A lila kísérleti terep[1]
________________
HERMAN DE LIAGRE BÖHL

 

Még jóval azelőtt, hogy Hollandiában létrejött volna a modern gondoskodó állam, települési szinten megkezdődött egy a lakosság számára elfogadható életminőséget biztosító, átfogó szolgáltatórendszer kiépítése. Liberális városvezetők már a tizenkilencedik század hatvanas éveiben hozzáláttak a modern gondoskodó település megteremtéséhez. A huszadik század húszas éveiben a szocialisták vették át tőlük a stafétabotot és tettek egy újabb hatalmas lépést előre. Ebben a folyamatban Amszterdam teremtette a mintát. Hosszan tartó haladó-liberális indulást követően a főváros az első világháború után azonnal a modern településpolitika "vörös kísérleti terepe" lett.

Bár az amszterdami városvezetésben a szocialisták soha nem rendelkeztek többséggel, az általános választójog bevezetése óta mindig ők alkották a legnagyobb frakciót. A két világháború között a szociáldemokrata SDAP a lehetséges 45 mandátumból átlagosan tizenötöt szerzett meg és ezzel ő volt az egyetlen nagy párt. A második helyen a Római-Katolikus Állampárt állt lényegesen kevesebb, többnyire hét-nyolc mandátummal. Mindenekelőtt a húszas években Amszterdam irányítását a szocialisták határozták meg. A városi tanácsnoki testületben[2] az SDAP három, a katolikusok egy hellyel rendelkeztek, míg a maradék két helyért - változó eredménnyel - a protestánsok és a liberálisok csatáztak egymással.

Amszterdam egy sor szocialista jellegű kísérlet gyakorló terepe volt. Olyan országosan ismert vezetők próbálták állami irányítás alá vonni a társadalmi élet mennél nagyobb szeletét, mint F. M. Wibaut (1859-1936) és S. R. de Miranda (1875-1942). A tevékenységükről szóló beszámolók gyakran szerepeltek a lapok címoldalain. A szociáldemokrata párton belül a településpolitika irányát mindig az amszterdamiak szabták meg, és az ún. Randstadban[3] fekvő nagyvárosokban is többnyire Amszterdam volt a minta.

Az SDAP ideológiai elvek mentén politizált, és települési ügyekben is ekként viselkedett. Az volt a célja, és ezt el is érte, hogy Amszterdamot az országban elsőként elvi politikai program alapján irányítsák. Az első világháború után hagyománnyá tette, hogy amikor a pártok egyeztettek a városvezetés összetételéről, megvitattak és elfogadtak egy a következő kormányzási időszakban megvalósítandó sürgősségi programot. Az erről folytatott tárgyalásokon a szocialisták számára az SDAP 1919-es országos kongresszusán elfogadott Településpolitikai program volt az irányadó.

A program nagy részét Wibaut írta, aki a kérdéseket kifejezetten gyakorlatiasan közelítette meg. Irreális lett volna azt várni, hogy a szocialisták a programot bármely településen egyik napról a másik napra meg tudják valósítani. Tudatában voltak annak - és számukra az Oroszországban akkor indult szovjet kísérlet is ezt bizonyította -, hogy a szocializmus csak országos szinten valósulhat meg. A célkitűzés teljes megvalósításáig a szocialisták arra törekedtek, hogy felszámolják a munkásosztályt sújtó nyomort és hátrányos megkülönböztetést. De a program készítői nem érték be a szegénység ellen és az iskolázottsági szint emelése érdekében folytatott küzdelemmel. Bár a szocialista társadalmat nem lehetett azon nyomban megvalósítani, a települések irányításában tevékenykedő SDAP képviselőknek arra kellett törekedniük, hogy e célt belátható közelségbe hozzák. A célhoz a településeken át vezetett az út:

"A szociáldemokrata településpolitika célja, hogy a településszervezet váljon alkalmassá a lakosok szükségleteit kielégítő intézmények felállítására és működtetésére, és mindez lehetőleg a felhasználók legnagyobb elégedettségére és gazdasági helyzetük figyelembevételével történjék. Amikor a szociáldemokrata településpolitika ezen az úton halad, a szocialista gondolat szolgálatában áll; tudatosítja, hogy szükségszerű a szocialista kormányzás; megteremti és fejleszti azokat a szerveket, amelyek elengedhetetlenek az általános szükségletek közösségi kielégítéséhez."

A szocialista településpolitikának az volt a legjellegzetesebb sajátossága, hogy a vállalatok mennél szélesebb körű és mennél szisztematikusabb birtokbavételére törekedett. Azt hirdette, hogy míg a kapitalizmus káoszt, profithajszát és pazarlást teremt, a városi tulajdonban lévő vállalatok képesek bármely szükséglet közösségi kielégítésére. Amikor a magánvállalkozásokon alapuló termelés erre képtelen, mert túltermelést gerjeszt, monopolizálja az árakat vagy könyörtelenül kizsákmányolja a munkaerőt, a település vezetésének kisajátítás és tulajdonátvétel útján be kell avatkoznia. A szocialista áttörés ily módon érhető el. Azt hirdette, hogy a városi tulajdonba vett vállalatokat mintaintézményekké kell átalakítani. Kiváló termékeket kell előállítaniuk és ezeket a bekerülési költség alatt kell értékesíteniük. A városi tulajdonba vett üzemeknek a munkafeltételek, a felszereltség és az üzemirányítás tekintetében is mintául kell szolgálniuk. Egy 1926-ban megjelent brosúrában De Miranda a városi feladatok bővítése mellett szállt síkra. Sürgette, hogy a település a társadalmi igazságosságot megfogalmazó haladó liberális célok megvalósítása mellett a jövőben fordítson legalább annyi figyelmet a gazdasági feladatokra is. De Miranda úgy vélte, hogy a településnek egyrészt a piaci mechanizmusok befolyásolása, másrészt a települési tulajdonban lévő vállalatok révén szabályozó szerepet kell vállalnia a gazdasági életben.

Az első világháború után Amszterdam egy ideig valóban kísérletezett mintavállalatokkal. Látványos volt például a városi élelmiszerpolitika, amelyet a tanácsnokként tevékenykedő De Miranda kezdeményezett. A hús, a hal és más élelmiszerszükségletek elosztása városi monopóliumokon vagy a magánkereskedelmet árcsökkentésre kényszerítő városi boltokon keresztül történt. 1920-ban felállításra került az Élelmiszerellátást biztosító Központi Szolgálat. Feladatai közé tartozott az élelmiszerpolitika, a piactartás, a vágóhíd, a marhavásár és a halellátás. Ez a szolgálat felelt az élelmiszerek nagybani adás-vételéért, árszabályozást végzett és igyekezett ösztönözni bizonyos termékek fogyasztását. A szolgálat beindításával De Miranda szerette volna szocializálni az egész elosztási rendszert. A képviselőtestület tagjai előtt erről a következőket mondta: "Ahogy el kellett tűnnie a nemességnek, úgy kell majd eltűnnie a középosztálynak is, és ha a közérdek úgy kívánja, ezt senki és semmi sem akadályozhatja meg [...]".

