Budapesti Negyed 53. (2006/3) Szoboravatások < > Anekdoták
Irodalmi emlékezések
________________

 

BENEDEK ELEK

Erzsébet királyné élete

Messze a mi hazánktól, idegen földön született Magyarország védőangyala. Nem altatta magyar dal a csecsemőt, s im, szive, lelke mégis magyarrá lett: példaképe a magyar nőnek. Hány nemes növény satnyul el, ha honi talajból idegen talajba ültetik át! A bajor föld legszebb virága feslő bimbó korában plántálódott magyar földbe s szemet, szivet gyönyörködtető pompában virult tovább mi közöttünk!

A magyar nemzet méltán dicsőiti az isteni Gondviselés csudálatos gondosságát, mely nyilván erre a szegény, sokat szenvedett országra gondolt, midőn életet adott a kis Erzsébetnek. Életet adott neki a világ Megváltójának születése napján, mintegy megjelölve egész életének folyását: a nagy dolgokra való elhivatást s a mártiromságot.

Ez eleinte szokatlan, ma már nekünk kedves hangzásu helységben, Possenhofenben született, 1837 decz. 24-én, Erzsébet Amália Eugénia. - Atyja, Miksa József, a katonás természetü, de költői lelkü bajor királyi herczeg, anyja Ludovika hercegnő, a megtestesült szivjóság, szegényeknek, elhagyatottaknak gyámolitója: im, tőlük örökölte szivének nemességét, lelkének fenköltségét. Távol a herczegi udvar zajától, nőtt, növekedett a kis Sissi - amint őt beczéző néven hívták, s a természetnek templomában, hol az udvari formaságok nem nyügözték le a vele született jókedvet, elevenséget, egyformának érezte magát falusi játszópajtásaival, akikkel együtt kergette a pillangókat, együtt szedte az erdő, mező virágait. Szerette a természetet s ez a szeretet megmaradt az ő szivében haláláig. Itt élvezte a gyermek-leányka az igazi szabadságot s itt keresett később enyhületet a mélyen sebzett anyai sziv.

Az ő gyermekkora nagyon rövid volt. Játékra mind kevesebb, kevesebb idő jutott. Tanulásra fogták a kis Sissikét s ő mint jó, okos gyermek korán megértette, hogy neki többet kell tanulnia, többet kell tudnia, mint más közönséges halandónak. Nagy szorgalommal tanulta a különféle nyelveket, nagy kedvvel, szeretettel rajzolt, festett s minden szép iránt fogékony lelkében, a természet nagy szeretete mellett, korán fejlődött a müvészet örökbecsü alkotásainak csudálata, megbecsülése. A rajzoláson kivül a zenét müvelte még nagy szeretettel s mintha érezte volna, hogy majdan két országnak gondját kell megosztania, különös nagy kedvvel tanulta a történelmet. De sejtette-e a serdülő leány, hogy oly hamar bucsut kell vennie gondoktól szabad szép ifjúságától? Még nem volt tizenhat éves, midőn Ausztriának daliás, ifju császára, Ferencz József, eljegyezte Erzsébetet, a szép bajor hercegkisasszonyt, kinek szépsége, egész valójának üdesége, elméjének és szivének kiválósága első találkozásra rabul ejtette a hatalmas császár szivét. Ischlben, a vadregényes Tirol e fürdőhelyén, 1853 augusztus 18-án, Ferencz József születése napján, történt meg az eljegyzés, s 1854 április 24-én az esküvő Bécsben.

Szomorú időket élt akkor a magyar. A nemzet legjobbjai, kik tulélték a szabadságharczot, börtönben sinylődtek vagy messze idegen földön bujdokoltak. És ime derülni kezd ujra az ég felettünk. A házasság örömőre a fiatal császár sokaknak megkegyelmez. Megnyilnak a börtönök ajtai s ujra visszajöhetnek az édes anyaföldre többen azok közül, kik hazátlanul bolyongtak a nagy világban.

Ám ez még nem Erzsébet müve volt. Akkor ő még nem ismerte a magyar földet s népét. Az esküvő után négy év múlt el, akkor, 1857-ben lépett a mi földünkre Erzsébet; akkor utazta be császári férjével ezt a szomoru országot s ahol megjelent felséges alakja, egy szebb jövendő reménysége szállott a csüggedt szivekbe. Az idegen föld gyermekét mélyen meghatotta az elnyomatást büszke megadással viselő nép szenvedése; az ő jóságos szive nem tudott megnyugodni a gondolatban, hogy egy nagy szivü fejedelem s egy nagyra termett nép egymásra szeretet és bizalom nélkül tekintsen. Megszerette e népet büszke szomoruságában, megszerette e nép egyenes jellemét, megérezte, hogy e népnél hivebb, áldozatokra készebb nép nincs kerek e földön s most már tudta, nemcsak érezte, hogy nagy dolgokra van ő elhivatva!

Csudálatos dolgok történtek ez után. A már-már elcsüggedt nép álmélkodva nézte az idők változását. A csüggedést erős reménység váltotta fel. Oszlottak-foszlottak a fiatal császár és a magyar nép közt a félreértés fekete fellegei. Mint ahogy az égen oszlanak a felhők, ha fölkél a nap. Sorba nyilnak meg a börtönök ajtai, s jönnek haza idegen földre menekült magyarok. Ez már az Erzsébet müve. Az ő puha keze tette egybe azt a két kezet, melyet ármánykodás vont el egymástól.Ferenc József a Kapucinusok Kriptájában, fantáziarajz, Kis Ujság, 1898. szeptember 21. Erzsébet nemes szive, tündöklő elméje nem pihent, míg császári férje fején nem ragyogott a magyar szent korona, mig le nem törülte az utolsó könnycseppet is a magyar nép arczáról. Megcsendült ujra a magyar szó Buda várában s magyar dajka dala altatta Valériát a királyi palotában. A magyar királyné a legelső magyar asszony lett, valamint a legelső magyar ember a király. Megtanulta a szép magyar nyelvet, olvasta a magyar könyveket s könny csillant meg szép szemében, hallgatván a magyar nóták mélabús zenéjét. Már életében legendás alakká válik az egyszeri bajor herczegkisasszony, most már Magyarország királynéja. Csodás dolgokat regélnek a magyar nép iránt való nagy, erős szeretetéről s e regéknek az a legnagyobb szépsége, hogy az igaz valóság a tartalmok. - Mint nyilvánvalóbbá lett, hogy Erzsébet királyné itt e földön találta meg második hazáját: a bajor föld virága mélyen gyökeret vert a magyar földben s szebb, pompásabb, mint valaha. A világ legszebb és legjobb asszonyaként emlegetik a magyar királynét. Örömét megosztja velünk, bánatát elrejti, s védő angyalként lebeg felettünk, még akkor is, mikor a fájdalom keselyü karmokkal tépi az ő szivét. Négy gyermeknek adott életet. Az első, Zsófia korán meghalt. Debreczenben volt akkor a császári férjével Erzsébet: ott vették a szomoru hirt Zsófia haláláról.[1] Második gyermeke Gizella, a harmadik Rudolf, a negyedik Valéria. A seb, mit a kis Zsófia halála ütött az anyai szivén, lassankint begyógyult: három gyermek nevelése, két ország gondjainak megosztása feledteti a legnagyobb fájdalmat is. És im, mikor a világ legszebb és legjobb asszonya mellé megnyerte a "legboldogabb" jelzőt is, akkor lett egyszerre a világ legboldogtalanabb asszonyává.

