A temetőben
________________
KORTSÁK JENŐ

Egy csendes, napsugaras őszi délutánon így szólt Teréz, az idősebbik nő-vér a testvéréhez:

— Szép időnk van Linka. Vajon hova mehetnénk sétálni?

Linka félrehúzta az ablakról a hófehér csipkefüggönyt s kinézett az utcára. Két fiatal leány haladt arra. A vállukra fektetett keskeny rúdon hófehér őszirózsákból egy nagy koszorút cipeltek.

Linka a nevetgélő, himbáló léptekkel siető leányok után nézett s elgondolkozott.

— Menjünk a Farkasréti temetőbe — mondta kisvártatva s kérdő tekintettel a nővérére nézett.

— Nagyszerű gondolat — kiáltotta örvendezve Teréz az idősebbik nővér —, de melyik ruhánkat öltsük fel?

- Természetesen a sötétet — felelte komolyan Linka.

Rövid gondolkozás után nekifogtak az öltözködésnek. Fekete, kissé zöldesre kopott ruhát vettek magukra. Ősz hajukat simára fésülték. Sokáig álltak a tükör előtt s a fekete bársony csokor fölébe, amely ünnepiessé és komollyá változtatta arcukat, nagy gonddal ráillesztették kissé borzas tollú francia kalapjukat.

— Nézd meg, hogy jól áll-e a kalapom — parancsolta Teréz az idősebbik nővér.

Linka kissé hátralépett s hosszú ideig figyelmesen vizsgálta a testvérét.

— Ma jó napod van — szólt végre elégedetten.

Még egyszer megfordultak a tükör előtt, azután elindultak.

Mikor a kapun kiléptek, Teréz megállott és így szólt:

— Az almárium tetején néhány piros almánk van, meg némi édesség is akad a kredencben. Uzsonnázni fogunk a friss levegőn.

Visszafordultak. Linka előkeresett egy fekete gyékénykosarat s tele szedte az almárium tetején pirosló almákkal.

Végre elindultak.

Lassú kimért léptekkel mentek. Szikár, magas alakjuk feltűnt és kiemelkedett az utcán nyüzsgő embertömegből.

Linka kalapján néhány piros rózsát ringatott a langyos őszi szellő...

— Szép napunk van. Soká lesz este, minden ismerősünk sírját meglátogatjuk — mondta Teréz.

— Timbus Károlyt is felkeressük? — kérdezte Linka s kissé elmosolyodott.

— Őt is. A hosszú szőke haját nem tudom elfelejteni — mondta Teréz és ő is elmosolyodott.

Gondolatokba merülten ültek a villanyos kocsiban. Timbus Károly emléke elébük tolakodott. Nyurga, kissé félszeg alakja ott settenkedett körülöttük s hol homályosan, hol ijesztő tisztán, élesen, kivált ködbe borult emlékeik tömegéből. Magukba mélyedten, kissé lehunyt szemmel ültek egymás mellett. A villanyos rohant velük. Súlyos társzekerek dübörögtek el mellettük, nevető, elhízott arcú legénykék, piros képű lányok ültek melléjük és egymást lökdösve, vihogva mustrálták kopott zöld ruhájukat s a rózsákat Linka hófehér fürtű fején... Ők mindezekből nem hallottak semmit. Szótlanul ültek egymás mellett s összeszorított kesztyűs kezükben görcsösen szorongatták a menetjegyet.

Mikor leszálltak a kocsiról s a temető nyitott kapuja felé haladtak, ismét megszólalt Linka:

— Különös, hogy az r betűt nem tudta kiejteni. Szevetem, szevetem...

Ezen megint mosolyogtak mindketten.

A kapu előtt egy fiatal leány virágot árult. Hosszabb alkudozás után néhány szál lila színű őszirózsát vásároltak tőle, azután beléptek a kertbe.

Puha, kissé fülledt illat úszott a levegőben. Elkorhadt falevelek, lassan elhervadt, a nyirkos földbe süppedt virágok illata. A nap a Svábhegy felé sietett az égen s vérvörös sugarai megvilágították a sárguló lombokat, a földhöz lapuló szerény fejfákat s csillogó fátyolba burkolták a bokrok közül elővillogó hófehér kőoszlopokat.

Már mélyen bent haladtak a kertben, amikor Teréz, aki előresietett hátra fordult és megszólalt:

— Mikor a nagyapánkat kikísértük, hó esett. Nagyon hideg volt. Még most is látom a keresztet tartó gyerek lilavörös kezét.

— Timbus Károly temetése ilyen napon eshetett, mint a mai — mondta Linka.

— Lehetséges. Emlékszem, azon a napon, sőt talán azután egy hétig sem mozdultunk ki a szobából.

A nagyapjuk sírjánál egy rövid imát mormoltak. Többi ismerősükkel is gyorsan végeztek. Csak rövid időre álltak meg egy ismerős sírdomb fölött s fekete kesztyűs kezükkel keresztet vetve, gépiesen végighadarták az elhunytak üdvéért szokásos fohászt, azután izgatottan, türelmetlenül tovább siettek.

Az ő nyugvóhelye a legkedvesebb nekem — mondta Linka s tenyerét a szeme elé tartva keresgélt tekintetével, a szürke fejfák tömegében.

Végre megérkeztek.

A korhadt fakeresztre szögezett táblán alig olvasható írással ez állott: "Itt nyugszik Timbus Károly szobrászművész. Élt 24 évet."

