EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Vargha: A bűn medikalizálása < > Tábori-Székely: Bűnös szerelem
Agycentizők a századfordulón
________________
MÁTAY MÓNIKA

 

A 19. században divatban volt a fejek méregetése. Orvosok, boncmesterek, antropológusok, neurobiológusok és más szakmabeliek élőket és holtakat vontak szisztematikus vizsgálódás alá. Az Egyesült Államokban és Európa-szerte is egyes tudósok több ezer darabból álló gyűjteményeket hoztak létre, míg mások börtönökben vagy a hadseregben keresték a választ tételeik igazolására. Az elszánt adatrögzítés persze célzatos volt. Részben azt próbálta meg igazolni, hogy a négerek mentális képességei alatta maradnak a fehér emberének, de arra is alkalmasnak bizonyultak a számsorok, hogy bebizonyítsák: a nők értelmileg alulfejlettek a férfiakhoz képest. Cesare Lombroso a kutatást kiterjesztette egy sajátos csoportra, a bűnözőkre. Azt állította, hogy a gonosztevők fizikai jellegzetességeik alapján felismerhetők, s ezeket a stigmákat nemcsak a koponyájukon-arcukon, hanem a testükön is hordozzák. Jelen dolgozat arra keresi a választ, hogy Budapest világvárossá fejlődése idején, amikor a bűnözés fokozottabban veszélyeztette a magyar társadalmat, mint a kiegyezést megelőző évtizedekben, hogyan vélekedtek a hazai tudósok a bűnözők biológiai determinációjának tételéről.

 

Két koponya vizsgálata

Kezdjük két bűneset rövid krónikájával, amelyek a későbbi fejtegetések szempontjából érdekesek számunkra. Az első gyilkosságról részletesen tudósított, egyebek mellett, a Vasárnapi Ujság:

"Rejtélyes gyilkosság a fővárosban. Nagy izgalomban tartja a főváros lakóit egy vakmerő gyilkosság, melynek a milliomos Erny György lett áldozata, kit csütörtökön reggel vérében találtak. Erny városszerte ismert öreg úr volt (74 éves), ismert gazdagságáról és zsugoriságáról egyformán. Háza van a Széchenyi-téren és a Kígyó-utczában. Kígyó-utczai házában lakott egy második emeleti szűk lakásban. Noha rokonai tanácsolták, senkit sem vett magához, sajnálva a költségeket. A házmester szolgálta ki. ..."[1]

Erny György háztulajdonost és tőkepénzest 1875. augusztus 11-én, szerdán látták utoljára, amikor fél órára elment hazulról.[2] Másnap azonban már nem indult el kora reggeli sétájára, ami szemet is szúrt a ház lakóinak. A házmester zörgetett az ajtón, de válasz nem érkezett, így értesítette a rendőrséget. A gazdag urat holtan találták, feje és szíve baltával összevágva:

"Mondják - írja a jól értesült újságíró - hogy 2300 frtja volt az öreg urnak kéznél s azzal adót akart fizetni. Különben minden pénzét a kereskedelmi bankba rakosgatta. ... Mondják, hogy uzsoráskodásai által magának nem kevés ellenséget szerzett; meglehet tehát, hogy a tettet bosszuból követé el valaki. Bizonyos gyanú senki ellen sem forog fenn, a rendőri nyomozások azonban egész erélylyel folyamatban vannak".[3]

A hatóság rablógyilkosságra gyanakodott; erre utalt, hogy az áldozattól ellopták az aranyóráját és az erszényét, és feltételezhető volt, hogy betétkönyveinek egy része is eltűnt. Néhány napon belül több lehetséges gyanúsított ellen indított vizsgálatot a körültekintő rendőrség, de valóban értékes adatra nem bukkantak. A bűneset közben élénken foglalkoztatta a közönséget, a lapok részletesen tudósítottak a nyomozás állásáról, az olvasók pedig - önjelölt detektívekként - a legváltozatosabb tippekkel próbálták segíteni a felderítő munkálatokat.

Néhány nappal később lakossági bejelentés alapján őrizetbe vettek egy Czabay Károly nevezetű férfit, aki nyilvánosság előtt többször is kirohant a gazdagok ellen, s Erny Györggyel kapcsolatban, akit személyesen is ismert, burkolt fenyegetéseket hangoztatott. Czabay kétes egzisztenciájú, kártyás és iszákos ember hírében állt, s ugyan hevesen tagadott, a gyilkosság idejére nem tudott alibit igazolni. Az ügy hamarosan mégis új fordulóponthoz jutott:

"Az Erny gyilkosságával vádolt Czabayt a fenyítőtörvényszék a hét elején szabadon bocsátotta, miután az ellene fölmerült gyanuokok alaptalanoknak bizonyultak. Kitünt, hogy Czabay a gyilkosság elkövetése idején (5-6 óra között) otthon volt, nemkülönben hogy a fehérnemüjén talált foltok nem vér, hanem - feketekávétól származnak. A tanuvallomásokból az is kiderült, hogy Czabaynak mindig szokása volt az embereket azzal fenyegetni, hogy megöli őket ...".[4]

Időközben Bukarestben, majd később a Monarchia keleti határvárosában, Lembergben felbukkantak a megboldogult háztulajdonos nagy értékű pénzutalványai. Több gyanúsított is akadt, akiknek közük volt az ellopott értékpapírokhoz. Köztük voltak a Rydel-fivérek, az idősebb, Gotthard, és a fiatalabb, Ignác. Gotthard Krakkóban született, 1863 óta francia nyelvtanárként élt Lembergben, de a rendőrség tudta róla, hogy korábban lopásért öt évig börtönben ült. Ignác végzettségét tekintve mérnök, 46 éves, több nyelvet beszélő nagyvilági férfi. Október 10-én este - tehát a gyilkosságot követően mintegy két hónappal -, a két Rydelt őrizetbe vették. Gotthard a szégyentől és a rá váró megaláztatásoktól tartva megmérgezte magát. Halála előtt önmagára nézve terhelő vallomást tett, és az állította, hogy a testvére teljesen ártatlan. Ignác egy harmadik férfit, egy bizonyos Korczynszki Lászlót nevezett meg tettesként. Néhány héttel később Korczynszkit is elfogták, akiről kiderült, hogy tanult ember, ügyvéd, nős és büntetlen előéletű lembergi polgár.

A vizsgálat nyomán valószínűnek látszott, hogy a gyilkosságot a három férfi együtt követte el. A tárgyalás során a két életben lévő vádlott egymásnak ellentmondó vallomást tett. Hosszas mérlegelés, orvos- és írásszakértők bevonása után a bíróság első fokon Korczynszkit és Rydelt egyaránt elítélte rablógyilkosságban való bűnrészesség miatt, és húsz, illetve tizenöt év fegyházbüntetést szabott ki. Az elítéltek fellebbeztek. Bizonyítékok hiányában Korczynszkit felmentették, Rydel büntetését pedig tizenötről tizenkét évre mérsékelték. Elzárásának letöltésére a Monarchia legszigorúbb fegyintézetébe, a Nyitra megyei illavai fegyházba szállították.

A második - ezúttal kettős - gyilkosságra 1885. április 2-án délután, valamivel négy óra után került sor, amikor a Koronaherceg utcát a Váci utcával összekötő forgalmas átjáróház, a Haris bazár egyik második emeleti lakásában bestiális kegyetlenséggel lemészároltak egy fiatal nőt, a húsz esztendős Végh (Peschnek) Veronát és nyolcéves unokahúgát, Buday Rózát. A tettes gyakorlatilag kivégezte a lányokat. Amint a véres részletekben tobzódó korabeli sajtó elbeszéli, mindkettőnek, nyakcsigolyáig, átmetszette a torkát, és az idősebbet, Veronát kibelezte.[5]

Az újonnan kinevezett rendőrfőkapitány, a hírhedt Thaisz Elek helyébe lépő Török János és csapata példátlanul gyorsan és eredményesen zárta le a nyomozást. A rendőrség nem egészen 24 óra alatt elfogta az "ádáz hentest", Balentics Imrét.[6] A bűntény okai és körülményei teljesen hétköznapinak mondhatók, annak ellenére, hogy az eset - az elkövetés kíméletlensége, a belvárosi helyszín, a közvetlenül húsvét előtti időzítés, az áldozatok személye és a megújult rendőrség bemutatkozása miatt - óriási vihart kavart.

Amint ez a szenzációhajhász hírlapírói fogásokban bővelkedő beszámolókból kiderül, Végh Verona afféle "szabad nő", prostituált volt, aki vidéki és fővárosi pénzkereseti próbálkozásai után végül arra az elhatározásra jutott, hogy állandó és alkalmi partnereivel finanszíroztatja megélhetését: kitartatja magát. Úgy tűnik, hogy bárcát nem váltott ki, hanem a legveszélyesebbnek és egyben legrejtelmesebbnek tartott kategóriába, az úgynevetett titkos kéjnők megfoghatatlan táborába tartozott. A gyilkos, Balentics Imre Verona tekintélyes számú kuncsaftjainak egyike volt.

Az olvasók kíváncsiságának tökéletes kielégítésére törekvő újságírók szorgosan gyűjtögették a véres szerelmi dráma főhőseinek életrajzi adatait. A korabeli beszámolókból tudjuk, hogy Balentics megnyerő külsejű, római katolikus vallású, könnyelmű életvitelre, részegeskedésre és kicsapongásra hajlamos huszonöt éves fiatalember volt, aki korán elvesztette a szüleit. Neveltetéséről egyik nagybátyja, Anker Gyula pécsi kanonok gondoskodott. A tehetős rokon végrendeletileg nyolcezer forintot hagyott a tékozló unokaöcsre, mely összeget a léha ifjú a bűntény előtt néhány hónappal kézhez kapta, és barátnőjére, Végh Veronára költötte. Amikor a tönkrement gavallér nem tudott többé fizetni a lány szolgálataiért, Verona kiadta az útját, sőt becsmérlő, lekicsinylő szavakkal illette őt. A vérig sértett, utolsó fillérjeiből is kiforgatott ex-szerető végzetes lépésre határozta el magát. Megélesítette a borotváját, majd felkereste a lakásán Veronát. Felszólította, hogy legalább az adósságát fizesse meg, ha már nem hajlandó szóba állni vele, de a fiatal nő ezt a kérést elutasította. Balentics válaszképpen megragadta a lányt, aki kiszabadította magát, és arcul csapta támadóját. Ekkor került elő a megélesített borotva, amivel a feldühödött fiatalember néhány perc leforgása alatt szétszabdalta védtelen áldozatait. Az unokahúg, Buday Róza, szerencsétlenségére éppen a szomszédos szobában volt; neki azért kellett meghalnia, hogy ne maradjon szemtanú. A mészárlás befejeztével Balentics megmosta a kezét egy lavór vízben, majd észrevétlenül távozott. Verona szobájának a kulcsát egy közeli árnyékszékbe dobta, ezután a lakására ment, ahol megpróbálta a ruhájából eltüntetni a vérfoltokat.

A sajtómunkások fantáziáját alaposan megmozgatta az elkövetés kegyetlensége, különösen a borotva és a testdarabolás, valamint a gyilkos nyugodt viselkedése, cinizmusa. A homogén ábrázolásban Balentics civilizáció "alatti" lényként, valóságos kannibálként jelent meg. Az újságírók nem fukarkodtak a találó jelzőkkel és meghatározásokkal; így lett az elkövetőből "emberi szörny", "iszonyúan marcangoló emberi vadállat", "a lelki elvadulás torz alakja", valamint "kétlábú szörnyeteg".

Jóval a tárgyalás előtt, közvetlenül a gyilkosság után őrületet és erkölcsi elvadultságot emleget a Budapest.[7] Expressis verbis azonban csak két héttel később, a vizsgálat idején, április 19-én publikált tárcájában nevezi őrültnek a tettest a Pesti Hírlap tudósítója és szerkesztője, a Quintus álnéven publikáló Kenedi Géza.[8] A jogi ismeretekben járatos és a korabeli orvosi szakirodalmat is jól ismerő szerző abból indul ki, hogy a gyilkos tettét nem lehet egyszerűen bosszúállásnak tekinteni: miért érdekelne egy normális embert az, ha egy prostituált ócsárolja? A bosszú tehát hibás feltételezés, az indíték értelmetlennek tűnik, s ennek egyetlen elfogadható magyarázata van: a tettes elmebeteg. Ezt bizonyíja a borotva, amely "az elmebetegek eszköze", másrészt erre utal a vadállati kegyetlenség. Kenedi sokat sejtető kérdéssel zárja értekezését: vajon milyen állapotban volt/van Balentics Imre agyveleje?

A vizsgálat idején, a gyilkosság és az elsőfokú tárgyalás között eltelt bő egy hónapban a sajtó rendszeresen tudósított a vádlott viselkedéséről, továbbá a rendőrség, majd a vizsgálóbíró kérdéseire adott válaszairól. Hidegvérű gyilkosnak ábrázolták, aki előre megfontolt szándékkal hajtotta végre véres tettét. Többször is visszatért az áldozatokhoz, hogy meggyőződjön: valóban elpusztultak, vagy legalábbis annyira megsebesültek, hogy képtelenek lesznek vallomást tenni a támadójuk ellen. A bűntett után nyugodtan vacsorázott, s amikor ismerősei a gyilkosságot említették előtte, közönyös hangon csak azon sajnálkozott, hogy elveszett a pénze: a meggyilkolt lány immár soha nem fogja törleszteni a kölcsönt. A beszámolók szerint Balentics viselkedése a börtönben is cinikus és érdektelen maradt: "a Fortunában is megőrizte rettentő közömbösségét".[9] Állítólag békésen aludt és jó étvággyal falatozott.

A lapok szinte kivétel nélkül közölték fiktív módon megszerkesztett rendőrségi vallomását, amelyben egyes szám első személyben "adták a szájába" a tudósítók szavait: "Állati bosszum ki volt elégítve...".[10] Vagy a Budapest beszámolója szerint: "Beismerem, hogy a gyilkos én vagyok. Én gyilkoltam meg Végh Veronát, a gyilkosságot előre megfontolt szándékkal hajtottam végre, tettem indoka bosszu volt, melyet Végh Verona egy sértő szava lobbantott lángra bennem!".[11] A riporterek időközben kinyomozták, hogy Balentics korábban többször is erőszakoskodott nőkkel. Egyszer forgópisztolyt fogott egy színésznőre, mert a hölgy nem viszonozta szerelmét. Egy másik alkalommal kést szorított egy cselédlány torkához. Arra is fény derült, hogy örömét lelte a macskák kínzásában. Mindezen részletek az ádáz bűnöző képzetét sugalmazták.

