő pártok többsége támogatta volna a korlátozó intézkedéseket, amelyeket a lakosság sem igen kifogásolt volna, hisz a homo vendéglátóhelyekkel szemben továbbra is élt egyfajta idegenkedés és a homoszexuális férfiak és nők még mindig félelemben éltek, semmilyen komolyabb fellépésre sem került sor.

A homo és leszbikus vendéglátóhelyek teremtette kultúrában egyértelmű változás következett be. A hatvanas években összehasonlíthatatlanul több homo vendéglátóhely volt, mint a harmincas években. Ráadásul ezek a helyek sokkal szilárdabb lábakon álltak. A harmincas években egy ilyen hely igen rövid életkilátásokkal rendelkezett, jó esetben nyolc éven át működött, ezzel szemben a Monico hatvan, a Jamaica és a DOK pedig majdnem harmincöt évet élt. A ma üzemelő helyek közül jó néhány olyan akad, amely még az ötvenes években nyílt, és legfeljebb csak nevet változtatott. Ilyen például az Unique, a Cosmo, a Krokodil, a Festival. Egy másik fontos különbség, hogy eltűntek a homo világban nemkívánatos betolakodóknak számító látogatókkal szemben alkalmazott portások és riasztórendszerek. Korábban a vendéglátóhelyeket mindig függöny és zárt ajtó védte a külvilággal szemben, hogy ne lehessen látni, mi folyik odabenn. Manapság számos olyan hely van, ahol tárva nyitva vannak az ablakok, és 1991-ben még egy leather hely is követte ezt a mintát. A homo helyeket sokáig üldözték, de végül elfogadták őket és ma már az amszterdami városi élet fontos elemeinek számítanak. A harmadik különbség, hogy a homo és a vegyes helyeket manapság sokkal ritkábban vezetik nők, leszbikusok és/vagy prostituáltak. A harmincas és az ötvenes évek között a homo vendéglátóhelyek felének női tulajdonosa volt, mert a helyek óvóhelyként is szolgáltak a dykekok számára. Ez a fajta hely szép lassan kikopott az amszterdami színtérről, mert a prostitúció világában a nők szerepét a stricik és általában véve a férfiak vették át. Amikor a híres Bet van Beeren 1967-ben meghalt, lényegében lezárult egy korszak. Egészen 1970-ig kellett várni, hogy nyíljon végre egy kizárólag leszbikusoknak kialakított hely. Ez volt a Tabu. A negyedik különbség, hogy az egykori homo vendéglátóhelyek elegánsak voltak, ahol nem volt szex. Az igazság kedvéért azért azt is hozzá kell tenni, hogy ezek felében voltak férfi prostituáltak, tehát ha valaki akarta, hazavihette valamelyik fiút, és kielégíthette szexuális vágyait. A szex csak az ötvenes évek végén nyílt Argosszal jelent meg a homo vendéglátóhelyeken. Míg korábban az utca volt a szexuális szabadosság legfőbb színtere, ekkortól kezdve a vendéglátóhelyek is szaporították azoknak a homo intézményeknek a számát, ahol épületen belül folyt a szexuális örömszerzés. A legutolsó különbség a homoszexuális és leszbikus identitásról folytatott vitához kapcsolódik. A harmincas években a vendéglátóhelyek leginkább arra szolgáltak, hogy a homoszexuálisok és leszbikusok találkozhassanak hasonirányultságú társaikkal, illetve a férfi prostituáltakkal. Ezzel szemben a hatvanas években a férfi homoszexuálisoknak szánt vendéglátóhelyeken azokkal a szexuális partnerekkel találkozhatott az ember, akiket korábban az utcán, a teázókban és a parkokban csíphetett fel.

