EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Túl a palotákon < > Szerzőinkről
Pusztuló nemzedék
________________
GYŐRI IMRE

 

"A külvárosi nyomortanyákon halott a morál"

Egy bizalmas, kizárólag a magyar gyermekvédelem illetékes tényezőiből álló, kis zártkörü társaság előtt még megdöbbentőbb képet festett a főkapitányhelyettes a budapesti gyermekkriminálitásról tartott előadásában a prostitucióról. Ebben az előadásban is hangsulyozta, hogy az utca prostituáltjainak tulnyomó része a nyomortanyák szegényleányaiból áll. Ezek közül is a legtöbb árva és törvénytelen gyermek.

- Irtózatos az a rombolás, - mutatott rá tapasztalatainak ismertetése során a rendőrfőtanácsos, - amelyet a gyereknyomor a magyar jövendőn, a gyermeken végzett. Sötét szinekbe kell mártanom ecsetemet, mert sötét és szomoru lesz az a kép, amelyet festeni akarok. A háboruk és a forradalmak, amelyek bilincseiből, ugy látszik, nem tudunk szabadulni, elvégezték romboló munkájukat, amely a legnagyobb kárt, egy veszendő nemzedék elpusztitásával okozta. A külvárosok nyomortanyáin üvölt a szegénység, haldoklik a morál. Nem jól mondottam: halott a morál. Egymás hegyén-hátán hever itt ember, asszony, gyerek, házaspár, együttélő, lány és fiugyerek és ott, ezekben a szük tömeglakásokban folyik le az ember állati élete, szeretkezése, büne, minden erkölcstelensége. Az élesszemü, hajlékony, viaszlelkü gyerek mindezt közelről látja és szivja magába mohó étvággyal. S a tömeglakások sötét éjjelein megfigyeli a mellette lejátszódó szerelmeket. Alig mulik el huszonnégy óra, hogy olyan fiatal gyermekleányokat ne szedjünk össze éjjeli razziákon a zugszállodákban, akik foglalkozás nélkül élnek és megélhetésük egyetlen alapja a prostitució. Csaknem kivétel nélkül luetikusak, vagy gonorreásak. Hasztalan büntetjük őket, nincs más kereseti forrásuk, folytatják mesterségüket. Igy fertőzi a nyomor az egészséges társadalmat. Ez is nemzeti veszedelem tehát. Ki tudja, nem nagyobb-e, mint a tuberkulózis? És én mégis tépelődöm, nem tudom: a prostituciót, társadalmunk egyik legsulyosabb rákfenéjét bünnek stigmatizáljam-e? Hiszen ősidők maradványa, amely mindig megvolt. Kiirthatatlan és megoldhatatlan. Már a láva által elöntött Herkulánum és Pompei romházai között is ott találták a lupanárokat, falaikon festett szobrokkal és ábrázolatokkal. A lupanárok azóta is megvannak és mindig gondot okoztak az emberiségnek. A kérdés csak az, hogyan kellene ezt az óriási problémát, amelyet nálunk a nyomor annyira tetőzött, megoldani. Vonja-e a hatóság ellenőrzése és engedélye alá a prostituciót, vagy adjon tág teret annak. Vannak államok, ahol az abolució, és vannak, ahol a reglementáció elvei szerint van rendezve a prostitució. A fertőzés mind a két rendszernél csaknem egyforma. Az aboluciónál a hatóság nem vizsgálja a prostituáltat, a reglementációnál ellenőrzi az egészségét. Amott a tulszabadosság jár veszéllyel, itt a prostituált "biztonságérzete". Bizonyos azonban, hogy a reglementált prostituciónál is a nemi betegségeket legalább kilencven százalékban a prostituáltak terjesztik.

 

Sehol a világon! ...