Balentics május 8-ai főtárgyalása hatalmas szenzációnak bizonyult, a jegyek már egy héttel a törvényszéki ülést megelőzően elkeltek. A zsúfolt padsorokban a közönség mellett természetesen ott tolongtak a hírlapírók, s a másnap megjelenő lapok oldalakon át, kimerítően beszámoltak a tárgyalásról. A tudósítások elsősorban az őrültség lehetőségét járták körül, tehát azzal foglalkoztak, amit két héttel korábban Kenedi Géza "dobott be a köztudatba". Lehetetlen utólag rekonstruálni a sajtó, pontosabban Kenedi szerepét. Nem tudhatjuk, vajon az ő írása adta-e a védőügyvédnek az ötletet, hogy Balentics elmebetegségét próbálja bebizonyítani, és erre építse a védelem stratégiáját. A tárgyalás nyomán és az ítélet szövegezéséből mindenki számára egyértelművé vált, hogy mi is az alapvető kérdés: Balentics őrült, akit kóros agytekervényei predesztináltak a bűntett elkövetésére, vagy aljas, előre megfontolt szándékkal ölő kettős gyilkos. A tét óriási volt, ugyanis a Csemegi kódex értelmében a beszámíthatóságot kizárta, ha az elkövetőnek "elmetehetsége meg volt zavarva, és e miatt akaratának szabad elhatározási képességével nem birt".[12] Azaz: Balentics - ha kóros elmeállapota bebizonyosodik -, nem büntethető.

A sajtó folyamatosan tájékoztatta az olvasókat a vádlott viselkedéséről. Minden apró mozzanat jelentőséggel bírt, s szinte egyik napról a másikra a vérengző kannibál akarat nélkül bábbá, szerencsétlen biológiai felépítésének rabjává változott. A Pesti Napló tudósítója szerint Balentics szemében rendre megvillant valamilyen rejtélyes, "különös fény".[13] Tekintete szúrós és ijesztő, hangja megtört és halk volt. Többen is hangsúlyozták, mennyire verejtékezett, és arra is emlékeztek az újságírók, hogy az utóbbi időben Balentics kifejezetten búskomor volt.[14]

Az ügyész vádbeszédében a gyilkosság legfőbb okaként az elkövető önzését, saját személyének túlbecsülését, áldozatának alulbecsülését nevezte meg; halmozott bűntett fennállása és enyhítő körülmények hiányában halálbüntetést kért. A védő a tettes kóros elmeállapotára hivatkozott, s igazának bizonyítására elmeszakértők műveiből idézett. Mint mondta, Balentics valósággal fürdött a vérben, ami egyértelmű bizonyítéknak tekinthető. Maga a gyilkosság és a túlzott vakmerőség egyaránt irracionális mozzanatok, a vádlott betegségének egyértelmű jelei. Az ügyvéd szerint Ajtay Sándor törvényszéki és Stefek Adolf fogházi orvos elmeszakértői vizsgálata nem volt eléggé körültekintő.[15] A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Balentics nem "moral insanity", tettének tudatában volt, tehát bűnös, gyilkos és tolvaj, ezért kötél általi halálra ítélte.

A sajtókommentárok egyelőre megelégedtek a törvényszéki eljárás és az ítélet ismertetésével, egyedül Kenedi Géza érezte úgy, hogy újabb tárcát kell közzétennie az ügyben.[16] A "fiatal olasz tudomány" eredményeire hivatkozva teszi fel a kérdést: van-e egyáltalán szabad akarat? A válasz nagyon egyértelmű: a kóros agy, fej és testalkat mérései egyértelműen bizonyítják, hogy a bűnözők biológiailag determináltak tettük elkövetésére, ezért dőreség és értelmetlenség szabad akaratról beszélni. A börtön és a kivégzés - állítja Kenedi - nem tántorít el a bűntől. "Az egyént egy óriási, de ismeretlen kényszer löki bizonyos irányban, melynek végén vagy a boldogság, vagy a nyomor jelvénye áll." A szabad akaratnak hadat üzent a rettenetes, de érthető és ésszerű új tan, Cesare Lombroso és társai elmélete. Balentics átlagos külsejű, de testén szemmel látható bélyegek is vannak, amelyeknek sem az orvosok, sem a bírák nem szenteltek kellő figyelmet. "Mindössze csak szemöldökjeinek összenövése tér el a legközönségesebb mindennapiságtól s talán a füle is, melynek kagylója nem egészen rendes s beszéd közben némelykor kevéssé mozog." Kenedi elégedetlenségének ad hangot: a törvény emberei nem végeztek jó munkát, nem faggatták motivációiról, s elfogadták a felszínes orvosszakértői véleményt. Végül a szerző leszögezi: a közönség nem nyugodott bele az ítéletbe, az ügy még koránt sem tekinthető befejezettnek.

Kenedinek igaza volt. Balentics ügyvédje megfellebbezte az ítéletet. Június 24-én a királyi tábla elrendelte a pótvizsgálatot, az elítélt alapos elmeorvosi megfigyelését. Balenticset az Országos Tébolydába szállították. Ő azonban mindebből már nem sokat érzékelt, s talán tudatában sem volt a szerencsés fordulatnak. A tárgyalás alatt az erős verejtékezést, amit az újságírók a beteg elme velejárójának tekintettek, valójában súlyos és előrehaladott tuberkulózis okozta. A tüdővész ágyba döntötte, s július 2-án este tíz órakor meghalt.

 

Boncasztal és koponyagyűjtemény

A két bűntény között - a motivációk, a tettesek és a környezet tekintetében - számos különbség fellelhető. Amiben mégis hasonlít a két eset, az a gyilkosok "utóélete". Rydel Ignác és Balentics Imre koponyája egyaránt szisztematikus vizsgálódás tárgya lett, s mindkét elkövető fejét hasonló okból tanulmányozták a szakértők. Azt próbálták kideríteni, vajon tapasztalhatók-e kóros elváltozások a koponyákon, s ha igen, miben is állnak ezek a jellegzetesen "bűnözői" vagy legalábbis bűnözésre hajlamosító jegyek.

Rydel nem töltötte le a kiszabott tizenkét éves fegyházbüntetést, ugyanis hét évi raboskodás után, 53 éves korában "teljes hülyeség és paralysis tünetei között" elhalálozott.[17] Koponyája, gondosan becsomagolva, az illavai fegyintézetből visszautazott Budapestre, Lenhossék József híres Bonctani Intézetébe. Lenhossék az 1870-es években kutatásai elősegítése céljából és az oktatás megkönnyítéséhez tekintélyes koponyagyűjteményt hozott létre, így Rydelnek a tudomány számára érdekes földi maradványai a legjobb hazai szakértőhöz, a legmegfelelőbb helyre kerültek. Az értékes leletet az illavai fegyház főorvosa, Badik János küldte el kollégájának az állomány gyarapítása, s természetesen további elemzés céljából. Badik ugyanolyan lelkesen érdeklődött a bűnözői hajlam és a biológiai adottságok összefüggései iránt, mint Lenhossék.

Dr. Lenhossék József, 1880 körül, Ellinger Ede felvétele
Az Egyetem Bonctani Intézete, 1878, Vasárnapi Újság
Számos, Illavában elhunyt bűnöző fejét ő maga is lelkiismeretes búvárlatnak vetette alá, s a legérdekesebb példányokat, összesen 16 "progén", azaz az átlagostól eltérő, különös koponyát juttatott el a Bonctani Intézetbe az 1870-80-as években. Az autodidakta fejanatómus kiegészítő adatokat mellékelt, kommentárokat fűzött az adományozott példányokhoz. Lenhossék így birtokába jutott a fegyencekre vonatkozó legfontosabb információknak, tudta a nevüket, életkorukat, nemzetiségüket, megismerhette az elkövetett bűntényt, a bírói ítélet tartalmát és a bűnöző halálának időpontját. Badik úgy vélte, mindezen részletek lényegesek lehetnek a tudományos összefüggések feltárásakor. Sőt, az évek során, amikor jobban elmélyedt a kraniometria tudományában, arra a következtetésre jutott, hogy további szempontokat is számításba kell venni. Ezért kiegészítésképpen a bűnözők viselkedésének legfőbb vonásait, lélektani jellegzetességeiket is feljegyezte, s külön figyelmet szentelt a faji vonások részletekbe menő leírásának. Az eredményeket továbbra is elküldte budapesti kollégájának.

Rydel Ignác feje - belső részeivel egyetemben - 1882-ben érkezett meg a Lenhossék-gyűjteménybe. Sajnálatos módon Badik túlságosan meleg időben adta postára a küldeményt, így az öt napig tartó utazás során az egykori gyilkos agya bomlásnak indult. Az anatómusnak - aki így is nagy hasznát vette az adománynak - be kellett tehát érnie a koponyacsontok beható elemzésével. Rydel koponyája egy másik elhalt bűnözőével, Sepák Istvánéval egyetemben kitűnő alapanyagul szolgált Progén koponyák címmel publikált tudományos dolgozatához.[18] Sepák román származású földműves bűnlajstroma Rydelénél jóval tekintélyesebb volt, többszörös gyilkosságért ítélte húszesztendei fogházbüntetésre a bíróság. A szerző a két fegyenc adatait egy történeti lelettel, egy teljesen "normális" és "szép", a középkorban élt pálos rendi szerzetes tökéletesen fejlett, szabályos koponyájával vetette egybe.[19]

Illusztráció Lenhossék József: Progén koponyák című tanulmányához. Értekezések a természettudományok köréből 1885. XV. kötet
Illusztráció Lenhossék József: Progén koponyák című tanulmányához. Értekezések a természettudományok köréből 1885. XV. kötet
Azt találta, hogy a gyilkosok jellemzői nagyon hasonlóak egymáshoz és feltűnően eltérnek a pálos méreteitől. Mind Rydel mind Sepák álla előre álló, állkapcsuk alulfejlett, orrüregük oldalt összenyomott, sok foguk hiányzik, homlokuk pedig alacsonyabb, mint a középkori szerzetesé.

Három évvel Rydel koponyájának feltérképezése után Balentics Imre feje is bonckés alá került, bár jóval kevésbe rendhagyó módon, mint Erny György gyilkosának koponyája. A fiatalember hirtelen halála kivételes szerencse volt, talán csak az ügyvédje fogadta ambivalensen a hírt, hiszen elesett egy biztosnak látszó bírósági sikertől. Nagyon ritkán adódik alkalom arra, hogy az elmebetegség és a bűnözői hajlam együtt járásának gyanúját ilyen gyorsan igazolni vagy cáfolni lehessen. Úgy is fogalmazhatnék: Balentics korai halálával nagy szolgálatot tett a korabeli orvostudománynak és az érdeklődő nagyközönségnek. Emellett természetesen a sajtónak is, hiszen a boncolásról ugyanolyan lázas igyekezettel számoltak be a hírlapírók, mint korábban a gyilkosságról és a tárgyalásról. A megboldogultat 1885. július 4-én délelőtt 11-kor boncolták fel a Kerepesi úti temető halottasházában.[20] Az orvosokon kívül sok kíváncsi laikus is összeverődött, valóságos kis tömeg figyelte a feltáró munkát. A boncolást végző Bíró Géza megállapította, hogy a halál oka a tüdőben keletkezett góc volt. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnt a fej és az agy vizsgálata. A szakértők azt találták, hogy a koponya rendellenes, a jobboldali fal- és nyakszirtcsont természetellenesen kidudorodott. Amikor a koponya tetejét lefűrészelték, további kóros jelekre bukkantak. Feltehetően egy "gyermekkori fejvízkór" következtében a homloklebenyek keskenyebbek voltak a hátsó lebenyeknél. Balentics túlzott érzékisége pedig abból következett, hogy aszimmetrikus agyában a "kedélyszféra" (jobb félteke) kevésbé fejlődött ki, mint a "gondolkozási szféra" (bal félteke). Agyát a boncnok, Bíró Géza, további vizsgálat céljából hazavitte.

 

A méricskélés elmélete

A 19. század utolsó évtizedeiben a fejek centizésének hátterében számos, szigorúan mérésre és megfigyelésre alapozott, magát tudományosnak feltüntető elmélet állt. Az a feltételezés, hogy a mentális képességek számszerűsíthetők, és egy lineáris skálán felállított rangsor alapján megállapítható a különböző embercsoportok - leginkább fajok, osztályok és nemek - alsóbb-, illetve felsőbbrendűsége, az egyenlőség hazájából, az Egyesült Államokból indult diadalútjára a 18-19. század fordulóján. Egy philadelphiai orvos, Samuel George Morton mintegy 600 darabból álló, elsődlegesen indián koponyákat tartalmazó gyűjteménye volt az első nagy számú és összehasonlító vizsgálatokra lehetőséget adó vállalkozás. Morton példáját sok európai kollégája követte, természetesen nem bennszülött amerikai, hanem az adott nemzetbe tartozó különféle csoportokat véve alapul. A gyűjtögetők és méricskélők közé tartozott a fent említett Lenhossék József, a 19. századi magyarországi antropológia legnevesebb képviselője, Török Aurél és mások is. A magyar tudósok kutatásaira, hipotéziseik megfogalmazására és az általuk alkalmazott módszerekre döntő befolyást gyakoroltak a nemzetközi koponyaméréstani eredmények.

A magyar származású paleontológus-biológus, Stephen Jay Gould mára klasszikussá vált, 1981-ben publikált és élénk szakmai vitát kiváltó monográfiájában, Az elméricskélt ember-ben pontosan, kutatók szerint nyomon követte a koponya egyes paramétereinek feltérképezését, az adatok összegyűjtésének módszerét és a felhalmozott információk magyarázatát.[21] Sőt, a szerző ennél jóval többre vállalkozott, hiszen újra elemezte a biodeterminista előítéletek által inspirált számsorokat, s így módjában állt feltárni a szándékos csúsztatásokat, az adatok "nagyvonalú" szelekcióját vagy éppen téves interpretációját, azokat a trükköket, amelyek segítségével a 19. századi tudósok igazukat próbálták bizonygatni. Ugyan a kraniometria képviselői különböző találmányokkal és módszertani újításokkal gazdagították a területet, valójában a vizsgálatok hátterében húzódó alaphipotézis két lényeges prekoncepciót tartalmazott: egyfelől azt, hogy a koponya fizikai megméréséből nyert adatok szoros összefüggést mutatnak az intelligenciával, másrészt pedig, hogy az ilyen módon megmért intelligencia társadalmi csoportonként jellemző és meghatározható. A prekoncepciózus eljárások természetesen a várakozásoknak megfelelő eredményeket hoztak: a nők, a szegények, a kisebbségi helyzetben élők, illetve az alkoholisták, bűnözők és szexuális elhajlók mentális képességei gyengébbeknek bizonyultak, mint a középosztályi (fehér) férfiaké. A "tudományos" kutatások ily módon politikai jelentőségre tettek szert.

