Tíz és fél évet élt meg a Népszabadság Budapest-melléklete. Ha csak ezt
a tényt nézzük, azt is mondhatjuk, kivételesen hosszú idő adatott neki
a gyorsan változó napilapos világban. Más kérdés, hogy a megszűnés óta
eltelt mintegy két és fél év azt is bebizonyította: űrt hagyott maga
után, olyan hiányt, amely sok városlakónak még ma is fáj. Nem telik el
hét, hogy régi olvasók ne kérdeznék, mikor indul újra az általuk
annyira kedvelt Budapest. Jó volna e helyt megadni a választ – de
sajnos nem tehetjük.
Összegzésnek szánjuk tehát ezt az összeállítást. Igyekeztünk kötetbe
rendezni a Népszabadság néhai Budapest-mellékletének legjavát: a
legizgalmasabb riportokat, a legérdekesebb interjúkat, a legszebb
tárcákat és – elvégre az ember utólag már sok mindent megtehet – a
legjobb híreket. Mindezt egy bő évtized legjellemzőbb budapesti
fotográfiáival együtt kapja most kézbe az olvasó.
1992-ben két ok hívta életre a Népszabadság budapesti oldalait.
Egyrészt a gazdasági racionalitás: világossá vált ugyanis, hogy a
hirdetők egy része elegendőnek tartja, ha közleményei csak a lap
fővárosi kiadásában jelennek meg, természetesen olcsóbban, mint ha az
országos kiadásban is kinyomtatnák őket. Ehhez azonban szükség volt
olyan oldalakra, amelyek kizárólag a második kiadásban voltak
olvashatók. A másik ok azonban tartalmi volt: az országos napilapok
ekkoriban, a kilencvenes évek elején szembesültek azzal, hogy a
kerületi önkormányzati kiadványok, de még az ingyenes fővárosi
reklámújságok is komoly konkurenciát jelentenek számukra a helyi
hírekre mind inkább kíváncsi olvasók megnyerésében. Mivel önálló
budapesti újság, tévé, rádió vagy éppen folyóirat akkoriban nem
létezett, az országos napilapok mindegyike igyekezett megteremteni a
maga fővárosi oldalát vagy mellékletét. A Népszabadság esetében ezt a
tendenciát ráadásul erősítette az akkori többségi tulajdonos, a
Bertelsman-csoporthoz tartozó Gruner+Jahr szándéka, hogy a lapot
elsősorban a fővárosban erős orgánummá tegye.
A vállalkozás sikere hamar bebizonyította, hogy egy ilyen „városi
újság”, a lap egyéb rovatai mellett önállóan létező „fővárosi szekció”
életképes, sőt profitábilis lehet. Az 1992. november 13-án – egy
pénteki napon – útjára induló melléklet még hetente kétszer, kedden és
pénteken jelent meg, hat oldalon. Egy évre rá már önálló laptagban,
nyolc oldalon nyomtatták ki a Budapestet. 1997. március 13-án állt át a
szerkesztőség a háromszori megjelenésre – hétfő, szerda, péntek –, majd
a hirdetési piac meglódulása újabb egy év után kikényszerítette a
napilappá válást. 1998. március 9-étől 2003. április 26-áig – amely
ugyancsak péntekre esett – hetente hatszor, jellemzően nyolc oldalon
jelent meg a Budapest.
A melléklet önálló arculata a napilapkészítés taposómalmában, lépésről
lépésre alakult ki. Saját rovatok, sorozatok jelentek meg a
Budapestben, jellemzővé vált a politikai napilapénál civilebb hang, a
köznapi témák előtérbe helyezése, a sokféle szolgáltatás. Tág teret
kaptak olyan műfajok – például a tárca –, amelyeket az utóbbi másfél
évtizedben háttérbe szorított az információdömping. Jutott hely olyan
témáknak – különös tekintettel a kultúrhistóriára és a
várostörténetre –, amelyek mára szinte teljesen kiszorultak a
napilapokból. Kinevelődött egy markánsan fiatal, a fővárost kitűnően
ismerő, bizonyos részterületeken szakértőnek mondható szerzőgárda.
