A Pesti Műegylet története
(vázlat)
__________________________________
SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA
Az előzmények
A Pesti Műegylet 25 éven át Magyarország első és sokáig egyetlen képzőművészeti
szakintézménye volt, 1840-től évente egy, 1853-1865-ig pedig havonta egy képzőművészeti
kiállítást rendezett Pest-Budán. Az első tárlat 1840 tavaszán a régi pesti
Redoutban nyílt meg, több mint 300 műalkotással 147 kiállítótól. Ez egyben
- elhanyagolható előzmények után - az egyetemes magyar művészet első ilyen
megmozdulása volt. A Pesti Műegylet működésének negyedszázada a modern magyar
polgári kultúra kibontakozásának látványos része, történelmünk korszakos eseményekkel
terhelt idején. Az Egyesület e forrongó években művészeket és közönséget nevelt,
lehetőséget adott a műkritika kibontakozására, az esztétikai szaknyelv fejlődésére,
és egyáltalán, a művészet létezését a köztudatba vitte, akárcsak a képzőművészettel
párhuzamosan bontakozó zenei életünk hasonló szervezetei. Tevékenységét már
a kezdetektől átszövi a politika, hisz a pesti művészeti élet megteremtése
a reformkor legfontosabb mozgalmait, a polgárosulást és a nemzetté válást szolgálta;
s bár az egyesület tagjai csak műtárgyakkal foglalatoskodtak, a nagy nyilvánosság
előtt mégis napirenden tartották az önálló nemzeti kultúra ügyét. Széchenyi
lapja, a Társalkodó, minden kertelés nélkül írja 1845-ben: ,,A művészet érdekei
egyik alkotó részét képezik a politikának,... így a művész szükségképp beletartozik
a politika körébe." Mivel a korszak eszméi szerint a politika feladata a ,,nemzetboldogítás",
aminek leghathatósabb eszköze a nevelés - ezen belül az esztétikai nevelés
-, a művészet ebben az időben fontosabbá vált, mint azelőtt vagy azután bármikor.
Művészi egyesületek a század első negyedében kezdtek alakulni Európában, és
a magyar egyesület keletkezése idején már kiterjedt hálózat létezett. Működésük
által ekkor született meg a modern értelemben vett képzőművészeti nyilvánosság.
Ezek a műegyesületek szervezeti szabályzatuk szerint három fő csoportot képeztek.
Volt köztük olyan, amely az egyetemes művészet széleskörű népszerűsítésére
szerveződött, mint például a prágai Privatgesellschaft patriotischen Kunstfreunde (1796); volt, amely a honi művészet pártolásáért, erkölcsi megbecsülésének
fokozásáért alakult, mint a bécsi Verein zur Beförderung der bildenden
Künste (1830); de a legelterjedtebb a Münchner Kunstverein formája volt (1823), amely
minden művész számára nemzeti hovatartozástól független, szabad képpiacot igyekezett
teremteni.
A magyar egyesület a bécsi és a müncheni statútumot összeolvasztva vette mintának,
és széleskörű, nemzetközi képpiacot hozott létre a magyar művészet támogatása
érdekében. A kettős, látszólag egymásnak ellentmondó cél következtében a Pesti
Műegyletet hevesen támadták, nemzetietlen, kozmopolita szervezetnek tartották,
amely a külföldieket részesíti előnyben a magyar erőkkel szemben. Ez a vélemény
másfél évszázadra elterelte róla a kutatás figyelmét, miáltal az egész korszak
kutatása talajtalanná vált. Az alábbiakban röviden felvázolt működése láttán
azonban bizton állíthatjuk, hogy a pesti egyesület a magyar művészet hathatós
támogatója volt, és a Képzőművészeti Társulat megalakulásáig egyedül általa
létezett művészeti élet Pesten.
A műegyletek a tőlünk nyugatabbra eső, nagy múltú művészettel rendelkező országokban
az akadémiák ekkorra kibontakozó diktatúrája elleni lázadás egyik formájaként
jelentkeztek; ezek a 19. század elején már teljesen uralták a kortárs kiállítási
életet. A kor új jelensége, modern polgári gondolat az, hogy a művészek szerte
Európában öntudatosan igyekeznek megszervezni a megrendelőktől, mecénásoktól
független megélhetésüket. Így jártak el azok a müncheni mesterek, akik a minden
később keletkezett egylet ,,anyja", az 1820-ban megalakult párizsi Société
des amis des Arts példájára 1823-ban német területen megalakították az első
Kunstvereint. Kezdeményezésük sikerét bizonyítja, hogy a Kunstverein-forma
az egész században virágzott, sőt egyesek mind a mai napig léteznek.
A 18. század végéig a Habsburg Birodalomban a vizuális kultúra szakintézményei
Bécsben koncentrálódtak. A császárvárosban ekkorra kialakult az az összefüggő
intézményrendszer, amely a képzőművészeti élet klasszikus alapját képezi. Így
a Vereinigte Akademie der bildenden Künste (Ismertebb nevén a Szt. Anna Akadémia),
a művészeti oktatás hivatalos fóruma, amely megteremtette a művészeti élet
következő meghatározó elemét, az időszaki kortárs kiállításokat is. Az Akadémia
termeiben és rendezésében 1774-től rendszeressé váltak a tárlatok, ahol a Birodalom
művészei - köztük a magyarok is - lehetőséget kaptak alkotásaik bemutatására.
Kiegészítette ezt a harmadik tényező, a nagy értékű császári gyűjteményekből
kialakított egyetemes képtár a Belvedere-ben. Bécs a napóleoni háborúk utáni
időkben egy ideig szinte Európa tündöklő fővárosa volt, művészeti élete ekkor
érte el csúcspontját. Ennek a fellendülésnek a magyar mesterek is részesei
voltak, és a császárváros művészetének ez a korszaka előkészítette a magyar
művészeti élet pesti kivirágzását, az úttörők, id. Markó Károly, (1791-1860,
Barabás Miklós, (1810-1894) és mások által. De a 18-19. század fordulója változásokat
hozott; megszületett a modern nemzeti gondolat, amely minden más politikai
eszménél elevenebb és közvetlenebb hatással volt a művészetre. Az angolok,
franciák, de elsősorban a németek romantikus hevülettel figyeltek fel művészetük
sajátosságaira, és őket követve másutt is megjelenik az önálló nemzeti iskola
óhajtása, például Belgiumban, az északi országokban, a tengerentúlon, sőt a
perifériákon, így nálunk is. A ,,nemzeti iskola" megteremtésének feltétele
a művészeti élet alapjainak lerakása, a helyi intézményrendszer kialakítása.
Pesten - Bécs gátló törekvései ellenére - megindult a birodalom második centrumának
kiépülése, és néhány évtized alatt megszületett egy modern világváros, ahol
az ország kulturális élete összpontosult. A városfejlődés összetett folyamatának
szerves része volt a kultúra fejlesztése, a színházi, a zenei és a bennünket
érdeklő képzőművészeti élet megteremtése is. Intézményei magánerőből, közadakozásból,
uralkodói támogatás nélkül - sőt ellenére - jöttek létre a korszakban, mert
mint Ormós Zsigmond művészettörténész, műgyűjtő mondotta: ,,Jókora idő óta
azon helyzetben van nemzetünk, hogy tudományos, művészeti s emberiségi intézeteinket
önmagunk és mintegy alulról megalkotni kényszerülünk..."
A képzőművészeti szférában elsőként a rendszeres kortárs kiállítások jelentek
meg Pesten a Műegyesület működése révén. E tárlatok kizárólag élő mesterek
műveit mutatták be, és mivel az európai műegyleti hálózat részeként rövidesen
32 külföldi műegylettel álltak cserekapcsolatban, ekkortól Pesten látható volt,
mi a képzőművészeti divat állása Európában. (Természetesen csak a hagyományos,
széleskörűen művelt, historizáló divatokról van szó; a modernizmus képviselői
mindenütt csak kivételesen jelentek meg műegyleti tárlatokon.) Jóval később,
1871-ben került sor az Eszterházy Képtár megvásárlására, amivel az ország központi,
egyetemes képtára is létrejöhetett. És bár a két esemény közt direkt összefüggés
nincs, ugyancsak 1871-ben nyílt meg az állami képzőművészeti felsőoktatás első
fóruma, a Mintarajztanoda. Így jelképesen az 1871-es dátumhoz köthetjük művészeti
intézményeink kialakulását. Akkortól a magyar művésznövendék minden fórumot
megtalált hazájában, amit egy sikeres alkotói pálya feltételének tartott a
korszellem.
A megalakulás
Egy kiállítást megszervezni ugyan egyszerűbb volt, mint egy drágán működő,
képzett szakembereket igénylő akadémiát, de azért a gyér hazai művészgárda
ezt sem tudta vállalni. A Műegyletet a nemzeti intelligencia nagyszerű reformkori
nemzedéke teremtette meg, tudatában annak, hogy a művészet a nemzetpedagógia
egyik értékes eszköze, a civilizálódást, a modernizálódást segíti elő. Vagyis
nálunk a képzőművészeti részvénytársaság megalakulása nem áldozatkész arisztokraták
felajánlása vagy önmagukkal szabadon rendelkező művészek üzleti vállalkozása
volt, hanem az ,,utolérési komplexustól" hajtott, tőkeszegény ifjú politikusok
idealizmussal és súlyos elvárásokkal töltött hazafiúi tette, ami az egylet
egész működésére rányomta bélyegét. A kezdeményező a 22 éves közgazdász, Trefort
Ágoston volt, a későbbi híres kultuszminiszter. Trefort 1838 decemberében közzétett
felhívásában a majdani társulattól hármas hasznot remélt: a vásárlóközönség
megteremtését, új tehetségek felfedezését és a már dolgozó festők itthon tartását.