A korszak kiemelkedő fejméricskélői, Darwin unokatestvére, Sir Francis Galton, aki vallásosan hitt a statisztikai adatok felhalmozásának hasznosságában és az öröklésben, Paul Broca, a kiváló sebész, a Párizsi Antropológiai Társaság megalapítója, Paul Topinard, az első átfogó antropológiai kézikönyv szerzője, vagy a tömeglélektan alapító atyja, Gustave Le Bon, hasonló meggyőződésből és módszerekkel bizonygatták a koponyaindex (térfogat) és az intelligencia szoros összefüggését. Ha az adatok nem támasztották alá az előzetesen megfogalmazott elméletet, például kiderült, hogy egyes bűnözők agytérfogata legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a legkiválóbb tudósoké vagy államférfiaké, vagy felbukkant néhány méretes fejű nő, esetleg "alsóbbrendű faj" képviselőjéről bebizonyosodott, hogy koponyája meghökkentően terjedelmes, a kutatók nem jöttek zavarba. Nagyvonalúan kiválogatták a tételüket alátámasztó adatokat, s a megtizedelt számsorral igazolták korábbi állításukat.

A kraniometria követői méréseik alapján sorba próbálták rendezni az emberi faj különböző csoportjait. Ezt a törekvésüket támogatta egy másik elmélet, a 19. század végén kidolgozott rekapituláció tézise, amely immár nemcsak a fej, hanem az egész test anatómiai jellemzőinek mérési adatait figyelembe vette. Az elmélet értelmében "az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést", azaz minden egyén végigjárja a saját felnőtt ősei által megtett evolúciós utat. E felfogás szerint bizonyos egyedek nem jutnak el a fejlődés legmagasabb szintjére. A rekapituláció tanának képviselői úgy vélték, hogy a fejlődésbeli visszamaradottság nemcsak pszichésen jelentkezik, hanem látható fizikai jegyekben is testet ölthet. Így kiválóan alkalmas arra, hogy megfelelő megfigyelésekkel és mérésekkel a fajok között különbséget lehessen tenni: az alsóbbrendű rassz egyedei hasonlatosak felsőbbrendű társaik gyermekeihez. A rekapitulációs elmélet közvetlen hatást gyakorolt a bűnözői hajlam öröklődéséről vallott tanra, illetve a bűnözők atavisztikus, fizikailag azonosítható és mérhető jegyeinek elméletére. Eszerint a bűnözői hajlam genetikai-biológiai rendellenességek függvénye, tehát öröklött, és születésétől fogva magában hordozza a kérdéses személy.[22]

A kriminálantropológia tudományának megalapozását egy olasz orvos, Cesare Lombroso nevéhez szokás kötni. Tanait követői, a scuola positiva, a Pozitivista Kriminológiai Iskola tagjai, elsősorban Enrico Ferri és Raffaelle Garofalo képviselték és terjesztették. Lombroso hatást gyakorolt az itáliai büntetőkódexre és még inkább a büntetésvégrehajtásra - különösen Mussolini idején. Tanítványai évtizedeken keresztül kulcspozíciókat töltöttek be az olasz rendőrségnél és a börtönigazgatásban, így Lombroso elmélete a gyakorlatban még inkább érvényesült, mint a törvénykezésben. Ugyanakkor az is igaz, hogy tevékenységét még a hazájában sem övezte osztatlan siker, külföldön pedig főműve, a L'uomo delinquente (Bűnöző ember) első megjelenésétől, 1876-tól fogva éles kritikával illették az antropometria legradikálisabb tételének megfogalmazóját. A bírálatok ellenére Lombroso ismert, sőt világhírű lett az 1870-es, 1880-as években, s a tudománytörténetbe a veleszületett bűnöző hajlam és a rekapituláció elméletek ötvözőjeként vonult be.

Lombroso "felfedezésének" lényege, hogy az emberi testet olyan "szövegnek" tekintette, amely tudományos igazságokat hordoz, s bizonyítékul szolgál az antiszociális, a társadalomra nézve veszélyes beállítódásra. Az itáliai tudós úgy vélte, hogy a bűnözők testén árulkodó fizikai jegyek mutatják a bűnözésre való hajlamot. Elméletének újszerűsége nem abban a megállapításban állt, hogy a rossz iránti fogékonyság öröklődhet, hiszen ez a feltevés jóval korábbi eredetű, és a 19. században kifejezetten közkeletű nézetnek számított. Lombroso azonban evolúciós tézissel egészítette ki az öröklődéstant, azt hangsúlyozva, hogy a bűnözők atavisztikus tulajdonságokat hordozó, az emberszabású majmok, illetve a vadállatok viselkedésének megfelelően cselekvő, a modern korban élő és így a civilizált társadalmat veszélyeztető lények.

Tételéből következően, mely szerint a bűnözők könnyen felismerhetők és azonosíthatók, az állatokra és az alacsonyabb rendű rasszokra jellemző anatómiai és pszichés stigmákat hordoznak, a veszedelmes egyedek könnyen kiszűrhetők, s így a modern közösség megóvható a bűnözéstől. A stigmák között jellegzetes a nagy állkapocs, a nagy arckoponyához képest jóval kisebb agykoponya, a keskeny és alacsony homlok, az erős szőrzet, a túlzottan hosszú karok, a nagy fülek, a sötét bőr, a korai ráncosodás, és a modern, civilizált emberhez képest magasabb fájdalomküszöb.[23] A fizikai tulajdonságok mellett legalább annyira feltűnőek a bűnözőket megkülönböztető társadalmi jellemzők, elsősorban az ősi időkből fennmaradt testdíszítő funkciót betöltő tetoválás, és a sajátos, nyelvtani szabályokat áthágó, sok hangutánzó szót tartalmazó, képekben megnyilvánuló nyelv.

Lombroso és társai azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy feltérképezik az olasz népesség fizikai és anatómiai karakterét, és lokalizálják a bűnözők által "legfertőzöttebb" területeket.[24] Politikailag igencsak szerencsés volt az időzítés, a legmegfelelőbb időpontban tárták a nyilvánosság elé teóriáikat. Az éppen csak megalakult új olasz államban hatásos fenyegetésnek bizonyult, hogy a bűnözés alááshatja az ország stabilitását. A hatóságok az egyesítést megelőző időszakból nem rendelkeztek megbízható és szisztematikusan vezetett bűnözési statisztikákkal, ami óhatatlanul felnagyította a társadalomra leselkedő veszélyt. Mindez társult a 19. század utolsó harmadában erőteljesen meglóduló és elsősorban a városokra jellemző népességnövekedéssel, ami jelentős részben migrációból, tehát az ismeretlen és gyanús vidéki tömegek városokba özönléséből fakadt. Lombroso tanai hatékony fegyvernek bizonyultak a vezető pozíciókat betöltő társadalmi osztályok számára azokkal a csoportokkal szemben, amelyek nem akartak vagy nem tudtak integrálódni az új, éppen formálódó nemzeti kultúrába.[25] A nemzet jövőjével kapcsolatos morális pánik legyőzéséhez megfelelő eszköznek látszott Lombroso társadalmi szűrője, amellyel az egészséges és a degenerált egyedek megkülönböztethetővé váltak.

A fenti teória radikalizmusa elsődlegesen abban áll, hogy Lombroso határozottan szakított a klasszikus, felvilágosult érveléssel, mely szerint a törvény előtt mindenki egyenlő, s rangra, származásra, nemre, vagyonra való tekintet nélkül, az elkövetőt a körülmények figyelmen kívül hagyásával a bűntett alapján kell elítélni.[26] Lombroso és követői elvetették azt a felfogást, hogy a büntetést a bűn határozza meg. Hangsúlyozták, hogy az igazságszolgáltatásnak nem a bűnnel, hanem a bűnözővel kell törődnie, hiszen a bűnöző magában hordozza a rosszra való hajlandóságot akkor is, ha ez nem nyilvánul meg konkrét, törvénysértő cselekedetben.

Ez a nézet élesen különbözött a 19. századi kriminológusok döntő többségének meggyőződésétől, akik úgy vélték, hogy a bűnözés elsődlegesen szociológiai tényezőkkel, szegénységgel, munkanélküliséggel, tanulatlansággal magyarázható.[27] Lombrosót, aki határozottan tagadta a környezeti hatások szerepét a deviáns magatartás kialakulásában, meglehetős kétkedéssel fogadták külföldi kollégái. Tudományos hitelességét nem csak teóriájának radikalizmusa kérdőjelezte meg, hanem inkonzisztens, ellentmondásokkal tarkított, örökké változó szövegei is. Ugyan a Bűnöző ember nagy port vert fel mind szakmai körökben, mind a laikusok között, sokakhoz mégis csak a botrány híre jutott el, de magát a művet nem olvasták.[28] A francia kriminológusok és antropológusok többsége, egyebek mellett Gabriel Tarde és Paul Topinard több fórumon is cáfolták Lombroso tanait, sőt az 1880-as években Alexandre Lacassagne vezetésével valóságos anti-lombroziánus mozgalom bontakozott ki. A kritikákból kiderült, hogy az itáliai kriminálantropológusok körében valójában csekély konszenzus van a homo criminalis anatómiai-biológiai adottságait illetően, s adataik számtalan ellentmondást rejtenek. Elég volt alaposan tanulmányozni a Scuola Positiva hívei által előállított szövegeket, s máris számtalan hibára, logikai és tartalmi következetlenségre bukkanhatott a bíráló. Tarde például észrevette, hogy éppen azokon az itáliai területeken a legalacsonyabb a bűnözés, amelyeken a legmagasabb a testi fogyatékosok száma. Topinard pedig gúnyosan jegyezte meg, hogy Lombrosónak az állítólagos bűnöző portrékból összeállított tablója akár barátai fényképeit is tartalmazhatná: semmilyen jellegzetes vonásokat nem tud felfedezni az arcokon.[29]

Ugyan kritikák kereszttüzében, Lombroso mégis híressé vagy legalábbis hírhedtté vált, s az 1880-as években egész Európában tudták, hogy az anatómiailag azonosítható bűnöző tana az itáliai orvos találmánya. Annak ellenére, hogy a kriminálantropológiai kutatások reneszánszukat élik a társadalom- és tudománytörténészek körében, s évente tucatszám jelennek meg a 19. század végének e népszerű és befolyásos elméleteit feldolgozó művek, csak kevesen vannak tisztában azzal, hogy a genetikailag kódolt bűnöző teóriájának kidolgozásában valójában nem Lombrosót, hanem egy magyar származású, Kismartonban született neuropszichiátert, Moritz Benediktet, azaz Benedikt Móricot illeti meg az úttörő jelző.[30] Lombrosóval ellentétben Benediktet elkerülte a szerencse és a hírnév: kortársai szinte egyáltalán nem ismerték provokatív elméletét.[31]

Az 1870-es években, kevéssel a Bűnöző ember első kiadásának megjelenése előtt Benedikt azzal a teóriával állt elő, hogy a moralitásra, az erkölcsös viselkedésre való képesség pontosan lokalizálható az agyban. Úgy vélte, hogy a bűnözőkből hiányzik ez az agyi terület, ezért képtelenek a jó és a rossz fogalmát egymástól elkülöníteni. A tézis még az agykutatások korában is hihetetlennek hangzott: a kriminálantropológusok egybehangzóan tagadták, hogy létezik olyan kitüntetett agyi terület, amely felelős a bűnöző viselkedéséért. Bécsben kifejezetten elutasították, és szakmai körökben kigúnyolták Benedikt felvetését, inkább avantgard kívülállónak, mintsem kompetens agykutatónak könyvelték el. Személye és tudományos munkássága annyira hiteltelenné vált a császárvárosban, hogy a hatóságok eltiltották az osztrák "anyagtól", ezért kutatását magyar és horvát koponyákkal kényszerült folytatni.[32] Eredményeit többnyire helyi osztrák folyóiratokban publikálta, s külföldön csak jóval tézisének ismertetése után, a századfordulón kapott csekély szakmai visszhangot.[33]

 

Rózsa Sándor két feje

Lenhossék József azon kevesek közé tartozott, akik ismerték Benedikt lokalizációs hipotézisét, sőt, egy 1878-ban az Orvosi Hetilap mellékletében közölt tanulmányában a budapesti orvos részletesen cáfolta is bécsi kollégájának elképzeléseit.[34] Lenhossék érdeklődése a koponyatan, s azon belül a bűnözők anatómiai sajátosságai iránt késői, hiszen közel hatvanévesen kezdett kraniometriával foglalkozni. Amikor első, fejméregetéssel kapcsolatos dolgozatait megírta, befutott, nemzetközi hírű, több évtizedes elméleti és gyakorlati tapasztalattal rendelkező anatómus és kórboncnok volt. Orvoscsaládból származott. Életpályája több szempontból is apja, Lenhossék Mihály Ignác karrierjének folytatása. Az idősebb Lenhossék szerény anyagi körülmények közé született, de kitartása és tehetsége révén Bécsben elvégezte az orvosi egyetemet.[35] Az egyetemi stúdiumok befejezése után Esztergom vármegye orvosává nevezték ki, majd a pesti, később a bécsi egyetem élettani és bonctani tanszékén tanított. A reformkorban a magyar egészségügy egyik legfőbb szervezője: az ország főorvosaként jelentős szerepe volt az 1831-es kolerajárvány leküzdésében, és a himlő elleni védőoltás bevezetésében. Kiváló szakember hírében állt, tudományos publikációi külföldön is ismertté tették a nevét.[36]

Fia, József, 1818-ban Budán született, itt végezte elemi, majd középiskolai tanulmányait. 1841-ben szülész- és szemészmesteri, később sebészi oklevelet szerzett. Súlyos fülgyulladása következtében szinte teljesen megsüketült, ezért lemondott a gyakorló orvosi praxisról, s inkább kutatómunkába kezdett. A pesti egyetemen az élettani és bonctani tanszék professzora, emellett beható anatómiai-mikroszkópiai tanulmányokat végzett. A szabadságharc idején egy pesti katonai kórházban szolgált, majd az 1850-es években Bécsben folytatta bonctani tanulmányait. Idegennyelvű dolgozatainak és külföldi szerepléseinek, előadó körútjának köszönhetően nemzetközi hírnévre tett szert. A központi idegrendszerről írott értekezéséért elnyerte a párizsi Akadémia díját, és számos tudományos társaság tagjává választották. 1864-tól levelező, 1873-tól a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Karrierjében jelentős fordulópont volt 1859, amikor a pesti egyetem kinevezték a táj- és a leíró bonctan nyilvános rendes tanárává, s egyben a Bonctani Intézet igazgatójává. Munkásságát elsősorban a központi idegrendszer és a veseműködés tanulmányozásának szentelte, emellett megalapította, és szenvedélyesen gyarapította a Bonctani Intézet gyűjteményét.[37] A koponyatan iránt csak az 1870-es évek közepén kezdett érdeklődni, ekkortól azonban az új tudomány, az antropológia neves magyarországi képviselőjeként tartották számon.[38]

Népszerű tudós volt Lenhossék József, s amikor 1888-ban tüdőbetegségben meghalt, a gyászoló tömeg elborította Múzeum körúti házának környékét. Hatvanéves korában, 1878 októberében a Vasárnapi Ujság közreadta portréjával illusztrált életrajzát, ami egyértelműen ismertségére utal. Ugyanakkor kissé hóbortosnak tartották, a Bolond Miksa előszeretettel élcelődött nyelvbotlásain. Életrajzírója, Mihálkovics Géza, aki utódja lett az egyetemi katedrán, akadémiai emlékbeszédében - a műfaj szabályait durván megsértve - nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a Pepinek becézett Lenhosséket tulajdonképpen kinevették. Az igazgató minden érdeklődőnek büszkén mutogatta koponyagyűjteményét, sőt, a laikusoknak különösen körültekintően magyarázta el a bűnöző fejek sajátosságait, rendellenességeit. "Egy alkalommal valakinek muzeumában bemutatta Rózsa Sándor koponyáját kétszer; egyiket fiatal, másikat agg korából."[39]Illusztráció Lenhossék József: Progén koponyák című tanulmányához. Értekezések a természettudományok köréből 1885. XV. kötet

Lenhossék, feltehetően külföldi hatásra, a korabeli tudományos divatot követve fordult a kraniometria felé, bár az sem kizárt, hogy apja nyomdokait követte, aki szintén foglalkozott a koponya tanulmányozásával, ha nem is olyan elmélyülten és hosszadalmasan, mint a fia.[40] Az ifjabb Lenhossék 1875-ben Az emberi koponyaisme címmel közreadott terjedelmes monográfiájában tanúbizonyságát adja a korabeli koponyatani szakirodalom alapos ismeretének.[41] A szintézisnek szánt műben külföldi tudósok eredményeit, egyebek mellett Quetelet, Topinard, Morton és Retzius módszereit és kutatásainak tanulságait összegzi és véleményezi, saját, magyarországi méréseiről tudósít, végül megfogalmaz egy hazai tudományos programot.