Emellett a tanácsnoki testület feltűnően aktív lakásépítési és lakásügyi politikát folytatott. Felügyelete mellett viszonylag rövid időn belül sikerült megoldani a lakáshiánnyal kapcsolatos legégetőbb problémákat. Tíz éven át, 1922 és 1932 között a városban olyan élénk építő tevékenység folyt, amely mind mennyiség - évente öt- és nyolcezer között volt a felépített lakások száma -, mind minőség tekintetében tiszteletet ébresztett. A legnagyobb növekedés az 1921 és 1926 közötti időszakra esett. Akkoriban összesen 39 ezer lakás épült. Ez egy Utrecht méretű város lakosságának felel meg, illetve olyan, mintha évente felépítettek volna egy Zwolle nagyságú települést. A munkásnépesség részére olyan családi lakások épültek, amelyekben volt külön nappali, hálószoba és konyha. Az így született új lakónegyedek akkorák voltak, mint egy-egy közepes méretű település.

Az e téren elért sikerek képezték éveken át a szociáldemokrata propaganda gerincét. Wibaut és De Miranda úgy beszélt a fővárosról, mint amely a szocialista elvekre épülő "modern építőművészet Mekkája". A hasonlat túlzott, mert 1922 és 1932 között a lakások átlag 68 százaléka még mindig magánerőből épült, míg a lakásépítő egyesületek és a város részesedése csak 17, illetve 15 százalék volt. De az amszterdami SDAP-nak mégis igaza volt, amikor ezt a politikát úgy állította be mint ami a szocializmus felé vezető első lépés. A lakbérek és a lakás használatának és rendeltetésének szigorú szabályozása a társadalom érdekeire hivatkozva korlátozta a magántulajdont. E politika szociális jellegét bizonyítja az az elv is - ennek az első világháború alatt Wibaut szerzett érvényt -, hogy a városi tulajdonban lévő lakásokat bekerülési költség alatt adták bérbe.

A város a szolgáltatások és a vállalatok területén is haladóbb személyzeti politikát folytatott, mint az állam. Lényeges újítás volt például az, amikor a főváros meghonosította a beleszólási jog intézményét. Wibaut 1916-ban Szervezett Tanácskozás (GO) néven létrehozta azt a tanácskozó testületet, melyben a városi alkalmazásban álló hivatalnokok szakszervezetei és a felelős tanácsnokok tárgyaltak egymással. Az itt hozott döntések nagyon fontosak voltak. Ha a tanácsnokok valamely kérdésben egyezségre jutottak az alkalmazottak képviselőivel, akkor azt a képviselőtestület csak egészben fogadhatta vagy utasíthatta el.

A szocialisták az irányított gazdaság hívei voltak. Úgy vélték, hogy állami befektetésekkel igen magas szintre lehet és kell emelni a keresletet bizonyos áruk és szolgáltatások iránt. A húszas években Wibaut, az amszterdami pénzügyek irányítója látványos példákkal illusztrálta ezt a fajta ösztönző politikát. Irányítása alatt a város - az amszterdami bankárok nem kis bosszúságára - külföldi pénzpiacokon vett fel nagy, hosszú lejáratú kölcsönöket. A kor vezető politikusa, Hendrik Colijn, aki ebben az időszakban pénzügyminiszterként tevékenykedett, meg is rótta ezért Wibautot. Kijelentette, hogy hosszú lejáratú városi kölcsönök csak olyan célokra vehetők fel, amelyek garantáltan kitermelik a kamatot, illetve a kölcsön visszafizetéshez szükséges hasznot. Wibaut ezzel vitába szállt és kijelentette, hogy a hosszú lejáratú városi kölcsönökkel szemben egyetlen feltétel támasztható, "elismert hasznot kell hajtsanak a közösségnek".

 

A szocialista várospolitika határai

A harmincas években, amikor bekövetkezett a gazdasági depresszió, a városi vállalatirányítással kapcsolatos kísérletek egytől-egyig megfeneklettek. A tartós munkanélküliség időszakában kiapadtak a szociális reformok végrehajtásához szükséges pénzügyi források. A Colijn-kormány alkalmazkodási és takarékossági politikája csak tovább súlyosbította a helyzetet. A kormány gyakran elvonta, amit az önkormányzatok kényszerből megtakarítottak, hogy legyen mivel betömködnie a minisztériumokban támadt réseket.

1929-ben, a válság kirobbanásának évében a pénzügyi kapcsolatokra vonatkozóan olyan új törvényt fogadtak el, amely drasztikusan csökkentette a helyi önkormányzatok döntéshozatali játékterét. Korábban a településeknek költségvetésük körülbelül hetven százalékára kellett helyi fedezetet találniuk. A gyakorlatban erre a pénzre főként a jövedelemadó révén tettek szert. Az új törvény azonban kimondta, hogy ez a bevételi forrás megszűnik és azt egy egységes állami jövedelemadón alapuló országos Települési Alap váltja fel. Ebből az alapból a települések egyrészt az egy lakosra jutó átlagos terhek - az oktatás, a szegénygondozás és a rendőrség kiadásai -, másrészt az egy lakosra jutó átlagos jövedelem alapján részesültek. Ezzel kivették a települések kezéből a legfontosabb eszközt ahhoz, hogy önálló politikát folytathassanak, és a városi irányító testületek a gyámkodásra mindig hajlamos miniszterek és a minisztériumi tisztviselők szinte tehetetlen áldozataivá váltak. Ebben a helyzetben az amszterdami szociáldemokrácia befelé fordult, megosztott és erőtlen lett. Miközben az állam megnyirbálta az olyan mintának szánt projekteket, mint a lakásügy és a lakásépítés, a városnak kellett felelnie a fentről rákényszerített megtakarítások végrehajtásáért. Különösen sokkoló hatása volt annak a nyomásnak, amely Hágából nehezedett a városvezetésre, és amely arra kényszerítette, hogy csökkentse a városi alkalmazottak bérét. A szocialista tanácsnokokban megvolt erre a hajlandóság, hisz látták, hogy a versenyszférában is csökkentek a bérek, de az SDAP helyi szervezetei hallani sem akartak erről. Amikor 1933-ban a szocialista tanácsnokok ily módon két tűz közé kerültek, lemondtak tisztségükről.

A rákövetkező két évben a szociáldemokraták nem képviseltették magukat a közvetlen városirányításban. A felekezetiek és liberálisok alkotta tanácsnoki testület ebben az időszakban úgy vélte, hogy összesen 35 millió guldent lehet megtakarítani a szokásos kiadásokból. Alaposan megkurtították például az állam által szubvencionált munkanélküli segélyt. Amikor 1935-ben a szociáldemokraták három tanácsnokkal visszatértek a testületbe, azt tapasztalták, hogy a városvezetés jóval visszafogottabb lett. Megszüntetett szinte minden városi támogatást. Az Amszterdam által foglalkoztatott alkalmazottak bére 1932 januárja óta mintegy 20-30 százalékkal csökkent, és immár kevesebbet kerestek, mint az állami alkalmazottak és más településeken dolgozó kollégáik. Ráadásul néhány ezer fővel csökkent is a számuk.

Az ismét SDAP többségű testület 1935 után több kísérletet is tett arra, hogy közmunkák révén munkaalkalmakat teremtsen. Ezek azonban nem sok sikerrel jártak, mert a kormány ehhez nem nyújtott kellő támogatást. Ráadásul ezekben az években többször is megtörtént, hogy a kormány nem hagyta jóvá a város költségvetését. Egyidőben még az a veszély is fennállt, hogy a városvezetést kormánymegbízott gyámsága alá helyezik. A harmincas években tehát igazán önálló városi politikáról aligha beszélhetünk, annak szociáldemokrata változatáról pedig végképp nem.