A buziból homoszexuális férfi lett, aki egymás után hámozta le magáról a buzihoz társított tulajdonságokat. A buzi egy múlthoz kötődő relikvia lett, akiről annak idején az a kép élt, hogy mocskosan beszél és nyíltan társalog a szexről. A homoszexuális férfiak rejtették a maguk szexuális érdeklődését, illetve egymás iránti vonzalmát, míg a buzik egymás közt nem győztek kérkedni hódításaikkal. A homoszexuális férfiak körében kiment a divatból a buzikat jellemző nőiesség és szégyentelenség. A legfontosabb különbség azonban az volt, hogy megváltoztak a szexuális vágyak. Korábban a buzik "tüllöket", normális férfiakat próbáltak elcsábítani, mégpedig úgy, hogy mind az udvarlás, mind a szex terén női szerepet vettek magukra. Két interjúalanyunk is mesélt egy különös idős buziról, aki Saar Heshof kávézójának közelében, tehát a vörös lámpás negyed főbejárata mellett lakott. Ez az életre való idősebb férfi az ötvenes években az arra járó fiúkra vetette ki hálóját, és a történetek tanúsága szerint nem is eredménytelenül. Interjúalanyaink azt nem tudták, hogy fizettek-e az öregnek a szexért, de a történet jól illusztrálja, hogy akkoriban mi volt a tipikus nemi szerepmegosztás a "tüll" és a buzi viszonyban. 1955 után a homoszexuális férfiak már nem hajtottak normális férfiakra, és ez utóbbiaknak sem volt szükségük a buzikra, ha szexre vágytak. Jobban kerestek, így a prostituáltakat is meg tudták fizetni, ráadásul lazultak a szexuális normák, és ezáltal könnyebben nyílt lehetőség heteroszexuális kapcsolatokra. A szexuális vágyakban bekövetkezett változásokat jól illusztrálja egy másik történet is, melyet az a férfi mesélt el, aki a leather kultúra kezdeteivel kapcsolatban is számos hasznos információval szolgált. Ez a férfi teljesen egyértelműen a férfias szerepekhez és a kemény szerelmekhez vonzódott. Ugyanakkor mesélt az egyik barátjáról, aki a Zeedijkre járt, és "tüllökre" vadászott. Amikor megkérdeztem, hogy cserkésztek-e együtt is, hevesen rázta a fejét, és azt mondta, hogy azok a macsók, akikre ő vágyott, teljesen mások voltak, mint a "tüllök", akikhez a barátja vonzódott. Mint elmagyarázta, a különbség a szexuális identitásban rejlett. A leather világ homoszexuális világ, míg a "tüll" világ a szokásos nemi irányultság világa. Ez egy nagyon lényeges aspektusra hívja fel a figyelmünket. A buzik kapcsolatai és viszonyai alkalmiak voltak és a prostitúció világában honos viselkedésmintát követték. Alapjukat a társadalmi és a nemi különbség képezte. A buzik többnyire közép- vagy felsőosztálybeliek voltak és nőiesen viselkedtek, míg a "tüllök" a munkásosztályból származtak és férfi viselkedésmintát követtek. Sokszor valamilyen anyagi juttatás is a játék része volt (nem közvetlenül pénz, hanem munkalehetőség, étel, ital, ajándék, kölcsön vagy valamilyen más szívesség). Ezeknek a kapcsolatoknak nemigen volt jövőjük, hisz alapvetően szexuális és nem szociális jellegűek voltak. Ha a "tüll" megházasodott, kilépett ebből a világból. Amikor beköszöntött a homoszexuálisok világa, a vágy tárgya a saját zárt világból került ki, a nemi szerepek pedig felcserélhetők lettek. Egy kapcsolat létesítésében a társadalmi osztály nem igazán játszott szerepet. A szilárd baráti kapcsolat lett az új homoszexuális eszmény. Ekkor kezdődött az "állandó barát" mítosza, amely mintegy előrevetítette a "homo házasságot". A DOK placcjellege, az Argos fürdői ellenére a szilárd szerelmi kapcsolat lett az eszmény. A folytonos szabadosság a buzi hagyomány és a homoszexuális férfiak férfiszocializációjának szerves része volt. Ebben az új korszakban a homoszexualitás feljebb lépett, a prostitúció utánzatából a házasság utánzata lett. A homoszexuálisok egyenjogúsodása csak az eszmék és az ideológia ilyetén átalakulása révén vált lehetségessé. Ezzel párhuzamosan drasztikusan csökkent a hetero és a homo férfiak közötti szexuális határforgalom. Váltás történt a vegyes homo-hetero világról, ahol a szex sokak esetében esetleges volt (rendszerességről csak a buzik esetében beszélhetünk); egy autonóm homoszexuális világra, amelyben jóval kevesebb, többnyire homoszexuális irányultságú férfi sokkal több szexuális tevékenységet folytatott, azaz az érintett személyek számának csökkenésével fordított arányban nőtt a homoszexuális tevékenység intenzitása.

A buziról homoszexuálisra váltás fontos áttörésnek tekinthető, melynek megvoltak a maga következményei. A nyugati világban többek közt azzal járt, hogy egy erősebb és nagyobb önbizalommal rendelkező homo és leszbikus kultúra alakult ki. Ez lett annak a homo, illetve leszbikus mozgalomnak az alapja, amely immár komoly társadalmi és politikai befolyásra tett szert. Míg a buzik gátlástalan, nőies emberek voltak, akiket sokkal jobban érdekelt a szex, mint a politika, a homoszexuálisok a szerelmi kapcsolatok mellett saját politikai irányvonal kialakítására is törekedtek. Az egykori buzik szexuális integrációra, míg a hatvanas évekbeli homoszexuálisok politikai és társadalmi integrációra törekedtek. Mindezen eszmék ellenére, melyeket egyebek közt a holland "homofil" mozgalom, a COC hirdetett, a homo és leszbikus kultúra és mozgalom önállóbb és sokszínűbb lett. Se nem integrálódott igazán, se nem szorult gettólétbe. Ez a fajta részleges elkülönülés felgyorsította a homo és a leszbikus emancipációt, legalábbis Hollandiában. Az egykori buzik és dyke-ok egy részének felszabadulást jelentett. Sok idősebb homo és leszbikus azonban nem jött elő az illemhelyekről, és még mindig felpanaszolja, hogy eltűntek a régi rend nyújtotta, szerteágazó szexuális lehetőségek.