A munka legfeltűnőbb vonása, hogy hemzseg a logikai csúsztatásoktól és ellentmondásoktól, amelyek már néhány oldal elolvasása után is szembeötlők. A szerző például a 12. oldalon határozottan leszögezi, hogy a frenológia tudományának megalapozója, Franz Joseph Gall tévedett, amikor egyes agytekervényekből szellemi képességekre próbált következtetni. Még ennél is hibásabbnak bizonyult az az elképzelése, hogy a gyilkolási ösztönt - a vadállatokhoz hasonlóan - az embernél is egy fül mögötti kidudorodásban vélte felismerni. Majd következik az eszmefuttatás meghökkentő folytatása, s egyben az előző állítás tagadása: "Említett tájakon csakugyan föltűnő kidudorodások láthatók Bogár Mihály, Hajagos József, Németh Ferencz és Bekes Katalin kivégzett rablók és gyilkosok koponyáin, melyek az egyetemi boncztani muzeumban őriztetnek."

Három oldallal később Lenhossék tudományos axiómaként állapítja meg, hogy fajonként nincs érdemleges eltérés az agy méretében és súlyában: "A különféle emberfajoknál a nagyság és súly közti különbség alig méltó emlitésre; sőt, ugyanazon fajoknál is, melyeket a kulturai fejlettség alsó fokán állóknak ismerünk, igen sok egyéni kivételt szenved. Bizonyítá ezt már 1837-ben a nagy boncznok Teidemann F., - ki a rabszolgaság megszüntetése s a négereknek emberi jogokkal való felruháztatása mellett oly nemes lelküleg és hévvel küzdött, - kimutatván, hogy a négereknek és németeknek agya sem térfogatra, sem nagyságra nézve nem különbözik." [42]

Ezzel az üdítően felvilágosult nézettel éles ellentétben áll mindaz, ami a könyv további fejezeteiben olvasható. Az anatómus szemmel láthatóan önellentmondásba keveredett, s meg sem próbálta feloldani a könnyen felfedezhető inkonzisztenciát. A későbbiekben ugyanis arra ösztökéli a hazai tudósokat, hogy gyűjtsék össze a magyarországi nemzetiségek fejméreteinek mutatóit. Igaz ugyan, hogy nyíltan nem mondja ki, mi is lenne az effajta kutatások voltaképpeni célja, de az értékelésekből eléggé egyértelműen kiderül. Az adatgyűjtés azt hivatott bizonyítani, hogy a Monarchia népei közül a magyarok rendelkeznek a legígéretesebb mutatókkal, így intellektuális képességek tekintetében a többi nemzetiség felett állnak.[43] Buzdításként ő maga is közöl a Bonctani Múzeumban található és a Nemzeti Múzeumból kölcsönzött, Kárpát- medencei leleteken végzett, illetve magyar akadémikusoktól gyűjtött mérési eredményeket. A számok tudományos igazsága megfellebbezhetetlen: koponyaméretek tekintetében a magyarok, majd őket követve a németek egyértelműen vezetnek, a szlovákok és a románok eredményei közepesnek mondhatók, míg a zsidók és a cigányok - különösen a vándor cigányok - szégyenletesen kicsiny fejszélességükkel és egyéb méreteikkel a sor végén kullognak. Lenhossék és segédei élő és holt koponyák tanulmányozásával jutottak erre az eredményre. A kissé nehezen követhető számsorokból úgy tűnik, hogy az adatok túlnyomó többségét az MTA tagjai szolgáltatták - Ágai Adolf, Ballagi Mór, Csengery Antal, Eötvös Loránd, Fraknói Vilmos, Gyulai Pál, Horváth Mihály, Ipolyi Arnold és Székely Bertalan, hogy csak néhány nevet említsünk az illusztris névsorból.[44] Ami a tudományos programot illeti, kollégáihoz hasonlóan Lenhossék is nagy fantáziát látott a soknemzetiségű Magyarország lakosságának tüzetes kraniológiai tanulmányozásában, sőt, arra szólította fel tudóstársait, hogy az eddig elmulasztott méréseket sürgősen pótolják. [45]

Az eszmefuttatás legérdekesebb részei számunkra a bűnözőkre vonatkozó mérések és megállapítások. Lenhossék a saját gyűjteményében talált példányok alapján hasonlóságot vél felfedezni a gonosztevők és a ragadozó állatok homlokboltozata között: mindkettőre jellemző a homlokon található kidudorodás. Ugyan csak elejtett megfigyelésként, kevésbé átgondoltan és szisztematikusan, mégis hasonló következtetésre jutott, mint Lombroso, amikor a bűnözőkön atavisztikus jellegzetességet azonosított. Az olasz antropológussal ellentétben ennél a felismerésnél megtorpant, nem fejtette ki és nem próbálta értelmezni elméletét, sőt, a későbbiekben elbizonytalanodott és óvakodott attól, hogy felfedezését következetesen képviselje.

Három évvel összegző monográfiájának megjelentetése után a magyar anatómus gyakorlatilag visszavonta korábbi tanait, s vehemensen cáfolta, hogy a bűnözők eltérő anatómiai felépítéssel rendelkeznének, mint a társadalom tisztességes tagjai, illetve hogy a vadállatok jellegzetességeit lehet testükön azonosítani. Lenhossék újsütetű kriminológiai nézeteit egy kritikai tanulmányban fejtette ki, melyben az illavai orvossal, Badik Jánossal vitatkozik.[46] Badik szűkebb pátriájában, a fegyházban élő és holt bűnözők koponyáin és testfelépítésén végzett megfigyelésekkel "részint öröklött, részint később képződött" fizikai jellegzetességet talált.[47] Eredményei szerint a fegyencekre jellemző, hogy koponyájuk ferde és aszimmetrikus, a koponya hátsó része lapos, járomcsontjuk kiálló, rossz a vérkeringésük, továbbá lelki és testi fogyatékosságoktól szenvednek - gyakori például közöttük a búskomorság, a bulémia, a dongalábúság és a kancsalság. Sőt, az egyik, még életben lévő elítélt sajátos beszédmódjára és járására is felfigyelt az illavai emberbúvár. Kocsis Ferenc, Zala vármegyei gyilkos, a vidék ismert és rettegett gonosztevője a született bűnöző stigmáinak egész tárhazát hordozza. "Ezen embernél sajátságos a szavak kiejtése, t. i. minden szótagot külön fejez ki, mintha a szavakat verslábakba szedné" - egy kicsit dongalábú is, ráadásul "járása feltűnően különbözik a rendes járástól".[48] Badik megállapításai hasonlítanak az olasz kriminálantropológiai iskola képviselőinek nézeteihez, s a szerző egyértelműen Lombroso útját járja, amikor azt követeli, hogy felfedezéseit a törvényhozásban is vegyék figyelembe.[49]

Lenhossék vitatkozik Badikkal, amikor hangsúlyozza, hogy a testi elváltozások nem öröklődőek, hanem a fegyintézet rossz körülményeivel magyarázhatók. Illaván a szigorú, amerikai (philadelphiai) elkülönítő rendszer elvei alapján a rabok magányosak és izoláltak, nem érintkezhetnek egymással, csak álarcban sétálhatnak, uniformizáltak, egyhangú az étrendjük, s a rossz levegőjű, deprimáló környezetben a hosszú büntetésüket töltő bűnözőknek esélyük sincs arra, hogy életük belátható időn belül jobbra fordul. Túlnyomó többségük műveletlen, s a lelki szegénység és a lehangoló miliő együttes hatása eredményezi a Badik doktor által azonosított testi fogyatékosságokat, elsősorban az elbutulásra utaló koponyaferdeséget és a homlok laposságát.[50] Lenhossék rámutat, hogy Badik feltételezései megegyeznek két másik tudós, Joseph Franz Gall és Moritz Benedikt tanaival, de nézeteiket cáfolta a tudomány, s így Badik hipotézise is hibás.[51] A Bonctani Intézet igazgatója egyértelműen a francia szociológiai megközelítés mellett teszi le a voksát, azaz a bűnözés és a környezet, illetve a nevelés összefüggéseire hívja fel a figyelmet. Brocára hivatkozva úgy véli, hogy a műveletlenség és a nevelés, tanítás, azaz a szellemi tevékenység hiánya előidézhetik a homlok kedvezőtlen laposságát, de ez nem genetikai, hanem a szocializáció során kialakult elváltozás. Példaként említi a saját gyűjteményében található Rózsa András, Rózsa Sándor fivérének feltűnően lapos homlokú koponyáját. Mint köztudomású, a híres betyár testvéröccse semmilyen képzésben nem részesült; Lenhossék szerint ezzel magyarázható a deformáció.[52] Úgy véli, hogy egy elítélt görögkeleti lelkész és az átlagos bűnöző műveltségi szintjét jócskán meghaladó bankóhamisító homlokának magas állása szintén a fenti - szociológiai - álláspontot támasztja alá.[53] Ebben a dolgozatában Lenhossék elvetette a bűnözői hajlam öröklődésének tanát, de ismételten hangsúlyozta korábbi kedves ideáját, mely szerint a magyarországi antropológusok kiemelt feladata, hogy meghatározzák a Kárpát-medencei népek koponyatani jellegzetességeit. Szerinte ehhez kiváló kiindulópontul szolgálhat Badik értekezése, aki megfigyeléseit különböző nemzetiségű gonosztevőktől [sic!] gyűjtötte össze.

Úgy tűnik, hogy amikor az 1880-as évek közepén Lenhossék tüzetesebben elemezte Erny György gyilkosának, Rydel Ignácnak a fejét, s elkészítette Progén koponyák címmel közreadott értekezését, a bűnözők fizikai jellegzetességeire vonatkozó megállapításai ismét a Lombroso-féle olasz iskolához vitték közelebb, annak ellenére, hogy a szövegben egyszer sem említette az olasz orvos nevét, míg a francia felfogás legismertebb alakjára, Brocára többször is hivatkozott. Kaotikus nézetei, a különféle tudományos meggyőződések közötti álhatatlan csapongása és mérési adatainak fogyatékosságai arra késztették egyik kor- és pályatársát, a kórboncnok-antropológus Scheiber Sámuel Henriket, hogy bírálatot írjon kollégája főművéről.[54] Scheiber, aki közel tizenöt éves romániai orvosi gyakorlata idején maga is végzett anatómiai méréseket, számonkéri Lenhosséken a feloldatlan ellentmondásokat és a szakirodalom felszínes ismeretét. Scheiber szerint a budapesti anatómus túlságosan gyorsan képezte át magát antropológussá, így nem volt ideje kellőképpen elmélyedni az ember tanulmányozásának tudományában.[55] Bár a sajtó lelkesen üdvözölte kutatásainak új csapásirányát, eredményei - téziseinek végiggondolatlansága és a mérések alacsony száma miatt - mégsem vehetők komolyan. Ha jóindulatúan értelmezzük a bírálatot, Scheiber a túlbuzgó és elvakult lelkesedésből fakadó következetlenséggel és felületességgel, ha rosszindulatúan, egyszerűen kóklerséggel vádolja idősebb kollégáját.

 

Rejtőzködők és radikálisok

Különös, hogy az örökléstan és a kriminológia iránt élénk érdeklődést mutató Lenhossék, aki - Scheiber kritikája ellenére - valójában eléggé tájékozott volt a nemzetközi antropológiai irodalomban, s személyesen is kapcsolatban állt osztrák, német és francia pályatársakkal, munkáiban sosem említette Cesare Lombroso nevét. Elképzelhetetlen, hogy az anatómus, aki 1888 decemberében halt meg, s amint a kissé rosszmájú nekrológ szerzője, Mihálkovics Géza megjegyzi, szinte a katedrán érte a halál, és a koponya, gerinc és nyúltagy szavak ismételgetésével vett evilági búcsút szeretteitől, azaz élete utolsó percéig tudományos tevékenységet folytatott, legalább hallomásból ne ismerte volna olasz kollégája működését. Lehetséges, hogy az 1870-es években a bűnözők anatómiájára vonatkozó értekezéseinek megírásakor még nem értesült Lombroso téziseiről, de amikor Rydel Ignác koponyáját tanulmányozta, visszatérve korábbi feltevéséhez, miszerint a bűnözői hajlam fizikai jegyekben is kimutatható, már tisztában kellett lennie az "új olasz tudomány" eredményeivel. Ha máshonnét nem, a sajtóból biztosan értesült az itáliai fejleményekről.[56] Mégsem foglalt állást Lombroso tanaival kapcsolatban.

Lenhossék ingázása a különböző tudományos felfogások között szimptomatikusnak bizonyult. Magyarországi orvosok, jogászok és kriminológusok egész sora járta az anatómus útját. Ezért a bűnözés okait firtató századfordulós irodalom gyakran kaotikus, kusza és tétova, olyan szövegekből áll, amelyekben a szerzők mintha időről időre változtatnák a véleményüket, vagy nem tudnák eldönteni, hogy elfogadják vagy elvessék a pozitív iskola eredményeit, a született bűnöző, illetve a bűnöző típus tanát. A kérdéssel foglalkozó szakemberek többsége "rejtőzködő szövegeket" állított elő, arra törekedve, hogy lehetőleg elkerülje az egyenes véleménynyilvánítást.

