EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
 

A Pesti Műegylet története
(vázlat)
 

__________________________________
SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA



Az előzmények

A Pesti Műegylet 25 éven át Magyarország első és sokáig egyetlen képzőművészeti szakintézménye volt, 1840-től évente egy, 1853-1865-ig pedig havonta egy képzőművészeti kiállítást rendezett Pest-Budán. Az első tárlat 1840 tavaszán a régi pesti Redoutban nyílt meg, több mint 300 műalkotással 147 kiállítótól. Ez egyben - elhanyagolható előzmények után - az egyetemes magyar művészet első ilyen megmozdulása volt. A Pesti Műegylet működésének negyedszázada a modern magyar polgári kultúra kibontakozásának látványos része, történelmünk korszakos eseményekkel terhelt idején. Az Egyesület e forrongó években művészeket és közönséget nevelt, lehetőséget adott a műkritika kibontakozására, az esztétikai szaknyelv fejlődésére, és egyáltalán, a művészet létezését a köztudatba vitte, akárcsak a képzőművészettel párhuzamosan bontakozó zenei életünk hasonló szervezetei. Tevékenységét már a kezdetektől átszövi a politika, hisz a pesti művészeti élet megteremtése a reformkor legfontosabb mozgalmait, a polgárosulást és a nemzetté válást szolgálta; s bár az egyesület tagjai csak műtárgyakkal foglalatoskodtak, a nagy nyilvánosság előtt mégis napirenden tartották az önálló nemzeti kultúra ügyét. Széchenyi lapja, a Társalkodó, minden kertelés nélkül írja 1845-ben: ,,A művészet érdekei egyik alkotó részét képezik a politikának,... így a művész szükségképp beletartozik a politika körébe." Mivel a korszak eszméi szerint a politika feladata a ,,nemzetboldogítás", aminek leghathatósabb eszköze a nevelés - ezen belül az esztétikai nevelés -, a művészet ebben az időben fontosabbá vált, mint azelőtt vagy azután bármikor.
   Művészi egyesületek a század első negyedében kezdtek alakulni Európában, és a magyar egyesület keletkezése idején már kiterjedt hálózat létezett. Működésük által ekkor született meg a modern értelemben vett képzőművészeti nyilvánosság. Ezek a műegyesületek szervezeti szabályzatuk szerint három fő csoportot képeztek. Volt köztük olyan, amely az egyetemes művészet széleskörű népszerűsítésére szerveződött, mint például a prágai Privatgesellschaft patriotischen Kunstfreunde (1796); volt, amely a honi művészet pártolásáért, erkölcsi megbecsülésének fokozásáért alakult, mint a bécsi Verein zur Beförderung der bildenden Künste (1830); de a legelterjedtebb a Münchner Kunstverein formája volt (1823), amely minden művész számára nemzeti hovatartozástól független, szabad képpiacot igyekezett teremteni.
   A magyar egyesület a bécsi és a müncheni statútumot összeolvasztva vette mintának, és széleskörű, nemzetközi képpiacot hozott létre a magyar művészet támogatása érdekében. A kettős, látszólag egymásnak ellentmondó cél következtében a Pesti Műegyletet hevesen támadták, nemzetietlen, kozmopolita szervezetnek tartották, amely a külföldieket részesíti előnyben a magyar erőkkel szemben. Ez a vélemény másfél évszázadra elterelte róla a kutatás figyelmét, miáltal az egész korszak kutatása talajtalanná vált. Az alábbiakban röviden felvázolt működése láttán azonban bizton állíthatjuk, hogy a pesti egyesület a magyar művészet hathatós támogatója volt, és a Képzőművészeti Társulat megalakulásáig egyedül általa létezett művészeti élet Pesten.
   A műegyletek a tőlünk nyugatabbra eső, nagy múltú művészettel rendelkező országokban az akadémiák ekkorra kibontakozó diktatúrája elleni lázadás egyik formájaként jelentkeztek; ezek a 19. század elején már teljesen uralták a kortárs kiállítási életet. A kor új jelensége, modern polgári gondolat az, hogy a művészek szerte Európában öntudatosan igyekeznek megszervezni a megrendelőktől, mecénásoktól független megélhetésüket. Így jártak el azok a müncheni mesterek, akik a minden később keletkezett egylet ,,anyja", az 1820-ban megalakult párizsi Société des amis des Arts példájára 1823-ban német területen megalakították az első Kunstvereint. Kezdeményezésük sikerét bizonyítja, hogy a Kunstverein-forma az egész században virágzott, sőt egyesek mind a mai napig léteznek.
   A 18. század végéig a Habsburg Birodalomban a vizuális kultúra szakintézményei Bécsben koncentrálódtak. A császárvárosban ekkorra kialakult az az összefüggő intézményrendszer, amely a képzőművészeti élet klasszikus alapját képezi. Így a Vereinigte Akademie der bildenden Künste (Ismertebb nevén a Szt. Anna Akadémia), a művészeti oktatás hivatalos fóruma, amely megteremtette a művészeti élet következő meghatározó elemét, az időszaki kortárs kiállításokat is. Az Akadémia termeiben és rendezésében 1774-től rendszeressé váltak a tárlatok, ahol a Birodalom művészei - köztük a magyarok is - lehetőséget kaptak alkotásaik bemutatására. Kiegészítette ezt a harmadik tényező, a nagy értékű császári gyűjteményekből kialakított egyetemes képtár a Belvedere-ben. Bécs a napóleoni háborúk utáni időkben egy ideig szinte Európa tündöklő fővárosa volt, művészeti élete ekkor érte el csúcspontját. Ennek a fellendülésnek a magyar mesterek is részesei voltak, és a császárváros művészetének ez a korszaka előkészítette a magyar művészeti élet pesti kivirágzását, az úttörők, id. Markó Károly, (1791-1860, Barabás Miklós, (1810-1894) és mások által. De a 18-19. század fordulója változásokat hozott; megszületett a modern nemzeti gondolat, amely minden más politikai eszménél elevenebb és közvetlenebb hatással volt a művészetre. Az angolok, franciák, de elsősorban a németek romantikus hevülettel figyeltek fel művészetük sajátosságaira, és őket követve másutt is megjelenik az önálló nemzeti iskola óhajtása, például Belgiumban, az északi országokban, a tengerentúlon, sőt a perifériákon, így nálunk is. A ,,nemzeti iskola" megteremtésének feltétele a művészeti élet alapjainak lerakása, a helyi intézményrendszer kialakítása. Pesten - Bécs gátló törekvései ellenére - megindult a birodalom második centrumának kiépülése, és néhány évtized alatt megszületett egy modern világváros, ahol az ország kulturális élete összpontosult. A városfejlődés összetett folyamatának szerves része volt a kultúra fejlesztése, a színházi, a zenei és a bennünket érdeklő képzőművészeti élet megteremtése is. Intézményei magánerőből, közadakozásból, uralkodói támogatás nélkül - sőt ellenére - jöttek létre a korszakban, mert mint Ormós Zsigmond művészettörténész, műgyűjtő mondotta: ,,Jókora idő óta azon helyzetben van nemzetünk, hogy tudományos, művészeti s emberiségi intézeteinket önmagunk és mintegy alulról megalkotni kényszerülünk..."