Budafok, 1920-as évek, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
- Gyermekbiróságom előtt,-- hangzik tovább a rendőrfőtanácsos nyilatkozata - évente hat-nyolcezer elhagyott, züllésnek induló, a züllés veszélyének kitett fiatalkoru vonult fel. Körülbelül ugyanekkora a száma azoknak a fiatalkoruaknak is, akik már bünbe estek. A gárda tehát 15-16 ezer főből áll. Ezt a számot inkább kisebbitettem, mert voltaképpen feltétlenül nagyobb az. Ez a szám pedig megüti annak a hadseregnek a számát, amelyet a keserű trianoni béke a szomoru magyar hadsereg létszámának engedélyezett. Sehol a világon, egyetlen nagyvárosban sem közeliti meg a veszendő fiatalkoruak száma ezt az óriási számot. Hol marad emögött a nyolcmillió lakosu London?

Valósággal keserü panaszként szakadt fel a főkapitányhelyettes lelkéből a memento, amikor egyik jelentésében a következőket állapitja meg:

- Nagyobb gondot kell szentelnünk a gyermekmentésnek, a gyermekvédelemnek, mert amit az élet forgó kaleidoszkópja, amely percenkint uj és uj képeket mutat a gyermekrendőrnek, az objektiv néző elé tár, halálosan komoly dolog, ránk, szegény csonkamagyarokra pedig egyenesen katasztrófális. Hol látjuk ennek az országnak a jövendőjét, ha a jelene ilyen sivár? Hol az a generáció, amelyre az uj Magyarország megalkotása vár, ha egyik legértékesebb rétegét igy kikezdte a romlás, a pusztulás? Olyan kérdések ezek, amelyekre feleletet kell kapnunk. Meg kel védenünk a mai nemzedéknek ezt a veszendő részét, a bün, a sötétség, a lejtőre jutás elől.

Ezután a nyilatkozat után is önkéntelenül felvetődik az objektiv ember lelkében a kérdés, honnan bizonyos köröknek az az optimizmusa, hogy a nyomorgó és bünöző gyermekek száma évről-évre csökken?

 

Amig egy gyermek eljut odáig...

A hajléktalan budapesti gyermek ma játékszere a véletlennek. Az utcán beleütközik a rendőrbe, aki bekiséri a legközelebbi őrszobába, ahol órákat, esetleg éjszakákat is el kell töltenie, míg a gyermekrendőrségre szállítják. Közben természetesen szemtanuja mindazoknak az eseményeknek, amelyek a rendőrszobában lejátszódnak. Felnőtt tolvajok, részegek, perditák társaságába kerül, ami néhány óra alatt is mélységes rombolást vihet véghez már a bün első lépcsőjén álló, de talán még teljesen romlatlan, mindenesetre azonban fogékony gyermeklélekben.

De az még a jobbik eset, ha az elhagyott gyermeket a sorsa a rendőr karjai közé vezeti. A gyermek ugyanis ösztönszerüleg fél a rendőrtől, akit, ha csak teheti, messze elkerül. Csak akkor adja magát rendőrkézre, ha lelkileg, fizikailag annyira összeroppant már, hogy nem birja tovább a nélkülözést.

Ezt a meginditó esetet is Morvay László plébános beszélte el nekünk.

- A gyermeknek az apja, akiről szó van - mondotta Morvay, brutális, részeges ember. A tizenhároméves kisfiut nem türi otthon. Éjszakánkint is kereset után hajszolja. A fiu rójja a várost, de sehol sem kap munkát. Hazamenni nem mer, bár napok óta nincs kenyere, nincs fekvőhelye. Végre éjféltájban elfáradtan, kiéhezetten, megszólít egy rendőrt. Rimánkodva arra kéri, kisérje be az őrszobára, mert fázik és éhezik. Nem birja tovább. A rendőr elutasitja. Szóba se áll vele. A fiu csüggedten ballag tovább. Egy másik rendőrt keres. Ezt is megkéri, könyörüljön rajta. Ez a rendőr jószivvel meghallgatja, és kioktatja, hogy nem kisérheti be, mert semmit se követett el. De ad neki egy jó tanácsot: feküdjék egy közeli kapu alá. Most lesz az őrszemváltás, nemsokára jön egy másik rendőr, aki majd felváltja őt. Ez a rendőr majd azt hiszi, hogy a kapu alatt heverő gyermek részeg, vagy csavargó és bekiséri. Igy is történt. A romlatlan lelkü kisfiu bekerült az őrszobába, innen a kapitányságra, onnan a biróságra és onnan "közveszélyes munkakerülés vétsége miatt" ide hozzám, az otthonba.

