Kisebbségek Amszterdamban[1]
Kapcsolatok, beilleszkedés és területi koncentrálódás
________________
JACO DAGEVOS - AREND ODÉ

 

1. Bevezető

Nemigen akad olyan ember, aki ne vette volna észre, hogy az elmúlt évtizedekben drasztikusan megváltozott az amszterdami lakosság összetétele. Megnőtt, méghozzá rohamtempóban a bevándorlók aránya; Amszterdamban már rég nem számítanak kivételnek az olyan városnegyedek, amelyekben feltűnően magas a bevándorlók száma. Valószínűleg senki sem tartja kívánatosnak, hogy a város bizonyos részeiben így felhalmozódtak a bevándorlók. Egyrészt az emberek az ilyen negyedekhez gyakran - és nem is ok nélkül - a bűnözést és a lepusztulást társítják, másrészt a kialakult helyzet akadályozza az etnikai kisebbségek integrációját. Dolgozatunkban górcső alá vesszük a városnegyed etnikai összetétele és az integráció közötti viszonyt. Azon belül is az integráció egy sajátos formáját, mégpedig azt, hogy szabad idejükben milyen kapcsolatokat ápolnak a bevándorlók, az úgynevezett allochtonok az "őshonos" hollandokkal, az úgynevezett autochtonokkal.[2] Mindezt társadalmi integrációnak vagy fordított nézőpontból társadalmi távolságnak nevezhetnénk. Ezt a fajta integrációt a szakirodalom mereven megkülönbözteti a strukturális integrációtól, amely a kisebbségeknek a társadalmi ranglétrán (az oktatásban, a munkában, a jövedelemben stb.) elfoglalt helyére utal. Mi azért választottuk vizsgálódásunk tárgyául a társadalmi integrációt, mert ezzel kapcsolatban eddig igen kevés kutatás folyt. A térbeli szegregáció és a strukturális szegregáció kapcsolatát jóval gyakrabban vizsgálták - a közelmúltban is -, bár ezek országos szintű vizsgálatok voltak (lásd pl. Odé 2002; Uunk 2002).

Dolgozatunk felépítése a következő. Először bemutatjuk, mit jelent az, hogy Amszterdam multikulturális város. Megnézzük, hogy a külföldi bevándorlók miben látják vonzerejét, és ennek hatására hogyan indult rohamos növekedésnek a bevándorlók száma. Ezután az ún. gyűjtőnegyedeket vesszük alaposabban szemügyre. Nyilvánvaló, hogy az ezekre vonatkozó megállapítások és következtetések a gyűjtőnegyed meghatározásától függnek. Ezután leírjuk, hogy az autochtonokkal való társadalmi kapcsolatok tekintetében milyen különbségek észlelhetők a bevándorló csoportok tagjai között. Itt nemcsak az egyes etnikai csoportokra jellemző mintákat vizsgáljuk, hanem azt is, hogy az egyes csoportokon belül milyen különbségek vannak. Ezt követően megpróbálunk magyarázatot adni a társadalmi érintkezés terén tapasztalt különbségekre. Ennek során kiemelt figyelmet szentelünk annak, milyen hatással vannak a gyűjtőnegyedek az integráció folyamatára. Ebből remélhetőleg az is kiderül majd, hogy Amszterdamban az egyes városnegyedek jellemzőinek van-e külön is hatásuk az allochtonok és az autochtonok közötti érintkezési mintákra.

 

2. Amszterdam, a multikulturális város

Ahogy az ipari világ legtöbb nagyvárosában, a külföldi bevándorlás Amszterdamban is hosszú múltra tekint vissza. Ennek számos oka van, de a város leginkább a maga politikai szabadságával és gazdasági sikereivel vonzotta magához a bevándorlókat. Az elmúlt 25 évben Amszterdamba mindig több külföldi érkezett, mint amennyi onnan távozott. Sőt, az elmúlt évtizedekben ez a többlet még a negatív belföldi elvándorlási mutatókat is tökéletesen kompenzálta.

A külföldről érkezettek között különböző típusú bevándorlók vannak, akiket gyűjtőnévvel "posztindusztriális" bevándorlóknak szokás nevezni (White 1993). A nagy egészen belül mindenekelőtt a szolgáltatásokat nyújtó munkavállalók bevándorlását, a családegyesítés, illetve családalapítás céljából történő bevándorlást és a menekült-bevándorlást különböztethetjük meg. Az alábbiakban megpróbáljuk bemutatni, mi jellemzi a külföldről Amszterdamba irányuló bevándorlás e ma ismert formáit.

A munkavállalás céljából történő bevándorlás

A munkavállalás céljából történő bevándorlás a nagyvárosi gazdaságok munkaerő-szükségleteivel függ össze. Az ezzel kapcsolatos tanulmányokból kiderül, hogy ez a szükséglet leginkább a nagyvárosi munkaerőpiac legalsó és legfelső szektoraiban jelentkezik. A munkaerőpiac alján bizonyos tevékenységek, például a takarítás és a vendéglátás negatív megítélése vezetett akut munkaerőhiányhoz. Ez a hiány óriási keresletet teremtett (többnyire alacsony iskolázottságú) külföldi munkavállalók iránt. Bár nincsenek pontos számadataink, feltételezhető, hogy ezekben az alsó szegmensekben igen magas az illegálisan munkát vállaló bevándorlók aránya. A nagyvárosi munkaerőpiac tetején szintén azt látjuk, hogy magas a gazdasági indíttatású bevándorlók aránya. Itt többnyire magasan kvalifikált diplomásokról van szó, akik általában egészen rövid vagy viszonylag huzamos ideig dolgoznak a városban. E jelenség nemcsak a szakosodott munkaerő hiányával magyarázható, hanem azzal is, hogy a nagyvárosokban jelentős számban tevékenykednek külföldi vállalatok és nemzetközi szervezetek. A mai, munkavállalás motiválta bevándorlásnak tehát kettős jellege van, egyrészt a kevés eséllyel, másrészt a esélyek tucatjaival rendelkező bevándorlók profitálnak a nagyvárosok munkaerő-szükségleteiből. A kiadott munkavállalási engedélyek alapján megállapítható, hogy ilyen tekintetben Amszterdamban is a bevett minta érvényesül. Ennek a fajta (legális) munkaerő-beáramlásnak a legfontosabb részét a kevéssé értékelt, rutinjellegű munkát végző, illetve a szakosodott szolgáltatásokat nyújtó bevándorlók alkotják.

A családegyesítés illetve családalapítás céljából történő bevándorlás

A második csoportot a családegyesítők, illetve családalapítók alkotják. Ezek a fajta csoportok így vagy úgy mindig a néhány évtizeddel ezelőtt érkezett vendégmunkásokhoz kapcsolódnak. A nők és a gyermekek érkezése e bevándorlási lánc utolsó láncszeme. Dunnewijk (2001) kiszámolta, hogy minden, a hatvanas és hetvenes években munkavállalás céljával érkezett bevándorlót azóta két további bevándorló követett. A török és a marokkói közösség tagjai szinte kizárólag saját csoportjukon belül házasodnak.[3] Ráadásul az esetek döntő többségében a házastársat szülőhazájukból hozzák. Ezt az első generációra jellemző jelenséget a szakirodalom is jól ismeri. Feltűnő viszont, hogy a második nemzedék tagjainak többsége is saját származási országában keres házastársat magának. Az Amszterdami Kutatási és Statisztikai Hivatal 2001-ben kiszámította, hogy Amszterdamban a török és a marokkói második nemzedék házastársainak kétharmada a szülők hazájából érkezik. Jelenleg az Amszterdamba újonnan érkezettek majdnem egyharmada Törökországból és Marokkóból származik. Túlnyomó többségük családalapítás céljából érkezik.

Menedékkérők és menekültek

A harmadik csoportba a menedékkérőket és a politikai menekülteket soroljuk. Velük kapcsolatban feltétlen emlékeztetnünk kell arra, hogy a menekültstátuszért folyamodó kérelem benyújtása és a nyilvántartásbavétel között számos lépés van. Ennek következtében a lakossággal kapcsolatos statisztikákban korántsem szerepel minden menedékkérő. A menekültek az Amszterdamban bejegyzett bevándorlók kereken 12 százalékát alkotják (Amszterdami Kutatási és Statisztikai Hivatal 2001).

