150. Éjjel az Állatkertben
Mikor a gömbölyű hold,
Ez az óriás-ívlámpa
Kigyúl a gyémántokba öltözött
Kis csillagok között,
És levilágít szeretett hazámra,
Budapestre:
A nép, a jó nép, enyhülést keresve
Boldogan
Berohan
Az új állatkertbe,
Hol igazi kőszálon
Tanyáz az igazi zerge,
És beton-jégmezőkön
Ődöng
A jegesmedvék kerge
Serge.
A közönség elszéled
A kertben, hol zajong az élet.
Katonabanda muzsikál,
Amott a medvék zord barlangja áll,
A szomszédban a sakál
És a kávéház
Tanyáz.
A kis tó körül
Szemnek, szívnek gyönyörül,
Parányi villam-gömbök
Izzanak sárgán.
Féllábon állván
Szunnyad az árva gólya,
Az életét szidja.
Szegénynek nincs protekciója,
Éjjel kettőig ki van világítva.
Az ingó
Nyakú flamingó,
Nemkülönben
A szárcsák, darvak, kócsagok,
A vöcsökök, szelíd- és vadludak
Nézegetik magukat
Tükrében a tó villamos vizének,
És azt sóhajtják: A fene enné meg!
Fejét a fém a szárnya alá dugta,
És kél az ajkán mélabús ima:
Az embernek még éjszaka sincs nyugta,
Nehéz állatnak lenni ma!
A krokodil, a teknős-béka
Is föl-fölriad néha-néha,
Viszont a kígyó és a többi hal, gyík
Nyugodtan alszik.
Akváriumban lakni jó!
Míg arra nem robog az expressz.
Akkor kitör a nagy ribillió,
Hallatszik ezer nesz,
Bőgés, csipogás bősz nyerítés,
Hogy reng belé a kőkerítés.
A sok szikla, árok
Mentén szerelmes párok
Oldalognak,
Andalognak.
A farkasok tövében
Egy hölgy azt mondja: Szépen!
Mikor egy úr azt sóhajtja: Szeretlek!
Odvába húzódik a foltos petymeg.
Hangosan hortyog a leopárd,
Az éjszakázás neki nagyon árt.
A víz alá bukik a fóka,
Mert ennek a sok zajnak a fele se móka.
Az oroszlánketrec előtt
Mindenki lábujjhegyen
Megyen,
S ijedt
Léptekkel továbbsiet.
Eszébe jut a régi, nagy igazság,
Melyet leírt egy városi tanácsos:
Az alvó oroszlánt
Fölkelteni nem tanácsos.
Minden olyan hangulatos,
És a belépő-díj csak egy hatos.
A padokon
Egymással rokon
Lelkek üldögélnek.
Az állatkertben éjjel szép az élet!
Egymáshoz simulnak,
Szem szembe néz,
Kézben a kéz,
A lomb sűrű,
Ilyenkor nem fontos a jegy-gyűrű,
Fontos csak egy: az ifjú vér.
Az úr csókot kér,
A hölgy, akinek az arca piros,
Kötődve mondja:
Nincs más gondja?
Az állatok etetése tilos!
151. Találkozás
(Napsugaras, őszi délután a szomorú és kietlen Állatkertben. Az oroszlánketrec előtt egy jobb sorsra érdemes fiatalember jár föl-alá és versenyt lépked az elkeseredett oroszlánnal. Néha kiveszi az óráját (nem az oroszlán, hanem a fiatalember), és megnézi. Minden jel arra vall, hogy türelmetlenül vár valakit. Ez a valaki nemsokára meg is jelenik egy eléggé elfátyolozott hölgy alakjában. A fátyolos hölgy tétova lépésekkel tart az oroszlánketrec felé. A fiatalember észreveszi a hölgyet, kipirult arccal, izgatottan siet eléje. A hölgy - akit az előzmények után ifjúnak és bájosnak kell minősítenünk - a fátyolon keresztül mosolyogni próbál.)
A FIATALEMBER (hevesen): Végre! Végre!... Már azt hittem, el sem jön. Meg mertem volna esküdni arra, hogy nem jön el, mert becsületszavát adta arra, hogy eljön. Másfél órája várom. De mindegy. Csakhogy eljött! (Lelkesen.) Csakhogy eljött!
A FIATAL HÖLGY (ijedten): Ne kiabáljon úgy!
A FIATALEMBER (súgva): Csakhogy eljött! Miért késett?
A FIATAL HÖLGY: Őszintén megvallva, alig találtam ide. Először vagyok itt... Micsoda furcsa ötlet volt is, hogy itt találkozzunk? Legalább biztonságban vagyunk itt?
A FIATALEMBER: Ki lát itt minket? Senki! Az oroszlán, a tigris, a sakál, az elefánt és a jó Isten, aki mindent lát. De ők nem számítanak. Ember pedig, amint látni méltóztatik, nem jár erre...
A FIATAL HÖLGY (föllebbenti fátyolát): Az ám! Tudja, hogy ez az ötlet nem is olyan rossz? Megjegyzem magamnak.
A FIATALEMBER (megdöbbenve): Megjegyzi magának?
A FIATAL HÖLGY (ártatlanul): Ostobaságot mondtam?
A FIATALEMBER: Nem, nem. (Büszkén.) Ez az ötlet az én találmányom. Mindig bevált.
A FIATAL HÖLGY: Többször is próbálta már?
A FIATALEMBER (zavartan): Nem!... Hiszen tudja, hogy csak magát szeretem. (Lelkesen.) Ó, Laura! Csakhogy eljött! Csakhogy eljött!
A FIATAL HÖLGY (ijedten): Ne kiabáljon úgy!
A FIATALEMBER (súgva): Csakhogy eljött! Köszönöm.
A FIATAL HÖLGY: Eljöttem, igen eljöttem... Tudja, azt mondtam magamban, miért ne szerezzek örömet ennek a jó Aladárnak? Meg aztán egyúttal az állatkertet is megnézem.
A FIATALEMBER (megdöbbenve): Megnézi az állatkertet?
A FIATAL HÖLGY (ártatlanul): Ostobaságot mondtam?
A FIATALEMBER: Nem, nem!
A FIATAL HÖLGY: Mondtam már, hogy még sohasem voltam itt. Alig találtam meg az oroszlánketrecet. Tehát ez az oroszlán?
A FIATALEMBER: Igen... ez az oroszlán...
A FIATAL HÖLGY: Egy kicsit sárga... Nem gondolja?
A FIATALEMBER: Valóban... ha az ember jobban megnézi... tényleg sárga egy kicsit...
A FIATAL HÖLGY: De azért nem elég sárga... Szoknyában például ez az oroszlán-szín lehetetlen. És mondja csak, az a másik... ott az oroszlán mellett... az kicsoda?
A FIATALEMBER: Az a másik... az... (udvariasan) a felesége...
A FIATAL HÖLGY (megrázkódik): A felesége! (Lesüti a szemét.) Én mégiscsak könnyelmű asszony vagyok! Ha az uram tudná, hogy én itt vagyok az állatkertben magával, akire úgyis féltékeny... (Minden átmenet nélkül.) A tigrisről jut eszembe... menjünk a majmokhoz!
A FIATALEMBER (megdöbbenve): A majmokhoz?
A FIATAL HÖLGY: Ostobaságot mondtam? Nagyon szeretném a majmokat látni...
A FIATALEMBER: Még csak az kellene!... Az állatkertnek az az egyetlen népes vidéke. De én nem bánom, ha mindenáron ismerősökkel akar találkozni, gyerünk a majmokhoz...
A FIATAL HÖLGY: Nem, nem... ha attól tart, hogy ismerősökkel... akkor nem. Pedig kár. Igazán szerettem volna a majmokat látni. Tudja, azt gondoltam magamban, hogy ha már egyszer itt vagyok, hát megnézek egyet-mást... Ért maga az állatokhoz?
A FIATALEMBER (bizonytalanul): Úgy... meglehetősen.
A FIATAL HÖLGY: És meg tudja mondani, hogy ki melyik és mit ábrázol? (Tisztelettel néz rá.)
A FIATALEMBER (szerényen): Körülbelül.
A FIATAL HÖLGY (meggyőződéssel): Nagyon nehéz lehet. Én nem értek hozzá. Úgy vagyok velük, mint a képekkel. Nekem minden kép tetszik, és minden állattól félek... Például ez itt micsoda? Ettől nagyon félek.
A FIATALEMBER (hasztalanul keresi a ketrecen azt a táblácskát, amelyen az állat neve ékeskedik. Habozva): Egészen mindegy. Ez a borz. Vagy a hiúz. Vagy mind a kettő együtt. De hát remélem, nem azért jött, hogy hiányos állattani ismereteit kiegészítse?
A FIATAL HÖLGY (kitérően): Nem, nem azért jöttem... de ha már itt vagyok, mindenesetre nagyon érdekes lenne...
A FIATALEMBER (hévvel): Látja, annyi mondanivalóm van! Jöjjön, üljünk le ide, erre a padra, ketten egyedül, isten szabad ege alatt, és hallgassuk egymás szívének a dobogását, amely a keselyűk vijjogásával oly szép harmóniába olvad...
A FIATAL HÖLGY (habozva): De mégis!...
A FIATALEMBER (nem hallgat rá, és a padhoz vezeti): Itt végre beszélhetünk... Itt végre megvallhatom magának azt, amit úgyis tud már...
A FIATAL HÖLGY (látva, hogy úgy sem bír rajta segíteni, beletörődik sorsába és leül): Mit tudok? Nem tudok semmit...
A FIATALEMBER (a gyöngéd szemrehányás hangján): Mindent tud... és ha nem tudná, tudja meg most, hogy szeretem... hogy csak magát szeretem, hogy maga mindenem ezen a világon és maga nélkül nem bírok élni!... Édes, legyen jó hozzám, legyen könyörületes, ajándékozzon meg szerelmének, szánalmának egy morzsájával...
A FIATAL HÖLGY (némán hallgatja, de az esze máson jár.)
A FIATALEMBER (kis szünet után): Nem felel?
A FIATAL HÖLGY (hirtelen magához tér): Istenem, mit mondjak?... Tudja, hogy tisztességes asszony vagyok, aki meleg rokonszenvnél egyebet nem...
A FIATALEMBER (keserűn): Meleg rokonszenv? Csak ezt ne! Ezt nem akarom hallani. Inkább akármit...
A FIATAL HÖLGY: Hát mondjuk, hogy jó barátja, jó kis pajtása vagyok... Különben nem jöttem volna el... hiszen, ha az uram, ez a féltékeny tigris... (Egyszerre kitör belőle az elfojtott vágy.) Hátha mégis meg lehetne nézni a majmokat?
A FIATALEMBER (megdöbbenve): A majmokat?
A FIATAL HÖLGY: Miért ne? Az egész állatkert üres... egy lélek sincs itt; alig valószínű, hogy ismerősökkel találkozzunk. És ha találkozunk is! Az állatkert nem gyanús. Menjünk a majmokhoz! Hogyan higgyek az ön szerelmében, ha még a majmokhoz sem akar velem jönni? Ennyit csak megérdemlek magától?
A FIATALEMBER: Hogy megérdemli-e? Hát az ég összes csillagait nem érdemelné meg? Akarja, hogy lehozzam önnek Saturnust összes gyűrűivel?
A FIATAL HÖLGY (egyszerűen): Nem Én a majmokhoz akarok menni.
A FIATALEMBER: Gyerünk!
A FIATAL HÖLGY: Gyerünk! (Vígan.) Látja, maga most nagyon kedves. Most sokkal jobban szeretem magát.
A FIATALEMBER (boldogan): Jobban szeret! Angyal! (Olyan gyorsan szalad a majmok felé, hogy a fiatal hölgy alig tud vele lépést tartani.)
A FIATAL HÖLGY (boldog sikítással): Majmok!
A FIATALEMBER (bután): Hol?
A FIATAL HÖLGY: Ott, abban a nagy kalitkában...
A FIATALEMBER: Azok nem majmok... azok sasok és keselyűk!
A FIATAL HÖLGY (kiábrándulva): Ó! Mindig azt hittem, hogy a majmok ülnek így a fákon...
(Végre megérkeznek a majmokhoz. A fiatal hölgy néma gyönyörűséggel szemléli őket, míg a fiatalember fensőséges mosollyal nézi a fiatal hölgyet.)
A FIATAL HÖLGY (nagyot sóhajtva): Milyen édesek! Milyen drágák!
