EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) Koszos, büdös, de szeretni kell < > A félmúlt és a féljelen határán
Füttyös Gyuri
      és a pesti
  vicctrafikos

________________

 

Ki volt Füttyös Gyuri?

Így ismerték: a Füttyös Gyuri. Valószínűleg minden nő emlékszik rá, aki megfordult Pesten abban az időben, amikor ő járta az utcákat. Feltűnt a Nagykörúton, látták a Lövölde téren és a műjégpálya mellett, más a Károlyi Mihály utcában találkozott vele, s akadt, aki Budán, a körtér környékén. Valahogy ott volt az egész városban.

Dal is született róla. "Ő a Gyuri, a Gyuri, a Füttyös Gyuri, / Aki fütyül a történelemre, / De naponta újabb hírekkel teli / Napilapokkal csap a fenekekre" - szólt a refrén. A versszakokban pedig majdnem minden benne volt, amit beszéltek róla: hogy mérnök volt, s légnyomást kapott, hogy olykor leszólította a járókelőket egy-egy forintért, hogy a kabátja szárnya repkedett, és svájcisapkája volt. Fábri Péter írta róla ezt a dalt. Állítólag maga Füttyös is hallgatta a sárga házban, ahová rövid időre bekerült. Rendkívül büszke volt rá, hogy megénekelték.

Felhívtam a szerzőt, aki további adalékokkal szolgált.

Legmeghökkentőbb információja az volt, hogy Füttyös Gyurit nem Györgynek hívták, hanem Téglás Jánosnak.

Megkerestem Gothár Pétert is, akinek Ajándék ez a nap című filmje végén Füttyös Gyuri feltűnik a Ferenciek tere aluljárójában, s Esztergályos művésznő fenekére csap egy újsággal. Vagyis saját magát alakítja. Gothár csupa jót mondott róla: ápoltan s időben jelent meg a forgatáson, jól lehetett vele dolgozni. Sőt beszélgetni is. Tiszta és tiszta gondolkodású ember volt. Egy rendezett kis lakásban lakott valahol az Erzsébetvárosban az édesanyjával, aki gondját viselte. Furcsa betegségének, a tárgyak és a női fenekek újsággal való kényszeres paskolásának okáról létezett olyan legenda is, hogy egy haláleset sokkja váltotta ki.

Sétái közben erősen és dallam nélkül fütyült. Féltek tőle, és szerették. Bántani nem bántott senkit.

Aztán egyszer csak eltűnt az utcákról. A kilencvenes évek közepén híre terjedt, hogy meghalt. De ott maradt a városi emlékezetben. Egyszer a Budapest Galéria egyik munkatársa arról beszélt nekem, hogy hiányoznak a bolondos, vidám szobrok a közterekről. Például, mondta, ha lenne egy szobor Füttyös Gyuriról...

2002. február 1.

Csordás Lajos

 

 

Füttyös

Múlt héten Füttyös Gyuriról, a mindenki által ismert fővárosi figuráról írtam, aki fütyörészve járt az utcán, s újságjával csapkodott női fenekekre, autókra, oszlopokra, meg mindenre, ami az útjába került. A mindenki által ismert embert azonban valójában alig ismerte valaki. Amit tudtunk róla, főleg legendák voltak, melyeket szépen összefoglalt egy népszerű dal. A cikk megjelenése után kaptam néhány telefont Füttyös Gyurival kapcsolatban. Ezek részben módosították a múlt héten megjelent információkat, részben hozzátettek a portréhoz.

Egykori gyerekkori barátja például helyreigazította a Füttyös valódi nevével kapcsolatos megjegyzést. Kiderült, a legendás alak valójában Szabó György volt, s huszonéves koráig a XI. kerületben lakott, a Galambócz utca 17-ben. Ő is részt vett a Móricz Zsigmond körtér környéki gyerekek minden csínyében. A háború alatt például a déli összekötő vasút töltésén vonatokat fosztogattak, hogy élelmet szerezzenek, a Dunán pedig kézigránáttal halásztak. Kicsit veszélyes gyerekkor volt. De Füttyös Gyuri focizott is, állítólag kitűnően. A kelenföldi Glattfelderben játszott balhátvédet, s még akkor is a keret tagja maradt, amikor a csapat felkerült az NB I-be. Nem mérnök volt, mint a róla szóló dal mondja, hanem autófényező. Munkatársai annyira kedvelték, hogy azután is rendszeresen elküldték neki havi fizetését, miután munkaképtelenné vált.

Fény derült betegsége okára is. Valóban légnyomást kapott, ahogy a dal mondja. Mégpedig 1956-ban, a Móricz Zsigmond körtér egyik átjáróházában, egy orosz belövéstől. Két társa is megsérült akkor.

Nővérei 1956-ban kivándoroltak Belgiumba. Néhány év múlva kivitték magukhoz Gyurit is, hátha a környezetváltozás meggyógyítja. De nem gyógyította meg, honvágya volt, haza kellett hozni. Itthon az édesanyja gondozta, aki jó ideig a Simplon (Bartók) moziban volt takarító.

A hatvanas évek elején elköltöztek Budáról a Keleti pályaudvar környékére. Egy másik telefonáló úgy tudja, a VII. kerületi Dembinszky utcába. Ekkor már mindenki ismerte a városban. "Nagyon rendes srác volt" - emlékszik rá egykori barátja. Olyan furcsán, kedvesen tudta mondani: adj egy forintot! Soha nem fogadott el többet. Azt is valószínűleg tejre költötte vagy cigire, mert ezt a kettőt nagyon szerette.

Vagy újságra. Esti Hírlap-ra.

2002. február 8.

Cs. L.




Volna kedve beszélgetni?

Üljön ide mellém egy kicsit!

- Tíz évvel ezelőtt kezdődött Brüsszelben. Egy barátnőmnek meghalt a férje, és nagyon egyedül maradt. Eljártam hozzá, hogy egy kis lelket öntsek belé, később pedig megpróbáltam rávenni, hogy mozduljon ki hazulról. Ő viszont azt mondta: "ha elmegyek innen, még sokkal magányosabbnak érzem magam". Akkor jöttem rá, hogy mennyire nehéz dolog ez. Az ember nem mehet csak úgy oda valakihez az utcán, hogy nosza, beszélgessünk egy jót, mert a másik rögtön azon kezd gondolkodni, hogy ki ez és mit akar tőle. Így aztán fogtam magam, és levelet írtam a nagyobb brüsszeli újságoknak. Felvetettem, hogy szükség lenne olyan helyekre a városban, ahol az ember leülhet és beszélgethet azokkal, akik kaphatóak erre. Az ötletnek komoly visszhangja lett, nagyon sokan támogatták, elkezdeni azonban senki sem merte. Nem volt mit tenni: arra gondoltam, végső soron igazuk van. Ki csinálja, ha nem én?

Délután háromkor még hétköznap is komoly nyüzsgés van a Vörösmarty téren. A portrérajzolók sorfala mellett, egy csöndesebb zugban ősz hajú, nyári ruhás asszony üldögél, a térdén hatalmas, sárga szalmakalapot egyensúlyozva. Az ölében jól látható táblát tart, rajta egyszerű magyar kérdés: "Volna kedve beszélgetni?" Ruháján kétoldalt kisebb cédulák fityegnek, ezeken a mondat németül és angolul olvasható. Jobbján alpakkaöltönyös, aktatáskás úr ül, balján kopott kék ruhát viselő, idősebb asszony. Hallgatózom. Az úr az ötletet dicséri, az asszony arról beszél, hogy a Luxus Áruház előtt álló bácsi telente a csemegében szokott melegedni, de ilyenkor nyáron odakint kéreget. A középen ülő Szénási Lili élénk és mosolygós, kétfelé figyel, s persze az elhaladókat is szemmel tartja: belekapaszkodik a tekintetekbe, néha bátorítóan int.

- Van egy állandó bevezető szövegem, hiszen a legtöbben azért állnak meg, hogy megkérdezzék, miről is van szó. El szoktam mondani, hogy nem más ez, mint lehetőség a beszélgetésre: adok egy esélyt azoknak, akik egyébként nem tudnának másokat megszólítani. A kezdet kezdetén Brüsszelben persze egy kicsit én is meg voltam illetődve. Hiába, no, kész botrány volt: bementem egy kávéházba, és kitettem a táblát a kirakatba, hogy odabenn egy asztalnál beszélgetni lehet. Ezután éveken át mindennap ott ültem, akkora siker volt: jöttek az emberek csőstül, és nemcsak a magányosok, a depressziósok, hanem a párok, baráti társaságok is. Híre ment a városban, újságcikkek jelentek meg rólam, mindenki támogatott: csak éppen nem követte senki a példámat.

- Arról kéne beszélgetni, hogy Madách mi mindent hagyott ki "Az ember tragédiájából". Nagyon sok szomorúság van a Földön - mondja az előttünk lecövekelő öregúr. Végignézem tetőtől talpig: a kezében lévő reklámújságon kívül minden a hetvenes évekből való rajta, a műanyag fejfedőtől a csehszlovák túracipőig. Szentenciákat sorol, magagyártotta bölcsességeket, nyomatékul nagyokat suhint az újsággal a levegőbe. A kék ruhás asszony egy darabig összehúzott szemmel figyeli, aztán éles hangon rászól: "Na üljön már ide mellém egy kicsit. Volt maga orosz fogságban?" Beszélgetni kezdenek, Szénási Lili diadalmasan rám kacsint.

- Legjobban a párizsi Luxemburg-kertben szeretek beszélgetni. Borzasztó kedvesek ott az emberek. A svájciak már egészen mások, ridegebbek, befelé fordulóbbak: mások a szokások arrafelé. Az emberek egyébként mindenütt egyformák, higgye el nekem. Ha már elkezdtek beszélgetni, szinte mindig ugyanaz a téma: a hétköznapi élet. A háború után mentem el Magyarországról, bejártam egész Európát, beszélgettem magyarul, franciául, németül, angolul és hollandul, megértetem magam spanyolul is, de igazi különbségek nincsenek.

- Hello, let's talk! - olvassa le Lili feliratát süvöltve a Svájcba szakadt angol asszonyka, s az obligát érdeklődés után tágra nyílt szemmel kérdezi: "miért olyan tetű lassú Budapesten a kiszolgálás?" "Történelmileg így alakult" - feleljük hosszadalmas konzultáció után, aztán belemerülünk a Gerbeaud cukrászda svájci gyökereinek taglalásába.

- Politikáról, vallásról sosem beszélgetek. Egyszerűen nem érdekel. Semmi olyat nem mondok és nem kérdezek, ami túlzottan személyes lenne. Vannak emberek, akik úgy kérdeznek, mint egy rendőrségi kihallgató: nem rossz szándékkal, csak éppenséggel elszoktak az idegenektől. Megtanultam őket leszerelni. Brüsszelben még a régi társak is csak annyit tudnak rólam, hogy Lilinek hívnak. A legkomolyabb dolgokról is lehet úgy beszélgetni, hogy nem tudjuk egymás nevét. Sőt. Az a legjobb, amikor annyira belemerülök egy témába, hogy egyszer csak becsukom a boltot, és elrakom a táblát. Ez azt jelenti, hogy aznapra elértem a célomat.

A fiatalember néhány méterről fordul vissza hozzánk, a lányt viszont nógatni kell. Fogorvoshoz készülődik: bizonygatjuk, hogy egy kiadós beszélgetés feloldja a feszültséget. Leül, aztán Lili bevezetője hallatán élénken helyeselni kezd. Az iskolában, ahol tanít - mondja -, ugyanez a baj. Sosincs idő beszélgetni a gyerekekkel, a tanár csak kikiabál a füzethalmok mögül: jó, jó, majd holnap.

Jóval később, amikor átlopakodom a téren, vigyorogva látom, hogy már csak ketten ülnek a piktorok mögött. A fiatalember és a fájós fogú tanítónéni. (Lili, ez tényleg működik!)

1993. május 25.

N. Kósa Judit

 

 

Egy hazajáró lélek a Tabánban

Zórád Ernő, egy eltűnt városrész festőkrónikása mesél

Mi volt a Tabán? Operett. Hiteles díszletek között felvonuló, hiteles figurákkal játszódó operett, méghozzá erősen nőnemű töltetű.

Minden sarkon tudtam egy kocsmát, és mindenhová benéztem, hogy van-e ismerős. Ha nem találtam senkit, mentem tovább.

Láttam egyszer Krúdyt kedvenc tabáni kocsmájában, a Fehérsas utcai Mélypincében. Maga elé hajtott fejjel ült, és körülötte beszélgettek az emberek. Nagy slepp vette körül. Nem mertem odamenni hozzá. Húszéves voltam. Abban az időben egy húszéves embernek ilyen mesterhez odamenni? Milyen címen? Kezet akarok fogni? Nem hiszem, hogy elkergetett volna, ha képekkel lépek oda, de nem, én tisztelettudó ember voltam.

Találkoztam Máraival is a Mélypincében. Újságírókkal ült egy asztalnál. Baróti Gézával, Mátrai Betegh Bélával, egy-két színésznő is volt ott, akiket ismertem. Leültem hát hozzájuk, épp nálam volt a mappám is. Márai mindjárt kérte, hogy mutassam meg, és amikor végignézte a rajzokat, lehullott arcáról a jól ismert patrícius gőg. Tetszettek neki a képek. Akkor dedikálta nekem a Csutorát, azt a híres kutyaregényét. A könyvtől sajnos később megszabadítottak az oroszok.

Szerettem a tabániakat. Micsoda figurák éltek ott! Például Virgala Pepi bácsi. Szakállas öregúr volt, hatalmas termetű, diplomataszerű jelenség. Csodálatos dolgokat tudott mondani. Töviről hegyire elmesélte például a tabáni tűzvészt, amely valamikor 1810-ben volt, tehát nem is láthatta. És végül kibukott belőle, hogy azért nem tudták a tüzet "okalalikválni", mert akkor még nem voltak tűzoltókocsik. Okalalikválni! Ilyen szavakat talált ki. Vagy azt, hogy a Szepi rettenetesen fukar, mert még a "mandrézót" is kiadja. Ez volt nála a manzárd.

Volt egy másik öreg, akit korvettkapitánynak hívtunk, mert mindig tengerészsapkában járt. Valamikor egy Pest és Buda között közlekedő ladikon volt kapitány. Azt hangoztatta, hogy a dohányzásról le lehet, és le kell szokni. Ezzel szemben mindenkitől cigarettát kért, arra hivatkozva, hogy leszokóban van. Mindenkihez az volt az első szava, hogy "van egy staubod?", vagy "adj egy flőrt!". Ezeket a figurákat mind lerajzoltam, s beraktam őket egy-egy miliőbe. Vajon hol lehet most az a kép, amelyen Virgala Pepi bácsi sétál a Holdvilág utcában az utálatos bulldogjával?

Nagyon kedves helyem volt a Kereszt tér, mert ott működött egy régi vendéglő, az Albecker. Remek bort mértek. Egyébként minden vendéglőnek megvolt a saját maga bora. Hol vannak már azok? A sashegyi... Hát már azok sincsenek, amelyek a háború után divatban voltak: Szikrai Kadar például... Hol van Szikrai Kadar?

A Tabán tele volt zenével, de nemcsak sramli, mint Óbudán. Itt volt cigányzenekar, szóló cigány, citerazenekar, rác tambura, zongora. Poldi bácsinál például a Mélypincében egy szál cigány muzsikált, a Jocó. És játszott valamelyik vendéglőben egy szép, szőke hárfás lány, aki vak volt. Sajnos már nem emlékszem pontosan, hol is, annyi kocsma volt a Tabánban. Avar-vendéglőből volt három, hisz az öreg Avar a sajátján kívül mindkét fiának is nyitott egyet-egyet, aztán ott volt Marada József Vén eperfához címzett fogadója a Hadnagy utcában, Farkas Béla vendéglője a Kereszt utca, a Kör utca és a Hadnagy utca sarkán, a Bagyik a Vár alatt, ahol megfordult Jericza Mária és Saljapin is, a Turul madárhoz címzett kocsma cigányzenével és kuglipályával, az Arany liba és a többi.

A Tabánnak kétféle vendéglátóipara volt. A bohém Tabán fenn a hegyekben; ott aztán előfordultak olyan kiskocsmák, ahol zsíros kenyeret is lehetett rendelni például. Kértél egy zsíros kenyeret hagymával meg egy fröccsöt, és passz. Megvolt a vacsora. De lent, ahol most az Aranyszarvas vendéglő van, az már az előkelő Tabánnak számított.

A harmincas évek elején, amikor megtudtuk, hogy le fogják bontani az egészet, festők, fotósok hada szállta meg ezeket az utcákat, hogy még utoljára megörökítsék a régi világot. Nem valami felhívásra mentünk, ezt a mozgalmat maga a Tabán szervezte.

Most, hogy vészesen közeledik az új század, mint egy hazajáró lélek, elindultam, és végigjártam azokat a helyeket, ahonnan valaha vázlatot vettem fel vagy képet festettem. Elballagtam a Holdvilág utcát megkeresni, de nem találtam, gyönyörű őspark van a helyén. Az Arany kacsa utcát és az Arany kakas utcát, melyek a Vár tövében voltak, szintén nem tudtam már megtalálni, de ugyanabból a nézőpontból, amelyből egykor lerajzoltam őket, csináltam néhány fényképet. Az egykori rajzokból és a mai felvételekből összeállítottam egy naptárt a 2000. évre. Legalább így megmaradjon a Tabán, ha már nem jöhet velünk a jövő századba.

Maradt még a régi időből egy korabeli slágergyűjteményem is, kétszáz dal, amelyet magam zongoráztam és énekeltem magnóra. Egy kazettám például csak tabáni dalokkal van tele. Ezt még megmutatom.

"Este hétkor, kis babám, vár a csendes, vén Tabán..."

Mondom, a Tabán operett volt.

1999. január 25.

Lejegyezte: Csordás Lajos




Vitéz László mellén kitüntetés csillog

Vitéz László mellén ott csillog a Magyar Köztársaság középkeresztje. A paprikaorrú, hetyke süvegű, szóviccgyártó furfangos fabábu boldogan vigyorog, hiába: nem mindennap éri ilyen megtiszteltetés az embert. Hetven éve püföli a "nagymamucikája báli legyezőjének" becézett palacsintasütőjével az ördögöt, a halált meg a gőgös uraságokat, ám a legnagyobb elismerés, amit eddig kapott, a gyerekek boldog rikoltozása volt.

Kemény Henrik karján három Vitéz László ücsörög, köztük ott a legöregebb is, mellén a kitüntetéssel.

- Veszélyesek? - kérdem Heni bácsit, aki mosolyogva legyint.

- Nem veszélyesek. Ha nincs náluk a palacsintasütő, nem veszélyesek. És különben is: Vitéz László csak az ördögöt, a halált meg a gonosz embereket püföli. Esetleg még azt, aki gúnyolódik vele. Krumpli Miskát például.

Vitéz László: Hogy hívnak?

Krumpli Miska: Mint az apámat.

Vitéz László: Hogy hívják apádat?

Krumpli Miska: Épp úgy, mint engem.

Vitéz László: Hogy hívnak hát mindkettőtöket?

Krumpli Miska: Egyiket épp úgy, mint a másikat!

Legendás csetepaték

Csoda-e, ha Vitéz László nem hagyja, hogy a bolondját járassa vele Krumpli Miska, és meglengeti híres palacsintasütőjét. Hát valahogy így estek a legendás csetepaték a gyerekek nagy boldogságára és annál is nagyobb izgalmára.

Kemény Henrik bábművész, az utolsó vásári bábkomédiás nemrégiben volt hetvennégy esztendős. S bár bábművészek sokasága nőtt fel az elmúlt évtizedekben, azért ha bábozásról esik szó, a mai napig Heni bácsi neve merül fel elsőként.

Ki tudja, mi lett volna az ördöngösen ügyes kezű Kemény Henrikből, ha annak idején Galíciából származó nagyapja, Korngut Salamon nem úgy dönt, hogy a csizmadiamesterségnél érdekesebb a mutatványosok élete. Ligeti bohócnak állt előbb, vásári bábosnak később. Fia, bár még Amerikában is dolgozott a Metro-Goldwin-Mayer filmszövegírójaként, később csak visszatért a Ligetbe, és a Korngut-féle bádog vándorbábszínház mellé felépítette a marionettszínpadot. Csoda-e, ha Kemény Henrik hatéves korában már egy marionett Miki egeret táncoltatott a családi bábszínházban, tízévesen pedig a Koldus és királyfi kettős szerepét alakította. Emellett barkácsolt rendületlenül. Kurblis vasutat épített, saját készítésű hanglemezre vette fel a húga hangját, hangszórót tekercselt, ötvösséget tanult, és persze gyakran ragadott fahasábokat, hogy embert faragjon belőlük. Főleg Vitéz Lászlót, "akiből" azóta talán húsz is készült.

- Ez itt a Mutatványos tér főutcája, ez Braun bácsi mechanikus céllövöldéje, ez a Kerber autópályája, ez itt Káposztás Zsuzsi, a nőimitátor, ez meg a Vödör Böske - mutatja Heni bácsi a szakadozott szélű, barnás fotográfiákat. Nézzük a Liget csodabogarait. Az óriáskereket, a Horváth-féle átforgós hajóhintát, amely annak idején igazi világszenzáció volt. Nézzük Lax néni Komédiáját, a Műszínkört és persze a Kemény-féle csöppnyi teátrumot, ahol a család nemcsak dolgozott, hanem élt is. Ahol aztán 1952 augusztusában megjelentek az ávósok, hogy a bábkomédiát a szórakozás Ligetben honos egyéb formáival együtt kapitalista csökevénynek minősítsék, és a színházat bezárják. Szerencsére a másnapra halasztott kiürítés elől Keményék a bábokat Bálint Endre festőművész lakásába menekítették, így a népellenség, vadkapitalista Vitéz László is túlélte a vérzivataros időket.

Böbe, Süsü, Hakapeszi

A kor bájos fintora, hogy Kemény Henrik a családi bábszínház szétverése után egy évvel a népi hagyományok ápolásáért megkapta a népművészet mestere címet. Meg még hány kitüntetést azután! Kapott televíziós elismeréseket, Gyermekekért Érdemérmet, Kossuth-díjat, később a Magyar Népköztársaság érdemes művésze lett. Mozgatott akkoriban Böbe babát, Süsü sárkányt, Hakapeszi Makit, Furfangos Frigyest, de Vitéz Lászlót a mai napig nem hagyta el. Legutóbb tán egy hete rikoltott fel a palacsintasütős bábu.

A nyolcvanas évek végén készült portréfilm kockái peregnek, Kemény Henrik egy marionettcsontvázat táncoltat.

- A felvétel előtti hajnalon halt meg az édesanyám. Gondolja csak el: üvölteni tudtam volna a kíntól, nekem meg a halált kellett táncoltatnom a felvétel kedvéért. Hát ilyen őrült az élet!

A film még nem mutathatta meg, milyen is lett a Kemény család - a Műemlékvédelmi Felügyelőség által helytörténeti emlékké nyilvánított - ligeti bábszínháza a felújítás után. Kemény Henrik az 1952-ben bezárt bábszínházat a Soros Alapítvány támogatásával pontosan tíz esztendeje tette rendbe, de az avatóünnepségen bemutatott díszelőadáson kívül az "üres zsebűek" egykori teátrumában a mai napig nem mozdult meg bábu a paraván előtt.

- Rossz a közbiztonság arrafelé, azonkívül én nem tudok olyan jegyárakat megállapítani, hogy ki tudjam fizetni az adót, a villanyszámlát meg a többi terhet.

De nemcsak Heni bácsi bábszínháza csendes, a Liget egykori hősei sem dolgoznak már. Tavaly, amikor Kemény Henrik megkapta a Pro Urbe Budapest díjat, levelet fogalmazott Demszky Gábornak, a főpolgármester segítségét kérve ahhoz, hogy ismét életre kelhessen az egykori Mutatványos tér, és újra a paravánra pattanhasson ott Vitéz László.

Kofferszínház

Heni bácsi nem pihen. Szakadatlanul dolgozik. Bábot farag, papírcsipkét nyirbál az óvodásoknak, ha hívják, kofferbe pakolja fából faragott barátait és megy.