- Micsoda iróniája ez a magyar gyermekvédelemnek! - fakadt ki a panasz a plébános ajkán.

És hány ilyen gyermekkel van dolga nap-nap után a gyermekrendőrségnek és milyen lehetetlen problémákat kell a gyermekrendőrségnek nap- nap után megoldania, hogy a bürokratikus eljáráson tul is teljesithesse kötelességét. Igaz - és ez megint tipikus magyar specialitás - gyermekmentő munkájához már kénytelen a társadalom segitségét igénybe venni. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy az államhatalom ezt nem veszi jónéven tőle és unosuntalan figyelmezteti arra, hogy nem barátja az ilyenfajta kooperációnak. A belügyi kormánynak ez az álláspontja valóban indokolt is, amig csak elvről van szó. Ennek az álláspontnak a gyakorlatban való érvényesitése azonban csak akkor volna jogosult, ha a kormány lehetővé tenné, hogy a gyermekrendőrség a pillanatnyi szükségsegélyezéseket a társadalom igénybevétele nélkül elláthassa. Mert vannak esetek, amikor haladéktalanul segiteni kell. Vannak esetek, amikor aktaszerü eljárás nélkül gyorsan enni adni az éhező gyermeknek.

Sajnos, az ökonómia nélkül igazdálkodás miatt nálunk sok mindenre nem jut, amire jutni kellene.

Ennek a bebizonyitására csak az 1927/28-iki költségvetés néhány adatára kivánunk utalni.

A fiatalkoruak bünözése elleni védekezés személyi járandóságaira 648.674 pengőt, dologi kiadásaira pedig 693.603 pengőt irányoz elő a kormány. Ime, klasszikus példája a bürokrácia tultengésének. Az ügyre magára, csak annyi jut, amennyi az adminisztrációra.

 

"Tüntető" razziák és téli éjjeli szállás a szemetesládában.

Amig Hollandia, Belgium és Svájc elháritotta rólunk a gyermeküdültetés gondját, a hivatalos gyermekvédelem, nagyon helyesen, nem zárkózott el az elől, hogy a budapesti gyermeknyomor interieurjét állandóan megvilágitva tartsa. Nem kellett tuloznia, uj nyelvre sem volt szüksége a pesti inferno drámai mélységeinek tomácsolásához, mint Dantenak az ő képzeletbeli poklához. Csak őszintének kellett lennie, csak meg kellett alkudnia azzal a gondolattal, hogy álszeméremből nem szabad rongyainkat és sebeinket takargatni.

Hadd lássa a világ, - ez volt az illetékes tényezők helyes álláspontja - hogy a háboruban szenvedett óriási vérveszteségünk miatt, amely a családfentartók százezreit követelte áldozatul, minden egyéb bajunk és gondunk mellett lidércként nehezedik a magyar életre az elhagyott gyermekek társadalmának végzetes sorsa is. Mihelyt azonban a külföld arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ő missziója betelt, nem gondoskodhatik tovább a nyomorgó magyar gyermekekről, mert Magyarország nemcsak saját kormányának kijelentése, de a Népszövetség megitélése szerint is gazdaságilag szanált ország, gyermekvédelmünknek nem egy irányitó faktora, aki eddig meggyőző szavu tolmácsa volt az elhagyott budapesti gyermekek drámai sorsának, egyszerre rózsás szemüveget tett a szemére és megkezdte a papirosharcot annak a bebizonyitása céljából, hogy mennyire enyhült a gyermeknyomor, mennyire csökkent a tuberkulotikus és a bünöző gyermekek száma, általában hogy mennyire javult a helyzet gyermekvédelmi szempontból. Ekkor született meg a gyermekvédelem dzsungeljében az a furcsa budapesti specialitás, aminek a legjellemzőbben talán ezt a nevet adhatnánk: "Tüntető razzia".