A bizonytalankodókkal vagy a szándékosan kétértelműen fogalmazókkal ellentétben a nemzetközi antropológus berkekbe bejáratos Török Aurél egyértelműen és világosan beszél - legalábbis első látásra. Előadásának, amely 1906-ban A Lombroso-féle bűnügyi embertan alapeszméjéről címmel írásban is megjelent, különös jelentőséget adott, hogy megtartására a Jogászegyletben került sor.[57] Török meghívásának hátterében a büntető törvénykönyv reformjának előkészítése állt: a jogászok tudni akarták, hogyan vélekedik a homo criminalis-ról, milyen verdiktet mond Lombroso elméletéről a legszakavatottabb magyar antropológus.

A Lenhossék Józsefnél egy generációval fiatalabb Török Aurél számára az antropológia nem csupán az orvosi karrier késői szakaszában vonzónak tűnő kalandozás volt, hiszen fiatal korától fogva életcélul tűzte ki az új tudomány művelését, méghozzá egy véletlen epizódnak köszönhetően.[58] Az 1878-as párizsi világkiállításon megütközve látta, hogy Moritz Benedikt "igazi magyar típus" felirattal bűnözőkoponyákat küldött az embertani tárlatra. Amikor Brocánál, a tárlat igazgatójánál tiltakozott a méltánytalanság miatt, a francia antropológus azt válaszolta: ha ennyire foglalkoztatja a kérdés, derítse fel az autentikus magyar jellemzőket és küldjön hiteles példányokat. Török megfogadta a tanácsot, s olyan gyorsan és sikeresen képezte át magát antropológussá, hogy 1881-ben, amikor Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszter a költségvetési keretből a Budapesti Egyetemen felállíttatta az embertani tanszéket, őt kérte fel a tanszék vezetésére. A tudós ettől kezdve gyakorlatilag egész pályafutását a fejek és az agyak méricskélésének és a mérőeszközök tökéletesítésének szentelte. Több monográfiában, hazai és külföldi szaklapokban tette közzé eredményeit. Tudományos érdeklődésének epicentrumában egy "nemzeti program" megvalósítása állt, melynek lényege a magyar lakosság teljes körű antropológiai vizsgálata, a valódi magyar faj középtípusának meghatározása volt.[59]

A Jogászegyletben Török Aurél nagyon határozott, többször is hangsúlyozza: Lombroso bűnügyi embertana hibás. Nem lehet külső tulajdonságokból a belsőkre következtetni. Úgy véli, hogy nincs közös bűnöző típus, a gonosz természet nem nyilvánul meg külső fizikai deformációban, a különféle törvénysértések elkövetőinek nincs látható közös csoportjellemzőjük, és a bűnözőkben nem fedezhetők fel az itáliai antropológus által meghatározott atavisztikus vonások.

A szilárd állásfoglalást meglehetősen szerény indoklás támasztja alá. A szerző pusztán arra hivatkozik, hogy a börtön vagy fegyház predesztinálja a látogató észlelését, hiszen tudja, hogy gazsággal fog szembesülni. Amikor ez a miliő szuggesztív hatásának köszönhetően bekövetkezik, hajlamos kritikátlanul azonosítani a bűnözői stigmákat. Mellesleg - érvel Török - a börtönőrökön sokkal inkább lehet bűnöző sajátosságokat felfedezni, mint az elítélteken. Véleményét csak nagyon kevés önálló kutatási eredménnyel támasztja alá: mindössze három halálra ítélt gyilkost vizsgált meg. Ráadásul a vizsgálat célját és eredményeit illetően is bizonytalanságban hagyja az olvasót a szerző.

Török szerint ugyan Lombroso tévedett a bűnöző emberrel kapcsolatban, mégis hatalmas szolgálatot tett a tudománynak. Felhívta a figyelmet a bűnözők testi és lelki sajátosságainak beható tanulmányozására. [Sic!] S e vizsgálódás - hosszú távon - bíztató eredményekkel kecsegtet: "Az embertani buvárlat valóban hálával fogadhatta Lombroso eszméjét, mert ezzel nagyobb területet nyert, a mennyiben megnyiltak számára a börtönök ajtai. ... Ha ez idő szerint a fegyenczek embertani vizsgálata - amely még zsenge korát éli - nem is mutathat fel oly eredményeket, a melyek a gyakorlati életre nézve kilátásba helyezhetnék mindazon remények megvalósulását, a melyeket a társadalom e vizsgálatokhoz köt; mindez a legkevésbbé sem csüggesztheti azoknak a buzgalmát, nem lankaszthatja tevékenységükben azokat, a kik e hosszadalmas és a türelmet próbára tevő feladat szolgálatába szegődtek."[60]

Ergo: a feltevés, mely szerint a bűnözők fizikailag eltérnek normális embertársaiktól, különös, bizonyos jegyek alapján azonosítható csoportot képviselnek, mégis csak helytálló. Lombroso pusztán módszertanilag tévedett és megfigyelései hibásak, de a kiindulópont, az alapötlet forradalmi és kiváló. Bár a dolgozatban számos ellentmondás felfedezhető, az írás mégis üzenet értékű: a bűnügyi embertan eredményeit - a kutatás jelenlegi fázisában - nem szabad beengedni a magyar törvényalkotásba.[61]

Bár kevés magyar tudós végzett a bűnözőkkel kapcsolatosan önálló kraniológiai kutatást, de akadt néhány vállalkozó. Közéjük tartozott Moravcsik Ernő Emil elmeorvos, egyetemi tanár, aki a budapesti királyi törvényszéknél a letartóztatottak és elítéltek megfigyelő osztályának vezetője, a Jogászegylet börtönügyi bizottságának tagja, és az 1892-ben Brüsszelben rendezett nemzetközi bűnügyi kongresszus elnöke volt. Saját eredményekre támaszkodhatott, miközben nagyon visszafogott maradt a bűnözőkkel kapcsolatos véleményének kifejtésében. A fogságban fejlődő elmebetegségről címmel közreadott értekezésében egyfelől bírálja az olasz kriminálantropológust túlzásaiért, ugyanakkor méltatja a bűnözés és az elmebetegség közötti szoros összefüggés felismeréséért: "... a beteg elméjű egyének inkább vannak diszponálva a bűntettek elkövetésére, mint a normálisak".[62] Moravcsik - részben saját vizsgálati eredményeire támaszkodva - hosszú listát állított össze a bűntettesek testi rendellenességeiről. Bár az általa felsorakoztatott típusos jegyek nagyjából megegyeznek a Lombroso-féle stigmákkal, óvakodott attól, hogy erre felhívja a figyelmet. [63]

Kollégájához hasonlóan jár el Büben László márianosztrai fegyházorvos, aki 65 női elítélt antropometriai adatait veti egybe Lombroso eredményeivel.[64] Azt találta, hogy a magyar bűnöző nők feje feltűnően rövid, arcuk széles, fejkerületük pedig nagyobb olaszországi társaikénál, és inkább a németek és az oroszok méreteivel egyezik meg. Emellett rendszertelen menstruáció, a szülők alkoholizmusa, hisztériás betegségek és alacsony szellemi képesség jellemzi őket. A márianosztrai foglyokon tehát felismerhetőek bizonyos öröklött bűntettes stigmák, bár a környezeti hatások sem hagyhatóak figyelmen kívül. Mégis, a végső konklúzió megfogalmazásával, az adatok értelmezésével, saját kutatási eredményeinek a Lombroso-féle bűnügyi antropológiával történő összevetésével adós maradt a szerző.

Lanfenauer Károly egyetemi tanár, a lipótmezei Országos Tébolyda másodorvosa Moritz Benedikt nyomán gonosztevők agyának vizsgálatával kísérletezett.[65] V. J. 25 éves elmebeteg gyújtogató agyának alapos tanulmányozása kapcsán arra a következtetésre jut, hogy Benedikt felfedezései, például az, mely szerint a bűnözők agyának felületén az árkok "túlfejlettek", helytállóak. Emellett V. J. agytekervényei az átlagoshoz képest vaskosabbak, míg homloklebenye - amint ez egyes emlősöknél, például a majmoknál is megfigyelhető - rendellenesen rövid. A gyújtogató agyának elemzése első olvasásra meglehetősen nehezen értelmezhető megállapításra készteti Lanfenauert: "Betegünk ugyan nem gonosztevő, de idiota, ki életében sok kárt okozott; zárkózott, rosszra hajlandó jellem, egy valódi gonosztevő typusa, kit nagyobb szerencsétlenségek elkövetésétől csakis intézeti tartózkodása tartott vissza".[66] Azaz, V. J. ugyan jogi értelemben nem válhatott valódi bűnözővé, hiszen nem állt módjában, biológiailag azonban megtestesítette ezt a típust: született gonosztevő volt. Az elmeorvos - tudós társaihoz hasonlóan - elmulasztja felfedezését a nemzetközi kutatásokkal egybevetni.

Úgy tűnik, mintha a természettudósokat hallgatólagos egyezmény tartotta volna vissza véleményük egyértelmű kifejtésétől, attól, hogy saját kérdésfeltevéseikre és eredményeikre reflektáljanak. Az egyértelműség hiánya nemcsak a kutató orvosokra jellemző magatartás. A bűnözéssel foglalkozó, a bűnözés okait megfejteni szándékozó jogászok és kriminológusok többsége hasonló stratégiát választ. Általában távolságtartóan kezelik a pozitív kriminológiai iskola tanításait, gyakran hevesen bírálják Lombroso munkásságát, de az éles kritika ellenére mégsem számolnak le a biológiai determinizmus tételével, éppen ellenkezőleg.

A "rejtőzködő szöveg" illusztris példája Irk Albert jogász-kriminológus Kriminológia I. Kriminálaetológia címmel 1912-ben közreadott értekezése, amely - egyébként Magyarországon először - ismerteti és rendszerezi az egyes kriminológiai elméleteket és a legfőbb irányzatokat.[67] Irk kimerítően, 150 oldalnyi terjedelemben foglalkozik a kriminalitás biológiai tényezőivel, részletesen felsorolja a legismertebb kraniometriai mérési adatokat, a bűnözők koponyájának és egyéb testrészeinek jellegzetességeit. Sokszor kritizálja Lombrosót, de még ennél is gyakrabban idézi - mindenféle kommentár nélkül. Az olvasónak időnként óhatatlanul is az a benyomása, hogy valójában nem kritikai ismertetést, hanem a Bűnöző ember-t tartja a kezében. A hosszadalmas és tüzetes kriminálantropológiai áttekintést rövid reflexió követi, amelyben a szerző végre tisztázni próbálja a bűnözők biológiai meghatározottságával kapcsolatos álláspontját. Itt határozottan elveti Lombrosónak a bűnöző típusról felállított és az atavisztikus jegyekre vonatkozó elméletét - ezzel azonban cáfolja mindazt, amit korábban mondott.

Az inkonzisztens álláspont a jogászoktól sem idegen, pedig számukra Lombroso eszméinek cáfolata létkérdés. Ha az olasz tudósnak igaza van, a jogi procedúra mellőzhető, a bíró feladata feleslegessé válik, a tettes azonosítása tárgyalóterem helyett az orvosi rendelőben történik. Balogh Jenő büntetőjogász, egyetemi tanár, a liberális jogalkotás egyik jeles magyarországi képviselője a Budapesti Szemlé-ben 1906-ban közölt dolgozatában elítéli a századfordulós Lombroso-kultuszt, elfogadhatatlannak minősíti az itáliai kriminálantropológus alaptéziseit, keményen megrója a magyar sajtót Lombroso ünnepléséért, ugyanakkor úgy véli, hogy a gyermekcipőben járó bűnügyi embertan felmutathat még értékes tudományos eredményeket külföldön és Magyarországon egyaránt.[68] A bűnöző típus tételének gúnyos és egyértelmű elutasítása békésen megfér az elmélet sugalmazásával egyazon rövid tanulmányban: "Az embertannak és az elmekórtannak magyar művelőire és a magyar orvosokra vár az a föladat, hogy tanulmányozzák a hazánk területén nagyobb számban jelentkező bűntetteseket, különösen a hivatásos büntettes osztályoknak (elég legyen példa gyanánt a kóbor czigányokra utalnom) embertani adatait; testi, elmekórtani és erkölcsi anomáliáit és életviszonyait". [69]

A jogászok általában egyetértenek azzal, hogy a bűnözők - legalábbis a bűnözők egy része - biológiailag eltérnek a normális emberektől, s ha nem is születésüktől fogva, de környezeti hatások miatt degenerált külső vagy belső testi jegyeket hordoznak. Egyesek éppen abban látják Lombroso zseniális, forradalmi újítását, hogy a tettről a tettesre irányította a figyelmet, s ezzel új irányt jelölt ki a jövő kutatói számára.[70] Sokan ebből levonják a megfelelő következtetést, s felismerik, hogy a tettes középpontba állítása egyben a normálistól való eltérésének feltevését vonja maga után. Somló Bódog szerint "a büntettesek nagy része abnormális szervezetü egyén, és hogy e szervezeti abnormitás és az elkövetett büntett között az esetek igen nagy számában okozati összefüggés áll fenn. A szervezeti abnormitás mint a büntettek egy részének oka, egészen kétségtelen".[71]

Ugyancsak erre az álláspontra helyezkedik Vámbéry Rusztem, a kiváló jogász és publicista, aki a bűnözés biológiai és a szociológiai megközelítését próbálja ötvözni egymással. Úgy véli, hogy a stigmákkal rendelkező egyén bizonyos környezetben könnyebben válik bűnözővé, mint a normális.[72] Csizmadia Alajos jogász és a Természettudományi Társulat tagja egyetért kollégáival abban, hogy a degeneráció és a bűnözés között korreláció mutatható ki, és a fizikai fogyatékosság általában jól látható: egyenesen Káin-bélyeget vél felfedezni a bűnözők fején.[73] A jogfilozófus Bárány Gerő a fent idézett szerzőkhöz képest határozottabban azonosul a lombroziánus eszmékkel. Fenntartja "a deliquente natonak fogalmát", hiszen a született bűnöző azért jött a világra, hogy bűntényt kövessen el.Illusztráció Lenhossék József: Progén koponyák című tanulmányához. Értekezések a természettudományok köréből 1885. XV. kötet
A született bűnöző antiszociális, a modern világ atavisztikus képződménye, aki bármely külső impulzus hatására gonosztevővé válhat.
[74]