Ez az arány alacsonyabb, mint a Hollandia egészére vonatkozó arány, amelyet a Holland Statisztikai Hivatal húsz százalékra tesz. A különbség jórészt abból adódik, hogy az ország minden részében működnek menekültek és menedékre jogosultak elszállásolását biztosító intézmények. Ugyanakkor azok, akiknek tartózkodási kérelmét elutasították és illegálisan tartózkodnak az országban, előszeretettel költöznek a nagyvárosokba. Ezekben ugyanis nagyobb esélyük van arra, hogy szállást, illetve munkát kapjanak és viszonylag garantált az anonimitásuk (vö. Burgers en Engbersen, 1999).

A fent említett tényezők hatására a városban nagy mértékben megnőtt a bevándorlók száma. Jelenleg a bevándorlók adják Amszterdam lakosságának körülbelül 45 százalékát, míg 1992-ben arányuk még 20 százalék alatt volt. A számítások szerint 2010-ben a főváros lakosságának több mint fele bevándorlókból áll majd. A bevándorlók döntő többsége, körülbelül 80 százalék, nem-ipari országokból származik. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy Amszterdam leginkább a világ kevésbé tehetős részeiből érkező embereket vonzza. A 70 ezer suriname-i alkotja a messze a legnagyobb csoportot. Őket a marokkóiak és a törökök követik, 57 ezer, illetve 35 ezer lakossal. A nyugati országokból érkezett legnagyobb etnikai csoportot a németek alkotják; ők 17 ezer emberrel képviseltetik magukat Amszterdamban.

A környező országok más nagyvárosaihoz képest feltünően magas a bevándorlók 45 százalékos aránya.[4]

1. táblázat

A bevándorló csoportok aránya Amszterdamban 1992-2010 (százalékban)

	1992	1995	2001	2010 (prognózis)
nem-nyugati bevándorlók	29,1	32,2	36,7	43,4
Ebből:
Suriname	8,7	9,6	9,8	9,7
Holland-Antillák/Aruba	1,5	1,5	1,6	2,0
Törökország	4,0	4,3	4,8	5,5
Marokkó	5,8	6,5	7,8	9,4
Dél-Európa	2,0	2,3	2,4	2,5
Egyéb nem-ipari országok	7,0	8,0	10,4	14,3
Ipari országok	9,8	9,7	9,6	9,7
Az összes bevándorló	38,9	41,9	46,3	53,1
holland	61,1	58,1	53,7	46,9

Forrás: Amszterdami Kutató és Statisztikai Hivatal

Amennyire reálisan fel tudjuk mérni, a környező országok nagyvárosaiban a bevándorlók jóval kisebb arányban vannak jelen (vö. Musterd en Van Kempen, 2000).

Amszterdamban a jövőben is arra lehet számítani, hogy tovább nő a bevándorlók alkotta rétegek aránya. Az elmúlt évtizedekben tapasztalt gyors növekedés tehát - a városi statisztikai hivatal prognózisa szerint - a jövőben is folytatódik. A számítások abból indulnak ki, hogy 2010-ben a nem-nyugati bevándorlók Amszterdam összlakosságának több mint negyven százalékát adják majd, és 2030-ban arányuk eléri az 50 százalékot. Persze tudatában vagyunk annak, hogy ezek csupán prognózisok, és múltbeli tapasztalataink alapján tudjuk, hogy a migrációval kapcsolatban meglehetősen kockázatos jóslatokba bocsátkozni.

 

3. A gyűjtőnegyed

A nagyvárosokba költöző bevándorlók általában azokat a negyedeket választják, amelyek viszonylag sok olcsó bérlakást kínálnak. Ebben nincs semmi meglepő, ha tudjuk, hogy a (nem-nyugati) bevándorló csoportok tagjai többnyire kedvezőtlen társadalmi pozíciót foglalnak el. A város lakáspiacára nehezedő nagy nyomás azzal jár, hogy a vonzóbb (és drágább) területek az alacsony jövedelemmel rendelkező háztartások esetében nemigen jöhetnek szóba. De a gyűjtőnegyedek létrejöttének vannak ennél sajátosabb okai is. Az is növeli a területi szegregációt, hogy az olcsó bérlakások kiutalásánál kezdetben volt némi diszkrimináció és (főként a marokkóiak és törökök körében) kicsi hajlandóság mutatkozik arra, hogy magasabb lakásterheket vállaljanak (többek közt Tesser és mások, 1995; Musterd és Ostendorf, 1999). És az okok felsorolásakor feltétlen említsük meg a hollandok magatartását! Mivel a viszonylag sok olcsó bérlakást kínáló negyedekből a hollandok kiköltöztek és új lakóterületekre, illetve fejlesztés alatt álló övezetekbe mentek, tovább nőtt a bevándorlók koncentrációja. Más szóval, az elővárosokba főként a bennszülött amszterdamiak költöztek, a megüresedett lakásokat pedig bevándorlók foglalták el. Különösen a marokkóiak és a törökök körében alacsony az elővárosokba kiköltözők száma (Uunk és Dominquez Martinez, 2002).

Többnyire a szegregációs indexet használják annak megállapítására, hogy a városban hol alakultak ki etnikai gyűjtőnegyedek. Ez a mértékegység azt határozza meg, hogy egy bizonyos lakossági csoport hány százalékának kellene elköltöznie a negyedből vagy a városrészből ahhoz, hogy a csoport a város kerületeiben pontosan olyan megoszlást mutasson, mint a lakosság többi része. A szegregációs index előnye, hogy egyértelmű értelmezést biztosít: az alacsony szám jelentéktelen, a magas szám pedig jelentős térbeli szegregációra utal. Az indexen 0 és 1 között vannak fokozatok. A 0 azt jelenti, hogy nincs szegregáció, az 1 pedig azt, hogy az a lehető legnagyobb.

A felmérések azt mutatják, hogy Amszterdamban a bevándorló csoportok korántsem egyenletesen oszlanak meg. Az összes nem-nyugati bevándorló körülbelül egyharmadának más kerületbe kellene költöznie ahhoz, hogy térbeli megoszlásuk a lakosság többi (értsd: holland) részével azonos legyen. Az ipari országokból származó bevándorló csoportok esetében ez az arány lényegesen alacsonyabb, mégpedig kereken egyötöd. Egyébként ez az eredmény nem jelenti azt, hogy Amszterdamban az etnikai csoportok térbeli szegregációja szélsőségesen magas. Más holland városokkal, különösen Hágával és Rotterdammal, illetve más nyugat-európai nagyvárosokkal összehasonlítva, Amszterdamban éppenhogy meglehetősen alacsony a szegregációs szint (v.ö.. Van Kempen, 2002; Musterd és Van Kempen, 2000).

Időben is bizonyos változások figyelhetők meg. Feltűnő, hogy az elmúlt tíz évben a karib-tengeri csoportok körében némiképp csökkent a térbeli szegregáció, míg a földközi-tengeri csoportok körében enyhe növekedés tapasztalható. Az első kategória beleillik a híres chicagói iskola városszociológusai által vázolt képbe. Ez az irányzat abból indult ki, hogy a növekvő integráció növekvő jóléttel párosul, és ezáltal csökken az a függés, amely az olcsó lakásokat kínáló negyedekhez köti ezeket az embereket. A török és a marokkói amszterdamiakra ez a kép egyelőre nemigen illik. E csoportok többsége kényszerből kötődik bizonyos negyedekhez.

Amikor megállapítjuk, hogy valahol szegregáció jött létre, még korántsem ragadtuk meg, mi is az a gyűjtőnegyed. Az angolszász irodalomban többnyire azt értik alatta, hogy egy negyedben vagy városrészben valamely etnikai kisebbség vagy általában véve a fekete lakosság meghatározó jelenléttel bír. A koncentrációhoz így hamarosan szegregáció is társul. Mivel nincsenek a közvetlen környéken más etnikai bevándorlócsoportok, a negyed lakóinak esetében a társadalmi érintkezés jórészt saját csoportjuk tagjaira korlátozódik. Nem alakul ki szélesebb értelemben vett integráció.