Meghalt Rudolf királyfi: a magyar és az osztrák trón örököse. Az uralkodó család s két ország népének legszebb reménysége, legnagyobb büszkesége. Ugy rendelte az isteni Gondviselés, hogy ne csak megérje ezt a rettentő csapást Erzsébet anyai szive, de túl is élje azt. Túlélte fia halálát, mert ő nem csupán anya, ő királyné is volt. Ő nemcsak arra volt elhivatva, hogy millióknak arczáról letörülje a könnyet, de arra is, hogy példát adjon a legnagyobb fájdalmak elviselésére. Mikor a magyar nemzet sirva állotta körül Deák Ferencz ravatalát, ő akkor is letörülte könnyeinket, azzal a koszorúval, melyet a haza bölcsének ravatalára tett s azzal az imádsággal, mit e ravatal zsámolyán elrebegett. Az ő irántunk való szeretete, gyöngédsége mélyebb, igazibb volt, semhogy gyászának mutatásával emlékeztessen a közös veszteségre: idegen földre menekült, ott temetkezett el az ő haláláig való bánatával. A görögök klasszikus földjén: Korfuban, gyönyörü palotát emeltetett, az Achileiont, azzal a megható gondolattal, hogy a nagy görög hőst is ifju korában ragadta el a halál az édes anyai kebelről!

A természet nagy templomában, a nagy költők müveinek olvasásában, a müvészet remekeinek szemléletében kereste a feledést. Kereste, de nem találta meg. Midőn a magyar nemzet a honfoglalás ezer éves fordulóját ünnepelte, még egyszer megjelent az ország szivében, hogy lássa a mi örömünket. Sürű fátyol takarta szenvedő arczát. Az anyai fájdalom eleven szobra: ez volt Erzsébet királyné. Látta az ő népét boldogságában, nagyságában és elmenekült ujra az ő halálos bánatával.

És elkövetkezett a rettenetes vég. Elvetemült gonosztevő gyilkos tőre döfte át a szabad Svájcz földjén, Genfben a legnemesebb szivet.

A magyar ég gyászba borult.

Elvesztette védő angyalát.[2]




JÓKAI MÓR

Erzsébet emlékezete[3]

Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblára, hanem az emberi szívekbe. Ez az emberszeretet és honszeretet vallása.

Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek.

Aki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, aki a kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, aki elkeseredett ellenfeleket egymással kibékít, az bizonyára mind híve a vallásnak.

Hát az, aki egy egész országot emelt fel jobb sorsra, aki egy kétségbeesett nemzetnek életkedvét visszaadta, aki a trón és az ország közötti viszályt kiegyenlíteni segített, ne mondjuk-e azt e vallás szentjének? Az emberszeretet és honszerelem vallása szentjének!

Az volt a boldogult királynénk, Erzsébet. Mindenütt így látom őt magam előtt. Elkezdve azon hófehér ruhás szeráfi alakon, mely őt mint menyasszonyt tünteti fel: dicsőn uralkodó királyunk legbelső szobájának egyedüli dísze, végig azokon a tüneményes képeken, amikben mint áldó nemtőnk, mint őrző angyalunk közöttünk járt, egész addig a gyászruhás Mater dolorosa alakig, mindenütt a szentek glóriáját látom körüle sugározni.

Fényes és utolérhetetlen mintaképe volt ő egy királynénak, de fényes és követésre méltó mintaképe a gyermekeit szerető anyának, a hazáját szerető honleánynak, az emberszerető védasszonynak.

Amit a hatalom, férfierő, bölcs ész nem bírt megoldani, azt a szerető női szív megoldotta, összeköté.

Erzsébet királyné nevét emlékszobrok, mauzóleumok fogják megörökíteni, de minden ércnél, márványnál tartósabban fogják ezt fenntartani azok az intézmények, melyek az ő áldott védnöksége alatt a szenvedő emberiség s az előre törekvő nemzeti mívelődés javára keletkeztek. - Ott, ahol a szenvedés örök, ott hangzik valóban az örök ima: s ahogy a szenvedést felváltja az enyhülés, úgy következik az imára a beteljesülés, mindennap, amíg csak szenvedők lesznek a világon, akik az égre emelik kezüket, s onnan várják megszabadításukat.

A szenvedők, a hazájuk sorsán töprengők, a jövendők felett kétségbeesők mind-mind őt keresik ott az égben: eltűnt védangyalunkat, Erzsébet királynét. És bizonyára ott találják.

Nem hagyhatott el ő bennünket: annyi millió szív szeretetének sugarai visszavonzzák őt a hazához, s ki életében áldó nemtője volt nemzetünknek, égbeszálltával védszentjéül fog megdicsőülni.

Életében két koronát viselt: egyik a királyi aranykorona, másik a mártírok töviskoszorúja. Mi hisszük és valljuk, hogy most már a harmadik korona is dicsőíti fennkölt homlokát: a megdicsőültek csillagokból font aureolája.

A legmagasabb helyről ezt a szót halottuk a legnagyobb fájdalom kitörésében: "Ha tudnák a magyarok, miket tett őérettük a megdicsőült királyné!"

...Tudják.

Nincs honleány, nincs hazafi, akinek a krédójából ez a tudás hiányoznék.

S amíg a magyar szívekben forró vég fog bugyogni, addig bizonyára mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének és halálának napja. Ma is összejöttünk a Te emlékedet megünnepelni, óh, megdicsőült királynénk, nem hogy mi imádkozunk teérted, hisz Te az örök üdvösséget megérdemelted egész életed minden cselekedetével, hiszen Te viselted szívedben az Istenanya tőreit, hisz Te csak az erényeket ismered, a bűnöknek még a fogalmát sem, a Te lelked fehér köntösére egy foltja nem vetődött a földi homálynak. Te már ott ülsz a szentek sorában, s látod színről színre Istent; de mi kérünk Téged esedezve, hogy te imádkozzál miérettünk a népek Atyjához, a királyok királyához, hogy áldja meg, védje meg a mi jó hazánkat, adjon népeinek békességet, egyetértést, hűséget és kölcsönös szeretetet, s áldja meg hosszú élettel, dicsőséges uralkodással a mi szeretett királyunkat, akit a Te angyali szellemed ihlessen az égből, mint egykor a földön, hogy népeinek boldogságában találja örömét, dicsőségét. Amen.[4]




MIKSZÁTH KÁLMÁN

A királynéról

Egy jó barátom lakik Gödöllőn, gyakran meghí oda, szép fecsegő húgai vannak, azok mindent megtudnak, s azok nekem mindent elbeszélnek, hogy a magyar királyné mit csinál.

Pedig nem mai asszony az a királyné, s nekünk, kik még a tradíciókkal vérünkben hordjuk annak szükségét, hogy legyen egy fenséges asszony, ki a többiek felett áll, kinek korona fénye sugárzik szép fejéről, kinek szelíd, nemes arcát oda képzeljük a zászlókra, nekünk - mondom - talán sokkal jobb volna erre a célra Stefánia.

De ez csak következtetés, mely bizonyos kombinációk alapján kijön, mint végeredmény, mint numerus. A királyné már nagyanya, a királyné már négy év óta túl van a negyvenen.

Bolond beszéd! Ki emlékeznék erre? Ma még úgy látjuk őt, kik gyermekkorunkban álmainkba szőttük gyönyörű arcát, finom alakját, a képekről, mi még úgy látjuk őt fiatalon, hódító szemeiben a csillagokat, márvány homlokán a fönséget, keskeny, szabályos arcán a bűbájos mosolyt. Mosolyt, meg de sokszor hozott az egész nemzetnek tavaszt!

Nevét csak úgy ejtették itt ki Magyarországon, mint egy szentét. A legdurvább férfi szava is lágy lett, mikor ezt mondá: »Erzsébet királyné«, és a legkérgesebb szív is nagyot dobbant, ha őróla beszéltek. Csillagos éjjeleken, suttogó folyású fényes vizek partján arról álmodozott az ifjú, vajon mit csinálhat ilyenkor a magyar királyné? Még távoli országokban is, az út porában vágtató lovas, ha míg lova viszi, képzeletét eleresztette szabadon, odament az a magyar királynéhoz: hogy az ugyan miről gondolkozhatik ilyenkor.

Magyar királyné? Igen ő már az volt, mikor még a férje csak "császárkodott". Tiszteltük őt. Nem! Imádtuk? Ez is kevés. Mindnyájunknak közös szerelme volt.