A biológiailag bűnözésre predesztinált egyén létezése természetesen vezeti el a jogászokat a szabad akarat kérdésfelvetéséhez, vagy másképpen fogalmazva a determizmus-indetermizmus dilemma megvitatásához Magyarországon ugyanúgy, mint külföldön. A magyar jogtudósok jelentős csoportja elavultnak tekinti a klasszikus büntetőjognak a szabad akaratról hirdetett tézisét, mely szerint a bűn elkövetőjének módjában állt volna a rossz helyett a jót választania, de minthogy a rossz elkövetése mellett döntött, tette alapján büntetendő. Ezt a felfogást az új pozitivista tudományos eredmények megcáfolták, s a jogásztársadalomnak - felismerve a társadalmat fenyegető, minden korábbinál nagyobb mértékű bűnözés jelentőségét - egyértelműen állást kell foglalnia a kérdésben. Kováts Pál jogász-újságíró már az 1880-as években az új olasz iskola eredményeire hivatkozva utasítja el a szabad akarat tételét.[75] Az 1900-as évek elején hasonló nézetet képvisel Fayer László, "a büntető eljárásjog magyar humanistája" is, aki büntetőjogi kézikönyvében kiindulópontnak tekinti az akaratszabadság lehetőségének elvetését. Ennek megfelelően a tettest és nem a tettet kívánja büntetni: "A kísérletet pedig szintén éppúgy kell büntetni, mint a befejezést. Mert nem az eredmény az irányadó, hanem az érzület és ennél fogva a lehetőség".[76] Fayer osztja Lombroso álláspontját, mely szerint a született bűnözőnél bizonyos visszafejlődés észlelhető, rabja ösztöneinek, s a büntetés fenyegetése nem téríti el a bűntett elkövetésétől, mert: "Nem tudja combinatióba hozni a büntetés malumát a büncselekmény elkövetésének bonumával."[77] Pikler Gyula, a pozitivista jogbölcselet legtekintélyesebb magyarországi képviselője általánosságban foglal állást a szabad akarattal szemben. Több kiadást megért büntetőjogi monográfiájában amellett érvel, hogy a bűntettesnek egyszerűen nincs más választása, mint a tett elkövetése.[78]

A pozitív kriminálantropológiai tanokat a magyar közönségnek bemutató dolgozatok több korabeli orvosi, jogi és társadalomtudományos folyóiratban felbukkantak, de külön szót kell ejteni a Huszadik Század-ról, amely a legkövetkezetesebben közvetítette a nemzetközi kutatási eredményeket, s emellett szélsőséges, a lombroziánus eszméket továbbfejlesztő javaslatokat-víziókat is publikált.[79] A fent hivatkozott és idézett szerzők közül többen is a folyóirat szellemi köréhez tartoztak, s írásaikkal rendszeresen szerepeltek a lapban: például Balogh Jenő, Rónai Zoltán, Pikler Gyula, Vámbéry Rusztem és Somló Bódog.

A "szociológia első magyar műhelyét" képviselő tudósok többsége a társadalmat a természethez hasonló, megfejthető, tudományosan azonosítható és leírható törvényszerűségeknek alávetett képződménynek tekintette, s a szociológia elsődleges feladatát e törvények kutatásában látta. Az önmagukat természettudósnak tekintő szociológusok meglehetősen nevetséges eszmék bűvkörébe kerültek. Egyet kell értenünk Litván György és Szűcs László megállapításával: "Így történhetett, hogy kiváló elmék, nagyműveltségű tudósok éveken át komolyan vették a biológiai szemlélet paródiájának is beillő Méray- Horváth Károly-féle organikus elméletet, amely egyszerű fiziológiai analógiák segítségével (a társadalom nem más, mint anyagcsere-egység, amelyben az ember a sejttel, a kultúra pedig a protoplazmával azonos) nemhogy fejlődési tendenciák, de néhány éven belül esedékes politikai fejlemények megjósolására is vállalkozott".[80] Kevésbé nevezhető mulatságosnak az a tény, hogy a Huszadik Század a biológiai megoldások szélsőséges alkalmazását is felvállalta hasábjain, s a lombroziánus eszméket a legkonzekvensebben továbbgondolók, radikális nézeteket képviselők számára is fórumot biztosított.

A folyóirat körül csoportosuló fiatal értelmiségiek egyik kiemelkedő alakja Somló Bódog volt, aki szociológiailag megalapozott jogfilozófiájában a századforduló jogászai között talán a legmarkánsabban képviselte a determinizmust. Bűnözésről vallott nézeteiben határozottan felismerhető a spenceri evolucionista szociológia és a szociáldarwinizmus hatása. A büntetőjogról 1906-ban tartott jogbölcseletei előadásában nagyon egyértelműen és provokatívan fogalmaz az akaratszabadsággal kapcsolatban: "Az abnormális szerkezetű büntettes koponyában szükség képpen másnemü akarati elhatározás születik meg, mint a normális emberében. [...] Ha valaki nem törődik a tudomány igazságaival és tényeivel, ha nem nézi a geológiát és a biológiát és minden egyes dolgot külön-külön teremtettnek tekint, ha hisz a csodák lehetőségében, szóval nem tartja a természet törvényeit minden történés egyedül lehetséges magyarázatainak, az ilyen ember természetesen hihet a szabad akarat csodájában is. De ha tudományt akarunk csinálni, akkor nincs más választás, mint a determinizmus alapjára helyezkedni." [81]

Somló nem elégszik meg a biológiai determinizmus melletti határozott jogi állásfoglalással. Szociológiai gondolkodása és érdeklődése arra készteti, hogy a bűnözés lehetséges visszaszorításra vonatkozó prevenciós javaslattal álljon elő. A javaslat szerint - amely egyértelműen a fajelmélet hatását tükröző elképzelés - az államnak mesterséges kiválasztódással kell megakadályoznia a bűnöző osztály "újratermelődését". Azaz, tiltani kell a "kóros tulajdonságuakkal" való házasságkötést, sőt, magát a közösülést is. A másik lehetőség a kasztráció, azaz, hogy "a legveszedelmesebb büntettes természeteknek egyenesen fizikailag tesszük lehetetlenné fajuk fenntartását és ezzel kóros tulajdonságaik tovább örökítését".[82]

Ennek a felfogásnak a továbbfejlesztésével áll elő a darwinizmus iránt nagy érdeklődést mutató, mellesleg szociáldemokrata, később kommunista, a Tanácsköztársaság idején aktív szerepet vállaló politikus, Madzsar József, aki Fajromlás és fajnemesítés címmel a Huszadik Század-ban publikálja eugenetikai dolgozatát.[83] Az egészséges társadalom megteremtése érdekében - állítja Madzsar - minimalizálni kell a beteg, degenerált, kultúrmunkára alkalmatlan egyedek, s ezzel párhuzamosan maximalizálni kell az egészségesek számát. A bűnözők döntő többsége genetikailag determinált, ezért a börtön nem megoldás a likvidálásukra, mert ott vagy onnét kikerülve tovább szaporodhatnak. A keresztény sajnálkozás helyett eugenetikai laboratóriumokat kell létrehozni, amelyekben a biológia szempontjai érvényesülnek. Az alkalmas családok biológiai arisztokratizmusát kell megteremteni úgy, hogy a szaporodásból az alkalmatlanokat, a legrosszabbakat, akikről biztosan tudható, degenerált utódokat hagynak hátra, ki kell rekeszteni: orvosi beavatkozással meg kell szüntetni a nemzőképességüket.

Ennek a szép új világnak a megteremtéséről elmélkedik a Társadalomtudományi Társaságban tartott előadásában Darwin magyarországi fordítója - 1919-ben a Közoktatásügyi Népbiztosság munkatársa -, a természettudós és polgári iskolai tanár, Fülöp Zsigmond is: "De mivel a rohamos degeneráltság kétségtelen tény, ez megadja a feleletet arra a kérdésre, hogy van-e szükség egy eugenetikus szociálpolitika megindítására, vagy más szóval: van-e szükség arra, hogy egy, a mainál testileg erősebb, szellemileg értékesebb emberanyagot igyekezzünk létrehozni? A felelet nyilvánvalóan csak igenlő lehet".[84] Ugyan Fülöp szerint kevés a rendelkezésre álló kutatási eredmény, de kétségtelen tény, hogy a jövő társadalmát az embertenyésztés vagy szelídebben, embernemesítés [sic!] szempontjait figyelembe véve kell felépíteni, azaz, az értékes osztályok szaporodását kell elősegíteni.

A rasszizmus és a kirekesztés más formában is megjelent a századfordulós bűnözési szakirodalomban. Többen osztották azt a nézetet, mely szerint a magyarországi "bűntettes osztályok" faji alapon is azonosítható csoportját képviselik a cigányok, közöttük is elsősorban a vándorcigányok. Közkeletű véleménynek számított, hogy a "kóborcigány" született bűnöző. Ezt az álláspontot még olyan szerzők is képviselték, akik egyébként elvetették Lombroso tanait. Endrődy Géza A bűnügyi nyomozás kézikönyve című értekézésében külön fejezetet szentel a cigányoknak mint különösen veszélyes és nehezen leleplezhető bűnözőknek.[85] Nem hagy kétséget afelől, hogy a cigánynak mint típusos gonosztevőnek a szocializáció során elsajátított tudása biológiai-fizikai adottságokkal társul, s ez utóbbiak a meghatározóbbak. Endrődy állatok tulajdonságaival ruházza fel a cigányokat; hosszas fejtegetése szerint a cigány bűntettest elsősorban szaga, "a különös, mindent átható bűz, melyet senki nem felejt el, ha egyszer már érezni alkalma volt" alapján lehet felismerni.[86] Ez a "bűz" hasonlatos a négerek jellegzetes szagához, s leginkább "a zsír szagának az egér szagával" való vegyülékére emlékeztet. Szag alapján tehát a nyomozó eldöntheti, szerepelt-e cigány a kérdéses bűntettben.

A cigányok bűntettesként való kollektív megbélyegzése természetesen megint csak nem magyar találmány, hiszen maga Lombroso is a született bűnözők egyik archetípusát azonosította bennük. A biológiai determinizmus tanát követő magyar orvosok, kriminológusok és jogászok pedig átvették, kiegészítették és továbbfejlesztették ezt az elméletet.[87]

 

Konklúzió

A fentiek alapján talán az a benyomásunk, hogy a nemzetközi tendenciákat követve sajátos őrület vett erőt a hazai tudományosságon, mely a Lombrosótól eredő kriminálantropológiai eszméket jórészt kritikátlanul átvette és elfogadta, sőt, termékenyen továbbfejlesztette. Ez egyoldalú beállítás volna, s mint ilyen igazságtalan. A helyzet bonyolultabb. A bűnözés hátterét felderíteni szándékozó magyarországi kriminológiai, jogi és antropológiai századfordulós diskurzus zűrzavaros és töredezett. Pedig a nyílt és egyértelmű állásfoglalásra nagy szükség lett volna. A sajtó és a médián keresztül az olvasóközönség is heves érdeklődést mutatott a látványos és hatékony eredményekkel kecsegtető "bűnügyi embertan" iránt. A közbeszédbe, a publicisztikába gyorsan beszüremkedtek a lombroziánus közhelyek, szokásba jött lombrosói típusokról beszélni.[88] A szakértők egy csoportja azonban mellébeszélt, köntörfalazott, míg mások protonáci fantazmagóriákkal traktálták az olvasókat. Ugyanakkor az is világosan látszik, hogy a tudósok érezték: nyíltan színt kellene vallaniuk, meg kellene mondaniuk, honnan beszélnek, és mit is gondolnak valójában, hiszen ezt várja tőlük a közvélemény. Tudták, hogy a bűnözés okait kutatva - társadalom- és természettudósként egyaránt -, mindenképpen kilépnek a tudomány biztonságos territóriumáról, kurrens politikai kérdéseket érintenek, amelyek súlyos társadalmi-büntetőjogi következményekkel járnak. Részben éppen ez a felismerés, a felelősség tette időnként olyannyira óvatossá a megnyilatkozókat, hogy különös nehézséget okoz megfejteni ingadozó, örökös mozgásban lévő, sokszínű álláspontjukat.

Gyakran élcelődtek a kriminálantropológián, s a felszínes szemlélő számára talán egyértelműnek tűnhetnek a sommás Lombroso-bírálatok, az első ránézésre összességében mégis inkább távolságtartó, mint az olasz tudománnyal szimpatizáló retorika. Hiszen a szakértők egybehangzóan aláhúzták a környezetnek, a társadalomnak a bűnözésben játszott alapvető szerepét. Ugyanakkor mérlegelték a biológiai tényezők jelentőségét is, de itt mintha elbizonytalanodott volna az állásfoglalás. A harsány, időnként gúnyos és kétkedő, a bűnügyi embertant ostorozó eszmefuttatások "mögé olvasva" azt látjuk, hogy a századvégi magyar tudomány korántsem volt annyira elutasító a pozitív kriminálantropológiával szemben, mint ahogyan azt sarkos kijelentéseivel mutatni próbálta. Óhatatlanul az a benyomásunk, hogy a lármás anti-lombroziánus szlogenek csak leplezni hivatottak az olasz tudomány valódi vonzerejét.

A "lopakodó" lombrozianizmus egyik kedvelt taktikai fogása az állításnak és az állítás tagadásának egymás mellé helyezése, azaz az önellentmondás beépítése a kriminológiai szövegekbe. Jellemző szerkesztési technika a bírálat, a kritikát mellőző ismertetés és a magyarázat nélküli idézés vegyítése egy tanulmányon belül. Minthogy jórészt képzett tudósokkal van dolgunk, nem feltételezhetjük, hogy ne lettek volna tisztában a logika legelemibb szabályával. Sokkal inkább szándékosságot kell gyanítanunk abban, ahogyan a szerzők kétségek között hagyják az olvasót. Ugyancsak bevett eljárásnak bizonyult Lombroso vagy az általa képviselt irányzat megnevezésének megkerülésével eszméinek terjesztése és megerősítése.

A kaotikus beszéd egyik oka, hogy a kriminálantropológia tudományát, s a "társtudományokat", a kraniometriát vagy a frenológiát, nemzetközi terepen is a zűrzavar jellemezte. Nemcsak Lombroso szövegei hemzsegtek a feloldhatatlan ellentmondásoktól, de jóformán mindenki, aki erre a terepre merészkedett, elvesztette a fonalat. Egyrészt, mert erőteljes prekoncepciók hálójában vergődött, másrészt, mert a tudományos eredmények értékeléséhez nem állt rendelkezésre azaz értelmezési keretrendszer, ami a 21. században nyilvánvaló. Távol álljon tőlem, hogy mentegessem Somló, Madzsar vagy Fülöp fenti futurista embergyár-vízióit. (Hangsúlyozni kell, hogy eugenetikai eszméik a korban szélsőségeseknek számítottak, és csak kevesen osztották ezeket az elképzeléseket). Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy ezek a képzelgések a századforduló lázálmai, amelyek jóval megelőzték Hitler valóra váltott borzalmas emberkísérleteit. A megtisztított világról szőtt hagymázos fantáziálások idején az európai zsidóság az európai társadalmak integráns része volt. Közhely, de igaz: más helyértéken kell kezelnünk a holokauszt előtt és a holokauszt után kiejtett szavakat.

