A lakásfelügyelőnőtől a városnegyedgondnokig
A civilizált lakáshasználatra neveléstől az élhetőség felé
________________
LEON DEBEN

 

Napjainkban magától értetődő, hogy a bérlők "a lakásban megfelelő magatartást tanúsítanak". Mindez annak a nevelési folyamatnak az eredménye, amely a tizenkilencedik század közepén kezdődött. Ez a folyamat nem önmagában zajlott, hisz vele egyidejűleg ugyanilyen célirányos nevelés folyt az oktatás, a munka és a nyilvános helyen való viselkedés területén is. Hollandiában nemzedékeken át ellenőrizték, felügyelték és szabályozták, hogyan viselkedjenek az emberek a lakásukban, önfegyelemre nevelték és arra ösztönözték őket, hogy fogadják el magukénak a tőlük megkövetelt szabályokat.

 

Lakni tanulás

A civilizált lakáshasználat, az olyan értékek, mint a családszeretet, a higiénia és az illem elsajátításának folyamata nem magától alakult ki. Szervezetek sokasága foglalkozott vele, állított össze háziszabályokat, tervezett munkáslakásokat és folytatott vizsgálatokat. E tevékenységek idővel egyre szakszerűbbé váltak, és az állam is egyre nagyobb szerepet vállalt ezen a területen. A jog területén ez a folyamat először az 1901-es lakástörvényben csapódott le. A lakásfelügyelőnők színre lépése előtt volt tanítók, nyugdíjas altisztek és rendőrök vállalkoztak arra, hogy megtanítják a problematikus bérlőknek a kívánatos magatartásszabályokat.

1855-ben Jelentés Őfelségének, a Királynak a munkáslakásokkal szemben támasztott követelményekről és e lakások berendezéséről címmel a Mérnökök Királyi Intézete fogalmazta meg először a munkáslakásokkal szemben támasztott elvárásokat. De már ezt megelőzően, a tizenkilencedik század első felében, a drenthei tőzegbányák közelében létesített kolóniákon is történtek kísérletek arra, hogy átneveljék az odatelepített városi lumpeneket.

A tizenkilencedik század második felében, amikor már nem engedték, hogy a munkáslakásépítés a szabad piaci erők játékszere legyen, a civilizált lakáshasználatra nevelés még teljes egészében a lumpen életmód és a szegénység elleni harc részének számított. A cél az volt, hogy a dolgozó osztály tagjai - azok, akik rendszeres jövedelmet biztosító munkával rendelkeztek - ragaszkodjanak jobban a családjukhoz, ne járjanak annyit kocsmába és gyerekeikkel együtt lakjanak rendes házakban.

 

Önfegyelem

A lakásban tanúsítandó civilizált magatartás szabályai először a házirendekben és a lakbérrel kapcsolatos előírásokban fogalmazódtak meg. Ezekben olvasható például az is, hogy a lakás azért van, hogy lakjanak benne. Ez ma kicsit viccesen hangzik, de annak idején ennek a deklarálása óriási lépés volt, mert addig a munka, a szórakozás, a lakás és a pihenés gyakran egy helyiségben zajlott. Ekkortól kezdve tilos volt a lakásban végzett munka. Mivel a család körül forgott minden, tilos volt al-, illetve ágybérlőket fogadni.

Az alapszabályok rögzítése után meghatározták, hogyan kell használni a lakást, illetve a lakókörnyezetet. Kimondták, hogy a háztartást tisztán kell tartani, hogy a ruhát nem lehet odakinn - az utca felőli oldalon -, látható helyen szárítani, gondozni kell az előkerteket, a zuhanyozó pedig nem tüzelő tárolására szolgál.

Más szóval, a bérlőtől elvárták, hogy mind szóban, mind tettben fegyelmezze magát. A meghatározások elsősorban a nemkívánatos magatartást definiálták, tehát hogy ezt és azt ne itt, hanem ott és megfelelő időben tegye az ember.

A magatartásváltozás azonban nem magától következett be. Szankciókkal és jutalmakkal kényszerítették ki, gyakoroltatták be. A munkás fizetési fegyelmét például úgy próbálták ösztönözni, hogy amennyiben a lakbérkönyv tanúsága szerint fizetési kötelezettségének rendesen eleget tett, elengedték neki az utolsó heti lakbért. Később díjakkal jutalmazták a leggondosabban ápolt előkertet és a legszebb virágágyást. Ne felejtsük azonban el, hogy itt elsősorban példafunkcióról volt szó, hisz a lakásszövetkezetek a lakáskészlet legfeljebb hét-nyolc százalékát birtokolták, illetve kezelték.

A civilizált lakásra neveléssel kapcsolatos folyamat egyrészt azt jelentette, hogy egyre több lett az ellenőrzés, a felügyelet és a szabály, másrészt pedig azt, hogy erősödött a lakók önfegyelme, és egyre jobban magukévá tették a kívánatos magatartásformákat. A cél az volt, hogy a külső kényszert idővel a belső meggyőződés váltsa fel.

 

Elkülönítendő családok

A tizenkilencedik század végén a szakmunkás és a szervezett munkás elsajátította a megkívánt új életstílust, melyet az önfegyelemre, a családszeretetre és a lakásban való megfelelő magatartásra törekvés, az alkoholtól való tartózkodás, a gyermekek nevelésére és képzésére fordított figyelem és a nagyobb higiéniai tudatosság jellemzett. A legöntudatosabb szervezett munkások egyre nehezebben viselték, ha lakótársaik egymással vagy házastársaikkal civakodtak, veszekedtek vagy hangosan üvöltözve az utcán verekedtek. Egyre jobban zavarta őket a szemetelés és a kosz. Tenni kellett tehát valamit azokkal, akik nem tudták vagy nem akarták betartani a civilizált együttélés szabályait.