A holland városokban az etnikai szegregáció folyamata nem úgy nyilvánul meg, hogy egy adott negyedben döntően egyetlen kisebbségi csoport lakik. Még az olyan negyed is ritkaság számba megy, amelyben valamely etnikai csoport tagjai a lakosság több mint egynegyedét alkotják. Amszterdamban mindössze egyetlen egy ilyen példa akad, mégpedig a dél-keleti kerület (Zuidoost), amelyben a lakosság kereken harminc százaléka suriname-i származású. Willemsen (2002) viszont azt állítja, hogy erre a kerületre sem használható a "gettó" fogalom; ahhoz még túlságosan nagy a bevándorlók és a hollandok alkotta elegy. A következő feltűnően nagy csoportot Amsterdam-West egy részében találjuk, ahol a lakosság kereken 20 százaléka marokkóiakból áll. Nincs egyetlen más amszterdami kerület sem, ahol valamely bevándorló csoport az összlakosság több mint egyötödét alkotná. A holland helyzetre adoptálva, Uunk és Dominquez Martinez a "Mozgásban lévő városnegyedek" című, közelmúltban megjelent tanulmányukban (2002) a következőképp írják le a "gyűjtőnegyed" és a "fehér negyed" fogalmát:

"A gyűjtőnegyed olyan negyed, ahol a nem-nyugati bevándorlók aránya legalább 10 százalék és a nem-nyugati bevándorlók aránya legalább egyharmadával magasabb, mint ugyanezen csoport aránya a város egészében. Megfordítva, fehér negyedről akkor beszélhetünk, ha az összlakosságnak legfeljebb 10 százaléka nem-nyugati bevándorló és a bevándorlók aránya legalább egyharmadával alacsonyabb, mint a város egészére vonatkozó átlag."

E definíció alapján meg tudjuk állapítani, mely amszterdami kerületekben alakultak ki etnikai koncentrációk és melyek azok, ahol ilyenekről nem beszélhetünk. Magától értetődő, hogy e kerületek méreteinél fogva nem találkozunk extrém értékekkel. Az Uunk- és Dominquez Martinez-féle meghatározásnak megfelelő "fehér", illetve "fekete" negyedekről csak bizonyos mértékig beszélhetünk. Igazi gyűjtőnegyedként csak négy amszterdami városnegyed jöhet szóba. Ezekben a városnegyedekben bőven 10 százalék felett van a bevándorlók aránya és legalább egyharmadával több bevándorló lakik, mint Amszterdam egészében. Ha viszont fordítva nézzük, kiderül, hogy Amszterdamban, ahol a lakosság legalább egyharmadát nem-nyugati bevándorlók alkotják, már nincsenek is fehér negyedek. Szinte minden kerület vegyes vagy koncentrációs területnek tekinthető. Az etnikai koncentráció tekintetében mutatkozó területi különbségek mögött egyébként az egyes bevándorló csoportok közötti különbségek rejlenek. Amszterdamban tehát a földközi-tenger melléki csoportok többé-kevésbé egy és ugyanazon lakónegyedekben élnek. Mint ahogy a karib-tengeri bevándorlók is. Úgy tűnik tehát, hogy a térbeli szegregáció mintáját etnikai és bevándorlás-specifikus tényezők is befolyásolják. Egyebek közt az, hogy melyik időszakban történt a bevándorlás, milyen jellegű a negyedben lévő lakáskínálat és a bevándorlók mennyi pénzt tudnak lakásra szánni (v.ö. De Feijter, 1999).

Ráadásul, az idő múlásával újabb és újabb változások következnek be. Az elmúlt tíz évben azokban a negyedekben nőtt a legerőteljesebben a nem-nyugati bevándorlók száma, ahol már korábban is sok bevándorló élt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a jövőben egyre több bevándorló lakik majd koncentrációs negyedben és egyre kevesebb bevándorló költözik olyan negyedbe, ahol alacsony a bevándorlók aránya (v.ö. Bolt és van Kempen, 2000). Az Amszterdami Kutató és Statisztikai Hivatal számításai (2001) azt valószínűsítik, hogy 2015-ben a kerületek több mint felében a lakosság több mint 50 százaléka nem-nyugati bevándorlókból áll majd. Jelenleg ez az arány még kevesebb mint egynegyed.

 

4. A szociális kapcsolat mint integrációalakító tényező

A fentiekben vázoltuk, hogy a lakosság összetételét illetően milyen változások következtek be Amszterdamban. A most következő fejezetben azt vizsgáljuk, milyen a városban az allochtonok és az autochtonok közötti érintkezés. Figyelmünket leginkább arra összpontosítjuk, milyen összefüggés van a gyűjtőnegyedekben a lakás és a baráti, illetve ismeretségi kör etnikai jellege között. Ebben az összefüggésben az allochtonok és az autochtonok közötti kapcsolatok mértékét integrációs fokmérőnek tekintjük. Ez a fajta megközelítés nem számít magától értetődőnek. A döntéshozók körében az etnikai kisebbségek integrációját általában úgy szokás mérni, hogy megnézik, milyen pozíciót foglalnak el ezen csoportok tagjai a társadalom olyan fontos intézményeiben, mint amilyen az oktatás és a munkaerőpiac. Bár az etnikai kisebbségek többnyire kedvezőtlen szociálgazdasági pozíciója miatt érthető, miért erre irányul a figyelem, ez a fajta megközelítés túlságosan egyoldalú. Az etnikai kisebbségi csoportok integrációjánál a "kemény" strukturális dimenzió mellett létezik egy szociálisabb dimenzió is (lásd Penninx, 1988; Veenman, 1995). Ez nagyjából arról szól, hogy az etnikai kisebbségek milyen mértékben ápolnak szociális kapcsolatokat a bennszülött hollandokkal, illetve mennyire tartják az ilyen jellegű kapcsolatokat kívánatosnak.

Több okból is fontos tudni, hogy a bevándorlók kikkel tartanak fenn kapcsolatokat. Először is kiderül belőle, mennyire lettek, illetve lesznek e csoportok a befogadó társadalom részei vagy éppenséggel mennyire különülnek el. Ezen túlmenően egyértelműnek látszik, hogy a kisebbségeknek feltétlenül hasznot hoz, ha valamilyen mértékig igazodnak a holland társadalomhoz. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az őslakosokkal való kapcsolatok pozitív hatással vannak a kisebbségek munkaerőpiaci és jövedelmi helyzetére (Rettab, 1995; Dagevos és Veenman, 1996; Dagevos, 2001a). Ugyanakkor általános vélemény, hogy az őslakosokkal való kapcsolatok hiánya, illetve csekély volta mély szakadékot teremt (Dagevos, 2001a). Az őslakosoktól nagy szociális távolságra lévő bevándorlók a nyugati társadalmakban zajló modernizációs folyamat értékeitől is távol állnak (itt olyan értékekre gondolunk, mint az individualizálódás, az elvilágiasodás és a férfiak és nők egyenjogúsága). A szociális kapcsolatok vizsgálata melletti utolsó érvünk az, amit már a bevezetőben is említettünk, hogy ezeket nemigen szokás kutatni.

A következő oldalakon tehát megnézzük, hogy Amszterdamban a bevándorlók mennyire tartanak kapcsolatot az autochton hollandokkal. A továbbiakban azt a két fogalmat, hogy társadalmi távolság és társadalmi integráció, egymás mellett, szinonimaként használjuk. Mind a kettő azt fejezi ki, hogy a kisebbségek milyen mértékben ápolnak kapcsolatokat az őslakosokkal, még ha a nézőpont ellentétes is. Ezzel egyidejűleg azt is megvizsgáljuk, mi a kapcsolat a negyed etnikai összetétele és a kapcsolatminta között. Az efféle vizsgálatoknál mindig csalánba nyúl, aki az okokra és a következményekre kíváncsi. Itt lényegében az a kérdés, hogy a gyűjtőnegyedek miatt alakul-e ki kevés kapcsolat a bevándorlók és az őslakosok között, vagy az őslakosokhoz fűződő kevés kapcsolatnak "köszönhető", hogy valaki gyűjtőnegyedben köt ki. Valószínűleg mindkét mechanizmus működik. Noha itt most elsősorban arra vagyunk kíváncsiak, hogy a gyűjtőnegyedben lakás milyen mértékben befolyásolja az őslakosokkal való kapcsolatokat, korántsem ártalmas, ha az ellentétes hatásról sem feledkezünk meg. A kölcsönhatások miatt jobb is, ha okozatiság helyett összefüggésről beszélünk.

Az általunk használt legfontosabb adatforrás a "Bevándorlók társadalmi helyzete és szolgáltatásokból való részesedése" címen 1998-ben végzett felmérés volt. Amszterdam egyike volt azoknak a városoknak, ahol szúrópróbaszerű vizsgálat keretében terepmunkát is végeztek. Ennek során oly sok személyt kérdeztek meg, hogy a kapott eredményekből megbízható következtetéseket vonhatunk le a törökök, a marokkóiak, a suriname-iak és az antillaiak helyzetére vonatkozóan.[5]

 

5. Igaz-e, hogy az amszterdami kisebbségek elsősorban saját köreikben mozognak?

Az említett felmérésből kideríthető, hogy a kisebbségek szabadidejükben mennyire érintkeznek a hollandokkal. Három kategória különböztethető meg: kisebbségek, melyek inkább saját csoportjuk tagjaival érintkeznek, kisebbségek, melyeknél nem fedezhetők fel érdemi különbségek, illetve kisebbségek, amelyek szabadidejükben inkább hollandokkal érintkeznek.