A fentiekből kiderül, hogy helyi szinten milyen kevés játéktér maradt kollektivista kísérletekre. Az efféle próbálkozásokhoz még törvényi keret sem létezett. Az országos törvényhozás és a településekről szóló törvény egyáltalán nem támogatta a szocialisták szorgalmazta társadalmi átalakításokat. A települési szinten zajló szocialista kísérleteket a kormány minden további nélkül meg tudta hiúsítani. A szociáldemokraták tisztában voltak ezzel. Tudták, hogy a városirányításban végzett munkának megvannak a maga korlátai. Ez nemcsak azt jelentette, hogy soha nem tudtak kilépni a település szabta kereteket közül, de azt is, hogy másképp gondolkodó tanácsnok társaikhoz is mindig alkalmazkodniuk kellett.

Mivel a városok a kormánynál jóval szűkebb politikai játéktérrel rendelkeztek, a szocialista várospolitikusok azt az álláspontot képviselték, hogy a szocializmusért folytatott elvi harc tovább tart majd, és azt inkább az országos politika színterén kell megvívni. Az 1919-es SDAP kongresszuson Wibaut részletesen kifejtette az ott elfogadott Településprogram alapelveit. A szocialista településpolitika célját ez így határozta meg: "A települést alkalmasabbá kell tenni a lakossági szükségletek kielégítését biztosító intézmények megteremtésére és működtetésére." De tudatában kell lenni annak, hogy eredendően "szocialista településpolitikát" csak olyan társadalomban lehet folytatni, amelyben ténylegesen is szocializmus van. 1936-ban írott visszaemlékezéseiben Wibaut mindezt még egyértelműbben fogalmazza meg:

"Az itt leírtakból nehogy azt a következtetést vonja le az olvasó, hogy az amszterdami tanácsnoki testületben, amikor bekerültem, gyakori téma volt a konstruktív szocializmus. Emlékezetem szerint egyetlenegyszer sem került szóba. De, ahogy azt a településpolitikával kapcsolatban már kifejtettem, a demokratikus településpolitikában vannak olyan csírák, amelyekből kialakulhat a települést alkotó emberekről való kollektív gondoskodás gyakorlata. Azt mondom, kialakulhat, és nem azt, hogy feltétlenül ki is alakul. A lehetőség megléte és sorsa a városvezetés összetételének függvénye. Ezt az összetételt pedig a település politikai, gazdasági szerkezete, illetve azok a változások határozzák meg, amelyeken ez a gazdasági szerkezet az idők során keresztülmegy."

A vörös eszméket elsősorban a párt tagságának szánták, míg a gyakorlatban a szocialista várospolitika nem sokban különbözött a többi reformgondolkodású fővárosi párt elképzeléseitől. Különösen jól illusztrálja ezt a városi tulajdonban lévő vállalatok működtetése, amely a szocialista Településprogram egyik alappillérének számított. A szocializmushoz vezető kis lépések dogmája azt hirdette, hogy a városi tulajdonban lévő vállalatoknak úgy kell kiváló minőségű árut biztosítaniuk, hogy közben az ár maradjon a bekerülési költség környékén, és a vállalatok termelte nyereség kizárólag a vállalatnak vagy a vevőknek hajtson hasznot. A dogma kimondta, hogy a település az árba legfeljebb csak módjával érvényesítheti az adminisztrációs költségeket. A szükségtelenül magas árszabás révén keletkezett hasznot a dogma rejtett, közvetett adóztatásnak tekintette és elvetette, mert az leginkább a legrászorultabbakat sújtotta.

De tanácsnokként Wibaut nemigen követte ezeket az eszméket. A húszas években a pénzügyekért és a városi vállalatokért felelt. Ha nem akarta csődbe juttatni a várost, lazábban kellett kezelnie azt az elvet, hogy a városi vállalatok bekerülési költségen biztosítsák szolgáltatásaikat. Irányítása alatt a városi monopóliumok nagy nyereségekre tettek szert. A gáz, a villany, a víz, a villamos és a telefon 1925 és 1935 között 3 884 000 gulden helyett 11 000 000 gulden nyereséget hozott, ami majdnem 300 százalékos növekedést jelent. A tanácsnoknak sok pénzre volt szüksége ahhoz, hogy meg tudja valósítani a költséges lakásépítési programot, és a többi terület, így az oktatás, a szegénygondozás és az egészségügy is rengeteg pénzt emésztett fel. Ezt a városi monopóliumokból teremtette elő. Amikor e megoldás mellett érvelt, tökéletesen igaza volt. Úgy vélte, hogy a vállalati haszon jogos és védhető, ha közvetve, például szociális juttatások formájában a polgárok javát szolgálja.

Ugyanezt látjuk a városi vállalatok személyzeti politikájával kapcsolatban is. A szocialista tanácsnokok 1916-ban elérték, hogy az állami és önkormányzati hatóságokkal a munkafeltételekről folytatott tárgyalásokon a szakszervezetek azonos jogú partnerként vehessenek részt. De munkaadóként ugyanezek a szocialista tanácsnokok nem tartották magukat a megállapodáshoz. Hogy garantálni tudják a városi monopóliumok hasznát, a szakszervezeti törekvésekkel homlokegyenest ellenkező bérpolitikát folytattak. Szembefordultak a szakszervezetek által szorgalmazott nivelláló törekvésekkel, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a magasabb és az alacsonyabb rangú alkalmazottak eltérő bérezésben részesüljenek. Elvetették azt az elvet, hogy a bérek területén a település legyen egyfajta minta, és a hagyományos vállalati szférában bevett bérszabályozást követték.

Felvetődik a kérdés, hogy a húszas években folytatott lakáspolitika mennyiben felelt meg a szocialista politika hirdette eszméknek. Az amszterdami szociáldemokraták egy pillanatra sem kételkedtek abban, hogy ez a politika teremti meg a munkásosztály felemelésének legfontosabb feltételét. Igen ám, de a város aktívabb szerepvállalásából elsősorban a szervezett szakmunkások profitáltak, hisz az új szociális bérlakásokat csak a tehetősebb munkásrétegek tudták megfizetni. A legszegényebbek részére, akik nemigen követték az elfogadott normát, külön negyedeket építettek és nevelési stratégiákat dolgoztak ki. Az itt zajló nevelés azt a célt szolgálta, hogy ezekből az emberekből "rendezett családokat, rendszeresen fizető ügyfeleket és nyugodt, békés lakókat csináljanak".

A világháború után az SDAP vezetői már nem olyan társadalomért harcoltak, amelyben a proletáriátus érdekei minden mást háttérbe szorítanak. Immár egy ennél tágabb eszményben gondolkodtak. Azt szerették volna, ha a létbiztonság és egy viszonylagos életszínvonal mindenki számára elérhetővé válik. Így, a többi reformgondolkodású párttal karöltve, azt a célt tűzték maguk elé, hogy a városban a lakhatás, az oktatás és az egészségügy területén bizonyos szolgáltatások váljanak mindenki számára hozzáférhetővé.

 

A liberális áttörés: modern várospolitika

A húszas években megvalósult "vörös kísérleti terep" egy már több mint félévszázada zajló irány(ítás)váltás folytatása volt. A kezdetek a tizenkilencedik század második felére tehetők, amikor az amszterdami liberálisok először álltak elő városirányítási reformjavaslatokkal. Kialakult közhely, hogy a tizenkilencedik századi liberális politika csak és kizárólag a vállalkozás szabadságára, a szabad versengésre és az állami szektor mennél drasztikusabb visszaszorítására irányult. Ez így nem igaz, hisz Amszterdamban az addigi rendkívül visszafogott várospolitika akkor kezdett aktivizálódni, amikor az amszterdami liberálisok bekerültek a városvezetésbe.