"Az elkülönítendő családokat", ahogy egyik jelentésükben az amszterdami hivatalnokok nevezték őket, át kellett nevelni, képessé kellett tenni arra, hogy meg tudjanak felelni a szocialista (város)vezetők önfegyelemmel és szabálykövetéssel kapcsolatos elvárásainak. Az "elkülönítendő" tehát azt jelentette, hogy ezek a családok nem kaphattak rendes lakásokat és le kellett őket szoktatni a "rendetlenségről". Az 1901-es lakástörvényt megelőzően élénk vita alakult ki arról, hogy az építési rendelet "a lakásban elvárható magatartással" kapcsolatban milyen szabályokat tartalmazzon. A lakástörvényhez kapcsolódó egyik emlékeztetőben olvasható a következő idézet: "Elfogadott igazság azonban, hogy a család jóléte nem csak a heti bér összegének függvénye. Legalább ilyen fontos tényező a háztartás hogyanja, a tisztaság és a rend foka. Egy jó és egészséges lakás háziasságra és tisztaságra, míg a rossz lakás rendetlenségre és hanyagságra ösztönöz." Kötelező lett az építési és a lakásfelügyelet, és megteremtődtek a civilizált lakásra neveléssel kapcsolatos munka alapjai. A hatóságok immár maguk is résztvettek a munkások civilizációs nevelésében. A felügyeleti munkát végző amatőröket - volt, hogy egy ács végezte a felügyelet munkáját - ekkortól kezdve képzett szakembereknek kellett felváltaniuk. Ekkor léptek színre a lakásfelügyelőnők. Az általuk vállalt munka kisugárzása és mintafunkciója jóval nagyobb és fontosabb volt, mint az az aprómunka, ami a gyakorlatban folyt. A rájuk jellemző fáradhatatlan odaadás és a jelentéseikben megfogalmazott ajánlások nélkül nem születhetett volna meg az 1901-es lakástörvény és az 1905-ös építési rendeletgyűjtemény.

 

"Észrevétlen megfigyelés"

Az első nő, aki Hollandiából Angliába ment, és 1893-ban Octavia Hill tanítványa lett, Johanna ter Meulen volt. Ehhez számára az ösztönzést a jobb munkáslakásokért küzdő élharcos, Hélene Mercier munkája adta. Az angol Octavia Hill (1838-1912) eredetileg tehetős családból származott, de a családfő halála után az anya és a gyerekek nehéz helyzetbe kerültek és az asszony csak úgy tudta fenntartani a családot, hogy mindenféle munkákat vállalt. Octavia, aki a nyolcadik gyerek volt a családban, ezen események hatására már fiatalon megtanulta, mit jelent az, amikor az embernek magának kell gondoskodnia önmagáról. Egy ideig egy olyan játékkészítő céh műhelyének vezetőjeként kereste kenyerét, ahol felnőttek irányításával londoni nyomornegyedekből származó gyerekek dolgoztak. Itt támadt fel benne az érdeklődés az "ínséget szenvedők" munkakörülményei, illetve lelki alkata iránt. Tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy "a népnevelés első és legfontosabb feltétele a lakáskörülmények javítása". Úgy döntött, hogy életét ezen felismerés megvalósításának szenteli. A vagyonos John Ruskin segítségével vásárolt néhány olyan telket, amelyen szerkezetileg stabil, de teljesen lelakott épületek álltak. A lakásokat felújítatta, majd tudatosította a beköltözőkben, hogy lakásukkal, illetve lakóhelyükkel szemben kötelességeik vannak. Maga szedte be a lakbért, és szigorú fizetési fegyelmet követelt meg. Ezzel a módszerrel egyrészt elérte, hogy a lakók nehéz időkben is eleget tettek kötelezettségeiknek, másrészt lehetőséget teremtett magának az "észrevétlen megfigyelésre" és a "szociális gondoskodásra". A cél az volt, hogy "a lakók kezeljék a lehető leggondosabban a lakásokat, és így tanulják meg, hogyan kell élni egy rendes otthonban". A lakáson keresztül próbálta befolyásolni a lakók életét (...), mert úgy vélte, hogy a segítség legjobb módja, ha megtanítjuk a másiknak, hogyan segíthet önmagán.

A lakásfelügyelőként tevékenykedő művelt nő

Hollandiában Johanna ter Meulent tekintik a lakással kapcsolatos szociális munka megteremtőjének. Munkáját Amszterdamban, a Jordaan nevű városnegyedben, a Tuinstraaton, az Anjelierstraaton és a Willemstraaton kezdte. Egy cukorgyáros, W. Spakler személyében sikerült találnia egy szociális érzékenységgel megáldott mecénást. Gondolatait 1898-ban a női munkaalkalmak teremtése érdekében rendezett országos kiállítás alkalmából A munkáslakás-felügyelőként tevékenykedő művelt nő címmel adta közre. Nézetei nagy vonalakban úgy foglalhatók össze, hogy a lakás- és lakógondozást önálló hivatásként kell kezelni, mégpedig női hivatásként, melyet csak és kizárólag "művelt osztályokból" származó nők végezhetnek. Nyomatékosan hangsúlyozta, milyen fontos a visszafogottság. "Semmiképp se legyünk tolakodók, ne akarjunk mindenáron bemenni a lakásba, és ne ajánlgassunk pénzt vagy élelmiszert." 1899-ben Amszterdamban megalakult a Szociális Munkára Felkészítő Oktatási Központ, ahol szociális munkára képeztek embereket, és nagy hangsúlyt fektettek a lakáshoz kapcsolódó nevelőmunkára.