   A képzőművészeti szférában elsőként a rendszeres kortárs kiállítások jelentek meg Pesten a Műegyesület működése révén. E tárlatok kizárólag élő mesterek műveit mutatták be, és mivel az európai műegyleti hálózat részeként rövidesen 32 külföldi műegylettel álltak cserekapcsolatban, ekkortól Pesten látható volt, mi a képzőművészeti divat állása Európában. (Természetesen csak a hagyományos, széleskörűen művelt, historizáló divatokról van szó; a modernizmus képviselői mindenütt csak kivételesen jelentek meg műegyleti tárlatokon.) Jóval később, 1871-ben került sor az Eszterházy Képtár megvásárlására, amivel az ország központi, egyetemes képtára is létrejöhetett. És bár a két esemény közt direkt összefüggés nincs, ugyancsak 1871-ben nyílt meg az állami képzőművészeti felsőoktatás első fóruma, a Mintarajztanoda. Így jelképesen az 1871-es dátumhoz köthetjük művészeti intézményeink kialakulását. Akkortól a magyar művésznövendék minden fórumot megtalált hazájában, amit egy sikeres alkotói pálya feltételének tartott a korszellem.


A megalakulás

Egy kiállítást megszervezni ugyan egyszerűbb volt, mint egy drágán működő, képzett szakembereket igénylő akadémiát, de azért a gyér hazai művészgárda ezt sem tudta vállalni. A Műegyletet a nemzeti intelligencia nagyszerű reformkori nemzedéke teremtette meg, tudatában annak, hogy a művészet a nemzetpedagógia egyik értékes eszköze, a civilizálódást, a modernizálódást segíti elő. Vagyis nálunk a képzőművészeti részvénytársaság megalakulása nem áldozatkész arisztokraták felajánlása vagy önmagukkal szabadon rendelkező művészek üzleti vállalkozása volt, hanem az ,,utolérési komplexustól" hajtott, tőkeszegény ifjú politikusok idealizmussal és súlyos elvárásokkal töltött hazafiúi tette, ami az egylet egész működésére rányomta bélyegét. A kezdeményező a 22 éves közgazdász, Trefort Ágoston volt, a későbbi híres kultuszminiszter. Trefort 1838 decemberében közzétett felhívásában a majdani társulattól hármas hasznot remélt: a vásárlóközönség megteremtését, új tehetségek felfedezését és a már dolgozó festők itthon tartását. A felvilágosodás kora óta élő ideálok szellemében kifejezte reményét, hogy a végső eredmény a nép erkölcsi nemesedésének előmozdítása, a nemzeti műveltség emelése lesz.
   Treforthoz azonnal csatlakozott az ekkor megjelenő Budapesti Szemle köre, báró Eötvös József, Szalay László, Lukács Móric, továbbá gróf Dessewffy Aurél, dr. Eckstein Frigyes, Grimm Vince, báró Jósika Miklós, báró Prónay István, Rupp János és gróf Serényi László. A működést egy jövedelmező, bár nem profitszerző részvénytársaság formájában alakították ki, az alkotmányos életet pedig a korabeli parlamentáris rendszerek önkormányzati testületeinek mintájára szervezték. A tervek szerint az egyesületet önkéntes tagok alkotják, akik 5 pft értékben részvényeket váltanak. Az összegyűlt tőkéből kiállításokat rendeznek, amelyeket a részvényes ingyen látogathat. A tiszta jövedelem kétharmadát a legjelesebb művek megvételére fordítják, amelyeket kisorsolnak a részvényesek között. A legsikeresebb alkotásról évente sokszorosított műlapot csináltatnak, amely a fizető részvényesek prémiuma lesz. A tagoknak járó juttatásokon túl az egyesület kívánatos közcélokat is kitűzött a szabadon maradó tőke felhasználására. Közülük némelyiket rövidesen meg is valósítottak, mint például a Nemzeti Múzeum számára történő vásárlást, de jutalomdíjak kitűzésére csak az ötvenes években kerülhetett sor. A műemlékek helyreállításának támogatása pedig illúzió marad, mivel ez óriási anyagi erőt kívánó állami feladat.
   Az aláírások rövidesen megindultak, és az első év végére a fizető taglétszám 666 fő volt, vagyis alig több mint 3000 pft-tal gazdálkodtak. Az első nagygyűlésen megszületett a 40 tagú nagyválasztmány, ennek kebeléből a kisválasztmány, elnöke közfelkiáltással a kezdeményező, Trefort Ágoston, titkára Szalay László lett. A következő évben Fáy András került az elnöki székbe, 1847-ig.
   A Pesti Műegylet működése három jól elkülönülő korszakra tagolódik. Az első, 1840-től 1847-ig terjedő szakasz az alapozás, útkeresés korszaka, az az idő, amikor a pesti polgárt becsábítják a kiállítások falai közé. A tárlat a 40-es évek második felére kétségtelenül szerves részévé vált a fővárosi életnek, Vas Gereben csevegése az Életképek-ben már az obligát megtekintendők között jelzi a vidéki látogatóknak a Műkiállítást. A fizető részvényesek száma a korszakban 1000 körül mozog. 1851 és 1856 között következett be az egylet működésének legsikeresebb szakasza; a tagság évenként megduplázódott, a fizető részvényesek száma 1856-ban elérte az 5593 főt, és az aláírók (de nem fizetők) általában még egyszer ennyit tettek ki. A hanyatlás idején, 1857-től 1865-ig a részvényesek száma 1700 főre apadt, és 1868-ban beolvadtak az új egyesületbe, az (Országos Magyar) Képzőművészeti Társulatba. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a működés a politikai áramlatokat szorosan követő ívet ír le, az eleven egyesületi élet mintegy politikai pótcselekvésként zajlik. A műegyleti nagygyűléseken országos hírű és tekintélyű személyiségek nemzeti ügyként tárgyaltak a művészetről, a kultúrát a gazdasági fejlesztéssel és a politikával egyenrangúnak ismerve el.
   Ám a művészet fejlődése Pesten, a kezdeti serkentés után, a maga útját járta, és az egyesület hanyatló korszakában kezdődött meg a ,,nemzeti romantika" diadalmenete, amelyhez egy ideig még a csendben megszűnő intézmény biztosította a széleskörű nyilvánosságot.