A FIATALEMBER (merész fordulattal): Maga az édes! A drága! Az én egyetlenem!
A FIATAL HÖLGY (nem is hallja): És milyen mulatságosak! Nézze, azt az öreget! Ennél bájosabb öreg majmot sohasem láttam még.
A FIATALEMBER (hirtelen lehűlve): Igen... nagyon bájos... az öreg!...
A FIATAL HÖLGY: Tudja-e, hogy egész nap itt tudnék állni, maga mellett...
A FIATALEMBER (új reménnyel): Mellettem, drágám?
A FIATAL HÖLGY: És nézném a majmokat!
A FIATALEMBER: Vagy úgy!
A FIATAL HÖLGY (benső, nagy meggyőződéssel): A majom a legédesebb állat. Igazán, nagyon örülök, hogy kijöttem...
A FIATALEMBER (lelkesedés nélkül): Boldog vagyok, hogy ezt az örömet részben nekem köszönheti...
A FIATAL HÖLGY: Igen. Féltem, hogy meg fogom bánni ezt a meggondolatlan lépést, de nem bántam meg, bizony isten, nem bántam meg. (Távozóban.) Most még csak egyet szeretnék látni.
A FIATALEMBER: Parancsoljon!
A FIATAL HÖLGY: Jónást, a cethalat...
A FIATALEMBER: Jónás nem cethal, hanem víziló...
A FIATAL HÖLGY: Csodálatos! Pedig én a bibliában valami affélét olvastam, hogy Jónás cethal... Tehát cethal és víziló nem mindegy?
A FIATALEMBER: Nekem mindegy. Nekik talán nem.
A FIATAL HÖLGY: Rosszkedvű?
A FIATALEMBER: Én? Mi jut eszébe? Miért lennék rosszkedvű? Maga itt van mellettem; maga, a világ legédesebb asszonya, gyönyörködhetek magában, hallgathatom a hangját, melegszek a mosolyánál...
A FIATAL HÖLGY: Tudja, hogy maga nagyon rossz fiú?
A FIATALEMBER (azt hiszi, hogy ez bók. Túláradó boldogsággal): Rossz fiú? Miért?
A FIATAL HÖLGY: Magának nincs szíve.
A FIATALEMBER (mámorosan): Nincs szívem?
A FIATAL HÖLGY: Nincs. Megfigyeltem magát. Csöppet sem örült a majmoknak. Oda se nézett...
A FIATALEMBER (hideg zuhany után): Én csak magát néztem...
A FIATAL HÖLGY: Ez micsoda? (Napernyőjével bizonytalan irányba bök.)
A FIATALEMBER: Ez? (Nem tudja, hová nézzen.)
A FIATAL HÖLGY: Ott, a kalitkában!
A FIATALEMBER: Hja, az? (Oda se nézve.) Zerge... vagy selyemhernyó... ilyen messziről nem látom jól az arcvonásait... Igen... hol is maradtunk? Igen... csak magát néztem... csak magát... (Nem tudja, mit mondjon.)
A FIATAL HÖLGY: Igazán, nem is hittem, hogy ilyen kellemesen fogom a délutánt eltölteni. És amellett meg sem csaltam az uramat. Maga mégiscsak kedves fiú.
A FIATALEMBER (meggyőződés nélkül): Igen, kedves fiú vagyok. Itt vagyunk a vízilónál.
A FIATAL HÖLGY: Hol van?
A FIATALEMBER: Bent a vízben.
A FIATAL HÖLGY: Nem jön ki? (Figyelmesen nézi a vizet.)
A FIATALEMBER: Talán kijön. Várjunk.
A FIATAL HÖLGY: Érdekes. Megfigyelte, hogy ez a víz, amelyben a víziló van, egészen olyan, mintha nem is lenne benne víziló? Én például, ha így látom ezt a vizet, sohasem mernék arra gondolni, hogy ebben egy víziló van...
A FIATALEMBER (mereven nézi a fiatal hölgyet): Igen.
A FIATAL HÖLGY: És az ott a parton az micsoda? Az a hosszú liba?
A FIATALEMBER: Az gólya. Arról nevezetes, hogy nem ő hozza a kis babákat...
A FIATAL HÖLGY: Gúnyolódik? Értem! Amiért olyan nagyon néztem a majmokat!... Tehetek róla?... Maga hozott ide! A maga ötlete volt az állatkert... Miért nem keresett más helyet? És ha már ide hozott, miért nem szédített el, miért nem kábított el, miért nem bűvölt el? Miért viselkedett úgy, hogy engem itt minden érdekelt, csak maga nem? Édesen, egy szerelem sorsa az első pillanatban dől el. Ha nem kezdtük volna az oroszlánnal, nem végezzük a majmoknál...
A FIATALEMBER (csendes dühvel): Igaz... igaz... az én hibám... de legyen nyugodt...
A FIATAL HÖLGY: És én, mint többször mondtam már, különben is tisztességes asszony vagyok, aki meleg rokonszenvnél egyebet... Most pedig megyek Aladár, mert az uram otthon lesz már!
A FIATALEMBER: Erre balra... Itt ezen az ösvényen...
A FIATAL HÖLGY (csodálkozva): Nem kísér el?
A FIATALEMBER (fejét rázva): Nem... én itt maradok. Beszélek az igazgatóval... talán ad nekem egy ketrecet!
152. Legenda
Fönt, a fehér és rózsaszínű felhőkkel cifrázott végtelen, kék magasságban, ragyogó aranytrónusán ült az Úr, és szeráfok legyezgették őt szárnyaikkal.
A távoli zongorateremből bizonytalan hangok szűrődtek ki. Ott az angyalok kara skálázott, karmesterük pedig mennyei türelemmel kísérte őket a zongorán. A jó isten, aki mindent lát és mindent hall, egyszerre fölnézett, és szigorúan mondta:
- Ez a hang hamis volt. Hívjátok ide a karmestert!
A karmester lelkendezve sietett az Úr színe elé, és aggódva várta az Úr parancsát.
- A világ teremtése óta folyton énekelek - mondá az Úr -, és még most sem tudjátok a skálát. Valaki az imént hamisan énekelt. Mondd meg, karmester, miként történhetett ez?
- Ó uram - rebegte a karmester -, legtökéletesebb teremtményeid egyikének, a lónak, négy lába van, és mégis megbotlik. Olykor-olykor a hang is megbotlik, félrelép vagy eltéved, és kizökken rendes kerékvágásából, de azután bűnbánón visszatér az egyedül boldogító igaz és helyes útra. És te, Uram, akinek kedvesebb a megtért bárányka...
- Elég - szólt az Úr -, igazad van. Ha a hang bevallja, hogy vétkezett, szívesen megbocsátok neki. Álljon elő az angyalok kara!...
Az angyalok kara előállott, és hódolattal sorakozott az Úr trónusa előtt.
- Ki énekelt az imént hamisan? - kérdezte az Úr.
Az angyalok hallgattak, és pirulva néztek egymásra. Nagyon röstellték a dolgot, mert a világ teremtése óta folyton énekeltek, és íme, még ma sem tudták rendesen a skálát! Megzavarodva forgatták a kottát egymást lökdösték a könyökükkel, és tanácstalanul, szégyenkezve sütötték le a szemüket. A karmester megvakarta a fejét.
- Mi ez? - kérdezte az Úr haragosan. - Senki sem jelentkezik?
Nem, nem, senki sem jelentkezett. Az angyalok talán maguk sem tudták, ki a bűnös, a bűnös pedig megátalkodottan titkolta rettenetes bűnét. Mindenki hallgatott, mélységes csönd volt az egész mennyországban.
Az Úr - akinek gyerekjáték lett volna rámutatni a bűnösre - rettenetes haragra gyúlt. Szeme villámlott, hangja mennydörgött:
- Haszontalan népség, makacs és megátalkodott gonosztevők! El vagytok csapva! Mind, mind, kivétel nélkül. A karmester is. Majd megtanítalak én, hamisan énekelni és be nem vallani! Takarodjatok színem elől!
Az angyalok sírva távoztak, a karmester lehorgasztott fejjel ment utánuk...
- Ó, uram - szólalt meg Gábor arkangyal aggódó arccal - ki fog neked énekelni most, hogy az egész kart elbocsátottad?
- Az ám - tűnődött az Úr -, erre nem gondoltam. De valahogyan majd csak segítünk magunkon.
És a szeráfokhoz fordult:
- Nem tudtok énekelni?
- Nem, ahhoz nem értünk - felelték ezek búsan. - Mi csak legyezni tudunk.
Az Úr elgondolkozott:
- Baj, baj! De talán vannak itt az üdvözült lelkek között híres énekesek vagy jeles énekesnők, akik énekükkel szórakoztatnának minket?
- Ó, uram - szólt Gábor arkangyal -, jól tudod, hogy azok mind a poklok mélységes fenekére kerülnek...
- Igaz, igaz - bólogatott az Úr szomorúan. - De ez mégiscsak bosszantó! Mert néhány bűnöst száműztem innen, soha többé ne gyönyörködhessem az énekben?
- Talán mégis van rá mód - tűnődött Gábor arkangyal.
- Beszélj, fiam!
- Én talán lemennék a földre, és onnan hoznék föl néhány jó hangú ügyes leányt...
Az Úr arca kiderült:
- Az ötlet nem rossz. Szaladj fiam, estére talán már meg is jöhetsz velük...
Gábor arkangyal nyomban leszállt a földre, és fölkereste Budapest leghíresebb színházi ügynökét.
- Ez a legegyszerűbb módja - mondta magában, amikor a homályos kis irodába benyitott. - A színházigazgatók is így csinálják...
A színházi ügynök, rókaképű, alacsony, vörös emberke, gyanakodva nézett az ismeretlenre.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezte bizalmatlanul.
- Leányokat... leányokat szeretnék szerződtetni a ... a külföldre... - dadogta az arkangyal kissé megzavarodva a szokatlan megbízástól.
Az ügynök ravaszul pislogott.
- A... a külföldre? - kérdezte gúnyosan.
- Igen, a külföldre - mondta az arkangyal ártatlanul. Azt csak nem mondhatja meg neki, hogy a lányokat a mennyországba akarja szerződtetni!
- A... a külföld alkalmasint Oroszország, ugye? - érdeklődött az ügynök.
- Igen, Oroszország - kapott a szón az angyal.
Az ügynök szigorúan nézett rá, azután becsapta a nagy könyvet, amely az asztalon előtte feküdt.
- Abból semmi sem lesz - mondta határozottan. - Hogy azután én is bajba kerüljek? Köszönöm szépen. Ismerem én az effajta szerződéseket... Külföldre... Oroszországba! Tudja, mi ennek a becsületes neve?
- Nem tudom, kérem szépen - rebegte az angyal megszeppenve.
- Leánykereskedés. Most pedig...
Nem fejezte be a mondatot, de olyan fenyegetően nézett az angyalra, hogy az ijedten hátrált az ajtóig. - Leánykereskedő! - zúgta az ügynök fölháborodva.
Az angyal fülig pirult, amikor a súlyos vádat meghallotta. De nem akart az ügynökkel vitatkozni, és szó nélkül lesietett a lépcsőn.
- A dolog nem olyan könnyű, mint képzeltem - elmélkedett odalent. - Menjek egy másik ügynökhöz? Hogy még egyszer halljam... nem, nem. Mit csináljak? Nem szeretnék üres kézzel hazamenni...
Ahogy mélán és szomorúan állt egy gázlámpa tövében egyszerre hangos nevetést hallott. Fölnézett, és öt egészen egyforma és egészen szőke kislányt pillantott meg. Bébékalap volt a fejükön, sötétkék köpönyeg gömbölyű vállukon, és fekete harisnyájuk sárga félcipőben végződött. Baba arcukból két nagy kék szem mosolygott az angyalra. Az angyal kíváncsian nézett rájuk, és amikor a lányok észrevették, már nemcsak a szemükkel mosolyogtak, hanem a szájukkal, a lelkükkel, egész lényükkel. Az angyal nekibátorodott, és megszólította őket:
- Kik vagytok, szép kislányok?
Az öt kislány karban felelte:
- Mi, uram, az öt Csilicsali-nővérek vagyunk, és minden este az orfeumban énekeltünk. De szerződésünk tegnap lejárt, és most külföldre készülünk, Oroszországba, ahol még vannak igazi műbarátok...
Az angyal remélni kezdett:
- Hátha jobb szerződést tudok nektek? Akartok ma este egy nagyon hatalmas, nagyon nagy úrnál énekelni?