Egy ideál, mely millió álomban ott van...egy ragyogó kép, mely a szivárványtól veszi a színeket. Ami bűbáj van a természetben, ami andalító van a mindenségben, ami zsibong, ami altat, ami pilláinkat megnehezíti, ami vérünket szétszökkenti, ami mintha a nap lecsapódna a földre, fénnyel önti el a rögöt, az mind egy név volt, az "Erzsébetünk" neve.

Hát megöregedhet-e valaha ez a név? Lekophatik-e valaha zománca? Lesz-e még királyné egyszer...hogy ne ez legyen a legszebb, legédesebb - nekünk?

Milyen büszkék voltunk rá, hogy ő a legszebb. Ha megszólalt édes hazai nyelvünkön csengőn, kellemmel, szavát átadta férfi az aggnak, az agg a gyermekeknek, és járt a szó faluról falura, szájról szájra, és mindenik szava után, mintha mindenkihez intézte volna azt, mindenkinek bizalmasabb ismerőse lett. Ott lakott ő a szívekben, koldusok, polgárok, parasztok és nemesek szíveiben. Tizenöt millió palotája volt: a leggazdagabb királynő a földön.

De már is messze vitt hevem - pedig nem akarok udvari író lenni, hanem csak úgy egy kicsit elpletykálni, hogy mit csinál Erzsébet királyné Gödöllőn.

A többi magas urasággal nem törődöm. Azok úgyis roppant egyformák, éppen mint a királyné ruhái, a szín, a szabás lehet más, meg a díszítés, de a derék mindég ugyanaz. Az udvari embereket is mintha valami gyár szállítaná őfelségeiknek.

Kiborotvált arccal, feszesen járnak, ki fekete frakkban, ki veresben, elmondják a sztereotip hízelgéseket és bókokat. Ők csak sakkfigurái a sablonszerű udvari élet külső részének.

A királyné korán reggel már fönn van és könnyű reggelije után kilovagol, rendesen csak egy lovász kíséri, az is messziről. A természetet nagyon szereti, a szebb fekvésű pontoknál gyakran megáll s nehány percig elábrándozik - aztán amilyen gondolatai támadnak, aszerint vagy szilajon nyargal, vagy pedig elereszti a kantárt s lépésben viszi kedves terhét "Lory", a kedvenc paripa.

A lovaglás után már a "hivatalos szobájában" várja az elegáns báró Nopcsa, egy csomó aktával és levéllel kezében.

A királyné némelykor türelmetlen, a sok ügy és kérvény kifárasztja, s gyakran szól közbe.

- Csak rövidebben, kedves báró... rövidebben.

De néha megragadja a figyelmét, jó szívét egy-egy eset s ilyenkor aztán egészen belemelegszik, belemerül.

Ha semmi kérvény nem érkezik, kedvetlen, úgyszólván szomorú, s nem egyszer szegi gyanakvólag még mindig szép szemeit a báróra:

- Önök nem terjesztenek elém minden kérvényt. Mindent tudni akarunk.

A folyó ügyek végeztével a lapok tartalmáról referál Nopcsa.

- Ezek a magyar újságok mindég annyit írnak rólam - jegyzé meg egy alkalommal - , a bécsiek csak ritkán.

- Mert itt jobban szeretnek fölséged felül olvasni.

Gyakran értesül olyan személyére vonatkozó hírekről is, amik egészen tévesek, de nem kívánja azokat megcáfoltatni, csak igen kivételes esetekben.

- Mi úgyis üvegházban élünk - mondja mosolyogva - , az embert éppen nem bosszanthatja az, hogy nem jól látnak be.

Nopcsa távoztával Mária Valéria főhercegnővel foglalkozik, vagy ő megy át a lakosztályába, vagy az jön át kis barátnőjével: Aglája hercegkisasszonnyal.

A királynő legelevenebb e gyermekkel s Kornis grófnőnek nem egyszer mondja: "Irigylem önt, hogy mindig Valériámmal lehet."

A kis Valéria előhozza babáját, melyet az angol királynőtől kapott, s addig-addig pirongatja a felséges asszony, hogy már nem illik a babával játszani, hogy maga is beleelegyedik és az angol baba staffirungját szedegeti ki a kis szekrénykéből.

Ha vadászat nincs, ebéd után lovardájába megy a királyné, ott fölgyújtják a gázakat, a zenekar csakhamar helyén terem egy csengettyűszóra, s elkezdődik a legkedvesebb mulatsága - a műlovaglás.

Négy dresszírozott lova van, melyekkel bámulatos tökélyre vitte, különösen az ugrásban. A magáncirkusz gyönyörűen van berendezve, középütt szőnyeg virágokkal, lombokkal.

Gyönyörű látvány, amint kipirulva, lángoló arccal vágtat a ló hátán kecsesen, délcegen Magyarország királynéja.

A paripa, mintha érezné, hódolattal, odaadással viszi, s mikor puha kezével megsimogatja sörényét, térdre rogy a kegy súlya alatt...

E napokban egy szegény asszony kuncsorgott a palota kerítése előtt, melyet csak egy Pest megyei hajdú őriz (vén ügyetlen ember, ad captam: szegedi hajdú).

- Mit akar az a szegény asszony? - kérdé a királyné, s Meiszel kisasszony azonnal intézkedett, hogy megtudják.

- Azt állítja, hogy fölségeddel akar beszélni, mert az olyan bizalmas dolog, amit csak fölségednek mondhat el.

- Eresszék be.

A gödöllői asszony be is akart jönni, nem is, mert két zsák búza volt a kerítéshez támasztva, s azon mesterkedett, hogy hát azt is vigyék be utána.

De csak elszánta magát a zsákokat ott hagyni és a királyné elé járulni, hol térdre is borult.

- Keljen föl, jó asszony, és mondja el mit kíván? - szólt a királyné szelíden.

- Hát semmit sem kívánok, tekintetes asszonyom, hiszen tudja, hogy miért jöttem...

A királyné intett, hogy nem tudja.

- Oh, lelkem! oh, galambom! Hát én a Szücsné vagyok, az öreg Szücsné, akinek két köböl búzát, vagy hogy lisztet adott kölcsön újig a kisasszonyka a télen. Hát azt a búzácskát hoztam el, egy véka interéssel. De mondok, magam adom én azt át a tekintetes királyné asszonynak, mert ha keresztül megy, mondok, ezeknek a nagyságos uraknak a kezén, egy szemet sem lát abból a királyné.

Őfelsége felnevetett, a várnagy azonban csakugyan visszaemlékezett arra, hogy ennek a szegény asszonynak két zsák lisztet adott kölcsön Mária Valéria, akinél audiencián volt a télen.

A királynét rendkívül mulatatta a kis epizód s megmagyaráztatta magának, mi az az újig (hogy míg az új termés meglesz), aztán odaajándékozta a szegény asszonynak a két nagy zsákot, mely ott fehérlett a fejedelmi kerítésnél.

- Megköszönöm alásan - mondá a szegény asszony hálálkodva - az Isten is megáldja, de én nem kívánom...

Mert csak osztán baj ne legyen belőle, ha a király hazajön![5]




MIKSZÁTH KÁLMÁN

Adieu! Adieu!

Egy kép az udvari életből

A "magyar hercegnő" Mária Valéria beteg volt, a picike szép arcon rút himlők mutatkoztak, a királyi gyermek önkívületben feküdt forró lázban, selyem mennyezetes ágyacskájában.

A Burg folyosóin másképp hangzottak az udvaroncok léptei, s arcuk bizonyos aggodalmat fejezett ki. - Ezek az emberek mindent képesek kifejezni.

Benn a beteg szobájában gondos udvarhölgyek, ápolónők lesték minden mozdulatát, s orvosok figyelték meg minden lélegzetvételét, a pirinkó kacsók minden percben más-más pápaszemes úr markába vándoroltak, aki onnan megállapítsa a diagnózist, az ütér verését. A kis homlokról a gyöngyöző forróságot szelíd szemű asszonyok puha keze törülgette le...