Ekkor kezdődött az a változás, hogy a tanácsnoki testület addigi kifejezetten arisztokratikus, konzervatív politikáját egy liberális megközelítés váltotta fel. A liberálisok a vállalkozni és modernizálni akaró fővárosi polgárságot képviselték. Megszerezték a korábbi elit, egy érdekeibe és értékeibe belemerevedett zárt patríciuskör pozícióit. E patríciusok jó része a Köztársaság[4] korabeli vezető rétege, az ún. régensek leszármazottja volt. Az 1860 előtti városvezetést leginkább egy bevehetetlen erődítményhez hasonlíthatnánk. Akkoriban a közérdeket az uralkodó elit a saját érdekeivel azonosította. A városirányító apparátus egészen alacsony létszámmal dolgozott, és tevékenysége a minimumra korlátozódott. Elvben a városvezetés csak kivételes esetekben avatkozott be társadalmi folyamatokba, lényegében csak akkor, ha azok veszélyeztették a közrendet. A városirányítás tulajdonképp egyetlen célra összpontosította figyelmét, ez pedig a "társadalmi nyugalom megőrzése" volt.

1860 előtt még egy akkora településen is, mint Amszterdam, alig akadt olyan munka, amit ne lehetett volna részmunkaidőben elvégezni. A franciák távozása után jórészt leállt a törvényhozói munka, a szociális gondoskodás és a közmunkák területén pedig maradt minden a régiben. Az anyagi természetű szolgáltatásokat jórészt meghagyták a kisvállalkozóknak. Itt nemcsak olyan egyszeri munkákra kell gondolni, mint a csatorna- vagy kikötőlétesítés, de az olyan rendszeresen végzendő munkákra is, mint amilyen egy sétány virágokkal való beültetése és gondozása. Vállalkozásba adták az olyan állandó jellegű munkákat is, mint az utcák takarítása.

Mivel a feladatokat meghagyták a kisvállalkozóknak, a városirányításhoz nem kellett túl sok pénz és alkalmazott. Az 1860 előtti városvezetés elsősorban a városi tulajdon megóvására összpontosította figyelmét, és nemigen foglalkozott annak bővítésével és modernizálásával. Nagyon ügyelt arra, hogy ne keletkezzék adósság, így a városi költségvetés többnyire pozitív szaldóval zárt.

Nem sokkal 1860 után egy új, liberális gondolkodású, vezető elit lépett színre. Bázisát főként bankárok, kereskedők - nem egy közülük korábban Holland-Indiában szerezte a vagyonát -, illetve szabadfoglalkozásúak, például ügyvédek és jegyzők alkották. Ez a réteg kihasználta azt az új jólétet, mely a fővárosban azokban az években támadt. Az olyan nagy változások, mint Németország ipari hatalomként való felemelkedése vagy az északi-tengeri csatorna megnyitása, ismét a legfontosabb kikötők sorába emelték a várost. Nagy lökést adott a magánkereskedelemnek a Holland-Indiában 1870 után bevezetett új, liberálisabb gazdaságpolitika. Amszterdam lett a teával, dohánnyal, cukorral és egyéb gyarmatáruval kereskedő vállalkozások egyik legnagyobb piaca és székhelye. A kisvállalkozásokat idővel a nagyvállalkozások váltották fel. A kereskedelem, a hajózás és a robbanásszerűen fejlődő ipar fokozatosan néhány nagy társaság kezében összpontosult.

Mivel tömegével keletkeztek új munkalehetőségek, rohamosan nőtt a város lakosainak száma. Vidékről megállás nélkül áramlott a tömeg Amszterdamba. 1860 és 1890 között Amszterdam lakossága 259 ezerről 431 ezerre nőtt. A tizenhetedik századi aranykor óta először került sor nagyobb városbővítésre. 1870-től kezdődően a Buitensingelgrachton kívül gombamód szaporodtak az újabb és újabb köznép lakta városnegyedek. A délen épült Pijp volt az első, ezt követte nyugaton a Kinker- és a Staatsliedenbuurt, majd keleten a Dapperbuurt és az Indische Buurt. Az új lakónegyedek szürkék és vigasztalanok voltak. Ezekben a munkáslakosság összezsúfolva, gyakran borzasztó életkörülmények között élt.

A gazdasági liberalizmust szabadkereskedelmi politika formájában meghonosító vagyonos polgárság különösebb teketória nélkül jelentősen bővítette a városi feladatok körét. Az 1865-ben alapított és "Polgári kötelesség" névre elkeresztelt liberális választói egyesület szép fokozatosan átvette a kezdeményezést az "Alkotmány" nevű, a régi elitet tömörítő, konzervatív választói egyesülettől. 1874-től kezdődően minden tanácsnok liberális eszméket vallott. Ugyanabban az évben a "Polgári kötelesség" választási programjában kiállt az olcsó, illetve ingyenes oktatás és a választójog kiterjesztése mellett. A program mindenekelőtt a szociális törvényhozás területén állami beavatkozást sürgetett: "Az Állam tevékenységi körének nincsenek felső határai. Ahol a magánerő és az egyéni kezdeményezés már tehetetlen, ott napjainkban megengedett, hogy kettejük közé, hol gyámolítóként, hol védelmezőként, hol nevelő célzattal, hol pedig korlátokat vagy akadályokat állítva, belépjen az állam."

Körülbelül 1890-ig a liberálisok szabták meg az irányt. Erőteljes jóléti politikát folytattak, melynek alapját az aktív pénz- és adóügyi politika teremtette meg. A polgárok jólétének növeléséhez szükség volt egy olyan modern szervezetre, amely közvetlenül a városvezetésnek volt alárendelve és elegendő alkalmazottal rendelkezett. Ez fokozatosan épült ki, de 1914-ben Amszterdamban a városi vízműveknél, a gázgyárakban, a telefontársaságnál, az elektromos műveknél és a villamosközlekedésben már kereken hatezren dolgoztak állandó státuszban.

Ez az apparátus már túlságosan nagy volt ahhoz, hogy néhány előkelő polgár, aki a városvezetést elsősorban kedvtelésből vállalta, képes legyen átlátni, illetve átfogni. Ahogy bővültek a városi szolgáltatások, úgy nőtt a városi titkárság osztályainak száma. A városirányítási tevékenységek bővülésével 1860 után egyre jobban elkülönültek egymástól a főbb területek, így az általános ügyintézés, a városon belüli és kívüli közlekedés, a városrendezés, az egészségügy és a szegénygondozás, a munkanélküliekről, illetve a szegényekről való gondoskodás és a népoktatás.

Minden szektorban jelentős változások következtek be. Az általános szektoron belül 1858-ban külön pénz- és adóügyi osztályt hoztak létre. A lakosság növekedése és a városbővítés komoly befektetéseket tett szükségessé. 1874-ben a városvezetés úgy döntött, hogy egy sor projektre 17 millió gulden kölcsönt vesz fel. E nagyobb projektek a következők voltak:

- kikötői és kereskedelmi berendezések 4,5 millió

- városon belüli közlekedési szolgáltatások 3,5 millió

- közegészségügyi szolgáltatások 3,0 millió

- oktatás és egyéb szolgáltatások 2,0 millió

- munkáslakások építése 1,8 millió

A város csak akkor tudott felvenni komolyabb kölcsönöket, ha folyamatosan magasabb jövedelmekkel számolhatott. 1865-ig a helyi fogyasztási adók jelentették a legfontosabb bevételi forrást. 1860 és 1865 között a városi költségvetés 60-65 százaléka ebből a forrásból származott. A liberálisok azonban - ez idő tájt az országos politikában is ők vitték a prímet - elvi ellenfelei voltak ennek a fajta fogyasztási adófajtának, mert növelte a létfenntartási költségeket és ezáltal a munkabéreket is. Ezért aztán 1865-ben törvényben törölték el a helyi fogyasztási adókat.