- Szívesen.
- Gazdagon meg fog ajándékozni titeket. Tudtok valami szép templomi éneket vagy zsolozsmát?
- Nem, uram, ilyesmit nem tudunk. De tudunk nagyon bohókás és csintalan dalokat a kis malacról, a bolond szüzekről, a fiatal lányokról, akik modellt állnak a festőknek, és a meggondolatlan Bertáról, aki elment a moziba...
- Most már mindegy, akármit tudtok, velem jöttök...
Az öt Csilicsali-nővér úgy érezte, hogy valami forgószél kapja el és viszi föl őket a magasba, mind magasabbra, a háztetők, a telefondrótok, a kémények és a felhők fölé, rettenetes sebességgel és mégis lágyan, mintha hintaszékben repülnének a csillagok felé. Mikor először lenéztek, a föld már csak akkora volt, mint egy cseresznyemag. Mikor másodszor lenéztek, lent a mélységben látták az ég minden csillagát, mint amikor az ember nyári éjjel a Gellérthegyről néz le a Dunára. Mikor harmadszor lenéztek, már nem láttak semmit, de az orruk előtt nagy kapu volt, és a kapuban ott állt a nagy kulccsal Szent Péter, akit még az iskolából ismertek, a szentképekről. És mellettük ott állt most az angyal, aki hozta őket, a maga fényességében és sugárzásában, és intett Szent Péternek. És a mennyország kapusa a fejét csóválta, és gyanakodva nézett az öt Csilicsali-nővérre, de mégiscsak kinyitotta a kaput. És a Csilicsali-nővérek sárga cipős és fekete harisnyás lábukkal átlépték a küszöböt, és valami édes borzongás, valami izgató és gyönyörűséges szédülés fogta el őket, amikor megtudták, hogy a mennyországban vannak. Az arkangyal odavitte őket az Úr trónusa elé. És az Úr megörült, amikor az angyalt meglátta:
- Megjöttél valahára?
- Meg, Uram, és elhoztam neked a híres Csilicsali-nővéreket, hogy énekükkel szórakoztassanak...
- Énekeljetek hát valamit, gyermekeim - szólt az Úr jóindulattal.
A Csilicsali-nővérek egymásra néztek, azután bátran rákezdtek arra a népszerű nótára, amellyel az egész világot meghódították:
Öt piciny leányrul
Deli, dali, dal,
Ez az öt piciny lány
Csili, csali, csal.
Igaz, hogy a hangunk táncol,
Hanem azért van sikerünk,
Mert cserébe, kárpótlásul,
A lábunkkal énekelünk...
- Ejnye, ejnye! - mondta az Úr valamelyest megdöbbenve, mert ilyen dal még nem hangzott el a mennyországban.
- Lássuk csak... lássuk csak a második versszakot - feszengett Gábor arkangyal.
A Csilicsali-nővérek meg voltak elégedve a hatással, és még bátrabban folytatták:
Öt piciny leányka
Fürge, mint a hal,
Ez az öt piciny lány
Csili, csali, csal,
Bár a hangunk fátyolozott,
A sikerben ez nem gátol,
Mert cserébe kárpótlásul
A lábunkon nincsen fátyol...
- No lám! - mondta az Úr meglepődve. - Hát ez így van nálatok, odalent a földön?
- Így van ez, Uram! - felelték a Csilicsali-nővérek.
- A hang nem fontos?
- Dehogy az, Uram! Hát van nekünk hangunk? Te tudod legjobban, hogy nincs.
- És ha valaki hamisan énekel, az... az nem baj?
- Dehogy baj, uram! Mi mindig hamisan énekelünk.
- Ebben az esetben, gyermekeim - mondta az Úr nyájasan -, menjetek a pokolba! Gábor, vidd őket vissza oda, ahonnan hoztad. Ha úgyis mindegy, már csak megmaradok az angyalaim mellett.
És az arkangyal visszavitte az öt Csilicsali-nővért a gázlámpa tövébe.
153.
Röviddel a Pozsonyi útra költözésünk után volt Heltai Jenő "Tündérlaki lányok" című színművének bemutatója. A család hangulata a bemutató előtt egyre feszültebb. Vali szította: - Ha apátok megbukik, mehetünk koldulni. Ha apátok megbukik, nincs semmi extranyaralás. - Az izgatott hangulat minket is magával ragadott, ha a Tündérlaki lányok megbukik, vége a világnak, a világ pedig nekünk a Heltai-lakás, meglehetősen sivár életünk fáklyája.
A bemutatót követő reggelen a Katona József utcában a három kislány szaladt felénk. Siker! Óriási siker! Ma is érezni vélem a megkönnyebbülést. Nagyszerű, pompás, a Tündérlaki lányok bemutatójának közönsége tetszéssel fogadta a darabot.
154. A Tündérlaki lányok
Második felvonás, tizenhetedik jelenet
BERGNÉ: Istenem, színésznő vagy, és abban a világban, amelyben élsz ezeket a dolgokat senki sem veszi komolyan... Szeretsz valakit, nem bírsz nélküle élni, rendben van. A szívnek nem lehet parancsolni. De azért még nem kell mindjárt férjhez menned hozzá...
BORISKA: Nem kell férjhez mennem?
OLGA: A mamának igaza van. Művésznő vagy, de úgy gondolkozol, mint egy varrólány. Szeretheted Pázmánt, anélkül, hogy a felesége lennél...
MANCI: A bárónak nem kell róla tudnia...
BORISKA: A szeretője legyek?
OLGA: Édes Istenem...
BORISKA: Megcsaljam a bárót? (Senki sem felel.) Miért nem feleltek? Miért nem mondjátok ki azt, amit a szemetekből kiolvasok? Én nem tudok két emberrel élni. És ha a báró megtudja, hogy megcsalom?
MANCI: Akkor ott vagy, ahol most, és még mindig feleségül mehetsz Pázmánhoz...
BORISKA: És ezt ti ajánljátok nekem? Ti, a tisztességes lányok, ti biztattok csalásra, hazugságra, aljasságra? Csak azért, mert a jómódot féltitek, a gondtalan életet? Ti vagytok a tisztességes lányok, és én vagyok a becstelen. Hiszen ti ezerszer rosszabbak vagytok, mint én, mert bennetek még zsiványbecsület sincs. Nem a báró rabszolgája vagyok, hanem a tietek, ki nem engeditek meg, hogy becsületes legyek, és kimeneküljek a piszokból. Ti nem engeditek meg, hogy a magam boldogságát keressem. Féltek attól, hogy férjhez megyek, hát inkább csaljak, talán segítenétek is benne, hazudnátok, csalnátok ti is, hogy a megszokott jómódból -ne veszítsetek el valamit. És tiértetek tettem tönkre az életemet, tiértetek ítéltem el magamat szolgaságra és becstelenségre. Azért, hogy ti ne jussatok erre a sorsra! Hogy tisztességesek maradhassatok! Hát azok maradtatok. Tisztességesek, szüzek... Szüzek! Szégyelljétek magatokat. Ó!...És a mama! A mama...
OLGA: Elég, igen? Engem sértegethetsz, de a mamát ne merd bántani...
MANCI: Ne bizony. Nekünk mondhatsz, amit akarsz... jogod van hozzá. Kegyelemkenyéren élünk... az a legkevesebb, hogy szemünkre vesd... De a mamát nem engedem!
BORISKA: Úgy, úgy! Fogjatok össze, védjétek anyátokat! Mind, mind ellenem...
BERGNÉ (könnyeivel küzdve): Igazságtalan és kegyetlen vagy hozzánk... de én megértem, mi kínoz... én nem haragszom...
BORISKA (ellágyulva): Olyan nagy bűn, hogy én is boldog akarok lenni? Szenvedtem annyit, hogy most már nekem is jussom legyen egy kis örömhöz! Tudjátok, mi az szerelem nélkül élni, szerelem nélkül csókolni? Nem, nem tudjátok. Szüzek vagytok... várnotok kell, amíg üt a törvényes szerelem órája. De az én erkölcsöm más... az én erkölcsöm erkölcstelenség... és én ne lehessek büntetlenül azé, akit szeretek? Csak azé lehetek, aki megfizet?
155.
Aki ezt a kedves, finom, meghatott darabot első előadásán látta, aligha gondolta, hogy a Vígszínház vele éri fennállása óta egyik legnagyobb sikerét. Magyar darabnak az Ocskay brigadéros és A testőr óta nem volt olyan vonzóereje, mint Heltai színművének. Míg azonban ezeket a műveket, irodalmi értékeiktől egészen eltekintve, a színpadi hatáskeltés többszáz lóerős motorjai hajtották, A Tündérlaki lányok a legnagyobb egyszerűséggel megcsinált színdarab, amely simán és szerényen folyik végig háromfelvonásnyi medrében, anélkül, hogy nagy jelenetek vízeséseivel borzongatna és gyönyörködtetne, vagy hatalmas rohanó forgók technika-csodáival kápráztatna. Külsőségeiben tehát lehetetlen meglelni sikerének titkát. Ha azonban tudjuk, hogy a metresszek élete és személye mennyire érdekli a budapesti embereket; ha meggondoljuk, hogy a súlyos megélhetési viszonyoknak hány erkölcsi kisiklottja ül a nézőtéren; ha tisztában vagyunk vele, hogy Heltai romlott, de jószívű alakjaiban titkon mennyien ismernek magukra; ha megismerjük, hogy a színpadi fotográfia sok része mily megdöbbentően hű s a beszéd legtöbb helye mily gramofonhűséggel adja vissza a sok ezer Tündérlaki mama és sok ezer Tündérlaki lányok családi tanácskozását és titkos gondolatát, tervét: akkor talán közelebb jutunk hozzá, hogy Heltai nagy sikerét megértsük. Olyan ez a darab, mint egy nagy, kedves, mély jóságú és sok helyen szívig hatóan vidám védőbeszéd a mai Budapest erkölcsei mellett.
156.
A Heltai Jenő darabjának is korcs a stílusa. Ez a cinizmus mögül érzékenykedő író megható leánysorsot akar festeni. Szeretné, ha szeretnők az ő hősét, egy szabad jellemű színésznőt, aki eladja az erkölcseit egy vénülő bárónak, s a bérdíjból tartja el családját. Értenők ezt a témát, ha a szerző megrázó tragédiát értett volna benne, egy nagy erkölcs elvérzését az élet kaszás kútjában. De ezt a kedves színésznőcskét csak kis érzékenységei vezetik, csak okoskodik, megállapít, elhatároz s legszebb érzéseit úgy veti le magáról, mint a sálját s a bűne felől úgy tárgyal, mint más asszony a répa és káposzta áráról.
Kikért áldozza föl magát ez az érzékeny kokott? Egy családért, amelyben csak úgy bűzlik a lelki rothadás. A nővérei a tisztesség poltronai. Kitűnően érzik magukat a bűnön szerzett jólétben, csak akkor háborodnak föl, mikor a nővérük tisztességes életet akar kezdeni azzal, akit szeret. Vissza akarják kényszeríteni a bűnbe, hogy el ne veszítsék a báró pénzügyi pártfogását. A mama? Ezt a mamatípust az éjszakák borzalmai közt, lebujokban s kávéházak homályos zugaiban látjuk trónolni, ott, ahol a leányok piaci vásár tárgyai. Mint egy förtelmes nagy varangyos béka, úgy terpeszkedik és kuruttyol a mocsárban.
Visszatért a régi jó kokott-szentimentalizmus. Csak a rossz leányok szentek s a férjet és állást kereső tisztességes nők aljasok. Én az életbe mélyen világítok, rejtett szörnyűségeket mutatok meg, finoman, elmésen, megbocsátó mosollyal, anélkül, hogy a szempillám megrebbenne a könnytől; minden rosszul van úgy, ahogy van, minden mindegy, még felháborodni sem érdemes, csak mosolyogni kell, mosolyogni mindenen: ezt a morált hangolja a Hetai stílusa s nem veszi észre, hogy a romantikáján, az igazságain régen túl vagyunk s hogy ez a hangulatosság nem líra, csak érzékenység, amely mögött nincs semmi. Ez a morál nem lelki ügy s nem véletlen, hogy ennek a darabnak a lélektani megfestése rikítóan hamis; az utolsó fölvonásban minden összefolyik a képen. Eleve lehetetlen: helyes lélektannal fölszerelni olyan ügyeket, amelyek nem igazi lelki ügyek. Az erénynek nem lehet eszköze a bűn, erre az erkölcsi, sőt lélektani törvényre nem tud fölemelkedni Heltai s ezért nem is alkothat jelentős színpadi művet.