De a beteg kínosan nyögött: egyik sem volt az anyai kéz. Az a bűvös kéz, amelyikben minden benne van: meleg, amikor fázunk, hűs, mint a harmat, ha forró lázban szenvedünk, enyhítő, mint a balzsam, ha a nyitott sebet érinti, az a kéz, amely nem fáj soha, melynek érintése mindég üdv.

A királyné nem volt a beteg mellett.

Eleinte még a himlő ki nem fejlődött, még csak a láz volt meg, Erzsébet semmit sem akart arról tudni, hogy ő a királyné: csupán anya volt. Több mint a királyné.

Maga akart virrasztani kedves betegje ágyánál, maga akarta neki beadni a gyógyszereket, melyeket aranytárcán tartott ott aranyos ruhába öltözött szolga. Mit ért mindaz a medicina az aranytálcán is csak medicina!

Maga akart ott virrasztani az anya, de környezete nem engedte; rábeszélték, hogy kímélje egészségét, mert ő királyné is: a királyné több mint az anya.

És mert királyné, csak néha-néha ment át a beteghez, hanem annál gyakrabban tettek neki jelentést a hercegnő hogylétéről. A jelentések mindig aggályosabbak lettek.

A kis hercegnő arca egy reggel csak olyan lett, mint a vörös posztó.

S ez a vörös arcocska besötétíti az egész Burgot, még őfelsége a király is felhős homlokkal intézte reggeltől estig az államügyeket.

A folyosókon baljóslatúan suttogták az udvaroncok, palotahölgyek:

"A szegény kis hercegnő himlőben van."

Az anya, a királynő kétségbeesett, mikor hallotta: éppen az öltözőasztalnál, a toalett között találta a szomorú orvosi jelentés. Oda akart rohanni a beteg szobájába, de egyszerre csak megállott, a felséges úrnő lábai földbe gyökereztek: eszébe jutott neki, hogy ő szép asszony.

És, oh, ez több az anyánál, több a királynőnél is!

Egy szép asszony hogyan menjen be egy himlős beteghez! Megrezzent, megreszketett és szomorú arccal visszafordult.

Tegnap talán még így sóhajtott: "egy szegény királyné még anya sem lehet..."

Ma már így sóhajtott: "egy szegény szép asszony királyné sem lehet..."

Benn, a termeiben a velencei tükrök, mint hattyúnyakát, karcsú derekát, szép halovány arcát mutogatták, egyre csak integettek feléje: "szép vagy, szép vagy Magyarország királynője!"

De az anyának úgy fájt most ez a szépség, és mégsem volt ereje kockára tenni azt. Mit mondanának másnap az aranyos velencei tükrök?

Oh, ezek a kegyetlen velencei tükrök, akik igazabbak az udvaroncoknál, akik nem hazudnak sohasem, akikre nem lehet ráparancsolni!

A kis királykisasszony ezalatt még rosszabbul lett. Mikor eszméleténél volt, édesanyját kívánta, de az nem jött, nem jött, és a környezetének tett szemrehányást a gyermek, hogy az ő mamáját talán nem eresztik hozzá.

Pedig a tükrök, azok a csúf tükrök, azok nem eresztették.

Ezalatt egyszerre közelgett az idő, mikor a királynénak el kellett utaznia Angliába, hol a nyár egy részét szokta tölteni. Eljött végre az elutazási nap is, de a királykisasszonyt még mindig nem látta, s még mindig beteg volt.

Képtelenség lett volna úgy elmenni az anyának, hogy beteg lánykáját ne lássa. Hátha nem is fogja látni soha többé az életben.

De bemenni nem lehetett. A himlő ragadós és nem kíméli a királynőket sem. Jaj annak a szép arcnak, amelyiket összecsókol!

Az udvari hintó már be volt fogva odalenn, minden, minden készen állott. Csak még a búcsú van hátra a picinytől.

A beteg szobájába egy ablak nyílt. Azon az ablakon át belátott a királyné, s megzörgette az üveget.

- Mama! Mama! - sikoltott föl Mária Valéria, s arcán a mosoly fényes szivárványa tündöklött.

Kis kezét feléje nyújtá, fölemelkedni erőlködött, ő, a beteg, hogy odamehessen az ablakhoz.

- Adieu! Adieu! - kiáltott be a királyné, s kezével búcsút intett. Majd elborult fényes arca, s könnyek folytak le rajta.

Oh, ha akkor föl lett volna találva a mód: szépnek maradhatni s mégis megölelni a kis Máriát, összevissza csókolná azt, anyai szíve nemes vágya szerint...

Egy darabig habozott, küzdött magával a szép királyné, de aztán lankadtan leereszté fejét, s még egyszer suttogá távozóban: Adieu! Adieu!

- Adieu! Adieu! - visszhangozták a Burg ódon, néma falai.[6]




MIKSZÁTH KÁLMÁN

Mikor utoljára láttuk[7]

[...]

Hármat koppantottak a pálczás urak s belépett a királyné régi sugár termetével. Leült a trónon ura mellé balról Magyarország partonája. Ezer szem szegeződött a trónra, melyre újonnan hímezték Magyarország czimerét ibolyavörös mezőre s melynek mennyezetét két nagy hófehér strucztoll- bokor díszíti, a hajdan nemzetiszín strucztollak helyett. De még több szem nézte a királynét.

Ott ült fekete csipkével áttört magyar ruhában, minden fekete volt rajta, minden, minden: haja átkötve gyászfátyollal, magyarosan, a hajtűk és gyöngyök mind feketék voltak. Csak az arcza volt fehér és végtelenül szomorú... Egy mater dolorosa.

Ah, a régi arcz ez még. Az, melyet a bübájos képekről ismerünk: a vékony, nemes vonások, az elől lenyírt kicsi haj, mint a selyem rojt huzodik a homlokra s fönt a dus hajfonat minden koronánál szebb korona. Ő az, ő, de a bánat már rajta hagyta nyomait az arczon,

R. Hirsch Nelly rajza az Örökimádás templom javára sokszorosított imakártyán, 1900-as évek, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár
A II. Erzsébet-szoborpályázatra benyújtott pályaterve Zala-Bálint és Jámbor művészeknek, Vasárnapi Ujság, 1903. június 21.
sokat pusztitott - a kép még ugyanaz, csakhogy ugy tetszik, mintha ködben volna.

Nagy szempillái le vannak eresztve, élénk, kedves szeméből nem látszik semmi; ott ül csendesen, majdnem érzéketlenül, mintha nem látna senkit, nem hallana semmit. A lelke, óh a lelke másutt lehet. Egyetlen mozdulat, egyetlen tekintet nem jelzi érdeklődését. Olyan, mint egy fehér szobor a szomoru fehér arczával. Viszi-viszi a nagy bánatot mindenüvé, és hiába koppantanak háromszor a pálczás urak, az a nagy bánat el nem ijed attól, vele jön ide is.

És aztán elkezd beszélni Szilágyi,[8] szép lassan, ahogy a trónnál illik. A király hova tovább figyelni kezd. Egy szó, egy gondolat megkapja és a szeme ott csügg a nagy nemzeti szónok ajkán - de a királyné arczára semmi sincs irva. Semmi, semmi. Olyan fehér és olyan mozdulatlan.

Hát egyszer csak belevegyíti a szónok a királyné nevét is. Még csak a szemöldje sem rezdül. Beszélhetnek a szoborról a szobornak.

De a királyné nevének hallatára egyszerre csak felzug az éljen. És milyen éljen az! Mintha a szivekből szakadna ki egy érzelmi zivatar. Megremegnek a trónterem sárgás márványfalai. Valami csoda hang volt az, melyet nem lehet leirni vagy megmagyarázni. Volt ebben az éljenben zsolozsma, harangzugás, tengermorajlás, gyöngédség, érzés, még talán virágillat is.