 

(El)Külön(ített) lakótelepek

A huszadik század elején a fegyelmezetlen bérlői magatartást nem egyszerűen zavarónak, hanem kifejezetten veszélyesnek tartották. Úgy vélték, hogy a szabálykövető munkásokat meg kell védeni a kezelhetetlenekkel szemben. De most már az utóbbiakat sem hagyták sorsukra, hanem nevelni kezdték őket. Az a döntés született, hogy a megfelelő ellenőrzés és istápolás érdekében létesüljenek számukra külön lakóhelyek. Némi vita után a képviselőtestület úgy határozott, hogy az Asterwegen, a Distelwegen és a Zeeburgerpadon Asterdorp (1927-1940), illetve Zeeburgerdorp (1927-1943) néven lakótelepeket létesít. Ezekben olyan családokat kívántak elhelyezni, akik "nem alkalmasak arra, hogy bérlőtől elvárható módon lakjanak, de akiknél van esély arra, hogy a lakásfelügyelők biztosította gondos felügyelet és támogatás mellett némi idő elteltével átköltözhetnek egy rendes lakónegyedbe". Az ottlakás önkéntes alapon történt, mert ezek átmeneti otthonok voltak. Persze a választási szabadság igen szűkre szabott volt, hisz a lakók számára alternatívaként csak egy nyomornegyed vagy az utca jöhetett szóba. A városvezetés mindenképp meg akarta előzni, hogy a fegyelmezetlenek miatt csorba essen a szabálykövető munkás becsületén. A lakásfelügyelőnők irányításával olyan nevelésben kívánták részesíteni őket, amelynek eredményeképp "rendes családokat alakítanak, mindig eleget tesznek fizetési kötelezettségeiknek és csendes és nyugodt lakók lesznek".

Ágyellenőrzés

A lakásfelügyelőnők nem érték be annyival, hogy valaki eleget tett a lakásfelügyelet által támasztott követelményeknek. Ennél gyökeresebb magatartásváltozást akartak. Az általuk gyakorolt szigorú felügyelet és fegyelem segítségével szerették volna megváltoztatni az illető személyiségét. A lakásfelügyelőnő figyelemmel kísérte, hogy az adott személy hogyan viselkedik a maga lakókörnyezetében, miként vezeti a háztartást, tisztálkodik-, illetve takarít-e rendszeresen - ez utóbbit az ún. ágyellenőrzés alapján döntötte el. Ezen túlmenően az is a feladatai közé tartozott, hogy a delikvenseket fürdő-, illetve mosóház használatára ösztönözze, beszedje hetente a lakbért és ellenőrizze, hogyan gondoskodnak a gyermekekről. Mindez azonban rendkívül kényes munkának számított, és nemcsak szociáldemokrata körökben. Ez egyértelműen kiderül abból a levelezésből is, melyet a lakók Johanna ter Meulen utódjával, Louise Wenttel folytattak.

1924-ben Amszterdamban a huszonnégy felügyelőnőre hatezer lakás jutott. Egy ember tehát átlag körülbelül ötszáz családdal foglalkozott. Volt olyan felügyelőnő, aki kétszáz, de olyan is, aki ezerkétszáz családot gondozott. Ezek egyáltalán nem kis számok. 1930-ban egész Hollandiában 111 felügyelőnő tevékenykedett, hatvan települések, ötvenegy pedig lakásszövetkezetek, üzemek, illetve magánháztulajdonosok alkalmazásában. Számukat tekintve a lakásfelügyelőnők jelentéktelen csoportot alkottak, de munkájuk egyfajta mintafunkciót töltött be, és így komoly hatása volt.

 

Növekvő ellenállás

A harmincas évek végén a lakásfelügyelőnők számát, illetve munkáját tekintve stagnálás következett be. Nemcsak azért, mert ez a munka politikai és társadalmi szempontból egyre érzékenyebbnek számított, hanem azért is, mert a felügyelőnők hivatalnoki státuszba kerültek, és így most már olyan sajátos feladatok is rájuk hárultak, mint például a lakók kiválasztása. Ezzel egyidejűleg egyre nőtt az ellenállás az istápolás e korai formájával szemben, mindenekelőtt azoknak a szakképzett és jobban kereső munkásoknak a körében, akiket büszkévé és magabiztosabbá tett, hogy valamelyik lakásépítő szövetkezet tagjai lettek. Ők ugyanis úgy vélték, hogy nem helyes, ha a lakások felügyeletét tehetős rétegekből származó hölgyekre, "úrikisasszonyokra" bízzák, mert bármilyen jószándékúak is, megjelenésük és viselkedésük a jótékonykodást és az osztálykülönbséget juttatja az emberek eszébe. A lakásépítő szövetkezetek által felállított lakóbizottságok "társadalmi munkaszerű" tevékenységeket folytattak. Játékokat készítettek a gyerekeknek, mulatságokat szerveztek a felnőtteknek, közösen szerezték be a tüzelőanyagot, a takarókat, a porszívókat és ápolták a kerteket. Louise Went utóda W. C. Blomberg lett.

 

Elég a gyámkodásból

Magukat a szabályokat a "jobb" munkások minden további nélkül elfogadták, az viszont már nem tetszett nekik, hogy az ellenőrzést olyan nők végzik, akik az általuk ellenségnek tekintett társadalmi osztályból származnak. A munkásvezetők azon a véleményen voltak, hogy ha már mindenképp be kell vonni a nőket ebbe a munkába, akkor a lakásépítő szövetkezetek vezetésében, illetve irányító testületeiben dolgozó nők saját köreikből kerüljenek ki. E kritika hatására a városi tanácsnokként tevékenykedő szociáldemokrata Wibaut elutasította a Felügyelőnők Egyesületének azt a követelését, hogy ezt a munkát csak "képzett" nők végezhessék. Kijelentette, hogy munkásasszonyok és élettapasztalatokkal, illetve életbölcsességekkel rendelkező nők éppoly alkalmasak erre a munkára, mint a jobb körökből származó hölgyek. Amszterdamban ekkoriban még mindig a lakásfelügyelőnők szedték be a lakbéreket, ellenőrizték a házirendbe foglalt szabályok betartását, a gyermekekről való gondoskodást, simították el a szomszédok közötti vitákat és közvetítették a más intézményektől érkező segítséget.