157.
Azt hittük, hogy vége a demimonde-romantikának, a perdita-szentimentalizmusnak, az érzékeny kokott-históriáknak. Tévedtünk. Heltai Jenő "A Tündérlaki lányok"-ban ismét egy pesti traviata érzékeny történetével ríkat meg bennünket. El kell ismernünk, hogy Heltai cinizmus alá rejtett érzelmessége, kedélyének mosollyal és bonhómiával enyhített melankóliája sajátságos bájt és kedvességet áraszt. Ebben a darabjában mintha megcsillanna valami morálféle is abban a tendenciában, hogy íme, a tévedt nő, bármely körülmények között bukott is el, bármely intencióból - nem tarthat jogot a tiszta szerelemre. Ezt a gondolatot azonban már ismerjük Dumas Kaméliás hölgyének történetéből. És nagyon csalódnánk, ha azt hinnénk egy percre is, hogy Heltai morált akart kifejezni darabjában. Ő csak könnyeket akar, csak elérzékenyülést a kokottal szemben. Morális alapja neki soha nem volt és tán soha nem lesz. Az ő egyéniségének kedves derűjében mindig nagy adag romlottság és léhaság volt.
Ha némi erkölcsi alapja volna Heltainak, akkor nem állítaná ilyen magas piedesztálra a bukott nőt, mintha azt akarná mondani, hogy tisztességes leány vagy asszony egyáltalán nem is lehet ilyen jó, ilyen nobilis, ilyen nemes, és a szépséget, finomságot, a jóságot és nemeslelkűséget ezentúl a kitartott nők budoárjaiban kell keresnünk.
A miljő, amelyben szerepelteti hősnőjét, a legundorítóbb pesti miljő. Heltainak valóban az is volt a célja, hogy a kispolgári família önzését, haszonlesését, kicsinyességét szembehelyezze Tündérlaki Boriska nemes önfeláldozásával. A miljőfestés, az egyes alakok rajza megdöbbentően sikerült. A kokottból élő, a kokott tisztessége árán érvényesülő és polgári erkölcsökben megmaradó família tipikus pesti képét revelálta nekünk. Csak azt nem értjük, hogy ez a bájoshangú és finomságokra hajlamos poéta miért merül el témakereső útján a pesti mocsár förtelmeiben? A kép, amelyet festett, telve van megdöbbentő igazsággal. De fájdalmas és visszatetsző benyomást kelt és arisztikuma nem ér fel káros hatásával. - Ha pedig ezekkel az alakokkal a kispolgári család általános ítéletét akarta kifejezni, hogy a kokott-himnusz még teljesebb legyen, akkor nagyon rosszhiszemű és hamis képet festett. Mert ezek az esetek igazán megtörténnek, de nem általánosak.
158.
Ez a színjáték egy darab foltot mutat be a nagyváros anyagi és erkölcsi züllöttségéből Jelessége, hogy nagyon is hű. Ilyen Boriskák és amilyen a családja - sajnos, nem egy van díszes székesfővárosunk babyloni rengetegében. Van ugyan a darabban valami a Dumas-féle kaméliás hölgyből, anélkül, hogy az eredetiségének rovására esnék. A hű milieurajz mellett költői értéke főkép hangulatában rejlik. Ez a hangulat szatirikus, amennyiben társadalmi életünk egyik erkölcsi fogyatékosságát állítja pellengérre; de ezt nem juvenalisi korbáccsal, nem is horatiusi enyelgéssel teszi, hanem az őszinte érzés melancholiájával. Bátran mondhatjuk Eötvössel, hogy az egész munkán átvonuló hangulat könnyek közt való mosolygás.
159.
Ehhez a vígjátékomhoz sok kedves emlék fűz. Sokszor láttam nemcsak itthon, külföldön is. Premierjét végignéztem vidéki nagy színházainkban is. Ha irodalmi nem is, legalább is nagy kultúrtörténeti esemény bolt mindenütt. Ugyanis akkor találták föl az öngyújtót. Úri és elegáns valami volt akkor az öngyújtó, olyasféle, mint a kamásni. Kiváltságos egyének éltek vele csak. Vidéken mindenütt az igazgató játszotta a bárót, dehogy engedte volna át másnak ezt a kívánatos rangot. És mindegyik azzal hangsúlyozta bárói voltát, hogy öngyújtóval gyújtott cigarettára. Ez volt a darab legdrámaibb pillanata, a közönség elfojtott lélekzettel figyelte: sikerül-e az öngyújtóból szikrát csiholni. Óriási megenyhülés, megkönnyebbülés, itt-ott viharos taps jutalmazta a fellobbanó lángot.
160.
Heltai Jenő lassú, csöndes beszédű ember volt, soha nem hallottam, hogy valamit erélyes szóval kifogásolt, a háztartás ügyeibe beleavatkozott volna, gondolom nem is érdekelte, mire megy el a pénz, amit Vali elszedett tőle. Napjainak nagy részét házon kívül töltötte. Ha jól emlékszem, 1912-ben alapította Miklós Andor az "Az Est" című déli lapot, az újság első számának már rendkívüli sikere volt. Ezt mi színügyünknek tekintettük, mert Miklós Andor a Heltai-ház barátja, és bátyám munkaadója volt. Miklós Andor rövidesen tulajdonosa lett a reggel megjelenő Pesti Naplónak és a délutáni Magyarországnak, s így a nap minden szakában Miklós Andor-lapok címét kiáltozták a rikkancsok. Később mindehhez járult az Athenaeum nyomda és a New York palota, de ezek későbbi események. Miklós Andor lapjaiba írta Heltai Jenő színes és szellemes írásait, minden sorában jó ízlésű tartózkodás, egyéni báj. Rendszeresen írt a kabaréknak, s játszották színdarabjait. Bőségesen ellátta nagy családját, neki nem voltak költséges szenvedélyei: szivar, filléres alsós-játszma a kávéházban vagy a Fészek Klubban, állandó látogatása az ügető pályának. Jóval későbbi évben kivitt engem egyszer az ügetőre. Jó néhányan ültünk az asztalnál, egyedül Kellér Andorra emlékszem. Heltai nem nézte a futtatást, az eredményhirdetés érdekelte. A társaság egyfolytában a turfújságot böngészte, jegyeztek, bekarikázták a számokat. Nekem fogalmam sem volt az ügetőverseny szabályairól, minden lovat egyformának láttam, ezért nagyjából Heltai Jenő számait játszottam meg csekély pengőmmel. A végeredmény nekem ma is érthetetlen: ő nyert a versenyen, én minden pénzemet elvesztettem.
161. Szövetség
Mikor is volt 1914-ben? 1915-ben? Vagy 1814-ben? Ma már nem tudnám megmondani, olyan régen volt. Fiatal házasok voltunk akkor a háborúval, és a mézesheteket morzsolgattuk mámoros izgatottságban. Párizs elestét vártuk, és a kávéházban nagy mappák fölé görnyedve virrasztottunk, míg a záróramentes hajnal rózsaujjával megkopogtatta a nagy üvegablakot: "Menjetek már haza, holnap is van háború!"
Akkor láttam az első német katonát Budapesten. Úristen, de szép is volt!
A nyugati pályaudvar felől jöttek, éjjel tizenegy órakori, kis csapatban, lehettek vagy öten. Nem tudom, méltóztattatok-e még ezekre az időkre emlékezni? Akkor még világították az utcákat, a villamos pajkosan csilingelt, a tündöklő kávéházakban rogyásig húzta a cigány, tizennégy fillér volt egy britannika, és az utcasarkon jegy nélkül árulta a tormásvirslit a maximálatlan éjjeli kofa. Vígan robogtak az autók, derülten vánszorogtak a jutányos konflisok, rézből volt a krajcár, ezüstből a korona és kávéból a kávé.
Mondom, vagy öten voltak a németek, szálas legény mind az öt, ki pápaszemes, ki cvikkeres, szép aranysárga szakálla volt az egyiknek, szemtelen kis szőke bajusza a másiknak, és vaskeresztje mind az ötnek. Komoly méltósággal masíroztak egymás mellett, elöl kettő, hátul tartaléknak három. Bőrszivar volt a szájukban, sápadt német szivar a szakállas pipázott. Nem beszéltek egymással, csak mentek, titokzatos, ismeretlen cél felé. És egy pillantásra sem méltattak minket, szegény, alázatos magyarokat, akik bámész hódolattal sereglettünk köréjük és forró lelkesedéssel éljeneztük őket. Ők öten, németek, nem törődtek velünk.
Mi azonban ragaszkodtunk hozzájuk, tiszteltük és szerettük őket. Mentünk a nyomukban, eleinte mi is csak öten-hatan, aztán tízen-húszan. Nőttön-nőtt a tömet, ahogy végigmentünk a Teréz körúton, az Erzsébet körúton, ki a Rákóci útra. Mind lelkesebb lett az ünneplés, harsányabb az éljenzés. Közben faggattuk őket: honnan jönnek, hová mennek, miért kapták a vaskeresztet mikor veszik be Párizst, mikor lesz vége a háborúnak, és igaz-e, hogy Japán mégiscsak meggondolja a dolgot, és mellénk áll? Az öt német nem felelt. Hogyan is felelhetett volna? Arcukon, egész lényükön, egyenruhájukon, vaskeresztjükön látszott, hogy ők a tett emberei, ellenségei minden szószátyárságnak. Ütnek, de nem beszélnek, hallgatnak, de győznek. Nem állnak szóba se ellenséggel, se jó baráttal, mennek keményen, rendületlenül, kitűzött céljuk felé, és ebben nem szabad és nem lehet őket meggátolni.
Éreztük ezt, és mi is ájtatosan elnémultunk, és azontúl csöndben követtük őket. Szinte félénken húzódtunk meg a nagy Németország árnyékában, harmincan jelentéktelen kis magyarok, az öt hatalmas német hős körül. Éreztük, hogy itt a mi helyünk, itt biztonságban vagyunk, itt nem bánthat minket senki...
A József körút és a Népszínház utca sarkán már ötvenen voltunk, férfiak, nők, rikkancsok, katonák, asszonykák, akik most jöttek színházból, vendéglőből a férjükkel, harcias öreg urak, facér cselédek. Itt megállt az öt német egy éjjeli kofa tövében, és mindegyik megevett két pár tormás-virslit, a szakállas harmat.
Mi hangtalan csöndben figyeltük, lélegzeni is alig mertünk, csak szemünkkel intettünk egymásnak: ezeket akarja valaki megverni!
Azután befordultunk a Népszínház utcába. Most már egy pillanatig sem volt vitás, hová mennek: a régi katonai pályaudvarra, elutaznak valahová, titkos misszióban. Talán Törökországba. Biztosan Törökországba. Be jól is csináljuk ezt a háborút! Hiába, volt esze annak, aki kitalálta.
Azonban... mi az? Az öt német nem ment ki a pályaudvarra, az öt német befordult egy szűk kis mellékutcába. Az utca sarkáról egypár vihogó lány csatlakozott az izgatott tömeghez. Az öt német megállt egy gyanús, sötét kis földszintes ház előtt. Az egyik becsönget, boglyas öregasszony nyitott kaput. Az öt német felénk fordult, szalutált, aztán eltűnt a kapualjban. A kapu még mindig nyitva van, az öregasszony vár: az elragadtatás hevében és az összetartozás révén néhány magyar is besurrant utánuk. De a tömeg kint maradt, zavartan, tanácstalanul, valami homályos érzésével annak, hogy ez nem befejezés, innen még hiányzik valami, valami tisztelgésféle, valami istenhozzád, egy szó, egy kis melegség, a magyar lovagiasság, a magyar vendégszeretet, a magyar hűség virágbokrétája.
Egy pillanatnyi habozó csönd. Egymásra néztünk, azután azzal a csalhatatlan ösztönnel, mely a nagy tömegeknek mindig megmutatja a helyes utat, levettük fejünkről a kalapot, és áhítattal, diadalmasan elénekeltük a Heil Dir im Siegeskranzot...
162. Fehér ruhák
Nyári, forró napsugár
Játszik a Dunával,
Magyar zászlók lengedeznek,
Trombitaszó szárnyal.
Magyar dobok peregnek,
Háborúba hínak,
Odalent a szerb határon
Vérvirágok nyílnak.
Szép huszárok, tüzérek,
Háborúba mennek,
Minden utcán tízezer kéz
Fehér kendőt lenget.