Ettől kezdve Amszterdamban a jövedelemre kivetett helyi közvetlen adó lett a legfőbb adóbevételi forrás. Egy határozott pénzügyi művelettel két fázisban bővítették a városban megadóztatható jövedelemfajtákat. Ily módon 1874-75-ben 28, 1877-78-ban pedig egy még drasztikusabb beavatkozással 64 millió guldenre nőtt a bevétel. Nőtt a város hitelképessége, így most már komoly befektetésekre kerülhetett sor. Az évi átlagos kiadások az 1871-es 4,6 millióról 1894-re 15 millióra emelkedtek.

A pénz nagy része a közcélú beruházásokra ment. Az 1874-es kölcsönből például 1,8 milliót az emberbaráti célokat szolgáló "Amszterdami Munkáslakásépítő Egyesületnek" folyósítottak. Emellett hatalmas pénzeket fordítottak utak, utcák, hidak, csatornák és parkok létesítésére. A megélénkült forgalom elkerülhetetlenné tette a régi infrastruktúra megváltoztatását. Alacsonyabbra kellett venni a hidakat, ki kellett szélesíteni a közlekedési folyosókat, az elavult kikötőt pedig a modern gőzhajók méreteihez kellett igazítani.

A liberális politika fontosnak tartotta, hogy létesüljön elegendő és a korábbinál olcsóbb oktatási intézmény. E törekvés megvalósításához nagy lökést adtak az oktatásról a képviselőtestületben lefolytatott 1865-ös viták. A liberális frakciónak sikerült jelentősen bővítenie a város által működtetett oktatási rendszert. A hetvenes és nyolcvanas években évente átlag 110 százalékkal emelkedtek az oktatásra fordított kiadások.

1877-ben megalapították a városi egyetemet, és a városban egymás után nyíltak az új, emeltszintű, hol három-, hol ötéves képzést biztosító polgári iskolák. Kiemelt figyelmet fordítottak az alsófokú oktatásra. Amikor 1878-ban az "Alsófokú oktatást szabályozó törvény" lényegesen szigorította az iskolaalapításra és a tanítók képzésére vonatkozó szabályokat, Amszterdam egyike volt azoknak a településeknek, amelyek szinte azonnal és majdhogynem betű szerint eleget tettek a törvény előírásainak. A liberális városvezetők számára magától értetődő volt, hogy a város magára veszi a lakosság erényes polgárokká nevelésének feladatát.

Még ugyanebben a korszakban a városvezetés jelentős kezdeményezéseket tett a városi környezet javítása érdekében. Amikor 1872-ben az Északi-tengeri-csatorna megépítése miatt megszüntették az Ij és a Zuiderzee közötti közvetlen kapcsolatot, a csatornarendszer alkalmatlanná vált arra, hogy hulladékszállító rendszerként működjön. Ráadásul a legtöbb házban még olyan emésztőgödrök voltak, amelyek gyakran túlcsordultak, és ilyenkor szennyezték mind a csatornákat, mind a vízpumpákat. A város higiéniai rendjét csak komoly beruházások árán lehetett helyreállítani. A hetvenes és nyolcvanas években e célból költséges projektekbe fogtak, gőzszivattyúkat helyeztek üzembe és csatornázták a várost.

 

A radikálisok

A hatvanas évek közepétől kezdve Amszterdamot a liberálisok irányították, de ők egy kifinomult és mérsékelt liberalizmus képviselői voltak. A hetvenes évek fokozott tempója után elfogyott a reformokhoz szükséges lendület a "Polgári Kötelesség" politikusaiból. A nyolcvanas évek végén nem történt szinte semmi érdemleges az amszterdami politikában. A képviselőtestületben a legfontosabb kérdéseket illetően akkora volt az egyetértés, mintha megállt volna az élet. A képviselőtestület tagjai legfeljebb technikai részletekről folytattak vitákat. Az önkormányzati választásokat alacsony részvételi arány jellemezte, és szinte sohasem dúlt komolyabb választási harc. A résztvevők a politikát "úriemberek" belügyének tekintették. Még sarkosabban fogalmazva: szinte minden képviselő úgy gondolta, hogy a politikának nincs helye a testületben.

Az így kialakult helyzet csak akkor változott meg, amikor az 1887-es alkotmánymódosítás eredményeként jelentősen nőtt a választójogosultak száma. A választójog kiterjesztése a politikai viszonyok radikalizálódását eredményezte. Míg a gazdag felső réteg úgy érezte, jól mennek a dolgok, a középrétegek és a munkások korántsem voltak ilyen elégedettek. A parlament megbízásából készített ún. Munkakutatás, amely 1886-ban indult és éveken át vizsgálta, milyen viszonyok között dolgoznak és élnek a kereskedelemben és iparban foglalkoztatott munkások, megállapította, hogy ezek a rétegek nagyon nehéz helyzetben vannak. Nyomorúságos körülmények között élnek és dolgoznak, és állandóan a munkanélküliségtől rettegnek, mely kilátástalan nyomorba taszíthatja őket. De a középosztálybeli boltosok, hivatalnokok, tanítók és szabadfoglalkozásúak sem igen érzékelték a fellendülés áldásait. A magas városi adók és a drága szolgáltatások - gáz, villany, helyi közlekedés és oktatás - miatt többnyire ők is a nyomor határán lavíroztak.

A nyolcvanas évek végén jelentkező új politikai áramlatok ostrom alá vették a liberális erődöt. A jobboldali protestáns és katolikus felekezeti csoportosulások és a baloldali fiatal vagy demokratikus liberális áramlat összehangolt támadást intézett a liberális polgárság ellen, hogy megtörje kormányzási monopóliumát. A magukat "radikálisoknak" nevező fiatal demokraták voltak a kezdeményezők és ők aratták az első sikereket is. Amikor nem sikerült progresszív irányba elmozdítani a hatalmat kisajátító "Polgári Kötelességet", a demokratikus liberális ellenzék 1888-ban "Amszterdam" néven saját választói egyesület alapított. Az ellenzékieket M. W. F. Treub (1858-1931) vezette, aki a Városi Egyetem jogi tanszékén magántanárként dolgozott. Ő lett az "Amszterdam" elnöke, és ő kezdeményezte egy radikális választási program megalkotását. A programnak az volt a legfontosabb célkitűzése, hogy kiharcolja az általános választójogot és "törvényi eszközökkel javítsa a munkásosztály állapotát, de úgy, hogy miközben bővíti a kisajátítás jogi lehetőségeit, továbbra is tiszteletben tartja a magántulajdon elvét".

A radikálisok szerették volna összebékíteni a politikai liberalizmus szabadság- és a feltörekvő munkásmozgalom egyenlőségelvét. Ideológiai szempontból kétfrontos harcot vívtak. Egyrészt szembefordultak az olyan klasszikus liberális dogmákkal, mint a piac jótékony hatása és az állam önkorlátozása. Hollandiában Treub volt a gazdaságtudományban "történeti iskolának" nevezett irányzat legismertebb képviselője. Ez az áramlat a tizenkilencedik század második felében Németországban és Ausztriában jött létre, és megpróbálta helyreállítani a gazdaság, a jog és az erkölcs közötti hagyományos kapcsolatot, melyet a liberális államtudomány lerombolt. Szakított tehát az állami önmegtartóztatás liberális eszméjével. Számára nem az egyén, hanem a közösség volt a kiindulópont, és legfőbb céljának a "népjólét" megteremtését tekintette.