S az érzéketlen felséges fej megmozdult. Gyöngén, alig látszólag intett köszönetet. Valami csodálatos kegy volt abban.

S az éljen fölharsant még erősebben és nem akart megszünni perczekig, - szállt-szállt föl a boltozatokig és megrengette a boltozatokat. A fehér strucz-tollak reszketni látszottak a hang-hullámoktól. Az ország nagyjai és törvényhozói nem elégedtek meg a mámoros kiáltásokkal, kalpagjaikat, csalmáikat lengették s egy sürü erdő támadt fönn az emberek feje fölött sastollakból, kócsagokból, hüs szellőt támasztva a fojtó meleg levegőben. Ilyen legyezője is kevés királynénak volt még.

A szónok abbahagyja beszédét és várja, míg a féktelen lelkesedés lecsillapul. Hasztalan; nincs határa.

A királyné lesüti fejét... és az a hófehér arcz egyszerre csak elkezd pirosodni... mindig jobban-jobban . Elöször csak nem olyan fehér többé, azután olyan, mint a frissen szürt tej, mintha rózsaszinnel volna befutattva, azután piros lesz mint az élet, piros, egészen piros.

Milyen káprázat! Ferencz József király mellett ott ül egy életpiros királyné.

Egy perczig tartott az egész. Szemei tágra nyiltak, s a régi ragyogás kicsillant belőlük.

S a szemekből, melyek ugy tudtak valaha mosolyogni, hogy egy szomoru országot viditottak föl, egy könycsepp buggyant ki. Százan és százan látták a drága csöppet. Meg volt a reciprocitás. Egy mosolygó ország föl tudta viditani a királynét.

De csak egy perczig tartott.

A felséges asszony szeméhez emelte csipkés zsebkendőjét, eltörölte vele a könyet. Az éljenzés megszünt, a szónok folytatta a beszédet s a királyné arczáról kezdett lassan-lassan lefogyni a pirosság, mint ahogy a kés pengéjéről szemlátomást illan a ráfujt lehelet.

Egy percz és a király mellett ujra ott ült a gyászba borult királyné, a mater Dolorosa halványan, csöndesen, érzéketlenül, mint egy fehér mozdulatlan szobor, mely egy édes arczra emlékeztet.[9]




MIKSZÁTH KÁLMÁN

A királyné mint feleség

Sok mindenfélét irnak a magyar lapok a királynéról: hogy évtizedek óta elvonult nemcsak a politikától, de minden szerepléstől, még az udvar apró-cseprő dolgai, kellemetes történetkéi, filigrán, pókhálószerü intrikái se érdekelték - pedig ez a királynék recevierje - ők itt és így szövik a történelem vásznát.

Minden előkerül most. Egy kosár anekdota. A mi bájos csecsebecséink, melyek mind az bizonyítják, hogy egyszerü volt és jó és hogy szeretett minket. Elmesélik barangolási kedvét, gyalogos kirándulásait lakatlan erdőségekben, hogy mennyire szerette a természetet és mennyire kerülte, szinte gyűlölte az embereket. De hát nem volt-e igaza? A finom lelkek előre sejtenek. A természet nem bántotta, emberkéz ölte meg.

Önök nem pszichologusok, akik ezen csodálkoznak és nem értik a fájdalmas anyát, a mater dolorosát, a ki menekül vérző szivével, bánatos emlékeivel idegen tájakra, ujakra és mindig ujakra. A fák, ezek jó barátok. De ezekből is csak az ujak. Az uj fák nem emlékeztetnek semmire.

De csak tovább, csak egyre tovább. Egyik tájék sem az igazi.Erzsébet királyné Bártfán, 1905, Erzsébet királyasszony emlékének A fák nem lehelnek sehol annyi oxigént, hogy szabadon, boldogan lélegezhessék, a füveken nincs annyi harmat sehol, hogy a bánatot elmossa, a tenger nem morog olyan hangosan sehol, hogy szivének fájdalmas dobogását megtompitsa.

De ebben a szörnyü lelki vergődésben is van egy szál, amit nem kiván elejteni, van egy fénysugár, mely a régi, a valódi életéből átnyult abba a másikba, amit keresett, de nem birta megtalálni: a hitvesi hűség, a gyöngédség királyi férje iránt. Ez átverte magát a rettenetes apátián - s nem egy példa csillan ki az átláthatatlan ködből, melybe kedélyvilágát burkolta, hogy csak látszólag nem érdekelte semmi a világi zajból, hogy félénk aggódással csügött férjén és csodálatos női ösztönnel igyekezett elháritani minden bánatot, ami ét érhette. Most a legutolsó napokban épen ugy, mint régebben.

Mikor a horvát czimersértés[10] hozta háborgásba a magyar közvéleményt, Tisza, az akkori miniszterelnök és Szapáry Gyula, az akkori pénzügyminiszter, Bécsbe utaztak, hogy a királynak jelentést tegyenek s az elégtétel módját is megbeszéljék ő felségével. A kérdés igen kényes volt, mert a sértés nagy kaliberű - a magyar czimerre nem lehetett rámondani, hogy feslett pléh, az országgyűlés minden pártja zugott - a szegény, jó Bedekovics szégyelte magát és mutatkozni se mert nyilvános helyen, az ebédjét is szobájában ette az "Angol királynő"-nél, míg másrészt komplikálta az elégtételvevés módját, hogy a Ház közjogi tudósai olyasmit okoskodtak ki a törvényből, hogy Horvátországban az állami épületeken a magyar czimer használata nem egészen evidens. Akár ugy van, akár nem ugy van, de elégtétel mégis kellett.

A miniszterek tehát Bécsbe mentek és a Burgban folyt a tanácskozás a király elnöklése alatt. Jelen volt még a két miniszteren kívül Orczy Béla báró és egy negyedik miniszter, aki a részleteket nekem mindjárt akkor elbeszélte.

De e részletek bármilyen érdekesek legyenek is, nagyjában fölöslegesek ebben a keretben, amelybe felhasználom. A lényeges csak az, hogy a királyt nagyon lehangolta a tanácskozás, mely kora délután kezdődött és benyult az esti órákba. Látható idegességgel ismételte:

- Igen kellemetlen ügy.

A miniszterelnöknek az volt az előterjesztése, hogy a magyar czimer katonai pompával tetessék vissza az állami épületekre, a honnan leszaggatták.

A király a törvényhez ragaszkodott.

- Az nem lehet, ha nincs rá törvény.

- De a sértést mégis reparálni kell, az ügy nem maradhat - hangsulyozták sorba a minszterek, lefestvén ujra és ujra a magyar nemzet méltó fölháborodását.

A király sokáig habozott, végre teljesen kifárasztva mondá:

- Ám jó, tétessük fel katonai parádéval a magyar czimert, de aztán azonnal le is kell venni. Igy meglesz az elégtétel is és a törvény se szenved.

Tisza Kálmán jéghideg arcza kigyult:

- Az nem lehet felséges uram. Ennyivel mi haza nem mehetünk.

- Hát mit kívánnak? - kérdé a király izgatottan.

- Az egyedül megfelelő felség, és egyszersmind a legkevesebb, amit ebben a kérdésben kivánni lehet és kötelességünk is kivánni, hogy a czimer tétessék fel katonai pompával és addig hagyassék ott, míg aztán a magyar országgyülés később a maga határozatából levéteti.

Az uralkodó nem osztotta ezt a nézetet, mire Tisza és a többi miniszterek sorba kifejtették álláspontjukat, előadva egész körülményesen érveiket és lefestve élénk szinekkel a helyzetet. De a király nem, nem. Tehát uj oldalakat kezdtek kieszelni... A király szemlátomást kedvetlenebb lett és ingerlékeny s mikor már elég jól megtámogatták a magok igazait, mindig odacsapott nekik egy ellenérvet, már-már kimondta volt az ultimátumot, midőn jó szerencse, belépett az ajtón a szolgálattevő kamarás és halkan jelenté:

- A felséges asszony már várja felségedet.