A tárlatok

Az első tárlat rendezését Grimm Vince (1810-1872) nyomdász, műkereskedő - és áldozatkész hazafi - vállalta, aki minden gyakorlat nélkül és a maga részéről nem kis anyagi áldozatokkal vitte sikerre a szokatlan rendezvényt. Az eredmény elképesztő volt. Vezető müncheni és bécsi mesterek művei jelentek meg, olyanok, akik még Bécsben is látványosságszámba mentek. Itt volt például a klasszicizmus istenített festője, Peter Cornelius (1783-1867), a historizmus nagymestere, Wilhelm von Kaulbach (1805-1874), továbbá Carl Rottmann (1797-1850), Domenico Quaglio (1786/87-1837) a müncheni Kunstverein egyik alapítója, a hírneves Adam-festőcsalád két tagja, A. Zimmermann (1808-1888), Paál László későbbi tanára. A vezető bécsi mesterek közül kiállított F. G. Waldmüller (1793-1865), F. Amerling (1803-1867) és J. Danhauser (1805-1845) is. Ez utóbbi festő nagyszabású műve, a Liszt párizsi barátai körében, romantikus szenzáció, és az ő nevéhez fűződik az első jutalom-műlap is, amelynek Anyai ápolás volt a címe.
   Meglepetés volt a pályakezdő fiatalok nagy száma: Brodszky Sándor (1819-1901), Weber Henrik (1818-1866), Molnár József (1821-1899), Kärgling Henrietta (1821-1873), Tikos Albert (1815-1845 u.), Heinrich Ede (1819-1885) és Libay Károly (1816-1888) neve ekkor kerül nyilvánosság elé, ami nekik a legnagyobb nyereség; ezentúl van hol bemutatkozni, megmérettetni. A ,,derékhad" mesterei, Kis Bálint (1802-1868) Pestről, az óbudai Kann Henrik (1813-1860), a Bécsben működő Roth Emánuel (1814-?) és Ginovszky József (1800-1857), valamint az egri Balkay Pál (1785-1846) változó színvonalat képviseltek. A legelismertebb pesti festő, Barabás Miklós volt az egyetlen, aki új alkotással készült a tárlatra; 1840 tavaszán született a híres Galambposta, kiállítási sikerdarabnak.
   A katalógus szokás szerint feltüntette minden kiállító nemzetiségét és működésének aktuális helyét, ami számos vitára adott alkalmat ebben a kevert etnikumú városban. A jegyzék szerint a magyarnak tartott mesterek java külföldön élt, a legelismertebb közülük, id. Markó Károly Itáliában, a többiek Bécsben vagy Párizsban dolgoztak. A Pesten élő külföldiek, Anton Einsle (1808-1871), Wilhelm Weide (1782-1856 u.) és Giaccomo Marastoni (1804-1860) - a kiállításon legtöbb művet felvonultató betelepült itáliai mester - közepes tehetségek.
   Az első pesti tárlat műfaji megoszlása azonos volt a többi európai Műegylet kínálatával. A korszak két művészileg és erkölcsileg első műfaja, a históriai kép és a zsáner kevés, az ideálképek a zsáner-műfaj helyettesítői, mivel a középmezőny megelégszik művenként egyetlen rablóval, savoyarddal, odaliszkkal, koldussal, muzsikussal vagy leánykával. Az első tíz évben az olasz, osztrák és tót parasztok ábrázolása a gyakori, de az ötvenes évektől már a magyar folklór uralkodik, és a szereplők száma is nő. Mutatóba az első tárlatokon is megjelent a ,,betyár", és a ,,puszta", ám külföldiektől. A csendélet mindenkor nagyon kedvelt volt, ám mennyiségileg a portré dominált, és a bemutatás indoka nem a kvalitás, inkább az ábrázolt személy jelentősége. A legkelendőbb műfaj a romantikus tájkép; egész Európát, így a mi kiállításunkat is ellepték a sziklás vidékek, az idilli, a keleti, az itáliai, a tengeri tájak. Magyar tájak is mindvégig szerepeltek, idegen és hazai mesterektől egyaránt, de ezeket inkább a kritika szerette, a vásárlók kevésbé. A tájakat melegen tartott lokális színekkel, világos, áttekinthető szerkezettel festették. Minden bizonnyal létezett valamiféle ,,műegylet-stílus", abszolút engedménnyel a kommersznek, ami azért nem zárja ki a magas színvonalat. A mennyiségi arányok tehát nem a kor által elfogadott műfaji rangsor, hanem kizárólag a kispénzű piac lehetőségei szerint alakultak.
   Az első bemutatót követő kritikák még csak egyszerű ismertetők, de mivel a pesti közönség teljesen tájékozatlan volt, ezek is nagyon hasznosnak bizonyultak. Már a kezdetektől kirajzolódik egy markáns irányzat, amelynek fő képviselője az ekkor 20 éves Vahot Imre, aki elszántan tiltakozott a tárlatok nemzetközisége ellen. E gesztus teljesen logikátlan tőle, hisz később ő maga írja le, hogy a hazai gárdától nem is telne ki egy kiállítás. Vahot véleménye különös súlyt kap, amikor rokona, Kossuth Lajos a Pesti Hírlap művészeti rovatvezetőjévé teszi. Cikkei néha kissé Kossuth stílusának paródiájaként hatnak: ,,Korunk a haladás kora... haladni pedig egyletek nélkül nem lehet!... Művészet nélkül nincs haza, mert nincs élet, nincs magasztosság, nincs dicsőség!" A Honművész kritikusa (Parlagi) az első tárlat után leszögezi a nyilvánvaló tényt, hogy nem létezik magyar iskola, és ezzel hosszantartó elmélkedések alapját veti meg. A szövegeket olvasva érezni, hogy a műítészek milyen nehezen birkóznak meg a nem kellően hajlékony nyelvvel, az alapvető esztétikai fogalmak tisztázatlanságával. A legnagyobb egyéniség a gárdában az ugyancsak ifjú Henszlmann Imre. Ő egy romatikus elképzelést is megfogalmazott az ideális nemzeti egyletről. ,,Édes Hazámfiai! ne reméljünk magunk, s erszényünknek hasznot, de reméljük inkább a hon virágzását, és dicsőítését, melly főképp a művészet útján elérhető" - írta. Szerencsére e fennkölt eszméket nem fogadták meg, mert ahogy Barabás, a modern gondolkodású üzletember írja: ,,Biztosabb az önérdek alapja, mint a hazafiságé, és sokkal több szájban van meg a hazafiság, mint szívben!" A kritikákban, a kor eszméinek megfelelően - és a tárgyban való járatlanság folytán - nem esztétikai, inkább az aktuális politikai kategóriák alkalmazása a gyakori. Legfőbb érték, ha a kép ,,nemzeti", ám Henszlmann felismeri: ,,...kortársaink nem látszanak mindig tudni, milyen tulajdonképpen az a nemzeti felfogás..." Szerinte ez a honi tárgyaknak magyar színezettel és lélekkel való előadása, sajátos stílusban. A magyar iskola is olyan legyen, mint a régi olasz, német vagy a francia, mert az ezekhez tartozó műveken első látásra felismerni a hovatartozást.
   Az első kiállítás látogatóinak száma 8976 fő volt, ami a két város kb. százezres lélekszámához képest nem lebecsülendő. A Bizottmány 35 képet vásárolt meg és sorsolt ki (ezen belül 5 magyart), 4000 ft. értékben. Vagyis a Műegylet egy csapásra megteremtette a pesti művészeti életet, egy sor fiatal tehetséget indított útnak; létrejötte nagyszerű nyitánya volt a későbbi kibontakozásnak.