Másrészt viszont Treub és társai a szocializmussal szemben védelmükbe vették az egyén önmegvalósításhoz való jogát. Azt vallották, hogy az állami beavatkozás jó dolog, de csak akkor, ha arra szolgál, hogy eltávolítsa az esélytelenek útját eltorlaszoló társadalmi és gazdasági akadályokat. Treub egyik klasszikussá lett kijelentése szerint, mely 1896-ban az amszterdami egyetem államtudományi karának professzorává történt beiktatásakor hangzott el, ez azt jelenti, hogy "az egyes ember szabadságának határait a közérdek jelöli ki, és hogy ennélfogva minden egyéni jogot meg lehet és meg kell sérteni, ha az egyént is magába foglaló társadalom érdeke ezt úgy kívánja."

A radikálisok, a szocialistákkal ellentétben, nem kívánták felszámolni a kapitalista tulajdon- és hatalmi viszonyokat. Korlátozottabb célokat tűztek maguk elé: szerették volna demokratizálni a város életét, javítani akartak a legsúlyosabb nyomorban élő munkások sorsán és egyenlő esélyeket kívántak teremteni minden polgár számára. Egy lépéssel tehát tovább mentek, mint a városvezetésben tevékenykedő előző nemzedék. Nem érték be annyival, hogy a város nagyobb jólétben éljen, őket az is foglalkoztatta, hogy a jólét hogyan oszlik el. A radikálisok a kapitalista kinövések ellen és az új közösségi szolgáltatások megteremtése érdekében a városirányító apparátust is be szerették volna vetni. Az általuk képviselt új gondolkodásnak az volt a lényege, hogy a városi hatóságok bevonásával kell, illetve lehet elérni, hogy a jólét áldásaiból mennél több polgár részesüljön.

1889-ben ezeket az elveket hirdetve a radikálisok viszonylag sikeresen szerepeltek a választásokon, hisz az "Amszterdam" három képviselőt delegálhatott a képviselőtestületbe. A következő választásokon még többet, az 1893-as év pedig az amszterdami radikalizmus csúcspontját jelentette.

A "Polgári Kötelesség" liberálisai ekkor veszítették el az abszolút többséget. A tizenkilenc liberális mellett nyolc radikális, hat katolikus és hat forradalomellenes[5] szerzett mandátumot. Az ezután következő hároméves időszakban, 1893 és 1896 között Treub tanácsnokként tevékenykedett. Először a pénzügyeket, majd 1895-től a közmunkákat bízták rá. Ezekben az években a radikálisok határozták meg a várospolitikát. Bár számukat tekintve kisebbségben voltak, komoly befolyással rendelkeztek. Ebben a korszakban, elsősorban Treub energiájának és szakértelmének hála, a radikálisoknak sikerült elfogadtatni néhány egészen nagy horderejű határozatot.

A szabad piac mindenhatóságát hirdető liberálisokkal a radikálisok a városi alkalmazottak, illetve a város által megbízott munkavállalók munkafeltételeiről vívták a legnagyobb vitát, és épp ezen a területen aratták első és leggyorsabb győzelmüket. Korábban a tanácsnoki testület egyáltalán nem foglalkozott azzal, milyen munkakörülmények között dolgoznak rosszul fizetett munkatársai. A magánszférához hasonlóan itt is hosszú volt a munkaidő, alacsony a fizetés és az alkalmazottak kiszolgáltatott jogi helyzetben voltak. Hosszú és gyötrelmes tárgyalások után 1894-ben a képviselőtestület elfogadta azt a radikálisok által előterjesztett javaslatot, hogy a városvezetés munkaadóként mutasson jó példát. Meghatározták, hogy a város számára végzett munkák esetében mennyi legyen a lehetséges leghosszabb munkaidő és mennyi a minimálbér - a kétkezi munkát végzők esetében ezt 11 órában és 0,23 guldenes órabérben határozták meg. Még ugyanabban az évben elfogadtak egy úgynevezett "munkásszabályzatot", egyfajta munkaszerződést, amely az alacsonyabb beosztásban dolgozó városi alkalmazottakra vonatkozott és a heti munkaórák számát hatvan órában állapította meg. A státuszban lévő hivatalnokok és munkások részére nyugdíjszabályozás is készült.

Tanácsnokként Treub nevét a közművekért vívott harca tette igazán ismertté. A radikalizmus ezen a fronton is teljes győzelmet aratott. Számos közszolgáltatás, így a víz- és a gázellátás valamint a szemétszállítás koncessziós formában már évtizedek óta magánvállalatok kezében volt. Ezek a vállalkozások igen jövedelmezőek voltak, de a haszon leginkább a részvényeseiket gazdagította. Ugyanakkor a magas árak a polgárok többsége számára elérhetetlenné tették a vizet, a gázt, a villamost és a telefont.

A radikálisok a fogyasztók érdekeit képviselték. Az 1893-as választásokon a közüzemek köztulajdonbavételét állították programjuk középpontjába. A sikeres választási szereplés, illetve Treub tanácsnokká történt kinevezése lehetőséget teremtett arra, hogy céljukat megvalósítsák. A liberálisok hevesen ellenezték, hogy a város a polgárok adóiból saját üzemeket működtessen. Treub viszont azzal érvelt, hogy monopóliumok alakultak ki és így megszűnt minden konkurencia illetve kockázat. Miután érvei meghallgatásra találtak, a kilencvenes években a város felmondta a koncessziós szerződéseket, és átvette a közüzemek irányítását. E radikális győzelem jelentőségét mutatja az is, hogy ez után jó nyolcvan éven át fel sem vetődött, vajon helyes-e, ha Amszterdam működteti e szolgáltatásokat. Most már csak az volt a kérdés, mely üzemek kerüljenek át a városhoz. Ne felejtsük el, hogy itt nemcsak a fogyasztók érdekeiről volt szó. A radikálisok szerették volna azt is bebizonyítani, hogy a város hatékonyabb szolgáltató.

A radikálisok követelései közé tartozott az is, hogy a városirányítás, különösen pénzügyi téren, legyen szervezettebb. A közüzemekről 1888-1889-ben folytatott vitákban sürgették, hogy teremtődjenek meg a várospolitika szilárd pénzügyi alapjai, jobban tartsák kézben a költségvetést és növeljék a városi bevételeket. Az első kérdés megoldásában Treub, mint pénzügyekért felelős tanácsnok, komoly érdemeket szerzett. Ő alapította mind a Városi Számvevőszéket, mind a Statisztikai Hivatalt, és megszilárdította a közművek feletti ellenőrzést. Ezen a téren is látszik, hogy ez a korszak más volt, mint az 1865 és 1890 közötti időszak. A liberális városvezetők úgy ruháztak be a városbővítésbe, az oktatásba és a közlekedésbe, hogy maga a város nem vett részt a kivitelezésben és a végrehajtásban. A kilencvenes években viszont a város saját irányítása alá vont bizonyos közszolgáltatásokat.

De épp ezen a területen mutatkozik meg a radikalizmus és az SDAP húszas években követett stratégiája közötti különbség. Míg a szocialisták azt szerették volna, ha a város a gazdasági élet egészét ellenőrzése alá vonja, a radikálisok magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen értéknek tartották a magánvállalkozást. Az általuk vallott ideál az egyenlő esélyek társadalma volt, amelyben a magánérdekek ösztönözte polgárok tevékenysége a közösséget is gazdagítja. A néplakásügy és a városi földpolitika területén is ez az eszmény vezérelte őket.