Az ellenállás azonban nőttön-nőtt, és 1930 táján már igencsak megkopott a lakásfelügyelőnők képviselte régi stílus tekintélye. Louise Went ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy a lakásfelügyelőnők munkáját a jövőben a szegény vagy nagyon egyszerű lakosok lakta lakótömbökre kellene összpontosítani. Sok kollégája azonban nem értett vele egyet, és ellenezte, hogy kizárólag "problémások esetében" alkalmazzák őket.

A lakásfelügyelőnők azért nem tudták erősíteni, sőt még csak megtartani sem a szektorban megszerzett pozícióikat, mert a munkásság egyre jobban megerősödött. "A munkások ki akarták vonni magukat a polgári osztályok gyámkodása alól, és elutasították a lakásfelügyelőnők gyakorolta felügyeletet. Mennél inkább magukévá tették a lakók a lakásfelügyelők képviselte normákat, annál elviselhetetlenebbnek érezték a kívülről jövő ellenőrzést", olvasható egy visszaemlékezésben. Asterdorpot 1940-ig, Zeeburgerdorpot 1943-ig használták aszociális - normál lakásban elhelyezhetetlen - családok befogadására.

 

Családi szállók és lakbértámogatott negyedek

Bár a lakásfelügyelőnők eltűntek, továbbra is tartotta magát az a nézet, hogy az embereket meg kell tanítani arra, hogyan lakjanak civilizáltan. Sőt, 1945 után ismét feltámadt a civilizálhatnék. A háború, tehát egy olyan korszak után, amikor az erkölcsök igencsak lazák lettek, ez a szándék közvetlen formában a higiéniára, az erkölcsre, a lakberendezésre és a lakás helyes használatára irányult. Egy korabeli politikus azt mondta, hogy "az erkölcsi elvadulás, illetve féktelenség a megszálló hatalom által hátrahagyott örökség legsúlyosabb terhe." Két tartományban, Drenthében és Overijsselben a nehezen kezelhető családok részére családi szállásokat létesítettek. Ezekben többnyire olyan nagyvárosi családok laktak, amelyek nyomorúságos otthonát a háború elpusztította.

 

A család talpraállítása

A civilizáció felé továbbra is a lakáson keresztül vezetett az út. 1955 és 1965 között számos településen épültek lakások aszociális családok számára. Ezeket igen gyakran úgy alakították ki, hogy fel sem tűntek az átlagos bérlakások között. A lakók bértámogatást vagy bérpótlékot kaptak, és szociális segítőt rendeltek ki melléjük. A húszas, illetve a harmincas évekhez képest nemcsak az volt a különbség, hogy a problémát jóval tudományosabban közelítették meg, hanem az is, hogy megváltozott a tevékenység jellege, és a szociális munka része lett. Amszterdam Geuzenveld nevű városrészében Het Molenkwartier néven épült lakbértámogatásban részesített negyed.

A szociális munkát irányító amszterdami szervezet lapja 1954-ben minderről a következő címmel számolt be: "Amszterdam lakásokat épít a társadalmi beilleszkedési nehézségekkel küzdők részére". A cikk arról szól, hogy szükség van egy olyan lakóformára, amely "jellegét és helyét illetően erősen eltér a normálistól". [...] Azok, akik nem alkalmazkodnak, másutt kell lakjanak. Annak, aki tömeglakásokat épít, "egy megfelelő környezetben lévő megfelelő lakás segítségével olyan légkört kell teremtenie, amely segít a lakásfelügyelőnek vagy a szociális munkásnak abban, hogy talpra tudja állítani a családot." A névtelen szerző amellett érvelt, hogy erre a célra leginkább az "átmeneti lakás" alkalmas. Az "enyhén alkalmazkodásképtelenek" számára új lakásokra volt szükség. Amszterdam végül úgy döntött, hogy ezeknek az embereknek két, körülbelül száz-száz lakásból álló külön egységet épít. Ezeket a Slotermeer nevű kertváros szélére tervezték. Úgy vélték, előnyős, ha ezek a lakások keverednek a többiekkel, bár azt azért hozzátették, hogy "be kell kalkulálni a szokásosnál nyersebb lakóformát, illetve azt, hogy a tárolóhelyiség és a konyha az átlagosnál nagyobb". Nem akartak túl nagy hálószobákat, nehogy mindenki ugyanott aludjon és nehogy ezek a szobák más funkciót kapjanak. A kerteket is úgy kívánták kialakítani, hogy ne legyenek túlságosan zártak, és ezáltal maradjon lehetőség egyfajta szociális kontrollra. A cikk reményét fejezte ki, hogy ezekben a "lakbérpótlékos negyedekben" a lakásfelügyelőnők, illetve a "lakásszociális munkások" hatására életformaváltozás következik be. A terveket hat lakásépítő szövetkezet valósította meg. Hollandiában ez volt az első eset, hogy a kivitelezést nem települések által üzemeltetett, lakásra szakosodott vállalkozásokra bízták.