   Az 1841-es tárlat után úgy tűnik, a pesti kiállítás már nem egyszeri szenzáció, hanem újabb európai képpiac született! Az első év spontaneitása és lelkesültsége után nagy feladat a folyamatos egyleti élet kialakítása. Rögzülnek a formalitások, amelyek az állandó tárlatok 1853. évben való megindulásáig élnek. A kiállításokat katalógus és évkönyv kíséri, s egyben reklámul is szolgálnak, akárcsak az évről-évre megjelenő részvényes-névsor. A névsor elején fenséges nevek tündökölnek, majd abc-rendben arisztokraták, köznemesek és polgárok, és szinte az egész magyar értelmiség megtalálható egy-egy részvény erejéig. Mindenki egyenlő jogokkal bír, még az sem számít, ki hány részvényt fizet!
   A pesti műkiállítás legfőbb beszerzési forrása eleinte a bécsi akadémiai tárlat, később egyre inkább a műegyletek müncheni központja. Az idegen képek néha egészen távoli vidékekről származnak, például svédek, hollandok, belgák. Ezért jelentős tény, hogy a magyar királyi kincstár végzése szerint a Pesti Műegylet 1842-től ugyanazon kedvezményeket élvezi, mint a bécsi, vagyis a műdarabok vámmentesítésére uralkodói engedélyt kaptak. A kiállítások szervezését háromtagú műbíráló választmány végzi, a rendezést 1841-42-ben a legtekintélyesebb hazai művészre, a 30. évében járó Barabás Miklósra bízták. Őt 1843-44-ben Tikos Albert 1845-46-ban Marastoni Jakab, végül 1847-től Kiss Bálint követte.
   Ha végigkövetjük az éveket, a kiállítók között - csekély kivétellel - az egész reformkori magyar művészgárda felbukkan. A már említetteken túl 1840-ben állít ki Schmidt József (1810-1850-es é. vége), 1841-ben Borsos József, (1821-1883), 1842-ben Szale János (1810-1870), 1844-ben Alexy Károly (1816-1880), 1845-ben Sterio Károly (1821-1862), Giergl Alajos (később Györgyi, 1821-1863), Spiró Ede (1805-1856), Vidra Ferdinánd (1814-1879), Laccataris Demeter (1798-1864), végül 1846-ban a legnagyobb szenzációt jelentő 19 esztendős Zichy Mihály (1827-1906).
   A tagtoborzás meghatározó tényezője a műlap. Ma szinte elképzelhetetlen, mekkora volt a ,,kép-éhség" a kispénzű városi polgárság vagy a vidéki köznemesség soraiban. De a pesti egyesület számára a megfelelő prémium-lap biztosítása igen nehéz feladatnak bizonyult, mivel hiányzott az olyan szakember, aki képes lett volna egy saját kivitelezésű nyomat sokszorosíttatását lebonyolítani, ezért csak a harmadik évben veselkedik neki a Választmány. (Addig készen vásároltak olcsó külföldi metszeteket.) A következő lépés, amelyre Fáy András elnök tesz javaslatot, ,,egy minden ízében magyar dolgozatú műlap" kiadása lenne, amely a Budapesti Szemle szerint ,,...némi mérlege leend századok múlva is művészetünk jelen állásának". Ám a megvalósítás az ötvenes évekre marad.
   A népszerűség másik kérdése a vásárlás, amely a Kunstverein hálózat generális problémája egyben. Állandó kényszer a sorsolásra szánt képek számának növelése, mert ettől függ a fizető taglétszám. Természetesen a mennyiség a kvalitás rovására megy, pedig nálunk a minőség emelése különös hangsúlyt kap, mivel a Pesti Műegyletnek küldetése is van. Szerencsére a külföldi kínálat minden igényt kielégít, és a közönség mindvégig elsősorban ezeket kívánja megnyerni.
   A harmadik kiállítás után be kell látni, Pest nem elég vonzó művészeti közeg, a kritika nem mérvadó, a vásárlás szegényes. A fiatal szervezet minden erőfeszítése ellenére elégedetlenséget és részvétlenséget tapasztal maga körül. Mégis, 1843-ra bizonyossá válik, hogy talpon marad. Az anyagi helyzet megszilárdult, a számadás lassú gyarapodást mutat. Abban az évben adományoztak első alkalommal festményeket a Nemzeti Múzeum képtárának 450 ft értékben. Az újjáválasztott tisztikarban négy művész is megjelenik, kettő közülük József nádor köréből: Klette Károly (1793-1874) és Wilhelm Weide festők, a többiek Barabás, Ferenczy István (1792-1856) szobrász, továbbá br. Eötvös és Fáy. A műbíráló választmány: Chrismár Ferenc, Mühr Antal, Müller János, Ney Ferenc, Prónay István, Raab György, Schedius Lajos. Feltűnő, hogy a bírálók közt nincs művész.
   A negyvenes évek közepén megjelennek az első jelek a magyarországi művészeti élet kiteljesítésére. 1845-ben megtörténik Pesten az első professzionális kísérlet a művészeti élet fájóan hiányzó elemének, a ,,festőakadémiának" megalakítására, Marastoni Jakab jóvoltából, jórészt a mester magánvagyonából finanszírozva. De a ,,nemzeti iskola" elsődlegessége paradox módon akadályozza az egészséges, összetett művészeti élet kialakulását. Mikor a Nemzeti Múzeum új épületében 1846-ban megnyílt az addig főleg önkéntes adakozásból, koncepció nélkül összeállt múzeumi gyűjtemény, láthatóvá vált, hogy az állomány javarészt egyetemes jelentőségű, magyarán ,,idegen" alkotásokat tartalmaz. Hiába volt ,,...ez az első, az ország szívében a festők és a közönség elé került valódi értékkel bíró, ízlést fejlesztő gyűjtemény", megdöbbentette a pesti közvéleményt, és sokak számára elfogadhatalan volt. Ez késztette Kubinyi Ágoston múzeumigazgatót koncepciózus gyűjteményfejlesztő lépésére. Kubinyi társadalmi mozgalmat indított a kizárólag magyar alkotásoknak helyet adó Nemzeti Képcsarnok létrehozására, amire az a rövid néhány év adott lehetőséget és bíztatást, amely a Pesti Műegylet alapítása óta eltelt. (E feltétlenül szükséges lépés negatív következményekkel is járt, amennyiben az egyetemes jellegű állami közgyűjtemény fejlesztése háttérbe szorult mellette, hiába hangoztatták szükségességét a művészeti oktatás megteremtésében.) Természetesen mindezek igen zsenge kezdemények voltak még a nagy európai intézményekhez viszonyítva, de kétségtelenül az első konkrét lépések.
   A Pesti Hírlap ugyanekkor több tanulmányban - amelyeket Kossuth látott el széljegyzeteivel - objektív módon elemzi az egyesületi munkát. Mint írják, a magyar képzőművészet egyetlen támasza a Műegylet, és ez kevés. A nemzeti művészet megteremtésének egyetlen útja, ,,a középrend egyesült erővel nyilvánított műpártolása, a vagyonos arisztokrácia segítségével". Talán érthető, hogy a kortársak lassúnak találják a bekövetkezett fejlődést, de másfél százados távlatból visszatekintve elképesztően gyorsnak tűnik, és tapasztalható, hogy az iram később fokozódik.