A felvilágosodás kora óta élő ideálok szellemében kifejezte reményét, hogy
a végső eredmény a nép erkölcsi nemesedésének előmozdítása, a nemzeti műveltség
emelése lesz.
Treforthoz azonnal csatlakozott az ekkor megjelenő Budapesti
Szemle köre, báró
Eötvös József, Szalay László, Lukács Móric, továbbá gróf Dessewffy Aurél, dr.
Eckstein Frigyes, Grimm Vince, báró Jósika Miklós, báró Prónay István, Rupp
János és gróf Serényi László. A működést egy jövedelmező, bár nem profitszerző
részvénytársaság formájában alakították ki, az alkotmányos életet pedig a korabeli
parlamentáris rendszerek önkormányzati testületeinek mintájára szervezték.
A tervek szerint az egyesületet önkéntes tagok alkotják, akik 5 pft értékben
részvényeket váltanak. Az összegyűlt tőkéből kiállításokat rendeznek, amelyeket
a részvényes ingyen látogathat. A tiszta jövedelem kétharmadát a legjelesebb
művek megvételére fordítják, amelyeket kisorsolnak a részvényesek között. A
legsikeresebb alkotásról évente sokszorosított műlapot csináltatnak, amely
a fizető részvényesek prémiuma lesz. A tagoknak járó juttatásokon túl az egyesület
kívánatos közcélokat is kitűzött a szabadon maradó tőke felhasználására. Közülük
némelyiket rövidesen meg is valósítottak, mint például a Nemzeti Múzeum számára
történő vásárlást, de jutalomdíjak kitűzésére csak az ötvenes években kerülhetett
sor. A műemlékek helyreállításának támogatása pedig illúzió marad, mivel ez
óriási anyagi erőt kívánó állami feladat.
Az aláírások rövidesen megindultak, és az első év végére a fizető taglétszám
666 fő volt, vagyis alig több mint 3000 pft-tal gazdálkodtak. Az első nagygyűlésen
megszületett a 40 tagú nagyválasztmány, ennek kebeléből a kisválasztmány, elnöke
közfelkiáltással a kezdeményező, Trefort Ágoston, titkára Szalay László lett.
A következő évben Fáy András került az elnöki székbe, 1847-ig.
A Pesti Műegylet működése három jól elkülönülő korszakra tagolódik. Az első,
1840-től 1847-ig terjedő szakasz az alapozás, útkeresés korszaka, az az idő,
amikor a pesti polgárt becsábítják a kiállítások falai közé. A tárlat a 40-es
évek második felére kétségtelenül szerves részévé vált a fővárosi életnek,
Vas Gereben csevegése az Életképek-ben már az obligát megtekintendők között
jelzi a vidéki látogatóknak a Műkiállítást. A fizető részvényesek száma a korszakban
1000 körül mozog. 1851 és 1856 között következett be az egylet működésének
legsikeresebb szakasza; a tagság évenként megduplázódott, a fizető részvényesek
száma 1856-ban elérte az 5593 főt, és az aláírók (de nem fizetők) általában
még egyszer ennyit tettek ki. A hanyatlás idején, 1857-től 1865-ig a részvényesek
száma 1700 főre apadt, és 1868-ban beolvadtak az új egyesületbe, az (Országos
Magyar) Képzőművészeti Társulatba. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a működés
a politikai áramlatokat szorosan követő ívet ír le, az eleven egyesületi élet
mintegy politikai pótcselekvésként zajlik. A műegyleti nagygyűléseken országos
hírű és tekintélyű személyiségek nemzeti ügyként tárgyaltak a művészetről,
a kultúrát a gazdasági fejlesztéssel és a politikával egyenrangúnak ismerve
el.
Ám a művészet fejlődése Pesten, a kezdeti serkentés után, a maga útját járta,
és az egyesület hanyatló korszakában kezdődött meg a ,,nemzeti romantika" diadalmenete,
amelyhez egy ideig még a csendben megszűnő intézmény biztosította a széleskörű
nyilvánosságot.
A tárlatok
Az első tárlat rendezését Grimm Vince (1810-1872) nyomdász, műkereskedő -
és áldozatkész hazafi - vállalta, aki minden gyakorlat nélkül és a maga részéről
nem kis anyagi áldozatokkal vitte sikerre a szokatlan rendezvényt. Az eredmény
elképesztő volt. Vezető müncheni és bécsi mesterek művei jelentek meg, olyanok,
akik még Bécsben is látványosságszámba mentek. Itt volt például a klasszicizmus
istenített festője, Peter Cornelius (1783-1867), a historizmus nagymestere,
Wilhelm von Kaulbach (1805-1874), továbbá Carl Rottmann (1797-1850), Domenico
Quaglio (1786/87-1837) a müncheni Kunstverein egyik alapítója, a hírneves Adam-festőcsalád
két tagja, A. Zimmermann (1808-1888), Paál László későbbi tanára. A vezető
bécsi mesterek közül kiállított F. G. Waldmüller (1793-1865), F. Amerling (1803-1867)
és J. Danhauser (1805-1845) is. Ez utóbbi festő nagyszabású műve, a Liszt
párizsi barátai körében, romantikus szenzáció, és az ő nevéhez fűződik az első jutalom-műlap
is, amelynek Anyai ápolás volt a címe.
Meglepetés volt a pályakezdő fiatalok nagy száma: Brodszky Sándor (1819-1901),
Weber Henrik (1818-1866), Molnár József (1821-1899), Kärgling Henrietta (1821-1873),
Tikos Albert (1815-1845 u.), Heinrich Ede (1819-1885) és Libay Károly (1816-1888)
neve ekkor kerül nyilvánosság elé, ami nekik a legnagyobb nyereség; ezentúl
van hol bemutatkozni, megmérettetni. A ,,derékhad" mesterei, Kis Bálint (1802-1868)
Pestről, az óbudai Kann Henrik (1813-1860), a Bécsben működő Roth Emánuel (1814-?)
és Ginovszky József (1800-1857), valamint az egri Balkay Pál (1785-1846) változó
színvonalat képviseltek. A legelismertebb pesti festő, Barabás Miklós volt
az egyetlen, aki új alkotással készült a tárlatra; 1840 tavaszán született
a híres Galambposta, kiállítási sikerdarabnak.
A katalógus szokás szerint feltüntette minden kiállító nemzetiségét és működésének
aktuális helyét, ami számos vitára adott alkalmat ebben a kevert etnikumú városban.
A jegyzék szerint a magyarnak tartott mesterek java külföldön élt, a legelismertebb
közülük, id. Markó Károly Itáliában, a többiek Bécsben vagy Párizsban dolgoztak.
A Pesten élő külföldiek, Anton Einsle (1808-1871), Wilhelm Weide (1782-1856
u.) és Giaccomo Marastoni (1804-1860) - a kiállításon legtöbb művet felvonultató
betelepült itáliai mester - közepes tehetségek.
Az első pesti tárlat műfaji megoszlása azonos volt a többi európai Műegylet
kínálatával. A korszak két művészileg és erkölcsileg első műfaja, a históriai
kép és a zsáner kevés, az ideálképek a zsáner-műfaj helyettesítői, mivel a
középmezőny megelégszik művenként egyetlen rablóval, savoyarddal, odaliszkkal,
koldussal, muzsikussal vagy leánykával. Az első tíz évben az olasz, osztrák
és tót parasztok ábrázolása a gyakori, de az ötvenes évektől már a magyar folklór
uralkodik, és a szereplők száma is nő. Mutatóba az első tárlatokon is megjelent
a ,,betyár", és a ,,puszta", ám külföldiektől. A csendélet mindenkor nagyon
kedvelt volt, ám mennyiségileg a portré dominált, és a bemutatás indoka nem
a kvalitás, inkább az ábrázolt személy jelentősége. A legkelendőbb műfaj a
romantikus tájkép; egész Európát, így a mi kiállításunkat is ellepték a sziklás
vidékek, az idilli, a keleti, az itáliai, a tengeri tájak. Magyar tájak is
mindvégig szerepeltek, idegen és hazai mesterektől egyaránt, de ezeket inkább
a kritika szerette, a vásárlók kevésbé. A tájakat melegen tartott lokális színekkel,
világos, áttekinthető szerkezettel festették. Minden bizonnyal létezett valamiféle
,,műegylet-stílus", abszolút engedménnyel a kommersznek, ami azért nem zárja
ki a magas színvonalat. A mennyiségi arányok tehát nem a kor által elfogadott
műfaji rangsor, hanem kizárólag a kispénzű piac lehetőségei szerint alakultak.
Az első bemutatót követő kritikák még csak egyszerű ismertetők, de mivel a
pesti közönség teljesen tájékozatlan volt, ezek is nagyon hasznosnak bizonyultak.