 

Felelősségérzet

Az 50 év lakásfelügyelet Hollandiában című jubileumi könyvecskében Blomberg kisasszony 1953-ban azt írta, hogy "a szakmunkások lakta negyedekben a lakásfelügyelők egyre kevesebbszer keresik fel a lakásokat - itt a lakbért már díjbeszedők szedik be -, ehelyett inkább a fogadóórákra érkező lakókat ösztönzik öntevékenységre". Személyes megkeresésre akkor kerül például sor, ha lakbértartozás keletkezik. Akár felkeresik a lakásfelügyelők a lakásokat, akár nem, akár hosszabbak, akár rövidebbek ezek a látogatások, a lényeg az, írja Blomberg kisasszony, hogy a felügyelő munkája még mindig a személyes kapcsolatokra és az egymás iránti tiszteletre épül. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a lakáshasználattal kapcsolatos segítség, a házszabályok betartatása és a karbantartás ösztönzése nem valamiféle hatósági ellenőrzés formájában történik. Mindezek csupán "a felelősségérzetet szeretnék erősíteni". Blomberg kisasszony úgy véli, jó volna, ha "esettanulmányok", jelentések születnének, jobban elismernék és jobban bekapcsolnák a munkába a települések lakásügyi osztályait, de az egész leírásban van valami lemondó szomorúság. Elmúltak a régi szép idők.

 

Az ízléssel rendelkező lakásfogyasztók

A háború után nemcsak az jelentett változást, hogy a lakbértámogatásban részesülő negyedekben elhelyezett aszociálisok problémáját igyekeztek tudományosabb alapokon megközelíteni, hanem az is, hogy színre léptek olyan lakásügyi reformerek, akik a "lakáskultúra" színvonalának javítását tűzték zászlajukra. Ez már a civilizált lakáshasználatra nevelés magasabb formája volt. Lakáskultúrán a lakás berendezéséhez szükséges megfelelő ízlés kialakítását értették. A Jó Lakáshoz (Goed Wonen) hasonló alapítványok a mostantól "lakásfogyasztóknak" nevezett lakók képviseletében léptek fel. A célcsoportot az olyan, fix állással rendelkező, szakképzett munkavezetők alkották, mint amilyenek például az oktatók és az osztályvezetők, tehát az ambiciózus szociáldemokrata ideológiát valló, új társadalmi középosztály. Egy kis, elitista, elkötelezett, baloldali csoport publikációkban, folyóiratokban, kiállításokkal, mintalakásokkal és makettekkel igyekezett meggyőzni őket arról, hogy az asztalnak nem feltétlenül kell mindig a szoba közepén állnia, hogy a linóleum jobb, mint a szőnyeg, és hogy legyen a gyerekeknek saját szobájuk. Erre aztán megindult a vita arról, nem ér-e többet az otthonos és kedélyes légkör, mint a reformerek által propagált józanság.

 

Prédikációk helyett beleszólási jog

Az ötvenes években a lakáskultúrával kapcsolatos, néha igencsak gyámkodó nézetek még általánosan elfogadottaknak számítottak, és az emberek többsége továbbra is arra törekedett, hogy elsajátítsa a civilizált lakáshasználat magasabb formáit. A lakáskultúra instrumentális oldala után egyre nagyobb figyelmet kapott az expresszív oldal. Az olyan felvilágosítási tevékenység, mint amilyet a Jó Lakás nevű alapítvány folytatott, még nemigen váltott ki vitákat és ellenvéleményeket. De amikor 1969-ben az alapítvány lapját "Jó Lakás"-ról átkeresztelték "Lakás"-ra, véget ért az addigi csend és nyugalom. 1970 táján a lakásaikat, illetve lakókörnyezetüket érintő kérdésekben a lakók kezdtek beleszólási jogot és részvételt követelni maguknak. Ekkor porladtak szét az erkölcsi prédikációk utolsó morzsái is. A lakók immár a saját lábukra álltak. A lakásfelügyelők helyett ekkor már réges-rég lakásellenőrök dolgoztak, de igazából már az ő idejük is rég lejárt, legalábbis a szociális lakásokra vonatkozó törvény által érintett szférában. Az emberek már nagyon nehezen viselték a tekintélyre alapozott gyámkodást. Az amszterdami metróépítés és városmegújítás már nem úgy zajlott, mint régen, amikor a technokraták, akár az istenek, eldöntötték és végrehajtatták elképzeléseiket. A lakosság különböző csoportjai, ha kellett, erőszakkal is igyekeztek megakadályozni a számukra elfogadhatatlan elképzeléseket. Megszületett a polgári engedetlenség.

 

Az életstílusok sokfélesége

Az aszociális fogalmát tabunak nyilvánították, és olyan bélyegnek tekintették, amelyet a hatóságok sütöttek az emberekre. Ezért sokkolt sok politikust és szociális bérlakásépítésben érdekelt szakembert, amikor a hetvenes évek közepén kiderült, hogy bizonyos lakók mégiscsak aszociálisan viselkednek. Általánosságban azonban ki lehet jelenteni, hogy azok a kísérletek, melyek a tizenkilencedik század közepén a munkások lakáskultúrájának megteremtése érdekében kezdődtek, sikeresek voltak. A munkások túlnyomó többsége szabálykövető lakó lett, és a lakásban, illetve lakókörnyezetében megkövetelt magatartást annyira magáévá tette, hogy a bérleti szerződésekben szereplő házszabályok némelyike idejétmúlttá vált.