- Volt már, aki rám fogta: Vitéz László agresszivitásra neveli a gyerekeket. Pont Vitéz László!... Aki a pusztító halált meg az ördögöt csépeli!... Tudja, mikor lesz itt szép világ? Ha majd a gengszterek is palacsintasütővel intézik el egymás között a vitás kérdéseket. Tudja, engem nem érdekel, ki mit mond, az én leghűségesebb társam már csak ez a bábu. Amikor megkaptam a középkeresztet, hazahoztam, és a mellére tűztem. Végül is őt illeti, nem engem. Sokat harcolt érte szegény.

1999. május 4.

Trencsényi Zoltán

 

 

Unokáink sem..., századszor is

Utazás Ráday Mihállyal a Szabadság térről a Vidám Parkba és vissza a rakpartkorlátig

Ráday Mihálynak, aki sejtésem szerint eddig is legalább negyvennyolcat kihasznált a nap huszonnégy órájából, az utóbbi hetekben a szokásosnál is zsúfoltabb lett az időbeosztása. Az Unokáink sem fogják látni... századik adására készült: hol arról számolt be, hogy régi helyszíneken forgat, hol pedig arról, hogy a műsor helyszínéül szolgáló stúdióban, illetve saját szobájában készít felvételeket. Az utóbbi mehetett alighanem a leggyorsabban, Ráday televízióbeli szobája ugyanis akkora, mint egy kisebbfajta spájz.

Azon a nagyon hideg áprilisi délelőttön elsősorban a közterületeket elcsúfító reklámözön izgatta - törvényt sürget ez ügyben -, viszont akadt egy kis dolga a Vidám Parkban is. Útközben beszélgettünk.

- Nehéz eldönteni, mi kerüljön be a századik adásba. Szívem szerint a legégetőbb gondokról számolnék be, a nézők viszont - a levelekből legalábbis ez derül ki - a sikereket szeretnék viszontlátni - mondja.

Naná, hiszen aki emlékszik rá, tudja, hogy a nyolcvanas években spontán népmozgalommá vált a liftmentés - gondolom, miközben az Arany János utcában elénk kanyarodik egy troli, és Ráday már a közlekedéskultúráról beszél. Arról, hogy az 1973-as helyreállításkor elpusztult földalatti egy kocsiját hál' istennek sikerült megmenteni, de a legrégibb fővárosi közlekedési emlék, a fogaskerekű megmaradt kocsija még most is sorsára hagyva rohad valahol.

Előttünk a Bajcsy-Zsilinszky út. Amíg piros a lámpa, Ráday sorban mutogatja a házakat, hogy melyik mit rejt a homlokzata mögött, hol milyen üzlet működött, és nézzem meg azt a díszt, ketté van vágva, hiányzik egy darabja. Tizennyolc évvel ezelőtt - jut eszembe - az ő műsorából tanultam nézni. Felnézni és meglátni, ami szép, felfigyelni arra, hogyan pusztul, ami egy kis jóakarattal megmenthető lett volna.

- Ez itt a Hajós utca 25. Napóleon-udvarnak hívják, a városvédő egyesület annak idején részt vett a lépcsőházi ablakok helyreállításában. Amott meg a 32-es szám, ott újítottunk fel először ablakot - mutatja, de mire kibámészkodom magam, már a címerek sanyarú sorsáról mesél, arról, mennyi időbe telt, amíg a kisebb-nagyobb potentátok megértették, hogy a régi dolgok helyreállítása nem politika, hanem városvédelem. A majdani pesti Broadway érintésével kanyarodunk ki az Andrássy útra. Figyelem az arcát, mégiscsak itt kezdődött minden, egy ország tanulta meg a szót: kandeláber.

- Látja azt a telefonfülkét? - kiabál Ráday. Fél kézzel vezet, a másikkal mutogat, hogy nézzem meg, a színében és formájában a régiekre emlékeztető új fülkéknek hogy eltolták az arányait, rossz a kupola, ronda az egész, miért kell hasonlót csinálni, amikor mintának ott az eredeti, ő történetesen még 1983-ban megmentett nyolcvan darabot. - Erre jöttem valamelyik nap, látom, hogy szerelik az új telefonfülkéket. Gyorsan leállíttattam az egészet, ezek itt már megúszták - mutatja a Bajza utcánál.

- Maga ilyenkor tényleg kiszáll, odamegy és intézkedik? - kérdezem, de máris érzem, hogy hülye kérdés. Ő tényleg.

A Vidám Parkban megnézzük a csodálatosan felújított régi Körhintát. Rádayn látom, végre boldog, ez maradéktalanul tetszik neki. Persze ezt is ő találta ki, néhány éve a távozó angol nagykövet adományozta az első összeget, és lám, most már teljes pompájában ragyog a mű: a lovakról lehámlott az ezer rétegben felvitt festék, a hátsó figurák újra mozognak, előbukkantak a rejtett díszek. A Körhinta épülete is feltámadott, Ráday már csak a régi céllövöldét meg a Lökd meg a kecskét! hiányolja a környékről.

A Széchenyi fürdőnél aztán újra a régi önmaga, a gyalogosok megrökönyödésére egyenként vesszük szemügyre a nagy nehezen megmentett, delfinfejes kandelábereket és a közéjük biggyesztett csúf ostornyeleket.

Innen már sietünk, mert a reklámok ügyében pillanatokon belül kezdődik az ülés, de a képviselői irodaház előtt, aktatáskával és szemléltető anyagokkal teli papírszatyorral a hóna alatt, Ráday még megkocogtatja a rakpart korlátját: Ybl tervezte, de így sem úszhatta meg, lenyiszálták róla a stílusukban hozzáillő, oda tervezett kandelábereket.

- Talán ha még négy évig képviselő maradok, ez is meglett volna - mosolyog.

Hogy a vasárnapi, századik Unokáink sem fogják látni... miről szól majd, azt persze most sem tudom. Alighanem minderről: portálokról, lámpákról, épületdíszekről, telefonfülkékről. Ezúttal sikerekről, a nézők kívánságának megfelelően.

1997. április 25.

N. Kósa Judit

 

 

A legnagyobb kispublicista

Del Medico Imre nem újságíró, mégis gyakran ír a lapoknak

Dr. Del Medico Imre hetvenöt éves, hivatásos levelező naponta leül az írógép elé, hogy a honi sajtó szellemi bakugrásait kijavítsa, az érdesebb mondatokat gömbölyűre simítsa, a tétova félműveltséget kiegészítse. Huszonhat kövér dossziéban őrzi eddigi levelezését, az újságolvasók körében jobban cseng a neve, mint sok zsurnalisztáé. Elképesztő, de igaz: hamisítják!

- Önről sokan gondolják azt, hogy orvos.

- Talán a Medico szó eredeti jelentése miatt hiszik ezt. Én azonban jogász vagyok. Dolgoztam a Külügyminisztériumban, később a Szerzői Jogvédő Hivatalban, végül a Művészeti Alap jogi osztályáról mentem nyugdíjba 1986-ban. A szerzői jogok exportjával-importjával foglalkoztam.

- Lehetett volna híres és gazdag szalámigyáros is.

- Így van, hiszen, bár sokan úgy tudják, hogy a Pick vagy a Herz volt az első magyar szalámi, valójában Olaszországból, az 1840-es évek elején áttelepült dédszüleim budai gyárában készült az első igazi, magyar szalámi.

- A Pick és a Herz még ma is létezik, ám a Del Medico-féle termék nem. Miért?

- Nagyanyám még őrizgetett egy üveggel a Del Medico-szalámi speciális fűszerkeverékéből, ezt azonban már senkinek sem tudta továbbadni, mert a keverék a bombázások során megsemmisült. A titkot tehát elfújta a szél. Ha azonban valahol a Pick vagy a Herz elsőségéről írnak, azonnal levelet fogalmazok a szerkesztőségnek, amelyben felhívom a figyelmet, hogy ez nem így van.

- Észrevételeit sok egyébről is megírja. A neve annyit szerepel a különböző lapok olvasói oldalának hasábjain, hogy ma már ismertebb, mint sok újságíró. Nem hívták még sohasem valamelyik szerkesztőségbe munkatársnak, esetleg szerkesztőnek?

- Nem, soha. Én nem vagyok újságíró, én csak újságnak író vagyok. Jó blikkem van arra, ha valahol valami tévedést látok. Észreveszem a képtelenségeket, és ilyenkor mindig csodálkozom, miképpen kerülhette el a szerkesztők figyelmét.

- Hányféle újságot olvas?

- Várjon csak. Magyar Hírlap, Népszabadság, Magyar Nemzet, Kurír, 168 óra, Kritika, Vasárnapi Hírek és a Ludas Matyi. Utóbbiba kisebb anekdotákat is írok.

- Tud olyan újságot, folyóiratot említeni, amelyiknek cikkei nem szorulnak pontosításra, kiegészítésre?

- Hiba nélküli teljesítmény nincs. Talán a nagy napilapokban található belőlük a legkevesebb. Szeretnék azonban tisztázni egy félreértést: nem utazom a hibákra. Ha felfedezek ilyet, azt szóvá teszem. De ez a tevékenységem kisebb része. Inkább hozzászólok, véleményt mondok, kiegészítek. Egyszer megjelent egy írás a sajtólevelezőkről, és ott úgy aposztrofáltak minket, hogy kispublicisták. Azt hiszem, ez találó.

- Kicsi vagy nagy publicisztikát írni, egy cikket kiegészíteni vagy tévedést kiigazítani ma már nem olyan nagy ügy. Régen kissé nehezebb lehetett.

- Ez így van. A rendszerváltás óta szabadabban lehet fogalmazni, élesebben lehet foglalkozni a napi politikával. Hozzáteszem: én régebben is írtam olyan dolgokat, amelyeken egyesek meg voltak rökönyödve. Rettentően haragudtam például a vállalati munkaügyi döntőbizottságokra. Nevetségesnek tartottam, hogy ebben a legalsóbb fokú bírósági testületben olyanok ültek, akik az egyik féltől függő viszonyban vannak. Megírtam, megjelent. Még a Kádár-időkben felhívtam a külügy figyelmét, hogy rosszul szervezték meg Kádár János angliai útját. Bár sohasem voltam bolsi, felháborítónak tartottam, hogy Kádárt a repülőtéren nem a Thatcher asszony fogadta, az angol királynővel nem találkozott, és az elutazáskor sem a miniszterelnök asszony kísérte ki.

- Gondolom válaszra sem méltatták.

- Válaszoltak. Sőt! Erdős André megígérte: megfontolják a felvetéseimet.

- Gyakran írt politikusoknak?

- Megesett máskor is. 1988-ban, amikor június 16-án szétverték a tüntetést, Grósz Károlynak jeleztem, hogy ezt rettenetes butaságnak tartom. Egy hölgy válaszolt a titkárságáról. Háromoldalas levélben magyarázta a bizonyítványt. Levelezésben álltam Antall Józseffel is.

- Politikusnak vagy valamelyik szerkesztőségnek kívülállóként talán könynyebb volt megírni efféléket. Felteszem: a megkötött kezű zsurnaliszták talán még örültek is annak, hogy bizonyos dolgokat kimond helyettük.

- Pontosan. Én a mai napig többet engedhetek meg magamnak, hiszen engem nem köt politikai irányultság, laptulajdonostól való függőség. Én az olvasói oldalakat nézem meg először valamennyi lapban. Az ott található írásokat tartom a leghitelesebbnek, mert életszaguk van.

- Emlékszik még arra, amikor először ragadott tollat azért, mert olyasmivel találkozott, amit nem akart szó nélkül hagyni?

- Emlékszem. Az I. kerületi tanácsnak írtam, mert nagyon felháborított, hogy az Alagút utcában egy gyönyörű platánfa törzsét szorosan körülbetonozták.

- Volt eredménye?

- Három hét múlva arra jártam, és a beton fel volt törve.

- Kapott már köszönetet észrevételeiért?

- Előfordult, hogy telefonált valaki, mondván: uram önnek igaza van, jó, hogy szóvá tette ezt vagy azt. Az azonban bosszant, amikor felhívnak, és azt kérik, hogy jelezzek az újságoknak valamely problémát. A minap is jelentkezett egy idős hölgy, kérte, hogy a környezetkultúra érdekében írjak levelet. Mondom neki: asszonyom, miért nem ön ír? Azt mondja, azért, mert ő nem szeret és nem tud levelet írni. Szerintem nálunk az emberek kicsit tunyák, ha a köz érdekében tenni kell, ráadásul fogalmazásgátlót szednek. Pedig egy levél nagyon sokat jelent, hiszen így nyoma marad annak, ha az ember felhívja a figyelmet valamire. Egy levéllel foglalkozni kell. Az már a rendezett gondolatokat közvetíti.

- Hogy az ön levelei másoknak is különösen fontosak, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy önt már jó ideje hamisítják.

- Van egy csirkefogó, aki tizenöt-húsz éve ír leveleket az én nevemmel. Még a pártállam idején történt, hogy megkeresett a Hajdú-Bihar megyei rendőr-főkapitányság egyik vezetője, és elmondta, hogy furcsállja, amit a román menekültekkel kapcsolatban írtam nekik. Mondom, asszonyom, én soha nem írtam önöknek sem ezzel, sem mással kapcsolatban levelet. Rámtelefonáltak a Baranya megyei pártbizottságról is, hogy igencsak meg vannak lepődve a soraimon, nem is igazán hiszik, hogy az a bizonyos levél tőlem származik. Hasonlóképpen értetlenkedett Wisinger István, Rangos Katalin és legutóbb Kósáné Kovács Magda is. Sajnos a nevemmel visszaélő névtelen sokszor gorombaságokat is papírra vet, aztán nekem kell magyarázkodnom. Nézze, én sok mindent szóvá teszek, egyet azonban mindig szem előtt tartok: sértegetni senkit sem szabad.

1998. június 20.

Trencsényi Zoltán

 

 

Cinkotai sivatag, csepeli New York

Romvári József Emmy-díjas díszlettervező filmbéli csodái

Szép legendája van Romvári Józsefnek. (Nekem is meséltek róla, ezért kértem, hogy találkozhassunk.) Úgy szól, hogy ha van egy forgatókönyved, pontosan leírva benne az elképzelt helyszín, akkor neked - mondjuk a vizsgafilmjét készítő rendezőjelöltnek - nincs más dolgod, mint megkérni őt, segítsen rátalálni a megfelelő környezetre. És akkor Romvári József kezébe veszi a művet, átfutja, s már mondja is, Pestnek, Budának (országnak, világnak) mely tájékán, melyik utcájában keresgélj. Odamész és csak a csodálkozás marad: ez tényleg éppen olyan!

Romvári József díszlettervező szabódik a telefonvonal másik végén, hogy azért ez tényleg csak legenda. Találkozásunk után viszont már nem neki, a legendának hiszek. Némi módosítással. Mert igaz ugyan, hogy ez itt a Budapest melléklet, de a külhonban is neves filmdesigner nemcsak a fővárosból, az egész országból ki tudja választani a legalkalmasabbnak látszó kulisszákat. Az Emmy-díjat (a tévés Oscart) hozó Josephine Baker című film francia kastélyát például Szabolcsban, Tiszadobon találta meg. New York-i jeleneteket forgattak a Csepeli Szabadkikötőben. Amerikai utca lett az Aulichból. Sivatag a cinkotai homokbányából. Harlemmé alakította a Jósika és a Rózsa (akkor még Ferenc is) utca sarkát. St. Louis-i nyomornegyeddé vált a Máriássy utca. Az Evita argentin laktanyájának kapuja a pesti galopp-pályán emelkedett. A Jégverem utca fölött-mögött - legalábbis a filmszalagon - ott magasodott a Sacre Coeur. Oroszország lett a Markusovszky tér, a Ludovika meg egyenesen rosztovi rendőrparancsnoksággá lényegült át. Ezekhez képest - gondolnánk - nyilvánvalóan gyerekjáték volt a Tűzoltó utca 25. külső díszleteinek megtalálása - a Viola utcában és a Csengery utcában, miután az összes lehetséges helyszínt végigjárta a rendező Szabó Istvánnal és az operatőr Sára Sándorral.

A város megismerésének egyedüli módja - mily meglepő - az, ha sokat nézzük, ha gyakran látjuk. A pesti ember azonban ritkán emeli a kirakatok magassága fölé a fejét. Legfeljebb akkor, ha kíváncsi, én mit nézek odafenn - említi mosolyogva a többféle hazai és külföldi díjjal elismert Romvári József, akit most, hetvenévesen is elhalmoznak megbízásokkal.

Az Édes Annától Josephine Bakerig

A pécsi fiatalember szakérettségi után végezte el a Magyar Iparművészeti Főiskola díszlettervező szakát. Egyik tanára, Háy Károly László ajánlotta neki, hogy filmekre szakosodjon, látva az ifjú Romvári aprólékos, minden részletre gondosan ügyelő díszletötleteit. Már annak is több mint négy évtizede, hogy friss diplomával a filmgyárba került. Az akkori okos szokásoknak megfelelően végigjárta a szakma grádicsait. Segédépítészből lett mára nemzetközi hírű, keresett tervező, műtermi táncfilmektől jutott el az Oscar-díjas Mephistó-ig, a világsikerű Josephine Baker-ig.

Már akkor bajban volnék, ha csaknem száznegyven mozifilmjéből kizárólag a legnagyobb kedvenceimet sorolnám fel. Mint az Édes Anna, a Légy jó mindhalálig, a Puskák és galambok, a Sodrásban, a Húsz óra, A Pál utcai fiúk, az Isten hozta őrnagy úr!, az Utazás a koponyám körül, a Szerelem, a Budapesti mesék, a Trombitás, a Mephisto, a Redl ezredes, a Csók, Anyu...

A hőskorban - miközben a fejében már nagyjából összeállt a kép, hogy milyen legyen az az udvar, az a szoba - a díszlettervező elindult, megkereste a kívánt hangulatot sugalló városszegletet, aztán becsengetett ide, oda. Én vagyok én, megengednék-e, hogy szétnézzek a lakásukban. És megengedték, mi több, szívesen fogadták. Még nem is oly régen, a Mephisto forgatása előtt is sikerült bekönyörögnie magát egy villába. A kaputelefonok, zárrendszerek, támadni kész védkutyák világában persze már korántsem ilyen egyszerű a dolog. Másfelől nézve pedig sokkal könnyebbé vált. Az még hagyján, hogy Romvári József rendelkezésére áll az általa majd' húsz éve megalapozott, folyton bővülő kincsestár, a motívumarchívum - helyszínfotókkal, precíz katalógussal -, de az eltelt időben a technika is jókora léptekkel haladt előre. Az említett példáknál maradva, nem igazán gond a Csepeli Szabadkikötőből New York-it varázsolni vagy a Jégverem utca fölött láthatóvá tenni Párizs fehérkupolás templomát.

Mat line, a csodavonal

Persze a mégoly zseniális technika is kevés, ha nincs ott valaki, aki hihetővé teszi a látványt, például aki pontosan meghatározza az úgynevezett mat line helyét. Hogy ez micsoda csodavonal? Először is nem vonal, hanem összefüggő vonalak. Ismét csak a szabadkikötő példáját hozva: ládák sora határozta meg, hogy meddig terjed a majdani látvány alsó, Csepelen felvett része - színészek és statiszták, kisebb-nagyobb díszletelemek -, és honnan kezdődik a számítógéppel odakopírozott valódi tengeröböl.

Mindez, ha úgy vesszük, még mindig csak technikai kérdés. Az apróbb részletek, a hitelesség, a valódiság illúzióját keltő fortélyok azonban - szerencsére - önmaguktól nem kelnek életre.

Kell hozzá az ember. Lehetőleg olyan - mondom elfogultságom büszke vállalásával -, mint Romvári József, aki szerint a díszlet ugyanúgy jellemez, mint a jelmez. És hogy ez tényleg így legyen, ahhoz kellenek a gondos előkészületek. Romvári József a forgatókönyv elolvasásával kezdi, jegyzeteléssel folytatja, majd helyszínlistát készít, beszélget a rendezővel - hiszen mégiscsak ő az ügy ura -, aztán beindul az agya, előkerülnek az archívum megfelelőnek látszó kartotékai. És ha fejben, rajzasztalon már nagyjából készen áll a háttér, akkor következnek a helyszíni, gyakorta kétkezi, finom munkák.

Még ne jöjjön be a rendező úr!

És kell még valami. Talán ihletnek nevezhetnénk. A Romvári Józsefről készített portréfilmben meséli Gárdos Péter, hogy az erősen önéletrajzi Szamárköhögés forgatása előtt ő pontosan tudta, hogy a Hernád utca 54. első emelet négyes lakását akarja látni, el is mondta részletesen, hogy mire emlékszik, mit vár. Első látásra bizony meglehetősen csalódott volt. Romvári József ekkor csak annyit kért, hogy amíg végképp el nem készül a díszlet, legyen szíves és ne jöjjön be a rendező úr. Aztán szólt, hogy most már lehet, Gárdos pedig - ő mondta így - megrendült, mert bár a falak nem ugyanott álltak, a tárgyak nem ugyanazok voltak, mégis "beléptem a mi lakásunkba, egy az egyben".

Romváriék lakása egyszer még - remélhetőleg nagyon-nagyon sokára - múzeum is lehetne. Őriz fotókat, bérleteket, jegyeket, igazolványokat, spirituszfőzőt és más rejtélyes tárgyakat... Magyarország és Budapest múltjából, elmúlt korszakainak mindennapjaiból. Hogy soha ne jöjjön zavarba, bármilyen kor hangulatának felidézését kérik is tőle.

1996. november 22.

Papp Dénes

 

 

Mezítlábasok és kályhások

Mit csinál a pesti taxis, ha az egyirányú utcában péntek éjjel nyolcvannal jön szembe vele egy Cherokee Jeep?

Boncz Géza poénnal akart neki fizetni, valaki dollárral, Göncz Árpádtól gavalléros borravalót kapott, mástól egy fillért se. Solymosi László, a Budapest Taxi negyvennyolc éves sofőrje leginkább a fővárosi éjszakában szeret vezetni, amikor kicsi a forgalom, nyugodtabbak az emberek, és csak néha jön szembe egy száguldó dzsip az egyirányú utcában.

- Éles sarok-Déli pályaudvar?

- Most? Ezerháromszázból megússza.

- És a Kolosy tér?

- Dugó van a Hungárián, úgyhogy ezernyolc-kétezer között fog fizetni.

- Számlával vagy számla nélkül?

- Persze hogy számlával, anélkül ötvenezer lenne. Mert honnan tudjam, hogy nem APEH-ellenőr véletlenül.

- Úgy nézek ki?

- Hallotta már azt a mondást, hogy a látszat csal? Mesélek erről egy történetet: egyszer a hajdani Szabadság Szállóhoz hívtak. Este nyolc lehetett, két öltönyös férfi várt, és mondták, hogy vigyem őket Esztergomba. Máig sem tudom, miért, de azt válaszoltam, hogy nem vállalok vidéki fuvart. Négy órával később aztán hallom, hogy ezek az úriember külsejű utasok valahol Visegrádnál megszúrtak egy főtaxist. Ez még a nyolcvanas években történt.

- Jó, hogy mondja: eszerint már húsz éve taxizik.

- Pedig nem is akartam soha. Miután leszereltem, egy szállítóvállalathoz kerültem. Friss volt a jogosítványom, azt sem tudtam, hogy kell a Csepel motorját beindítani. Soha nem felejtem el az első napot: a Maglódi úti sörgyárba küldtek, be akartam tolatni az udvarra, de nem találtam a rükvercet. Másfél órát álltam az úton, míg arra jött egy kolléga, és megmutatta.

- Ahhoz képest szépen belejött.

- Igyekeztem. Pár év múlva már személyautót vezettem az MTI-nél, majd szóltak a haverok, hogy menjek át a Volán-taxihoz. Ez akkoriban óriási bulinak számított, simán megkerestük az átlagfizetés két-háromszorosát. Emlékszem, 1982. október 12-én kezdtem.

- Kit vitt először?

- Azt nem tudom, de valami mégis megmaradt bennem arról a napról. Délután Cinkotán beszáll hozzám egy férfi, és mondja, hogy Csinszka utca 30. Kérem, hogy segítsen, ő magyarázza az utat, aztán amikor megérkezünk, kifizet, kiszáll, én pedig bezárom az ajtót, és odalépek mögé. Baj van? - kérdezi. Nem, mondom, csak meginnék már egy kávét. A bátyám háza előtt álltunk, az utcát korábban Adynak hívták, ezért nem ugrott be a cím.