Már a kezdetektől kirajzolódik egy markáns irányzat, amelynek fő képviselője
az ekkor 20 éves Vahot Imre, aki elszántan tiltakozott a tárlatok nemzetközisége
ellen. E gesztus teljesen logikátlan tőle, hisz később ő maga írja le, hogy
a hazai gárdától nem is telne ki egy kiállítás. Vahot véleménye különös súlyt
kap, amikor rokona, Kossuth Lajos a Pesti Hírlap művészeti rovatvezetőjévé
teszi. Cikkei néha kissé Kossuth stílusának paródiájaként hatnak: ,,Korunk
a haladás kora... haladni pedig egyletek nélkül nem lehet!... Művészet nélkül
nincs haza, mert nincs élet, nincs magasztosság, nincs dicsőség!" A Honművész kritikusa (Parlagi) az első tárlat után leszögezi a nyilvánvaló tényt, hogy
nem létezik magyar iskola, és ezzel hosszantartó elmélkedések alapját veti
meg. A szövegeket olvasva érezni, hogy a műítészek milyen nehezen birkóznak
meg a nem kellően hajlékony nyelvvel, az alapvető esztétikai fogalmak tisztázatlanságával.
A legnagyobb egyéniség a gárdában az ugyancsak ifjú Henszlmann Imre. Ő egy
romatikus elképzelést is megfogalmazott az ideális nemzeti egyletről. ,,Édes
Hazámfiai! ne reméljünk magunk, s erszényünknek hasznot, de reméljük inkább
a hon virágzását, és dicsőítését, melly főképp a művészet útján elérhető" -
írta. Szerencsére e fennkölt eszméket nem fogadták meg, mert ahogy Barabás,
a modern gondolkodású üzletember írja: ,,Biztosabb az önérdek alapja, mint
a hazafiságé, és sokkal több szájban van meg a hazafiság, mint szívben!" A
kritikákban, a kor eszméinek megfelelően - és a tárgyban való járatlanság folytán
- nem esztétikai, inkább az aktuális politikai kategóriák alkalmazása a gyakori.
Legfőbb érték, ha a kép ,,nemzeti", ám Henszlmann felismeri: ,,...kortársaink
nem látszanak mindig tudni, milyen tulajdonképpen az a nemzeti felfogás..."
Szerinte ez a honi tárgyaknak magyar színezettel és lélekkel való előadása,
sajátos stílusban. A magyar iskola is olyan legyen, mint a régi olasz, német
vagy a francia, mert az ezekhez tartozó műveken első látásra felismerni a hovatartozást.
Az első kiállítás látogatóinak száma 8976 fő volt, ami a két város kb. százezres
lélekszámához képest nem lebecsülendő. A Bizottmány 35 képet vásárolt meg és
sorsolt ki (ezen belül 5 magyart), 4000 ft. értékben. Vagyis a Műegylet egy
csapásra megteremtette a pesti művészeti életet, egy sor fiatal tehetséget
indított útnak; létrejötte nagyszerű nyitánya volt a későbbi kibontakozásnak.
Az 1841-es tárlat után úgy tűnik, a pesti kiállítás már nem egyszeri szenzáció,
hanem újabb európai képpiac született! Az első év spontaneitása és lelkesültsége
után nagy feladat a folyamatos egyleti élet kialakítása. Rögzülnek a formalitások,
amelyek az állandó tárlatok 1853. évben való megindulásáig élnek. A kiállításokat
katalógus és évkönyv kíséri, s egyben reklámul is szolgálnak, akárcsak az évről-évre
megjelenő részvényes-névsor. A névsor elején fenséges nevek tündökölnek, majd
abc-rendben arisztokraták, köznemesek és polgárok, és szinte az egész magyar
értelmiség megtalálható egy-egy részvény erejéig. Mindenki egyenlő jogokkal
bír, még az sem számít, ki hány részvényt fizet!
A pesti műkiállítás legfőbb beszerzési forrása eleinte a bécsi akadémiai tárlat,
később egyre inkább a műegyletek müncheni központja. Az idegen képek néha egészen
távoli vidékekről származnak, például svédek, hollandok, belgák. Ezért jelentős
tény, hogy a magyar királyi kincstár végzése szerint a Pesti Műegylet 1842-től
ugyanazon kedvezményeket élvezi, mint a bécsi, vagyis a műdarabok vámmentesítésére
uralkodói engedélyt kaptak. A kiállítások szervezését háromtagú műbíráló választmány
végzi, a rendezést 1841-42-ben a legtekintélyesebb hazai művészre, a 30. évében
járó Barabás Miklósra bízták. Őt 1843-44-ben Tikos Albert 1845-46-ban Marastoni
Jakab, végül 1847-től Kiss Bálint követte.
Ha végigkövetjük az éveket, a kiállítók között - csekély kivétellel - az egész
reformkori magyar művészgárda felbukkan. A már említetteken túl 1840-ben állít
ki Schmidt József (1810-1850-es é. vége), 1841-ben Borsos József, (1821-1883),
1842-ben Szale János (1810-1870), 1844-ben Alexy Károly (1816-1880), 1845-ben
Sterio Károly (1821-1862), Giergl Alajos (később Györgyi, 1821-1863), Spiró
Ede (1805-1856), Vidra Ferdinánd (1814-1879), Laccataris Demeter (1798-1864),
végül 1846-ban a legnagyobb szenzációt jelentő 19 esztendős Zichy Mihály (1827-1906).
A tagtoborzás meghatározó tényezője a műlap. Ma szinte elképzelhetetlen, mekkora
volt a ,,kép-éhség" a kispénzű városi polgárság vagy a vidéki köznemesség soraiban.
De a pesti egyesület számára a megfelelő prémium-lap biztosítása igen nehéz
feladatnak bizonyult, mivel hiányzott az olyan szakember, aki képes lett volna
egy saját kivitelezésű nyomat sokszorosíttatását lebonyolítani, ezért csak
a harmadik évben veselkedik neki a Választmány. (Addig készen vásároltak olcsó
külföldi metszeteket.) A következő lépés, amelyre Fáy András elnök tesz javaslatot,
,,egy minden ízében magyar dolgozatú műlap" kiadása lenne, amely a Budapesti
Szemle szerint ,,...némi mérlege leend századok múlva is művészetünk jelen
állásának". Ám a megvalósítás az ötvenes évekre marad.
A népszerűség másik kérdése a vásárlás, amely a Kunstverein hálózat generális
problémája egyben. Állandó kényszer a sorsolásra szánt képek számának növelése,
mert ettől függ a fizető taglétszám. Természetesen a mennyiség a kvalitás rovására
megy, pedig nálunk a minőség emelése különös hangsúlyt kap, mivel a Pesti Műegyletnek
küldetése is van. Szerencsére a külföldi kínálat minden igényt kielégít, és
a közönség mindvégig elsősorban ezeket kívánja megnyerni.
A harmadik kiállítás után be kell látni, Pest nem elég vonzó művészeti közeg,
a kritika nem mérvadó, a vásárlás szegényes. A fiatal szervezet minden erőfeszítése
ellenére elégedetlenséget és részvétlenséget tapasztal maga körül. Mégis, 1843-ra
bizonyossá válik, hogy talpon marad. Az anyagi helyzet megszilárdult, a számadás
lassú gyarapodást mutat. Abban az évben adományoztak első alkalommal festményeket
a Nemzeti Múzeum képtárának 450 ft értékben. Az újjáválasztott tisztikarban
négy művész is megjelenik, kettő közülük József nádor köréből: Klette Károly
(1793-1874) és Wilhelm Weide festők, a többiek Barabás, Ferenczy István (1792-1856)
szobrász, továbbá br. Eötvös és Fáy. A műbíráló választmány: Chrismár Ferenc,
Mühr Antal, Müller János, Ney Ferenc, Prónay István, Raab György, Schedius
Lajos. Feltűnő, hogy a bírálók közt nincs művész.
A negyvenes évek közepén megjelennek az első jelek a magyarországi művészeti
élet kiteljesítésére. 1845-ben megtörténik Pesten az első professzionális kísérlet
a művészeti élet fájóan hiányzó elemének, a ,,festőakadémiának" megalakítására,
Marastoni Jakab jóvoltából, jórészt a mester magánvagyonából finanszírozva.
De a ,,nemzeti iskola" elsődlegessége paradox módon akadályozza az egészséges,
összetett művészeti élet kialakulását. Mikor a Nemzeti Múzeum új épületében
1846-ban megnyílt az addig főleg önkéntes adakozásból, koncepció nélkül összeállt
múzeumi gyűjtemény, láthatóvá vált, hogy az állomány javarészt egyetemes jelentőségű,
magyarán ,,idegen" alkotásokat tartalmaz. Hiába volt ,,...ez az első, az ország
szívében a festők és a közönség elé került valódi értékkel bíró, ízlést fejlesztő
gyűjtemény", megdöbbentette a pesti közvéleményt, és sokak számára elfogadhatalan
volt. Ez késztette Kubinyi Ágoston múzeumigazgatót koncepciózus gyűjteményfejlesztő
lépésére. Kubinyi társadalmi mozgalmat indított a kizárólag magyar alkotásoknak
helyet adó Nemzeti Képcsarnok létrehozására, amire az a rövid néhány év adott
lehetőséget és bíztatást, amely a Pesti Műegylet alapítása óta eltelt. (E feltétlenül
szükséges lépés negatív következményekkel is járt, amennyiben az egyetemes
jellegű állami közgyűjtemény fejlesztése háttérbe szorult mellette, hiába hangoztatták
szükségességét a művészeti oktatás megteremtésében.) Természetesen mindezek
igen zsenge kezdemények voltak még a nagy európai intézményekhez viszonyítva,
de kétségtelenül az első konkrét lépések.