Könnyes szemmel, búcsúzón
Mosolyognak rájok
Fehér-ruhás asszonyok és
Fehér-ruhás lányok.
Ó ti szegény kis ruhák,
Drága fehér színem,
Amikor ma rátok nézek
Elszorul a szívem.
Letérdelni szeretnék,
Imádkozni halkan.
Úgy se szoktunk imádkozni,
Csak amikor baj van.
Isten, aki intézted
A magyar nép sorsát,
Add, hogy a sok fehér ruhát
Még sokáig hordják.
Hogy a magyar katonák
Piros, omló vére
Ne fösse a fehér ruhát
Gyászos feketére.
163.
A háború azonban készületlenül találja a lelkesedő országot. Szabad-e a színházaknak játszaniuk, amikor fiaink a fronton véreznek? Úgy látszik: nem illik, és mintha a közönségnek sem illenék színházba járnia. Felmerül tehát a gondolat: a nyári szünet végeztével ne nyissanak ki.
164.
A világháború első hónapjai átrendezték a Vígszínház műsorát. Alkalmi színjátékok kerültek színre.
165. Heltai Jenő: Akik itthon maradtak
Alkalmi játék. Bemutatta a Vígszínház 1914. szeptember 19-én.
(részlet)
A FIATALASSZONY: (szelíden)
Csöndesedjen, drágám!
Fogadjuk jó szívvel, amit a sors ránk mért,
Egyformán harcolunk mi mind a hazáért.
Karddal az erősek, részvéttel a gyöngék,
Vér és könny áztatja a haza szent földjét,
Egyformán jótékony harmat mind a kettő,
Az a föld, melyre hull, nem maradhat meddő.
Óh, hogy mennék én is, lobogó zászlóval.
Jókedvű fiúkkal, vidám zeneszóval;
Könnyű könnyű szívvel a csatába menni,
Ádáz ellenséggel vígan verekedni,
Csaták mámorában mindent elfeledni -
Nehéz nehéz szívvel itthon dideregni,
Sírni és aggódni, várni és szeretni,
Álomtalan éjjel semmit sem feledni.
A KISFIÚ: Anyukám, miért sírsz? Én nem sírok, látod!
Én nem féltem apát, se Magyarországot.
Csak mi fogunk győzni, akárhány az ellen,
Ha magunk leszünk is egész világ ellen.
Hiába az ármány, árulás és gazság,
Apuka megmondta: miénk az igazság!
És ha apa mondta, úgy kell annak lenni,
Minket ugyan nem fog senki leteperni!
A FIATALASSZONY: (boldogan magához öleli)
Szerelmes kis hősöm! Öröme szívemnek!
A FIATAL LÁNY: Miénk az igazság!
A NAGYAPA: Jól beszélt a gyermek.
166.
A Vígszínház hazárd módon továbbra is játszik francia darabokat, csupán eltitkolja szerzőjük nevét. Mintha nem írta volna őket senki. A színlapon a fordító (átdolgozó) neve szerepel egyedül. A hamisított férj Felix Gandera színdarabja. A színlap azonban csak ennyit közöl: "magyar színpadra alkalmazta: Heltai Jenő".
167.
Az első világháború idején hivatalos haditudosító. De nem a tűzvonalban, mint például Molnár Ferenc, hanem a veszélytelenebb, de sokkal szélesebb látókört nyújtó szövetséges nagyvárosokban. Leghuzamosabb ideig Konstantinápolyban. Ott ismeri meg azokat a keleti színeket, amelyek később oly gyakran térnek vissza műveiben.
168. A tudós felesége
Volt egyszer egy tudós, aki egész életét egy nagy könyvnek szentelte. Ezt a köny¬vet az asszonyok hűtlenségéről írta, 14256 különféle módját sorolván föl benne a férfiak lóvátételének. Öreg napjaira ez a tudós megházasodott, és amikor valaki a felségéről kérdezősködött, büszkén mondta: - Kincs, igazi kincs! Neki köszönhetem, hogy sajtó alá rendezhetem könyvem javított és bővített kiadását.
169. Hamduna
SZUMURUD (lelkendezve): Úrnőm... úrnőm... rettenetes!
HAMDUNA: Mi baj?
SZUMURUD: Hafid... Hafid... borzasztó!
HAMDUNA: Az uram?
FUAD (fölugrik): Az urad? Az urad! Allah irgalmazz!
SZUMURUD: Itt van... éppen csak annyi időm volt, hogy a kaput bezárjam... (Kívülről hangos dörömbölés.)
FUAD: Már dörömböl! (Ijedten néz körül.) Allah irgalmazz!
HAMDUNA: Végünk van. (A muzsikusokhoz.) Pusztuljatok! (A két muzsikus eloldalog a fülkébe.)
SZUMURUD: Mit csináljunk? (Újabb dörömbölés.)
FUAD: Hogy dörömböl! (Ijedten néz Hamdunára, Szumurulda, maga körül.) Mintha a mennydörgések mennydörgését hallanám!
HAMDUNA: Elbújtatlak drágaságom, hogy az uram dühe ellen megvédjelek. Mert rettenetes az ő féltékenysége...
FUAD: Elbujtatsz! (Keserűen.) Azt mondja, nem tud olvasni! Könyvem harmadik fejezete! És hova bújtatsz csillagom, ó ragyogó Hamduna? (Újabb dörömbölés.)
HAMDUNA: Szaladj Szumurud, ne várakoztasd! (Szumurud el.) Te pedig ó Fuad, Abu Deli Ben Muktar fia, bújj be ide a szekrénybe (a szekrényre mutat) és rejts el porhüvelyedet a mindenféle köntösök, dzselbabok és salvárok alá. (Kinyitja a szekrényt, melyben asszonyi ruhák lógnak.)
FAUD (panaszosan): Könyvem kilencedik fejezete! De mindannyian tehetetlenek vagyunk Allah akarata ellen. És ha most ide be kell bújnom (már bújik is) bizonyos, hogy ő rendelte és így vagyon megírva a Sors könyvében. (Bebújt, de kidugja a fejét.) Csak arra kérlek ó Holdak Holdja, ne sokáig várakoztass idebent, mert ez a helyiség nem méltó a magamfajta élemedett és bölcs emberhez...
HAMDUNA: Bízd rám, gyöngyvirágom. Elküldöm az uramat és százszorosan kipótolom azt, amivel adósod maradtam.
FUAD: A te szájad és Allah füle! (A ruhák mögé bújik.)
HAMDUNA (Becsukja az ajtót, de nem zárja be, tüntetőn a szekrény körül foglalatoskodik, míg Hafid betoppan.)
HAFID (dühösen fújva): Hol van? Hol van?
HAMDUNA (ártatlanul): Hazajöttél drágaságom?
HAFID: Hazajöttem, mert lóvá tettél, ó leghitványabb minden asszonyok között! (A közönség felé.) Én Hafid vagyok, ennek a ravasz asszonynak az ura. Elküldött a város túlsó végére az aranymíveshez a gyűrűjéért, pedig az aranymíves még az estvéli ima előtt elhozta... Ó mily kiszámíthatatlan az asszonyok ravaszsága!
HAMDUNA: Szumurudnak adta át, boldogságom, és én nem tudtam róla! Igaz-e Szumurud?
SZUMURUD: Igaz, ó úrnőm. Csak én vagyok a bűnös, mert...
HAFID (a szavába vág): Hallgass, kutya! Hazudtok mind a ketten a hazugságok hazugságával! (Megragadja Hamduna karját.) Felelj gonosz, hol van? Hová bújtattad?
HAMDUNA: Kit? Kit?
HAFID: A szeretődet, kinek kedvéért a város túlsó végére szalajtottál. (Dühösen néz körül.)
HAMDUNA: Nincs itt senki! (Nevet.)
HAFID: Nevetsz? (A terített asztalra mutat.) Kinek terítettél? Kinek hozattad elő legjobb boromat, melyből magam is alig merek inni? Miért várakoztattál olyan sokáig a kapu előtt?
HAMDUNA: (nevet): Ó Hafid, nincs itt senki!
SZUMURUD: Ó uram, hallgass meg! Mikor elmentél...
HAFID: Elhallgass kígyónyelvű és takarodjál, ha nem akarod, hogy handzsárommal csináljak utat bűnös lelkednek... (Handzsárjához kap, Szumurud visítva kiszalad.)
HAMDUNA (nevet).
HAFID: Nevess csak, úgy sem nevetsz sokáig. Avagy mered-é tagadni, hogy itt van?
HAMDUNA: Merem hát! Nem hiszel nekem?
HAFID: Nem én. Mintha muzsikát is hallottam volna. Mulattatok! Felelj, hová bújtattad?
HAMDUNA: Tudni akarod?
HAFID: Inkább most, mint egy perccel később. Hová bújtattad?
HAMDUNA (közönyösen): Ide a szekrénybe!
HAFID (mérgesen nevet): Tudtam! Tudtam! Ó mily feneketlen az asszonyok gonoszsága! Add ide a szekrény kulcsát...
HAMDUNA A kulcsot? (Körülnéz.)
HAFID: Elvesztetted? Ugy-e elvesztetted? Mondd már! (Nevet.) Tudtam!...
HAMDUNA: Nem, nem vesztettem el.
HAFID: Annál jobb! Add ide!...
HAMDUNA: Megkeresem... Hová is tettem? Tudom már... (A serpenyőhöz megy és mellőle fölveszi.) Itt van!
HAFID: Add ide!
HAMDUNA: Íme... (Odaadja. Hafid érte nyúl. Hamduna visszahúzza.) Íme, itt a kulcs... odaadom és kinyithatod a szekrényt. De mielőtt odaadnám, gondold meg, nem volna-e helyesebb, ha nem nyitnád ki?
HAFID: Miért volna helyesebb?
HAMDUNA: Mit tudom én? Olyasmit láthatnál, ami neked nem kedves és elszégyellnéd magadat!...
HAFID: Ne fecsegj annyit, gonosz! A kulcsot akarom...
HAMDUNA: Mondtam már, hogy odaadom... Nem tartom meg. (Nyújtja feléje, de mikor Hafid érte nyúl, megint visszahúzza.) Minek nekem ez a kulcs, mely úgy sem véd meg? Erős férfi vagy, feltörheted a szekrény, vagy behívhatod rabszolgáidat és megparancsolhatod nekik, hogy égessék el mindenestül...
HAFID: Úgy van! Meg is teszem, ha nem adod ide!
HAMDUNA: Miért ne adnám oda? (Ugyanaz a játék, mint fönt.) Ez a kulcs csak hitvány vasdarab, míg bizalmad arany. Lehet-e választanom a kettő között és nem kell-é iparkodnom, hogy visszakapjam szeretetedet és bizalmadat? Ám néked is vigyáznod kell, hogy ne veszítsd el az enyémet.
HAFID: Nem értelek.
HAMDUNA: A mai napig hűséges feleséged voltam. Nem hajlottam a csábítás szavaira, költők verseire. idegenek ajándékaira, üzletadó öreg asszonyok mérgező suttogására. Igaz-e, ó Hafid?
HAFID: Igaz, Hamduna.
HAMDUNA: Fogaim kerítését nem hagyta el hazug szó, mert szeretlek a szerelmek szerelmével és te voltál mindenem, neked voltak és neked virultam és testem kertjében minden gyümölcs csak rád mosolygott...
HAFID: Igaz, Hamduna. De most elfordultál tőlem és kertembe tolvaj lopózott... Add ide a kulcsot!
HAMDUNA: Itt van! Vedd el már, mert égeti a kezemet! (Ugyanaz a játék, mint fönt.) Ez a kulcs! Ez a kis kulcs! Élettelen, ostoba vasdarab... és mégis, mi minden függ tőle! A boldogságunk... élet és halál! Igazság és hazugság! Szerelem és gyűlölködés! Lehetséges-e, hogy Allah ebbe a kis kulcsba tett le mindent, ami két ember sorsát eldönti?
HAFID: Sokat beszélsz Hamduna és türelmem vége. A kulcsot akarom!
