EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) > Buzinkay: A bűnügyi hír...
Bevezető
________________

 

A legutóbbi évtizedekig a bűnözésnek nem volt története abban az értelemben, hogy a történeti kutatás kevés figyelmet szentelt a kriminalitásnak. Amint ez számos más, korábban periférikusnak vagy tudománytalannak bélyegzett témáról is elmondható, a közelmúltig a bűnözés sem kapott helyet a történetírás szentélyében. A 20. század második felében a történeti érdeklődés kitágult; az új történetírói irányzatok egyik legfőbb jellemzője éppen a sokszínű tematika. A kultúra fogalmának antropológiai kiterjesztésével felerősödött az a tendencia, hogy száműzött jelenségeket is beemeljünk a tudományos diskurzusba.

A bűnözésnek mint a társadalom patologikus jelenségének észlelése és modern értelmezése szorosan tapad a nagyvároshoz. Nyugat-Európában a 18. század végétől, s különösen a 19. században a középosztálybelieket, a szegénynegyedekbe ellátogató értelmiségieket mind nagyobb aggodalommal tölti el a metropolisszá duzzadó nagyvárosok áttekinthetetlensége, a nyomor és az ezzel szoros összefüggésben álló, riasztó méreteket öltő bűnözés elterjedése. Az újságírók, nyomukban az érdeklődő entellektüelekkel és a társadalom- és természettudósokkal, megindulnak városfelfedező túráikra.

Ezeknek a perifériára, alvilági helyszínekre tett utazásoknak az eredményei az első leleplező élménybeszámolók, hatásvadász tudósítások és fiktív elemeket értékes szociológiai megfigyelésekkel vegyítő látleletek. Megszületik a modern Babilon mítosza. Már a forradalom előtt megjelenik Louis-Sébastian Mercier-nek a párizsi alsóbb osztályok hétköznapjait, lakás- és munkakörülményeit feltáró monumentális vállalkozása, a 12 kötetes Tableau de Paris. Hasonló, sőt jóval modernebb, igényesebb elemzések készülnek a viktoriánus Londonról. James Greenwood beszámolói a "sötétség helyszíneiről", Henry Mayhew prostituáltakat, zsebeseket és bérkoldusokat megszólaltató terjedelmes interjúsorozata vagy Charles Booth-nak a szegény rétegeket ismertető tanulmányai feltétlenül ebbe a sorba tartoznak. De említhetjük a nagyvárosi labirintus irodalmi recepcióit, Henry James, Charles Dickens és Robert Louis Stevenson írásait vagy William Thomas Stead leleplező-szenzációs újságcikkeit is.

A századfordulóra Budapest is felzárkózik az európai "szörny-városok" közé. A bűntettek korábban példátlan mértékű elharapózását igazolják a korabeli statisztikák, a budapesti alvilág térhódításáról tudósít a sajtó, a rendőrségi razziák eredményeit összegző riportkötetek és a "realista" városportrék - hogy csak néhányat említsünk a sorból. A bűnös város nem pusztán irodalmi metafora, hanem nagyon is valóságos, soktényezős szociológiai tapasztalat. A bűnözés új volumene és minősége óriási közérdeklődést vált ki, felkelti a laikus közönség, a művészek, az írók és különböző diszciplínák képviselőinek, egyebek mellett a szociológusoknak, az orvosoknak és a jogászoknak a kíváncsiságát.

A bűnözést lehetetlen elszigetelt jelenségnek tekinteni: a történelem során mindig a társadalom patológiás tüneteinek összefüggésében értelmezték. Ezzel a nézettel még azok a 19. századi tudósok is egyetértettek, akik elszántan küzdöttek a kriminológia önálló diszciplínaként való megalapozásáért, sőt, általában azok is, akik a bűnös viselkedést megpróbálták egyetlen, meghatározó okra visszavezetni. A kortárs megfigyelők nagyon széles spektrumban keresték a magyarázatokat. Az egyik elsődleges tényezőnek a nagyarányú migrációt, a vidékről a nagyvárosokba áramló tömegek megjelenését, a metropoliszok kaotikus és ellenőrizhetetlen városi társadalmának létrejöttét tekintették. Kárhoztatták a bűnelkövetés új technikáival, az új kihívásokkal lépést tartani képtelen, rosszul szervezett, ráadásul korrupt rendőrséget. Sokan a rossz életkörülményeket, az egészségtelen környezetet és a szegénységet okolták. Mások úgy vélték, hogy bizonyos deviáns társadalmi csoportok, például a prostituáltak, a homoszexuálisok, az alkoholisták, az elmebetegek vagy a kábítószerélvezők tevékenységének tulajdoníthatók a kedvezőtlen társadalmi változások. Emellett közismert a született bűnöző tételét hirdetők álláspontja, de olyanok is akadtak, akik a túlzott civilizációs fejlődésből, az urbanizációból és a tőkés piaci viszonyok elterjedéséből következő általános leépülésben vélték felismerni a baj forrását. Az egymástól gyökeresen eltérő előfeltevések és megközelítések nagyon különböző megoldásokhoz, legalábbis megoldási javaslatokhoz vezették el a szakértőket: a századfordulón a bűnről, a bűnözésről való tudás töredezett. Erre a töredezettségre reflektál az itt bemutatott válogatás.