A Pesti Hírlap ugyanekkor több tanulmányban - amelyeket Kossuth látott el széljegyzeteivel
- objektív módon elemzi az egyesületi munkát. Mint írják, a magyar képzőművészet
egyetlen támasza a Műegylet, és ez kevés. A nemzeti művészet megteremtésének
egyetlen útja, ,,a középrend egyesült erővel nyilvánított műpártolása, a vagyonos
arisztokrácia segítségével". Talán érthető, hogy a kortársak lassúnak találják
a bekövetkezett fejlődést, de másfél százados távlatból visszatekintve elképesztően
gyorsnak tűnik, és tapasztalható, hogy az iram később fokozódik.
Az 1845-ös tárlat rendezésekor az ügyes Marastoni nagyszerű újítással az összes
hazai mestert egy terembe helyezte, ami a hatást felfokozta, és egy álom -
a magyar tárlat - megvalósulásának illúzióját adta. De munkáját egy zajos botrány
árnyékolta be. A vásárlásnál mellőzték a magyar festészet kiemelkedő alkotását,
Barabás Miklós: Vásárra menő erdélyi bérci oláhok című művét, az itáliai mester
Görög nő-je ellenében. Bár a Barabás-képet közadakozásból a Pesti Magyar Gyalog
Polgári Őrhad megvette, (500 ft.), és illő tisztelettel odaajándékozta a Múzeumnak,
a részrehajlónak tűnő egyleti vásárlás rossz fényt vetett a rendezőre. Az esemény
körül kibontakozó vita bizonyítja, hogy a múzeum részére történő vásárlás rangot
ad, sőt, politikai tett! Súlyosbította a helyzetet, hogy (a közönség teljes
megelégedésére) a sorsolásra megvett 21 mű mind külföldiektől, javarészt müncheniektől
származott. A Pesti Hírlap fenyegetőzik: ,,...allegóriai képet fogunk rajzolni,
hogy a magyar(!) Műegylet miként emeli fel a külföldit, és hogy tiporja sárba
a honit!"
Az évet lezáró nagygyűlésen a tagság - szokás szerint - mégis úgy szavazott,
hogy támogatás helyett az egyesület inkább vásároljon annyit, amennyit csak
bír. A nagygyűlés igen viharos lehetett, amelyen a ,,nemzeti" irány mellett
kardoskodó párt és a ,,cosmopoliták" között heves összecsapásra került sor.
Végül az alábbi határozatok születtek: A sorsolásra szánt összeg legalább egynegyed
része ,,honi" művek vásárlására fordíttassék, de a választmány csak a ,,művészi
becset" vizsgálja; a múzeum számára pedig csak magyar művek vásárolhatók meg.
A döntést mint a nemzeti irány győzelmét értékelték.
Ezután az 1846-os tárlaton furcsa felismerés körvonalazódik. A mi mestereink
is mellőzik a hazai témákat! ,,...guslejátszót, görög vadászt, olasz halásznőt,
velencei vízhordókat..." látni, ebből pedig a sajtó véleménye szerint ,,...nem
lesz nemzeti festőiskola!" Ám ekkor váratlanul megjelenik az első igazi szenzáció
Pesten, Zichy Mihály művészetével. Az ifjú mestert a császárvárosban az ,,egekig
emelték", és a várva-várt zajos magyar siker külföldön az egész pesti közönséget
megrázta. De Zichy témaválasztását - amelyben nyoma sincs a hazai elemnek -
kritizálták. A művészeti viszonyokra ekkor már határozottan ártalmas a nemzeties
demagógia. Az 1847-es kiállítás vége felé robban a hír: Zichy évi 6000 rubel
fizetésért az orosz udvarhoz távozik. Nem valószínű, hogy a pesti sajtó hangja
befolyásolta volna, de nem is teremtett vonzó közeget a művészi szabadságot
áhító ifjak számára. A sokat emlegetett egzisztenciális ellehetetlenülés mellett
az elkeserítően szűklátókörű kritika is közrejátszott abban, hogy java művészeink
elmentek.
A magyar tehetségek mennek, de jönnek az idegenek, Európa majd minden részéből:
München, Antwerpen, Párizs, Brüsszel, Düsseldorf, Drezda, Róma, Velence, Prága,
Trieszt küld képeket. Többek között Johann (1793-1854) és Thomas Ender (1793-1875),
Ignaz Raffalt (1800-1857), Johann Baptist (1797-1854) és Alexander Clarot (1795-1842),
Jakob (1789-1872) és Rudolf Alt (1812-1905) Joseph Lavos (1807-1848), J. M.
Ranftl (1805-1854), Albert Theer (1815-1902), ifj. Gauermann (1807-1862), Franz
Xaver Petter (1791-1866), Anton Ritter von Perger (1809-1876), Franz Eybl (1806-1880),
Remi van Haanen (1812-1894), P. J. N. Geiger (1805-1880), M. E. Lotze (1809-1890),
Karl Spitzweg (1808-1885), Albert Zimmermann (1808-1888), M. Bürkel (Pirmasens,
München, 1802-1869), E. Adam (1817-1880), B. Adam (1812-1892), Peter von Hess
(1792-1871), Lodovico Lipparini (1800-1850), Natale Schiavone (1777-1859),
Vaclav Manes (Prága, 1793-Prága, 1858) stb.
Stiláris vonatkozásban jellegzetes változások kezdenek kibontakozni. Mintha
gyarapodnának a valóság képei, mintha ,,prózaibbá" válna a témaválasztás. Sorra
tűnnek fel a polgári zsánerek. A romantika szelídül, és átjátszik egy lekerekítettebb,
lágyabb változatba, ahol a romantikus effektusok inkább csak érdekességként,
dekorációként szolgálnak. Ilyenek a fényhatásokkal játszó ,,holdvilág-képek",
a tűz játékait csúcsmutatványként előadó, de egyszerű, realisztikus témák.
A pesti közönség még alig látott kiállítást, máris szembesült az első, progresszívnak
tekinthető gesztusokkal a bécsi Waldmüller munkásságában. Kényes dilemma, hogy
a szimpatikusan rebellis, de egyben vadmodern, a napfény festői ábrázolására
koncentráló, a természetességet követő mester vagy a rangosan konzervatív,
emelkedetten idealizáló, a rajzosságot előtérbe helyező akadémiai szellem mellé
álljanak.
A sajtó közzéteszi, mely magyar művészek képei keltek el a leggyakrabban: Barabás
Miklós, Szale János, Kaergling Henrietta, Gaal Gusztáv (műk. 19. sz. közepe)
Tikos Albert, de vásároltak Schmidt József, Libay Károly, Schimon Ferdinánd
(1797-1852), Borsos József, Laccataris Demeter, Marastoni Jakab, és id. Markó
Károly művei közül is. Ennek tükrében bizonyos, hogy az egyletet nem külföldi
kezdeményezés, hanem belső igény, a hazai polgárosodás hozta létre, és a működés
minden kényszerű hibájával együtt is jól szolgálta a hazai művészet ügyét.
A magyar képzőművészet az 1840-es években az egyesület által vált nagykorúvá,
ápolása hazafias kötelességgé.
Az újrakezdés
A Pesti Műegylet munkálkodása 1848 tavaszán megszakadt. A korszakos események
következtében mind a vezetőség, mind a művészgárda jórészt széthullott, elveszett,
fogságba került vagy emigrációban várt jobb időkre. De az itthon maradottak
1850 áprilisában megjelentették az első kiállítási felhívást a Hölgyfutár-ban.
Júniusban megnyílt a bécsi akadémiai tárlat, ugyanakkor megalakult az Akadémiától
független Österreichishe Kunstverein, és ettől kezdve rivalizál a régebbi ,,Beförderung..."
egyesülettel. Az új bécsi fórum a magyar mesterek kiállítási lehetőségeit is
bővíti, de a császárvárosban való megjelenés már nem olyan abszolút jelentőségű,
mint korábban. Bécs a következő évtizedben elveszti a régió művészetében betöltött
hegemóniáját, jelentőségét München, Düsseldorf és Párizs veszi át.
Pest lassan feléled. Nyitnak a színházak, az iskolák, Marastoni azonnal nekilát
akadémiáján az oktatásnak, lezajlik a József Nádor Nemzeti Képcsarnok ünnepélyes
megnyitója is ötszáz meghívott jelenlétében, lelkesült szónoklatokkal. Ám tőkéjét
rövidesen állami intézkedéssel zárolják, ezzel tevékenysége átmenetileg megszűnik.
A Pesti Műegylet mindenekelőtt a vezetőséget igyekszik pótolni. Miután Fáy
András visszavonult a közélettől, a nagytekintélyű politikust és műpártolót,
Ürményi Ferencet választották elnökké, akitől rövidesen, 1853-ban gróf Andrássy
Manó iparmágnás, a magyar művészeti élet meghatározó személyisége veszi át
a tisztet. Alelnökök Kubinyi Ágoston és báró Prónay Gábor. A számadások elvégzése
után kiderült, hogy a szabadságharc előtti tőke maradékával némi haszon is
jelentkezett, a jövő tehát biztosított, a Pesti Műegylet megkezdheti működésének
második korszakát.
Az abszolutizmus első éveiben az egyesületi élet egyedülálló jelentőségű, mert
a legtöbb közéleti fórum, például a Tudományos Akadémia is szüneteltei üléseit.
A nyilvános kiállításokat, nagygyűléseket rendező művészeti intézmény küldetésszerűen
ébren tartja a reményt. Az 1851. július 9-én megnyílt első tárlaton a érdeklődés
nagy és folyamatos, a vezetőség vásárlásokat és megrendeléseket remél, mert
mint a Remény írja, ,,...igaz, hogy sokak pénzviszonyai szűkösebbek, de mások
megszedték magukat." A rendezés továbbra is Kiss Bálint feladata, segítője
Ritter Sándor. A későbbiekben erősödik a bizottsági munka, a személyhez köthető
rendezésnek nincs nyoma.