A marokkóiak és a törökök elsősorban saját köreiken belül mozognak. A marokkóiak háromnegyede és a törökök 70 százaléka szabadidejében főként saját csoportjának tagjaival tart fenn kapcsolatokat.

2. táblázat

Etnikai kisebbségek szabadidős kapcsolata autochton hollandokkal,
Amszterdam 1998 (százalékban)

	Inkább saját csoportjának tagjaival	mindkettővel egyformán	inkább hollandokkal
törökök	69	26	6
marokkóiak	75	21	4
suriname-iak	55	37	8
antillaiak	38	24	38

Forrás: "Társadalmi helyzet és a szolgáltatásokból való részesedés" című felmérés (ISEO/SCP)

Nagyon alacsony azoknak a Földközi-tenger melléki bevándorlóknak a száma, akiknek baráti, illetve ismeretségi körében az autochtonok vannak túlsúlyban. Az amszterdami suriname-iak az itt vizsgált csoportok között köztes pozíciót foglalnak el. A suriname-iak több mint fele szabadidejében elsősorban a suriname-i csoport tagjaival ápol kapcsolatokat. Feltűnő, milyen kevés olyan suriname-i van, akinek baráti és ismeretségi körében túlsúlyban vannak az autochtonok. A felmérés mindössze nyolc százalékra teszi ezek arányát. A suriname-iakra leginkább az jellemző, hogy a vizsgált csoportok közül náluk találkozni legnagyobb gyakorisággal vegyes baráti és ismeretségi körrel. Az antillaiak ilyen tekintetben egyértelműen különböznek a többi amszterdami kisebbségi csoporttól. Mivel szabad idejükben ők ápolják a legintenzívebb kapcsolatokat az autochtonokkal, "szociálisan ők integrálódtak be a legjobban". Ugyanakkor az antillai csoporton belül nagy különbségeket tapasztalni. Az egyik oldalon igen magas azoknak az antillaiaknak a száma, akiknek autochtonok alkotják a baráti és ismeretségi körét, a másik oldalon viszont legalább ugyanilyen magas azoknak az antillaiaknak a száma, akik alapvetően saját csoportjuk tagjaival érintkeznek. Az egyes csoportok hátterét vizsgálva kiderül, hogy az antillaiak esetében ez a különbség közvetlen összefüggésben van azzal, ahogy ideérkeztek.[6]

6. A csoportokon belüli különbségek

A csoportokon belül igencsak változnak a társadalmi távolságok. Bennünket ilyen szempontból elsősorban a nők helyzete, a törökök és marokkóiak irányultsága, a képzettség szerepe, a bevándorlás oka és a lakóhelyi elkülönülés jelentése érdekel. Az alábbiakban ezeket mutatjuk be.

Gyenge a női bevándorlók szociális integrációja

Minden csoportra érvényes, hogy a nők a férfiaknál is inkább saját köreikben mozognak. Különösen a marokkói nők érintkeznek keveset hollandokkal. Az antillaiak esetében ilyen tekintetben nincsenek lényeges különbségek a nők és a férfiak között. Annak, hogy a török és a marokkói nők saját csoportjaikat preferálják, több oka is van. Ezek egyike, hogy alig beszélnek hollandul. Egy másik, hogy a nők mozgásszabadságával kapcsolatos hagyományos felfogás igencsak korlátozza a hollandokkal való érintkezés lehetőségeit. További ok, hogy kevés török és marokkói végez jövedelmet biztosító munkát, ennek következtében az életük főként a lakásban és annak környékén zajlik, a lakás pedig általában olyan negyedben van, ahol sok honfitársuk él.

A suriname-i és az antillai nők helyzete szinte az előbbi fordítottja: beszélnek hollandul, maguk döntik el, kivel érintkeznek és nagyon magas (magasabb, mint a holland nőké) azok aránya, akik fizetett állásban vannak.

Főként az idősebb török és marokkói nők mozognak saját köreikben

Az Amszterdamban élő török és marokkói nők esetében szinte közvetlen összefüggés mutatható ki az életkor és a hollandokkal való érintkezés között. Mennél idősebb valaki, annál kevesebbet érintkezik hollandokkal. Azok a török és marokkói férfiak, akik napjainkban az idősebbek közé tartoznak - az 55 év felettiek -, szinte kivétel nélkül mind munkavállalás céljából ("vendégmunkásként") érkeztek Hollandiába. Közöttük nagyon alacsony azok aránya, akik még mindig aktívan dolgoznak. Ennek oka nem a nyugdíjba vonulás, hanem hogy nagyon magas közöttük a tartósan munkanélküliek és munkaképtelenek aránya.

3. táblázat

Akik inkább saját csoportjuk tagjaival tartanak kapcsolatot nem, életkor, iskolázottság, bevándorlási háttér, a kerület etnikai összetétele és etnikai csoport szerint, 1998 (százalékban)

	törökök	marokkóiak	suriname-iak	antillaiak
nem szerint
férfiak	65	72	50	36
nők	74	80	59	39
életkor szerint
15-24 év	57	59	49	44
25-34 év	72	74	60	32
35-54 év	76	84	53	40
55 éves, illetve idősebb	86	93	61	45
képzettségi szint szerint
nincs/alapfokú	80	86	61	67
alap- és középfokú szakközép	64	61	56	53
középiskola	65	69	53	18
emelt szintű középiskola	57	52	49	9
bevándorlói háttér szerint
második nemzedék	40	59	45	13
köztes nemzedék	70	70	54	40
házassági bevándorló	83	83	68	/
első nemzedék, 1980 után jött	77	80	68	59
első nemzedék 1980 előtt jött	81	87	52	20
a városnegyed etnikai összetétele szerint
20% bevándorló	64	71	30	10
25-40% bev.	66	71	46	27
45-60% bev.	70	79	58	22
65% bev.	79	80	65	61

/ = a válaszadók száma nem éri el a százalékhatárt

Forrás: A "Bevándorlók társadalmi helyzete és szolgáltatásokból való részesedése" című felmérés 1998 (ISEO/SCP)

A hetvenes és nyolcvanas években bekövetkezett gazdasági válság után sokan veszítették el állásukat, és többé nem, vagy legalábbis tartósan már nem kaptak munkát. E csoportok esetében a romló társadalmi pozícióval párhuzamosan csökkentek az autochton hollandokkal fenntartott kapcsolatok is. Összezsugorodott és saját csoportjukra korlátozódott körülöttük a világ (vö.Van Eekert en Gelder Loos, 1990; Dagevos, 2001b). Az ide vonatkozó adatok ezt egyértelműen mutatják. A török és a marokkói szülők döntő többsége (az előbbiek esetében 86 százalék, az utóbbiaknál 93 százalék) szabad idejében csak és kizárólag saját csoportjának tagjaival találkozik. Bár a fiatalabb törökök és marokkóiak szüleikhez képest gyakrabban rendelkeznek vegyes baráti és ismeretségi körrel, az ő köreikben is magas azok aránya, akik elsősorban saját csoportjuk tagjaival keresik a kapcsolatot. A klasszikusnak számító asszimilációs elméletekkel ellentétben, a fiatalabb autochton hollandok és a bevándorlók között nincsenek igazán intenzív kapcsolatok. Ebben egyéb tényezők mellett bizonyára az is szerepet játszik, hogy Amszterdamban mind az iskolában, mind a lakónegyedben, mind a munkahelyen többnyire saját etnikai csoportjuk tagjaival találkoznak.

A suriname-iakra nem érvényes az a megállapítás, hogy az életkor növekedésével csökkennének az autochton hollandokkal ápolt kapcsolatok. Ehhez túlságosan szeszélyes a minta. Tény, hogy a fiatalabb suriname-iak valamivel gyakrabban rendelkeznek vegyes vagy hollandok dominálta baráti és ismeretségi körrel, de ilyen tekintetben nincsenek nagyobb különbségek az életkori csoportok között. A 35 és 54 év közöttiek kapcsolatai etnikai összetétel tekintetében nemigen különböznek a fiatalok kapcsolataitól. Nehéz megmondani, mi van ennek a hátterében. Az antillaiak esetében is vannak értelmezési problémák. Míg a 25 és 34 év közöttiek inkább hollandokkal érintkeznek és barátkoznak, a fiatalabbak (15 és 24 év között) és az idősebbek inkább saját csoportjukon belül ápolnak kapcsolatokat.