A szociális bérlakások bérbeadóinak komoly sokk volt, amikor szembesültek néhány bérlő kezelhetetlen magatartásával, de még ennél is nehezebb volt számukra, hogy elfogadják az életstílusoknak azt a sokféleségét, amely ebben az időben keletkezett. Anélkül, hogy tudatosult volna bennük, a lakásépítő szövetkezetek már rég nemcsak olyan családokkal kerültek kapcsolatba, amelyek egy vagy két gyereket neveltek és azonos, illetve jól ismert minta szerint viselkedtek, azaz a férfi munkába, a gyerek iskolába járt, az asszony pedig kiszellőztette az ágyneműt, mosott és törölgette a port. Az egyre többféle bérlő a lakással kapcsolatban egyre többféle elvárást és vágyat fogalmazott meg. A többség számára a lakás csupán a munkához, iskolához és az óvodához szükséges, hatékony kiinduló bázisként szolgált. Volt aztán a bérlőknek egy olyan kategóriája, amely a lakáshoz még nosztalgikus és idealista érzelmeket társított. És voltak olyan lakók is, akiket nemigen érdekelt vagy éppenséggel teljesen hidegen hagyott a lakás és minden, ami ahhoz kapcsolódik. A lakással, a lakókörnyezettel és a városrésszel kapcsolatos magatartásformák a legmarkánsabban az aktivitás fokában különböztek egymástól. Volt, aki pénzzel váltotta meg, és volt, aki maga teljesítette kötelezettségeit, de olyan is, akit senki és semmi sem tudott jobb belátásra kényszeríteni. A valóság persze még ennél is bonyolultabb volt, és jóval több árnyalatot mutatott, de egy ilyen rövid összefoglalóban lehetetlenség kitérni minden apró részletre. A lakók között éppúgy akadt és akad társaságkedvelő, mint tartózkodó vagy épp visszahúzódó, érdeklődő vagy épp teljességgel közömbös.

 

Más lakáskultúrák

Mindeközben, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, a vendégmunkások, akiket a Philips, a Hoogoven, a kikötők és más egyéb nagyvállalatok - szándékaik szerint - átmeneti megoldásként Hollandiába hoztak, letudták a panziók és a munkásszállások időszakát, és megkezdték a családegyesítést. Hozzájuk jöttek még a menedékkérők és a bevándorlók. 1975-ben Suriname függetlenné vált, ami hatalmas emigránshullámot indított el. Nagy kérdés volt, hogyan lehet ezeket az embereket beilleszteni a Hollandiában elfogadott lakókultúrába. Hogyan lehet például megértetni velük, hogy bizonyos időközönként maguknak a lakóknak kell a bejáratot és a lépcsőházat takarítani, bizonyos napokon nekik kell kitenni a szemetet, hogy vannak házszabályok is? Hogyan lehet elmagyarázni nekik, hogy bizonyos dolgokat bizonyos helyen bizonyos időben úgy kell megtenni, ahogy az a holland lakossággal szemben már másfélszáz éve elvárás? És hogyan lehet egy háromszobás lakás esetében a vallási előírásokat, a férfi és női helyiségek különválasztását és a vendégeknek fenntartott külön vécét a gyakorlatban megvalósítani?

Amikor a hollandok más lakáskultúrából származó emberek viselkedésével szembesülnek, akkor csodálkoznak csak rá, milyen "normálisnak" számít a szemükben, hogy bizonyos, a lakáshoz kötődő dolgokat - mint amilyen a főzés, az alvás, a mosás és a szemetes zsákok kihelyezése - meghatározott időben és meghatározott helyen tesznek, anélkül, hogy elgondolkodnának azon, miért épp úgy és akkor csinálják mindezt.

 

Szociális biztonság és kohézió

Úgy tűnik, hogy az önálló cselekvés, a beleszólási jog és a részvétel megjelenésével véget is ért a civilizált lakásra nevelés folyamata. Azokat, akik szabályszegő, illetve aszociális viselkedést tanúsítanak, napjainkban úgy tekintik, mint akik az általános kisebbségi problematika részét képezik, és ezek az emberek védett, illetve irányított lakásprojektek keretében kapnak segítséget. E csoportok esetében már fel sem vetődik, hogy a lakáshasználat módjának megváltoztatásával kényszerítsenek ki magatartásváltozást. A civilizált lakásra nevelés immár nem nyílt és mindenre kiterjedő formában történik. A korábbi gondozás, az általános gyámkodás apró részekre bomlott, szakosodott, a lakáson kívül zajlik és jórészt ideológiamentessé vált. Mivel az életstílusok sokféleségét egyre inkább elismerik és elfogadják, a bevett szabályoktól való eltérés esetén már senki sem tudja, mi is pontosan a teendő.

Mégis erősödik a hajlam a szabályoktól eltérő csoportok elkülönítésére, illetve elszigetelésére. Az elmúlt évtizedben ismét feltámadt a nevelhetnék. A házmesterek, akik a nyolcvanas években még csak a kísérletekben kaptak szerepet, mára nélkülözhetetlen szereplőkké váltak. Kezdetben azért alkalmazták őket, hogy legyen aki megvédi a lakókat a külső behatásokkal szemben. Feladatuk elsősorban nem arra irányul, hogy neveljék az épületben lakókat, de a jövőben valószínűleg egyre többet foglalkoznak majd azzal, hogy a lakók a kívánatos módon viselkednek-e. Ezenkívül bekövetkezett egy hangsúlyeltolódás is. Míg korábban a lakásra és annak közvetlen környékére esett a hangsúly, napjainkban a városrész áll a középpontban. A városok, a terek, az utcák őreit, a városrészgondnokokat és a házmestereket egyre inkább a szociális biztonság letéteményeseinek tekintik. Bizonyos értelemben a városrész újrafelfedezésének vagyunk tanúi.