Hadd mondjuk el, miféle csodabogár is ez tulajdonképpen?

A tüntető razzia, amelynek rendezőit kétségtelenül a legnemesebb emberi érzések fütötték, a gyermekvédelemmel foglalkozó különböző tényezők demonstrációja volt az optimista gyermekvédelem ellen. Egy-egy ilyen razzia célja, minden alkalommal annak a bebizonyitása volt, hogy a perifériákon nem csökkent a tüdővész, változatlanul katasztrófális a nyomor és hogy a bünözési statisztika enyhébb megitélésére sincsen semmi különösebb ok.

Annál nagyobb szükség volt ezekre a razziákra, mert a gyermekrendőrség, amely a maga hatáskörében hivatalos működése mellett mindig elismerésreméltó emberbaráti tevékenységet is fejtett ki, a városvégi nyomortanyákról kiszivárgó kolduló és tolvaj gyermekeket, akik a belső városrészek utcáit ellepték és tolakodó viselkedésükkel sokat kellemetlenkedtek a járókelő közönségnek, ekkor már visszaszoritotta oduikba és ezáltal a főváros belső területeit megtisztitotta a gyermeknyomor szemmellátható bizonyitékaitól. De mihelyt ez a jólismert gyermektipus eltünt a körutakról, ennek a negativ bizonyitéknak a nyomán fokozott mértékben jelentkezett bizonyos körökben az az indokolatlan megállapitás, amely kimérának minősitette azokat az ijesztő tartalmu memorandumokat és jelentéseket, amelyeket a gyermekrendőrség, a fiatalkoruak birósága és a különböző gyermekvédelmi egyesületek idönkint a budapesti gyermeknyomorról készitettek.

A gyermekvédelemnek egyik magasállásu faktora például egyszer jelentést kapott arról, hogy egy hideg decemberi éjszakán a razziázó gyermekrendőrség félig megfagyott gyermekeket szedett ki az utcai szemetesládákból, amelyekben ezek a hajléktalan kis emberpalánták a téli fagy elől menedéket kerestek. Ezt a megdöbbentő tényt akkor szóvátettük a nyilvánosság előtt, majd személyes tapasztalatainkra utalással illetékes helyen szóval is megerősitettük. Egyidejüleg, hivatkozással a rendkivül hidegekre, egy-két külvárosi iskola tornatermének a nyitvahagyását értük az éjszakánkint az utcákon csatangoló hajléktalan gyermekek számára. Bármilyen primitivnek, sőt gyakorlati szempontokból talán naivnak is látszott ez a terv, bizonyos, ha végrehajtják, néhány nap mulva minden hajléktalan gyermek tudta volna Budapesten, hová meneküljön a téli éjszakák hidege elöl! Akkoriban pedig, amikor ez a terv felvetődött, a gyermekrendőrség megitélése szerint több száz olyan gyermek csatangolt Budapesten, aki nem tudta, hol hajtsa le éjszakénkint pihenőre a fejét.

Előadásunkat sok megértéssel fogadták, végeredményben azonban a hitetlenség fejcsóválása volt rá a válasz.