Az etnikai szabad idős kapcsolatok szempontjából fontos tényező a képzettségi szint

Nemcsak a strukturális integráció mértéke - munkaerőpiaci helyzet, jövedelemszint -, hanem a társadalmi integráció szempontjából is kifejezetten fontos tényező a képzettségi szint. Mennél képzettebb valaki, annál gyakrabban érintkezik autochton hollandokkal. Ilyen tekintetben főként az antillai csoporton belül vannak látványos különbségek. De a képzettségi szint a törököknél és a marokkóiaknál is befolyásolja némiképp a kapcsolatokat. A suriname-iak esetében kisebbek a különbségek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a képzettségi szintnek az integráció mindkét fajtája szempontjából rendkívüli jelentősége van. A magasabb képzettségi szint nemcsak a munkaerőpiaci esélyeket növeli, de igen gyakran azzal is jár, hogy vegyesebb lesz a baráti kör. A társadalmi felemelkedés és a társadalmi integráció kéz a kézben jár, és az oktatás mindkét szempontból meghatározó tényező.

Fontos a nemzedék, de még fontosabb, hogy mikor és milyen céllal történt a bevándorlás

A kisebbségek integrációjával kapcsolatos nézetek többsége magától értetődőnek tartja, hogy az integráció végső fokon csupán idő kérdése. Abból indul ugyanis ki, hogy a második és a harmadik nemzedék színrelépésével eltűnik a kezdeti szociálgazdasági hátrány, és egyre sűrűbb lesz a befogadó társadalom tagjaival folytatott érintkezés. A klasszikus asszimilációs elméletekben, melyeknek ősformái a múlt század első felében fogalmazódtak meg (Park, 1928, Stonequist, 1937, Child, 1943), ez a lehetőség kiemelt hangsúlyt kap. Az efféle elméletek a bevándorlók integrációjának szakaszos voltát hangsúlyozzák. A bevándorlók első nemzedékét többnyire az jellemzi, hogy alacsony szociálgazdasági pozícióval rendelkezik és elsősorban saját csoportjához kötődik. Utódaiknál jelentőségüket vesztik a saját csoporthoz való társadalmi és kulturális kötődések, és a befogadó társadalomhoz való fokozott igazodás felfelé irányuló társadalmi mobilitást eredményez. Bár az elmúlt években egyre többen bírálják ezt az elméletet, amikor a kapcsolatminta elmozdulásait vizsgáljuk, elfogadható kiindulópontnak tekintjük, hogy az integráció egymást követő szakaszokban zajlik.

Az első nemzedéken belül további négy kategóriát különböztethetünk meg. A köztes nemzedékbe azok tartoznak, akik a hatodik és a tizennyolcadik életévük között, a családegyesítés keretében érkeztek Hollandiába. A házassági bevándorlók közé azokat soroljuk, akik egy második vagy köztes generációs utóddal kötöttek házasságot. A többi kategória önmagáért beszél. Kiegészítésül legfeljebb annyi, hogy a második nemzedék olyanokból áll, akik Hollandiában születtek vagy hatodik életévük előtt érkeztek. Ezt a fajta bevándorlótipológiát Tessertől kölcsönöztük (1999).

Úgy tűnik, hogy a második nemzedéknek van a leggyakrabban vegyes baráti és ismeretségi köre. Ami feltűnő, hogy a törökök második nemzedékénél ez még gyakoribb, mint a suriname-iak második nemzedékénél. Az első nemzedékhez képest a második nemzedékhez tartozó török amszterdamiak gyorsabb átalakuláson mentek keresztül. Az Amszterdamban élő marokkóiaknál ez az asszimilációs folyamat sokkal lassabban zajlik. A második nemzedék túlnyomórészt saját körben mozog, még akkor is, ha jóval erősebb a holland kapcsolatok felé való orientálódás, mint az első generációs marokkóiaknál.[7]

Különösen a törökök és a marokkóiak esetében a számok egyértelművé teszik, hogy a folytatódó (házassági) migráció miatt az integráció az Echternach leírta folyamatra hasonlít, két lépés hátra, egy lépés előre. Főként a házassági bevándorlók azok, akik szinte egyáltalán nem érintkeznek hollandokkal. Itt, mivel a második és a köztes generáció házastársairól beszélünk,[8] fiatal emberekről van szó. Ugyanez vonatkozik a köztes generáció tagjaira, akik megint csak nem nagyon illeszkedtek be a holland társadalomba. Az eredeti török és marokkói munkavállaló bevándorlókról kibontakozó kép nem okoz túl nagy meglepetést. Itt első generációs vendégmunkásokról van szó, akiknek sorsát fentebb már röviden vázoltuk, illetve feleségeikről, akik ugyanazzal a háttérrel érkeztek. Nem túl örömteli, de megfelel a várakozásoknak, hogy a holland társadalomtól jókora távolság választja el őket.

Az antillaiak esetében azt látjuk, hogy a baráti és ismeretségi kör etnikai összetétele sokat elárul a különböző migrációs hullámok jellegzetességeiről. Az első nemzedék, amely már hosszú ideje Hollandiában él, gyakran tartózkodik hollandok között. Ez érthető is. Sokan a hatvanas és hetvenes években tanulás céljából érkeztek Hollandiába, és ezek az emberek többnyire az akkori antillai társadalom felsőbb rétegeiből származtak. Ezek a tanulási célból érkezett bevándorlók gazdasági szempontból sikeresek lettek, és a felmérés adatai szerint gyakran barátkoznak és kötnek ismeretséget hollandokkal. A második generációs antillaiak jelentős része az antillai tanulmányi célokkal érkezett bevándorlók családjaiban nőtt fel. Sokan kifejezetten jól élnek, és a második antillai nemzedék helyzete - holland kortársaikkal való összehasonlításban is - nagyon jónak mondható. Kapcsolataikat tekintve mindkét lábukkal a holland társadalomban állnak. Egészen más a helyzet azoknál az antillaiaknál, akik 1980 után érkeztek Hollandiába. Ez a kategória többnyire alacsony képzettségű emberekből áll, akik alig beszélnek hollandul, és az Antillákon sem a nemzet színe-javához tartoztak. Elsősorban ők azok, akik gondokat okoznak, és a hollandokkal való érintkezés tekintetében is különböznek más migrációs háttérrel rendelkező honfitársaiktól. A suriname-iakra jellemző kép részben hasonlít az antillaiakra, bár a különbségek nem olyan élesek. A második és a viszonylag régóta Hollandiában élő első nemzedéknél a társadalmi integráció viszonylag magas fokát figyelhetjük meg. Az első nemzedéknél, az antillaiakhoz hasonlóan, ez azzal függ össze, hogy abban elég sok olyan ember volt, aki tanulmányok folytatása céljából érkezett és már eredendően is holland irányultságú volt. Az, hogy a suriname-iaknál ez a csoport nem tűnik annyira szembe, mint az antillaiaknál, azért van, mert a hetvenes években rengeteg suriname-i érkezett. A függetlenség (1975) körüli bizonytalanság, a gazdaság jövőjével kapcsolatos borúlátás és a vízumkényszer bevezetése (1980) késztette őket kivándorlásra. Szociálgazdasági hátterük sokkal vegyesebb volt, mint azoké a fiataloké, akik tanulás céljából érkeztek és többségük végül alacsonyabb pozíciót vívott ki magának. Kevesebb kapcsolatuk van a hollandokkal, mint az egykori suriname-i diákoknak. Feltűnő, hogy azok a suriname-iak, akik ezután - tehát 1980 után - jöttek, keveset érintkeznek a hollandokkal. Az is szembeötlő, hogy - a törökökhöz és a marokkóiakhoz hasonlóan - a házasság céljából érkezetteknél viszonylag alacsony szinten van a társadalmi integráció. A jelekből ítélve úgy tűnik, hogy ez a társadalmi kategória nehezen találja meg a holland hálózatokhoz vezető kapcsolódási pontokat.

Szegregáció és integráció

A térbeli szegregációval és a társadalmi integrációval kapcsolatos számadatoknál két dolog tűnik szembe. Az első, hogy egyértelmű összefüggés van a városnegyed etnikai összetétele és a kapcsolatminta között: aki gyűjtőnegyedben él, gyakrabban érintkezik saját csoportja tagjaival, mint az, aki olyan negyedben él, ahol kevés bevándorló lakik. Ez az összefüggés a suriname-iaknál és az antillaiaknál a legnyilvánvalóbb. Feltűnő, hogy a városnegyed és a baráti kör közötti összefüggés a törököknél és a marokkóiaknál sokkal nehezebben ragadható meg. A bevándorlók által ritkán lakott negyedekben élő törökök és marokkóiak is többnyire saját csoportjuk tagjaival érintkeznek. Ez a marokkóiakra még fokozottabban érvényes. Náluk a baráti kör etnikai összetételét illetően kicsi a különbség a "fehér" és a gyűjtőnegyedek lakói között.