A tárlat összeállítása az előző évtizedben megszokottakéhoz hasonló, ám olyan
rendkívüli kompozíció, mint az újonnan felbukkanó tehetség, Orlai Petrics Soma
(1822-1880) II. Lajos holttestének feltalálása című műve, azelőtt nem mutatkozott.
A szimbólumként értelmezett kép megrendítő siker. Változás, hogy az itt élő
külföldieket nem sorolják automatikusan a hazaiakhoz. A kilenc vásárlásra kiválasztott
mű javarésze nem magyar, ami ismét felszítja a negyvenes évek feszültségeit:
,,A Műegylet ismét vásárol, de elfogult a külföld javára!"
A kiállítás egész ideje alatt állandóan érkeztek a képek, és ez arra indította
a rendezőséget, hogy meggondolja az évenkénti egyetlen nagy tárlat helyett
csekélyebb műszámú, de folyamatos kiállítások rendezését, a frissen alakult
Österreichische Kunstverein példájára. Ugyanakkor nagy reklámmal bemutatják
Hyppolite-Paul Delaroche (1797-1856) Napóleon Elba szigetén című művét, (minden
igyekezet ellenére csak másolatban), ami a német festőiskolától való távolodás
kísérletének tűnik.
A második kiállítás 1852 tavaszán a Nemzeti Múzeumban kapott helyet. I. Ferenc
József első magyarországi propaganda-utazásának programjában rég kialakult
szokásként szerepelt a Nemzeti Múzeum megtekintése is. A Pesti Műegylet vezetése
ekkorra időzítette a megnyitót, ahol a császár így - a protokolltól eltérve
- megjelent (fő művészeti programja a Hentzi-emlék felavatása volt). Gondolhatnánk,
hogy a legfelsőbb figyelem ekkor a magyar művészet felé fordult, ám erről szó
sincs.
Ebben az évben jelent meg az uralkodói nyíltparanccsal kibocsátott egyleti
törvény, amelynek értelmében az egyletek működését a Birodalomban minisztériumi
vagy helytartósági engedélyhez kötötték. 1853 márciusában érkezett meg az a
rendelet, amellyel az állandó műkiállítások rendezése engedélyt nyert. Májusban
meg is kezdődött ezek sorozata a Felduna-soron, a Diana-fürdő termeiben, a
kiállítások végleges otthonában. Nagy esemény, hogy ez év végén megszületett
az első magyar műlap, Kovács Mihály: Árpád emeltetése című festményéről, és
ezzel megkezdődött az egyesület működésének legsikeresebb korszaka. A fellendülés
oka szövevényes, de két indíték bizonyosnak látszik. Egyrészt a tárlatok az
egyes képek metaforikus értelmezhetősége folytán a csendes, de ,,látványos"
politikai ellenállás helyei lettek, másrészt a szállítások zökkenőmentessé
válásával dominálni kezdtek a Birodalmon kívüli kiállítók. A közönségnek ez
tetszik, és még az sem baj, hogy a berlini, müncheni, antwerpeni képek középszerűek,
ámde drágák.
A folyamatos kiállítások első éveiben a havonta cserélődő tárlatokon a műszám
általában ötven körül mozgott, de volt hogy elérte a 85 darabot is. Az évad
húsvéttól húsvétig tartott, és szokássá vált az egész éven át megvett műveket
húsvéthétfőn, a sorsolás előtt együtt kiállítani. Ezek darabszáma 1856-ig 300,
majd 200, végül a hatvanas évek közepére 100 darabra apadt.
Művészkörökben ezután a negyvenes évek közepe óta nem tapasztalt újabb hazatelepülési
hullám figyelhető meg. Alakulóban a Műegylet állandó gárdája, a festők munkássága
a tárlatokra épül. Az újonnan jelentkezők Újházy Ferenc (1827-1921), Komlóssy
Ferenc (1817-1892), Adler Mór (1826-1902), később Muraközy János (1824-1892),
Latkóczy Lajos (1821-1875), Ligeti Antal (1823-1890), Klette (Keleti) Gusztáv
(1834-1902), Csathó Ferenc (1832-1885), Jakobey Károly (1825-1891), a Markó-fivérek
és az egészen kezdők: Jankó János (1833-1896), Szemlér Mihály (1833-1904),
Marastoni József (1834-1895) és Telepy Károly (1828-1906); az említettek holdudvarában
jelentős kismester-gárda is kiépül. Felbukkannak az első Rahl-tanítványok:
Than Móric (1828-1899), Lotz Károly (1833-1904), Grimm Rudolf (Rezső) (1832-1885),
Szale István (1818-1863) stb., és megjelenik maga a mester, Karl Rahl (1812-1865)
is, Lantverő nő című ideálképével. Rahl filozófiája, eklektikája az ötvenes
években elementáris hatású. Az esztétikai modernitás megtestesítője; a sima
modorú mesterek közt megjelenő ,,brutális" festészete elragadtatást, ugyanakkor
elutasítást vált ki. Mellette mindenki halvány, a képein megnyilvánuló tüzes
színezet, drámai kontraszt, a durva, vaskos ecsetkezelés és monumentális előadás
provokáló, izgatóan modern. Általa a bécsi akadémiaellenes forrongások ide
is beszivárognak, tanítványai és követői ezután évtizedekre meghatározzák a
pesti művészet alakulását. Íme az újabb művészeti felfordulás Pesten, nem sokkal
a Waldmüller körül kialakult viták után.
A külföldi gárda is megújult. Meghökkentő jelenség például A. Achenbach (1815-1910)
Düsseldorfból, aki riasztóan fehér színeivel, vastagon felrakott festésmódjával
a biedermeier halálát mutatja. Megszaporodnak a holland mesterek, többen közülük
Magyarországon, az Ipolyságban festenek. Talán ők a legkedveltebbek, mint a
vásárlásokból kiderül (az 1856. évi sorsoláson 13 kép volt holland, míg osztrák
15, német 12.). A bécsi alkotók spontán szerveződése figyelhető meg Szolnokon.
A kiállítások kedvelt darabjai August von Pettenkofen (1822-1889) festményei
- lovait ,,átlátszóknak, testetleneknek" írták le - és az ifjabb Raffalt (1836-1865)
képei. Bemutatták Karl von Blaas (1815-1894) falképvázlatait a fóti templomhoz,
gr. Károlyi István megrendelésére, Ybl Miklós programja szerint. Ekkorra már
Pesten is uralkodik a históriai kép és a népi életkép. A hazai témájú népéletkép-divatot
mind a vezetőség, mind a közönség támogatja, a műértők a nemzeti iskola kialakulásához
vezető út első komoly lépésének látják. A bécsiek és müncheniek gyakran mutatnak
be magyar témát, de távolabbi mesterek is, például 1856-ban H. F. G. von Rustige
(Werl, 1810-1900, Stuttgart) Stuttgartból, Menekülés farkasoktól Magyarországban című művét (1856-ban, 170 ft., meg is vásárolták), 1858-ban Eugen Krüger (1832-1876,
Kiel) Düsseldorfból Reggel egy magyar pusztán, az itt dolgozó hollandok közül
Elias van Bommel (Amszterdam, 1819-1890, Bécs) Egy gyorsszekér megérkezése címmel állította ki munkáját. Lotz Károly, a műegyleti tárlatok üdvöskéje paraszti
életképeket, Jankó János városi jeleneteket fest. De feltűnik, hogy a minden
áron való magyaros megjelenés néha feszengő türelmetlenséget kelt. Benkert
(Kertbeny) Imre (1825-1855) Puszta című képéről gunyorosan állapítják meg hogy
szinte ,,táltos", az idegenek pedig ,,...nem értik a magyar lelket".
A képeken megjelenő természetesség már pozitív érték, ,,a természet iskolájában
jártas ecset" a kívánatos. Mindez arra ösztönzi a vezetőséget, hogy az 1856.
évi műlapnak népi életképet adjon, és a nyomasztóan nagytekintélyű Barabás
Miklóst kérik fel az előkép megfestésére. Mikor Párizsból megérkezik művének,
A meny megérkezésének próbanyomata, hatására majd ötszáz belépést regisztráltak.
E tekintetben ez volt a Műegylet történetében a legsikeresebb műlap.
A harmadik korszak
Az 1855. évben az egyesület belépett a gothai Verbindung
für Historisches Kunst nevű nemzetközi szervezetbe, amely történelmi képek népszerűsítésére
alakult, fejedelmi támogatókkal. (Az egyletalakítás azt jelzi, hogy a történelmi
képek csak ritkán születnek spontán művészi indíttatásból.) A nagy német egyesület
által ezután folyamatosan áramlanak be a divatos, többnyire nagyméretű, reprezentatív
kompozíciók, amelyek az európai történelemből merítik tárgyukat. Egy-egy mű
feltűnést keltő művészeti esemény Pesten, ilyen volt 1857-ben Adolf von Menzel
(1815-1905) professzor Nagy Fridrik első találkozása 2-ik József császárral,
felső sziléziai Neisse városában, 1769 augusztus 25-én című művének bemutatása,
a mester híres berlini sorozatából. A képen számos hadvezér és történelmi személyiség
látható, amit a lapok szívesen ismertetnek, sőt, a császárok szavait is leírják.