Az egymást követő szerkesztők – Tóth Ákos, Krajczár Gyula, Berkó Pál és
Buza Péter – egytől egyig arra törekedtek, hogy a melléklet egyszerre
legyen a Népszabadság része és önálló budapesti hírlap. Döntésük helyes
voltát igazolja, hogy az évente elvégzett közvélemény-kutatások szerint
a Budapest népszerűsége egyre nőtt, a fővárosi olvasók mind jobban
szerették. 1997-ben a budapesti előfizetők 95 százaléka nyilatkozott
úgy, hogy rendszeres olvasója a várossal foglalkozó oldalaknak.
Azt a másfél folyóméternyi papírfolyamot végignézve, amelyet a
Budapest-melléklet megjelent számai adnak ki, természetesen óhatatlanul
felmerül az emberben a kérdés, hogy mennyire fest hű képet egy ilyen
városi napilap magáról a városról. Talán eléggé: hiszen ott van benne
temérdek információ, történés és név, megörökíttetnek a híres és a
szinte névtelen városlakók, beszámol a megvalósult és megvalósulatlan
tervekről, a viharokról, áradásokról, házomlásokról és házépítésekről,
és persze a kulturális programajánlókból, tényszerű közüzemi hírekből
és a helyhatósági döntésekről szóló beszámolókból is rengeteg érdekes
információt lehet kihüvelyezni. De az is meglehet, hogy mindebből nem
lehet majd igazán megtudni, milyen volt Budapest az ezredforduló körüli
évtizedben. Hiszen az újságíró – természeténél fogva – a különlegeset
keresi, azt mutatja be, ami valahogyan eltér az átlagostól. A
szerkesztőségi tapasztalat például azt mutatta: minden fiatal újdondász
megírta a maga cikkét a BKV talált tárgyak osztályáról, az Illatos úti
kutyamenhelyről és a Kiscelli domb tetején élő hajléktalanokról.
Ez a válogatás megpróbálja kiigazítani az aránytalanságokat, igyekszik
mindenből a legjobbat mutatni. Szándékoltan nem tartalmaz
szemelvényeket olyan írásokból, amelyek már kötetben is hozzáférhetők:
Erki Edit históriai kalandozásai, Draveczky Balázs gasztronómiai
kutatásai, Jolsvai András és Bence Ottó tárcái ezért nem kerültek be a
kötetbe. Legfeljebb felvillantani volt lehetőség olyan hosszú időn át
futó sorozatok színeit, amelyekkel az olvasók egyébként éveken át, heti
rendszerességgel találkozhattak. Kincses Károly és Szilágyi Sándor
fotótörténeti sorozata, Daniss Győző sajtótörténeti kutakodásai, a
Wittman fiúk étteremajánlója, a Megálló és a Lelőhely rovat vagy a
rendkívül népszerű „ötujjas teszt” – Pesti Pál és Vidéky Fanni (Bárkay
Tamás és Sándor Zünde) gonoszkodásai – is erre a sorsra jutottak.
Igyekeztünk viszont mindazoktól közölni legalább egy-egy jellemző
írást, akik szerzőként hosszabb időn át meghatározták a melléklet
stílusát, témaválasztását.
1992. november 13-án vezető anyagában azt firtatta a
Budapest-melléklet: „Elkészül-e az 1996-os világkiállításra az új
metró”. 2003. április 26-án így búcsúzott az olvasóktól: „Öregszik,
fogy a főváros népessége”. E két cím sok mindent elmond egy napilap
hivatásáról és lehetőségeiről. A két dátum között eltelt több mint tíz
év, megjelent több mint kétezer melléklet. A stáb, amely négy emberrel,
egy falnak tolt tárgyalóasztalon kezdte el munkáját, időközben valódi,
harmincfős szerkesztőséggé vált. Hogy mire jutottak, azt már csak
önöknek van módjuk eldönteni.
N. Kósa Judit