7. Baj-e, ha a kisebbségek főként saját köreikben mozognak?

A fentiekben azt láttuk, hogy az amszterdami kisebbségekhez tartozók nagy része főként saját csoportja tagjaival érintkezik. Amikor ezt megállapítjuk, nyomban fel is tesszük magunknak a kérdést, hogy ezt vajon bajnak kell-e tekinteni. A kérdésre adott válasz nem, a hangsúlyok azonban - szerintünk - elég egyértelműek.

Kezdjük először azoknak az érveivel, akik azt állítják, hogy a saját csoportra való túlzott irányultság nem problematikus, illetve nem feltétlen válik azzá! Érvelésük lényege, hogy a társadalmi távolság nem mindig és minden esetben káros az etnikai kisebbségek szociálgazdasági integrációja szempontjából. Más szóval, nyitva hagyják azt a lehetőséget, hogy az integráció az úgynevezett elkülönült asszimiláció ösvényén halad, hisz attól, hogy az érintkezés jórészt a saját csoport tagjaival való kapcsolatokra korlátozódik, még javulhat az adott kisebbség szociálgazdasági pozíciója. Ezzel elvetik azokat a klasszikus asszimilációs elméleteket, amelyek azt állítják, hogy a saját csoporttól való elszakadás - társadalmi és kulturális tekintetben - szociálgazdasági emelkedéssel jár, míg a saját csoporthoz való makacs ragaszkodás marginális szociálgazdasági pozíciót eredményez. Az elkülönült asszimilációt megfogalmazó elmélet, amely az elmúlt években az Egyesült Államokban igen nagy népszerűségre tett szert, és amelyet egyebek közt Portes és Zhou nevéhez kötnek (pl. 1992), túlhaladottnak véli azt a felfogást, amely az asszimilációban látja az integráció egyetlen célját és módját. Bizonyos, főleg olyan ázsiai csoportok integrációja, melyek az elmúlt évtizedekben érkeztek az Egyesült Államokba, inkább egy elkülönült asszimilációra hasonlít. Anélkül értek el, gyakran kiugró iskolai teljesítmények révén, társadalmi sikereket, hogy csatlakoztak volna az amerikai társadalom szociális és kulturális főarámlatához.

Az elkülönült asszimilációról megfogalmazott nézet ösztönző hatású, mert egyértelművé teszi, hogy a sikeres (szociálgazdasági) integrációhoz több út is vezethet. Hollandia esetében azonban ez a megközelítés csak megszorításokkal alkalmazható. Az elkülönült asszimiláció eszméjének hívei a zsidók és a kínaiak példájára hivatkoznak, akik úgy tudtak igen kedvező szociálgazdasági pozíciót kivívni maguknak, hogy közben továbbra is saját csoportjuk maradt az igazodási pont. Bár arról épp lehetne vitatkozni, hogy valóban az elkülönült asszimilációval írható-e le a legmegfelelőbben e csoportok integrációja vagy hogy szociálgazdasági pozíciójuk - gondoljunk csak például a kínai vendéglátásban napjainkban tapasztalható válságra - tényleg olyan sikeres-e, jelenleg és általában is úgy áll a helyzet, hogy Hollandiában a nagy létszámú kisebbségi csoportok esetében a saját csoportra való makacs irányultság a szociálgazdasági integráció akadályát képezi. Az empirikus vizsgálat azt mutatja, hogy a vegyes vagy többségében hollandokból álló baráti kör modernebb felfogásra ösztönöz például a férfi és női szerepeket illetően, jobb holland nyelvtudást, kedvezőbb munkaerőpiaci pozíciót és magasabb jövedelmet eredményez (Dagevos, 2001). Fordítva pedig úgy áll a helyzet, hogy azok a kisebbségek, amelyek többnyire saját köreikben mozognak, más területeken sem tudnak olyan jól integrálódni. Nem vagy csak alig beszélnek hollandul, megkövesedett nézeteket képviselnek és marginális szociálgazdasági pozíciót foglalnak el. Az ilyen típusú vizsgálatnál nehéz megállapítani a kauzalitást - mi előzött meg mit -, de a szoros összefüggés egyértelmű. Mint ahogy az is, hogy ezen a téren az oktatás lehet a (ki)lendítő erő. Aki tovább és magasabb szinten tanul, felfogását és kapcsolatait tekintve közelebb kerül a holland társadalomhoz és többre viszi társadalmi és gazdasági pozícióját tekintve egyaránt. Az sem mellékes, hogy néhány etnikai közösség a szociálgazdasági segítséget illetően nem sok mindent tud nyújtani tagjainak. A sikeres bevándorlókkal kapcsolatos, valamivel régebbi vizsgálat azt mutatja, hogy a társadalmi felemelkedésben a saját szociális hálózatok igencsak korlátozott szerepet játszottak (Dagevos és Veenman, 1992). A második nemzedék munkaerőpiaci helyzetét elemző vizsgálatában Veenman (1996) arra hívja fel a figyelmet, hogy főként a törökök és a marokkóiak, akik a saját csoportjaikon belüli kapcsolatok segítségével jutottak álláshoz, többnyire olyan, rosszul fizetett munkákat végeznek, amelyek nem sok perspektívát kínálnak számukra. Kicsi az esélyük arra, hogy jobb állásokba jutnak. Ráadásul a munkaerőpiac ezen szegmenseiben végzett munka egyáltalán nem segít abban, hogy valaki el tudja sajátítani a holland nyelvet. Más tanulmányok is megerősítik (pl. Böcker, 1994, Rettab, 1995), hogy a saját csoport tagjaival való kapcsolatok negatív hatással vannak a munkaerőpiaci pozícióra.

Úgy tűnik, hogy a Granovetter (1973, 1974) által 1974-ben bevezetett fogalom, a laza kötelékekben rejlő erő a kisebbségek esetében is hat. Granovetter azt állítja, hogy különösen a barátok és az ismerősök közötti kapcsolatok - a laza kötelékek - befolyásolják, hogy valaki milyen pozíciót vív ki magának. Ezek teszik lehetővé a társadalmi rétegek és osztályok közötti közlekedést és ezek biztosítják azokat az információkat, amelyeket az olyan erős kötelékek, mint a család, többnyire nem tud megadni. Úgy tűnik, hogy a kisebbségeknél az autochtonokhoz fűződő "laza kötelékek" ugyanilyen szerepet játszanak. Az efféle kapcsolatok hidat vernek a különböző világok között, és ezáltal megindulhat az információcsere.

Már említettük, hogy összefüggés van a képzettségi szint és az etnikailag vegyes baráti és ismeretségi kör illetve a "modern" nézetek elfogadása között. Ahogy a vegyes baráti kör, szociálgazdasági téren előnyökkel jár, úgy a holland társadalom kulturális főáramlatához történő csatlakozás is erősítheti a munkaerőpiaci pozíciót. Gondoljunk csak azokra az állásokkal kapcsolatos elbeszélgetésekre, amelyeken a kisebbségek gyakran a kultur-különbségeken alapuló félreértések miatt vallanak kudarcot. A kulturkülönbségek a kisebbségek munkateljesítményének megfelelő megítélését is megnehezíthetik, és ezáltal az egész életpályát negatívan befolyásolhatják.

Lényegében tehát arról van szó, hogy a holland kapcsolatok és a holland, vagy ha úgy tetszik, a modern értékek olyan társadalmi és kulturális tőkeformáknak tekinthetők, amelyek pozitívan befolyásolják a kisebbségnek a holland társadalomban elfoglalt pozícióját. E segítség nélkül rögzülnek és megmerevednek az etnikai csoportok közötti egyenlőtlenségek. Ezért hajlunk az igenlő válaszra, amikor a kérdés úgy vetődik fel, hogy baj-e, ha a kisebbségek főként saját csoportjuk tagjaival érintkeznek.

 

8. Következtetések

Amszterdam szinte száguld a multikulturális város felé vezető úton. Míg 1992-ben még 40 százalék alatt volt a bevándorlók száma, addig 2010-ben a számítások szerint a lakosság több mint felét bevándorlók alkotják majd. A bevándorlók zöme nem-nyugati országokból származik. A bevándorlók körülbelül 80 százaléka a világ kevésbé fejlett régióiból érkezett és érkezik, elsősorban Észak- és Közép-Afrikából, a Közel-Keletről és a karibi térségből. Amszterdamra immár tökéletesen ráillik az a kép, amelyet tanulmányok tucatjai festenek a nagy nyugati városokról. Az ipari országokban lévő nagy nyugati városok elsősorban a szegény országok kivándorlóit vonzzák. De ez csak a dolog egyik oldala. Hála a családegyesítés és a családalapítás komoly tömegeket érintő folyamatának, az egykori gyarmatokhoz fűződő történelmi kötelékeknek és annak, hogy Hollandia számos lehetőséget kínál egy új egzisztencia megteremtésére, Amszterdamba jóval többen vándoroltak be, mint a nyugat-európai városok többségébe.