HAMDUNA: Nesze! (Ugyanaz a játék, mint fönt. Hamduna felemeli a kulcsot.) De utoljára figyelmeztetlek! Mikor bejöttél és a szeretőmet kerested, azt mondtam, nincs itt senki. Nem hittél nekem. Ragaszkodtál ahhoz, hogy elbujtattam és amikor végre bevallottam, hogy itt van a szekrényben, a kulcsot kérted. A rosszat rögtön elhitted, a jót nem, holott okod volt arra, hogy inkább a jót hidd, mert eddig minden rossz távolt volt tőlem. Egyszer hazudtam, egyszer igazat mondtam. Mikor hazudtam és mikor mondtam igazat? Gondolkozzál! (Nyújtja feléje a kulcsot, visszahúzza.) Ez a kulcs döntse el? Inkább hiszel neki, mint nekem? Mi jót kaptál eddig tőle? Holott én nem voltam-e eddig napjaid öröme éjszakáid gyönyörűsége? Hazudott a szívem dobogása kezem simogatása, szemem *?* szájam csókja? Az ember nemcsak szóval hazudik, ó Hafid és minden dolgok között leghitványabb, legértéktelenebb a szó, elröpül és nincs nyoma, mint a madár röptének a levegőben, a hal útjának a tengerben. (Ugyanaz a játék, mint fönt.) Igazabb ez a kulcs, mint én? Jobb barátod, mint én? Ha annak hiszed, ám jó. Íme, itt van, élj vele tetszésed szerint! (Odaadja.)
HAFID (mohón elkapja. A szekrény felé indul, tanácstalanul megáll): Hamduna!
HAMDUNA (nevet): Odaadtam! Miért nem nyitod ki a szekrényt?
HAFID (habozva): Hamduna!...
HAMDUNA (türelmetlenül toppant a lábával): Nyisd ki már?
HAFID (a fejét vakarja)
HAMDUNA (dühösen): Nyisd ki már, ha mondom!
HAFID (az asztalra dobja a kulcsot): Nem én! Hogy kinevess?
HAMDUNA: Miért nevetnélek ki?
HAFID (nevet): Ó legravaszabb minden asszonyok között! Nem tudom, van-e itt valaki, de arra esküszöm, hogy a szekrényben nincs senki...
HAMDUNA (a kezébe erőszakolja a kulcsot): Én pedig követelem, hogy kinyisd...
HAFID (visszaadja): Allah őrizz!
HAMDUNA: Nem nyitod ki? Jó, majd kinyitom én... (A szekrény felé indul.)
HAFID (nevet): Hiába nyitod ki, nem nézek oda és behunyom szememet... Nem akarom ostobaságomat látni!
HAMDUNA: Végre okosan beszélsz! Nem megmondtam előre? (Megvetően eldobja a kulcsot.) A szekrény be sincs zárva!
HAFID: Ó mily szerencsétlenek is a férfiak, kiket a féltékenység megvakít! Kegyelmezz meg nékem Hamduna és szégyenemet ne tetézd haragoddal. Bocsásd meg a szegény Hafidnak az ő ingadozását...
HAMDUNA (megöleli, megcsókolja): Ó én édesem, hát tudnék-e rád haragudni?
HAFID: Hogyan is lehettem olyan esztelen! Nem inkább arra kellett volna-e gondolnom, hogy hibádat jóvá akartad tenni és ízletes vacsorával, jó borral és muzsikusokkal vártál fáradságos utam után?
HAMDUNA: Ez az igazság Hafid. Téged várt itt minden. És most jöjj, üdítsd föl fáradt testedet gyümölccsel és borral és vigadjunk...
HAFID: Ó Hamduna, számomra csak egy üdülés van és egy vigasság és az te vagy, én pálmám, karcsúságodban és gyönyörűségednek teljességében... A hold már lepihent, kövessük példáját, mert helyesen cselekszik az, aki az égre néz és onnan kér tanácsot.
HAMDUNA: Te vagy az úr és te parancsolsz, ami néked jó, jó nékem is... (Tapsol.) Szumurud!
SZUMURUD (belép): Parancsolsz úrnőm?
HAMDUNA (egy pillantással a szekrény felé): Csinálj itt rendet! (El Hafiddal balra.)
SZUMURUD: Rendet! Rendet! (A szekrény felé megy.) Ó mily kiszámíthatatlan az asszonyok ravaszsága! (Kinyitja az ajtót.)
FUÁD (összetörve, lekonyulva, sápadtan kiesik a szekrényből): Ó! Ó!
SZUMURUD: No bölcs Fuád ed Deli?
FUÁD (nagyot lélekzik, a baloldali ajtóhoz megy, hallgatózik): Ó!... (Benéz a kulcslyukon.) Ó!... (Fejéhez kap, az asztalhoz rohan, előveszi a könyvet és a kalamárist.) Ó!
SZUMURUD: Mi az, bölcs Fuád, Abu Deli ban Muktar fia?
FUÁD (balkezével szomorúan legyint, írni kezd): Háromezerhétszáz-negyvennegyedik fejezet...
170.
Vali elvált Heltai Jenőtől, feleségül ment Miklós Andorhoz. A Pozsonyi útról az Országház tér 4-es számú házba költöztek, a tíz szobás lakást az akkori idők divatos iparművésze, Falus Elek rendezte be.
Tulajdonképpen meddig élt Vali Miklós Andorral? Azt hiszem semeddig. Barátságuk régi keletű, Miklós Andor legalább úgy ragaszkodott Heltaihoz, mint Valihoz. A Club kávéháznak fenntartott asztalnál sok éven át minden délután együtt ült Heltai Jenő, dr. Márton Miksa, Miklós Andor és Molnár Ferenc. Vali és Miklós Andor szerelméről bizonyos körökben mindenki tudott, amikor Heltai eszmélt. Bölcs ember volt, passzív, gondolkozása nagyvonalú. Elvált, és maradt a régi barát, szerető apja S. ügyvéd Bözsi lányának.
Az új házaspár gyakran járt premierekre. Vali a maga szélsőséges módján rajongott a szép és tehetséges Gombaszögi Fridáért. Lelkendezett a férjének - milyen szép és tehetséges színésznő!
Míg Miklós Andor beleszeretett Gombaszögi Fridába. Vali őrjöngött, félelmetes jeleneteket rendezett, zokogott, s mi vele sírdogáltunk.
A Gombaszögi-ügy egyre veszített hevéből. Miklós Andor elkedvetlenedett. Úgy volt, hogy visszatér az otthonba, amelyben sohasem lakott. Ekkor egy szédülten szerelmes inasgyerek revolverrel Gombaszögi arcába lőtt. Hosszú orvosi és kozmetikai kezelés után is mély seb maradt az arcán, selypesen beszélt, s Miklós Andor korrektül kiállott mellette.
171. Álmokháza
(részlet)
Elég gyorsan szokott bele abba a rettenetes valamibe, amit 1917 őszén Budapesten életnek neveztek. Egy hét alatt tökéletesen beleilleszkedett a megváltozott viszonyokba. Tudomásul vette a kenyérjegyet, a dohányjegyet, a zárórát; megismerkedett a tilalmak, hiányok és pótlékok minden fajtájával; látta a bujkálásokat, az ellógásokat, a pusztulást, az elszegényedést, a csüggedést, a piszkot és a sötétséget; hallotta a zúgolódás, a lázadozás fojtott, de többé el nem fojtható hangját és tudta, hogy vége mindennek. Tudta ezt már odakint a fronton is. Így hát meg sem lepődött, természetesnek látta mindazt, amit látott és amit Valamivicstól hallott. Talán meg is nyugtatta egy kicsit az, hogy a város éppen olyan leromlott, beteg és rokkant, mint ő maga. Az emberek, az izgatottan szaladgáló félbolondok, a ravasz ostobák, a rémült dorbézolók testvérei voltak. Megértette és sajnálta őket, mert tudta, hogy gyermekek csak a szenvedés iskolájában. Ő pedig okleveles szenvedő már.
Ez megnyugtatta.
Zúgó agyával, félkarjával néha mindenkinél higgadtabbnak, épebbnek tudta magát. Gőgje ilyenkor elfojtotta benne azt a szánakozást, amely a kábultakhoz és talajtalanokhoz vonzotta. Nyomban eszébe jutott panasztalan néma szenvedése, amelynek ma sincs még vége.
- Kínlódjatok ti is! - mondta ilyenkor, pedig azt szerette volna mondani: gyertek hozzám és tanuljatok tűrni!
Nem tudta többé, hogyan kell beszélni, mit kell mondani. Elszokott a beszédtől, ez az emberektől. Egy kicsit maga alatt látta a földet még mindig, a házakat, az embereket, az életet, ahogy régen, amikor a levegőt járta. Ott fogta meg először a magányosság gonosz varázsa, az zsibbasztotta a galíciai kórházban is. Lelkét azóta sem nyitotta meg senkinek, nem kérdezősködött, magáról sohasem beszélt. A magányosság morfinistája maradt, nem tudott többé a megszokott méreg nélkül élni.
De figyelt, nézelődött. Valamivicstól, pincérektől, kocsisoktól hallott egyet-mást. Ezzel beérte. Régi barátaival - kevés volt - nem akart találkozni, bujkált részvétük elől és nem érdeklődött sorsuk iránt. Talán nem is barátai többé, talán sohasem is voltak azok. Hol keresse őket? Alkalmasint bevonultak ők is, elestek, fogságba kerültek. Egyik-másik hazarokkant, mint ő. Azokkal beszélgessen? Miről? A maga háborúját, a maga nyomorúságát mesélné csak mindegyik. Ez elől menekülni akart. Joga is volt hozzá. Hogy is mondta Pucher von Donnershof ezredes, amikor elbúcsúzott tőle?
- A te háborúdnak vége. A mienk...!
Igen, ezeket nyomja még a háború. Neki nincs többé köze hozzá. Elintézte. Egy kicsit drágán, de örökre...
Még mindig uniformisban járt, de szakállát, bajuszát leborotváltatta már. Még mindig a garniban lakott, de mindennap tízszer is elhatározta, hogy kiköltözik. Arca lassan kisimult, de egy-egy rossz éjszaka megint ráütötte a fáradtság meg az öregség bélyegét. Azonban mégis bátrabban és gyakrabban nézett már a tükörbe. Ellenőrizte magát. Megállapította, hogy ha egy kicsit összeszedi magát, éppen olyan csinos fiú lesz, amilyen volt. És sokkal érdekesebb. Hajának vad szürkeségét a gondozás ezüstszínűre enyhítette. Sápadt arcán letörölhetetlenül ömlött el a szenvedés drága és nemes parfumejének egy csöppje. Lágyabb lett a nézése is azzal a kis szomorúsággal, amely - hívatlan vendég! - zöldesszürke szemébe beköltözött. És szeretett volna... mi mindent szeretett volna!
Hogy az idő megenyhült, egész nap az uccán kódorgott. Ismerkedett a várossal, amelyet három év óta nem látott. Elment azok előtt a kávéházak előtt, amelyekbe azelőtt járt, benézett a tükörablakokon. De nem tért be egyikbe se. Elment a Ferenc-körúti ház előtt is és fölnézett a harmadik emelet erkélyére. Mi lett a Zelter-lányokból? Igazában nem is érdekelték többé, még Nusi sem. Éppen csak tudni szerette volna... De az erkély üres volt, a két ablak néma a redők mögött.
Óvatos tapogatózások voltak ezek, félénk közeledés az élet fölé, szerény bemutatkozás, szemérmes fölkínálkozás. És ijedt meghátrálás, valahányszor közelebb juthatott volna - hozzá. Még nem! Halogatta a dolgot. Majd holnap! Ha erősebb leszek, ha nyugodtabb leszek, ha...
És amikor beesteledett, izgatottan sietett haza. A hamar sötétedő uccákon megint melléje szegődött a félelem, lerázhatatlanul, mint a kóbor kutya. Még mindig az ágy volt az egyetlen hely, ahol biztonságban tudta magát. Ahogy hazaérkezett, nyomban lefeküdt. Hozzászokott ahhoz, hogy az ágyban vacsorázzon. Keveset evett. Annál többet ivott és cigarettázott. Valamivics sokszor hajnalig hordta neki a konyakot meg a feketekávét. És ha ráért, mesélt. Karmel az ágyban feküdt, az ágy mellett a széken a konyak meg a cigaretta. A hamutartót háromszor-négyszer is ki kellett üríteni. Valamivics kinyitotta az ablakot és a cigarettavégeket lehajította az uccára. Ezzel egy kis friss levegő is tódult a szobába. De alig záródott be az ablak, megint hatalmas füstkarikák felhőztek a menyezet felé.