A művet kellő tisztelet fogadja, Kakas Márton (Jókai Mór) a Vasárnapi Újság-ban
minden magyar mestert int: hosszan nézzék a képet és gondolkodjanak! Hasonló
érdekesség volt a nürnbergi F. E. Mayer Szt. Sebaldus sírhelye, Stoss Vida
tervei szerint című hatalmas képe (1000 ft.), amelyen megjelenik Dürer, akinek
felemlegetik magyar eredetét. Ezekhez a képekhez hasonlót a magyar közönség
még nem látott, áruk 1000, 2000 ft., sőt a 3000 ft-ot is túllépheti. A vásárlások
ezeket az összegeket csak igen távolról követik, a festmények nem is piacra,
inkább kiállítási célokra vagy műlapnak készültek. A műegyletek jegyzékeit
átvizsgálva kitűnik, hogy a nyeremények túlnyomó részét mindenkor a testvéregyletek
műlapjai tették ki, amelyek elképesztő mennyiségben öntötték el Európát; a
legelismertebbek köztük a történelmi témájúak voltak. A históriai festészet
divatjának (többek közt) az évtizedekig működő műegyleti hálózat műlap-éhsége
az egyik oka.
Az 1856-os nagygyűlésen szenzációs bejelentésre kerül sor, amelyre évek óta
várt a hazai művésztársadalom. A következő műlapra, vagyis az előképül szolgáló
festményre pályázatot hirdetnek, és kikötik, hogy a magyar történelemből merítse
tárgyát; a pályadíj 1000 ft! Az első díjazott Than Mór Bécsben festett képe
lesz, az Imre király elfogja testvérét, Andrást a dalmatiai határokig vert
zendülők táborában, 1204. évben címmel. A pályáztatás ,,Irányt adott a művészetnek!",
és a históriai műfaj fellendült. De a témakészlet továbbra is szegényes, ezért
képtárgyakat is javasolnak: Nagy Lajos király bevonulása Nápolyba; Mátyás
király Bécsben; A magyar sereg Aachenben stb. Lehetetlen nem észrevenni az összeállítás
tendenciózus témaválasztását: hogyan jelent meg a hódító magyarság Európa színpadán.
(Tudomásom szerint egyetlen magyar mester sem választott az ajánlatból.)
A folyamatosan jelen lévő nagyszabású külföldi képanyag fogadtatása Pesten
szélsőséges, de lappangó hatásuk itt is jelentkezik. Erre példa Orlai műve,
a Milton Elveszett paradicsomát három leánya körében tollba mondja (300 ft.).
A nagy német akadémiákon tanulók pedig, akik abban a közegben sajátítják el
tudásukat, ahonnan ezek erednek, rendszerint ilyenfajta kompozíciókkal mutatkoznak
be hazájukban, Caracastól Bukarestig. A mieink közül a Düsseldorfban tanuló
Angeli Henrik (1840-1925) - aki később külföldön ragyogó pályát fut be - állított
ki több ilyet, például a Stuart Mária királynénak a halál-ítélet felolvastatik (1100 ft.) című képét, később a müncheni növendékek, Székely Bertalan, majd
Liezenmayer Sándor.
Sajnos az 1858-as műlap eredetije - a pályáztatás éppen hogy kialakult gyakorlatát
félretéve - megbízásra készült, bécsies szellemben (Weber Henrik V. Ferdinánd
király koronázása Pozsonyban, 1830. évben című festménye). A mű kivitelezése
súlyos következményekkel járt. Megtörte az újrakezdés óta tartó fejlődést -
az 1848-as forradalom 10. jubileumi évében a téma szinte provokáció. Bár ez
évben realizálódott a Műegylet történetében a legmagasabb forgalom mind a műszám,
mind az anyagiak tekintetében, a húsvéti ,,nyeremények tárlatán" mindössze
200 művet sorsoltak ki. Ezt csak súlyosbítja, hogy a műlap hatására a részvényesek
száma is apadni kezd.
A gazdasági eredményességre való törekvés következtében a magyaroktól való
vásárlás a külföldiekhez képest folyamatosan kevés. Pedig az évtized fordulóján,
a politikai helyzet enyhülésével a ,,nemzeties" mint művészeti érték az évek
óta tartó visszahúzódás után újraéled. Ebben a légkörben, 1859 tavaszán, egy
baráti összejövetel alkalmával vetődött fel egy újabb, kizárólag magyar alkotóktól
kiállító egylet ötlete. Hét festő, Orlai, Brodszky, Latkóczy, Pecz Henrik (Pest
1813-1860, Pest), Kiss Bálint, Plachy és Telepy a nagytekintélyű Barabás által
folyamodott a felsőbb engedélyért a ,,magyar festészeti kör" megalakítására,
amelyhez a fejedelmi hozzájárulás 1861 szeptemberében meg is érkezett. A szervezők,
akik egytől-egyig művészek - és tisztségviselők vagy tagok a Műegyletben is
- kinyilatkoztatott szándéka, hogy saját műveiket sorsolják ki a részvényesek
között.
Az 1860-as évadot lezáró műegyleti nagygyűlésen a választmány ugyancsak a magyar
erők adminisztratív támogatásáról hoz határozatokat. A vezetőség - hosszú évek
eredményes működése után - átalakul. Andrássy Manó mellé Lukács Móricot és
gróf Festetics Bélát választják alelnökül, a 40 tagú igazgató választmányba
kétharmadrészt művészek kerülnek, a műbíráló bizottmány tagjai pedig - Barabás
kivételével - mind újak. A változás indoka, hogy szeretnének végre megszabadulni
a hazafiatlanság állandó vádjától. A helyzet elemző értékelése azonban inkább
azt valószínűsíti, hogy a nemzeties elhivatottság mögött gazdasági kényszer
búvik meg: mestereink szeretnék végre kisajátítani a hazai piacot.
Az említett nagygyűlés határozatai értelmében a választmány ezután hónapokon
át szinte kizárólag magyar műveket vásárol. A hatás nem is marad el. A diszkrimináció
következtében a müncheni központ egyre kevésbé lát üzletet Pesten, és visszavonul,
így a tárlat - néhány ragyogó kivételtől eltekintve - unalmas provincializmusba
süllyed. A szakirodalom sokat hangoztatott véleménye szerint a műegyleti mozgalom
bukásának oka az, hogy nem pártolta eléggé a magyar erőket. A tények és a számadatok
bizonysága szerint a valóság ennek éppen az ellenkezője; ahogy a rendezőség
egyre kevesebb külföldit szerepeltet, úgy csökken a fizető részvényesek száma.
De hiba volna csak a belső körülményeket hibáztatni a hanyatlásért. Az igazgató
választmány véleménye szerint ,,...a jelen politikai viszonyok alakulása vonja
el az emberek figyelmét a művészettől". A pesti művészetnek szembe kell néznie
a legnagyobb kihívással, azzal, hogy saját közegén belül hasson.
A történelmi festészet kibontakozása Pesten
Az 1859-es évad első tárlatán kezdődik az ekkor még Bécsben tanuló Madarász
Viktor (1830-1917) és vele a magyar történelmi kép sikersorozata. (Életrajz
Erdély múltjából, 600 ft, a választmány meg is vette.) Karrierje teljes egészében
a Műegylet kiállításain bontakozik ki, elhomályosítva elődei, Orlai, Kovács
és az addig legelismertebb ,,tudós festő", Than Mór eredményeit. Később már
Párizsból küldte többek között a Hunyadi László siratása című alkotását, és
kialakult róla a vélemény: Madarász ,,a magyar Delaroche". A jelző érzékelteti
a Pesten körvonalazódó újabb divatot, a francia történelmikép-irányzat megjelenését.
Madarász a Hunyadi-t a műlap-pályázatra nyújtotta be, de a Választmány nem
merte kivitelezni a ,,síri jelenetet". (Ám a kép zsenialitását felismerve,
a Nemzeti Képcsarnok számára azonnal megvásárolták.) A ,,műlap-műfaj" igen
kemény, a fekete-fehér másolatnak első látásra meg kell ragadnia a nézőt, és
ha összevetjük Madarász képét és a helyette kiadott Wagner Sándor (1838-1919)
Münchenben készült Dugovics Tituszá-t, az elvárások látványosan érzékelhetők.
Tájképfestészetünk - amelynek értékelése Markó munkásságát kivéve mindenkor
kissé háttérbe szorult - egyre figyelemreméltóbb eredményeket produkál. A Műegylet
egyik legszebb karrierje a szinte máig alig ismert Brodszky Sándoré, aki hosszas
müncheni tanulás után tartósan Pesten él, magas árú, magyar tájakat ábrázoló
képeinek köszönhetően feltehetőleg gond nélkül. A korszak másik kiemelkedő
tájfestője, Ligeti Antal keleti utazásainak emlékeivel arat sikereket. Mindkettőjük
munkásságát befolyásolta (csakúgy, mint többi tájfestőnkét is) Markó latinos
festészete, amin csak nehezen tör át a német és francia iskola.
De a legnagyobb fejlődést talán a szobrászat produkálta. Ferenczy meghalt,
de Batthyányiné hazahívta Londonból Alexyt, dolgozik Marschalkó János (1819-1877),
a Dunaiszky család tagjai, fellép Engel József (1815-1901) és báró Vay Miklós
(1828-1886). A szinte mozgalomszerű folyamatban megszületnek első köztéri szobraink,
ezek vázlatai a kiállításokon kerülnek a széles közönség elé. 1862-ben okoz
szenzációt a mindenkori magyar szobrászat kiemelkedő darabja, Izsó Miklós (1831-1875)
Magyar pásztor című márványszobra (Búsuló juhász, 5000 ft.). Ennek is a Múzeumban
a helye, mert ,,...hivatva van nagyobb lendületet adni szobrászatunknak, nemzeti
modorban tovább fejlődni" - írja a Pesti Napló.