- Milyen volt akkor Budapesten közlekedni?

- Mit mondjak erre? Évekig kellett egy nyomorult Ladára várni, úgyhogy képzelheti. Alig volt forgalom. Ha a válogatott meccset játszott vagy a Columbo ment a tévében, még rendőrt sem lehetett nagyon látni, nemhogy embereket. Volt kora reggel 7-9 között meg délután 4-6 között egy csúcs, azzal vége.

- Hát ez már a múlté.

- A baj inkább az, hogy a régi nyugalom is eltűnt. A sofőrök mostanában agresszívabbak, mindenki ideges. Nagyot változott a világ. Ha egy egyirányú utcában péntek éjjel nyolcvannal jön velem szembe egy Cherokee Jeep, már meg sem lepődöm, csak megállapítom, hogy na, még egy gyerek be van lőve.

- Azért volt elég ideje hozzászokni a veszélyhez, hisz tizenöt éve jár az éjszakában.

- Ne beszéljen hülyeségeket! Éjjel semmivel nem veszélyesebb taxizni, mint nappal, csak tudni kell, hol a határ. Ha mondjuk a VIII. kerületben éjfél után egy bárhoz rendelnek, biztos, hogy nem megyek oda. A múltkor beszáll valaki mellém a Horváth Mihály téren, és kérdezi: testvérem, mennyiért vinnél el Nyíregyházára? Mondom neki, ötvenért, mire bólint. Hát annak a fuvarnak az ára harmincezer lenne, és ha ő beleegyezik, akkor tuti, hogy nem akar fizetni a végén.

- Szóval soha nem volt kellemetlensége?

- Csak egyszer. Nyolcvannégyben egy lengyelt vittem az Oktogonhoz. Ül mögöttem, mutatja nekem az óráját, meg hogy nőt akar. Komám, ezért két pofont nem kapsz, nemhogy kurvát, gondolom, és rázom a fejem. Erre elkapja a torkomat. Épp a Blaha Lujza térnél jártunk, ott állt két rendőr, én pedig odakanyarodom melléjük. Azok a rendőrök aztán kirángatták a lengyelt, és úgy megverték, hogy a végén már én kértem őket, hagyják abba.

- Mikor volt a legjobb taxizni?

- Mindent egybevetve? A nyolcvanas évek elején. Az EMKE-droszton például hétköznap délután néha negyvenen vártak egy kocsira. Egyszer leparkoltam két teherautó közé, hogy nyugodtan megehessem a szendvicsemet. Beszáll mögém egy ember, mire szólok neki, hogy ebédelek. Nem baj, mondja, megvárom. Hát ezek mentek akkoriban. Persze nem is volt más autó az utcákon, csak a Voláné meg a Főtaxié.

- Ma viszont hatezren szállítják Budapesten az utasokat.

- Téved: ennyien váltották ki a fővárosban a vállalkozói engedélyt, de több mint tízezren vagyunk a placcon. Tudok sofőrökről, akik Abonyból, Domonyból, Veresegyházról járnak be taxizni.

- Nem baj, mert lenyomják a tarifát.

- Megint téved. Rengeteg botcsinálta taxis van közöttünk, aki csak kínjában ült autóba. Ezek az emberek nem ismerik Budapestet, csak közvetlen környezetükben igazodnak el biztonsággal. A fuvar után ezért rögtön visszatérnek a lakóhelyükre, és megint ott próbálnak utast fogni. Az ilyen kályhataxisok épp az üresjáratok költségei miatt emelik az áraikat.

- De legalább nem csalnak.

- Ez nehéz kérdés. A Budapest Taxinál az etikai bizottságot vezetem, a nem szervezetten működő, mezítlábas taxisokat viszont nem ellenőrzi senki. Persze mi is megcsináltuk annak idején a ravaszságot. Meséljek?

- Még baja lenne belőle. Inkább azt mondja el, melyik volt a legfurcsább fuvarja.

- Beül mellém Mátyásföldön egy nő meg két férfi, és elvitették magukat Tihanyba. Felmentünk az apátság mellett egy étterembe, ittunk egy kávét, aztán visszajöttünk. A jugoszláv háború idején meg a Nap-hegyre hívtak egy lakáshoz. Kijön a figura, ad nekem egy borítékot, hogy vigyem azt a határra, valahová Rédics mellé. Kiderült, hogy egy külföldi hírügynökség két tudósítónője Budapesten hagyta az útlevelét. Lemegyek, hát látom, hogy bent ülnek a nők az őrsön, és épp makarónit főznek a határőröknek, akik ultizni tanítják őket. Egyébként kétszáz dollárt kaptam a fuvarért.

- Az már szép.

- Akkor ezt hallgassa meg: vagy három éve beszáll mellém néhány olasz az Astoriánál. Az Erzsébet térre mentek, az óra kétszázharminc forintot mutatott, mire az egyikük odaad nekem huszonháromezret. Mutogatom neki, hogy ez sok, mire rátesz még kétezret, megveregeti a vállamat, és kiszáll.

- Ez is szép.

- De ritka. Akadt persze ennél cifrább eset is. Két éve egyszer Boncz Gézát vittem. Amikor megérkezünk, szól nekem, hogy nincs nála pénz, de mond két poént, és kvittek vagyunk.

- És?

- Mondott.

2001. november 13.

Falusy Zsigmond

 

 

A kátyúsember leleménye

Gyűjti a futóműjavítási számláit, és összeveti őket a súlyadóval

Van egy ember, aki nem hagyja magát. Ő is folyton kátyúk között autózik, kerülget, óvakodik, ha pedig nem sikerül, akkor mond mindenféle cifrákat. Illetve nem mond. Túl van már ő ezen. Amolyan legújabb kori Robin Hood, aki egyszer, amikor ismét nagyot ütött autóján a kátyú, azt mondta: - Eddig és ne tovább!

Nem legenda ő, hús-vér személy, Óbudán lakik az egyik mellékutcában. Elég legyen annyi: ő a kátyúsember.

A kátyúsembernek egyszer csak elege lett az útviszonyokból. Eredetileg autószerelő volt, így tehát pontosan ismeri az útegyenetlenségek futóművekre gyakorolt káros hatásait. Valóságos kátyúügyi szakértővé képezte magát, teljesen autodidakta módon. Először csak figyelte az útkarbantartók munkáját, és kereste hol a hiba.

Jött egyszer a Zil, benne a sok fekete anyaggal. Ő pedig figyelt. A kátyúba borítottak egy keveset, amit a munkások ímmel-ámmal elhúztak, majd otthagyták. Az anyag még gőzölgött egy kicsit, aztán ott ragadt a kátyúban. Egyszer követte a Zilt, és látta: az anyag maradéka az árokba kerül.

Az önkormányzat a kátyútölteléket foltonként darabra vagy négyzetméterre fizette. Ha a munkások végeztek a szerződésben vállalt napi adaggal, a maradékot az árokba ürítették. Jobb esetben találtak valakit, aki éppen kocsibehajtót készített családi házához. Az efféle munkákhoz azonban nem kellett megvárni, hogy teljesüljenek a szerződésben foglaltak. Ez mellékes jövedelemnek számított, a karbantartók meg kigazdálkodták a kátyúkból kispórolt aszfaltmennyiséget.

A futóművek szempontjából ez volt a jobb megoldás. A kátyúsember ugyanis az útegyenetlenségek, felfagyások, aszfalthiányok, különféle gödrök és huplik élettanát is tanulmányozva rájött, hogy a megszokott kátyú jobb, mint a gányolt kátyú. Hamarosan már a lyukak élettanát is tanulmányozni kezdte. Fotókat készített a különféle változatokról és azok elenyészésének stádiumairól. Többféle alaptípust különböztetett meg. Az egyik ilyen a felszedhető kátyú, azaz: aszfaltlepény. Ez úgy készül, hogy a hupliba egyszerűen betöltik az anyagot, de az nem tapad az eredeti réteghez. Így aztán lassan elválik az aszfalttól. Némelyik töredezni kezd, mígnem a folt darabjait a kocsik kihordják a kátyúból. Az anyag néhány hét alatt kifogy az aszfaltmederből. Van, ahol tartja magát, és egyben marad. A kátyúsember demonstrál is. Nem rest lehajolni a folthoz, ujjai hegyével megragadja a szélét, és már fel is emeli, mire az nagy fekete lepényként válik el az úttól.

Ennek másik változata a lejárt szavatosságú konyakmeggyre hasonlít. Kicsit megszárad, besüpped, és idővel megszottyad. Van továbbá a geometrikus útfolt. Ennek készítése költségesebb. Általában szögletes. A felfagyás szélét körbevágják, majd az így kapott, általában téglalap alakú területet töltik fel a gőzölgő anyaggal. Van továbbá a morzsalékos kátyú. Ennél a töltőanyag készítésekor nem tartották be a technológiai fegyelmet, és a fekete törmeléket egyszerűen kihordják az autók a mélyedésből. Aztán van a kátyú, amely nem kátyú, vagyis az útállapotokat meghatározó hivatalnok számba sem veszi.

A kátyúsember egyik alapvetése a kátyúmegmaradás törvénye, amely szerint kátyú nem vész el, csak átalakul, hiába tömik be, számuk egyre szaporodik, vagyis mindig több van, mint volt. Ennek magyarázata az ellenérdekeltségben keresendő. Minél több a lyuk, annál többet kell betömni, évről évre van munka. Lehet keresni vállalkozót, annak alvállalkozót, szerződések születnek, így tartva mozgásban a gépezetet, egy egész apparátust, amely vállalkozóbarát. Pontosabban barátja a vállalkozónak.

Na, a mi kátyúsemberünknek ebből lett elege. A kátyú és súlyadó összefüggéséből messzemenő következtetésekre jutott. Persze ő nem mondott olyat, hogy nem fizetek többé súlyadót, nem intett be nagy lendülettel, hogy ezt nektek. A kátyúsember levelet írt az önkormányzatnak, hogy elismeri az ő adózási kötelességét, sőt szándékában áll fizetni, de csak tisztességes feltételek mellett. Ez pedig így festene: én gyűjtöm az autó futóművének javításáról szóló számlákat, és ezeket összevetjük a rám kivetett súlyadóval. Év végén aztán elszámolunk.

El is számolt. Az önkormányzat fizetett.

2003. február 5.

S. I.




Sínészek és rendezők

A világhálón találkoznak a budapesti közlekedés barátai

Most tegyük kezünket a szívünkre, és kérdezzük meg magunktól: tényleg vizes lesz-e a hátunk az izgalomtól, ha arról olvasunk az internetes világháló egyik magyar honlapján, hogy mi a különbség a trolibuszok felső vezetékeinek karos, illetve kengyeles felfüggesztése között? Valóban úgy érezzük-e, hogy jéghideg kéz markolássza tarkónk környékét, ha nem látjuk azt a szenzációs felvételt, amelyen 2001. augusztus 20-án a 931-es járatszámú trolibusz a Kozma Ferenc és a Kálmán Imre utca sarkán éppen tolat?

Meg fognak lepődni: bizony akadnak a városi és elővárosi közlekedésnek megszállott szerelmesei, akik az efféle információktól és fotográfiáktól úgy gyengülnek el, mint kamaszlány egy zuhanyozóban készült Ricky Martin-kép láttán.

Ilyen ez: kinek a pop, kinek a felső vezeték.

De ez mind semmi. Képzeljék el azt a közlekedésrajongó tagtársat, aki zsebben hordható információs füzetével járja a várost, és amikor például felszáll egy villamosra, előbb megnézi az úgynevezett pályaszámot (nevezzük a laikusok kedvéért rendszámnak), majd mindentudó füzetébe tekint. Vizslatja egy darabig, aztán sokatmondóan dünnyögni kezdi: nos, igen, ez az a járat, amelyet 1972. december 12-én 13 óra 14 perckor állítottak forgalomba, nagyjavítások ekkor és ekkor, '84 májusában azt sprayzték az oldalára, hogy Hajrá, Fradika!, a bal hátsó tengelyén meg van egy kerti törpe alakú anyajegy. Azt talán az értetlenkedő olvasó is átérzi, milyen mértékben növelik a komfortérzetet ezek az információk.

Vagy képzeljük el az internet információs sztrádáján Hamster fedőnéven száguldozó fiatalembert, aki meg a magukra hagyott, immár feleslegessé vált fővárosi villamossíneket vadássza, s miután előbányászta azokat a gazból, fényképet és pontos dokumentációt készít róluk.

Van egy-két honlap az interneten, amelyet a fent említett urak naponta felkeresnek, akad egy-két beszélgetőfórum, ahol összeakadnak, fotót, információt, anekdotát, mániát cserélnek. Ám mielőtt végképp azt hinné a kedves olvasó, hogy olyan emberekről van szó, akiket alaposan megrágott az élet, és a világból kivonulván már csak haszontalan bogaraiknak élnek, gyorsan tegyük hozzá: ezeken a honlapokon bizony a főváros szempontjából nagyon fontos közlekedéstörténeti adatok, közlekedésszervezési információk, szakmai különlegességek is olvashatók.

Itt van például J. Howard, aki nem tévesztendő össze P. Howarddal, azaz Rejtő Jenővel, bár kétségtelen: ő is kalandokban utazik. Csakhogy ő a főváros közlekedésének szakmai kalandjait kedveli, és állítja: ezek sem kevésbé izgalmasak, mint egy sivatagi kalamajka. J. Howard, azaz Horváth János nyomtatott áramkörök tervezésével foglalkozik, mondhatjuk, mérnöki munkát végez, szabadidejében azonban Budapest múlt- és jelenbeli közlekedésének adatait, érdekességeit gyűjti, amelyeket aztán internetes honlapján haladéktalanul rendszerez is. Szakemberek számára a trolibuszok felső vezetékeiről ír, várostörténészek és mezei érdeklődők számára meg a korabeli közlekedés érdekességeiről: a Warszawa taxikról, a város egykori bűz- és zajgenerátorairól, a farmotoros Ikarus buszokról vagy a Tátra villamosokról. Mellesleg városi anekdotákat tesz fel honlapjára, és J. Howard néven (na miről másról, mint a közlekedésről) írt saját regénykezdeményeit is.

Sőt!

Vizsgázott trolibuszvezetőként pusztán kedvtelésből hétvégeken úgynevezett "besegítőként" még trolibuszra is pattan, hogy szabadidejében a forgalom aktív részeseként maga is a villanybusz nyergében rója Budapest utcáit.

Beszélgetünk vele Budapestről, négyes metróról, felszíni közlekedésről, mígnem szóba jön Szabó István filmrendező neve, aki filmjeiben több jelenetet forgatott villamosokról, illetve azok belső tereiben. Tudja, emeli fel a mutatóujját Horváth úr, Szabó István nem véletlenül Oscar-díjas rendező. Ő ugyanis, bár filmjeiben - tudomásom szerint - egyetlen villamoskocsit használt, a különböző jelenetekben nem felejtette el átfestetni rajta a pálya- és a járatszámot!

De aki ezek után még mindig lesajnáló kézlegyintéssel intézi el a közlekedésbarátok furcsa kedvteléseit, annak elmondjuk: nemrégiben végzett közlekedésmérnököket is bevonva megalakították a Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesületet is, amelyre a szakemberek figyelmét is felhívjuk. Mostanában, amikor mindenki az összeomlástól félti Budapest felszíni közlekedését, nem árt meghallgatni azok véleményét is, akik, meglehet, számtalan furcsasággal és különös hobbival együtt éjt nappallá téve szöszmörögnek azon, hogy a világ tudomására hozzák, miként mentek a dolgok azokban az időkben, amikor még elviselhetően működött a főváros közlekedése. Ha úgy tetszik, azon, miképpen tehető rendbe ez a már-már brutális, elviselhetetlenül zsúfolt város, Budapest.

2002. november 20.

T. Z.

 

 

Kalózok a budapesti éterben

Ezeket a kalózokat nem félszemű haramiáknak kell elképzelni. Ők csak a szabad rádiófrekvenciákon kalózkodnak házi készítésű adóikkal, hogy barátaik és alkalmi hallgatóik örömére egy kis zenét vagy valami családias szöveget sugározzanak a fővárosi éterbe. Vannak esték Budapesten, amikor öt kalózrádió is fogható egyszerre.

A vadrádiózás a filmeseket is megihlette: az év végén kerül a mozikba Sas Tamás új munkája, amely két éterkalózról szól. A műfajt nálunk a Tilos Rádió teremtette meg a kilencvenes évek elején. Az ő fellépésük, bujkálásuk ma már legenda. Persze nemcsak kalózok vannak, hanem kalózvadászok is. Megszállottak, akik vevőkészülékeikkel igyekeznek minél több illegális adót befogni, szignáljaikat, szövegeiket kazettára venni. Alternatív rádiós körökben az egyik legismertebb vadász Bratkó József, akinek 1991 óta körülbelül ötven kalózadót sikerült fognia, de nemcsak a fővárosban.

- A Tiloson kívül van még Budapesten olyan engedélyezett rádió, amelyik kalózadóként indult?

- A Fiksz is ilyen, de a Tilosról több legenda szól. Volt idő, amikor bútorszállító kocsiból sugároztak. Egyszer megmutatták nekem az adóberendezésüket: elfért egy diplomatatáskában.

- Most hány kalózadó működik Budapesten?

- Szerintem öt-hat. De a városkörnyéki települések rádióit is lehet fogni. Például Gödöt. Gödön van vagy huszonöt kalózrádió, a fél falu kalózkodással foglalkozik. És ebben az a poén, hogy ott lakik a Hírközlési Főfelügyelet igazgatója is, én legalábbis így hallottam.

- Maradjunk egyelőre a budapestieknél.

- Rendben. Itt van például a Rádió X, amely Békásmegyerről sugároz, legutóbb a 98,4-en fogtam. Ez zenét ad, s az érdekessége az, hogy egy kandós lány csinálja, pedig a kalózrádiósok általában fiúk. A VIII. kerületből szól a Country rádió, amelyben mint neve is mutatja, csak countryzene hallható. Ezek nem nagy teljesítményű adók, körülbelül három kilométer sugarú körzetben vehetők tisztán.

- Van-e olyan adó, amelyik egész Budapestet besugározza?

- Legalábbis volt: a Magic rádió, de már leállították. Egy tízemeletes ház tetejéről szórták az adást száz wattal, ugyanannyival, amennyivel a Tilos. Naponta négy-öt órán át lehetett hallani a műsorukat, s az a hír járja, hogy amikor elkapták őket, az adóberendezést bedobták a Dunába.

- Hogy ne legyen bizonyíték?

- Pontosan. Egyébként olyat is hallottam, hogy valaki másfél kilós kalapáccsal szétverte az adóját, amikor elkapták. A jegyzőkönyvbe pedig bekerült, hogy a rádiós kolléga megsemmisítő akciót hajtott végre.

- Gyakori a tettenérés?

- Az ORTT és a HIF mostanában elég szorgalmasan űzi őket. Sokat leállítottak az utóbbi időben. Főleg azokra buknak, akik zenét adnak orrba-szájba.

- Miért?

- Nem tudom, csak megfigyelés.

- A legtöbb ilyen rádió zenét sugároz, nem?

- Igen. Például a Bull Rock 1. és a Bull Rock 2. főleg technót, diszkózenéket. Pénteken, szombaton és vasárnap éjjel dolgoznak. Hasonlóan a Rádió E-hez, amelyik a körszálló környékéről szór, általában vasárnap hajnali 1-től 4-5 óráig.

- És ha beszélnek, miről folyik a szó? Politikai mondanivaló nem jön ilyenkor felszínre?

- Politikáról nem beszélnek. Inkább hülyéskedés megy. A Magicben például volt szövegelés is, barátnőkkel dumáltak, megadták a haverok frekvenciáit. Egyszer például az egyik csaj véletlenül leverte az adót, s aztán élőben lehetett hallani a veszekedést. Felvettem szalagra, s elküldtem nekik.

- Honnan tudta a címüket?

- Bemondták az adásban. Jellemző egyébként, hogy több kalózrádió közösen bérel egy postafiókot, így lehet velük tartani a kapcsolatot.

- Találtam egy 1997-es listát az interneten a Budapesten fogható kalózokról. Ezen még jó néhány rádió neve és címe szerepel. Például a FIF, a Reset, a Weekend, a Zeppelin, a Massachusets, a Panda, a Hawaii, a TC, a Sunshine, a Rádió Plusz és a Józs FM. Róluk mit lehet tudni?

- A FIF megszűnt, egy férfi csinálta Dél-Budapesten. A Resetet Piliscsabáról nyomják, a Weekendet Gödről, a Zeppelint pedig Szentendréről, de ez utóbbi már évekkel ezelőtt elhallgatott, körülbelül három hónapig élt. A Massachusettsről csak annyit tudok, hogy gödi, s kiköltözött oda a Rádió Mix is. A Rádió Plusz ugyanaz, mint a Rádió X, csak egyszer ezt a nevet használja, máskor pedig azt. Szeptemberben hallottam utoljára, azelőtt meg márciusban.

- Lehetnek ekkora kihagyások?

- Persze, hiszen ha az az érzésük, hogy mérik őket, visszariadnak és kikapcsolnak egy hétre vagy akár egy hónapra, nagyobb razziák esetén több hónapra is. Kevés olyan kalózrádió van, amelyik stabil frekvenciával, kész műsortervvel dolgozik. Általában azok, akik komolyabban szeretnének rádiózni. Ilyen volt például a gyömrői Sirius, amelyet két hete füleltek le, vagy a budafoki FIF, amely szintén megszűnt.

- A többiek miért csinálják?

- Kalandból és a szabadság miatt. Hiszen itt bármit meg lehet tenni, bármit ki lehet mondani.

- Nézzük tovább a listát!

- A Hawaii Szécsényben működött még 1991-ben, körülbelül három- négy napig élt, egy kölcsönkapott adóval. A Kandó Rádió a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskola kollégiumából szól, körülbelül másfél kilométeres körzetben vehető. A XV. kerületi TC-t tavaly fogtam utoljára, ők zenét sugároztak. A Panda rádió Békásmegyerről adta műsorát, de bemérték őket, és úgy tudom, pénzbüntetést is kiszabtak rájuk.

- Mennyit?

- Azt nem tudom, de tavaly tízezer és egymillió forint között volt a büntetés mértéke.

- De a kalózvadásznak ugye semmi szerepe nincs a kalózadók lebuktatásában?

- Nem, a vadász az csak egy szenvedélyes hallgató, aki magának gyűjt.

- Mi volt eddig a legnagyobb fogása?

- Nekem a távolsági vétel a legnagyobb élmény. Egyszer rövidhullámon fogtam egy kalózrádiót, amelyik ezer kilométerről, az Adriai-tengerről, egy hajóról sugárzott. A Fiksz rádión minden hónap első vasárnapján dél körül van egy műsorom, a DX Magazin, ahol bemutatom a befogott adókat, de nemcsak a kalózokat.

1998. december 21.

Csordás Lajos

 

 

Egyre türelmetlenebb zóna

Földi Ágnes örülne, ha lennének bordélyházak - A fővárosban hétezer prostituált dolgozik

Amanda Lear-es, szétcigarettázott hang, ravasz, mosolygós tekintet. Földi Ágnes, a Magyar Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületének elnöke azt mondja: nem az örömlányoknak kellene szégyellniük magukat, hanem azoknak a politikusoknak, akik - mivel nem jelölik ki a türelmi zónát - már két éve mulasztásos törvénysértést követnek el, erkölcsi fertőről prédikálnak, miközben néhányan közülük olykor maguk is becsöngetnek a lányokhoz.

- Azt mondják, ha élne a hazai térképészet legnagyobb alakja, Kogutowicz Manó, önhöz járna továbbképzésre.

- Jöhetne, biztosan tudnék neki újat mondani.

- Például mit?

- Például azt, hogyan kell bonyolult számítások helyett távolságot mérni egy húszforintossal.

- És hogyan kell?

- Ha megfelelő léptékű térképen ráhelyezzük a húszast egy templomra, egy oktatási intézményre vagy valamelyik diplomáciai képviseletre, diplomata-lakónegyedre, a pénzérme kerülete pontosan kijelöli azt a háromszáz métert, amelyen belül nem dolgozhatnak örömlányok.