   Az 1845-ös tárlat rendezésekor az ügyes Marastoni nagyszerű újítással az összes hazai mestert egy terembe helyezte, ami a hatást felfokozta, és egy álom - a magyar tárlat - megvalósulásának illúzióját adta. De munkáját egy zajos botrány árnyékolta be. A vásárlásnál mellőzték a magyar festészet kiemelkedő alkotását, Barabás Miklós: Vásárra menő erdélyi bérci oláhok című művét, az itáliai mester Görög nő-je ellenében. Bár a Barabás-képet közadakozásból a Pesti Magyar Gyalog Polgári Őrhad megvette, (500 ft.), és illő tisztelettel odaajándékozta a Múzeumnak, a részrehajlónak tűnő egyleti vásárlás rossz fényt vetett a rendezőre. Az esemény körül kibontakozó vita bizonyítja, hogy a múzeum részére történő vásárlás rangot ad, sőt, politikai tett! Súlyosbította a helyzetet, hogy (a közönség teljes megelégedésére) a sorsolásra megvett 21 mű mind külföldiektől, javarészt müncheniektől származott. A Pesti Hírlap fenyegetőzik: ,,...allegóriai képet fogunk rajzolni, hogy a magyar(!) Műegylet miként emeli fel a külföldit, és hogy tiporja sárba a honit!"
   Az évet lezáró nagygyűlésen a tagság - szokás szerint - mégis úgy szavazott, hogy támogatás helyett az egyesület inkább vásároljon annyit, amennyit csak bír. A nagygyűlés igen viharos lehetett, amelyen a ,,nemzeti" irány mellett kardoskodó párt és a ,,cosmopoliták" között heves összecsapásra került sor. Végül az alábbi határozatok születtek: A sorsolásra szánt összeg legalább egynegyed része ,,honi" művek vásárlására fordíttassék, de a választmány csak a ,,művészi becset" vizsgálja; a múzeum számára pedig csak magyar művek vásárolhatók meg. A döntést mint a nemzeti irány győzelmét értékelték.
   Ezután az 1846-os tárlaton furcsa felismerés körvonalazódik. A mi mestereink is mellőzik a hazai témákat! ,,...guslejátszót, görög vadászt, olasz halásznőt, velencei vízhordókat..." látni, ebből pedig a sajtó véleménye szerint ,,...nem lesz nemzeti festőiskola!" Ám ekkor váratlanul megjelenik az első igazi szenzáció Pesten, Zichy Mihály művészetével. Az ifjú mestert a császárvárosban az ,,egekig emelték", és a várva-várt zajos magyar siker külföldön az egész pesti közönséget megrázta. De Zichy témaválasztását - amelyben nyoma sincs a hazai elemnek - kritizálták. A művészeti viszonyokra ekkor már határozottan ártalmas a nemzeties demagógia. Az 1847-es kiállítás vége felé robban a hír: Zichy évi 6000 rubel fizetésért az orosz udvarhoz távozik. Nem valószínű, hogy a pesti sajtó hangja befolyásolta volna, de nem is teremtett vonzó közeget a művészi szabadságot áhító ifjak számára. A sokat emlegetett egzisztenciális ellehetetlenülés mellett az elkeserítően szűklátókörű kritika is közrejátszott abban, hogy java művészeink elmentek.
   A magyar tehetségek mennek, de jönnek az idegenek, Európa majd minden részéből: München, Antwerpen, Párizs, Brüsszel, Düsseldorf, Drezda, Róma, Velence, Prága, Trieszt küld képeket. Többek között Johann (1793-1854) és Thomas Ender (1793-1875), Ignaz Raffalt (1800-1857), Johann Baptist (1797-1854) és Alexander Clarot (1795-1842), Jakob (1789-1872) és Rudolf Alt (1812-1905) Joseph Lavos (1807-1848), J. M. Ranftl (1805-1854), Albert Theer (1815-1902), ifj. Gauermann (1807-1862), Franz Xaver Petter (1791-1866), Anton Ritter von Perger (1809-1876), Franz Eybl (1806-1880), Remi van Haanen (1812-1894), P. J. N. Geiger (1805-1880), M. E. Lotze (1809-1890), Karl Spitzweg (1808-1885), Albert Zimmermann (1808-1888), M. Bürkel (Pirmasens, München, 1802-1869), E. Adam (1817-1880), B. Adam (1812-1892), Peter von Hess (1792-1871), Lodovico Lipparini (1800-1850), Natale Schiavone (1777-1859), Vaclav Manes (Prága, 1793-Prága, 1858) stb.
   Stiláris vonatkozásban jellegzetes változások kezdenek kibontakozni. Mintha gyarapodnának a valóság képei, mintha ,,prózaibbá" válna a témaválasztás. Sorra tűnnek fel a polgári zsánerek. A romantika szelídül, és átjátszik egy lekerekítettebb, lágyabb változatba, ahol a romantikus effektusok inkább csak érdekességként, dekorációként szolgálnak. Ilyenek a fényhatásokkal játszó ,,holdvilág-képek", a tűz játékait csúcsmutatványként előadó, de egyszerű, realisztikus témák. A pesti közönség még alig látott kiállítást, máris szembesült az első, progresszívnak tekinthető gesztusokkal a bécsi Waldmüller munkásságában. Kényes dilemma, hogy a szimpatikusan rebellis, de egyben vadmodern, a napfény festői ábrázolására koncentráló, a természetességet követő mester vagy a rangosan konzervatív, emelkedetten idealizáló, a rajzosságot előtérbe helyező akadémiai szellem mellé álljanak.
   A sajtó közzéteszi, mely magyar művészek képei keltek el a leggyakrabban: Barabás Miklós, Szale János, Kaergling Henrietta, Gaal Gusztáv (műk. 19. sz. közepe) Tikos Albert, de vásároltak Schmidt József, Libay Károly, Schimon Ferdinánd (1797-1852), Borsos József, Laccataris Demeter, Marastoni Jakab, és id. Markó Károly művei közül is. Ennek tükrében bizonyos, hogy az egyletet nem külföldi kezdeményezés, hanem belső igény, a hazai polgárosodás hozta létre, és a működés minden kényszerű hibájával együtt is jól szolgálta a hazai művészet ügyét. A magyar képzőművészet az 1840-es években az egyesület által vált nagykorúvá, ápolása hazafias kötelességgé.


Az újrakezdés

A Pesti Műegylet munkálkodása 1848 tavaszán megszakadt. A korszakos események következtében mind a vezetőség, mind a művészgárda jórészt széthullott, elveszett, fogságba került vagy emigrációban várt jobb időkre. De az itthon maradottak 1850 áprilisában megjelentették az első kiállítási felhívást a Hölgyfutár-ban. Júniusban megnyílt a bécsi akadémiai tárlat, ugyanakkor megalakult az Akadémiától független Österreichishe Kunstverein, és ettől kezdve rivalizál a régebbi ,,Beförderung..." egyesülettel. Az új bécsi fórum a magyar mesterek kiállítási lehetőségeit is bővíti, de a császárvárosban való megjelenés már nem olyan abszolút jelentőségű, mint korábban. Bécs a következő évtizedben elveszti a régió művészetében betöltött hegemóniáját, jelentőségét München, Düsseldorf és Párizs veszi át.