Ezeken a területeken a radikálisok elvben szociális igazságosságra törekedtek. A tizenkilencedik században a lakóházak általában saját telken épültek. A városbővítések idején a város újabb és újabb földterületeket értékesített az építési vállalkozóknak és a lakásépítő egyesületeknek. A földspekuláció letörése érdekében - a telekárak, az építési költségek és a lakbérek tízszeresére nőttek -, 1896-ban Treub bevezette az öröklésen alapuló bérleti rendszert. Ez azt jelentette, hogy a város nem eladta, hanem negyventől száz évig bérbe adta a telket.

Ily módon a város bele tudott szólni abba, hogy a telket milyen módon építsék be, mert az öröklésen alapuló bérleti szerződés kimondta, hogy a tanácsnoki testületnek mindig jóvá kell hagynia az építési terveket. Ahol tehát a város saját telekkel rendelkezett, elkerülhetővé vált, hogy mint a Pijpben, a Kinker- és a Staatsliedenbuurtben, egymáshoz préselt lakások alkotta szürke és taszító bérkaszárnyák épüljenek. Ugyanilyen céllal szigorítatta meg Treub a városi lakás- és építési felügyeletet is. De Treuböt nem csak a lakásminőség javítása motiválta. Treub és a Közmunkáknál dolgozó utódai ezt az eszközt elsősorban arra használták, hogy az építő egyesületekből és az építési vállalkozásokból a lehető legmagasabb telekárat préseljék ki, és feltöltsék a városi kasszát

 

A lila városirányítási hagyomány

Nem sokkal az után, hogy 1896-ban Treub leköszönt a tanácsnoki posztról, a radikalizmus is lelépett az amszterdami politikai színtérről. Politikai örökségét az 1901-ben alapított Szabadelvű Demokrata Szövetség (Vrijzinnig Democratische Bond) vette át. A századforduló körül ez a párt még hét-nyolc képviselői hellyel rendelkezett, de a két világháború közötti korszak végére ez a szám egy-kettőre zsugorodott. A balliberális befolyás azonban korántsem szűnt meg. Sőt! A radikálisok épp azért érhettek el gyors sikereket, mert azt az Amszterdamban általánosan elfogadott felfogást képviselték, hogy a városvezetésnek aktívabban kell fellépnie, ha azt akarja, hogy jó irányba változzanak a szociális viszonyok és javuljon a közszolgáltatások minősége.

Amikor az amszterdami városvezetők elindultak ebbe az irányba, nem kellett sötétben tapogatózniuk. Ott voltak ugyanis előttük a külföldi, mindenekelőtt az angol példák. Az olyan városokban, mint Birmingham vagy Liverpool, ahol a növekedés robbanásszerűen következett be, ugyanilyen kezdeményezésekkel próbálkoztak, és a modernizálást ott is egy kis, baloldali kisebbség eszméi indították el. A radikálisok fellépése eredendően paradox volt, hisz épp sikerük tette őket feleslegessé. A köz nevében léptek fel és ezzel lényegesen növelték azoknak a munkaterületeknek a számát, amelyek a város felelősségi körébe tartoztak. Törekvéseiket akkora tábor támogatta, hogy politikájuk töretlenül folytatódott.

A századforduló után mindenekelőtt a szociáldemokrácia vitte tovább a Treub és eszmetársai által hirdetett modernizációs gondolatot. Időközben az ország egészében is megváltozott a politikai légkör. A haladó liberális Pierson-Goeman Borgesius kormányában (1897-1901) a radikális reformtörekvés komoly támogatást élvezett. A társadalmi visszásságok megelőzése és orvoslása céljából a "szociális igazságosság kormányának" gyámkodása mellett egy sor olyan törvény született, amely aktívabb szerepvállalásra ösztönözte a településeket irányító hatóságokat.

Az 1900-ban elfogadott Tankötelezettségi Törvény a településekre bízta az iskolai mulasztások elleni harc irányítását, és lehetőséget teremtett számukra arra, hogy élelemmel és ruhával segítsék a szegénysorsú gyermekeket. Korábban mindez magánkezdeményezések keretében történt. Az 1901-es egészségügyi törvény arra kötelezte a településeket, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak az ivóvízellátásra, a lakások higiéniai viszonyaira és a fertőző betegségek leküzdésére. Az 1901-es lakástörvény előírta, hogy a nagy és gyorsan növekvő településeknek szigorú építési szabályzatot és következetes városrendezési tervet kell alkotniuk. A törvény megkönnyítette a lakhatatlanná nyilvánítást, a kisajátítást és a nyomortelepek felszámolását is.

A szociális törvényhozás szellemében fogant csomag a fővárosban pozitív fogadtatásra talált. Amszterdam azon kevés települések egyike volt, ahol ezeket az intézkedéseket már réges-rég meghozták és széles körben érvényesítették. Így már érthető, hogy ezek a törvények szinte egy az egyben rímeltek az amszterdami viszonyokra. A lakástörvény megalkotói, H. Goeman Borgesius (1847-1917) és N. G. Pierson (1839-1909) például igazi "amszterdami miniszterek" és a lakásviszonyok jobbításáért harcoló reformmozgalmak régi aktivistái voltak. Pierson nevéhez fűződik például a már említett "Amszterdami Munkáslakásépítő Egyesület" megalapítása. Személyesen is megtapasztalta, hogy a telkek uzsoraárai mennyire megnehezítik egy ilyen szervezet helyzetét. A törvény megalkotása során ezeket a tapasztalatokat is hasznosította. A tájékoztatásul csatolt Emlékeztetőben az áll, hogy a lakástörvény szeretné megzabolázni a társadalmi erők szabad játékát:

"Miután vizsgálatok sora bizonyította, hogy számos településen és elsősorban, de korántsem csak a nagyvárosokban, még mindig elszomorító lakásviszonyok uralkodnak, és tapasztalatból tudjuk, hogy a központi hatalom beavatkozása nélkül nem várható számottevő javulás, jelentkezett az igény a témával kapcsolatos állami szerepvállalásra, még azok körében is, akik egyéb tekintetben legalábbis egyelőre az állam önkorlátozását szorgalmazzák."

A lakástörvény, mely jellegzetesen radikális, azaz liberális reformista termék volt, az építési tevékenységeket még véletlenül sem bízta az állami vagy önkormányzati intézményekre. Ahogy korábban is, ez a munka az építési magánvállalatok és a lakásépítő egyesületek kezében maradt. A törvény megalkotói leginkább arra törekedtek, hogy a magánkezdeményezéseket ellenőrzéssel és büntető intézkedésekkel korrektebb magatartásra bírják. Legfontosabb örököseik, az SDAP városi politikusai az ellenőrzést és a büntetést kevésnek találták. Úgy vélték, hogy a néplakásépítés annyira alapvető társadalmi szolgáltatás, hogy abban nem lehet a magánvállalkozásoké a főszerep. Mihelyst bekerültek a képviselőtestületbe - az első mandátumot 1902-ben Henri Polak (1868-1943) szakszervezeti vezető szerezte -, mindent elkövettek azért, hogy a városnak legyen önálló telekpolitikája.