- Állítólag a budapesti kerületekben elkészítették azokat a térképeket, amelyeken be vannak jelölve a védett övezetek.

- Kértünk is ilyeneket, de nem adtak. Ezek egyébként sem megbízhatóak. A közelmúltban éppen két újságírónő segítségével teszteltük a II. kerületet. Kiszámítottuk, hol lehetne ott dolgozni, ők ki is álltak csaléteknek a Rózsadomb megfelelőnek ítélt pontjára, de kiderült, hogy az Ürömi utcai iskola nem volt feltüntetve a kerületi térképen, így a rendőrök zaklatni kezdték őket. Az említett iskolától ugyanis az engedélyezett háromszáz helyett, csak kétszázhetvenhat méterre álltak.

- Elképzelem a jelenetet, amikor két rendőr megállt az iskolánál, elővett egy ménkű nagy colstokot, egyikük megragadta a végét, majd szólt a kollégájának: "Induljál járőrtársam". Mire a másik elkezdte széthajtogatni a mérőeszközt, és annak mentén egészen addig ballagott, amíg a kétszázhetvenhatodik osztásnál rábukkant két, magát kellető lányra.

- És azonnal intézkedni kezdett.

- A legjobb térképész is hibázhat, pedig maga aztán mindenre felkészült. Honnan tudta meg, hol laknak a diplomaták?

- Először megkérdeztem a II. kerület illetékeseit, ők azt válaszolták, hogy ez szigorúan titkos. Akkor bementem a Külügyminisztériumba, és vettem egy könyvet, pontosan ezerötszázhatvan forintért, amelyben minden diplomata benne van, névvel, címmel, telefonszámmal.

- Ezt bárki megvásárolhatja?

- Bárki. Annyira titkos, hogy épp csak lakáskulcsmintát nem mellékelnek hozzá a betörőknek.

- Szóval új alapokra helyezte a térképészetet, miként a magyarországi, ezen belül a budapesti prostitúciót is szeretné új alapokra helyezni.

- Csak azt szeretném, ha a lányok végre legálisan dolgozhatnának, munkájuk szabályozva lenne. Mert most mi van? Őket folyamatosan büntetik, miközben a főváros a mai napig mulasztásos törvénysértésben van, mert nem jelölte ki a türelmi zónákat. Márpedig, ha így van, akkor milyen erkölcsi alapon kérnek tőlünk számon bármit is.

- Tőlünk?!...

- Tudom, most jön az a kérdés, hogy én is szakmabeli vagyok-e.

- Igaza van, most jön.

- Nem vagyok az. Húszéves koromban férjhez mentem, szültem egy gyereket, aztán tönkrement a házasságom, egyedül éltem, miközben egy ismert színház gazdasági osztályán dolgoztam. Ma kisvállalkozó vagyok a vendéglátóiparban, és a Magyar Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületének elnöke.

- Hogyan került kapcsolatba ezzel a világgal?

- Egy barátnőm a József utcában lakik, mégpedig olyan házban, ahol prostituáltak is élnek, és folyik ott szobáztatás is. A barátnőm révén ismertem meg a lányokat, sokat beszélgettem velük, később kisebb ügyekben segítettem nekik, kérvényeket fogalmaztam, tanácsokat adtam, űrlapokat töltöttem ki. Megszerettek, befogadtak, hallgattak rám.

- Más megérteni a problémáikat, és más a nyilvánosság elé lépni ezekkel.

- Megszületett a maffiaellenes törvény, egyre többet zaklatták őket, és ez nagyon bántotta az igazságérzetemet. Az meg különösen, hogy a leginkább érintetteket senki sem hallgatta meg. Sőt. Amikor összehoztam őket az újságírókkal egy nyilvános helyen, a rendőrség egyenesen szétkergette a jelenlévőket.

- Nem zavarja, hogy sokan azt gondolják, ön szintén zenész?

- Nem zavar, mulatok rajta. Mindenki azt gondol, amit akar. Különösen akkor, amikor én nemcsak gondolok egy-két dolgot a magukat szemérmesnek és erkölcsösnek mutató férfiakról, köztük bizonyos politikusokról, hanem tudok is.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy a politikusok is becsöngetnek a lányokhoz?

- Mesélhetnék.

- Meséljen!

- Nézze, nekem nem az a célom, hogy embereket megalázzak, lehetetlen helyzetbe hozzak, hanem hogy mindenki - politikus, egyszerű, földi halandó egyaránt - értse meg: erre a kérdésre megoldást kell találni. Itt ugyanis tömegek problémájáról van szó.

- Mit ért tömegek alatt?

- Csak a fővárosban körülbelül hétezer prostituált dolgozik. Egy-egy nyári estén több mint kétezren állnak az utcán, és akkor nem beszéltünk azokról, akik masszázsszalonokban, szállodákban várják a kuncsaftokat. Számoljunk egy-egy lányra naponta, átlagosan három vendéget, és akkor most tessék osztani, szorozni. A hivatalos szervek szétkergették a lányokat a Rákóczi térről, holott amikor ott voltak egy kupacban, minden rendőr minden lányt ismert. Tudta azt is, ki melyik futtatóhoz tartozik. Ellenőrizhető volt ez a világ. Ma, Budapesten pontosan tizenhét helyen állnak a lányok az utcán. Senki sem tudja, ki kicsoda, és ki kivel van.

- Mi hát a megoldás? A bordélyház?

- Én örülnék, ha lenne. De örülhetnének a hivatalos szervek is, mert akkor le lehetne választani róla a bűnözést, nem lenne probléma az egészségügyi ellenőrzés. Sőt. Nemcsak bordélyház kellene, hanem vigalmi negyed. Ahol megtalálná a pénztárcájának megfelelő szórakozást a tehetősebb, a szegényebb egyaránt. Ahol még valamiféle krúdys világot is fel lehetne támasztani, amelyben ennek a dolognak volt valami emberi szépsége, de kemény rendje is. A rend fontos. A Conti utcai bordélyházban például az is meg volt határozva, hány órától hány óráig lehet szellőztetni, milyen szögben lehet napközben elhúzni a függönyt...

- Ez a nagy álom?

- Van ennél nagyobb álmom is. Szeretnék alapítani egy kft-t, amelybe egyenrangú tulajdonosként beléptetnék vagy ötszáz prostit, megvennénk egy nagyobb panziót, és akkor lehetne legálisan dolgozni.

- Fogadjunk, hogy ki is nézte az épületet.

- Nyert. Kinéztem. Távol lenne a lakott területektől, a senki földjén, ideális helyen, csak éppen hatszázmillióba kerülne. Márpedig a lányoknak nincs pénzük, a bankok meg nem adnak hitelt.

- Próbálta?

- Természetesen próbáltam. Elhajtottak. Az eszükbe sem jutott, hogy megoldanák Budapest egyik legnagyobb problémáját, azonkívül ilyen helyen a hitelt felvevők mosolyogva kitermelnék a kölcsön törlesztőrészleteit. Külföldön egyébként nem ilyen szemérmesen és álságosan állnak a dologhoz. Nemrég jöttünk haza Angliából, egy háromnapos konferencián vettünk részt, amelyet a prostituáltak nemzetközi szervezete tartott, és ahol harminckét ország képviselői tárgyaltak az örömlányok helyzetéről, munka- és egészségügyi körülményeiről.

- Gondolom, védenceitől nemcsak az ő problémáikról értesül, hanem a városi emberek gondjairól is.

- Így van. Hallom például, hogy egyre nagyobb baj van a családokkal, a családi kapcsolatokkal. Arról is mesélnek a lányok, hogy a férfiak nemcsak társas kapcsolataikat hanyagolják el, de egyre gyakrabban magukat is. Itt vannak aztán a magukat éjjel-nappal hajszoló menedzserek, akik rohanó életmódjuk mellett állandó kapcsolatot nem is tudnak kialakítani. Olyan is akad, aki vagyonokat fizet a lányoknak azért, hogy elmesélhesse nekik a problémáit. Miközben szidják ezt a hajszoltságot, szidják a budapesti közlekedést. A kép egyre lesújtóbb, és a türelem is egyre kevesebb. A miénk legalábbis fogytán van.

2002. augusztus 7.

Trencsényi Zoltán

 

 

 

"Nagy kérés lenne, ha segítenél?"

Egy nyugdíjas asszony versfüzete a hajléktalanokról

Laskovics Margó hónapok óta rendszeresen bejár a Menhely Alapítvány Kürt utcai, hajléktalanokat ellátó irodájába. A fedél nélküliséget csak elbeszélésekből ismerő idősebb asszonyt írásra ösztönözte a fővárosban élő hajléktalanok élete, az utcai léttel együtt járó kiszolgáltatottság, tehetetlenség. Margó ezért "szabad piaci értékesítésre" ajánlotta fel Nagy kérés lenne, ha segítenél? címmel most összeválogatott verseit. Hónapokig talpalt, míg nyomdát és barátokat talált, akik vállalták a kétezer példányban kiadott első füzetének költségeit, de reméli, hogy újabb mecénások is jelentkeznek majd.

Margó nyugdíjas, anyagbeszerző volt az Ikarusnál. Majd' tízévi betegség, lakásában töltött kényszerpihenő után tavaly kezdett újra ismerkedni a várossal, és a hajléktalanok látványa - ami a legtöbb budapestinek ma már szinte természetes - őt mélyen megrázta. Ebből az élményből születtek a versek.

Versesfüzetét a kéthetente, tíz-tizenkétezer példányban megjelenő Fedél nélkül, hajléktalanok lapja fényképes igazolvánnyal rendelkező, majd hatszáz utcai munkása árusítja. Három Fedél nélkül, darabja 15 forint, és egy versesfüzet ingyen - ez az "alapkészlet", amellyel útjukra bocsátja a terjesztőket a rokkantnyugdíjas Borszéki István főszerkesztő, aki több mint tíz éve szívességi szállásokon él, és naponta bejár a VII. kerületi Kürt utcai szerkesztőségbe. Az újság és a versesfüzet szabad áron értékesíthető, az érte kapott pénzzel senkinek sem kell elszámolnia. Borszéki szerint, ha a hajléktalan ügyes, a füzetecske komolyabb összeget hozhat neki.

2003. március 12.

Varga Ibolya



Tíz perc a jeges Dunában

Schirilla: Hagyományőrzés és környezetvédelem

Ezernyolcszáz méter tíz perc alatt a jeges Dunában - ez az idei téli átúszás eredménye, amely ezúttal is két, ismert fiatalember nevéhez, a hagyományőrző Schirilla Györgyhöz és Cserneczky Attilához fűződik. A hosszú évek óta megszokott, dermesztően bravúros vállalkozással a sportemberek a Duna és a környezet védelmére is fel akarják hívni a figyelmet.

Rendőrségi és ambulanciás autó kíséretében szombat délután, alig néhány perccel két óra után futva érkezett a két fiatalember, Schirilla György és Cserneczky Attila az Erzsébet-híd pesti hídfőjének lábához. Nem túl nagy, de annál fázósabb tömeg várta a parton a két lihegő fiút, akik néhány másodperc alatt nyáriasra vetkőzve a zajló, nem egészen 1 Celsius-fokos vízbe vetették magukat. Na jó, az utóbbi kissé túlzás, természetesen nem ugrottak fejest a part mentén sekély vízbe, de szemrebbenés és megtorpanás nélkül gázoltak a jeges Dunába. Cserneczky vissza se nézett, azonnal tempózni kezdett Schirilla azonban barátságosan visszaintett a látványtól és a zord időjárástól is megdermedt kíváncsiskodó csapatnak.

- Nulla egész nyolctized fokos - mondta még, majd ő is a Szabadság-híd budai hídfőjénél, a rajttól mintegy ezernyolcszáz méternyire kijelölt cél felé vette az irányt.

- Őrültek - mormogta valaki a parton maradtak közül, de egy asszony felbőszült pillantását látva gyorsan hozzátette -, bár biztosan jó okuk van rá.

- Az idős Schirilla már 1957-ben is ezt csinálta, naná, hogy a fia követi őt - replikált a szúrós szemű nő, aki egy korabeli, megsárgult fotót tartott, mintegy pajzsként maga elé. Az "öreg" Schirillát ábrázolta a Duna-parton, az ötvenes évek végének megfelelően divatos úszó felszerelésben: bő klottnadrágban és trikóban.

- Ismertem, egy hős volt - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Közeli barátja volt? - lépett a nőhöz egy televíziós riporter, aki az úszók gyors vízbe ereszkedése miatt nyilatkozat nélkül maradt.

- Soha nem beszéltem vele, de sokszor kikísértem az úszásaira. Az egyik ilyen alkalommal kaptam tőle ezt a képet - emelte átszellemültem arca elé a fotót. Így legalább nem látta a riporter csalódott arcát.

A lelkes csapat aztán gyorsan meglódult, mindenki át akart érni a túlpartra, mire a két fiú kimászik a vízből. Erre a mutatványra összesen tíz perc állt rendelkezésre, ennyi kellett ugyanis az úszóknak a táv megtételére. Kissé elcsigázva, sápadtan, de épségben értek partot, pontosan ott, ahol kijelölték nekik. Bár Schirilla nyakát úszás közben felkarcolta egy kisebb jégdarab, testhőmérséklete négy fokot csökkent a vízben, és a sodrás miatt mindketten jelentős oxigénhiánnyal küszködtek, nem szorultak orvosi segítségre.

- Jóval kisebb sodrásra számítottunk, és néhány alattomos úszó jégdarab is útban volt, de más gond nem akadt - válaszolta a kérdésekre lihegve, partra evickélés után, öltözködés közben.

- Hogy mi hajt? A hagyományőrzésen kívül a környezet védelme. Ilyenkor legalább, ha rövid időre is, a Dunára, a víz minőségére irányíthatjuk a figyelmet - mondta elmenőben, már kissé vacogva.

Schirilla György egy hét múlva Vácott ismét átússza a folyót. Tervek szerint akkor nem lesz társa a vízben.

2003. január 20.

N. H. E.

 

 

Fazekas úr, aki az Alagútban lakik

A hídmesternek már az apja is hídmester volt

Fazekas úr, a Lánchíd hídmestere az Alagútban lakik. Ha a Clark Ádám tér felől megyünk, jobb kézről, mindjárt a bejáratnál van egy ajtó, amelyre ki van írva, hogy Fazekas János, alá meg, hogy idősebb Fazekas Jánosné. Fazekasék a szmog miatt viszonylag ritkán szellőztetnek, bár amióta BKV-bérletet adtak a trabantosoknak, aztán - hogy az új bérlettulajdonosok annyira azért ne érezzék jól magukat - ritkították a buszjáratokat, valamivel jobb lett az Alagút levegője.

Fazekas úrnak a hídőri irodája is az Alagútban van, pont szemközt a lakásával. Az iroda ablaka ugyancsak a Lánchídra néz, előtte áll egy asztal, azon egy telefon, innen figyeli Fazekas úr, mi történik a híddal. Fazekas úr előtt Fazekas úr édesapja, idősebb Fazekas János volt itt a hídmester, és ha még ez sem elég, a Margit-híd hídmesterét is Fazekasnak hívják, Imrének - ő a lánchídi mester testvére. Több hídon aztán már nincs Fazekas, hacsak nem valami névrokon.

A Lánchíd mestere ilyenkor télen nyolckor kezdi a munkanapját, amikor egy újságkihordónak már délután van, egy újságírónak viszont még éjszaka. Fazekas úr azért kezd nyolckor, mert ha előbb kezdene, nem látna semmit a sötétben, annak meg mi értelme lenne. Fazekas úr, aki különben a Fővárosi Közterület-fenntartó Részvénytársaság alkalmazottja, idestova negyven éve minden reggel szépen végigjárja a hidat az egyik oldalán is, a másikon is, és megnézi, nem történt-e vele valami a múlt reggel óta, ami bajt okozhat. A hídmesternek ugyanis a baleset-megelőzés a legfontosabb feladata. Fazekas úr ezért nap mint nap végignézi az úttestet, a gyalogjárdát, a lámpákat, a lánckamrákat, ellenőrzi a híd kilengését. Időnként a pillérek tetejére, a hengerszekérhez is felmászik, hogy megszemlélje, megfelelően tudnak-e benne mozogni a láncok. Igen kényes művelet ez, mert egyszer, ahogy ment fölfelé, öngyilkosjelöltnek nézte egy járókelő és ráküldte a rendőrséget, így azóta minden pillérmászás előtt telefonálnia kell, hogy ne mentsék meg, megint ő lesz az, a hídmester. Az öngyilkosjelöltek egyébiránt nem nagyon kedvelik a Lánchídat. Híre ment ugyanis, hogy ha nagy nehezen felmásznának a pillér tetejére és onnan leugranának, hiába fáradoztak volna annyit, mert a gyalogjárdán kötnének ki és nem a Dunában, amelyet ők annyira szeretnek. Ezért nem nagyon hallunk olyat, hogy valaki ne a már bevált Szabadság-hídról vagy az Erzsébet-hídról akarná a mélybe vetni magát. Pár hete ugyan megint találtak egy embert a Lánchíd tetején, de azon Fazekas úr szerint látszott, hogy igazából esze ágában sincs ugrani. Lehet, hogy csak az új hajlakkját akarta kipróbálni: Budapest, erős szél, de a lakk mégis tart - összegezett végül, majd lejött. Hanem ott fenn, a magasban gyönyörű lehetett.

Fazekas úr szerint, leszámítva azt, hogy a hajléktalanok majdnem mindennap felnyomják valamelyik lánckamra ajtaját, meg hogy a huligánok időnként összetörik a lámpákat, a Lánchíd még mindig a legnyugodtabb híd a magyarok fővárosában. Az Árpád- és a Margit-hídon például állandóan azon kell aggódniuk a hídmestereknek, hogy jajistenem, mindjárt megint belerohan egy autó a korlátba, itt viszont ettől nem kell félni, mert a korlátig csak tankkal tudnának eljutni, meg egyébként is, a két keskeny sávon már annak is örülnek az úrvezetők, ha kettesbe kapcsolhatnak.

Fazekas úr nagyon szereti a Lánchidat. Kérdeztem tőle, mit szólt, amikor híre ment, hogy karácsonyra fel akarják díszíteni, mire Fazekas úr azt válaszolta, hogy ő bizony nemigen örült volna ennek, mert a Lánchíd egy szép, öreg, méltóságteljes híd, amelyen a cicoma csak rontana. Ha már nagyon muszáj, akkor inkább az Erzsébet-hidat díszítsék fel, hiszen egy fiatalnak még minden jól áll. Érdeklődésemre Fazekas úr végezetül elárulta, hogy a mendemondával ellentétben az oroszlánoknak igenis van nyelvük, neki elhihetjük. Egyébként bárki ellenőrizheti, ha egészen közel tud hajolni a szájukhoz.

1996. december 20.

Bárkay Tamás




Visszatér a pisztráng, eltűnik a paduc

(Munkatársunktól)

A Duna-menti ipar közel teljes összeomlása után azért egyvalami mégiscsak történt, aminek örülni lehet. Nevezetesen: jóval kevesebb a vízben a fenol, az olaj, a vegyipari melléktermék, ezzel egyidejűleg tehát egyre több a hal. Tavaszonként, mesélik a horgászok, újra és újra megjelenik a pesti Dunában a pisztráng, (valószínűleg valamelyik tiszta szlovák mellékfolyóból szökik ide), és újabban a még nála is kényesebb, Magyarországon már-már kiveszettnek hitt dunai galóca. (Ez utóbbi egyébként szigorúan védett, úgyhogy senki sem veri dobra, ha fogott egyet; csendben eltűnik a szatyrok mélyén, de a horgászok azért időnként el-elszólják magukat). Szép számmal akasztják azután a hidak között mostanában a kecsegét, mindenekelőtt a rendszeres telepítésnek köszönhetően: a Horgászegyesületek Budapesti Szövetsége tavaly például tizenötezer tízcentis példányt eresztett a vízbe. Azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen csak az egyik őshonos keszegféléből, a paducból lett kevesebb, mint öt-hat évvel ezelőtt. Nem tudni, miért.

És most jön a bökkenő: az elmúlt három év legális fogási eredményeit rögzítő táblázat mégsem tükrözi annyira egyértelműen ezt a nagy halgyarapodást. Ennek mindenekelőtt két oka van: az engedélyek árának emelkedése miatt (most éppen 1400 forintért adják az éves területi jegyet) egyre kevesebb fizető horgász áll ki a partra, ellentétben az orvhorgászokkal, akikből viszont egyre több van. Róluk aztán végképp nem tudni, mit és mennyit fognak; talán csak annyit, hogy rengeteget.

A fővárosi Duna-szakaszon horoggal fogott, bejelentett és nyilvántartott halmennyiség (kg-ban)

Halfaj199219931994
Ponty602530779
Csuka237211327
Süllő1103316663
Kősüllő38275159
Harcsa23485406
Balin28664364
Márna516323912821
Kecsege18280121
Amúr273781
Egyéb374112233341
Összesen:11 95750819118

1995. május 19.

 

 

Pesti mester toronyórái, aranylánc nélkül

Ha egy nagyobb testű varjú hosszabban időzött valamelyik mutatón, megállt a szerkezet

Egy-egy templom szépen felújított toronyóráját manapság még mindig kevesebben csodálják meg, mint ahányan a telhetetlenség gúnyolásának aranylánccal párosított kifejezéseként emlegetni szokták. Pedig Budapest templomai közül sok csak mostanában, negyven-ötven évi szünet után kapta vissza tornyának legtöbbször négy számlappal felszerelt díszét. Az óralapok számát a torony formája határozza meg. Nem ritka, hogy egyetlen vezérmű hajtja egy kéttornyú székesegyház valamennyi óraszámlapjának mutatóit. Konkoly József harminc éve foglalkozik a kívülálló számára kissé titokzatos szerkezetekkel.

A hosszú éveken keresztül klarinéton és szaxofonon játszó egykori muzsikus eredeti szakmája villamos üzemmérnök. A hetvenes években éppen a templomok villanyfűtésének bevezetésén dolgozott, amikor egy plébános arra kérte, vessen egy pillantást régi toronyórájukra, mert évek óta nem működik. Így kezdődött. Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy rabul ejtsék a régi mechanikus órák. Azóta is szinte minden napját több száz méter magas tornyokban tölti. Szavai szerint a toronyórákhoz már csak ő és a galambok szoktak fölmenni. Az ízig-vérig kőbányai szakember műhelye mindössze néhány száz méterre fekszik a Szent László tértől, ahol a főváros egyik legszebb templomának toronyórája ugyancsak az ő keze munkáját dicséri.

Noha a Konkoly-Thege család leszármazottja is piros nyakkendőben ülte végig iskolaéveit, szülei sokat jártak vele templomba. Még ministrált is. Talán épp a templom varázsának köszönhető, hogy amint először megpillantott egy régi, használhatatlan óraszerkezetet, rögtön felismerte, hogy neki ezzel kell foglalkozni. Konkoly József ma már vállalkozó, de kezdetben még komolyabb gépek és alkalmazottak nélkül, másodállásban járta a templomokat. Az akkori benzinárak mellett nem okozott problémát egy-egy vidéki út sem. A mester szerint az ország nyolc-tízezer templomának csupán öt százalékában van működő toronyóra. Pedig a tornyok több mint a felében meglenne a helyük.

Egy új szerkezet elkészítése és üzembe helyezése másfél millió forintba kerül. Legtöbbször a templom felújításakor indítják el ismét az órákat, de a gyülekezetek anyagi helyzete nem mindig ad rá lehetőséget. Ennek ellenére az eddig több mint kétszáz berendezést elkészítő toronyórás munkájának ellenértéke a hívek adakozásából gyűlt össze. Sajnos sok helyütt a régi órából csak egy rozsdás mutató vagy még annyi sem áll a szakember rendelkezésre. Ilyenkor a terveket egyeztetni kell a műemlékvédelmi hatóságokkal, és csak ezután kerülhetnek teljesen új számlapok a toronyba.