A nővérek megálltak a sírdomb előtt. Teréz lehajolt az avar fölé, s a felgyülemlett száraz virágokat félredobva, így szólt:

— Hogy múlik az idő. Ki hinné, hogy azóta negyven esztendő telt el.

Néhány pillanatig elmélyedve méláztak. Akkor ismét Teréz szólalt meg.

— Talán megpihenhetnék egy kicsit.

Kendőt terítettek a sírdombra s óvatosan, vigyázva, hogy a ruhájuk be ne piszkolódjék, letelepedtek. Teréz a kezében tartott kosárkát fülénél fogva a fejfára akasztotta s mialatt az almákat az ölébe szórta, ezt mondta:

— Szegény fiú, most már megbocsátom neki, hogy cserben hagyott téged.

— Különös ember volt. Nagyon szerettük egymást — mondta Linka halkan és sóhajtott.

Teréz legyintett a kezével.

— Szerelem! — mondta gúnyosan.

Linka elpirult, azután nehezen ejtve a szót eleinte akadozva, de később, amint az emlékek mind sűrűbben és sűrűbben elébe tolakodtak sietve, kapkodva, nehogy elmondatlanul maradjon valami, beszélni kezdett.

— Az utolsó estét sohasem felejtem el. Pénteki napon történt.

— Kedden.

— Pénteken — mondta Linka határozottan. — A rózsaszínű ruhám volt rajtam. A hajam még ki volt bontva, mert valami mulatságba készültünk. Berontott a szobámba.

— Én akkor láttam utoljára az előszobában. — Szólt közbe Teréz nyugodtan, s mialatt a szemével kissé aggódva követte nővére kezeinek nyugtalan gesztusait és elméjében szigorúan ellenőrizte az elbeszélés folyamatát, egy pirosra érett, mosolygó almát vett ki a fejfára függesztett kosár- kából, s kést is szerezvén hozzá nagy gondossággal hámozni kezdte az ízes gyümölcsöt.

Linka előtt pedig mind tisztábban és élesebben álltak az események. Szinte látta Timbus Károlyt, a hóbortos szobrásznövendéket, látta szerelmes könyörgő kék szemét s hallotta a hangját. Hófehér arcán egy pillanatra kisimultak a ráncok és a szemében sápadt fény lobbant fel.

Széles kapkodó gesztusokkal deklamálta:

"Linka — így szólt —, szökjünk meg. Az apja nem adja nőül hozzám. Ha szeret követ engem. Ma senki sem vagyok, holnap enyém a világ. Kövessen! Bizonyítsa be, hogy szeret, tegyen emberré engem."

Összecsapta a kezét s maga elé bámulva elhallgatott.

— Apánknak igaza volt. Könnyelmű, beszámíthatatlan ember volt. Olyan művészféle — mondta Teréz, hideg, elszánt hangon.

Az alma héja, mint egy piros szalag kígyózott elő csontos, vékony ujjai közül s kerek rózsa alakban lehullott a zöld fű közé.

— Meg akart szöktetni — ismételte Teréz hidegen, szúrósan —, gyönge karakter volt, sőt jellemtelen ember volt.

Linka félénken védelmezte:

— Nagyon szerettük egymást. Talán én is hibáztam, hogy nem követtem. Akkor nem ölte volna meg magát.

— Erős ember nem öli meg magát, hanem tisztességes foglalkozás után néz. Senki nem akadályozta volna meg, hogy elvegyen feleségül — kiáltotta Teréz. Szinte indulatba jött, de aztán legyintett a kezével és kettévágva a meghámozott almát, megkínálta vele a testvérét.

Most megnyugodtak s csendesen majszolták a húsos gyümölcsöt. Lassan, elgondolkozva ettek. A mosolygó érett almák egymás után előkerültek a kosárkából, s a sír bús füvéből, mintha piros virágok lennének, egymásután nőttek ki összegomolyodva, szeszélyes rózsák alakjában a szalag formában lehullott almahéjak.

A nap mielőtt letűnt volna, elcsodálkozva megpihent a Sváb-hegy gerincén s még egy utolsó forró sugárkévét küldött feléjük s felmelegítette öreg, kihűlő hátukat. Csendben, szótlanul ültek egymás mellett, mint két kopott, borzas, öreg madár.

Mikor hűvösödni kezdett, rendbe szedték a kosárkájukat. Hazakészültek. Elindulás előtt még egyszer végigsimogatták tekintetükkel a sírhantot és Teréz megenyhült, halk hangon így szólt:

— Szép szőke haja volt s a szemében fiatalság ragyogott.

Linka sóhajtott, s maga elé meredve félhangon mormolta imáját.

Azután kifelé indultak. Szürke félhomály bújt elő a fejfák közül. A hűvös esti szél lehullott gallyakat görgetve maga előtt csendesen, hangtalanul követte szikár alakjukat.

— Mély férfias hangja volt — mondta Teréz.

— Csak az r betűt nem tudta kimondani. Szevetem, szevetem... — ismételte Linka.

Elmosolyodtak s most már gyorsabban mentek a kapu felé.

Már a városban jártak, amikor Teréz ismét megszólalt:

— Kellemes délutánunk volt — mondta —, ha az idő megengedi, gyakrabban eljárunk ide — s fekete kesztyűs vékony ujjaival gyöngéden megigazította nővére fején a kalapot.

Kortsák Jenő: A temetőben.
Nyugat, 1912. január 1.