 

A városnegyedgondozás mint a megújulás szerves része

A "városnegyedgondozás" 2000 óta használatos kifejezés, de egyúttal olyan fogalom is, amelynek tartalma mindig a projekttől, illetve az abban résztvevőktől függ. A kifejezés a nyolcvanas évek elején a "városnegyednek építünk" filozófia keretében bukkant fel először. Ez többnyire a városnegyed élhetőbbé tételéről szól, illetve arról, hogy a városnegyed lakói felelősséget éreznek a városrészben működő közszolgáltatások iránt.[1] Az "élhetőséghez" hasonlóan a városnegyedgondozás is olyan fogalom, mely állandó definíciókényszert gerjeszt, és alkalomadtán kiválóan alkalmas arra, hogy támogatást lehessen szerezni vele egy kongresszus megszervezésére. Egyszer a városnegyedgondnokok tevékenységének koordinálását értik alatta, máskor pedig a gondnokok és a lakók, illetve használók együttműködését. Ki nem mondva a prevenciót is szolgálja, ennélfogva közvetlen kapcsolatban van a szociális biztonsággal.

A kilencvenes években a "szociális megújulás" keretében egyre nagyobb hangsúlyt kapott a városnegyedgondozás fogalma. 1989 végén A. Wildekamp városi tanácsnok az amszterdami lakásépítő szövetkezetek szövetségének éves közgyűlésén amellett érvelt, hogy szükség van városnegyedgondnokokra, mert növelik a bérlők biztonságérzetét, ráadásul összekötő kapcsot képeznek a segítségnyújtás és azon amszterdamiak között, akik ugyan önállóan élnek, de időről időre valamilyen gondozási formát igényelnek. A tanácsnok azt javasolta, hogy a városnegyedgondnokokat segélyezési pénzekből fizessék. Azóta számtalan városnegyedgondnokot alkalmaznak, javadalmazásuk pedig a legkülönbözőbb formákban történik.

A városrészre irányuló vállalkozások

"Részvétel" és "integráció", ezek voltak a kulcsfogalmak abban a megállapodásban, melyet az állam kötött az induló programban résztvevő 37 településsel. Az utóbbiak a társadalmi megújulás keretében e megállapodás alapján részesültek céltámogatásban. Azóta megújulás helyett inkább "társadalmi kohézióról" szokás beszélni. A társadalmi megújulás társadalmi dimenziója néha arra a fajta közösségtudatra emlékeztet, amely az ötvenes években divatos kerületeszme tartozéka volt. A lakások egyre erőteljesebb privatizációja és individualizációja után a gondozás és fenntartás terén tapasztalható takarékoskodás és léptékváltás következtében a lakókörnyezet és a városrész mondhatni mostoha gyerek lett. Elmaradnak vagy nem megfelőelek a "szokásos" gondozási tevékenységek. A település, a feladattal megbízott gondozók és a szolgáltatások igénybevevői együtt próbálnak megvalósítani városrészre szabott projekteket. Ezek általában olyan városrészekben sikeresek, amelyek nem túl nagyok, nem küszködnek túl sok problémával, ahol, mint például a Jordaanban vagy a Nieuwmarkt negyedben, a lakókban van némi önállóság, és ilyen vagy olyan formában létezik olyan szervezet, amely átfogja a városrész egészét.

Az olyan példák, mint a francia Regies de Quartiers és a rotterdami Opzoomerproject[2] nagy lendületet adtak a városrészgondozásnak. Hollandiában egyre több olyan, városrészre irányuló vállalkozás van, amelyben a lakók normál fizetés ellenében kezelői feladatokat látnak el, és néha irányítással kapcsolatos kérdésekbe is beleszólási jogot kapnak. Az alaptevékenységek közé tartozik például a folyosótakarítás, a virágágyások gondozása, a hulladékválogatás, az egyszerűbb épületkarbantartási munkák, az apróbb javítások, de akár a vandálokkal és betörőkkel szembeni őrző-védő feladatok, a kutyák és gazdáik rendre szoktatása, illetve az iskola- és egyesületi épületek vagy a játszóterek gondozása. Ezekre a munkákra olyan szakképzetlen munkavállalókat alkalmaznak, akik a városrészben laknak. A szabályokat és a költségvetést a hatóság határozza meg, az ügyfél pedig a polgár. Ezen a területen mindenképp kerülni kell a szabványmegoldásokat.

 

Élhetőségi projektek

A városnegyedgondozás mai formája elsősorban a biztonságérzet növelésére és a lakókat zavaró tényezők csökkentésére összpontosít. Sok lakos szerint az, hogy az eredendően homogén városnegyedek rövid idő alatt rendkívül heterogén és gyakran multikulturális közösségekké alakultak át, ellehetetleníti, élhetetlenné teszi őket. Ezek az emberek úgy érzik, hogy a városnegyed romlásnak indult, és elveszettnek érzik magukat az odaköltöző "idegenek" között. Különösen azok érzik magukat veszélyeztetve, illetve érzik úgy, hogy magukra és cserben hagyták őket, akik korlátozott esélyekkel és lehetőségekkel rendelkeznek. Ezért jelentek meg mindenütt olyan tevékenységek, melyek megpróbálnak új életet lehelni a szociális kötelékekbe. Szinte minden, magára valamit adó lakásszövetkezet igyekszik informális hálózatokat kialakítani. A városnegyedek irányítói egyfolytában keresik annak lehetőségeit, hogyan vonhatnák be a lakosokat lakóhelyük gondjaiba és örömeibe. Amszterdamban ma már 360 élhetőségi projekt működik a liftfelügyelőtől az ezermestereken, a parkóvósokon,[3] lakóbizottságokon át egészen addig, hogy a túl nagy gangokat újabb liftek vagy lépcsoházak beiktatásával kisebb egységekre osztják fel. A városnegyedgondozás leggyakoribb formája a városnegyed- vagy élhetőségi tanácskozás. Vannak olyan tevékenységek is, amelyek a lakók bevonására, illetve lakóhelyi magatartásuk befolyásolására irányulnak. E tevékenységek döntő többsége ismerkedési vagy lépcsőházban szervezett beszélgetés. Ez a módszer már igencsak távol esik attól a munkától, melyet egykor a lakásfelügyelőnők végeztek, bár néha előfordul, hogy egy-egy lépcsőház összeállít valamilyen házirendet.