Ma már minden toronyóra elektronikus hajtásrendszerrel működik. A sekrestyében elhelyezett vezérlőórától kábelen jutnak el az impulzusok a toronyban lévő hajtóműhöz. Ez hozza mozgásba a lehetőleg mindig közepére épített, fogaskerekekből álló koronaszerkezetet, és a hozzá csatlakozó kardántengelyeket. Ezeken keresztül jut el a mozgás a toronyóra számlapjaihoz, ahol a percenként érkező impulzusok hatására a nagymutatók négy másodperc alatt hat fokot haladnak előre. Szabad szemmel mindezt még a méteres mutatók mellett állva is alig látni. Amikor a tengelyek egy teljes fordulatot írnak le, a percmutató körbeér, a kismutató pedig egyik óráról a másikra lép.

A mutatók mozgatását a régi mechanikus szerkezetekben is a maihoz hasonlóan oldották meg. Csupán akkoriban a szerkezet működtetése még nem az elektronikus impulzusok, hanem a harangozó feladata volt. Mindennap fel kellett húznia az órát mozgásban tartó harminc kilogrammos súlyt. Ettől függetlenül gyakran előfordult, hogy utólag kézzel kellett korrigálni a fogaskerekek állásán. Az 1800-as évekig csupán egy mutatójuk volt a toronyóráknak, a percmutatók csak ezután jelentek meg a számlapokon. Azokban az időkben egy mechanikus toronyóra nagy értéket képviselt. Egy évben minden mester csak 4-5 darabot készített belőle. Ezek árából tizenöt lovat vagy akár egy átlagos mezővárosi iparos házát is meg lehetett venni.

Konkoly József szerint a mai hajtásrendszer nagy előnye, hogy a szerkezetek nem kívánnak napi odafigyelést, akár éveken át is magukra lehet hagyni őket. Korábban egy komolyabb szél is nagy kárt tudott tenni a toronyórákban. Nem is beszélve a madarakról, amelyeket szinte vonzzák a kétméteres átmérőjű számlapok. Ha egy nagyobb testű varjú hosszabban időzött valamelyik mutatón, akkor egyszerűen megállt az óra.

Ma már a mutatók szárainak rövidebb felét nehezékkel látják el, hogy az önsúlyukból adódó késések lehetőségét teljesen kizárják. A mester és munkatársai által készített toronyórák felújítása mindig a terepszemlével kezdődik. A munkafolyamatból csupán a speciális ismeretet igénylő zománcozást végzi külön felkért szakember. Mostanában sok helyütt látni fekete számlapot, és egyre elterjedtebb a sötétkék szín is. Bár Konkoly úr szerint a fekete római számokkal jelölt hófehér lapú toronyóránál nincs szebb.

A már több mint harminc éve toronyórákkal és a hozzájuk kapcsolódó programozható harangjátékokkal foglalkozó mérnöknek nincsenek kedvenc templomai. Mindig éppen az adott munkába szerelmes. A legnagyobb öröm számára, amikor évek múlva megy vissza egy-egy óraműhöz, és mindent rendben talál a toronyban. Ráadásul azt mondhatja magának, hogy ma is pontosan ugyanúgy készített volna el mindent. Soha sincs két egyforma számlap vagy rögzítési mód. Nem könnyű felcsábítani az embereket a magasba. Volt kollégája, több is, aki csupán egyetlen alkalommal kóstolt bele, hogy milyen is a torony külső felén dolgozni. Az illetőket nem is látta többet.

A vidéki munkák alkalmával a csapat akár egy hétig is a gyülekezet vendégszeretetét élvezi. Csak tisztességesen lehet dolgozni, mert itt súlya van a szónak és hamar elterjed, ha valakinek rossz a híre. Szerencsére tőle már referenciát sem kérnek. Elég az adott szava. Elmondása szerint, ha januárban megígéri, hogy augusztus végén átadja egy templom toronyóráját, akkor biztos lehet benne, hogy huszadikáig senki sem zavarja ez ügyben.

A mester sajnos túl későn kezdte el gyűjteni a régi mechanikus órákat. Ma még csak kettőt látni műhelyében. Nagyon megszerette ezeket a pontos, precíz kézműves munkákat, amelyek hangos ketyegéssel töltik meg az elektronikus szerkezetekkel teli helyiséget. Abban reménykedik, hogy egyszer lesz majd ideje felújítani őket. Ez azonban egyelőre, az újabb megrendelések miatt továbbra is csak terv marad.

Konkoly József úgy véli, hogy ha az 1900-as évek mesterembereinek máig csodált remekei pontosak tudtak lenni, akkor nem szabad megengedni, hogy a mai elektromos toronyórák akár csak egy perccel is eltérjenek a pontos időtől.

2002. július 30.

Rokob Tibor

 

 

A volt toloncház mellé jár a fél világ

Rosenstein Tibor, az aranykoszorús vendéglős lámpalázasan figyeli, hogy ízlik-e az étel

Amiről kétszáz ember tud Pesten, arról mindenki értesül - gondolta Rosenstein úr, amikor öt éve megnyitotta vendéglőjét, és meghívta összes barátját, jó ismerősét a hajdani toloncház mellé, a Mosonyi utcába. Jól tartotta őket három napon át, majd felírta az étlapra az árakat, és kinyitott. Így kezdődött Budapest egyik legjobb vendéglőjének, a Rosensteinnek a története Józsefvárosban. Rosenstein Tibort nemrég Aranykoszorú kitüntetéssel díjazta a kerület.

- Hol van az oklevele?

- Hazavittem.

- Haza? Hová?

- Őrmezőn lakom.

- Akkor hát nem is józsefvárosi.

- Igaz, hogy nem itt alszom, de itt élek. Reggeltől estig a vendéglőben vagyok.

- Hogy jutott eszébe éppen itt, a hajdani toloncház mellett, a Keleti pályaudvar közelében polgári éttermet nyitni?

- Teljesen véletlenül alakult így. Tíz évig dolgoztam a Kispipában Auber Ervinnel. Ő volt az üzletvezető, én meg a konyhafőnök. Nagyon ment az üzlet, óriási sikerünk volt. Aztán egyszer csak elfáradtam én is, meg az egész körülöttem. Gondoltam, pihenek egy kicsit. Volt akkor itt egy kürtőskalácssütő a Mosonyi utca és a Festetics utca sarkán. Ismerőseim szóltak, hogy eladó. Megnéztem, tetszett, és egy büfére volt is elég pénzem.

- Aztán, ha egy üzlet beindul...

- Pontosan így történt. Szendvicsekkel indultunk, de egyre többen igényelték a meleg ételt. Sokan megtaláltak, akik még a Kispipából ismertek. Jöttek, és mondták, főzzek ezt meg főzzek azt. Az lett a vége, hogy ebédidőben megjelentek az öltönyös, aktatáskás emberek, és állva végigették a kínálatot. Akkortájt vették meg itt az emberek a lakásokat, és hát nem mindenki szeret együtt élni az ételszaggal. Megvettem a büfé melletti lakásokat, és kialakítottuk az éttermet. Először borozót akartam, de itt van szemben egy iskola, no meg láttam, hogy milyen alakok lézengenek errefelé. Hát inkább nem. A borozónak szánt pincére egyébként egy kilencvenéves kefekötővel alkudtam meg. Nemcsak a boltot adta, hanem elárulta a hosszú élet titkát is.

- És mi az?

- Nem szabad megnősülni.

- Hallgatott rá?

- Későn szólt. Persze ez csak vicc, mert a nyugodt családi háttér az egyik legfontosabb dolog a világon. Egyedül nem tartanék itt, ez az üzlet sem lenne. A feleségem biztatott, hogy vágjunk bele.

- Talán ettől óvta a kefekötő.

- Tényleg! Van benne valami. De nem bántam meg. Gyors, sikerorientált ember vagyok. Nem tudnám azt csinálni, mint egy festő, aki csak a halála után lesz elismert. Nekem az kell, hogy lássam a vendégen, ízlik neki az étel, meg van elégedve. Sokszor kiállok a pulthoz, ahonnan látom az üzletet és a zsongást. Ezt szeretem. Beteg lennék, ha nem csinálhatnám. Tudja, mi a baj? Az, hogy sokan nem azt csinálják, amit szeretnének. Szerintem ettől van olyan sok depressziós nálunk. Itt van például a fiam. Ha nem akarja, nem ezt csinálja tovább. Azt kell tennie, amit szeretne, ami érdekli. Ha akarja, ő lesz a főnök. Ha nyit egy pubot vagy bármi mást, nem orrolok meg rá.

- Vallja be, azért a lelke mélyén szeretné, ha a fia továbbvinné a Rosenstein nevet a vendéglátásban!

- Természetesen. Egyébként könnyű helyzetben vagyok, mert azt mondja, hogy így lesz. Most is itt van, ő az egyik pincér. Én meg a mindenes. Nem főnök vagyok, hanem kolléga, aki ha kell, hagymát pucol vagy bármit, amire szükség van. Ez csapatmunka. Egy csorba tányér, egy rosszul elmosott pohár mindannyiunk munkáját tönkreteszi. Maximalista vagyok, és borzasztóan rosszul érzem magam, ha nem tudok minden apró részletre odafigyelni.

- Régi vágású tulajdonos lehet.

- Minden tekintetben. Nemcsak elvárásaimban vagyok szigorú, hanem konzervatív vagyok abban a tekintetben is, hogy családtagnak tekintem a munkatársaimat és a vendégeimet is. Önbecsülés, mások tisztelete. Ez az alap nálam.

- És régi vágásúnak számít abban is, hogy "nevére vette" a vendéglőjét. Ennyire biztos volt a sikerben?

- Bíztam magunkban, persze, de ez nemcsak erről szól. A nevemet adtam, vagyis felelősséget vállaltam. A rossz szakács bújik el.

- Gondolkozik a továbblépésen, esetleg egy Rosenstein-étteremlánc alapításán?

- Sok ajánlat van, de amit nem tudok ellenőrizni, az számomra nem megnyugtató. Inkább nem. Idős vagyok ahhoz, hogy kísérletezzek. Kudarcot, félsikert már nem szívesen élnék meg. Egyébként is stresszes vagyok, mint a színészek. Lámpalázas tudok lenni attól, hogy ízlik-e az étel, vagy sem.

- Van receptje a jó étteremnek?

- Például az, hogy senkinek sem szabad azt gondolnia, ő a legjobb. És azt sem, hogy hibátlan. Másrészt nem szabad másokat kopírozni. Az én vendéglőm olyan, amilyen én vagyok. Egy kisvendéglőhöz egyéniség kell. Mint a jó borhoz. Egészen más a borkombinátból kikerülő palack tartalma, mint a kis pincéből származóé. Az utóbbi egyetlen ember szája ízét, ízlését tükrözi. Vegytiszta.

- Egy órásmesterrel és egy antikbútor-restaurátorral együtt hárman kapták meg az idén a kerületiek ajánlása alapján az Aranykoszorú kitüntetést.

- Érdekes volt a díjátadás. Az órásom, akihez huszonöt éve járok, szintén aranykoszorús lett. Büszke vagyok rá. És arra is, hogy itt vagyok. Aki ide eljön, annak egészen más képe lesz a kerületről, mint korábban. Gondolhatom, hogy ez a mi érdemünk is. Jót mosolygok magamban, amikor valakinek mondom, hogy jöjjön el ide, és látom a zavartságot a szemén. Aztán eljön, és nem győz csodálkozni. Persze van, aki el se jön. Az álláshirdetéseimre jelentkezők nyolcvan százaléka még a telefonban elköszön, amikor megtudja, hol vagyunk. Ehhez képest rendszeresen megfordul nálunk a fél világ. Hazai és külföldi művészek, politikusok és közéleti személyiségek. Nem bántam meg, hogy itt vagyok. Ha az ember jót csinál, mindegy, hol van, megtalálják.

2001. november 21.

Sándor Tünde

 

 

Ha étlapot kér a két Wittman fiú...

Két profi a terített asztal mellett - Hetente egyszer nekünk esznek

Amikor szerdánként közreadjuk a Népszabadság Budapest mellékletében Terítéken című hiánypótló étteremkritikai sorozatunk egy-egy újabb darabját, majdnem annyi telefonhívást kapunk, mintha arról írtunk volna, hogy már megint emelik a távfűtési díjakat. (Egyébként emelik.) A különbség csak annyi, hogy a Terítéken miatt nemcsak olyanok keresnek meg minket, akik legszívesebben már egy órával korábban elindultak volna lincselni. A reakciók sokkal változatosabbak. Annyira, hogy majdnem el is kezdtünk mesélni róluk, de aztán hirtelen eszünkbe jutott, hogy - mivel nálunk az jött a szokásba, hogy a komolyabbnak tűnő hívásokat a szerzőkhöz továbbítjuk - igazából a két profi étteremjárónak, a Wittman fiúknak kellene elmondaniuk, miféle érzelmeket korbácsolnak írásaik a városban. Az alábbi interjúból különben másfajta titkokra is fény derül.

- Az olvasóink között voltak, akik a tanácsukat szerették volna kérni, de olyanok is, akiket mélységesen felháborítottak étteremkritikáikkal. Az önökhöz írott levelekből mi derült ki?

- Elég vegyesek a reakciók, de a többségükben pozitívak. Az olvasók általában a nagyrabecsülésükről biztosítanak minket, és gyakran megkérdezik, hol van olyan elviselhető étterem a városban, ahová nyugodtan elmehetnek, például egy családi találkozóra. Felháborodni csak a vendéglősök szoktak, akik úgy érzik, méltánytalanság érte őket.

- Megesett már, hogy megfenyegették önöket?

- Voltak, akik perrel fenyegetőztek, de arra mindig figyelünk, hogy bizonyítani tudjuk, amit leírunk. Mindemellett a kritika szubjektív műfaj, így egyéni ízlés és stílus dolga, hogy mit és milyen módon közelít meg. Mi mindenesetre sosem igyekszünk rosszat írni arról, ami jó.

- Előfordult-e mégis, hogy utólag úgy érezték: tévedtek?

- Igen, de nem úgy, ahogy gondolja, hanem éppen fordítva. Volt egy étterem, amit nagyon megdicsértünk, aztán amikor visszamentünk, kiderült, hogy pokoli a hely. Tolakodó és modortalan pincér jutott másodszorra, és ettől hirtelen megváltozottt az egész étterem. Egy vendéglő ugyanis nem a konyhánál kezdődik és nem is ott ér véget.

- Az írásaikból kitűnik, hogy rendszerint valamilyen különlegességet esznek. Mi az oka ennek: csak a különleges ételeken lehet lemérni, mit tud egy konyha vagy annyira ínyencek, hogy az egyszerűbb étkekre rá se néznek?

- A legegyszerűbb ételről is azonnal kiderül, hogy mire számíthat az ember, úgyhogy csak ezért nem kell különlegességet választani. Sőt, már az előételnél kiderül minden. A helyzet az, hogy egyszerűen kíváncsiak vagyunk - ezt nevezhetjük ínyencségnek is -, ezért választunk időnként bonyolultabb ételeket.

- Akárkiből pedig nem lesz ínyenc...

- Mindkettőnknek vannak közeli, hogy mást ne mondjunk, egészen családias tapasztalatai arról, milyen is egy igazi, fantáziadús, leleményes konyha.

- És önök tudnak-e főzni?

- Hát mi nem.

- Elárulnák, hogy mi a kedvenc ételük?

- Az egyikünké a rák - bármilyen formában -, a másikunké a libamáj, saját zsírjában kisütve, pirítóssal és hagymával.

- Lapunkban egyszer azt írták, hogy Budapesten csak a nagyon gazdag emberek számíthatnak tökéletes ételekre és kiszolgálásra, az egyik hetilapnak pedig nemrégiben azt nyilatkozták: a magyar főváros a vendéglátás szempontjából egy lepratelep. Ennyire rossz a helyzet?

- Ebből a városból szinte teljesen hiányoznak az elfogadható középkategóriájú éttermek. Ezek a helyek rettenetesen lepusztultak, a konyhájuk unalmas. Az utóbbi időben csak egy olyan középáras helyet találtunk, ahová bármikor visszamennénk. A luxuskategóriába sorolt éttermekben sem sokkal jobb a helyzet, mert ezek meg sokkal drágábbak, mint amekkora fantáziával főznek bennük. A lepratelep azért egy kicsit erős kifejezés volt, de mégis legfeljebb öt olyan éttermet tudnánk felsorolni Budapesten, ahová bármikor bárkivel szívesen beülnénk.

1997. június 25.

Bárkay Tamás

 

 

Az öreg pincérek is klubba járnak

A századelő egyik könnyű nyárestéjén csinos leány lépett be az egyszerű, de tisztes budai étterembe. Az előtérben várta be a pincért, aki kérdésére válaszolva megnyugtatta, hogy náluk kísérő nélkül is vacsorázhat. A pincér ezután asztalhoz vezetette a leányt és felvette a rendelését. Nem sokkal később egy úr is helyet foglalt a kisasszony mellett, természetesen az ő engedélyével. A vacsora végeztével a leány magához hivatta a főpincért, azt kérve tőle, hívjon rendőrt. No de miért? - csodálkozott a pincér, mire a hölgy bevallotta, hogy nincs miből kifizetnie a vacsoráját. Asztalszomszédja rögtön felajánlotta szolgálatait, ám a leány ragaszkodott a rendőrhöz.

Amíg vártak, elmesélte, miként jutott ilyen helyzetbe. Történt, hogy nagynénikéjét jött fel meglátogatni Hódmezővásárhelyről. A nénike jóindulatában bízva csak kevéske pénzzel indult útnak, de a rokon házát zárva találta. Hamarosan kiderült, hogy jótevője kórházba került. A leány az utolsó fillérjeiből villamosjegyet váltott, a kórházban azonban csak a halálhír fogadta. Hosszú órákon át bolyongott étlen-szomjan az utcákon, hiszen nem tudott miből hazautazni, mást pedig nem ismert a városban.

Mire idáig értek a történetben, megérkezett a rendőr. Felírta a leány adatait, majd távozni készült, de a fiatal hölgy visszatartotta, és azt kérte tőle, vigye be a rendőrségre, tisztes lányoknak ugyanis nem való éjszaka egyedül ődöngeni a nagyvárosban.

A fenti történet Borbély Károlytól származik, az Öreg Pincérek Klubjának elnökétől. Az elnevezés kicsit megtévesztő, hiszen az egykori pincérek többsége étteremtulajdonosként, vezetőként, szállodaigazgatóként ment nyugdíjba. Olyan is akad közöttük, aki Magyarországon először doktorált a vendéglátás tudományából, míg egy másik tizenegy nemzetközi sporteseményen hordta a válogatott étkeket sportolóinknak, vagy éppen a liechtensteini herceget és hét gyermekét szolgálta ki.

A baráti társaság 1966-ban alakult, akkor százhúszan voltak, és az Alkotás presszóban találkoztak. Azóta harmadára csökkent a létszám, és a székhelyüket áttették a belvárosi Grinzing borozóba. A történetekből azonban nem fogytak ki, minden alkalomra akad belőlük bőven.

"Főpincérként dolgoztam akkoriban, és a napot, mint rendesen, az üzenetek könyvével kezdtem. Láttam is egy bejegyzést az előző napról. A vendég székelygulyást evett és bort ivott, a 93 forintos számlát azonban nem tudta kifizetni. A számla mellett azonban ott találtam a rendőrségi jegyzőkönyvet, így az esetet lezártnak tekintettem. Ám az asztalok között járva látom, hogy az egyik vendég tányérja mellé borulva alszik. Kérdőre is vontam a fiút, mivel nálunk szabály volt, hogy részeg embert nem szolgálunk ki. Alig múlt el egy óra, mire ugyanaz a pincérfiú jön és mondja: az emberünk nem tud fizetni. Mit evett? - kérdem. Székelygulyást. Mit ivott? Fél liter bort. Honnan jött? Salgótarjánból. Nem maga járt itt tegnap? Én, instállom, de hát ne haragudjon rám, olyan nagyon meg voltam elégedve."

A pincérek a vendéglátás diplomatái - mondják. - A régiek ehhez mérten több nyelven beszéltek és valóban művészei voltak hivatásuknak. Igaz, akkoriban nem középiskolában próbálták megtanulni a szakmát, hanem apránként lestek el minden mozdulatot.

- Pohármosással kezdtük, azután a terítést tanultuk meg, majd egy-egy napot a konyhában töltöttünk, hol a konyhamészáros, hol a séf mellett. Ha pedig valamit elvétettünk, akkor hagymavágással és halpucolással büntettek minket - meséli egyikük. - A vendégek közé csak másodévesként engedtek ki, előtte két hétig menni tanultunk, és lestük az öregebbek minden mozdulatát. Reggelente sorba állított minket a főpincér. Egyikőnkkel a frakkját vetette le, másikónkkal a cipőjét, és ha büdösnek találta, aznap nem szolgálhatott fel. A körmöknek ápoltnak kellett lenniük, a haj sem lehett bozontos, szakállról pedig szó nem lehetett. A sorakozónál azt is elmondták, melyik étel miből készül és miként, hogy ha a vendég megkérdezi, tudjunk válaszolni. A vendég kérése amúgy is parancs volt.

"Pincérkedésem kezdetén történt, hogy egy vendég, aki ropogós malacsültet evett, magához intett és arra kért, hogy a megmaradt kis csontocskákat csomagoljam egy használt étlapba, majd adjam oda a ruhatárosnak, arra kérve, hogy tegye bele a sárga bőrkabátjába. Én oda is vittem, de a ruhatáros épp nem volt ott, így én magam tettem bele a kabát zsebébe. Egy óra múlva azonban hivatott a főpincér, kérdve, miért nem teljesítem a vendég kérését. Mondtam, én bizony elcsomagoltam a csontokat. Kis idő múltán azután kiderült, hová lettek a csontok: egy másik bőrkabátos ember ugyanis egyenesen a tulajdonossal kívánt beszélni. Hetekig csak halat pucoltam. "

Ma már nincsenek egyéniségek - keseregnek a nyugdíjas pincérek. - A szállodaigazgatók és az étteremtulajdonosok már nem a Madeira-mártás vagy a szalontüdő elkészítésének módjáról vitatkoznak, inkább az autómárkák érdeklik őket. Nemhogy új ételeket nem találnak ki, de még a régi recepteket is feledni látszanak. Hol vannak már azok az idők, amikor Heltai Jenőnek nem ízlett a kávé, mert nem a megszokott pincér szolgálta fel, a New York Kávéház vendégei pedig házat vettek Röck Gyula bácsinak Pasaréten!

A menük összeállításán, a különféle fogások elnevezésén néha nekik maguknak is gondolkodniuk kell, mert több évtizedes pincérmúlttal sem könnyű kideríteni, vajon mit értenek erdei fűszerek alatt, meg mitől más a kiskertben nevelkedett saláta a többitől. A társaság azonban egyre zsugorodik. A régiek közül mind többen már a Heltai-féle égi kávéház asztalai között járnak.

1997. július 28.

Szalai Anna

 

 

A mi indiánjaink, avagy az örömzenészek

Először filmen láttam indiánt, azt hiszem, NDK-s volt. Aztán szerettem volna elmenni a Bakonyba, Cseh Tamásék legendás indiántáborába, de megmérettem és kicsinek találtattam. Lehettem vagy hatéves.

Bő évtized múltán Nyugat-Berlinben, a földalattin találkoztam az első igazi indiánnal. Gitárral a kezében belépett a szerelvénybe, és énekelni kezdett. Barátja ezalatt körbekalapozta az utasokat, udvariasan, mosolyogva: csörgött a sok aprópénz, még az én kutyasétáltatással és mosogatással keresett pfennigjeimből is jutott a fejfedőbe. A gitáros pedig, tudomást sem véve minderről, játszott tovább, csak úgy, magának.

Manapság nem kell moziba, a hegyekbe vagy Nyugatra mennem egy-két indiánért. Elég, ha leugrom az Astoriához - hiába, igazi világváros lettünk. Itt, az aluljáróban van a törzshelyük, rendszerint itt muzsikálnak.

Amíg a rendőrök hagyják.

Tiltott dolgot művelnek ugyanis a mi indiánjaink, zenélni nem szabad, a szabály az szabály, és kész. A nagydarab főtörzs időnként megáll szemközt velük, ellentmondást nem tűrő vízszintes kézmozdulattal és a nem magyar anyanyelvűeknek szóló lassú, tagolt beszéddel közli:

- Nincs zenélés. Ha lesz zene, lesz probléma.

A fiúk értenek a szóból, odébbállnak, esetleg át is költöznek a szomszédos aluljárók valamelyikébe, ott játszanak néhány órát, aztán lassanként visszaszivárognak az Astoriához.