A radikális, "alkalmatlan egyedeket" kiszűrő megoldások és a tudatosan diszharmonikus nyelv valójában félelmet leplez: a bűnözéstől, általánosabban szólva a társadalmi degenerációtól való félelmet. A 19. század utolsó évtizedeiben a nemzetek közötti vetélkedés több európai országban belső hisztériát idézett elő. Egyre hangsúlyosabbá vált az "egészséges", ép egyedekből álló nemzet eszméje. A tudósok - gyakran a kormányok támogatását élvezve, állami finanszírozásból - különböző módszerekkel próbálták "kiszűrni" a nemzet jövője szempontjából csökkent értékű, tehát csekély szellemi kapacitással bíró vagy a társadalomra veszélyes, deviáns egyedeket.[89]

A degenerációs paranoia Magyarországon is éreztette a hatását. Az elemzők úgy vélték, hogy a 19. század gyorsabb életritmusa, a feszített tempójú civilizációs fejlődés, az anyagi jólét megteremtésére tett tartós és megfeszített munka, az élvezeti szerek korábban soha nem tapasztalt mértékű elterjedése helyrehozhatatlan idegrendszeri változásokat idéz elő, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődve és egyre erőteljesebben fejtik ki káros hatásukat. Az elkorcsosulás szellemi és fizikai alakban egyaránt megmutatkozik, s következményei beláthatatlan rombolást idéznek elő.[90] A hanyatlás az élet minden területén érezteti hatását, s végső soron a társadalom, a nemzet jövőjét veszélyezteti.

Az apokaliptikus víziót megerősítették a - különösen a nagyvárosokban - vészjóslóan emelkedő kriminálstatisztikák. A riasztó mértékűvé vált bűnözés elsődlegesen a városi lakosság ugrásszerű megnövekedésének tulajdonítható, hiszen a jobbára vagyontalan, képzettség nélküli és gyakran kalandvágyó vidékiek a városi társadalom perifériájára szorulva éppen csak a létfenntartásukat tudták biztosítani, de a költözéstől remélt egzisztenciális gyarapodás, a várt meggazdagodás ábránd maradt a számukra. Ugyanakkor a rendfenntartó szervek képtelenek voltak ellátni a rájuk háruló új terheket. Nyugat-európai mintát követve a magyar főváros is áthatolhatatlan labirintusként övezte az elidegenedett, értékvesztett, tévelygő polgárokat. A pusztulás és a hanyatlás életérzését erősítette a brutális, Erny- és Végh-gyilkosságok híradásait az olvasóközönségre zúdító, szenzációra éhes napisajtó. Az újságok nem csak az erőszak képeivel, de vulgarizált tudományos igazságokkal is szórakoztatták a midenevő nagyérdeműt.



[1] Vasárnapi Ujság, 1875. augusztus 15.

[2] Az esetet részletesen feldolgozták: Kosutány Géza: Nevezetesebb bűnesetek a Budapesti Kir. Törvényszék Levéltárából. 1. Wodianer, Bp., 1890.; Kozma Vanda: Nyomozati eljárás a 19. század második felében avagy Hogyan dolgoztak a magyar rendőrök? Szakdolgozat. Bp., 2003.

[3] Vasárnapi Ujság, 1875. augusztus 15.

[4] Vasárnapi Ujság, 1875. augusztus 29.

[5] Az esetről folyamatosan és részletekbe menően tudósított az országos sajtó, egyebek mellett a Budapest, a Függetlenség és a Budapesti Hírlap. Ez utóbbi említette, hogy: "Elvágták mindkettőnek a nyakát is, még pedig egészen a nyakcsigolyáig." Budapesti Hírlap, 1885. április 3.

[6] Budapesti Hírlap, 1885. április 4.

[7] Budapest, 1885. április 4.

[8] Kenedi végzett ügyvéd, a jogtudományok doktora, emellett kiváló újságíró, a budapesti újságírók egyesületének alelnöke volt. Rendkívül termékeny szerző, 2000-nél is több vezércikke és tárcája jelent meg. Szókimondó írásai miatt számtalan konfliktusba keveredett. Emellett védőügyvédként több büntetőügyön is dolgozott, 1896-97-ben pedig az igazságügyminiszter megbízásából részt vett a bűnvádi eljárás kodifikációjában. Részletes életrajzát lásd: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VI. Hornyánszky Viktor, Bp., 1899. 12-13.Az álnév feloldásához lásd: Gulyás Pál: Magyar írói álnévlexikon. Akadémiai, Bp., 1956. 361. old.

[9] Függetlenség, 1885. április 7.

[10] Budapesti Hírlap, 1885. április 4.

[11] Budapest, 1885. április 4.

[12] A magyar büntetőtörvény könyv a bűntettekről és vétségekről. (1878. évi V. t.-czikk). Franklin, Bp., 1888. 24. old.

[13] Pesti Napló, 1885. május 8., esti kiadás.

[14] A Pallas Nagy Lexikona szerint az elmebetegség tünetei a magatartásban, a beszédben és a cselekvésekben érhetők tetten. Az elmebetegekre jellemző a búskomorság. Az agy kóros elváltozását alkoholizmus is okozhatja. Lásd: A Pallas Nagy Lexikona VI. Pallas, Bp., 1894. 59-60. old.

[15] Ajtay Sándor (1845-1917) a kolozsvári egyetemen a kór- és gyógyszertan, 1874-től a törvényszéki orvostan tanára volt. 1882-ben a budapesti egyetemen kinevezték a törvényszéki orvostan professzorává. Szakterülete a büntetőjogi beszámíthatóság volt. Lásd: Orvosi lexikon I. (Szerk.: Ákos Károly - Révész György). Akadémiai, Bp., 1967. 90. old.

[16] Pesti Hírlap, 1885. május 9.

[17] Rydel sorsáról és arról, hogyan jutott koponyájának birtokába, maga Lenhossék számol be egy tudományos cikkben. Helytelenül, 1875 helyett 1877-re datálja az Erny-gyilkosságot, de ennek a kutatási eredmények szempontjából nincs jelentősége. Lásd: Lenhossék József: Progén koponyák. Értekezések a Természettudomány köréből. 1885.

[18] Lenhossék József: I. m.

[19] A körülbelül 38-40 évesen elhunyt szerzetes koponyáját Bugát Pál adományozta a gyűjteménynekbe. Elmondása szerint 1841-ben a budai hegységben lévő telkén találta.

[20] A boncolás eredményeit lásd: Budapesti Hírlap, 1885. július 4.; Pesti Hírlap, 1885. július 4.; Budapest, 1885. július 4.

[21] Gould, Stephen Jay: Az elméricskélt ember. TYPOTEX, Bp., 1999.

[22] A bűnözői hajlam biológiai interpretációjának története kedvelt területe a jelenkori társadalomtörténetírásnak. A szakirodalom igen bőséges, mind az európai, mind az észak-amerikai vonatkozásokat feltárták a kutatók. A született bűnöző tételének amerikai recepciójáról lásd például: Rafter, Nicole Hahn: Creating Born Criminals. University of Illinois Press, Urbana and Chicago, 1997, Fink, Arthur: Causes of Crime. Biological Theories in the United States 1800-1915. A. S. Barnes & Company, New York, 1938, 99-178.Emellett: Gould, Stephen Jay, i. m., Nye, Robert A.: Herdity or Milieu: The Foundations of Modern European Criminilogical Theory, ISIS, 1976 (67), 335-355. old., Horn, David: The Criminal Body. Lombroso and the Anatomy of Deviance. Routledge, New York, London, 2003.

[23] Lásd például: Gould, Stphen Jay: I. m., 137-141.Nye, Robert A.: I. m., 335-355.A női "bűnözők", azaz a prostituáltak sajtos stigmáira vonatkozóan lásd: Ferrero, Guglielmo - Lombroso, Cesare: Criminal Woman, the Prostitute, and the Normal Woman. Ford. Rafter, Nicole Hahn - Gibson, Mary. Duke University Press, Durham, London, 2004.

[24] A felméréshez kérdőívet dolgoztak ki, amelyet minden városnak elküldtek. Az eredmények szerint regionális különbség mutatkozott a "barbár dél" és a "civilizált észak" között. Horn, David G.: I. m., 33-34. old.

[25] Gibson, Mary: Born to Crime. Cesare Lombroso and the Origins of Biological Criminology. Praeger, Westport, Connectucut, London, 2002. 2-3. old.

[26] Beccaria, Cesare: Dei Delitti e Delle Pene. Livorno, 1764. Angolul: On Crimes and Punishments. Hackett, Indianalopis, 1986. Beccariáról lásd például: Beirne, Piers: Inventing Criminology. Essays on the Rise of 'Homo Criminalis'. State University of New York Press, New York, 1993. 11-64. old.

[27] Lásd például: Horn, David G.: I. m., Lindesmith, Alfred - Levin, Yale: The Lombrosian Myth in Criminology. The American Journal of Sociology, March 1937, n. 5. 654-659. old.

[28] Sokáig nem fordították le angolra. Angliában csak rövid figyelmet kapott a századfordulón. Az Egyesült Államokban jóval a megjelenése után ismerték meg a kriminológusok, s akkor már elsősorban történeti érdekességként kezelték. Lombroso hatásáról lásd: Lindesmith, Alfred - Levin, Yale: I. m., Nye, Robert: I. m., 1976. 1884-ben a harmadik kiadás megjelent franciául, de ezzel párhuzamosan megkezdődött a "francia iskola" szisztematikus offenzívája az olasz pozitivista kriminológusok ellen.

[29] Beirne, Piers: I. m., 152. old.

[30] Ez a hiátus szembe ötlő akkor is, ha csak a legfrissebb szakirodalmat vesszük figyelembe. Mary Gibson amerikai történész egyébként kiváló, Lombroso munkásságát áttekintő monográfiájában egyáltalán nem emlékezik meg Benediktről (Gibson, Mary: I. m. David G. Horn ugyan megemlíti Benedikt nevét, de nem részletezi "felfedezését" és figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Benediktet illeti az elsőség. Horn, David G.: I.103-104. old.

[31] Benedikt és Lombroso életrajzában több hasonlóság is felfedezhető amellett, hogy mindketten orvosok voltak. 1835-ben születtek, zsidó származásúak, s ugyan ellentétes oldalon, de 1859-ben a szárd-francia-osztrák háborúban önkéntes orvosként teljesítettek szolgálatot.

[32] Benedikt az 1870-es években Grazban és Breslauban tartott előadásain ismertette tételét a bűnözők anatómiailag megalapozott erkölcsi érzékének hiányáról. Osztrák szakmai körökben élesen támadták az elméletet, s magát Benediktet is. Annak ellenére, hogy a bécsi poliklinika neurológiai osztályának vezetője volt, egyetemi pozíciót töltött be és virágzó magánpraxist folytatott, kollégái meglehetősen negatív véleménnyel voltak róla. Tapasztalatlannak, inkonzisztensnek, inkompetensnek tartották, rossz tudósnak, aki reputációra vágyik, de képtelen önkritikát gyakorolni és túlságosan konfrontatív. A bűnöző agyra vonatkozó felfedezését elsősorban azért vetették el, mert mindössze három boncolás alapján vonta le következtetéseit (ezt később további 16 követte).

[33] Moritz Benedikt életére vonatkozóan lásd Jan Verplaetse kitűnő és alapos tanulmányát: Verplaetse, Jan: Moritz Benediktí's (1835-1920) localization of morality in the occipital lobes: origin and background of a controversial hypothesis. History of Psychiatry, 15 (3). 2004. 305-328. old. Emellett rövid életrajzi ismertetők olvashatóak magyarul: Emed, Alexander: Benedikt Móritz (1835-1920). Orvosi Hetilap, 141 (42), Ákos Károly - Révész György (szerk.): Orvosi Lexikon. I. Akadémiai, Bp., 1967. 390-391. old., Újvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Magyar Zsidó Lexikon kiadása, Bp., 1929. 106. old.

[34] Lenhossék József: Tizenhat súlyos bűntettes koponyái. Az Orvosi Hetilap Közegészségügy és törvényszéki orvostan 3. sz. melléklete. 1878. 33-46. old.

[35] Apja pozsonyi asztalosmester volt, aki fiát a helybeli jezsuita rendházba küldte szolgálatra. A páterek hamar felismerték Lenhossék természettudományok iránti tehetségét, és anyagilag támogatták tanulmányait. Életrajzi adatait lásd: Kerekes István: A három Lenhossék. Élővilág 1963. 4. szám, 35-39. old.

[36] Lenhossék kapcsolatban állt a reformkor jelentős figuráival. Egyebek mellett Széchenyi István háziorvosa és barátja volt.

[37] Fontosabb munkái: A közép idegrendszer szürke állományának és az ideggyökök eredeteinek tájviszonyai. Pest, 1867, Az emberi gerinczagy, nyultagy és szervezetének górcsői tájviszonyai. Eggenberger, Pest, 1869, Az emberi vese visszeres torlata. Eggenberger, Pest, 1870, Az emberi vese Malpighi-féle lobrai. Athenaeum, Bp., 1877.

[38] Lenhossék József életére vonatkozóan lásd: Mihálkovics Géza: Emlékbeszéd Dr. Lenhossék József felett. MTA, Bp., 1893., Dr. Lenhossék József. Vasárnapi Ujság, 1878. 681-682. old., Kerekes István: I. m.

[39] Mihálkovics Géza: I.

[40] Lásd: Lenhossék Mihály Ignác: Physiologia medicinalis 1-5. Trattner, Buda, 1816-1818.

[41] Lenhossék József: Az emberi koponyaisme. MTA, Bp., 1875.

[42] Uo., 15. old.

[43] Ennek a többször hangoztatott programnak a megvalósítását Lenhossék szerint az is indokolja, hogy a magyarokról készített külföldi felmérések torzítanak. Az anatómus felhívja a figyelmet August Weisbach osztrák kutató eredményeire, aki 29 magyar katona koponyáját vizsgálta. Közülük az egyiket, egy nyomott, alacsony homlokú fiatalember "neandervölgyire emlékeztető" fejét nevezte a magyar faj tipikus képviselőjének. Lenhossék József: Az anthropológiáról, mint a jelenkori műveltség nélkülözhetetlen kellékéről. Orvosi Hetilap, 22, 23, 25, 29. sz., 489-492, 511-513, 561-563, 627-630, 651-653. old.