A külföldi bevándorlók miatt megnőtt a gyűjtőnegyedek száma. Mivel a nem-nyugati bevándorlók esetében nagyrészt ugyanazok a lakóterületek jöhetnek szóba, számos városrészben nagyon gyorsan nő a bevándorlók száma. Ez a közeljövőben sem lesz másképp. Ráadásul, a bevándorlók szelektív térbeli letelepedésén belül bizonyos etnikumspecifikus minták rajzolódnak ki. A marokkóiak és a törökök nagyrészt azonos lakóhelyet választanak maguknak. Ez többé-kevésbé a suriname-iakra és az antillaiakra is igaz.

Ezzel kapcsolatban felvetődik a kérdés, mennyire akadályozható meg azoknak a gyűjtőnegyedeknek a létrejötte, amelyekben egy és ugyanazon etnikai csoport tagjai dominálnak, és amelyek elvben akadályozhatják a hollandokkal való kapcsolatok kialakulását, az általunk vizsgált integráció egyik fontos elemét.

A klasszikus asszimilációs elméleteknek van ötletük a megoldásra. Abból indulnak ki, hogy a bevándorlók integrációja végül mindig sikerrel zárul. Az idő múlásával csökken a saját csoporttal és a származási országgal ápolt kapcsolatok jelentősége, az újabb és újabb nemzedékek pedig egyre jobban beolvadnak a befogadó társadalomba és eloszlanak a társadalmi létra különböző fokain.

Ha megnézzük a vizsgálati eredményeinket, egyelőre teljesen nyitott, igaznak bizonyul-e majd ez az elmélet. Azok az eredmények, amelyek azt mutatják, hogy az elsőhöz képest a második nemzedék sokkal gyakrabban mozog vegyes vagy többségében hollandok alkotta baráti körökben, azt sugallják, hogy igazuk van a klasszikus asszimilációs elméleteknek. A törököknél és a marokkóiaknál viszont még a második nemzedéknél is többségben vannak a saját csoport tagjai alkotta baráti körök és még teljesen bizonytalan, hogy a második nemzedék térhódításával túlsúlyba kerülnek-e a hollandokkal való kapcsolatok. Egyelőre annyit lehet megállapítani, hogy ez a (a) városnegyedek között zajló szegregáció, (b) a szociálgazdasági pozíció (oktatás, munka) és (c) a bevándorlás alakulásának függvénye. Ha ezt a három tényezőt alaposabban szemügyre vesszük, nincs sok okunk az optimizmusra. Amszterdamban már ma is nagyon sok olyan városrész van, ahol magas a bevándorlók aránya, és nemigen hihetjük azt, hogy ez a tendencia nem folytatódik. Hollandia egészére vonatkozóan nemrég azt állapították meg, hogy a kisebbségek baráti köre az elmúlt tíz évben egyre inkább saját csoportjuk tagjaiból állt. Úgy tűnik, hogy ennek a növekvő szegregáció a legfontosabb oka. Habár Amszterdamra vonatkozóan nem állnak rendelkezésre összehasonlításra alkalmas adatok, nincs okunk feltételezni, hogy ebben a városban ez másként volna. Sőt, épp a holland nagyvárosokban nő a gyűjtőnegyedek száma. Ez azzal a következménnyel jár, hogy, amint azt már megállapítottuk, csökken a hollandokkal való érintkezés intenzitása.

Ráadásul a származási országokból érkező bevándorlás is veszélyezteti e csoportok integrációját. A házasság céljából érkező bevándorlók (főként a törököknél és a marokkóiaknál) és más jövevények (különösen az Antillákról érkezők) elsősorban saját köreikben mozognak, és ezzel gátolják a csoport egészének integrációját. Az az alacsony szintű integráció, mely ezt az "új" első generációt jellemzi, káros hatással van a gyerekeik integrációjára is (gondoljunk csak a holland nyelv elsajátítására).

Nemigen lehet megjósolni, hogyan alakul az elkövetkező években a kisebbségek szociálgazdasági helyzete, de nemigen lehetünk túlzottan optimisták. A munkaerőpiacon tapasztalt pozíciójavulás elsősorban a kedvező konjunktúrának tudható be. Valószínű, hogy a kisebbségek komoly nehézségekkel találják magukat szembe, mihelyst a gazdaság alacsonyabb fokozatba kapcsol. Arra kell számítani, hogy ennek hatására (még) jellemzőbb lesz a saját csoport felé fordulás. Az oktatásban a kisebbségek lassan elkönyvelhetnek bizonyos eredményeket. De még mindig komoly probléma, hogy magas az iskolaelhagyók száma, tehát sokan távoznak diploma nélkül, és ezek az emberek szinte esélytelenül lépnek be a munkaerő piacra.

Ez az integrációra leselkedő három "veszély" csak súlyosbodhat, ha folytatódik a trend, és egyre fagyosabb lesz a kisebbségeket körülvevő általános társadalmi légkör. Ha a kisebbségek Amszterdamban, illetve Hollandiában úgy érzik, hogy nem szívesen látják őket - ahogy 2001. szeptember 11. után voltak ilyen jelek és egy Irak elleni háború is teremthet hasonló légkört - könnyen elképzelhető, hogy befelé fordulnak. Ha minden lámpa pirosra vált, a vallás és a saját csoporthoz tartozás a csoportalakítás és az identitás szempontjából még egyértelműbb kristályosodási pontként szolgálhat. Akkor pedig messzire kerülünk a hőn áhított és az asszimilációs elméletek által megjövendölt társadalomtól.

 

Irodalom

Amszterdami Kutatási és Statisztikai Hivatal (Amsterdamse Bureau voor Onderzoek en Statistiek, Itt rövidítve:

ABOS) (1995) Jaarboek Amsterdam in cijfers 1995. Gemeente Amsterdam, ABOS 1995.

ABOS (2001) Amsterdam in cijfers 2001. Gemeente Amsterdam, ABOS 2001.

ABOS (2002a) Demografische ontwikkelingen 2001: inwonertal neemt nauwelijks toe. Fact sheet nr. 6. Gemeente Amsterdam, 2002.

ABOS (2002b) Doorstroming of verstopping? Dynamiek in de Amsterdamse bevolking en woningmarkt. Gemeente Amsterdam, 2002.

Bolt és van Kempen (2000) G. Bolt en R. van Kempen: Concentratie en segregatie in Nederlandse steden In: R. van Kempen és mások (szerk.) Segregatie en concentratie in Nederlandse steden: mogelijke effecten en mogelijk beleid. Assen: Van Gorcum, 2000.

Burgers en Engbersen (1999) J. Burgers en G. Engbersen: De ongekende stad I. Illegale vreemdelingen in Rotterdam Boom, Amszterdam, 1999.

Child (1943) I. L. Child: Italian or American? The second generation in conflict. New Haven: Yale University Press, 1943.

Dagevos en Veenman (1996) J. Dagevos en J. Veenman: Sociale netwerken en hun functionaliteit. In: J. Veenman (szerk.) Keren de kansen? De tweede-generatie allochtonen in Nederland. Assen: Van Gorcum, 1996.

Dagevos (2001a) J. Dagevos: Perspectief op integratie. Over de sociaalculturele en structurele integratie van etnische minderheden in Nederland. Hága, WRR, 2001.

Dagevos (2001b) J. Dagevos: Allochtone ouderen. De leefsituatie van allochtone ouderen in Nederland: stand van zaken, ontwikkelingen en informatielacunes. Hága: SCP, 2001.

Dagevos (2001c) J. Dagevos: Rapportage minderheden 2001. Deel 2: Meer werk. Hága: SCP, 2001.

Dagevos (2002) J. Dagevos: Sociale afstand tussen etnische minderheden en autochtonen: stand van zaken, ontwikkelingen en analyse. In: J. de Hart (szerk.), F. Knol, C. Maas-de Waal en Th. Roes, Zekere banden. Sociale cohesie, leefbaarheid en veiligheid. Hága: SCP, 2002.

Dunnewijk (2001) B. Dunnewijk: Immigratie geen structurele oplossing voor arbeidsmarkt. Economisch-Statistische Berichten, 25-5-2001.