A hatvanas évek tárlataira azonban a kritika panaszkodik, alacsony a műszám,
az egyes darabok hosszasan szerepelnek. A leírások szerint a képanyag egyre
vegyesebb stílusjegyeket mutat, terjed a neoreneszánsz, lassan ,,...minden
vallásos kép Raffaello hatását mutatja, emellett hit nélküliek". Vagyis hasonlóan
a negyvenes évekhez, ekkor is él a türelmetlenség, holott még fejlettebb viszonyok
közt sem tud egy ország művészgárdája havonta jelentős művekkel szolgálni.
Ám az unalmas tárlatokon, a sok érdektelen portré, tucat-tájkép, ügyetlen zsáner
között egyszer csak ismét felbukkan valaki, aki lázba hozza nemcsak a pesti
művészeti életet, de az egész művelt társadalmat is. A 25 éves festőnövendék,
Ádámosi Székely Bertalan (1835-1910) küldi haza Münchenből II. Lajos király
teste megtalálása a mohácsi csatatéren, 1526-ban című képét. (2000 bajor ft.)
A Képzőművészeti Társulat megvételre ajánlja a festményt a ,,nemzetnek", mondhatni
ez Székely első szakmai fellépése. A kép megvételére csak közadakozásból van
remény, mert a Műegyletnek ekkor már, a Képzőművészeti Társulatnak pedig ekkor
még nincs erre elegendő tőkéje.
Már a politikai enyhülés légkörében, 1861 májusában röppenti fel a sajtó az
1862-re tervezett londoni világkiállítás hírét. A cs. és k. külügyminisztérium
udvari rendeletben közölte a helytartótanácssal hogy ,,Angolhonban, London
városában" általános iparműkiállítás lesz, tegyen intézkedéseket az előkészületekre.
Mint ekkor az államigazgatás más területei, a kultúra is nélkülözni kénytelen
a polgári közigazgatás honi intézményeit, ezért az előkészületekben való részvételre
a helytartótanács - amelynek kebelén belül nincs művészettel foglalkozó szakosztály
- hivatalosan a Pesti Műegyletet kérte fel. Magyarok már korábban is voltak
a világtárlatokon, de a szereplés egyéni és esetleges volt. Így 1862-ben Londonban
a magyar művészet felsőbb utasításra (és úgy tűnik, főleg egyesületi pénzből)
első alkalommal jelent meg testületileg külföldön, együtt az osztrákokkal,
birodalmi keretek között. A szervezést még a Műegylet, de a zsűrizést és a
művek hazai bemutatását már a Képzőművészeti Társulat végezte, a megbízott
zsűri elnöke Alexy Károly, titkára Henszlmann Imre volt. Az előkészület anomáliái
következtében és a csekély részvétel miatt a tárlat nem tükrözte a magyar művészet
valódi állapotát, és a kritika megállapította, hogy nélkülözte a nemzeti jelleget
is. Az egyesület a Társulat egyre hangsúlyosabb jelenléte következtében 1861
júniusától, a 95. tárlattól ,,Magyarországi Műegyletnek" nevezi magát.
Az, hogy a hatóság részéről az egyesület felkérése csak jobb híján történt,
bizonyítja az 1862 januárjában megjelenő, az egyletekre vonatkozó hivatalos
rendelet, amelyről Pest város királyi biztosa a város főpolgármesterét értesíti.
A rendelet lényege a szigorú hatósági felügyelet biztosítása e veszélyes szerveződések
felett. A felügyelettől a Műegylet sem mentesül.
1862 tavaszán a Nemzeti Múzeumban megnyílt a 8 teremből álló állandó képzőművészeti
kiállítás, történeti és kortárs anyaggal vegyesen. Öt teremben kizárólag magyar
vagy annak tekintett képek voltak (köztük a Műegylet által adományozottak),
a hatodikat kizárólag Markó Károly emlékének szentelték. A fennmaradó termekben
külföldi alkotások szerepeltek. A múzeumi képtár - az állandó állami közgyűjtemény
- átadása a nyilvánosságnak a kiegyezés előtti időszak jelentős lépése a főváros
kulturális életének fejlesztése terén.
A hatvanas években már elképzelhetetlen egy-egy műegyleti tárlat históriai
mű nélkül. Nagy siker Than Mór: Újoncozási jelenet 1847-ből című népi életképe
(1000 ft.) - amelynek láttán a pesti közönség ismét jelentőségteljesen összenéz
-, és Székely Bertalan: Dobozi és hitvese, 1526 című műve (1200 rajnai forint).
Az Újoncozás-t - amely az 1862. évi műlap-pályázatra készült - a Választmány,
a Dobozi-t a közönség juttatja a múzeumba. A közadakozást özv. Batthyány Lajosné,
az egyik legelkötelezettebb magyar műpártoló indította el. Az 1862-63-as őszi
szezon dísze egy újabb müncheni növendék, Liezenmayer Sándor (1839-1898): I.
Mária királynő és anyja Erzsébet, kényszerítve Durazzo Károly koronázásának
tanúi lenni, Lajos sírkövéhez menekülnek, Székesfehérvár, 1385 (1000 ft.).
A mű a kritikusok szerint az ecsetkezelésben és a szerkesztésben Liezenmayer
mestere, Karl von Piloty (1828-1886) hatását mutatja, és oly sikeres, hogy
mint műlap-jelölt egy ideig mérkőzik Madarász Viktor Zrinyi Ilona-képével.
Az 1862-1863. évben mindezek ellenére a Magyarországi Műegylet lassanként keserves
sorsra jut. Előfordul, hogy egyetlen egy képet sem vásárolnak pénz hiányában.
A rossz anyagi helyzet nagy probléma, mert a Műegyletnek el kell tartania fizetett
tisztviselőit. A fennmaradás érdekében eltörlik az 1860-ban kikényszerített
előírást, amely szerint a vásárlásra rendelt összeg felét mindenkor magyar
művekre fordítják. Ennek köszönhetően néhány hét alatt a külföldi hálózatból
megindulnak a képek, és a súlyos állapotok egy éven belül nagyjából megszűnnek.
De már késő, a viszonyok véglegesen megváltoztak, a művészek többé nem engedik
ki a kezükből az irányítást. Nem igazán javít a Műegylet helyzetén a reprezentatív
külföldi históriai kompozíciók bemutatásának sorozata sem, a fizető részvényeseket
nem ez vonzza. Visszhangtalan marad Eduard Ritter von Engerth (1818-1897) Győzelem
Zentánál című, a Vigadóban külön bemutatott kompozíciója is, amely a Budai
Várpalotába került I. Ferenc József kivételes ajándékaképpen (ára sértően szimbolikus:
15 000 ft.). Amikor P. J. N. Geiger (1805-1880) bécsi professzor bemutatta
Egy kép Magyarország fénykorából: Mátyás király tudósai és művészei körében című olajfestményét, alkalmat ad a Koszorú kritikusának elmondani: ,,...hogy
a művész a kívánt eredményt elérje, össze kell egyeztetni az általános szép
elveit a nemzetivel!", amivel jól érzékelteti az esztétikai kategóriák tisztázatlanságát,
a fogalmak zűrzavarát.
De a tárlatokat kísérő ismertetők között már találkozni valódi, elemző kritikával
is. Ezek tükrében az ötvenes évek végén a historizmuson belül ízlésváltozás
figyelhető meg, a legelismerőbb jelző az ,,erőteljes", ami Rahl hatásának tulajdonítható,
tartalmilag pedig fokozódik a ,,hűség" igénye. Új kritikus-típust képvisel
Plachy Ferenc, aki maga is festő. Ő a szakmának ír műkritikát, tónusokról,
formákról, kompozíciókról szól, a fényárnyékokat, a költői hatást vizsgálja.
A figurális képeknél kárhoztatja az aprólékos formaképzést, dicséri a jó csoportfűzést,
a figurák változatos mozgatását. A tájképeket elemezve megállapítja, hogy az
a legszebb, ha a festék elveszti anyagszerűségét, és csak mint szín tűnik elő.
A Képzőművészeti Társulat szervezete kiépítéséhez az Egylettől hathatós segítséget
kap, viszonzásul vásárlásaihoz szakvéleményt nyújt. A hatvanas évekbeli ítészek
dicséretére legyen mondva, hogy azok a mesterek, akiket ők tettek naggyá, a
mai napig megtartották hírüket. A Társulat első kiállítása - kizárólag magyar
művészek anyagából - 1863 tavaszán a tagok által összeadott pénzből valósult
meg. Az első ,,műcsarnok" mind a hazaiakra, mind a külföldiekre ,,...meglepően
hat, hisz a magyar művészet állását ilyen fokon nem is képzelték". Az esemény
kapcsán a Vasárnapi Újság nyíltan és pártatlanul veti fel a két intézmény viszonyát,
mert többen rivalizálásukat szítják. A lap szerint a Társulat a hazaiakat,
a Műegylet az európai művészek munkásságát mutatja be, és leszögezi, a főváros
számára mindkettő szükséges lenne! De az illúziók, a szűklátókörűség, a provincializmussá
degradálódott nemzeties törekvések gátat szabnak az összetett és nyitott művészeti
élet kibontakozásának.