[44] 91 MTA-tag adatait rögzítették Lenhossékék. Feljegyezték egyebek mellett a születési helyet, az életkort, a test és a fej hosszúságát, a koponya kerületét és szélességét, a homlok szélességét és a halánték szélességét. Lenhossék József: I. m., 1875. 144-151. old. A boncnok Deák fejét is megmérte. Azt tapasztalta, hogy a haza bölcse nagy kerületű koponyája a makrokefálok csoportjába tartozik, ami egyébként, mint állítja, ritka a magyarok között. Egyéb tekintetben Deák a tőzsgyökeres magyar faj illusztris képviselője. Lenhossék József: Deák Ferencz koponyáján tett mérések és ezekből vett következtetések. MTA, Bp., 1876.

[45] Hasonló felmérést végzett egy másik orvos, Lanfenauer Károly, aki vitatja osztrák kraniológusoknak a magyar népességre vonatkozó, meglehetősen kedvezőtlen eredményeit. Bebizonyítja, hogy a magyar nemzet közép agysúlya a szláv népekéhez képest jóval magasabb. Mérési adatait - ironikus módon - az Országos Tébolyda 1868-79 közötti boncolási jegyzőkönyveiből gyűjtötte. Lásd: Lanfenauer Károly: Az agy össz-súlya, tekintettel a magyar népre, a nemre, életkorra és elmekór-formákra. Orvosi Hetilap, 1880. 29. szám, 673-682. old.

[46] Badik János: Észleletek a bűnözők koponyáin. Az Orvosi Hetilap Közegészségügy és törvényszéki orvostan c. melléklete, 1878. 2. szám, 17-26. old.

[47] Uo., 17. old. Badik - mérőeszközök hiányában - csak a szemmel látható "abnormitásokkal" foglalkozott.

[48] Uo., 25. old.

[49] Badik tanulmánya 1878-ban látott napvilágot, de a "kutatás" 1877-ben lezárult (a dolgozat végén 1877 novembere szerepel). A Bűnöző ember első olasz kiadása egy évvel korábban, 1876-ban jelent meg. Kérdés, hogy Lombroso eszméi ihlették az illavai főorvost, vagy saját kútfőjére támaszkodott. A megfigyelések feltűnő hasonlósága miatt az előbbi tűnik valószínűnek.

[50] Az ismert jogász, Tóth Lőrinc, mint a Legfelsőbb Bíróság Büntető Tanácsának elnöke, fegyház- látogatási körútja során Illavára is eljutott. Tapasztalatai éles ellentétben állnak Lenhossék József magyarázatával. 1885-ben Fegyházi tanulmányok címmel közzétett dolgozata szerint a fegyencek mozgása az intézet udvarán, a friss, Vág felől érkező levegőben folyamatosan biztosított. Az élelmezés kifejezetten jó. A magánelzárás ritka, általában 5-8, de néha harmincnál is több fegyenc tartózkodik egy szobában. Akik magánzárkába kerülnek, azokat az orvos köteles megfigyelés alatt tartani, nehogy depresszióba essenek. Az elítéltek közül sokan tanulnak és dolgoznak. Tóth szerint a fegyencek magaviselete általában jó, biztatóan javulnak, és többségüknek reménye van a társadalomba való visszailleszkedésre. Lásd: Tóth Lőrinc: Fegyházi tanulmányok. Athenaeum, Bp., 1885.

[51] Gall esetében konkrétan megnevezi a bírálót, s apja, Lenhossék Mihály Ignác Physiologia medicalis című művére hivatkozik. Lenhossék Mihály Ignác: I. m.

[52] A szerző ebben a tanulmányban sem képvisel teljesen konzisztens álláspontot. Engedményt tesz az olasz iskolának, amikor megjegyzi, hogy az egyik koponyában az őrlőfog nem fejlődött ki, s ez a rendellenesség csak bizonyos, "alantasabban fejlett" állatoknál fordul elő.

[53] Hozzá kell tennünk, hogy Lenhossék egész életpályájára jellemző ellentmondásosság jelen tanulmányban is tetten érhető. Egyrészt határozottan tagadja, hogy a bűnözőkben atavisztikus jellegzetességek fedezhetők fel, ugyanakkor felhívja a figyelmet a gyűjteményében található egyik koponyára, melynek állkapcsában nem fejlődött ki az őrlőfog: ez a fogyatékosság a szerző szerint csak a fejlődési hierarchián alacsony poszton álló állatokra jellemző.

[54] Scheiber Sámuel Henrik: Észrevételek Lenhossék tanár úr "A koponyaisme" czímű könyvére. Orvosi Hetilap, 1876. 26-27. szám. Scheiber Sámuel Henrik tudományos tevékenysége kevéssé ismert a magyarországi orvostörténészek körében. 1834-ben született Dunapentelén. 1859-ben szerzett orvosi-kórbonctani képesítést Bécsben, s még ugyanebben az évben másodorvosi állást kapott a romániai Iasiban. Később Bukarestbe került, ahol kórházi működése mellett aktívan részt vett a román egészségügy szervezésében. Kórbonctani megfigyeléseit román, magyar, osztrák és német szaklapokban közölte. Életrajzáról lásd: Izsák Sámuel: Dr. Scheiber S. H. magyar kórboncnok tevékenysége Romániában. Communicationes Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica 1963. I. 55-60. old.

[55] A szerző megragadja az alkalmat arra, hogy ismertesse saját kutatási eredményeit. Bukaresti tartózkodása idején román és cigány koponyákat vizsgált, sőt létrehozott egy 150 darabból álló gyűjteményt is.

[56] 1885-ben, a Végh-gyilkosság idején Lenhossék már tüdőbetegségben szenvedett, de még aktívan dolgozott. Ennek ellenére a korabeli sajtó nem említi a nevét azok között az orvosok között, akik a gyilkos, Balentics Imre boncolásában és agyának vizsgálatában részt vettek.

[57] Török Aurél: A Lombroso-féle bűnügyi embertan alapeszméjéről. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Bp., 1906. Az előadás szövege A bűnügyi embertanról címmel Szladits Károly szerkesztésében megjelent a Magyar Jogászegyleti értekezésekben (Franklin, Bp., 1906). A két szövegváltozat kevéssé különbözik egymástól.

[58] Életrajzáról lásd: Bartucz Lajos: Török Aurél és a magyar antropológia. Természettudományi Közlöny, 1932. 19-20. szám, 457-461. old. Uő: A "kraniológia pesti reformátora". Török Aurél születésének 100 éves évfordulójára. Természettudományi Közlöny, 1942. február, 33-40.Uő: Török Aurél és a magyar fajkutatás. Délvidéki Szemle, 1942. 1-2. szám, 1-6. old.

[59] A program nem valósult meg.

[60] Török Aurél: I. m., 322. old.

[61] A szövegben mindössze három mérési eredményre hivatkozik, ami azért különös, mert óriási, körülbelül 10 000 koponyából álló gyűjteménnyel rendelkezett. Ráadásul Török behatóan foglalkozott a kraniometria módszertani megújításával. Egyetlen, gróf Széchenyi Béla kelet-ázsiai utazása során szerzett ajnó koponyáról 700 oldalas értekezést írt - 12 éven át. Lásd: Török Aurél: Egy Jázó szigetbeli Ájnó koponyájáról. Bp., 1892.

[62] Moravcsik Ernő Emil: A fogságban fejlődő elmebetegségről. Lloyd, Bp., 1901.

[63] Több oldalon ismerteti a koponya, az arc, a homlok rendellenességeit (hegyes fül, hiányos bajusz és szakáll), és az egyéb, bűnözőkre jellemző tulajdonságokat (obszcén tetoválás, színvakság, korai nemi ösztön, ferde gerinc, ferde penis, balkezűség, stb.). Lásd Moravcsik Ernő: I. m., 4-6.

[64] Büben László: Méregkeverőnők Magyarországon az utolsó 40 év alatt. In Kriminál-anthropológiai szemelvények. Stephaneum, Bp., 1912.

[65] Lanfenauer Károly: A gonosztevők agyfelületének alkatáról. Orvosi Hetilap, Közegészségügy és Törvényszéki Orvostan (melléklet). 1881, 1. sz., 1-5. old. Lanfenauer emellett - megvalósítva Török "nemzeti programját" - a magyar nemzet középagysúlyának megállapításával kísérletezett. Azt találta, hogy azok a külföldi kollégái, akik hasonló feladatra vállalkoztak, túlságosan kevés adatot gyűjtöttek össze, és emiatt helytelen következtetésekre jutottak. J. B. Davis angol antropológus pedig cigányokkal vegyesen mérte meg a magyar agyakat, ezért szerepeltek nála a magyarok a Monarchia népei között a dicstelen utolsó helyen. Az orvost emellett élénken foglalkoztatta a mikrokefália jelensége. Egy 11 éves mikrokefál kislányban atavisztikus jellegzetességeket azonosított: "Egészében véve koponyája hasonlít egy anthropoid majoméhoz, s fülei kissé hegyesek, mely jelre mint állatias typusra Darwin igen nagy súlyt fektet." Lanfenauer Károly: A microcephallusokról. Orvosi Hetilap, 1881. 2. sz. 33-37. old.

[66] Uo., 3. old.

[67] Irk Albert: Kriminológia I. Kriminálaetológia. A bűntett fizikai, embertani és társadalmi tényezői. Politzer Zsigmond és fia, Bp., 1912.

[68] Balogh Jenő: Lombroso és a bűnügyi embertan jelen állása. Budapesti Szemle, 1906, CCCLVII. szám, 321-332. old.

[69] Uo., 332. old. Másutt azt javasolja Balogh, hogy a kóbor cigányok embertani vizsgálatát ki kell terjeszteni a gyerekekre és a fiatalkorúakra. Balogh Jenő: Fiatalkorúak és büntetőjog. Athenaeum. Bp., 1909. 76. old.

[70] Hajós Lajos jogász ugyan elvetette a született bűnöző tant, de Lombrosóban mint abban a tudósban, aki a tettes tanulmányozását állította a bűnözés okait kutató tudományos vizsgálódások középpontjába, a modern kriminológia megteremtőjét látta. Hajós Lajos: Lombroso. Jogállam, 1909. 706-709. old. Hasonló álláspontra helyezkedett Vámbéry Rusztem, és ugyanezt a véleményt hangoztatta a politikus-szociológus Rónai Zoltán is. Rónai Zoltán: Cesare Lombroso anthroposzociológiája. Huszadik Század, 1909. II. 453-463. old. Uő: Lombroso és a kriminológia. Jogtudományi Közlöny, 1909. 378-380. old.

[71] Somló Bódog: Jogbölcseleti előadásai II. A büntetőjog bölcselete. Sonnenfeld Adolf, Kolozsvár, 1906.

[72] Vámbéry Rusztem: Lombroso. Jogtudományi Közlöny, 1906. 144-145. old. Ugyanakkor Vámbéry hangsúlyozza, hogy a degenerációs jelek csak a bűnözők egy kis csoportjánál mutathatók ki, és Lombroso tévedett, amikor atavisztikus jellemzők alapján határozta meg a született bűnözőt. Vámbéry Rusztem: Büntetőjog. Grill Károly, Bp., 1913.

[73] Csizmadia Alajos: A bűnözés világa. Tanulmányok a bűnről, a bűnözésről és a kriminalitás terén kifejtendő állami és társadalmi reakcióról. Taizs József, Pécs, 1904.

[74] Bárány Gerő: Bűn és bünhődés. Wodianer és fia, Bp., 1906.

[75] Kováts László: A szabadakarat a büntetőjogban. Sziládi László, Kecskemét, 1887.

[76] Móra Mihály nevezi így Fayert. Móra Mihály: A büntető eljárásjog magyar humanistája a századfordulón. (Fayer László halálának ötvenedeik évfordulójára). Magyar Tudomány, 1957, 1-4. sz. 59-69. old. Lásd továbbá: Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve I-II. Franklin, Budapest, 1905. Hasonlóan érvel Bárány Gerő azt állítva, hogy lehet valaki atavisztikus, született gonosztevő anélkül, hogy akár csak egyszer is megsértené a büntető törvénykönyvet. Lásd: Bárány Gerő, I. m.

[77] Fayer László: I. m., I. 15. old.

[78] Pikler Gyula: A büntetőjog bölcselete. Grill Károly, Bp., 1910.

[79] A folyóiratról szóló tanulmányt és az abban megjelent tanulmányok válogatását lásd: Litván György - Szűcs László (szerk.): A szociológia első magyar műhelye. A Huszadik Század köre. I-II. Gondolat, Bp., 1973.

[80] Uo., 29-30. old. Lásd továbbá: Méray-Horváth Károly: Társadalomtudomány mint természettudomány. Athenaeum, Bp., 1912.

[81] Somló Bódog: I. m., 1906. 64, 69. old.

[82] Uo., 99. old.

[83] Madzsar József: Fajromlás és fajnemesítés. Huszadik Század, 1911. I. 145-160. old.

[84] Fülöp Zsigmond: Az eugenetika követelései és korunk társadalmi viszonyai. Huszadik Század, 1911. I. 309. old.

[85] Endrődy Géza: A bűnügyi nyomozás kézikönyve. Kálmán-féle könyvnyomda, Losonc, 1897.

[86] Uo., 156. old.

[87] Lásd például: Irk Albert: I. m., 101-102. old.

[88] A sajtó mellett árulkodó például Herman Ottó észrevétele, aki tiltakozik, hogy az 1900-ban rendezett XII. párizsi nemzetközi antropológiai és régészeti világkongresszusra elkészített album, amely a "magyar típust" volt hivatott bemutatni, a rossz minőségi felvételek torzítása miatt félrevezető. Tisztességes magyar arcok helyett csupa lombrosói született gonosztevőt láthatunk. Herman Ottó: A magyar nép arcza és jelleme. Természettudományi Társulat, Bp., 1902.

[89] Lásd például Robert Nye művét. Nye szerint a 19. században a francia orvosok a társadalmilag patologikus, tehát deviáns viselkedésformák között (tolvajlás, gyilkosság, alkoholizmus, prostitúció) biológiai kapcsolatot feltételeztek. Az orvostudomány, a fenti állítás alátámasztására szolgáló kutatások ugyanakkor széles társadalmi támogatást élveztek, aminek a szerző szerint elsősorban politikai okai voltak. A poroszok elleni vesztes háború után a francia közvélemény komolyan aggódott az ország geopolitikai helyzetének megőrzéséért. A hatalmi helyzet fenntartásának kulcsát az egészséges, a deviáns egyedektől megtisztított nemzetben látták. Nye, Robert: Crime, Madness, and Politics in Modern France: The Medical Concept of National Decline. Princeton University Press, Princeton, 1984.

[90] Lásd például Csizmadia Alajos: I. m., 540. old.; Moravcsik Ernő Emil: A századvégi degenerátióról. Huszadik Század, 1900. I. 13-31. old.

EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Vargha: A bűn medikalizálása < > Tábori-Székely: Bűnös szerelem