Eekert en Gelderloos (1990) P. van Eekert en E. Gelderloos: Vroeger was de wereld groter. Reacties op lang durige werkloosheid bij Turken, Marokkanen en Surina mers. Utrecht: Jan van Ar kel, 1990.

Feijter, de (1999) H. de Feijter: Huishoudens en woonlocatie van de tweede generatie allochtonen in Amsterdam in de jaren negentig. DGVH/NETHUR Partnership 8. Amszterdam, 1999.

Granovetter (1973) M. S. Granovetter: The strength of weak ties. In: American Journal of Sociology 78 (1973) (1360-1380).

Granovetter (1974) M.S. Granovetter. Getting a job. A study of contacts and careers. Cambridge: Harvard University Press, 1974. 42

Kempen, Van (2002) R. van Kempen: Migration, segregation and housing in Western European cities. Paper voor het Eurex-seminar. Utrecht: Urban Research Centre Utrecht, 2002.

Musterd en Van Kempen (2000) S. Musterd en R. van Kempen. The Spatial Dimensions of Urban Social Exclusion and Integration: A European Comparison. URBEX, No. 8. Amszterdam, Tarketed Socio-Economic Research (TSER), 2000.

Musterd en Ostendorf (2000) S. Musterd en W. Ostendorf: Segregatie concentratie en beleid. In: Segregatie en concentratie in Nederlandse steden: mogelijke effecten en mogelijk beleid (szerk. R. van Kempen e.a.). Assen: Van Gorcum, 2000.

Odé (1996) A. Odé: Migrant Workers in the Dutch Labour Market Today. Thesis Publishers. Amszterdam, 1996. Odé (2002)

A. Odé: Ethnic-cultural and socio-economic integration in the Netherlands. A comparative study of Mediterranean and Caribbean minority groups. Assen: Van Gorcum, 2002.

Odé en Brink (2002) A. Odé en M. Brink: Verscheidenheid in integratie. Evaluatie van de Wet Inburgering Nieuwkomers. In: Migrantenrecht, 5/02 (154-158).

Park (1928) R.E. Park: Human migration and the marginal man. In: American Journal of Sociology 33 (1928) (81-117).

Penninx (1988) R. Penninx. Minderheidsvorming en emancipatie. Balans van kennisverwerving ten aanzien van im migranten en woonwagenbewoners 1967-1987. Alphen aan den Rijn/ Brussel: Samson, 1988.

Portes en Zhou (1992) A. Portes en M. Zhou: Gaining the upper hand. Economic mobility among immigrant and domestic minorities. In: Ethnic and racial studies 15 (1992) (491-522).

Rettab (1995) B. Rettab: The economic performance of the immigrant workforce. A case study of Moroccans in the Netherlands. Rotterdam, 1995 (doktori értekezés).

Stonequist (1937) E.V. Stonequist: The marginal man. New York: Charles Scribner's Sons, 1937.

Tesser et al. (1995). P. T. M. Tesser, C.S. van Praag, F. A. van Dugteren, L. J. Herweijer en H.C van der Wouden: Rapportage minderheden 1995. Concentratie en segregatie. Rijswijk/Hága: SCP/VUGA, 1995.

Tesser et al. (1999) P. T. M. Tesser, J. G. F. Merens, C.S. van Praag (m.m.v. J. Iedema): Rapportage minderheden 1999. Positie in het onderwijs en op de arbeidsmarkt. Hága: SCP/Elsevier, 1999.

Tesser en Iedema (2001) P. T. M. Tesser en J. Iedema: Rapportage minderheden 2001. Deel 1: vorderingen op school. Hága: SCP, 2001.

Tesser en Dagevos (2002) P. Tesser en J. Dagevos: Voorbij de etnische onderklasse? De integratie van etnische minderheden in het onderwijs en op de arbeidsmarkt. In: F. Becker, W. van Hennekeler, M. Sie Dhian Ho en B. Tromp (szerk.). Transnationaal Nederland. Immigratie en integratie. Amszterdam: De Arbeiderspers/Wiardi Beckman Stichting, 2002.

Uunk (2002) W. Uunk: Concentratie en achterstand. Over de samenhang tussen etnische concentratie en de sociaal-economische positie onder allochtonen en autochtonen. Assen: Koninklijke Van Gorcum, 2002.

Uunk en Dominguez Martinez (2002) W. Uunk en S. Dominguez Martinez: Wijken in beweging. Migratie in en uit concentratiewijken. Assen: Koninklijke Van Gorcum, 2002.

Veenman (1995) J. Veenman: Onbekend maakt onbemind. Over selectie van alloch tonen op de arbeidsmarkt. Assen: Van Gorcum, 1995.

White (2002) P. White: The social geography of immigrants in European cities: the geography of arrival. In: The New Geography of European Migrations (szerk. R. King). Belhaven Press: London (45-66).

Willemsen (2002) G. Willemsen: De Bijlmer, een getto? In: Rooilijn, nr. 6, juni 2002 (298-302).

Wissen, van en de Beer (2000) L. van Wissen en J. de Beer: Internationale migratie in Nederland: trends, achtergronden, motieven en vooruitzichten. In: Bevolkingsvraagstukken in Nederland anno 2000. NiDi, Hága, 2000. Willemsen. De Bijlmer, een getto? In: Rooilijn, nr. 6, 2002. június (298-302).

[1] A tanulmány 2003-ban íródott.

[2] A görög eredetű "allochtoon" szó szerint "más országból valót", míg az "autochtoon" "őshonost" jelent. Az eredetileg a növénytanban használt két kifejezés az elmúlt évtizedekben, a bevándorlók tömeges megjelenésének hatására honosodott meg (a fordító megjegyzése).

[3] Amszterdamban a török és a marokkói közösségben a saját csoporton belül házasodó férfiak és nők aránya 95 százalék felett van. A suriname-iaknál ez az arány körülbelül 75 százalék, míg az antillaiaknál a 40 százalékot sem éri el.

[4] Musterd és Kempen (2000) néhány városra vonatkozóan a következő arányokat találta: Berlin (18 százalék nem-német), Hamburg (16 százalék nem-német), Antwerpen (13 százalék külföldi), Brüsszel (29 százalék külföldi), Milánó (7 százalék külföldi), Birmingham (20 százalék színesbőrű). A szerzők azonban hozzáteszik, hogy az összehasonlításkor óvatosságra van szükség, mert a nevezett városok között mind a térbeli egység, mind az "etnikum" meghatározása tekintetében jelentős különbségek mutatkoznak.

[5] A "Társadalmi helyzet és szolgáltatásokból való részesedés" című felmérést a törökökre, a marokkóiakra, a suriname-iakra és az antillaiakra vonatkozóan a Belügyminisztérium megbízásából a Társadalomtudományi és Gazdasági Kutató Intézet (ISEO) illetve a Szociális és Kulturális Tervhivatal (SCP) végzi. Legutóbb 1998-ban tettek közzé adatokat. Jelenleg tehát az itt közöltek tekinthetők a legfrissebb adatoknak. A felmérés 13 településre terjed ki. Amszterdamban 611 törököt, 769 marokkóit, 860 suriname-it és 283 antillait kérdeztek ki (valamennyien 16 évnél idősebb személyek voltak).

[6] Itt most csak a szabad időben ápolt kapcsolatokat vizsgáljuk. Érdekes volna tudni, hogyan néz ki a munkahelyi érintkezés, de ezzel kapcsolatban nem áll rendelkezésünkre elegendő amszterdami adat. Országos adatok viszont igen, és azokból kiderül, hogy az antillaiak a munkahelyükön többnyire hollandokkal érintkeznek. A suriname-iak esetében ennek aránya 60, míg a törökök és marokkóiak esetében körülbelül 50 százalék.

[7] A hollandokkal való érintkezés és az abban bekövetkezett változások tekintetében az amszterdami törökök és marokkóiak egyértelműen különböznek az ország egészében megfigyelhető tendenciától (Dagevos, 2001a, Dagevos, 2002). Országos viszonylatban főként az első és második marokkói nemzedék között mutatkoznak komoly különbségek. A második nemzedék intenzívebben érintkezik a hollandokkal, mint a második generációs törökök. Az országos számok egy erősen bezárkózó török közösséget mutatnak, míg a marokkói csoporton belül a hollandokkal való érintkezés tekintetében kifejezetten nagyok a különbségek. Amszterdamban viszont épp fordított a kép.

[8] Köztes generáción azokat értjük, akik hatodik és tizennyolcadik életévük között, családegyesítés keretében érkeztek Hollandiába.