Az élhetőségi programokba tartoznak a lakók nyugalmát zavaró cselekmények vagy személyek bejelentésére szolgáló pontok, a városrészek vagy utcák szervezte mulatságok, illetve a biztonsági intézkedések megvalósítását célzó projektek is.

 

Egyensúlykeresés

A lakók bevonása olyan tevékenységekbe, melyek révén élhető marad a városnegyed, nem valamiféle általános csodaszer. Például a városnegyedben uralkodó munkanélküliség problémáját sem oldja, illetve oldhatja meg. Erősíti viszont a lakók biztonságérzetét, akik most már jobban elhiszik, hogy nincsenek sorsukra hagyva.

Újra és újra felmerül a kérdés, hogyan őrizhető meg az egyensúly egy olyan városnegyedben, amely elöregszik és átalakul, amelyben meghatározó arányt képviselnek az inaktívak, és amely demográfiai, kulturális, szociális és gazdasági értelemben egyre heterogénebb lesz.

Kiválóan illusztrálja ezt a problematikát az az önaktivitásra alapozott projekt, amely a Jordaan nevű városnegyedben lévő Johnny Jordaanpleinen zajlik[4]. Ez egy köztér, de a gondozó nemcsak takarít, gondozza a virágágyásokat, pótolja a lepattogzott festéket, hanem arra is odafigyel, hogyan használják az emberek a padokat, nem akarja-e valaki odaláncolni a biciklijét. Az "új lakosokat" zavarja, ami a téren zajlik, beleértve az ott felállított szobrok külsejét és jelképrendszerét is. Kifejezetten idegesíti őket. Az eredeti Jordaanlakók viszont a maguk módján szemlélik a kerületet, és nagyon is tetszik nekik ez a fajta megközelítés, még akkor is, ha a projekt egyre inkább valamiféle magánakcióra emlékeztet.

 

A lakástól a lakókörnyezet felé

Hosszú út vezetett azoktól a lakásfelügyelőktől, akik a tizenkilencedik század első felében még attól sem riadtak vissza, hogy leakasszák az ablakkeretet, amíg a bérlő le nem rendezte lakbértartozását, napjainkig, amikor automatikussá vált a lakbérfizetés, mint ahogy a végrehajtó fellépése is. A kezelhetetlenek számára épített húszas évekbeli lakótelepek és a mai támogató programok között ott egy egész történelem. Mára végképp eltűnt a személyes lakbérbeszedés alkalmából megejtett "észrevétlen megfigyelés". A lakásépítő szövetkezetek és a települések mindenütt keresik annak lehetőségét, hogyan tudnák mennél nagyobb részvételre és felelősségtudatra ösztönözni a lakosságot, csökkenteni a lakók elszigeteltségét és élhető állapotban tartani a városnegyedeket. Magától értetődővé vált az instrumentális, azaz a megfelelő eszközhasználatban megnyilvánuló lakómagatartás, és a mai jólét eredményeképp a lakók, amennyire lakásuk lehetővé teszi, a lakást az önkifejezés egyik eszközének tekintik. Csak egy viszonylag csekély kisebbség szakadt le. Ez utóbbi kissé elkülönülve, segítők támogatásával él.

Ma már nem a lakás a részvételre és a felelősségérzetre nevelés legfőbb terepe. Napjainkban mindez elsősorban a közvetlen lakókörnyezet és a városnegyed kontextusában zajlik. A civilizált lakáshasználatra nevelést az élhetőség váltotta fel, melyben a "tiszta", az "ép" és a "biztonságos" a kulcsszó. Felügyelők, társadalmi kohéziót erősítő tevékenységek és tűréshatáron túli környezetterhelést elhárító projektek teremtik meg a lakókban azt az érzést, hogy a problémák kezelhetőek és hogy a lakás, a városnegyed és a részvétel büszkeségre okot adó érték.

[1] Az elmúlt két évtizedben az "élhető" (leefbaar) szó óriási karriert futott be Hollandiában. A nyolcvanas évek végén a választók nagyobb aktivizálására törekvő helyi pártok tűzték zászlajukra és minősítették magukat így. A kilencvenes évek végén országos párttá álltak össze a helyi "élhető" szerveződések. Ebből nőtt ki később Pim Fortuyn mozgalma, illetve pártja (a fordító megjegyzése).

[2] A város polgármesteréről elnevezett projekt célja, hogy a lakók vegyenek részt aktívan utcájuk, kerületük gondozásában, és érezzenek érte felelőséget (a fordító megjegyzése).

[3] Ebben a projektben hét és tizennégy év közötti gyerekeket ösztönöznek arra, hogy tartsák tisztán a panelházak közötti "senkiföldjét". Munkájukért pontokat kapnak, melyeket például különböző játékok és sporteszközök ingyenes bérlésére használhatnak fel (a fordító megjegyzése).

[4] A 17. században épült Jordaan egész a közelmúltig saját dialektussal, saját hagyományokkal, erős helyi identitástudattal rendelkező "népi" városrész volt. A nyolcvanas évektől kezdődően aztán egyre több tehetős értelmiségi és vállalkozó választotta lakóhelyéül, és ma már ez a réteg alkotja a lakosság többségét (a fordító megjegyzése).