A magyar művészeti élet teljes körű szervezése lassan a Képzőművészeti Társulat
kezébe kerül, és szakterületén - félhivatalos jelleggel - szinte a hiányzó
hazai kulturális minisztérium feladatkörét látja el. Vagyis magasabb szinten
a Műegylet eddigi gyakorlatát folytatja, továbbfejlesztve azt az érdekvédelem
és az oktatás terén. A feladatok felvállalása kényszerítően szükséges, mivel
a képzőművészeti életben komolyabbra fordulnak a dolgok. A főváros nekilendülő
fejlődése során indul a szoborállítások, a nagy falképmegrendelések korszaka,
az első hivatalos megbízás Pest város tanácsának megrendelése a Vigadó falaira.
Hatalmas honoráriumokat helyeznek kilátásba, óriási dimenziók tárulnak fel
a művészek előtt. A műegyletnek ebben a munkában már semmi része, ám szakférfiai
a Képzőművészeti Társulaton belül tovább dolgoznak, például az Esterházy Képtár
Pestre kerülésénél és a megvásárlásnál, a párizsi, bécsi és londoni világkiállítások
anyagának összeállításában, a képzőművészeti pályázatok zsűrizésében.
A 11. évben sorra kerülő 125. jubileumi Műegyleti kiállítás után az évad értékelésekor
az derül ki, hogy a részvényesek számának csökkenése lassul, vagyis a ,,kemény
mag" kitart mellette. De a képek fogynak, a magyar mesterek mindössze 41 művet
adtak be az év folyamán (míg az előző évben 99-et). A szokásos vád szerint
ennek oka az, hogy a választmány előnyben részesíti a külföldieket. De az elmúlt
évek katalógusadatainak statisztikája azt bizonyítja, hogy a magyar gárda hosszú
távon csak húszegynéhány képet tud havi rendszerességgel produkálni, és mivel
a Társulati propaganda ekkortól a műveket elszívja, a Magyarországi Műegylet
fokozatosan árnyék-intézménnyé válik.
Mégis, küzdenek a fennmaradásért. Mint azt már 1845-ben is megtették, a tisztánlátás
érdekében az 1863-as évkönyvben statisztikát közölnek, amely az 1853 óta megvásárolt
magyar képek adatait tartalmazza. Nyolc mestertől vásároltak egy évtized alatt
tíz képnél többet: Brodszky 12 mű (3730 ft.), Györgyi, Jankó, Lotz 23 mű (2800
ft.), Markó Ferenc (1832-1874) 15 mű (3450 ft.), Molnár József 17 mű (5280
ft.), Pecz Henrik, Than 13 mű (3520 ft.). Utánuk jön Székely Bertalan 3 mű
(2650 ft.), Madarász 4 mű (3190 ft.). A Nemzeti Múzeum Nemzeti Képcsarnokának
9 darab nagyértékű képet ajándékoztak, 22 történelmi képet sorsoltak ki, a
többi tájkép és zsánerkép, összesen 280 darab, 57 823 ft. 90 kr. értékben.
Az adatok kedvezőek, de valljuk meg, ez országos szinten csekély. Vagyis pusztán
magánkezdeményezésű egyletek által egy ország művészeti élete nem működhet
megfelelően. A kultúra számára a Reichsrat által évente nyújtott összbirodalmi
támogatás összege általában, a jóváhagyott pénzügyi törvény értelmében 10 000
ft., amelyért a monarchia művészei - muzsikusok, irodalmárok, képzőművészek
- mint segélyért folyamodhattak. E juttatás megalázóan kevés, és a helyzetet
nehezíti, hogy a magán-mecénás ritka, és tevékenysége inkább hazafias tett
a nemzeti kultúra érdekében, semmint igazi műpártolás. (Tomori Anasztáz, Batthyányiné,
Sina Simon stb.)
A Társulat kiállításainak megindulásával valóban jelentkezik rivalizálás a
két egyesület közt, s harc folyik mind a közönségért, mind a művekért. A Társulat
1864-ben például "kizárólagosan" mutatja be Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele című nagyméretű vásznát, a Műegyletnek viszont sikerül Madarász két nagyszerű
képét bemutatni, egyenesen a Párizsi Salon kiállításáról. Thierry arcképét
(ár nélkül, a mester az Akadémiának ajándékozta) és a Zrinyi s Frangepán
Bécs-Újhelyben, 1671 martius 31-én kivégeztetésük előtti reggel egy félórai
idő engedtetett
nékiek, császári kegyelem útján, családi ügyeiket rendezni és egymástól búcsút
venni (2000 ft.) című műveket. Madarász mellett Ligeti Antal is kitart itt.
És a Műegyleté az érdem, hogy az ő 1865-ös márciusi tárlatán mutatkozik be
egy ismeretlen fiatal mester, Munkácsy Mihály (1844-1900), aki Magyar életkép című (100 ft.) alkotását küldte haza Bécsből. A kép olvasó parasztokat ábrázol,
a kritika szerint kevés elevenség van benne, de a rendezőségnek tetszett, első
helyen állították ki, és megvették. Ám a fiatal művész támogatását már a Képzőművészeti
Társulat vállalta fel. Az újabb ,,magyar" szervezet támogatása a sajtó egyöntetű
véleménye szerint hazafias kötelesség. A belépők számának gyarapodásából arra
lehet következtetni, hogy a hangulat ugyanolyan, mint volt a Műegylet megalakulásakor,
vagyis sikerült ismét politikai jelentőséget adni egy művészeti intézménynek.
Az induló 13. évad, az 1865-ös az utolsó a Magyarországi Műegylet történetében.
Bemutatták Liezenmayer Thüringeni Erzsébet II. Endre leánya Marburgban
1235-ben, 4 évvel holta után a szentek sorába felvétetik, mely alkalommal II.
Fridrik
német császár a halottat saját koronájával megkoronázza (1500 ft.) című alkotását,
amelynek témaválasztása példaszerű, olyan egyetemes érdekességű jelenet, amelynek
magyar vonatkozása van. Az érdeklődést fokozza, hogy művével a fiatal mester
1863-ban a müncheni festőakadémián több száz pályázó előtt elnyerte a történelmi
pályadíjat. Bár a tárlatok darabszámai még ebben az évben is tekintélyesek,
a közönség mégis részvétlen, a Diana fürdőbeli termek üresek, a ,,kopottas
lépcsőkön" kevesen járnak. A Magyarországi Műegylet minden nemzeties küldetéstől
megfosztva, kiüresedve érdektelenné vált. Utolsó tárlatuk eljutott a 95. tételszámig,
de semmi különöset nem mutatott be. Októberre készült el az 1864. évi műlap:
Engerth Vilmos (1818 k.-1884) kőrajza id. Markó Károly Aratási jeleneté-ről,
amellyel megvalósult az első tájkép-műlap.
A Magyarországi Műegylet működése 1866-tól megszűnt, megmaradt tagságát és
vagyonát a Képzőművészeti Társulat vette át 1868-ban. Tanulságos, hogy a magyar
erők kizárólagos támogatására alakult Társulat ugyanekkor a Műegylet gyakorlatát
is kénytelen átvenni, amennyiben kiállításaikhoz a ,,...színvonal emelése érdekében
a külföldi művészet kiváló képviselőit..." igyekeznek megnyerni. Így minden
újra kezdődik, és a Társulat működése körül is szaporodnak a viták. Azok ugyanis,
akik mindig a külföldi kiállítók ellen lármáztak, nem hajlandók tekintetbe
venni a realitásokat és azt, hogy az önállóvá vált művészet nem irányítható
a politika céljai szerint.
A Képzőművészeti Társulat fejlődése a kiegyezés után nagy lendületet kapott,
és minden erővel állami intézménnyé kívánt alakulni. De az alkotmány helyreállítása
után létrejött a Vallás és Közoktatási Minisztérium a megfelelő szakosztályokkal.
Rövidesen kiderült, hogy a minisztérium több területen párhuzamosan működik
az addig hézagpótló Képzőművészeti Társulattal, ami látens hegemóniaharcot
eredményezett köztük. Az 1871-ben megalakult Országos Képzőművészeti Tanács
(a kultuszminiszter tanácsadó testülete, amely még a 20. század első évtizedeiben
is működött) egyik fontos feladata volt a nagyon tisztelt Képzőművészeti Társulat,
az alapokat megteremtő Pesti Műegylet jogutódja, és a hagyományok nélküli hivatal
közt a konfliktusok elsimítása, zavartalan együttműködésük biztosítása. De
a művészeti élet szervezésének gyakorlatát, a közéleti tapasztalatokat, ismereteket
a művészvilágban mindhárom intézmény szakemberei (akik közül nem egy mindegyiknek
tagja) még a műegylet keretei között sajátították el.
A Pesti Műegylet negyedszázados működése az újkori magyar művészet kiemelkedő
jelentőségű fejezete. Ez a civil szervezet századok elmaradását behozva, az
uralkodói támogatás hiányát pótolva teremtette meg a művészeti életet a fővárosban.
Képes volt a képzőművészetet a közállapotok alakításának egyik eszközeként
feltüntetni az ország polgárai előtt, miáltal a művészet eleven léte, nyilvánossá
tétele olyan jelentőséget nyert, amilyet azóta sohasem (hacsak a rendszerváltozás
előtti korszak néhány pillanatát nem tekintjük.) A művészet és a politika összefonódva
segítette egymást ebben a rendkívüli időszakban, és ezt akkor is el kell ismernünk,
ha ez az összefonódás a későbbiekben a nagyon sérülékeny művészet kárára vált.