A szociáldemokrata várospolitika alapjait Pieter Lodewijk Tak, ismert újságíró (1848-1907) fektette le. A De Amsterdammer, a De Nieuwe Gids és a De Kroniek című befolyásos lapok szerkesztőjeként a nyolcvanas és kilencvenes években tűzön-vízen át védte a radikális liberális várospolitikát. Treub politikai tevékenységének elkötelezett csodálója volt. Treub tanácsnokká történt kinevezésétől kezdve 1896-os távozásáig Tak az általa írott szemlékben ezt a - saját szavaival élve - "derék és dolgos férfiút" mindig nagy reformernek mutatta be és a modern várospolitika megteremtőjének nevezte. A radikális liberális Tak mindig is szimpatizált a munkásmozgalommal. 1899-ben aztán bejelentette, hogy szocialista lett, és belépett a szociáldemokrata pártba. Ő teremtette meg a pártban a vörös várospolitikát. Csatlakozása után szinte azonnal megfogalmazta azt "a városirányítással kapcsolatos új tant", amelyet röviden csak "modern városirányításnak" nevezett és amely a párt által 1919-ben elfogadott Településprogram alapját képezte. Így jött létre közvetlen folytonosság a radikális és a szociáldemokrata várospolitika között.

1907-ben meghalt Tak és eszméit immár Wibaut és De Miranda valósította meg. Amint az már az előzőekből is kiderült, a húszas években a város elsősorban nagyszabású, tervszerűen végrehajtott építési projektek koordinátoraként, illetve kivitelezőjeként ért el sikereket. Az akkori teljesítményeket néhány, egymást jól ismerő várospolitikus határozott fellépése tette lehetővé. A "Hatalmasnak" becézett Wibaut a pénzügyekért felelt, a megszállottként dolgozó De Miranda a lakásügyi programot szervezte, Willem de Vlugt (1875-1945) a szigorú kálvinista vállalkozóból lett polgármester, a szocialista Arie Kepler (1975-1941) pedig, aki a Városi Lakásügyi hivatalt vezette, nem ismert lehetetlent. Ráadásul az 1921-es területcsatolások révén megszületett Nagy-Amszterdam, és immár bőségesen állt rendelkezésre felhasználható földterület. A környező települések, Watergraafsmeer, Sloten, Buiksloot, Nieuwendam és Ransdorp annektálása révén a főváros területe egy csapásra a négyszeresére nőtt. Egyik pillanatról a másikra Amszterdam rengeteg olcsó építési területhez jutott, és a rákövetkező években gombamódra nőttek ki a földből az újabb és újabb kertvárosok. A város déli részében megvalósult a Berlage-féle rendezési terv.

A városvezetők ekkor már jó félévszázada készítgették a belváros kialakításával, a lakásépítéssel, a szolgáltatások és a közlekedés megreformálásával és a kikapcsolódási lehetőségek megteremtésével kapcsolatos, tudományos vizsgálatokkal megalapozott, hosszú távú terveket. Az európai polgárságot 1850-től kezdődően foglalkoztatta a tervszerűen kialakított, monumentális városmag lehetősége, amelyre Párizs szolgáltatta a leg(el)ismertebb mintát. A holland fővárosban azonban sokáig kudarcot vallott minden ilyen irányú próbálkozás. A tizenkilencedik századi "projektfejlesztő", Samuel Sarphati (1913-1866) csak az első lépésekig jutott el, és az amszterdami várostervezők által 1860 és 1870 között a külső csatornagyűrű mögötti területekre készített városrendezési terveket is mind elvetették vagy örökre elhalasztották.

Amikor az 1901-es lakástörvény a tízezernél több lakossal rendelkező települések számára kötelezővé tette a rendezési tervek készítését, Amszterdam a feladat elkészítésével H. P. Berlagét (1856-1934), "a holland építőművészet atyját" bízta meg. A déli városrészre Berlage 1903 és 1905 között készítette el az első tervet. Ezt el is fogadták, de aztán mégis az íróasztalfiókban maradt. Az a terv, amely végül nagyrészt megvalósult, 1917-ben született meg. A híres terv kivitelezésekor, a húszas években elsősorban az Amszterdami Iskola építészeinek elképzelései érvényesültek. Az új városrészt az 1928-as olimpiára épített új stadion zárta le. Az olyan, nagy kiterjedésű kertvárosok, mint Oostzaan (1922 és 1924 között épült fel), Watergraafsmeer (a Betonfalunak csúfolt negyed 1923 és 1925 között készült el), Nieuwendam (1924-1927) és Buiksloterham (1926-1929) a maguk alacsony, tágas és zöld környezetben épített házaival vonzó alternatívát kínáltak a városi proletáriátus nyomornegyedeivel szemben.

Az a korszak, amelyben e nagyszabású városrendezési projektek zajlottak, mindössze tíz éven át tartott. 1930-ban kitört a válság, elkezdődött a takarékoskodás, ami nagyrészt lehetetlenné tette, hogy a tervek az eredeti ütemben és léptékekben valósuljanak meg. Ezzel véget is ért a látványos amszterdami városbővítés második virágkora. Az elsőre még az aranyévszázadként emlegetet tizenhetedik században került sor és ez egyéb nagyszerű projektek mellett a csatornagyűrűt hagyta ránk örökségül.

A modern gondoskodó állam - a holland politika 1945 utáni nagy sikertörténete - arra az elvre épült, hogy a gazdaságba történő állami beavatkozásnak folyamatosnak kell lennie. Ez azt a feladatot rója a kormányra, hogy a szociális partnerekkel együttműködve teremtse meg a mennél teljesebb foglalkoztatottság, a pihenéshez való jog és a szociális biztonság feltételeit. Egészében véve megállapítható, hogy Hollandiában a gondoskodó település előbb jött létre, mint a gondoskodó állam. A két világháború között a népegészségügy, a munkanélküliekről való gondoskodás és a munkaviszony szabályozása minden holland nagyvárosban terítékre került, miközben a kormány nemigen foglalkozott ezekkel a kérdésekkel.

Visszaemlékezéseiben (1936) Wibaut azt írja, minden azon áll vagy bukik, vajon "a település felismeri-e, hogy az ő feladata, anyagi és szellemi értelemben egyaránt, a szükségletekről való gondoskodás, és hogy a település biztosította kollektív szolgáltatás célravezetőbb, mint az, ha a szolgáltatást magánvállalkozásokra bízzák. Az előbbi esetben ugyanis fel sem vetődik az a kérdés, hogy a szolgáltatás egyenlő mértékben jár-e a lakosság minden csoportjának."

Az amszterdami "lila" - azaz liberális és szocialista - színezetű, illetve jellegű várospolitika, mely azt a célt tűzte maga elé, hogy mindenkinek létbiztonságot és elfogadható életszínvonalat szavatol és elérhetővé teszi mindenki számára a szociális szolgáltatásokat, ehhez teremtett mintát.

[1] Hollandiában a szociáldemokrata (vörös) és a liberális (kék) párt együttműködését, illetve koalícióját nevezik "lila koalíciónak" (a fordító megjegyzése).

[2] A tanácsnoki testület, melyet az uralkodó által kinevezett polgármester és a pártok delegálta tanácsnokok alkotnak, a képviselőtestület felügyelete mellett mintegy a település kormányaként működik (a fordító megjegyzése).

[3] Hollandia nyugati része - itt található egyebek mellett Amszterdam, Utrecht, Hága, Rotterdam is - egyetlen hatalmas, többé-kevésbé összefüggő városi régiót alkot. Ez az úgynevezett Randstad (a fordító megjegyzése).

[4] A királyság létrejötte (1815) előtt a 17. és a 18 században Hollandia köztársaságként működött (a fordító megjegyzése).

[5] A Forradalomellenes Párt (Antirevolutionaire Partij) a reformáció vallási hitelveit szigorú következetességgel hirdető és megtartó protestánsok pártja volt. A párt nevében szereplő forradalomellenesség a francia forradalom, illetve a felvilágosodás eszméinek elutasítására utalt (a fordító megjegyzése).