Ha odalent megszólalt a csengő és Valamivics lerohant, hogy kaput nyisson a jelentkező vagy eltakarodó pároknak, Karmel nyugtalankodni kezdett. Alig várta, hogy a portás visszajöjjön. Olyan volt, mint a kisgyerek, akit meseszóval kell álomba ringatni. Pedig a Valamivics meséi...! Ilyenek voltak:
- Jött ide, kérem, egyszer egy színésznő. Híres pesti színésznő. Természetesen egy úrral, nagyon előkelő úrral. Ők persze azt hitték, hogy nem ismerem őket. De Valamivics nem azért pesti gyerek, nem azért jár húsz év óta színházba meg lóversenyre, hogy ne tudja kivel van dolga. Én persze adom nekik a legjobb szobát, diszkréten, tapintatosan, ahogy illik, nem mutatom, hogy tudok róluk mindent. Csak csodálkozok magamban. Mert kérem, miből jönnek ilyen előkelő népek az ilyen ronda garniba? Csak perverzitásból százados úr, tessék elhinni, csak perverzitásból. Van azoknak rendes lakásuk. De nekik az izgalom kell, meg a veszedelem... hátha kifognak egy razziát! De nem volt szerencséjük. A mai eszemmel bizony telefonoztam volna a hének... bizonyosan akkor kaptam volna a nagyobb borravalót! De hát az ember marha, százados úr...
Száz ilyen történetet tudott vagy talált ki a garni röpke vendégeiről, előkelő kémekről, gyanús diplomatákról, uzsorásokról, szállítókról, kijárókról, csempészekről és kerítőnőkről, a háború csatornáinak gyorsan hízó, izgatott patkányairól, akik mind szemérmetlenebbül ették el a becsületes ember elől az életet. Tudta a szédült város minden titkát, mesélt a Danubius-szálló pinceraktáráról, amelynek lezárt vasajtaja mögött záróra után kezdődik az élet előkelő urak, gazdag pénzemberek, nagy kokottok és kis színésznők számára...
Karmel a mérges ital és az ópiumos dohány gőzében kábultan hallgatta. Fázott a fűtetlen szobában és szenvedett azok miatt az ismeretlenek miatt, akiknek az ölelkezésétől csak egypár centiméternyi fal választotta el. Fölgyújtott fantáziája már ezeknek a történeteknek a hatása alatt is megszépítette ezeket az ölelkezéseket, démoni színésznőket és alélt szűzeket varázsolt lehunyt szeme elé, holott többnyire bárcások, cselédlányok és a legjobb esetben Zsófikák vihogtak odaát. A fal-átszitálta hangokat úgy hallgatta, mintha telefónbeszélgetésbe kapcsolták volna bele... furcsák voltak ezek a hangok a hozzájuk tartozó testek nélkül. Megpróbálta a hanghoz hozzáépíteni a férfit meg a nőt, vallomásaikból, veszekedéseikből és csókjaikból regényeket és drámákat kovácsolt már ő maga is, izgalmas történeteket, mint Valamivics. Ezek a történetek vigasztalták és megnyugtatták, ezekbe kapaszkodott olyankor, mikor reménytelen és alázatos tekintete egy csinos lányéval találkozott. Milyen kegyetlenek is voltak ezek a csinos lányok! A legtöbb hidegen, közönyösen keresztülnézett rajta, olyan is akadt, aki rémülten vagy sértődötten kapta el a fejét... mi az, ez a félkezű is szeretni szeretné?
Igen, ez a félkezű is szeretett volna valakit szeretni. Bizonytalan, homályos érzések hullámzottak benne, szerette volna elárvult karját kinyújtani, megfogni egy hűvös, puha kezet és rábízni magát: vezess, én nem tudom, hová menjek! De amikor kinyújtotta kezét mindig csak a konyakos palackot markolta meg. És amikor vágyakozó álmaiból fölriadt, csak a röhögő Valamivics ugrándozott ágya körül, vigyorgó porkolábja annak a rettenetes taposómalomnak, amelyben a szerelem fegyencei vonszolták törődött testüket áldatlan nemi kényszermunkára.
Karmel százszor is elhatározta, hogy elmenekül erről az átkozott helyről. Valamivics mindennap fölírt neki négy-öt címet. Olykor-olykor meg is nézett egy-egy üresen álló lakást, de az utolsó pillanatban mindig visszariadt attól, hogy kibérelje. A bútortalan szobákban dohos kriptai levegő csapta meg, a kopár falak fagyosan meredtek rá, az ismeretlen ajtók mögött a magányosság rémei settenkedtek. Döglött bútoraira gondolt, amelyek egy sötét raktár mélyén szívják magukba a nyirkot. Van-e számukra még föltámadás, lehet-e őket még egyszer talpra állítani, elrendezni, élettel megtölteni, hogy élni lehessen köztük? Álmatlan éjszakák csöndjében világít-e majd a lámpa, szól-e majd a csengő, lesz-e valakije, aki tálcán hozza neki a konyakot, a cigarettát, a vigasztalást?
És ijedten sietett vissza a garniba a mámorhoz, Valamivicshoz és óránként váltakozó ismeretlen szomszédaihoz.
Egy éjjel azt álmodta, hogy hű kutyájával, Boy-jal Afrikában van oroszlánvadászaton. Az oroszlán alig öt méternyire tőlük éppen rá akarja magát vetni, de ő nyugodtan elsüti fegyverét és a fenevad mukkanás nélkül fölfordul. Boy diadalmasan ugat. Óriási taps, ő pedig szerényen, de mégis fensőségesen mosolyogva hajlong jobbra-balra a közönség felé. Tulajdonképpen ekkor veszi csak észre, hogy az orfeum színpadán áll: Colonel Lemark a félkezű csoda, a világhírű céllövőművész, aki minden este ezzel a vakmerő mutatvánnyal fejezi be szenzációs műsorát.
Ezt az álmot úgy ünnepelte, mint valami égből pottyant jóságos figyelmeztetést, amely váratlanul elviselhetővé enyhít sok minden elviselhetetlent. Az álom eszébe juttatta, hogy állatok is vannak a világon, az emberek elől hozzájuk lehet menekülni. Így ragaszkodott valamikor Boyhoz, egy elbizakodott és szemtelen kis foxterrierhez, amely olyan rakoncátlan és olyan mulatságos volt mint a vásott gyerek. Most fájlalta, hogy elajándékozta, amikor bevonult. Ki tudja, hol van azóta! Elhatározta, hogy kimegy az állatkertbe, kutyát vesz és elnevezi Boynak.
Örült ennek az ötletnek, örült az állatkertnek is, ahová valamikor sűrűn járt ki. Szerette az állatokat, gyakran órákig ácsorgott a vadállatok ketrece előtt. Barátkozott velük, ismerősei voltak közöttük. Most hirtelen rajtaütött a kíváncsiság: megvannak-e még a jámbor fenevadak, az érdemes öreg oroszlán, a harsányan tülkölő elefánt, a hétalvó krokodilus, az álarcos bagoly, aki olyan félelmetes és titokzatos, mint egy detektívfilm hőse, és a vörösnyakú, kopasz keselyűk, ezek a szikár és szigorú öreg generálisok? Mit csinálnak ebben az átkozott fölfordulásban? Bibliai testvériségben, gondtalanul élnek-e ma is ketrecük rácsai mögött, vagy érzik ők is a háborút, izgalmait, nyomorát? Emlékezett egy öreg farkasra. Mihelyt ketrece előtt megállt, az ordas rögtön a rácshoz lapult, ő pedig engedelmesen megvakarta a hátát. A farkas égnem emelte fejét és üvöltött. Talán azt üvöltötte: köszönöm! Megvan-e még az öreg farkas, megismeri-e, ha megint odaáll ketrece elé? Hát a fehér papagáj, aki rászállt a hüvelykujjára és azt mondta: apuska?
Izgatottan, jókedvűen ugrott ki az ágyból. Mialatt felöltözött, százával rajzottak föl benne állatkerti emlékei: a Jardin d'Acclimatation, Schönbrunn, a berlini Zoo és az antwerpeni akvárium, amelynek üvegfalai mögött mint vén kegyelmes urak nehézkesen, lomhán úszkálnak a kétszázéves nagy teknősbékák, titokzatosan mozgatják hatalmas ollóik bonyodalmas gépezetét az óriásrákok és nyugtalanul cikáznak ide-oda a zöld és piros selymekbe burkolt boszorkányos fátyolhalak, a japán tenger kis gésái. A Zooban egyszer egy fél citromot adott a fekete csimpánznak; a csimpánz unottan szopogatta, azután lefeküdt, hátat fordított a bámészkodóknak és az üres citromhéjat, ezt a sárga kis bohóc-sipkát a fenekére ragasztotta. És amikor a tömeg vijjogását és röhögését túlságosan illetlennek ítélte már, egyszerűen fejére húzta pokrócát és mozdulatlanul feküdt mindaddig, amíg a neveletlen csürhe el nem kotródott ketrece elől.
Akkor csak mulatott ezen a groteszk jeleneten, most annyi év után immár irigyelte is a fekete csimpánzot.
- Ezt kellene megtanulni! - gondolta magában, amikor kilépett a garni kapuján. - Ezt! A fekete csimpánz egészséges filozófiáját, amellyel pokrócába bújik a kíváncsiság elől és fenekét mutogatja a világnak.
A sok eső után megenyhült az idő, szép és napos volt a délelőtt, rengeteg ember nyüzsgött az uccán vad összevisszaságban, nyugtalanul, lázasan hajszolva valamit, ami nagyon fontos és sürgős, de alkalmasint elérhetetlen: pénzt, kenyeret, szerelmet, nyugalmat, biztonságot, békét, szabad föllélekzést. Tanácstalan, szédült emberek; olyan aggódással meredtek maguk elé, mintha a patikában orvosságra várnának. Vagy kérdőn, gyanakodó kíváncsisággal néztek Karmelra:
- Ez a félkezű százados talán tudja, amit mi még nem tudunk. Miért titkolózik? Miért nem mondja meg az igazat? Keresni lehetne rajta!
Karmel nem sokáig állta a kutató pillantások fájó ostromát. Bekanyarodott egy szűk és piszkos mellékuccába. Az Erzsébetváros és a Terézváros sár- és szeméttengerén átgázolva a liget felé sietett. Az Aréna-út és a Damjanich-utca sarkán patrullal találkozott, négy baka kísérte az ötödiket. A déli napsütésben egyformán csillogott a négy föltűzött bajonét és a beesett szemű, szomorú, sovány katona kezén a lánc. Idegesen kapta el tekintetét a szürke csapatról.
Jókedve hamar lelohadt. Mire kiért az állatkertbe megbánta már, hogy kimozdult hazulról. Az elárvult utakon itt-ott találkozott csak emberrel. Állattal is alig. Szomorú csönd hallgatott mindenütt. Egy magányos padon szerelmespár ült. A férfi ellenségesen nézett rá... hogy mer arra menni? A megfogyatkozott majomketrec előtt öt-hat gyerek nyüzsgött. De a majmok rosszkedvűen gubbasztottak kuckóikban és éhesen vicsorították éles fogukat. Az öreg elefánt mérges volt, dühösen rázta a vaskorlátot és homokot szórt egypár facér cselédlányra, aki szörnyülködve bámulta. A teve púposan, rongyosan feküdt a porban, mint egy haldokló öreg zsidó koldus. Karmel élettelen, üres ketrecek mentén izgatottan sietett a kutyákhoz. Ott megtudta, hogy az igazgatóság a megváltozott viszonyok miatt egyelőre abbahagyta a tenyésztést, nincs eladó kölyökkutya. És amikor megállt a vén farkas ketrece előtt, a fenevad meg se mozdult. Csak félszemmel pislogott rá vackából. Nem ismerte meg, vagy nem akart többé barátkozni vele. Félkeze vagy uniformisa miatt? A fehér papagáj egy ideig mereven bámult rá, azután éktelenül sikoltozni kezdett és izgatottan csapkodott szárnyával, oda is akar röpülni hozzá nem is, végre elunta a bizonytalanságot és visszasüllyedt merev nyugalmába. Karmel hiába nyújtotta ki a kezét. A madár nem ismerte ezt a kezet az ismerős kéz Galíciában maradt.