Ebédre voltak menendők együtt Károly Lajos főherczeghez.[11]

A király lecsapta az aktákat az asztalra, fölkelt a székéről és elhagyta a tanácskozási asztalt magyarázat nélkül, még csak a kezével se intve bucsut az ámuló minisztereknek. Csak aztán később fordult vissza a terem közepéről s nem minden felindulás nélkül szólt:

- Holnap folytatjuk.

A magyar miniszterek meglehetős nyomott hangulatban távoztak. Rossz kilátások voltak másnapra. Ha nem lett volna előre megváltva a páholyuk az Operába, bizony el se mentek volna, hanem otthon, a bank-gassei kopott házban busulnának, hogy miképpen kell majd haza menni. De mégis csak elmentek és kedvetlenül hallgatták az opera áriáit.

Egyszer csak a második felvonás végén megnyílik a páholyajtó és belép rajta sima, elegáns lépteivel és mozdulataival Nopcsa báró, a királyné udvarmestere, frakkban, fehér szegfűvel gomblyukában.

- Hát te honnan jössz? rohanták meg egyszerre.

- A Károly Lajos főherczeg ebédjéről jövök. A királyné küldött hozzád.

- Én hozzám? csodálkozék Tisza.

- Igen, igen - és közelebb hajolva Tiszához halkan folytatá: A királyné igen aggódik és azt a parancsot adta nekem, hogy rögtön keresselek fel.

- Aggódik és miért?

- Hogy a könniggrätzi csata óta nem látta a királyt olyan levertnek, szomorunak, mint ma este a minisztertanácsok után. A fölséges asszony azt üzeni, hogy éppenséggel nem tudja miről van szó, de arra kéret, hogy ha lehet engedj.

- Tisza elkezdett pislogni, szaporábban, mint szokott. Ez mindig azt jelentette, hogy el van érzékenyülve. Egy darabig némán bámult maga elé, aztán a maga egyszerű páthosznélküli modorában adta meg a választ:

- Mond meg a királynénak, hogy a felséges királyért és a dinasztiáért az életemet is odaadom, ha kívánják, de épen az ő és a dinasztia érdekében nem engedhetek abból, amit kértem.

Nopcsa báró visszament legott a válasszal. Hogy mi történt aztán, homály födi. De csodák-csodája, minden megváltozott. Reggelre mosolylyal fogadta a tanácsba összegyült magyar minisztereket a király s felhőtlen homlokkal, vidáman adta beleegyezését a kormány előterjesztésébe. Mi kergette el a homlokáról a felhőket? Isten tudja. A konstatálható adatok csak idáig szólnak. A többiről már csak sejteni lehet, hogy egy vállán áthajló, szelid, jóságos hang:

- Engedj uram, férjem a szegény magyaroknak.[12]




KRÚDY GYULA

Erzsébet

Csendes méla bánattal telik meg a lelkem, ahogy leírom ezt a nevet. Olyan ez a bánat, mintha napban járnék az elhagyott ligeten halovány ég alatt. Csak sejtelem az, ami azt beszéli bennem, hogy hervadóban a fű, a fa, a virág. Az élet. Minden. Ahogy reszkető kézzel leírom ezt a nevet.

De mire is gondolok? Fáj valami csak, aminek nem tudom nevét adni, tán nem is ismerem. Hogy ez a szelíd őszi napsugár olyan csendes, olyan tiszta, hogy elmélázva hajtom le a fejem.

Tiszteletteljes hódolattal, mély szeretettel övezem fel magam, ahogy arról a magyar asszonyról írok, aki mindnyájunknak a csókját érdemli, amit köntöse szegélyére csókolunkA II. Erzsébetszobor-pályázatra benyújtott pályamű, 1903, Uj Idők - minden magyar asszonyok legtisztábbjáról, legelsőbbjéről, legszomorúbbjáról, ha írok.

Egy szomorú feketeruhás asszony járja a világot. Amerre megy, az emberek leveszik kalapjukat és elcsendesednek és csak csendesen suttogják egymás közt:

- Itt jár közöttünk a Bánat, az Anyai szeretet, a Fájdalom - két birodalom első asszonya, két birodalom legszomorúbb asszonya.

Csendesek maradnak az emberek, mert a bánat szent.

Ha közénk jön, ha hazajön a messzi tengerekről, akkor ünnep van a két magyar rónán, de csendes ünnep. Mikor áhítattal telik meg a szív, halk imát sóhajt el az ajak - amint a stációkat járják szürke nagyhéten a lehajtott fejű emberek. Az út mentén a szenvedés kék virágai nyílnak.

Ahogy szenved, ahogy fáj az ő nagy szíve, ahogy szomorú - véle szenvedünk, véle fáj a szívünk, komor magyaroknak. Mert ő a jóság, a szeretet a tisztaság.

Egyszer megmozdult itt alattunk a föld. Régen... Milyen szomorú idők következnek ezután! A vérrózsák helyén kizöldült a fű, a hantok felett is, de fekete volt a nap, ami az ifjú világra sütött. Hajh, sóhajtsunk és feledjünk!

De hogy kisütött újra az édes istenadta nap! Hogy felszáradtak a könnyek! Hogy csitult a fájdalom. Azt a máma szomorú szíve nagy sebével tengereket járó asszony tette. Odaillesztette a kezét a nagy halott szíve helyére, meg is simogatta, rá is mosolygott, a nagy halott felnyitotta a szemét, megmozdult és megcsókolta azt az asszonykezet, amelyik visszahozta őt a fekete nap országából a nyílt szabad ég alá. Régen.

A csókunkat a köntöse szegélyére csókoljuk, mert tisztább, szomorúbb, nemesebb asszony nincsen rajta kívül.

Vajon - ha ott vár a hajója a kék nagy vizeken a mérhetetlen kék ég alatt - , ha zöld, vidám hegyeken, mély, bús völgyeken, ijesztő bérci szakadékokon azzal vágtat véle a vaskocsi, ha a koronás termekben fény és pompa közepette felséges urának oldalán áll - vajon szabad-e egy pillantásra szívének nagy terhe? - Tudna-e mosolyogni, tudna-e vidám lenni egy pillantásra csak, ha feléje szállna a boldogság minden illata, ha az ő egyetlen fiát nem adja többé vissza soha, soha semmi!?... Ha örökkön csak rá kell gondolni, aki elment innen?...

A nagy égen vándorfelhők szállnak tengerekről tengerekre, a magasságból lehallik kiáltása a vándormadárnak, a színes felhők alatt zúgva röpül belé a végtelenbe a szél - vajon ha a vándorfelhőt látja, a költöző madarat, a végtelenbe hajtató szelet, ha hallja - beszél-e velük, üzen-e valamit a felhővel, a madárral, a széllel, annak, aki olyan messzire van ide, hogy tán a sóhajtás sem ér el odáig?

Egy nagy fehér hajó ring a nagy vízen. Csendes hajó, alig hogy száll. Annak a födélzetén ül a legszomorúbb asszony. Fekete a ruhája, halovány az arca, a szava sóhajtás, körülötte a nagy víz, felette az ég - néma mind a kettő, néma körülötte minden. De minek is szólna akármi - égi zene, avagy földi hang, sírás, avagy vigalom -, mikor az mindhiába volna, nem térne vissza sohasem az, aki innen egyszer elment. Régen...Hányszor zöldült ki azóta a fű, hányszor fakadt új virág a régi helyén, hányszor sírtak azóta a földön, hányszor mosolyogtak, hányszor feledtünk mindent és mindenkit - csak a legszomorúbb anya nem vidul fel, nem felejt soha, hiába zöldül ki újra a föld, hiába fakad új rózsa a régi helyén.

A szíve fáj.