Amíg készülődnek, készséggel szóba elegyednek mindenkivel, persze legszívesebben lányokkal. Még a hangszereiket is kölcsönadják, ha egy arra tévedő járókelőnek éppen gitározni szottyan kedve. Ami a többi zeneszerszámot illeti, felsorolásuk felér egy haladó spanyol nyelvleckével. A charango a gitárhoz hasonló, de annál kisebb húros, pengetős hangszer, a bombo nagyobbfajta dob, a különféle méretű pánsípokat zamponasnak nevezik, a quenas egy különös, testes furulyára emlékeztet, és ott van még a semmihez sem hasonlító csörgő-kerregő ritmushangszer, a chajchas. (Nagy buzgalmamban a zenészek tetszetős poncsójának a spanyol nevét is megtudakolom. Nem fogják elhinni: a poncsó neve poncho.)

Ismerőseim legalább három hasonló zenekarról tudnak a fővárosban. Játszanak a Blahán, a Felszabon, a Kálvin téren, a Ferenc körúton, néha másutt is. Az Astoriánál már két éve nagyjából ugyanaz a társaság muzsikál, az együttesnek neve is van: Tunupa. Most éppen öten vannak a fiúk, négyen Bolíviából, egy pedig Peruból.

- Mi mind mesztic, oridzsinál indián nincs.

Harminc körüliek, egyetemistaként kerültek Európába, itt lettek profi utcazenészek. Profik, mert a zenéből élnek, no meg a kazetták eladásából. Négyszáz forint darabja. Érdeklődöm, mennyi fogy naponta. Válasz nincs, ez bizony üzleti titok.

Túl fényesen azért nem mehet a bolt, a zenekar tagjai közösen bérelnek egy lakást. Egyébként jól érzik magukat Budapesten, tetszik nekik a város, szeretnének itt maradni.

Én is szeretném, ha maradnának.

Amikor játszani kezdik jellegzetes, szomorúan vidám dallamaikat, csakhamar egész tömeg állja körbe a kékesfekete hajú, sötét bőrű, sasorrú fiatalembereket, akik egykori leigázóik nyelvén énekelnek.

Mindenféle rendű és rangú emberek vagyunk, csak az bennünk a közös, hogy nagyjából egyszerre sodródtunk ide, a metrókijárathoz, és mielőtt elsietünk, néhány percre alkalmi közö(n/s)séggé szerveződünk, nem értjük a dalok szövegét, de tudjuk, hogy nekünk szól, és minden magától értetődő ilyenkor, például az, hogy szeretjük ezeket a srácokat, akik egy távoli kultúrát hoznak haza nekünk.

Csendes tüntetés ez, tudat alatti: hallgatjuk a zenét.

1993. január 15.

Bártfai Gergely

 

 

Krumpli úr, a pocsolyafotós

Én csak a cipőfűzőmet akartam megkötni, meséli Krumpli Béla. Leguggoltam, majd percekig néztem a pocsolyában tükröződő épületeket. Arra gondoltam, hogy ezt a látványt meg kellene örökíteni.

És megörökítette. Később újabb víztócsába szeretett bele, ebből újabb fénykép született. Krumpli úr ezután mániákusan vadászni kezdte a budapesti pocsolyákat; ha megdördült az ég, szaladt a fotómasinájáért, és az égszakadás elültével máris ott sündörgött a vízfoltok körül. Látószögeket fürkészett, hajolt, görnyedt, kattogtatott. Élvezte a párálló aszfalt, a gőzölgő macskakő elrongyolódott textúrájában tükröződő épületek látványát. Szép, szomorú képeken örökítette meg a tócsákban lubickoló házakat.

Krumpli úr ezekkel a fotográfiákkal nem akar a fotóművészet halhatatlanjai közé furakodni, azt mondja, egyszerűen csak élvezi azt a furcsa helyzetet, amelyben ideig-óráig a földre ájulnak a magasba ívelő épületek, amelyben - ha szabad kissé sziruposan fogalmazni - egy koszos kis tócsában ölelkezik össze a föld és az ég. Krumpli úr szereti ezt a repedezett, bumfordi várost, összes macskakövével, tócsájával együtt. 1996-ban az országos fotóbiennálén a legjobb budapesti témájú képért kapott díjat, akkoriban a bérházak, kapualjak izgatták; mára filmszalagjain a finoman szitáló lépcsőházi fényeket a vízfoltok csillogása váltotta fel.

Krumpli Béla Eső után című kiállítása a Goethe Intézet Eckermann kávézójában volt látható.

2000. március 11.

Trencsényi Zoltán




Manyi néni, a mutatványos

Tízévesen már vizsgázott artista volt - Február közepén mindig felnyitja a lövöldét

A hűvösvölgyi Nagyrétről mintha fogynának a kirándulók. Pedig milyen nagy élet volt itt, majálisok, juniálisok, folyt a sör, repültek a körhinták és csattogtak a légpuskák a céllövöldékben. De "a párt" már évek óta nem jön - mondják a helyiek -, "a szakszervezet" is inkább a Városligetet választja, a gyep kikopott, és sorra dőlnek össze a mutatványosbódék. Egyedül Manyi néni birodalma áll rendületlenül, mint régi idők utolsó bástyája, melyet az idő elfelejtett letörölni a képről.

A Nagyréten - nem összetévesztendő a Margit-szigetivel - a tízes évektől működött a vurstli. Csendesen, merthogy a hangos zenét nem engedélyezte az erdészet. Manyika, a híres cirkuszos Schneller dinasztia tagja, légtornász-ugróakrobata, az ötvenes évek óta jár ki a rétre. Kezdetben a családi vállalkozásban segített, később férjével maga vitte a boltot. Február közepén, évtizedek óta mindig - saját szavaival - felnyitja a lövöldét, összerakja az autós-lovas körhintát, aztán húsvétkor kirakja igazi kincseit is: a falovakat. Téltől gyötört, kopott faasztalnál, gyenge tavaszi fénynél kalandozunk a múltban.

- A cirkusz világában az ember már hét-nyolcéves korában tud valamit - mosolyog -, megpróbál apró dolgokat. Látja, hogy a másik áll a fején, hát utánozza, bukfencezik, aztán azon kapja magát, hogy félelem nélkül repked a levegőben. Tízévesen már vizsgázott artista voltam, később én voltam az első nő Magyarországon, aki kupolától kupoláig fejállásban mozgott a trapézon. Általában háló nélkül dolgoztunk, de ekkor azért volt egy kötél a derekamon.

A családban szinte mindenki artista volt - édesapja, Schneller Péter csodálatos bohóc, aranyérmes artista, öccse a híres oroszlánidomító, Perinnyó, unokatestvére a krokodilos Schneller, és sorolhatnánk hosszan.

A háború előtt saját cirkuszukkal, a hírneves Zoóval Schneller néven a nagybátyja ment, járták az országot. Így lettek később kapitalisták.

- Úgy ötvenen lehettünk - emlékezik -, ebből harmincan családtagok. Mindenki saját számával lépett fel. Az ötvenes években államosítottak minket, pedig addigra a szüleim végre vehettek egy házat részletre. Mert addig télen is lakókocsiban éltünk. Mindenünket elvették, éheztünk, nem volt munkánk. Tizenkét éves lehettem, a Balázs-csoporttal próbáltuk a fligendét: az egyik trapézról szaltózunk át a másikra. Apám bejött megnézni. "A te lányod itt soha nem fog fellépni", mondta neki a cirkuszigazgató. Hiába könyörgött a Balázs bácsi, hogy én vagyok a legjobb repülője, kapitalistának itt nincs helye, hangzott a válasz. Akkor az apám felszállt a tizenhármas villamosra, hogy kimegy a temetőbe, és öngyilkos lesz.

Nem sokkal később egy aggregátor mentette meg Schneller Péter életét és családja jövőjét. Egy ismerőse ajánlotta fel, keressen rá vevőt. Szerzett vevőt, ezzel némi pénzt, így egyelőre nem ment a temetőbe.

Lassan-lassan konszolidálódott a Schneller család élete.

Schneller Manyika kilencszázhatvanötig állt helyt párhuzamosan a cirkusz és a vurstli világában.

- Ez a szakma kimondottan a kiöregedett artistáknak való. Kicsit hasonlít a cirkusz világához, bár nem olyan látványos. A cirkuszban felvettem a fényes kosztümöt, a vurstliban a kötött mellényt. De míg a bohóc öt percig mulattat a porondon, én itt egész nap azt teszem.

- Kezdetben lent voltunk, aztán megüresedett a hely, akkor kerültünk ide középre, itt volt mindig a legnagyobb forgalom. Először a körkerékpárunk ment meg a kis halászat, kisebb lövölde. Hetvenben aztán leégett minden, akkor vettük ezt a körhintát. Muzeális darab, de annyit se fogyaszt, mint egy mosógép.

Az ötvenes években a lövölde volt a sláger, mert nem lehetett puskát kapni. Klórt, káliumot, és kénport kevertek össze, abból gyúrtak figurát. Rálőtt az illető, a figura leesett, nagyot durrant, maradt utána borzasztó nagy füst, és akkor mindenki örült.

- Eleinte nem adtunk nyereményt, maga a lövés volt az: hármat vittek tíz fillérért. Később, ötvenhárom körül jött az első ajándék: a temetői papírvirág mögé legyezőt hajtogattunk, és ráhúztuk a hurkapálcára. Később a műanyag Frédi-Béni lett a sláger, a hatvanas években pedig a kacsintós pénztárca, a néger nő és a mozgó fejű bika. A halászatban a similabda ment, a gipsz állatfigurák, az ólomkatonák. Most már minden műanyag, de hát ennek így kell lennie - gondolkozik el Manyi néni, és nagy nehezen elfogadja a forró teát.

Kalandozunk tovább az időben.

- Nagyobb élet volt itt régen - mereng el -, villamossal jártak ki az emberek, ivott a gyerek egy bambit, lőttek neki valamit, és még mindig olcsóbbak voltunk, mint a város.

A majálisokon, juniálisokon pedig egyenesen özönlött a nép. A vasasszakszervezet vezetőjével - Puskásnak hívták, ezért rajta ragadt az Öcsi név - egyfolytában versenyt lőttek. De akadt olyan nap, amikor felnyitottak és arra vártak, hogy összejöjjön végre egy kiló kenyér ára. A Nagyréten az ember mindig kiszolgáltatott, ha egyetlen csepp eső leesik, szalad haza a nép. Annyit keresnek, amennyi az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés.

Manyika autós-motoros körhintáján - bár mindig van mit bütykölni - nem fog az idő, a divat. A szükség emelte hosszú évek alatt tíz fillérről száz forintra egy menet árát, mindezért vidáman kering körbe, sárgán-pirosan, állítható sebességgel. Körös-körül már minden rom, a valahavolt szabadidőközpont is düledezik, a kisszínpadnak szinte már nyoma sem maradt. Egyedül a halászat kis medencéje - most még a téli fahalakkal -, a céllövölde és a körhinta áll, előtte ember puskával. Véletlenül sem talál, pedig csupán egy kétlábas (kétpálcikás) ajándékra céloz.

2000. március. 30.

Tyápay Katalin

 

 

Tabáni tárlat az öreg órásműhelyben

Túl a Déryné cukrászdán, de a Vérmezőn még innen, szűk csíkján a Krisztina körútnak, mint valami bűbájos emlékkép, megmaradt néhány ház a régi Tabánból. Nem a nagyon régiből, nem a honfoglalás utáni Kis-Pestből, nem is a középkori Szent Gellértfalvából, Kelenföldből, Alhévízből, hanem a XVIII. század végi Tabánból. Annak a Tabánnak a maradványa, amelyet 1932-33-ban bontottak le teljesen a Nap-hegy és a Gellért-hegy oldalából, a budai vár déli karéja alól.

Mit tudunk a Tabánról? A lexikonok korántsem teljes részletességgel számolnak be az egykori rác településről, a girbegurba utcácskákról, a tűzvészről, az Ördögárok árvizéről. Keveset tudunk a Tabánról, ezért hát szinte csodaszámba megy, hogy éppen itt, szemben a krisztinavárosi templommal és az önkormányzat századvégi épületével egy apró kirakatban korabeli rézmetszetek, fénymásolt grafikák a múltat idézik. Ne tévesszen meg senkit a díszes portál felirata: "Rill Imre órásmester, alapítva 1870-ben". Mert a kis Tabán-kiállítás és a felirat is egyfajta emlékezés a múltra.

Rill Ágoston, az 1850-ben született nagyszebeni polgárgyermek - ki tudja, milyen indíttatásból - a kolozsvári Husznik János nagynevű órásmesternél kitanulva a szakmát, Magyarországra telepedik.

Így kezdődik a tabáni Rillek története. Mert órás lesz aztán Rill Ágoston fia, Rill Imre, s az ő utóda, a Krisztina körúti órásműhely és Tabán-kiállítás gazdája, őrzője, az 1909-ben született Rill Géza.

Bent a műhelyben száz év története keveredik. Száz év órástörténelme - három generáció mesterlevelei -, az ősök fényképe, százéves órák szerkezetének szép rajzai és persze a Tabán.

Olyannyira itt van, hogy városszerető polgárok, és gyakran a csak úgy arra járók is beköszönnek a boltba: "Benézhetünk?"

- Ötvenegy éve én tartom karban a Főposta ingaóráit. Én vigyázok a pannonhalmi órákra is. Amúgy már, nyolcvanöt évesen, csak szaktanácsadást vállalok, nem nagyon tudok már dolgozni az órákkal.

- De bejár..

- Hogyne járnék be, ez a műhely nem zárhat be. Igaz, az eredeti műhely az éppen szemben volt, az önkormányzat épületében, ott laktak a szüleim, még 1902-ben is.

Aztán hirtelen tanítómesteresre vált a hangja:

- Az óra az olyan, mint az ember. Az órás - mint egy orvos. Tudom jól, sok kórházat megjártam, szóval az órának is szervei vannak, ahhoz kell érteni. Nem, nem a kvarcórákhoz, az más. Nem legyintek rájuk, csak hát az igazi óra az a fogaskerekes, köves, súlyos óra, akár kicsi, akár nagy. Az órákban, mindegyikben benne az idő. Kétféleképpen is. Tudja, fiam, most másról is szó van, mint a mutatott időről. Arról a csodáról, hogy valamikor száz vagy kétszáz évvel ezelőtt valaki elkészítette, s most itt van a kezünkben, megjavítható, felhúzható, és aztán élni kezd.

- És a Tabán?

- Az visszahozhatatlan. Nagy kár volt a lebontása. Hogy miért tették? Volt, aki azt mondta, amikor elkezdték rombolni, hogy zsenánt volt a főkormányzó úrnak kinézni a királyi palota ablakán, és ezt látni. Tudja, milyen volt gyerekkoromban a Tabán? Kedves, meghitt, csúnyaságában is szép.

- Emlékeihez ragaszkodik ezzel a kis kiállítással?

- Megmutatni akarom. Meg aztán, hogy felhagytam az aktív órásmesterséggel, mit tehettem volna a kirakatba?

- Az emlékek?

- Aj, azt nem lehet elmesélni, de mondok egy furcsaságot: volt egy zárda a Gellért-hegy oldalában, s abban egy óvoda. Hát oda akart apám mindenképpen beszervezni, sikerült is, de csak egy feltétellel: lányruhában kellett járnom. Hát így lettem óvodista. Mondok mást: ki emlékszik már a Horváth-kertre? Tudja, be volt kerítve, estére bezárták, s csak reggel nyitották ki. Nap közben, de főleg este meg itt volt a Krisztinában a sváb korzó, mert igaz, korábban rácok lakták, de azért sok sváb is élt itt. Ha meg kirándulni akartunk, hát fölmentünk a Nap-hegy tetejére, akkora rét volt ott...

Mesél, mesél Rill Géza. Szülei galaci esküvőjéről, odavalósi volt édesanyja. Aztán a Werbőczi - ma Petőfi - Gimnázium rendjéről, a tabáni kiskocsmákról, utcai mosónőkről meg a nagy változásról, az autókról. És ismét az órákról:

- Erőst bízok benne, hogy valamelyik unokámból órás lesz. Itt, a Tabánban.

1996. július 23.

S. Boda András

 

 

Valami hiba történt, már nem hordunk kalapot

Nem tudom, eljön-e minden ember életében az a pillanat, amikor felteszi a kérdést: miért is nem volt eddig és miért nincs ma sem kalapja? Mindenesetre egy nyúlós, esôs, szomorú délutánon - amely egyébként is ajlamossá teszi az embert a filozofálásra - egy Wesselényi utcai kirakat előtt gyökeret vert a lábam. Miért nem volt nekem soha kalapom? Itt ez az üvegportál, mögötte nagy szélű, nagystílű, elegáns fekete meg csöpp fehér és csipkéből álmodott, aranylaméból, puha sárga filcből, zizzenő szalmából (!) készített kalapok. Varázslatosak és bohókásak, praktikusak és józanok, szépek és még annál is szebbek.

Egy szép napon aztán lesétáltam a pincébe, ahol a város legidősebb kalaposmestere, a 84 esztendős Marácz György alkotja és árusítja a nôi és férfi fejfedőket, több mint fél évszázada.- Hányan is vagyunk még? - töprengett az élettársa, miközben magamban meg kellett állapítanom, hogy a kalappal való foglalatoskodás egészen biztosan fiatalít: tizenöt-húsz évet szemrebbenés nélkül letagadhatnak az életkorukból. És a hölgy sorolta az ujjain számolva: a Piri, a Böske szalon, a Király utcai...

- Olyan tizenhat és húsz között lehetnek még Pesten a kalaposok. Már nemigen tartják számon egymást, nem járnak össze az Ipartestületben, mint hajdan. Kiritkul a szakma - kesergett az idôs mester -, nincs utánpótlás sem.

Neki nyolc évvel ezelőtt a KIOSZ-ban az ujjára húzták még az aranygyűrűt, ami tanúsítja, hogy ötven éve állja derekasan a sarat az iparosok között, mint kalaposmester. De lesz-e hasonló gyűrű újabb ötven év múlva, s lesz-e hozzá méltó ujj vajon?

Mostanában más idôk járnak. Marácz György néha már nem is tudja, mivé lett az emberiség, amely újabban egyáltalán nem akar kalapot hordani. Ha betévednek a tükörrel bélelt kis üzletbe, a föld alá külföldiek, ôk jó vevők. Tudják, hogy a kalap az öltözék koronája, hogy a kulturált megjelenés csak akkor teljes, ha az ember egyéniségéhez és a ruhájához illô fejfedő is tartozik hozzá.- Valami nagy hiba történt itt - csóválja fejét a mester -, mert nálunk ezt elfelejtették, és mintha nem is akarnák újra megtanulni.

Ötvennyolc éve lett önálló kalapos Marácz György. Eredetileg aranyművesnek tanult, de mindjárt az elején kiderült, hogy a kalaposok jobban keresnek, hát időben szakmát váltott. Fontos volt nagyon a pénz, tudta, hogy csak a maga erejéből lesz képes kikeveredni a szegénységből. Hogy mi minden történt ötvennyolc év alatt a Dob utca - ahol az elsô műhelye volt - és a Wesselényi utca környékén meg Marácz György életében, az ma már történelem.

Annyi viszont bizonyos, hogy a kalaposmesterségből tisztességesen meg lehet élni, még nehéz időkben is. Mindjárt a háború után ô volt az elsô, aki a Corvin Áruház megrendelésére legyártotta az elsô sorozatot, s lett is rá azonnal vevô. Hívták a mestert ktsz-be, nem ment, a maga gazdája akart maradni. A mesterséget aztán úgyszólván tökélyre vitte: a Budapesti Nemzetközi Vásáron a nézősereg szeme láttára formálta, díszítette a kalapokat, és sudár manökenek álltak sorba, hogy bemutassák ôket a kifutón. Mutatja a mester a képesújságok címoldalaira került költeményeit is.

Azt nem mondja, hogy meggazdagodott, de házat azért épített a mesterségéből, s felnevelte három fiát. Kalapos lett mind a három, önálló üzletük van, sôt az eredetileg orvosnak készülő lányunoka is, egy kanyarral bár, de a kalapkészítésnél kötött ki.

Akkor hát még sincs veszve minden, sóhajtunk fel - a szakmának van folytatója. És hátha a népek is helyes útra térnek, felismerik újból a kalap nélkülözhetetlenségét a kultúrember hétköznapjaiban.

1996. október 1.

K. Zs.

 

 

Törökül hogy a bab?

A megtermett hölgy, név szerint Fodor Marika áll a zöldség-gyümölcs bódéban, és tornázik. Le is guggolna, rugózna egy párat, de szűkös a hely.

A hölgyet nagyobbra méretezték, mint amennyit a sors a Klauzál téri csarnokban néki juttatott. Ez már abból is tudható, hogy ha néha, nagyritkán valaki törökül talál érdeklődni a paradicsom ára felől, akkor törökül kap tájékoztatást, ha arabul, akkor arab nyelven, ha angolul, akkor angolul, ha németül, akkor természetesen németül. A kínaival egy kicsit még bajban van, mert a szemközti boltoslánykától még nem kapta meg a nyelvtanuláshoz ígért irodalmat. Oroszul annak ellenére jól beszél, hogy tizenkét évig tanulta az iskolában. Japánul? Nem, japánul még nem tud.

Korábban gyakran hívták bíróságra, rendőrségre, tolmácsolni. Hivatalos tolmácsnak. De amúgy is, amíg a Klauzál téri piac még Klauzál téri piac volt, sok diplomata megfordult itt, és örültek, ha nem kényszerültek törni a magyart, ha meg akarják mondani, mit óhajtanak vásárolni. De hát az a világ elmúlt. A nyugdíjas, aki két narancsot vagy három körtét vásárol, lehet, fogához veri a garast, de a magyar szókincse bőséges.

Az idegen nyelvek ragadnak Marikára, mint a bogáncs. Amit egyszer megtanult, többé nem felejti el.

Rendszeresen eddig csak a német tanulmányokkal foglalkozott, a tiszaföldvári gimnáziumban Umlaut tanár úr oktatta - úgy nevezték a nyelv- és irodalomtanárt. Arabul ugyan akadozva olvas, de folyékonyan ír. A török a kedvenc nyelve - nem firtatom, miért, biztosan van oka rá. Isztambult jobban ismeri, mint Budapestet. Legutóbb éppen a földrengés idején járt ott. Vészterhes éjszaka volt, valami már este lehetett a levegőben, a macskák megbolondultak, összevissza rohangáltak. Azután menekülni kellett, a tengerpartra, ott bújtak meg a barátnőjével, amíg nem indult haza a gépük. Szilveszterre is oda akartak menni, azután rájuk ijesztettek, lemondták.

A zöldségesstand - a Klauzál téren - családi tulajdon, Marikát a testvére alkalmazza. Áll a szép piros, zöld, sárga almák, messzi földön elvörösödött paprikák, feltehetően ugyanonnan származó üvegkemény szőlőfürtök, vastagra hízott retkek, patyolatfehér gombák, ízlésesen ládákba rendezett körte, kelbimbó, zöldség felett, és várja, hogy valaki angolul, németül, oroszul, arabul, törökül vagy akár japánul, akármilyen nyelven megkérdezze, hogy a bab.

De hát az ilyesmi ritkán esik meg. A Klauzál tér nem gerjeszt bizalmat még a helybeliekben sem, nemhogy a jobb helyekhez szokott külföldiekben. Mert ami már a Klauzál tértől keletre esik, annak legalább ízei vannak, színe, szaga, hangulata, ami innen nyugatra van, az gondozott, tiszta. A Klauzál tér meg egyszerűen csak lepusztult.

Marikától itt senki nem kérdez semmit, törökül sem, angolul sem.

Óvatosan érdeklődöm, meg ne karcoljam öntudatát, hogy úgy véli-e ő most a megfelelő ember a megfelelő helyen?

Hát nem. Megrázza dús hajkoronáját. Mert ő - keresi a megfelelő szót - igazában dirigálásra született.

Ugyan már, faggatom, hol dolgozott életében a legszívesebben?

- A Március 15. téren. Ott sok a külföldi, és mindenki tőlem kért felvilágosítást. Én indítottam a BKV-végállomáson a buszokat...

2000. február 26.