   Pest lassan feléled. Nyitnak a színházak, az iskolák, Marastoni azonnal nekilát akadémiáján az oktatásnak, lezajlik a József Nádor Nemzeti Képcsarnok ünnepélyes megnyitója is ötszáz meghívott jelenlétében, lelkesült szónoklatokkal. Ám tőkéjét rövidesen állami intézkedéssel zárolják, ezzel tevékenysége átmenetileg megszűnik.
   A Pesti Műegylet mindenekelőtt a vezetőséget igyekszik pótolni. Miután Fáy András visszavonult a közélettől, a nagytekintélyű politikust és műpártolót, Ürményi Ferencet választották elnökké, akitől rövidesen, 1853-ban gróf Andrássy Manó iparmágnás, a magyar művészeti élet meghatározó személyisége veszi át a tisztet. Alelnökök Kubinyi Ágoston és báró Prónay Gábor. A számadások elvégzése után kiderült, hogy a szabadságharc előtti tőke maradékával némi haszon is jelentkezett, a jövő tehát biztosított, a Pesti Műegylet megkezdheti működésének második korszakát.
   Az abszolutizmus első éveiben az egyesületi élet egyedülálló jelentőségű, mert a legtöbb közéleti fórum, például a Tudományos Akadémia is szüneteltei üléseit. A nyilvános kiállításokat, nagygyűléseket rendező művészeti intézmény küldetésszerűen ébren tartja a reményt. Az 1851. július 9-én megnyílt első tárlaton a érdeklődés nagy és folyamatos, a vezetőség vásárlásokat és megrendeléseket remél, mert mint a Remény írja, ,,...igaz, hogy sokak pénzviszonyai szűkösebbek, de mások megszedték magukat." A rendezés továbbra is Kiss Bálint feladata, segítője Ritter Sándor. A későbbiekben erősödik a bizottsági munka, a személyhez köthető rendezésnek nincs nyoma.
   A tárlat összeállítása az előző évtizedben megszokottakéhoz hasonló, ám olyan rendkívüli kompozíció, mint az újonnan felbukkanó tehetség, Orlai Petrics Soma (1822-1880) II. Lajos holttestének feltalálása című műve, azelőtt nem mutatkozott. A szimbólumként értelmezett kép megrendítő siker. Változás, hogy az itt élő külföldieket nem sorolják automatikusan a hazaiakhoz. A kilenc vásárlásra kiválasztott mű javarésze nem magyar, ami ismét felszítja a negyvenes évek feszültségeit: ,,A Műegylet ismét vásárol, de elfogult a külföld javára!"
   A kiállítás egész ideje alatt állandóan érkeztek a képek, és ez arra indította a rendezőséget, hogy meggondolja az évenkénti egyetlen nagy tárlat helyett csekélyebb műszámú, de folyamatos kiállítások rendezését, a frissen alakult Österreichische Kunstverein példájára. Ugyanakkor nagy reklámmal bemutatják Hyppolite-Paul Delaroche (1797-1856) Napóleon Elba szigetén című művét, (minden igyekezet ellenére csak másolatban), ami a német festőiskolától való távolodás kísérletének tűnik.
   A második kiállítás 1852 tavaszán a Nemzeti Múzeumban kapott helyet. I. Ferenc József első magyarországi propaganda-utazásának programjában rég kialakult szokásként szerepelt a Nemzeti Múzeum megtekintése is. A Pesti Műegylet vezetése ekkorra időzítette a megnyitót, ahol a császár így - a protokolltól eltérve - megjelent (fő művészeti programja a Hentzi-emlék felavatása volt). Gondolhatnánk, hogy a legfelsőbb figyelem ekkor a magyar művészet felé fordult, ám erről szó sincs.
   Ebben az évben jelent meg az uralkodói nyíltparanccsal kibocsátott egyleti törvény, amelynek értelmében az egyletek működését a Birodalomban minisztériumi vagy helytartósági engedélyhez kötötték. 1853 márciusában érkezett meg az a rendelet, amellyel az állandó műkiállítások rendezése engedélyt nyert. Májusban meg is kezdődött ezek sorozata a Felduna-soron, a Diana-fürdő termeiben, a kiállítások végleges otthonában. Nagy esemény, hogy ez év végén megszületett az első magyar műlap, Kovács Mihály: Árpád emeltetése című festményéről, és ezzel megkezdődött az egyesület működésének legsikeresebb korszaka. A fellendülés oka szövevényes, de két indíték bizonyosnak látszik. Egyrészt a tárlatok az egyes képek metaforikus értelmezhetősége folytán a csendes, de ,,látványos" politikai ellenállás helyei lettek, másrészt a szállítások zökkenőmentessé válásával dominálni kezdtek a Birodalmon kívüli kiállítók. A közönségnek ez tetszik, és még az sem baj, hogy a berlini, müncheni, antwerpeni képek középszerűek, ámde drágák.
   A folyamatos kiállítások első éveiben a havonta cserélődő tárlatokon a műszám általában ötven körül mozgott, de volt hogy elérte a 85 darabot is. Az évad húsvéttól húsvétig tartott, és szokássá vált az egész éven át megvett műveket húsvéthétfőn, a sorsolás előtt együtt kiállítani. Ezek darabszáma 1856-ig 300, majd 200, végül a hatvanas évek közepére 100 darabra apadt.
   Művészkörökben ezután a negyvenes évek közepe óta nem tapasztalt újabb hazatelepülési hullám figyelhető meg. Alakulóban a Műegylet állandó gárdája, a festők munkássága a tárlatokra épül. Az újonnan jelentkezők Újházy Ferenc (1827-1921), Komlóssy Ferenc (1817-1892), Adler Mór (1826-1902), később Muraközy János (1824-1892), Latkóczy Lajos (1821-1875), Ligeti Antal (1823-1890), Klette (Keleti) Gusztáv (1834-1902), Csathó Ferenc (1832-1885), Jakobey Károly (1825-1891), a Markó-fivérek és az egészen kezdők: Jankó János (1833-1896), Szemlér Mihály (1833-1904), Marastoni József (1834-1895) és Telepy Károly (1828-1906); az említettek holdudvarában jelentős kismester-gárda is kiépül. Felbukkannak az első Rahl-tanítványok: Than Móric (1828-1899), Lotz Károly (1833-1904), Grimm Rudolf (Rezső) (1832-1885), Szale István (1818-1863) stb., és megjelenik maga a mester, Karl Rahl (1812-1865) is, Lantverő nő című ideálképével. Rahl filozófiája, eklektikája az ötvenes években elementáris hatású. Az esztétikai modernitás megtestesítője; a sima modorú mesterek közt megjelenő ,,brutális" festészete elragadtatást, ugyanakkor elutasítást vált ki. Mellette mindenki halvány, a képein megnyilvánuló tüzes színezet, drámai kontraszt, a durva, vaskos ecsetkezelés és monumentális előadás provokáló, izgatóan modern. Általa a bécsi akadémiaellenes forrongások ide is beszivárognak, tanítványai és követői ezután évtizedekre meghatározzák a pesti művészet alakulását. Íme az újabb művészeti felfordulás Pesten, nem sokkal a Waldmüller körül kialakult viták után.