Egyébként tiszteletreméltó faktorunk felcsatolta aranykeretes szemüvegét és jóságos, meleg szivvel és sok megértéssel beszélgetett velünk. Gyermekkori emlékeinek legszebb rózsaszirmait hintette elénk, miközben megelégedetten kalandozott el tekintetével hivatali dolgozószobájának hatalmas iróasztalán, amelyen tiszteletet parancsoló aktacsomók, elaborátumok és kötetekre menő pedagógiai irattervek tanuskodtak a gyermekvédelem kérdésének tanulmányozásával eltöltött évtizedes munkájáról. Őszinte elérzékenyüléssel szólott a zsenge gyermeklélekről, az álmodó rétekről, amelyeknek illatát még ma, félszázad multán is érzi, a cserjékben ugrándozó csipkemadárról, tündérerdőkről és aranyfürtös virágokról, bohó ezüstszárnyu pillékről és szivárványos meseálmokról, amelyektől - mondotta megilletődötten, amikor a téli fagy elől a szemetes ládákba menekült gyermekek sorsára hivtuk fel a figyelmét - nem szabad megfosztani a gyermek képzeletvilágát, akármilyen szegény, elhagyott kis külvárosi fickóról legyen is szó.

- Mindaz azonban - állapitotta meg szó szerint - amit a gyermeknyomorról, különösen a nyomornak ilyen elképzelhetetlen mélységeiről, amilyen ez a szemetesláda eset is, nap-napi után a nyilvánosság elé tárnak, jórészben mégis csak kiméra.

Ezt a szót használta: kiméra! Agyrém!

Ez az úr agyrémnek minősitette a statisztika minden irtózatos adatát, a gyermekrendőrségnek azt a hivatalos megállapitását, hogy százával csatangolnak Budapesten a teljesen elhagyott gyermekek, akik hideg téli éjszakákon szemetesládákban keresnek menedéket, agyrémnek minősitette Ranschburg Pálnak és a magyar orvostudomány több más európai hirü reprezentánsának egy pusztuló nemzedék drámai sorsáról elhangzott nyilatkozatait, a budapesti gyermekrendőrség nemrég nyugdijazott vezetőjének szakadatlan riadóját, mindent: tényt és valóságot, bünt és nyomort, az erkölcsi fertőt és a prostituciót, amiről a gyermekrendőrség évi jelentései megrázó képeket festettek és agyrémnek minősitette a tüdővész irtózatos pusztitását.

Annak a néhány lelkes emberbarátnak tehát, aki közvetlen összeköttetésben állott a nyomortanyákkal, meg kellett győznie az egyébként talán jóhiszemü, de annál sürübben jelentkező hitetlenséget arról, hogy a helyzet igenis változatlanul katasztrófális, a nagy dráma ijesztő gyorsasággal pereg tovább, a danse macabre menthetetlenül sodorja magával szereplőit és hogy nincs már meszsze az idő, amikor annak a pusztuló nemzedéknek, amelyet ma még meg lehetne menteni, a fejebubja se látszik ki többé abból a testi, szellemi és erkölcsi fertőből, amelybe magárahagyatottságában végzetszerüen belemerült.

Időközönkint elindult tehát a gyermekrendőrség, hogy nyomortanyáról nyomortanyára haladva, tüntető diagnózist adjon a budapesti gyermeknyomorról. A razziát, amelyet minden alkalommal Geguss Dániel vezetett, hivatalosan érdektelenül bár, de gyakran elkisérték utján a hivatalos gyermekvédelem tényezői is. Nem egyszer ott láttuk például ezeken a razziákon a katholikus patronázs igazgatóját és a fiatalkoruak biróságának egyik kitünő biráját is, akik hivatalos hatáskörük mellett hosszu éveken keresztül önfeláldozóan vállalták azt a fájdalmas és hálátlan kötelességet, hogy szakadatlanul érintkezésben álljanak a nyomortanyákkal. Sajnos, nekik sem sikerült megértetniök, hogy magárahagyottságában egy nemzedék pusztul el a városvégeken, nem sikerült megértetniök, hogy elavult gyermekvédelmi törvényünk kiegészitéséül néhány olyan intézkedésre volna haladéktalanul szükség, amelynek hiánya végzetszerüen nehezedik gyermekvédelmi berendezkedésünk működésére.

Légrády, Bp., 1927. 56-59.; 76-79. old.

EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Túl a palotákon < > Szerzőinkről