A tanulmányok érintkezési pontja a főváros "árnyoldalainak", a "bűnös Budapestnek" a különböző szempontok alapján történő feltérképezése. A cím tudatosan általános megfogalmazása arra az életélményre utal, hogy a 19. század második felében a budapestiek mind erőteljesebben szembesültek a ténnyel: a bűnözés hétköznapjaik részévé vált, mintegy természetes módon hozzátartozik a főváros mindennapi életéhez. A dolgozatok kronologikus és tematikus sokszínűségük ellenére mégis egy jól megrajzolható ívre fűzhetőek fel, amelyben a bűn és a bűnözés fogalmának - a mindenkori politikai és társadalmi kontextus által meghatározott - értelmezésére, az elkövetők azonosítására tett próbálkozások bemutatására és a bűnös viselkedést kiváltó motivációk számba vételére törekedtek a szerzők.

A "Hírek és rémhírek" címet viselő fejezetben a nyilvánosság, ezen belül a rendőrségi hírek napilapokban történő megjelenése és az eseményeket közvetítő riporterek tevékenysége keltette fel Buzinkay Géza figyelmét. Áttekintő képet kapunk arról, hogy az 1880-as évek Budapestjének lenézett újságírója hogyan vált két évtized alatt a rendőrség által is rettegett közvéleményformáló erővé. Kevéssé kutatott témát választott Vörös Boldizsár, amikor elemzésében a Tanácsköztársaság idején terjedő álhíreket kívánta rekonstruálni. Helyzetét nehezítette, hogy a természetükből eredően gyakran ellentmondásos szóbeli közlések egymástól eltérő írásos formában jelentek meg a sajtóban, a rendőrségi jelentésekben, illetve a naplókban, visszaemlékezésekben.

Perényi Roland a millenniumi ünnepségekre rendvédelmi céllal összeállított, csaknem 14 000 "rovott múltú" személy nevét tartalmazó lista elemzésére vállalkozott. A korabeli bűnözés kutatásához szinte egyedülálló társadalomtörténeti forrás alapján, a korábbi bűncselekmények, illetve bűnelkövetők identitásához tartozó adatok összevetésével a szerző összeállíthatta a tipikus "bűnöző" személyiségének főbb vonásait. Horváth András szépirodalmi művek, a statisztikai hivatal adatai és rendőrségi jelentések alapján budapesti öngyilkosságokat elemezve arra a következtetésre jut, hogy az esetek hátterében döntően anyagi krízisek és szerelmi drámák állnak.

Két tanulmány szerzője hagyományos, írott források helyett vizuális elemzést készített. Albertini Béla a bűn melegágyának tekintett szegénység dokumentálásának első magyar kötetét, az "Egy halálraítélt ország dokumentumaiból" című Tábori Kornél-féle szociofotó album keletkezéstörténetét dolgozta fel. Az áttekintésből természetesen nem hiányozhat a politika, amely meglehetősen ritka precedensként és sajátos logikával próbálta kihasználni az elesettek helyzetét, miközben szőnyeg alá seperte a valós problémákat, és reflektálatlanul hagyta saját felelősségét. Bogdán Melinda, Albertini Bélához hasonlóan, a fénykép szerepét hangsúlyozza, s felhívja a figyelmet a magyarországi rendőrségi fényképezés történeti kutatásának hiányára. A 19. század közepén még forradalminak számító képrögzítési technika az évtizedek múlásával lassan elfogadottá vált, és a szenzáció helyét a pontos azonosítást egyedül lehetővé tevő szakszerű rendőrségi fényképezés és nyilvántartás foglalta el.

Vargha Dóra tanulmánya a prostitúciót elemezve a medikalizálódást helyezi a középpontba. Azt kívánja bemutatni, hogy a 19. század második felének orvostudományát hogyan befolyásolta a társadalmi környezet, és a "prostituáltak testének értelmezésében" ez milyen konfliktusokhoz vezetett. Mátay Mónika az ismertté vált bűnelkövetők fizikai jellemzőiből levonható "tudományos" következtetések egyik sajátos, de a 19. században divatosnak, széles körben elfogadottnak tekintett elmélet hazai adaptációját járja körbe. Cesare Lombroso kriminálantropológiai kutatásai szerint a bűnözők jól megkülönböztethető anatómiai és pszichés stigmákat hordoznak, amelyek felismerése és felhasználása révén a társadalom előzetes intézkedésekkel megóvható a bűnözés káros hatásaitól. Ez a tetszetősnek és első hallásra végtelenül egyszerűnek tűnő megoldás heves vitákat váltott ki a nemzetközi és a magyar tudós társadalomban egyaránt.

A bűn a keresztény kultúra, a nyugati civilizáció alapfogalma, s mégis nehezen megragadható, még egy adott korban és egy társadalmon belül is ellentmondásos és képlékeny. Paradox módon ma sem tudunk sokkal többet a bűnözés természetéről, mint száz évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy időközben új tudományágak vagy hagyományos diszciplínákon belül új irányzatok szakosodtak a probléma vizsgálatára. A megelőzésről és a kezelési módokról folytatott viták is erőteljesen emlékeztetnek a korábban zajló eszmecserékre. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a bűnözéssel szemben megválasztott harcmodor mindig politikai kérdés is, ahol a hatékonyság gyakran ellentétbe kerül a demokratikus és a liberális értékekkel. A felderítetlen bűnesetek nagy száma, a nagyvárosokban kialakult, törvényen kívül álló terra incognita, ahová a rendőrség is csak ritkán merészkedik, a zsúfolt börtönök, a megfelelő anyagi forrásokkal és hatalommal rendelkező törvénysértők, akik - korrumpálva az igazságszolgáltatást - megússzák a büntetést, a lefizethető rendőrök mind arra figyelmeztetnek, hogy a bűnözésről való ismereteink hiányosak, s hogy a megoldások tekintetében ugyanolyan sötétben tapogatózunk, mint korábban. A kötet szerteágazó tematikáját így még egy további szempont összekovácsolja: az aktualitás.

A szerkesztők

EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) > Buzinkay: A bűnügyi hír...