   A külföldi gárda is megújult. Meghökkentő jelenség például A. Achenbach (1815-1910) Düsseldorfból, aki riasztóan fehér színeivel, vastagon felrakott festésmódjával a biedermeier halálát mutatja. Megszaporodnak a holland mesterek, többen közülük Magyarországon, az Ipolyságban festenek. Talán ők a legkedveltebbek, mint a vásárlásokból kiderül (az 1856. évi sorsoláson 13 kép volt holland, míg osztrák 15, német 12.). A bécsi alkotók spontán szerveződése figyelhető meg Szolnokon. A kiállítások kedvelt darabjai August von Pettenkofen (1822-1889) festményei - lovait ,,átlátszóknak, testetleneknek" írták le - és az ifjabb Raffalt (1836-1865) képei. Bemutatták Karl von Blaas (1815-1894) falképvázlatait a fóti templomhoz, gr. Károlyi István megrendelésére, Ybl Miklós programja szerint. Ekkorra már Pesten is uralkodik a históriai kép és a népi életkép. A hazai témájú népéletkép-divatot mind a vezetőség, mind a közönség támogatja, a műértők a nemzeti iskola kialakulásához vezető út első komoly lépésének látják. A bécsiek és müncheniek gyakran mutatnak be magyar témát, de távolabbi mesterek is, például 1856-ban H. F. G. von Rustige (Werl, 1810-1900, Stuttgart) Stuttgartból, Menekülés farkasoktól Magyarországban című művét (1856-ban, 170 ft., meg is vásárolták), 1858-ban Eugen Krüger (1832-1876, Kiel) Düsseldorfból Reggel egy magyar pusztán, az itt dolgozó hollandok közül Elias van Bommel (Amszterdam, 1819-1890, Bécs) Egy gyorsszekér megérkezése címmel állította ki munkáját. Lotz Károly, a műegyleti tárlatok üdvöskéje paraszti életképeket, Jankó János városi jeleneteket fest. De feltűnik, hogy a minden áron való magyaros megjelenés néha feszengő türelmetlenséget kelt. Benkert (Kertbeny) Imre (1825-1855) Puszta című képéről gunyorosan állapítják meg hogy szinte ,,táltos", az idegenek pedig ,,...nem értik a magyar lelket".
   A képeken megjelenő természetesség már pozitív érték, ,,a természet iskolájában jártas ecset" a kívánatos. Mindez arra ösztönzi a vezetőséget, hogy az 1856. évi műlapnak népi életképet adjon, és a nyomasztóan nagytekintélyű Barabás Miklóst kérik fel az előkép megfestésére. Mikor Párizsból megérkezik művének, A meny megérkezésének próbanyomata, hatására majd ötszáz belépést regisztráltak. E tekintetben ez volt a Műegylet történetében a legsikeresebb műlap.


A harmadik korszak

Az 1855. évben az egyesület belépett a gothai Verbindung für Historisches Kunst nevű nemzetközi szervezetbe, amely történelmi képek népszerűsítésére alakult, fejedelmi támogatókkal. (Az egyletalakítás azt jelzi, hogy a történelmi képek csak ritkán születnek spontán művészi indíttatásból.) A nagy német egyesület által ezután folyamatosan áramlanak be a divatos, többnyire nagyméretű, reprezentatív kompozíciók, amelyek az európai történelemből merítik tárgyukat. Egy-egy mű feltűnést keltő művészeti esemény Pesten, ilyen volt 1857-ben Adolf von Menzel (1815-1905) professzor Nagy Fridrik első találkozása 2-ik József császárral, felső sziléziai Neisse városában, 1769 augusztus 25-én című művének bemutatása, a mester híres berlini sorozatából. A képen számos hadvezér és történelmi személyiség látható, amit a lapok szívesen ismertetnek, sőt, a császárok szavait is leírják. A művet kellő tisztelet fogadja, Kakas Márton (Jókai Mór) a Vasárnapi Újság-ban minden magyar mestert int: hosszan nézzék a képet és gondolkodjanak! Hasonló érdekesség volt a nürnbergi F. E. Mayer Szt. Sebaldus sírhelye, Stoss Vida tervei szerint című hatalmas képe (1000 ft.), amelyen megjelenik Dürer, akinek felemlegetik magyar eredetét. Ezekhez a képekhez hasonlót a magyar közönség még nem látott, áruk 1000, 2000 ft., sőt a 3000 ft-ot is túllépheti. A vásárlások ezeket az összegeket csak igen távolról követik, a festmények nem is piacra, inkább kiállítási célokra vagy műlapnak készültek. A műegyletek jegyzékeit átvizsgálva kitűnik, hogy a nyeremények túlnyomó részét mindenkor a testvéregyletek műlapjai tették ki, amelyek elképesztő mennyiségben öntötték el Európát; a legelismertebbek köztük a történelmi témájúak voltak. A históriai festészet divatjának (többek közt) az évtizedekig működő műegyleti hálózat műlap-éhsége az egyik oka.
   Az 1856-os nagygyűlésen szenzációs bejelentésre kerül sor, amelyre évek óta várt a hazai művésztársadalom. A következő műlapra, vagyis az előképül szolgáló festményre pályázatot hirdetnek, és kikötik, hogy a magyar történelemből merítse tárgyát; a pályadíj 1000 ft! Az első díjazott Than Mór Bécsben festett képe lesz, az Imre király elfogja testvérét, Andrást a dalmatiai határokig vert zendülők táborában, 1204. évben címmel. A pályáztatás ,,Irányt adott a művészetnek!", és a históriai műfaj fellendült. De a témakészlet továbbra is szegényes, ezért képtárgyakat is javasolnak: Nagy Lajos király bevonulása Nápolyba; Mátyás király Bécsben; A magyar sereg Aachenben stb. Lehetetlen nem észrevenni az összeállítás tendenciózus témaválasztását: hogyan jelent meg a hódító magyarság Európa színpadán. (Tudomásom szerint egyetlen magyar mester sem választott az ajánlatból.)
   A folyamatosan jelen lévő nagyszabású külföldi képanyag fogadtatása Pesten szélsőséges, de lappangó hatásuk itt is jelentkezik. Erre példa Orlai műve, a Milton Elveszett paradicsomát három leánya körében tollba mondja (300 ft.). A nagy német akadémiákon tanulók pedig, akik abban a közegben sajátítják el tudásukat, ahonnan ezek erednek, rendszerint ilyenfajta kompozíciókkal mutatkoznak be hazájukban, Caracastól Bukarestig. A mieink közül a Düsseldorfban tanuló Angeli Henrik (1840-1925) - aki később külföldön ragyogó pályát fut be - állított ki több ilyet, például a Stuart Mária királynénak a halál-ítélet felolvastatik (1100 ft.) című képét, később a müncheni növendékek, Székely Bertalan, majd Liezenmayer Sándor.