Kalmár György

 

 

Ali Csap utcai ábécédéje

Amilyen nyúlfarknyi kis utcácska a Hegyalja útról lefele csordogáló Csap utca, olyan forgalmas. Erről a sarki bolt tehet, amelyet Ali ábécédének nevez. Hogy a dé ebben az esetben mit jelez - esetleg a "differenciát" -, azt nem magyarázza meg. A differencia nem a méretekre utal, mert azok nincsenek, inkább arra, hogy ez a boltocska, amelybe néhány lépcsőn kell leereszkedni, egyetlen más élelmiszerüzlethez sem hasonlítható. Már csak azért sem, mert mindig zsúfolt.

Nem tudnám megmondani, hogy ebben mi része van annak, hogy aki ebben a boltban vásárol, a kasszánál egy finom cukorkát kap ajándékba. Legalábbis a serdülőkorú vagy hölgynemű kuncsaftok. (Utóbbiak a márciusi nőnapon egy szál virágot is.) Nekem nem járt volna sem ez, sem az, de egy jó kávét én is kaptam. De ezzel még nem érdemelte volna ki Ali boltja a megkülönböztető dét. A repdeső tréfák, a jó hangulat miatt inkább. Főleg amikor Ali ül a kasszában, és minden vevőnek tesz valamilyen kedves vagy csipkelődős megjegyzést.

Azt nem tudni, miért nevezi őt mindenki a környéken Alinak, amikor Al Fallah Yehia a becsületes neve. Töröknek vélik. Pedig Libanonból jött a hetvenes évek derekán orvostanhallgatónak Magyarországra, de azután meggondolta a dolgot, és hazament, ám '89-ben száz márkával a zsebében visszajött. Akkor tett szert egy picurka üzlethelyiségre a Csap utcában. Abból most lottózót csinált, ahová csak úgy férnek be hárman, ha egy kijön. Az élelmiszerüzlet helyiségét közben erre meg arra bővítgette, hol ennek a szomszédnak a néhány négyzetméterét vette meg, hol a másikét. De a bolt mindig szűknek bizonyult. Két házzal odább eközben egy hodálynagy élelmiszer-áruház bezárt. Azért, mert az elárusítók ott egymással heherésztek, a vevőkre meg ráfagyott a barátságtalan levegő? Vagy, mert Ali valamit mindig olcsóbban árusított? Ki tudja már.

Gyanítom, a forgalom növekedésében Ali Magyarországon úttörő ügyvitelének is szerepe lehet. Van ugyanis egy füzete, oda beírja azoknak a kuncsaftoknak a vásárlásait, akik nem tudnak vagy nem akarnak készpénzzel fizetni. Elviszik, amire szükségük van, azután amikor megérkezik a nyugdíj vagy más módon pénzhez jutnak, hozzák a dohányt.

Ali felüti a könyvet, összeadja a tartozásukat, és ők kiegyenlítik a számlát. Vagy nem. Ilyen eset is volt, meghalt a néni. - Ali vállát vonja.

- Ez az üzleti rizikó.

Nézegetem a terjedelmes füzetoldalakat. Miklós, a kőműves, december 12-én fizetett, Ági néninek még gyűlik a számláján, Magdi néni neve mellett is gyarapodnak a számok, a következő lapon meg egy név mellett azt látom: Stop. Elfogyott a hitele? Nem, elváltak, és az asszony szólt, hogy kész. Elköltözik. Drámák a pénztárkönyvben.

Éppen azon gondolkozom, hogy végül is a nagy üzletláncok ugyanezt csinálják a világban, csak adnak még egy - mint ebből látható - teljesen felesleges kártyát is, és nem füzetben vezetik a vevő fogyasztását, hanem a számítógépben. Nincs új a nap alatt - mondom magamban, és akkor meglátom egy ismert nagybank nevét. Decemberben harmincvalahányezer forintért ezt, azután még egyszer annyiért amazt vásárolt. - A bankfiók alkalmazottai? - kérdem. - Nem, maga a bank. Tavaly fogyasztottak, az idén majd fizetnek. Így tudják kigazdálkodni.

Fel akarom jegyezni a bank nevét, de azután meggondolom. Fő a diszkréció. Mit szólnának hozzá, akik e tőkeerős bankban tartják a pénzüket?

2001. január 6.

K. Gy. J.

 

 

Kohn bácsi lehúzza a rolót

Miközben csillogó üzletpaloták pöffeszkednek a város fölé, talán észre sem vesszük, hogy nap mint nap tűnnek el az aprócska boltok, mindennapi bevásárlókörutunk legendás szentélyei.

Kohn bácsi üzlete például. Kohn bácsié a Bank utcából. Néhány nap még, és kerek harminc év után Kohn Ottó végleg lehúzza a redőnyt. Lehet majd állni tétován a zöldségboltja ajtaja előtt, lehet töprengeni, hogy honnan szerezzük be aznap az olcsó uborkát, a dundi cseresznyét vagy az illatos almát.

A cirkuszban megtanultuk: van másik. A kereskedelem cirkuszában sincs ez másképp. Ott is akad másik. Aki majd az öreg helyébe lép, aki talán titokban még örül is egy picit: egy vetélytárssal kevesebb.

Kohn bácsi. Mint a novellákban, mint a viccekben. Kohn bácsi, a kereskedő. Azt mondja, elég volt. Hetvenöt évesen mit is mondhatna? Amikor a bérleti díj 12 ezerről 52 ezerre emelkedik, amikor már nemcsak a rezsi magas, de a vérnyomás is, amikor túl egy érelzáródáson és sok évtizednyi roboton meggyengül az egészség, amikor terhes már hajnali kettőkor, jobb esetben hajnali négykor kelni és a nagybanin tülekedni, hogy nyitáskor ott kunkorodjon az uborka, ott gömbölyödjön az alma.

Végre. Nem jönnek többé a környékbeliek, nem jönnek a tévések a közeli Szabadság térről és nem jön Kabos László sem, hogy Kohn bácsival viccet cseréljen. Megy majd az öreg, hogy végre-valahára eleget tegyen a termelők meghívásainak, beszélgessen egy kicsit, pihenjen sokat.

Az üzletből meg csillogó butik lesz, játékterem vagy glancos-flancos sörbár, tulajdonképpen mindegy is. A törzsvevők egy ideig szomorkodnak majd, aztán beszippantja őket is valamelyik puccos üzletközpont.

Azt mondják, minden csoda három napig tart. Kohn Ottóé harminc évig húzta...

1997. június 30.

T. Z.

 

 

Kovács úr, a pesti vicctrafikos

A tehén alakú tejeszacskótól a zenélő gumióvszerig

Kovács Ferenc, a terézvárosi polgár, feltaláló és író 1990-ben úgy döntött, hogy belép a Magyar Szocialista Munkáspártba. Mindig is vonzották őt a baloldali eszmék , de csak három hónapig bírta a mozgalomban: csalódott benne, így 1990 szeptemberében emléktáblát állított magának, jobban mondva az Elfelejtett Civilnek. A táblát hamarosan ellopták, de lássanak csodát, pár hónap múlva megkerült: egy fegyvercsempész rejtegette az ágyneműtartójában. De Kovácsot addigra már egy újabb ötlet foglalkoztatta: gipszbe öntette magát, teljes életnagyságban, amint egy padon ülve a kezét nyújtja a világnak. A kinyújtott kezet egyébként nem csupán egy könnyen megragadható szimbólumnak tekintette: másik célja az lett volna vele, hogy az elhaladó polgár ráakaszthassa a szatyrát, amíg megköti a cipőfűzőjét vagy megpihen egy percre a pad másik felén. A művet, amelyet a sok bába (politikus) között elveszett gyerek (az átlagember) allegóriájának szánt, eredetileg a Szoborparkba cipelt Lenin helyén akarta felállíttatni (mondván, "eleget integettek ott a politikusoknak, most integessenek végre a közembernek"). A szobor azonban mégsem kerülhetett ki a térre; a feltaláló szerint azért, mert az 1991-ben napvilágot látott Belügyminiszter az ágy alatt című novelláskötete egyesek kedélyeit annyira felkorbácsolta, hogy ezek az egyesek egyszerűen nem engedték felállítani. Különben Kovács a mai napig sem mondott le a szobor tervéről (ám ha azt halljuk, hogy felavatta, ne a Felvonulási téren, hanem a házánál, a Nagymező utcában keressék majd, ahol az emléktábla is állt).

1992-ben azután Kovács Ferenc egyszer csak eltemette a hatezer esztendeje szenvedő és szenvedtető politikát. A szertartást, amelyen a korabeli híradások szerint egyetlen könnycsepp sem hullott, a Farkasréti temetőben rendezte meg.

Naná, hogy ott volt az egész sajtó. A következő nagy évszám 1993. Kovács megalapítja a Kovács Pártot, amelynek fő célja: a parlamentbe bejutván feloszlatni az ország összes politikai pártját, s ha ezzel végzett, önmagát. A pártvezér kiszámolta: mai árakon választási ciklusonként közel hárommilliárdot spórolna a hon, ha ezt megtennék. Egyébként a szervezetet, amelynek tagsága most közel félezerre rúg, valami okból nem voltak hajlandók bejegyezni, de ez Kovács szerint nem baj, mert a párt valójában nem is működik, csak van.

Az 1993-as esztendő és a mai nap közé eső időszakban keveset lehetett hallani Kovács Ferencről, a múlt héten végképp úgy tűnt tehát, ideje újra megkérdezni tőle, min mesterkedett az elmúlt két évben, és hogy legközelebb mivel akarja meghökkenteni a publikumot. Mi tagadás, e sorok íróját, aki korábban sohasem járt nála, már az ajtaja előtt sikerült meghökkentenie anélkül, hogy ő maga jelen lett volna. Nos, portáján a belkerületi házak 99 százalékában ismeretlen rend és tisztaság honol; az összképet azután két nemzetiszínű lobogó és egy olyan csengőgomb teszi még hihetetlenebbé, amely nemcsak csengetésre alkalmas, hanem azt is jelzi, hogy otthon van-e a gazda, avagy nincs, illetve, hogy rögtön jön-e. Nem nehéz kitalálni: a mester egyik találmányáról van szó.

Kovács Ferenc amúgy könnyen nevető, mozgékony ember, semmiképp sem néz ki negyvenötnek, pláne farmerban, flanelingben és hadibakancsban nem, ahogy a baracklét szürcsöli poharából, egy másik találmánya segítségével, amelyet kanalas szívószálnak nevez. Körülötte, az ajtón túli területhez képest mérsékelt rend, a padlótól a plafonig könyvek, közéjük tűzve, iránymutatóul József Attila és Juhász Gyula képe, aztán megint József Attiláé, akár egy nyugodt életű középiskolai irodalomtanárnál. Ennyit a külcsínről.

Kovács, mint meséli, a régi pesti jasszok életét élő apja miatt állami gondozottként nőtt fel. Tizennyolc éves korában tanult meg olvasni (!), Jókai regényeinek kitartó másolása közben; később szobafestő lett (máig ez az egyetlen hivatalos szakmája), aztán könyvtári raktárosnak állt, majd sírásónak, később színész lett, tévés dramaturgok mellett ötletgyáros, munkásőr, még később (erre már többen emlékszünk) apolitikus politikus, pártvezér, manapság pedig leginkább író és feltaláló. Miután végez önéletrajzával, gyorsan helyrehozza tévedésünket: lehet, hogy mostanában kevesebbet hallottunk róla, de ő 1993 és 1995 között is aktív maradt, figyelmeztet. Hát akkor figyelem!

Az elmúlt két esztendőben tovább vezette 1991-ben megalapított pesti vicctrafikját, ott volt az V. kerületi kapitányság összes rendőrnapján. (A vicctrafik nem más, mint egy széltében hosszú, keskeny tükör. A tükör alá papírcsíkot ragasztott a mester, erre egymás után szájakat rajzolt, amelyek balról jobbra haladva egyre jobban görbülnek felfelé, az első száj egy sima mosolyt formáz, az utolsó teli szájú röhögést. Mármost jön az ügyfél, leül a tükör elé, s miután Kovács elmondja neki a viccét, nevetni kezd (vagy nem). Ezután belenéz a tükörbe, ellenőrizvén röhögésének fokát, majd azt egybeveti a rajzon látható röhögéssel, és kifizeti a megfelelő tarifát.

Egy sima mosoly ára 7 forint 70 fillér, a teli szájú röhögésé 18 forint 80. A Kovács-féle trafikban négy éve nem volt áremelés. (A pesti vicctrafik párja a New York-i Madison avenue-n látható, persze ott angolul mesélnek és centekben kérik a honoráriumot.) Kovács következő nagy dobása az észbolt lesz. Persze ne egy igazi boltot képzeljünk el: erre Kovácsnak (mint a magukat többnyire gyengén menedzselő alkotóknak) nem lenne pénze; mellesleg már az emléktábla sem márványból készült, hanem csak márványszerű műanyagból, s a szobor sem bronzból, csak gipszből, mint láttuk. Nos, az észbolt voltaképp egy guruló zsúrkocsi, amelyet egy minimum három nyelven beszélő fiatalember tol majd a várnegyedben föl és alá.

A kocsiról ízléses kis csomagokat árul majd, bennük marcipánnal, a marcipán mellett rövid szöveggel: ezek lesznek az ész-szeletek. A feltaláló bőséges és olcsó választékot ígér, lesz például úgynevezett anyós-ész, ha ezt a vők megeszik és elolvassák, egy csapásra felvértezik magukat az anyósuk ellen. Lesz azután lángész, amely a lángoló agyak oltására szolgál; és lesz bűnöző-ész is, ami azért jó, hogy a Várban kószáló, még bujkáló bűnözők mielőbb töredelmes beismerő vallomást tegyenek.

Kovácsnak mindennek ellenére vannak, hajaj, abszolút komoly, bejegyzett, a törvény által védett találmányai is. Az első a már említett kanalas szívószál volt, amely még 1989-ben született. Ezt egy darabig kapni is lehetett, múlhatatlan haszna, hogy az üvegcsőre forrasztott kanálkával szívás közben-után ki lehet szedni a léből a szívhatatlanul nagy darabokat, ráadásul felül gömbben végződik, így az aggok és a betegek is könnyen meg tudják tartani a szájukkal (újbóli sorozatgyártása várható). Időrendben ezután az egyszerűsége miatt zseniális mézadagaló következik, amelyből, s ez a lényeg, itt csak akkor csurog a méz, ha akarjuk, így aztán borzasztó nehéz vele összekenni a gyerekeket. Kovács következő találmánya (1992-t írunk) a hátmosó bika nevet kapta, ez egy fürdőszobafalra szerelhető mosó-vakaró szerkezet, aztán jött a frissen vásárolt tévék és hűtőgépek kartondobozába szúrható négy kis kerék, a tehergörgő, majd a mosógépbe helyezhető műanyag kártya, amellyel a mosópor 30-40 százalékát lehet megspórolni.

Legújabb, már idei ötlete a tehén alakú tejeszacskó, amit úgy képzelt el, hogy a tőgyéből folyik a tej. Még nem készült el a prototípus, de ami késik, nem múlik.

Legnagyobb ötlete azonban kétségkívül a zenélő gumi óvszer, ezt az Egyesült Államokban jegyeztette be, valószínű tehát, hogy onnan hódítja meg a világot. Úgy gondoljuk, itt nem kellene különösebben magyarázkodnunk, maradjunk annyiban, hogy az óvszert működtető chip gombelemestül sem zavaró, sőt.

A Kovács Ferenchez hasonló embereket persze gyanakodva, de legalábbis vegyes érzelmekkel szemléli a világ. De eddig még sem a mentők, sem a rendőrök nem vitték el, ezzel szemben, mondja, emléktáblás demonstrációjáról a New York Times is hírt adott. Ezenkívül: találmányait bárki megtekintheti a szabadalmi közlönyben. Egyszer feljelentették a szomszédok az önkormányzatnál, hogy véleményük szerint túl sok trikolór leng az ajtaja és ablaka felett (Amerikában tetszett meg neki, hogy az emberek nemzeti lobogójukkal díszítik házaikat), mire azt a választ adták az illetékesek, hogy semmi baj, sőt, ha úgy érzi, hogy elfér még ott egy-két zászló, és van neki, nyugodtan tűzze csak ki azokat is.

1995. június 2.

Bárkay Tamás

 

 

Bezárt az első pesti vicctrafik

Alakul a Kovács-féle Személyi Kultusz Szolgáltató Bt.

Kovács úr, az ismert pesti feltaláló, író, filozófus, pártvezér és nevettető a minap megint telefonált, hogy nagy dolgok vannak nála készülőben. Isten ments, hogy lemaradjunk róluk - mondta a szerkesztőm -, úgyhogy beugrottam Kovács úrhoz, pláne, hogy nem is lakik messze, itt van a lakása mindjárt a Nagymező utcában.

Hanem Kovács úrnál olyan hideg van, hogy meglátszik a lehelet. Bárcsak velem lenne a jó kis fülessapkám - gondoltam magamban, ő viszont úgy viselkedett, mint azok, akiknél huszonöt fok van, bár azért ő sem vetkőzött atlétatrikóra. Mutatta a gázvezeték csonkját és elmagyarázta, hogy öt éve perlekedik a szerelővel, aki megpróbálta rászedni, jóllehet ez nem tartozik a tárgyhoz. Az viszont már inkább, hogy Kovács úr bezárta vicctrafikját és vállalkozást alapított egy rendkívül agilis fiatalemberrel. A Kovács-féle Személyi Kultusz Szolgáltató Betéti Társaságot most fogják bejegyezni. Kovács úr végre olyan személyi kultuszt akart teremteni, amely nem jár együtt letartóztatásokkal, kínzásokkal és gyilkosságokkal. A bété Kovács úr találmányait és szellemi termékeit forgalmazza majd. Keresnek egy jó nagy helyiséget személyi kultusz boltnak, ott árusítják majd Kovács úr világújdonságait. Kamaraszínház is lenne benne, amely egyebek mellett Kovács úr színdarabjait adná, például a készülő Jósda című bohózatot, amely egy férfiról szól, aki női mellekből mondja meg a jövendőt. Nem valamiféle obszcén darab lesz - jegyezte meg Kovács úr -, hiszen a mellek az anyaság szimbólumaként szerepelnek majd benne.

A bolt valószínűleg Újpesten lesz, mivel Kovács úr is újpesti. "Lehet, hogy most a Nagymező utcában lakom, de akkor is újpesti vagyok és az is maradok, amíg meg nem halok" - mondta. Ilyen az újpesti szív. Kovács úr különben azt is kitalálta, hogy előadás után minden néző kapjon ingyen vacsorát. Amikor erre azt mondtam neki, ha ennek hírét veszik, locsolókocsikat kell bérelni a levesnek, ő azt válaszolta, nem baj, mert aki áldoz idejéből a kultúrára, az megérdemli, hogy jóllakjon.

Kovács úr édesanyja kávét hozott be a jégverembe. Szabódtam, lehet, hogy éhgyomorra nem bírom meginni az egész csészével, de Kovács úr megnyugtatott, még jönnek hozzá vendégek, majd azok megkapják a maradékot. Akkor jó.

Megkérdeztem, mi lesz mármost a híres pesti vicctrafikkal. Elmondta, hogy bántja ugyan, amiért otthagyta a Szondi utcai butikot, olyan nagy baj azonban mégsincs, mert hamarosan majdnem az összes viccét ráteszik az internetre. További elképzelése, hogy pesti gyorséttermekben nyitja újra a trafikot, bár az még messze van.

Mindehhez rengeteg pénz kell - jegyeztem meg, de Kovács úr megnyugtatott, azzal nem lesz gond. Feltalált ugyanis egy üdítős dobozt, amelybe - hogy könnyebben lehessen inni belőle - egy szívószálat is beépített. A találmány iránt az egyik legnagyobb üdítőital-gyártó is érdeklődött, de Kovács úr úgy döntött, az italt is maga készíti majd. Szerinte ugyanis a mostani üdítők olyan rosszak, hogyha megkérnének tíz falusi asszonyt, köpjenek bele egy tálba, még az is jobb lenne náluk, ezért elhatározta, hogy az ő itala valamilyen régi, vidéki recept szerint készül majd. Az lenne a neve, hogy Kovács-féle hűsítő, és a doboza oldalán ő maga lenne látható, amint remekül érzi magát, mert épp az előbb ivott saját italából. Egy bank már jelezte, hogy szívesen áldozna az italgyár beindítására.

Kovács úr másik nagy ötlete, hogy megreformálja a magyar igazságszolgáltatást. Hirdetést adott fel - egyebek mellett lapunkban -, hogy jelentkezzen nála az, aki társadalmi esküdt szeretne lenni. Vagy hatvanan jelentkeztek, ami azt jelzi, hogy komoly társadalmi igény mutatkozik az esküdtszékek felállítására. Hamarosan levelet küld az igazságügy-miniszternek és felajánlja az államnak a lehetőséget. Ha elutasítják, akkor sem fekszik a villamos elé, mert ha az államnak nem kell, a rendszer attól még működhet. Kovács úr bármely tárgyalásra szívesen kölcsönadná az esküdteket, akik amerikai mintára meghoznák a maguk ítéletét, s azt közölnék a bírósággal.

Kérdeztem Kovács urat, mi az oka, hogy jogi kérdések is foglalkoztatják. Elmesélte, hogy jelenleg is mintegy öt pere van különféle ügyekben, ezért eleve nem áll távol tőle a jog, a legfőbb ok azonban, amiért ilyesmiken töri a fejét, egy régi ügy. Történt ugyanis, valamikor a hetvenes évek végén, hogy Kovács urat hat hónap börtönre ítélték, három évre felfüggesztve. A vád az volt, hogy megvert egy hatvanéves embert. Ez, mint megtudtam, már csak azért is képtelenség, mert Kovács úr, aki állami gondozottként nőtt fel, nem engedhette meg magának, hogy puha legyen, ha ő valakit megruházna, azon ez erősen meglátszana, márpedig azon az emberen nem látszott semmi. Kovács úr felajánlotta a bírónak, rendezzenek egy próbaverést, akkor majd kiderül, hogy néz ki egy általa megvert ember, de ebbe persze nem mentek bele, főleg nem a sértett. Egy szó mint száz, Kovács urat - mondja Kovács úr - koholt vádak alapján elítélték, ami kitűnően bizonyítja, mennyire komoly problémák vannak az igazságszolgáltatásban. Na, ezért lenne szükség az esküdtszékekre.

1996. december 6.

Bárkay Tamás

 

 

Színes falakról álmodom

Lénárt István képzőművész utcákról, menekülésekről, ikonokról

Budapest központi kerületeiben akár 270 millió forintba is belekerülhet a falfirkák eltávolítása. De hogy elrondítják-e a városképet vagy feldobják az unalmas falakat ezek a rajzok, ennek megítélése nézőpont kérdése. Lénárt István festőművész egykoron graffitirajzolóként szeretett bele a színek és formák világába. Most huszonhét évesen Berlinben nyolcadik kiállítását rendezi.

- Kezdetben volt a fal, s csak jóval később kerültem be az utcáról a kiállítótermekbe. Mindig zavart, hogy sosem lehetett befejezni a művet. Amit manapság a tizenévesek csinálnak - odarajzolnak három-négy betűt -, az gyorsan kivitelezhető, egy komolyabb kép megfestése viszont roppant időigényes, hiszen előbb krétával fel kell vázolni, a színeket kikeverni, aztán felrakni. Ezt nem lehet suttyomban, s ha jön valaki, nem lehet elmenekülni.

- Tulajdonképpen mi is az a graffiti?

- Ha bármivel erőszakot teszünk a falon a nagyközönség szórakoztatására, az graffiti. Az is graffiti, ha vésővel a betonfalra alakokat karcolok. Az egyiptomi hieroglifák is graffitik voltak. Alakokat faragtak a falra, a nap fénye pedig térhatásúvá tette a képet. Vannak graffitimegrendelők, vannak festők, akik számítógéppel tervezik ezeket a képeket. Mindig kihívást jelent a nagy tér, amit ki lehet tölteni. Csakhogy a graffiti sajnos már nem arról szól, amiről szólnia kellene. A festék drága, s nemcsak anyagi, de erkölcsi bukás is, ha elfognak, hiszen rád verik a régebbi falakat is. Ráadásul a rendőrök mellett a szkinhedek sem kedvelik a graffitirajzolókat, mert mi általában rapzenét hallgatunk, az pedig a néger kultúra része.