A hatvanas években Amszterdam volt a világ homo fővárosa. Hippi- és drogkultúrája is szerepet játszott abban, hogy a város homoszexuális kultúrája ilyen hírnevet vívott ki magának. Azóta ez a hírnév fokozatosan halványulni kezdett, mert New York és San Francisco "eltakarta előle a napot", de még mindig létezik, mert a város és az állam a homoszexuálisok iránt elfogadóbb lett. A nyolcvanas években szerte a nyugati világban a homo nagyvárosok szembetalálták magukat a halálos AIDS járvánnyal. Amikor a kilencvenes években valamennyire magukhoz tértek, Amszterdamnak Párizs, Berlin, London és Barcelona képében új európai konkurensei támadtak, mert a homoszexuálisokhoz való viszonyulás ezekben a városokban is sokkal türelmesebb lett. Míg a kilencvenes években Amszterdam korszakos jelentőségű homo diszkókkal és világhírű meleg partikkal büszkélkedhetett - itt mindenekelőtt a Roxyra és az IT-re gondolok -, 2000 táján a diszkók eltűntek, a partik pedig hanyatlani kezdtek. Ebben a pillanatban az ország csupán egyetlen dologra lehet büszke, ez pedig az azonosneműek 2001-ben engedélyezett házassága. Azóta azonban már más országok is követték a holland példát (Belgium, Spanyolország, Kanada, Dél-Afrika). Míg a szexuális forradalom tanait a hatvanas évek fiataljai lelkesen üdvözölték, napjainkban az akkori nemzedék nemcsak idősebb lett, de saját eszméit és eszményeit is kritikusabban szemléli. Ma arról vitatkozik, nem volna-e jobb, ha bezárnák a vörös lámpás negyedet, a homoszexuálisok pedig mérsékelnék magukat. Mindezt csak tetézi, hogy a bevándorlók nagy csoportjai a szexualitás terén visszafogottabb ideológiákat követnek, a fiatal homoszexuális férfiak pedig már nem azonosulnak olyan szívesen a kialakult mintákkal, és gyakran hátat fordítanak a homo vendéglátóhelyeknek, illetve parádéknak, mondván, hogy ezek egyfajta "gettót" képeznek. Inkább látogatják a vegyes szórakozóhelyeket vagy az interneten található homo oldalakat. A holland társadalom továbbra is egyfajta hetero bástya, ahol a homoszexuálisok és a leszbikusok marginális helyzetbe szorítva élnek. A homoszexuálisok és a heteroszexuálisok többsége úgy véli, hogy az 1993-as egyenlőségi törvénycsomag és a házasság engedélyezése a homoszexuálisok számára az egyenjogusítás csúcs-, illetve végpontját jelenti. A homo mozgalom viszont felmorzsolódik, amikor szembesül azzal, milyen nehéz a váltás a melegek jogaiért folytatott jogi küzdelemről a holland társadalom heteronormativitásának lebontásáért vívott társadalmi küzdelemre. A vágyott és elnyert szabadságjogok tehát új kihívások elé állítják a meleg világot.

[1] A holland "café" nem úgy kocsma és nem úgy kávézó, ahogy azt Magyarországon értjük. Talán még a nálunk honos sörözőhöz áll a legközelebb, csak épp nagyon különbözik tőle. Ezért használom itt a semleges - és kissé idétlen - vendéglátóhely elnevezést és illusztrálom e példával is az ún. kulturális szótárak hasznát (a fordító megjegyzése).

[2] Érdekes a pot szó etimológiája. A pot a vuur vagy lollepot szóból származik, ami szó szerint melegítésre szolgáló tüzesfazekat jelent. Ezt a nők, amikor ültek, a szoknyájuk alá tették. A szleng aztán átvette, és azokra a nőkre használta, akik férfiak helyett valami mással melegíttetik magukat (a fordító megjegyzése).

[3] Lásd Gert Hekma, De roze rand van donker Amsterdam, Amsterdam: Van Gennep, 1992 (Amszterdam sötétjének rózsaszín pereme). Vesd össze: George Chauncey, Gay New York: Gender, Urban Culture, and the Making of the Gay Male World, 1890-1944 (New York 1994) and Matt Houlbrook, Queer London. Perils and Pleasures in the Sexual Metropolis, 1918-1957 (Chicago 2005).

[4] Bet van Beeren kocsmája ma is látogatható, csak nem a Zeedijken, hanem az Amszterdami Várostörténeti Múzeumban, ahol az egyik kiállítóteremben rekonstruálták (a fordító megjegyzése).

[5] A New York-i Stonewall Inn a világ leghíresebb homo/leszbikus szórakozóhelyének számít. Ott jött létre, ahol 1969-ben súlyos összecsapások voltak a jogaikat követelő homoszexuálisok és a rendőrség között. Amerikában innentől számítják a homoszexuális felszabadítási mozgalom kezdetét (a fordító megjegyzése).