Itt is rombolt a háború. A régi rend fölbomlott, a ketrecek és a karámok nyugalmát furcsa jelenségek és sohasem hallott hangok dúlták föl. Hurka-óriások lebegtek a felhők között elérhetetlen magasságban és vadul berregő ismeretlen madarak röpködtek a levegőben. A szomszédban büdös, maró füstöt okádva éjjel-nappal zakatolt és füttyentett a fekete szörnyeteg. Ennek a lármáját jól ismerték már, de azelőtt mégis jóval ritkábban hallották csak. Az állatok nyugtalanok és idegesek voltak. És éppen úgy éheztek, mint a többi városi hivatalnok. A fókák kipusztultak. A hamisított jégtáblákról eltűntek a jegesmedvék. A kenguru elhullt, kimúlt az antilop, a zsiráf megdöglött. Csak a nagy ragadozók virultak. És a dögön élő keselyűk. Ez az ő idejük volt Az elhullott táplálta az élőt, a gyámoltalan a hatalmas, az egér az oroszlánt.
Karmel révedezőn állt meg egy-egy rács előtt, rámeredt a kopott pléhtáblára és a megfakult írásból szórakozottan betűzte ki az állat nevét és személyi adatait:
- Pézsmacickány (Myogale moschata. Szibéria)... Sörényes hangyász (Myrmecophaga tridactyla. Paraguay)... Zebra (Equus Burchelli. Délafrika)...
De a pléhtábla mögött és a rács mögött nem volt pézsmacickány, nem volt sörényes hangyász és nem volt zebra. A rács mögött semmi sem volt, csak üresség és a halál némasága. Karmelnak az volt az érzése, hogy temetőben járkál sírok között, azoknak a fölírásait olvasgatja. Csak az itt nyugszik hiányzott ezekről a rácsos kriptákról... Karmel nagyon jól tudta, hol nyugszik a pézsmacickány, a sörényes hangyász, a zebra, a zsiráf és a többi. És mintha ebben a pusztuló állatkertben az elátkozott világ képét látná, keserű kíváncsisággal kezdte találgatni, ki bírja legtovább a kevés megmaradt közül, ki éli túl a többit és ki eszi meg a leg¬utolsó dögöt, mielőtt kínjában és kétségbeesésében ennenmagába harapna?
172.
Változott a színház nézőterének képe. Megint tarka lett, megint nagyon lármás lett. Megint későn jönnek, és megint nagyon hangosan köhögnek.
173. Suzanne Després
(Történik a Vígszínház egyik fölemelt helyáras páholyában. A Nóra előadásán megjelennek: a férj, a feleség és az udvarló. A férj és feleség helyet foglalnak elül, az udvarló az asszony háta mögött.)
A FÉRJ: Már előre röhögök azon, hogy egy szót sem fogok érteni az egész előadásból.
A FELESÉG (szemrehányóan): Adolf, már megint parlagi vagy.
A FÉRJ: Szerencsére itt van Kázmér, a ki mindent meg fog magyarázni. Mi?
AZ UDVARLÓ (egy vértanú mosolyával): Hogyne! Azért vagyok itt!
A FÉRJ (mialatt a függöny felgördül): Mit adnak?
A FELESÉG (sziszegve): Nórát.
A FÉRJ: Láttam én már ezt a darabot?
A FELESÉG: Adolf, kiállhatatlan vagy!
NÉHÁNY HANG (szigorúan): Pszt, pszt!
A FELESÉG: Látod? Ez neked szól.
A FÉRJ: Az én páholyomban, az én pénzemért azt teszem, ami jól esik nekem.
AZ UDVARLÓ: Mégis, talán a környezetre való tekintettel...
A FÉRJ: Az más! (Pár percig a színpadra figyel, majd hirtelen hátra fordul.) Kázmér!
AZ UDVARLÓ: Parancsolsz?
A FÉRJ: Ez nem vígjáték?
AZ UDVARLÓ: Nem.
A FÉRJ (a fejét csóválja): Még csak nem is vígjáték!...
A FELESÉG: Az istenért, hallgass! Egy szót sem értek a darabból...
A FÉRJ: Egészen úgy teszel, mintha én volnék oka...
A FELESÉG: Hát ki az oka?
A FÉRJ: Az, hogy nem tudsz franciául.
A FELESÉG (fogcsikorgatva): Oh!
AZ UDVARLÓ (enyhíteni akarja a dolgot): Vette észre nagyságos asszonyom, mennyi finomság volt ebben a pár szóban, amit Suzanne Deszpressz most elmondott.
A FELESÉG (hálásan): Vettem észre, Kázmér!
AZ UDVARLÓ (egyet csíp az asszonyon).
A FÉRJ: A fölvonás végén majd keltsetek föl!
A FELESÉG: Jobb is, ha alszol!
A FÉRJ (elalszik).
AZ UDVARLÓ (az asszony nyaka fölé hajlik és a fölvonás végéig folyton suttog).
(Amikor a függöny legördül, a férj fölriad a tapsrobajra.)
A FÉRJ: Mi az? Már vége? Mehetünk?
AZ UDVARLÓ: Csak az elsőnek...
A FÉRJ: Kár! (Az ajtó nagy zajjal kinyílik, belép egy újabb udvarló.)
AZ ÚJABB: Kezét csókolom, nagyságos asszonyom.
A FELESÉG: Mit szól ehhez a Suzanne Deszpresszhez? Óriási!
AZ ÚJABB: Igen. Ismerem a kicsikét Párizsból. Pár év előtt a kis Depré (célzattal) a kis Depré még jelentéktelen kezdőcske volt. De én már akkor megjósoltam, hogy sokra fogja vinni... A kis Depré...
A FELESÉG: Igen... a kis Depré...
(Kínos csönd.)
AZ ELSŐ UDVARLÓ (zavartan): Ami azt illeti, olyan furcsán vagyunk a francia nevekkel... Itt van például ez a szó express... Ezt úgy ejtik ki ekszpressz... és nem epré...
(Újabb, még kínosabb csönd.)
A FÉRJ: Ugyan kérem, olyan mindegy!
AZ ÚJABB UDVARLÓ: Hová mennek vacsorázni?
A FELESÉG: A Roy... a Roy... a Roy... a Roaaayalba.
AZ ÚJABB UDVARLÓ: Ha megengedik...
A FÉRJ: Legyen szerencsénk...
AZ ÚJABB UDVARLÓ (kecses meghajlással távozik).
A FELESÉG (epésen): Remélem, tudod, hogy a Pannóniába megyünk? Az egy jó magyar vendéglő...
AZ ELSŐ UDVARLÓ: Ez különben is egy undorító fráter...
NÉHÁNY HANG (erősen): Pszt! Pszt! Pszt!
A FÉRJ (elalszik).
AZ UDVARLÓ (egyet csíp az asszonyon).
A FELESÉG (dühösen hátranéz): Menjen maga... a maga Deszpresszével! Így kompromittálni az embert...
AZ UDVARLÓ (duzzog).
A FELESÉG (elmerül a művésznő játékába és a fenével eteti úgy a férjét, mint a két udvarlóját).
(A függöny másodszor is legördül. A férj fölébred. Az ajtó kinyílik. Egy harmadik udvarló robog be.)
A FELESÉG: Mit szól ehhez a Depréhez? Úgy-e megdöbbentő?
A HARMADIK: Megdöbbentő? Több, mint megdöbbentő... A Duse kismiska e mellett a Deprez mellett... (nyomatékkal) Deprez... ezt a nevet minden művelt embernek meg kell tanulnia...
A FELESÉG: Ah... meg kell tanulni... Igen... a Deprez...
(Rémes szünet.)
AZ ELSŐ UDVARLÓ: Az ember furcsán van ezekkel a francia nevekkel... Itt van például ez a szó express... ezt úgy ejtik ki ekszpressz, nem pedig eprez...
(Még rémesebb szünet. Az asszony kínosan feszeng.)
A FÉRJ: Én nem is tudom, minek jön ide az ilyen színésznő?
A HARMADIK (csodálkozva): Mire mondja ezt?
A FELESÉG (eléje vág a férjének): Nem jön velünk vacsorázni? A Roy... Pannóniába megyünk...
A HARMADIK: Hogyne! Ezer örömmel!... (Kecses meghajlással távozik.)
A FELESÉG (a férjéhez): Remélem, tudod, hogy a Hungáriába megyünk?...
A FÉRJ: Nem jobb volna otthon vacsorázni?
A FELESÉG: Miért?
A FÉRJ: Hátha a Hungáriában is találkozunk valakivel, aki tudja, hogyan kell ennek a nőnek a nevét kiejteni?
174. Takarékosság
Hegedüs Gyula és Heltai Jenő a takarékosságról beszélgetnek. Hegedüs sóhajt:
- Pajtás, az ördög tudja, hova lesz a pénz, de mindig elfogy. Lehet, hogy nem tudok vele bánni?
- Magam is így vagyok - legyintett Heltai. - Pedig nagyszerű módszert eszeltem ki. Ebbe a noteszbe minden kiadást bejegyzek, de úgy látszik, ez sem az igazi, mert a pénz éppen úgy elmegy, ha feljegyzi az ember, mintha nem jegyzi fel.
- Érthetetlen...
- Pedig úgy van. Havi keresetem ezer korona. Itt a notesz, nézd meg, minden fillért feljegyeztem.
Hegedüs gondosan tanulmányozza a feljegyzést:
November hó
Családomnak ................................................. 300 korona
Szivar .......................................................... 50 korona
Kocsi ........................................................... 50 korona
Egyebek ........................................................ 600 korona
Hegedüs áhítatos tisztelettel nézi a noteszt és mély meggyőződéssel jegyzi meg:
- Nekem nem volna hozzá türelmem, hogy mindent ilyen aprólékosan feljegyezzek...
175.
Miklós Andor őt teszi meg az Athenaeum kiadó igazgatójának. Heltai valósítja meg az első Ady összes versei kiadását, ő találja ki a kétpengős modern regény sorozatot és a kék klasszikusokat (világirodalmat, 90 fillérért). Pénzzel rendelkezik, és pénzt ad, hogy az írók írhassanak.
176. Az Est tudósítójától:
A napokban öt nagy író és irodalomtudós véleményét közöltük a magyar irodalom válságáról. A várt eredmény nem maradt el, máris megállapítható, hogy a lanyhuló vita egyszerre komoly és határozott irányba terelődött: segíteni kell!
Szomorú dolog, nyilatkozatokat termelhetni csak irodalom helyett, de ez gyorsíthatja csak a megoldást, ha a hivatottak mondják meg, hogyan lehet segíteni.
Heltai Jenő hozzá intézett kérdésünkre így felelt:
- Nem hiszek a magyar irodalom válságában, erről csak akkor lehetne beszélni, ha nem volnának íróink. De éppen a mai magyar irodalom különbnél különb tehetségekkel ékes, érdemes öregekkel és szárnyukat most bontogató fiatalokkal. Az, hogy ma keveset vagy semmit sem írnak, nem jelenti azt, hogy most már nincs irodalom. Legfeljebb azt jelenti, hogy az utolsó két-három év termése - mert hiszen a pangás már a háború utolsó évében kezdődött - gyönge. Ez szomorú, de nem döntheti válságba azt az irodalmat, a melynek annyi kincse van a múltból és a melynek jövőjében ezer meg ezer oknál fogva hinni kell. Hinni kell mindenekfölött azért, mert az irodalom jövője Magyarország jövőjétől külön nem választható. Nem akarhat hazájának jót az, a ki hazája irodalmának rosszat akar, a hazaszeretetben, mely minden szeretetek összessége, benne foglaltatik az irodalom szeretete is. Talán ezt kellene jobban hangsúlyozni és jobban megértetnünk egymással, hogy megoldjuk nem az irodalom válságát, hanem az egyes írók válságát, elsősorban lelki válságát, a mely kiüti kezükből a tollat. Ha egyszer megállapodtunk abban, hogy nem az a legjobb hazafi, a ki leghangosabban beszél, hanem az, a ki legtöbbet dolgozik; ha megengedjük mindenkinek, hogy a maga módján szeresse hazáját és az irodalomban is a maga módján szolgálja, akkor nem lesz többé szó az irodalom válságáról.
177. Igazság
Magyar Miska, székesfővárosi polgár, elunván a hazai állapotokat, elment világot látni. Már nagy darab földet bejárt, sok idegen országot, amikor egy erdő közepén kutat talált. És íme, a kútból gyönyörű és fenséges asszony lépett ki, meztelenségének szépségében tündökölve.
- Ki vagy te, gyönyörűséges teremtés, akinél fenségesebbet és nemesebbet még nem láttam? - kérdezte Magyar Miska megdöbbenve.
A meztelen asszony szánakozva nézett a szegény magyarra:
- Nem ismersz? Én vagyok az Igazság. Most csak ismersz? Vagy sohasem találkoztál még velem?
Magyar Miska a fejét rázta, és búsan mondta:
- Nálunk vízvezeték van.