- A polgárok sem lelkesednek, ha a frissen meszelt házra néhány szignó kerül.

- Pályaudvarokon, elhagyott falakra volna érdemes festeni - akár önkormányzati felkérésre is -, persze uszító jelszavak és jelképek nélkül. Az én elképzelésemben csak szép, színes falak élnek. Meg lehetne tervezni, a festék árát pedig a megrendelő állná. Szükség lenne egy galériára is, ahol legalább egyszer helyet kapna az utcai graffiti, vagy egy katalógusra, amelyben a graffitiművészek, a falfirkálók is bemutatkozhatnának. Végre be kellene bizonyítanunk, hogy sem szélsőségesek, sem rongálók nem vagyunk, a graffitinek pedig - még ha tiltják is - ugyanúgy létjogosultsága van, mint a többi művészeti ágnak. Néha többet, jobban és megszállottabban dolgozunk más festőknél. A graffitit talán azért is tiltják, mert hatalmas önreklám, harsogó színekkel. Ha felfestem a falra a nevem, akkor mindenki tudja, hogy graffitifestő vagyok, a reklámért pedig semmit sem kell fizetnem.

- Fiatal festőként hogyan próbálja színesíti az életet?

- Ikonokat, miniatúrákat készítek, de sok más terv is foglalkoztat. Érdekelnek a drótok, a csontok. Egy szárnyas oltárra madárcsontvázakat csavaroznék, amit részben be is festenék. Megpróbálom összemosni a szobrászat és a festészet határait. Akciófestő is vagyok. A hirdetőoszlopokat rendszeresen csomagolópapírral fedik be, erre szoktam szénnel rajzolni, majd a képet lefényképezem. Másnap ugyanis plakát kerül rá vagy az eső mossa le.

- Lehet-e így maradandót alkotni?

- Ez csak afféle kézgyakorlat, ami az emlékeztetőkben él tovább. Festmények, grafikák ugyan, de hosszú távú megőrzésük nem az én feladatom. Ajándékozok és eladok. Nem csinálok az otthonomból múzeumot. Nem akartam festő lenni, de még egy darabig biztosan az maradok. Megkeresnek, ismert vagyok, megélek. Az életem a művészet, a művészetem pedig maga az élet. De ha egyszer fáznék a lakásban és nem volna más választásom, akkor befűtenék a képeimmel. A művészi halhatatlanság nem érdekel annyira, mint a létezés.

1997. január 16.

Tölgyesi Gábor

 

 

Máj György mindent vesz

Máj György azt mondja, jobb helyen nem is lehetne a boltja. Máj György két éve ószeres. Azelőtt zöldséges volt, de már akkor gyűjtött. Sétapálcákat.

A zöldségesbolt Óbudán volt, az ószeres - a Klauzál utcában van. Én azt hiszem, hogy legjobb lenne az egész Klauzál utcát úgy, ahogy van, eladni. Vevő lenne rá. Az a néni például, aki az egyik ütött-kopott bérház előtt ácsorog. Beszédbe elegyedve megkockáztatom, hogy a belövések az eresz alatt akár világháborúsak is lehetnének. Ilyen szakadt gúnyában, mint ez a ház, nem lenne szabad kiállni az utcára. Homlokzatán egyetlen ép folt sincs. Vasajtaja meg mint a börtönkapu. Hogyan lehet itt élni? - Nagyon jól - világosít fel az asszonyság. A lakását mindenki rendbe hozta. Amelyik az övé. A ház pedig az önkormányzaté. Miért nem veszik meg? - értetlenkedem. - Én megvenném! De nem eladó.

Talán Máj György is megvenné, ha tehetné. Mindent vesz, és mindent elad. Mennyiért? Amennyiért megveszik. Kacatot, limlomot. Mindent, ami ócska. Képkeretet, rossz rádiót. Vagy jó öreget. Törött széket, billegő asztalt. Képeslapokat. Lámpaburát. Dugóhúzót. Faszánkót. Hintaszéket. Faliórát. Borbélyszéket. (Van neki kettő is.) Nekem legjobban a kályhái tetszenek, a magas, fekete, öntöttvas kályhák. Máj György legjobban talán azt a motorkerékpárt szereti, amelyik épp annyi idős, mint ő maga. Negyvenhárom éves. Azért is mond annak, aki kérdi, meglehetősen nagy árat: negyedmilliót. Nekem azt mondta, hogy ez védőár. Annyiért csak nem viszik el. Pedig elgurulna saját lábán, vizsgája is van, új rendszáma, érvényes forgalmija. De ha az övé marad, jó lesz a gyerekeinek. Ha egyszer ő már nem lesz, felülnek rá, és eszükbe jut az apjuk.

Ezek a dolgok számítanak Máj Györgynek. Az emberi vonzások, a rátapadt érzelmek fontosabbak, mint maguk a tárgyak. Megtörténik, hogy felvásárol egy egész hagyatékot. Mindent, ami az elhunyt után maradt. Készpénzért vagy csak azért, hogy elvisz minden lomot, és kitakarítja a lakást. De ez - legalábbis az ő számára - mindig szívszorongató. Nem is érti, hogyan tudnak az emberek ilyen kegyetlenek lenni. Kiszórni mindent. Gyerekkori fotókat, a mama medalionját, a papa óráját. Az ő gyerekei is ezt teszik majd? Talán mégsem.

Vajon több vevő nyitja rá a boltajtót vagy több eladó? - teszek bátortalan szociológiai kísérletet a Klauzál utcai ószeres boltjában. Válasza meglep, hiszen azt várnám, hogy dicsekedjen, mennyi sok vevője van. Ami igaz is lenne, amíg ott ücsörgök nála, rendre nyílik az ajtó, és németül, angolul tudakozódnak a kuncsaftok. Szekrényt vennének, fényképezőgépet vagy valami mást.

Válasza ezért váratlan. - Sokkal többen akarnak eladni, mint ahányan vesznek. Akik másként nem tudják kiváltani gyógyszerüket a patikában, csak ha eladják az édesanyjuk utolsó csipkéjét. Ők vannak a legtöbben.

Az új évezred kezdetén, Budapesten, a Klauzál utcában.

2001. szeptember 22.

K. Gy. J.

 

 

Tűzhelyek, fotelok, drótok és könyvek

Valaki csak elviszi

Márciusi vasárnap volt, a tavasz legcsekélyebb jele nélkül, ködös, hűvös, borongós. Borbála asszony már kora reggel hevenyészett terepszemlét tartott, de akkor még semmi különös nem látszott az utcán, csak az első lakó sárga Daciáján ült vastagabb rétegben a homok, amit kapuk előtt hagyott sekély gödrökből kapkodott fel a szél. Ezek a gödrök az észak-pesti régió nagyszabású telefonfejlesztésével hozhatók összefüggésbe, állítólag az új központhoz való üvegszálas kábeleket fektettek le. Az üvegszálakat ugyan senki nem látta, a járdák teljes hosszában vágott gödröket azonban igen, az utca elején egy Lada bele is csúszott két kerékkel, de sikerült kiemelni. Ez azonban már a múlté, a járdát visszaaszfaltozták, a házfalat is felhúzták a Nádor utcában, ahol az üvegszálakkal tévedésből az alap alá mentek, és a főfal ledőlt. Az utca lakói egyébként bizalmatlanul fogadják az ilyen fejlesztési terveket, a múltkor is újraaszfaltozták az úttestet, és a nagy munkában valahogy a lefolyót is beaszfaltozták, azóta minden eső után tengelyig érő tócsa marad a ház előtt, az autók az ablakig csapják a vizet, a vakolatát vesztett fal néha hetekig nem szárad ki. De ez mellékszála a történetnek, kár is rá a szót vesztegetni. A lényeg, hogy a bejáratok előtt a bekötés miatt nem csinálták meg a járdát, azóta a környéken senki nem mossa le az autóját, csak reggelente a szélvédőt szokás letörölni.

Borbála asszony azon a vasárnapon többször is kinézett az utcára. Ahogy a másik oldalon az első kupac lom megjelent, egyre gyakrabban. Borbála asszony ugyanis elszántan gyűjtötte az információkat. Nemcsak arra volt kíváncsi, mennyibe került az új kocsi, hanem arra is, mennyi volt a készpénz. "Milyen szép ez a szekrénysor" - mondta máskor, majd hirtelen mozdulattal feltépte az ajtót: "és milyen jó mély..."

Az elhasznált holmik kirakását szerencsére a szemközt lakók kezdték, így azután mások is a túloldalra hordták a kidobnivalót. Kora délutánra négy tekintélyes szeméthegy tornyosodott az utcában. A legnagyobb pont a kapuval szemben, legalább két parkolóhelyet foglalva. Volt benne rozsdás gáztűzhely, páratlan kerekű bicikli, szakadt matrac, zsákba kövült cement, járhatatlanná lett járóka, hasadt bőrkabát, és a legbelső lakó jóvoltából egy nemrég elbontott komplett cserépkályha is.

Három óra és három óra öt között az utca egyszeriben idegenekkel lett tele. Jöttek nagy cekkerrel, fonott kosárral, kézikocsival, teherautóval. Nekiestek a takarosan felépített szeméthegynek. Ruhákat válogattak, üveget gyűjtöttek, régi, hasznavehetetlen kacatokat próbálgattak. Valaki egy nagy csavarhúzóval ott helyben hozzáfogott szétszedni a gáztűzhelyt.

Később az átjáróban kisteherautó fékez, platóján mindenféle rozsdás szerkezet csörömpölve zuhan egymásba. Erre a hangra többen hátrahúzódnak.

Négyen szállnak ki a kocsiból, míg széttúrják a maradékot, a többiek tiszteletteljes távolságban maradnak. Ezek négyen már csak a látszat kedvéért is feldobnak ezt-azt, azután elhajtanak. Egy utcányira.

Egy legalább másfélmilliót érő FIAT-ból bőrkabátos férfi száll ki. "Van valami?" - kérdi, mintha csak a szomszéd stégen ücsörgő horgásznak kiabálna át. Valaki visszaint, hogy nincs semmi. Azért nem hagyják abba.

Sötétedéskor a kupacok beborítják az egész utcát, kikerülni lehetetlen, az autók óvatosan áthajtanak a szemét és az abban vájkáló alakok között, közben ruhadarabok, fémhuzalok tekerednek a tengelyekre, újpesti szuvenír a lomtalanítás emlékére. A cserépkályhás szomszéd két szatyor befőttesüveggel ajándékozza meg a turkálókat, az üveg kisvártatva ott ropog az autók kerekei alatt. A guberálók késő este sem mennek haza, sőt, egyre többen lesznek. Ismerőst is látni köztük, a harmadik házból egy férfi vödörrel hordja a kábelfektetők által ásott gödrök betemetésére itt hagyott homokot.

Este tízkor zuhogni kezd az eső, pacallá ázik a szemét és a benne túró sereg, Borbála asszony megnyugodva visszavonul, és a kapukulcsot kétszer ráfordítja.

1995. március 28.

R. T.

 

 

Béla, aki a szemétből él

Ha nem lenne tartozéka a rozsdamarta Zsiguli, ha nem kellene félni, hogy az autóból ajtónyitásra kiömlik a városi kukák szennye, akkor akár azt is mondhatnám: elegáns úri ember a - nevezzük így - Béla. (Igazi nevét nem mondja, ne tudja senki.) Csak hát hozzátartozik a roncs, a szemétnek tűnő sok minden, s persze a nagykőrösi víztoronynál kirakott vagy nyolcméternyi, hogy is fogalmazzam, semmi. De valóban az-e? Van itt porszívó, kalapfogas, villanykapcsoló, ruhanemű, iskolásfüzet és temérdek régi magazin, Nők Lapja, Hobby, Kiskegyed darabonként öt forintért.

Béla ötven körüli, fehér hajú, köpcös ember. Olyan, akihez passzolna az örök mosolygás. De az arcán a keserűség ráncai. Még akkor is, amikor a jót mondja:

- Ma hajnalban már megkerestem a magamét. A munkásbuszos asszonyok, akik innen mennek Kecskemétre, ők vásároltak nálam. Összejött négyezer forint.

Béla naponta jár Pestről Nagykőrösre. Hogy miért pont oda?

- Azért, mert ott nem ismer senki. Ott születtem. Van úgy, hogy elmegyek a nagyszüleim sírjához. Persze kevés az időm. Hajtani kell.

És Béla hajt. Délután kettő körül összecsomagol a piacon, aztán hazamegy a peremkerületi lakótelepi lakásba. Alszik, majd közös vacsora a családdal. Feleség, két iskolás gyerek.

Mondhatnánk azt is: idill. Csak amikor máshol azt kérdezik: mi lesz a film, Béla akkor veszi a munkaruháját, a naponta frissen mosottat, és indul útjára.

- Én vagyok az éjszakai kukás. Így hívnak. Most már én is így hívom magam. Már másfél éve ismernek a házfelügyelők, gondnokok - hatalmas kulcsköteget mutat -, ennyi házban bíznak bennem: kulcsot kaptam. Csak reggel viszik ki a kukákat, az az előnyöm, hogy elsőként nézhetem meg a tartalmukat.

Saját lakótelepét nem járja.

- Nem akarom, hogy felismerjenek. Ne mutassanak a gyerekre, hogy az apjuk...

Egyszer már megélte a szégyent.

- Épp vállig voltam a kukában, amikor rám kiáltottak: Főnök úr, mit csinál? Mert egy nagy élelmiszer-áruház vezetője voltam évtizedekig. Aztán jött a privatizáció, nekem meg a lapát. Nem kellettem. Ahhoz meg, hogy tacskók dirigáljanak nekem, lopjanak a szemem láttára, nem fűlött a fogam. Kerestem állást, nem találtam. Akkor azt mondtam, megpróbálok a szemétből megélni. Hogy lehet-e? Én azt mondom, lehet. Mert az emberek még nem tudják, hogy szegények. Naponta nagyon sok visszaváltható üveget találok, de mást is. Persze lehet, hogy azért dobják ki - de nem is ki, hanem külön a kuka tetejére -, hogy segítsenek.

Béla levelez a lakókkal:

"Köszönet azoknak, akik a gyerekpulóvert, a magnókazettákat, a porszívót és a könyveket adták. Az éjszakai kukás." Van úgy, hogy válaszolnak neki. Ott a csomag, mellette rádió: "Figyelem! Ez még jó!"

Amit ki kell mosni vagy szét kell szerelni, azt a kocsiban hagyom. Rendezem őket, amikor hazamegyek. De itt vannak az üvegek is, mert csak délután tudom eladni őket. Hogy mennyi jön össze? Megélünk. Tudja, úgy van ez, hogy fizetni kell a lakbért, a gázt, a villanyt, a vizet, a gyerekek iskoláztatását. A házban, ahol lakunk, van hatvan lakás. Hárman vagy négyen ha vagyunk, akiknek nincs tartozásunk. Ez a munkám. De mondjak egy jót? Én nem kukázó vagyok ám, hanem használtcikk-kereskedő.

Ahhoz, hogy árulhasson a piacon, vállalkozónak kell lennie.

Ezt választotta.

- Csak hát az a gondom, hogyan fogok adózni? Ki ad számlát a szemétről?

Este kilenc után frissen borotválva indul a kocsihoz, a vezető melletti ülés már rég kivéve: kell az árunak. Hangtalanul nyitja a hatalmas betonházak kapuját. Gyorsan végez, tudja már, hogyan kell keresni és megtalálni. Az egyik kuka mellett csomag. Belenéz, viszi magával. Míg be- és kilép, házbelinek, közülünk valónak nézné az ember...

Persze az is. Közülünk való.

1995. október 20.

S. Boda András

 

 

Bélyeg

Kezdetben azt hittem, véletlen. Ahogy sűrűsödött a köd, úgy keresték egyre gyakrabban a hajdani bélyegboltot minálunk. Reggel, délben, olykor estefelé is afelől érdeklődtek, foglalkozunk-e gyűjteményekkel. A többség telefonált, de volt, aki be is csöngetett, mondván, most jár csak Pesten, gondolta, talán érdemes megpróbálni. Idővel csendesült a roham, néhány hónapja pedig azt terveztem, letörlöm az üzenetrögzítőről az undok félmondatot, hogy "a bélyegbolt évekkel ezelőtt elköltözött". Aztán újra kezdődött az egész. Egy novemberi reggel már megint arra ébredtem, hogy bocsánatkérő hang firtatja, vennék-e bélyeget. Miközben dühöngve fejemre húztam a takarót, hirtelen rájöttem: vásárló még sosem keresett. Csak a potenciális eladók telefonálnak. Karácsony előtt.

Megkeseredett az ünnep. A csarnokbeli nagybevásárlásban fáradozókat a máltaiak asztalkája figyelmeztette: másnak lisztre, cukorra, levesre sem telik. Volt, aki elfordította a fejét, más a saját pakkja mellett konzervekből, tartós élelmiszerekből is összeállított egy csomagot. Az újságok, tévés és rádiós hírműsorok ontották a gyűjtőakciókról és a rászorulók számára készített csomagok szétosztásáról szóló tudósításokat. Harmincötezren jelentkeztek, kétezren kapnak segítséget - hallottam egy helyütt, s az akció szervezője sorolta, mi minden került a dobozokba. Krumpli, hagyma, liszt, margarin.

Voltak aztán olyan rászorulók is, akiknek nemcsak létezéséről, hanem három-négy mondatba összezsúfolt élettörténetéről is hallhattunk. Autózás közben vagy bármely üzletbe betérve szembesülhettünk ezekkel a sorsokkal. A legnépszerűbb kereskedelmi rádióadó angyalkája heteken át keringett az ország fölött, húst, déligyümölcsöt, édességet, ruhaneműt vitt a rászorulóknak. Reklám volt persze, nem is ügyetlen, de a történetek nagyon is valódiak. Jóságos, de éhes nagymamákról, az iskolát két váltás ruhában kitűnően végző unokákról szóltak. Az angyal, mint hallom, karácsonyig korántsem jutott el mindenhova.

Végül aztán ott van az az asszony, akivel minden reggel találkozom a Körút sarkán. A hajléktalanszállóról rögtön ide jön, árusítani a hajléktalanok lapját, a Fedél Nélkül-t. November elején beszélgettünk először, amikor hirtelen bejött a nagy hideg: mesélte, borzasztóan megfázott. Azóta előfordul, hogy egyenesen hozzám siet, amikor meglát a lámpánál várakozó kocsisorban. Néhány hét alatt tele lett az autó újsággal.

A megunt ruhákat az idén is eljuttattuk a vöröskeresztnek, a máltaiaknak összeállítottunk egy csomagot levesporból, tésztából, konzervből. Megtudtam, hova költözött a bélyegbolt, ha hívnak, lediktálom az új címet. Az elmúlt hetet viszont kénytelen-kelletlen azzal töltöttem, hogy új útvonalakat dolgozzak ki. Most már háromféleképpen is ki tudom kerülni a Körút sarkát munkába jövet.

1998. december 29.

N. Kósa Judit

 

 

Ágy, asztal, tévé

Harminc hipermodern utcai illemhelyet kínál egy német cég némi reklámfelületért cserébe a Városházának, amely úgy tűnik, ráharap az ajánlatra. A vécék a fényképek tanúsága szerint rendkívül dekoratívak, igaz, a Dísz térről eléggé kilógnának. Úgy hírlik, van egy olyan verzió, hogy a vécéket ingyen használhatnánk: az érkezéskor bedobott fémpénzt távozáskor visszaadná az automatika, ami borzasztó szimpatikus. Egy baj van csak ezzel az egésszel. A csatornázási művek illetékese egyszer elmesélte, hogy hidegebb reggeleken, amikor a takarítók végigjárják az illemhelyeket és kinyitják az ajtajukat, fürtökben dőlnek ki bentről a hajléktalanok.

Az ötletnek tehát nálunk kizárólag akkor volna értelme, ha a Városháza kikötné: csak akkor ad reklámfelületet, ha a németek télre minden pavilon mellé egy másikat is felállítanak, kagyló nélkül, ággyal, asztallal, tévével.

1998. augusztus 14.

B. T.

 

 

Fedél Nélkül

Rovatunk is az idei kitüntetettek között volt. A Népszabadság Budapest mellékletének munkatársai a főváros Budapestért-díjával járó százhúszezer forintot felajánlották a Fedél Nélkül című lap szerkesztőségének. Az időszaki újság a budapesti hajléktalanok szerkesztésében készül, maguk írják, sokszorosítják, és az árusításából befolyó forintok sokuk számára az egyetlen megélhetési forrást jelentik.

1998. november 18.

 

 

A Merlin macskája

Nem kezdődnek róla úgy mondatok, hogy: "mély fájdalommal tudatjuk... távozásával pótolhatatlan veszteség... emléke örökké élni fog... saját halottjának tekinti..." és stb. stb. Hiszen csak egy macska távozott el az élők sorából, csak egy macska. A Merlin Színház macskája, akit akkor fogadott be a társulat, élén a színházzal szimbiózisban élő étterem személyzetével, na és a direktor úrral egyetemben, amikor a Merlin megalakult. Kerek tíz esztendővel ezelőtt. Merlin - merthogy a macska mi más nevet kaphatott volna - úgy tartozott ehhez a több mint színházhoz, mint operaénekes a hangjához. Azaz: egy volt vele. Merlin hol az ajtó előtt heverészett, hol bent sétált az étteremben, ahol az ismerősöknek kijárt egy kurta miákolás, jobbaknak mintegy mellékesen lábhoz dörgölőzés - jelezve, hogy azért tudjuk, te ki vagy, ide tartozol.

Merlin szimbólum lett, egy mobiltelefonos rohanáson függő, egymás asztalához nyugodt beszédre nem invitáló világban. Merlin maga volt a nyugalom, a kedves egymás közötti közlekedés, a finom jelekkel kommunikálni képesség megtestesülése, könnyedén bölcs intés a macskavilágból a legújabb kori emberi hülyeségeknek. Merlin ott ült a klubban zajló előadóesteken, be-benézett egy-egy előadásra. Tudta az illemet: nem nyávogott közbe soha. Ha elunta valamelyiket, méltóságteljesen kisétált, és leheveredett a bejárat elé. Nézte a nagy sürgés-forgást. Figyelt bennünket. És hallgatott. Aznap, mikor betegsége miatt a színház igazgatója orvoshoz vitte, és menthetetlensége okán az orvos elaltatta örökre, összeülve szerény körben tartottunk csendes gyásznapot.

Hát elment - szokták volt mondani. Hiánya pótolhatatlan űrt... stb. stb. Kérdezni meg azt kellene: vajon hány színháznak vagy bármilyen szellemi műhelynek van olyan otthona, amelyben pótolhatatlan űr tátong, mert soha nem is volt saját Merlinjük?

2001. május 16.

Szigethy András

 

 

Cipőmustra

Lapunk szerzője, a Budapest-história avatott tudora néhány éve elérte, hogy márványtábla jelölje a Hadik kávéház hűlt helyét. Ma már nem is emlékeztet más az irodalomtörténet e híres fejezetére, hiszen ma a Bartók Béla úti üzletben cipőbolt működik. Szerzőnk, decens úrinő, a minap cipőmustrán járt Budán. Állt a nevezett bolt előtt, és elégedetten figyelte, hogy két, a legfrissebb divat szerint kikészített leány a táblát böngészi. Mígnem az egyik megszólalt:

- Ba'meg, ezek itt ültek a cipők között?

1999. szeptember 7.

N. K. J.



Brad Pitt a Spygame forgatásán
2000. december 1.
Gárdi Balázs felvétele
Michael Jackson Budapesten
1994. augusztus 5.
Szabó Barnabás felvétele
Az Evita forgatása az Alkotmány utcában
1996. március 30.
Szandelszky Béla felvétele
Lányok a Mátyás téren
1991. április 26.
Boros Jenő felvétele
Választhat?
1990. október 12.
Teknős Miklós felvétele
A józsefvárosi kínai piac
1995. július 26.
Hajléktalanok padokon
1997. július 1.
Teknős Miklós felvétele
A Tompa utca átadása
2001. november 15.
Domaniczky Tivadar felvétele
Graffittisek
1997. április 25.
Hetényi Zoltán felvétele
Örökzöld téma az úttesten
1995. május 30.
EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) Koszos, büdös, de szeretni kell < > A félmúlt és a féljelen határán