Hisz régen tudjuk, hogy a szíve beteg neki, ott lakik a fájdalom,

Erzsébet királyné Bártfa-fürdőn, 1895, Budapest
A Singer és Wolfner cég hirdetése, 1898, Uj Idők
ami nem szűnik meg soha egy pillanatra sem.

A királyasszony szíve beteg, tudós doktorok felteszik az okuláréjukat és lapoznak a tudomány könyvében. Egy nemzet hallgatja visszafojtott lélegzettel a messziről érkező híreket. - Csak fehér galambok szálljanak Naunheimből, és rekedjenek kívül a hiób-hírek fekete hollói. Halljuk, a beteg szív gyógyul, ő a tiszta, a szép, a nemes a miénk marad továbbra is, ha szomorúan, ha szenvedőn is. Csak a miénk maradjon.

Csendes mély bánattal telik meg a lelkem. Olyan az a bánat, mintha szelíd őszi napsugárban járnék az elhagyott ligetben halovány ég alatt.[13]




ERDÉLYI ZOLTÁN

Erzsébet királyné emléke
Alkalmi gyermekszinjáték egy fölvonásban

Részletek

Az iskolából hazatérő Tibor és Márta meséli édesanyjának: szeptember 10-én Erzsébet emlékünnepélyt fognak rendezni. A gyermekek nem hallva még a királynéról feladatul kapták, kérdezzék meg otthon szüleiket erről, ennek kapcsán a szerző a főszereplő édesanyával mesélteti el Erzsébet királyné történetét, a hangsúlyt másra helyezve:

[...] Volt egy ország, szegény ország, Magyar-

[ország...

Ritkán rakott fészket benne a boldogság.

Harcok dúlták, kirabolta a török... német...

De kihevert minden csapást, s újra éledt.

Egyszer aztán megjött kedve, égő vágya -

Nem a hirre, nem a fényre... szabadságra!

Azt gondolta, azt akarta: szabaddá lesz!

Új vér árán, új köny árán, új hazát vesz!

Új hazát, mely szabad legyen, mint a többi..

S 48-ban - jól tudjátok - szent harc tört ki.

Nem volt öreg, nem volt gyermek, csak

[mind hősök,

Félistenek, kikről aztán dalt irtak a hege-

[dősök

Csattogott a kard acélja, sebet adva,

S szállt a zászló diadalról, diadalra!

A zsarnokra átkot szórt az ágyú hangja,

Szabadságról himnuszt zengett hősök ajka!

De nem soká' tartott ez az édes mámor..

Fogy a magyar... s nőttön-nő az ellentábor.

Megrémült a zsarnok-önkény, s társért nézett:

Aki segit leigázni ezt a népet.

Kétakkora bár az ellen, nem birt véle,

Más zsarnokot kért meg: jönne segitségre.

A magyarra két hatalmas ország támadt...

S beteljesült... letiportak, leigáztak!

Szegény ország! Magyarország! jaj tenéked!

Szent harc után rabbá tették hősi néped.

A bilincsből kard lett, s kardból bilincs újra,

Az felelt a sóhajtásra, az felelt a honfi-búra.

Világos volt a ravatal, arra tették,

Egész ország koporsóját ráfektették.

A szabadság volt abba ott belezárva,

Körülállta egy egész nép, csupa árva!

S jöttek aztán véres napok, csöndes évek,

Dolga akadt ötven hóhér száz kezének.

A hősöket, mind akiknek élete drága,

Osztrák hóhér keze húzta bitófára!

Köny, ha perdült, sóhaj, ha szállt, bűn volt,

[vétek

A halottért sem sirhattak, akik éltek.

Temető lett az egész ország, Magyarország,

Zászlórúdból fejfát csinált a zsarnokság.

...S akkor aztán jött egy asszony, angyal-

[arccal,

S szólt könnyezve: "Hagyjatok föl e rút

[harccal!

Fegyvertelent eltiporni gyáva érdem,

Ezt a harcot a szivemmel meg nem értem!

A hóhér-bárd sohse osztott igazságot,

Van még isten, ki megbüntet ily gazságot!

Vége legyen ennek a sok gyilkolásnak,

Hóhérpadot, bitófát én meg ne lássak!

Embert ember ne gyilkoljon, támogasson!

Ezt mondom én, Erzsébet a - magyar

[asszony!"

S mint arkangyal szinaranyból formált kürtje,

Ajka ezt az áldott hangot szerte küldte.

Béke fakadt szava nyomán, álldott béke,

S föllélegzett Magyarország árva népe!

Gyászos felhőn utat tört a nap sugára,

S ki előbb sirt, kedvet kapott mosolygásra.

Temetőben virág nyilott, s a fejfákra

Ráhullott a megbocsátás szelid fátyla.

A régholtak meglelték a síri álmot...

Élő többé nem könyezett... megbocsátott!

S ki egy ország szent békéjét visszaadta,

Ki a magyart rabságában el nem hagyta,

Ki a sinylőt nagy szívéhez fölemelte,

Sohsem múló szeretettel megszerette,

Könyet törölt, sajgó sebet meggyógyitott,

Vértől ázott rögből piros rózsát nyitott,

Aki szent volt, aki jó volt, aki drága...

Azt szemelte sorsa épp' ki mártirságra!

Hajh! de mennyi szomorúság, bánat érte!

S fényes napja, hogy hanyatlott le az éjbe!

Minden könyét elsiratta egy fiáért,

Bebolyongta a világot nyugalmáért.

S óh borzalom! szivét - bár bú gyötörte -

Álnok gyilkos a tőrével általdöfte!...

Jó volt, míg élt, s vértanu lett, szentté válott -

Mikor nemes lelke tőlünk égbe szállott!

Kire mindig könyes szemmel emlékezünk:

Ez volt a mi nagy királynénk, Erzsébetünk![14]

 



FALLY HENRIK

Erzsébet királyné
Elbeszélő költemény hét énekben

Részletek[15]

A szerző művében végigkíséri Erzsébet életének magyar szempontból is fontos eseményeit. Gyermekkorának, eljegyzésének (I. ének) és esküvőjének leírása (II. ének). A fiatal császárnénak egy éjjel megjelenik Ausztria szelleme (a fehér asszony)[16] szívét kérve (III. ének):

"Megbízhatsz bennem", szólt a szellem sértődve,

"Mióta Ausztria így nevezi magát

Ez államnak én voltam hősi védője,

Én űztem széjjel ellenének táborát.

Nem vagyok lidércfény, a posvány szelleme;

Jó lelkek társasága az én otthonom,

És csak ha népem ellenségét üldözöm,

Kell boszuló nemezis képpen bolyonganom."

És szólt tovább: "Én hűségedet akarom,

Vérbeli rokonság hisz' erre jogot ad,

Mert jól tudom, ki ellenemmel enyeleg,

Az árulómmá lesz, ha egyszer elszakad.

És azt akarom, hogy e honban mindenki

Egy akaraton legyen minden én velem,

Mert jelszavunknak lényege azt óhajtja,

Hogy a mi erőnk van, az egyesült legyen."

"Hát mért ne szeressem a magyar nemzetet?"

Kérdé a királyné, "ki mindig jó hozzánk,

És lovagias jellemmel és hősileg

Mi nekünk századokon át volt védbástyánk?

Egy igaz lelkü nép nem tűrhet csorbitást
És joga eltiprója ellen síkra száll,

Hisz' a ki másnak jogát szívén viseli,

Az előtt biz a sajátja is becsben áll.

Nézd ama tért, hol hősi vér még gőzölög,

Bús csatasík, mely szörnyű rémként sötétlik;

Eltemetetlen hullák szerte hevernek;

Föléjük éjszaka borítja szárnyait.

Leégett falvak, üszkös rom és omladék.

A füst alatt itt ott láng is felcsapog;

A tetemek fölött zajongó rajokban

Prédára éhes varjusereg kóvályog.

És kisértetek járnak búsan szótalnul;

Lesorvadt arczukon gond és fájdalom,

Az élet virága ott el van taposva,

Csak a gyász jelöli hült helyét és sírhalom.

Ó nincsen élet ott, hol nincsen napsugár,

Az éjszakára nem a nappal virrad fel,

Hol minden mosoly, mely az ajakra felszökik,

A bú és bánat özönében fullad el.

És halljad csak a rablánczot mily rémesen

Csörtet oly tompa zajjal messze elhalón,

A nyirkos börtön mélységből törve fel,

Hol sóhaj vegyül közbe alig hallhatón.

Kik eltemetve holtan sírban fekszenek,

Elszenvedték, mit rájuk rótt a végzetük,

De a kik börtönbe temetvén, élnek még

És szörnyü haldoklásban múlik életük.

Borongó esthomályban látsz egy őszi tájt,

Áthatlan köd takarja, mint egy szemfedő,

Fekete foltok vannak sárga homokon,

Oly borzalmas ott minden, mint egy temető.

És mégsem temető, nem látni sírjelet,

Rút karók merednek a foltos ködből fel;

Nem lehet nézni azt a szörnyű tájékot,

Mert úgy rémlik, hogy egy véres vesztőhely."

A szellem szólt: "Nem rokonszenvre méltó nép,

Mely hűtlenül királya ellen lázad fel

És becsmérelve felsőséget, koronát,

Attól mint vétkes pártütő had szakad el.

A pártütő rablánczot, börtönt érdemel,

A szabadságot az, ki hű és türelmes,

Csak az a nép, mely szereti a királyát.

Királyi kegy és szeretetre érdemes."

"Felséges rokonom", szólt most a királyné,

"Nem pártütő a nép, mely nyiltan jogot kér,

De az, mely alattomban lázad ellened,

És hűség, ragaszkodást szinleg csak igér.

A nyiltság tűköre a lelki fensőség,

A titokzatosság rút álnokságból áll,

S ki orvul támad gyanútalan lelkekre,

Az útonálló, ki a bűnnel czimborál."

A szellem szólt: "Ne vitatkozzál hosszasan,

Az óra múlik és az idő elhalad,

Ki czélhoz akar jutni, annak futni kell,

Mert ki lassan jár, az attól elmarad.

Én nem bocsátkozom te veled alkuba,

Nekem te tőled nem egyéb csak a szíved kell,

Mit hogy ha készséggel nem akarsz megadni,

Én erőszakkal halál árán veszek el."

"Ki igaz ügyet véd", felelt a királyné,

"Azt nem sujthatja az ítélet, sem kárhozat,

És a ki ártatlanul hal meg a vérpadon,

Az szeretetből vérzik el mint áldozat.

Ha elveszed a szivemet, mert szeretni,

Nem pedig gyűlölni a magyart kénytelen,

Örömmel fogom eltűrni, mert ne feledd,

Hogy Isten ege nagy, kegyelme végtelen."

Ez égi szavak után mint a búborék,

A szellem eltünt és az éjjel csendes lett,

Mert csak oly zajtól, mely a keblet dúlja fel,

Csapong korlátlanul a lázas képzelet.

Erzsébet királyné ágyára visszadőlt,

Lelkének izgalmától szíve dobogott,

De mivel nem hitt abban, mi nem észszerű,

E rémkép elméjében nyomot nem hagyott.

[...]

Csak menj, jóságos királyné és győződj meg,

Hogy méltatlanért nem áldoztad szívedet,

A nép, mely elődödnek életet s vért ajánlt,

Nem marad adós, mikor visszafizethet.

Vagy bárki légy, ki rokonszenvvel térsz hozzá,

A lelke fájni fog, de szivét megkapod.[17]

Erzsébet életének megéneklése az 1857-es magyarországi körúttal és a magyarok szívélyes fogadtatásával folyatódik. A kiegyezés megkötése, az uralkodó és a magyarok kibékülése, melyet a koronázás és utazásai leírásával zár (IV. ének), majd Rudolf halála, tragikus szerelmén keresztül bemutatva (V. ének). Felvázolja Erzsébet gyászát és az antikvitás felé fordulását, (VI. ének), ezt követően a millenniumi ünnepségeken való megjelenését, utolsó magyarországi tartózkodásáét, megjelenítve a királyné fájdalmát, ezen keresztül a magyarok részéről megnyilvánuló részvétet, az eposzt a merénylet leírásával zárja (VII. ének):

Ó borzalom, ó hajmeresztő aljasság!

Ó vérfagyasztó embertelen merészség!

Hogy engedhetted nyugodtan ez ocsmány bűnt,

Te villámokkal sujtó igazságos ég?!

A kire rátámad egy gonosz őrjöngő,

Egy durva reszelőt használva gyilokként,

Midőn a szívébe hatol a rozsdás vas,

Az ajka ártatlanul kérdi: Mi történt?[18]

[...]

Mit vétettél, ó Szent, ki mindig jót tevél,

Hogy ilyen szörnyű módon kellett kimulnod?!

Te égi sugár, kinek ártott jóságod,

Hogy undok latorkéztől kellett elhulnod?!

Vagy azért kellett meghalnod, mert szerettél

Egy földre tiport, porba fuló nemzetet,

A melynek méltatlan és gyászos végzete

Megrenditette igazságos lelkedet?![19]

[...]

És mivel igaz volt elviselt fájdalmad

És tiszta az a vér, mely sebeidből folyt,

A vértanúknak dicshalálát szenvedted

És áldozatod Isten előtt kedves volt.

És a hány vércsepp bugyogott ki a szívedből,

Midőn a kiméletlen gyilok járta át,

Ugyanannyi drágakő lesz ez a mennyegben,

Mely feldísziti vértanui koronád.[20]

[...]

És lengje áldás körül azt az égi trónt,

Mely örök dicsőséget ad és fényt neked;

Elgyötört szived kárpótlást lel mindenért,

Mit itt a földön méltatlanul szenvedett.

És sugározza szép arczod' be dicsköröd,

Hadd láthassák az angyalok is milyen szép,

S ragyogjon nemes lelked igaz gyémántja

Az égben is mint el nem múló eszménykép![21]

Erzsébet halálára kiadott imafüzet, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár


[1] 1857. május 29.

[2] Erzsébet királyasszony emlékének. Szerk.: Gábel Gyula. Bp., Globus, 1905. 132-135. old.

[3] Elhangzott az Országos Nemzeti Szövetség 1899-ben tartott Erzsébet-napi ünnepségén.

[4] Jókai Mór: A históriai tarokkparti. (Más válogatott írásokkal). Bp., Unikornis, 1996. 190-191. old.

[5] Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok. Bp., Akadémiai, 1960. X. köt. 202-206. old.

[6] Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok. Bp., 1960. X. köt. 160-162. old.

[7] Erzsébet utolsó magyarországi hivatalos szereplése 1896 májusában a millenniumi ünnepségen volt.

[8] Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke.

[9] Vasárnapi Ujság 1898. szeptember 18. 644-645. old.

[10] 1883.

[11] Ferenc József öccse.

[12] Országos Hirlap 1898. szeptember 13. 1-3. old.

[13] Krúdy Gyula: Erzsébet királyné (Regényes történetek). Bp., Palatinus, 1998. 109-112. old. (1898.)

[14] Erdélyi Zoltán: Erzsébet királyné emléke. Alkalmi gyermekszinjáték egy fölvonásban. Bp., 1910 (Történelmi és iskolai játékok szerk. Pásztor József IV.) 8-11. old.

[15] Fally Henrik: Erzsébet királyné. Elbeszélő költemény hét énekben. Bp., Hell, 1907. 52-56. old.

[16] A legenda szerint a Habsburg ház szelleme, a híres fehér asszony akkor jelent meg a Burg felett, ha a császári házat veszély fenyegette.

[17] Uo. 58. old.

[18] Uo. 139. old.

[19] Uo. 140. old.

[20] Uo. 141. old.

[21] Uo. 144. old.

Budapesti Negyed 53. (2006/3) Szoboravatások < > Anekdoták