   Sajnos az 1858-as műlap eredetije - a pályáztatás éppen hogy kialakult gyakorlatát félretéve - megbízásra készült, bécsies szellemben (Weber Henrik V. Ferdinánd király koronázása Pozsonyban, 1830. évben című festménye). A mű kivitelezése súlyos következményekkel járt. Megtörte az újrakezdés óta tartó fejlődést - az 1848-as forradalom 10. jubileumi évében a téma szinte provokáció. Bár ez évben realizálódott a Műegylet történetében a legmagasabb forgalom mind a műszám, mind az anyagiak tekintetében, a húsvéti ,,nyeremények tárlatán" mindössze 200 művet sorsoltak ki. Ezt csak súlyosbítja, hogy a műlap hatására a részvényesek száma is apadni kezd.
   A gazdasági eredményességre való törekvés következtében a magyaroktól való vásárlás a külföldiekhez képest folyamatosan kevés. Pedig az évtized fordulóján, a politikai helyzet enyhülésével a ,,nemzeties" mint művészeti érték az évek óta tartó visszahúzódás után újraéled. Ebben a légkörben, 1859 tavaszán, egy baráti összejövetel alkalmával vetődött fel egy újabb, kizárólag magyar alkotóktól kiállító egylet ötlete. Hét festő, Orlai, Brodszky, Latkóczy, Pecz Henrik (Pest 1813-1860, Pest), Kiss Bálint, Plachy és Telepy a nagytekintélyű Barabás által folyamodott a felsőbb engedélyért a ,,magyar festészeti kör" megalakítására, amelyhez a fejedelmi hozzájárulás 1861 szeptemberében meg is érkezett. A szervezők, akik egytől-egyig művészek - és tisztségviselők vagy tagok a Műegyletben is - kinyilatkoztatott szándéka, hogy saját műveiket sorsolják ki a részvényesek között.
   Az 1860-as évadot lezáró műegyleti nagygyűlésen a választmány ugyancsak a magyar erők adminisztratív támogatásáról hoz határozatokat. A vezetőség - hosszú évek eredményes működése után - átalakul. Andrássy Manó mellé Lukács Móricot és gróf Festetics Bélát választják alelnökül, a 40 tagú igazgató választmányba kétharmadrészt művészek kerülnek, a műbíráló bizottmány tagjai pedig - Barabás kivételével - mind újak. A változás indoka, hogy szeretnének végre megszabadulni a hazafiatlanság állandó vádjától. A helyzet elemző értékelése azonban inkább azt valószínűsíti, hogy a nemzeties elhivatottság mögött gazdasági kényszer búvik meg: mestereink szeretnék végre kisajátítani a hazai piacot.
   Az említett nagygyűlés határozatai értelmében a választmány ezután hónapokon át szinte kizárólag magyar műveket vásárol. A hatás nem is marad el. A diszkrimináció következtében a müncheni központ egyre kevésbé lát üzletet Pesten, és visszavonul, így a tárlat - néhány ragyogó kivételtől eltekintve - unalmas provincializmusba süllyed. A szakirodalom sokat hangoztatott véleménye szerint a műegyleti mozgalom bukásának oka az, hogy nem pártolta eléggé a magyar erőket. A tények és a számadatok bizonysága szerint a valóság ennek éppen az ellenkezője; ahogy a rendezőség egyre kevesebb külföldit szerepeltet, úgy csökken a fizető részvényesek száma. De hiba volna csak a belső körülményeket hibáztatni a hanyatlásért. Az igazgató választmány véleménye szerint ,,...a jelen politikai viszonyok alakulása vonja el az emberek figyelmét a művészettől". A pesti művészetnek szembe kell néznie a legnagyobb kihívással, azzal, hogy saját közegén belül hasson.


A történelmi festészet kibontakozása Pesten

Az 1859-es évad első tárlatán kezdődik az ekkor még Bécsben tanuló Madarász Viktor (1830-1917) és vele a magyar történelmi kép sikersorozata. (Életrajz Erdély múltjából, 600 ft, a választmány meg is vette.) Karrierje teljes egészében a Műegylet kiállításain bontakozik ki, elhomályosítva elődei, Orlai, Kovács és az addig legelismertebb ,,tudós festő", Than Mór eredményeit. Később már Párizsból küldte többek között a Hunyadi László siratása című alkotását, és kialakult róla a vélemény: Madarász ,,a magyar Delaroche". A jelző érzékelteti a Pesten körvonalazódó újabb divatot, a francia történelmikép-irányzat megjelenését.
   Madarász a Hunyadi-t a műlap-pályázatra nyújtotta be, de a Választmány nem merte kivitelezni a ,,síri jelenetet". (Ám a kép zsenialitását felismerve, a Nemzeti Képcsarnok számára azonnal megvásárolták.) A ,,műlap-műfaj" igen kemény, a fekete-fehér másolatnak első látásra meg kell ragadnia a nézőt, és ha összevetjük Madarász képét és a helyette kiadott Wagner Sándor (1838-1919) Münchenben készült Dugovics Tituszá-t, az elvárások látványosan érzékelhetők.
   Tájképfestészetünk - amelynek értékelése Markó munkásságát kivéve mindenkor kissé háttérbe szorult - egyre figyelemreméltóbb eredményeket produkál. A Műegylet egyik legszebb karrierje a szinte máig alig ismert Brodszky Sándoré, aki hosszas müncheni tanulás után tartósan Pesten él, magas árú, magyar tájakat ábrázoló képeinek köszönhetően feltehetőleg gond nélkül. A korszak másik kiemelkedő tájfestője, Ligeti Antal keleti utazásainak emlékeivel arat sikereket. Mindkettőjük munkásságát befolyásolta (csakúgy, mint többi tájfestőnkét is) Markó latinos festészete, amin csak nehezen tör át a német és francia iskola.
   De a legnagyobb fejlődést talán a szobrászat produkálta. Ferenczy meghalt, de Batthyányiné hazahívta Londonból Alexyt, dolgozik Marschalkó János (1819-1877), a Dunaiszky család tagjai, fellép Engel József (1815-1901) és báró Vay Miklós (1828-1886). A szinte mozgalomszerű folyamatban megszületnek első köztéri szobraink, ezek vázlatai a kiállításokon kerülnek a széles közönség elé. 1862-ben okoz szenzációt a mindenkori magyar szobrászat kiemelkedő darabja, Izsó Miklós (1831-1875) Magyar pásztor című márványszobra (Búsuló juhász, 5000 ft.). Ennek is a Múzeumban a helye, mert ,,...hivatva van nagyobb lendületet adni szobrászatunknak, nemzeti modorban tovább fejlődni" - írja a Pesti Napló.
   A hatvanas évek tárlataira azonban a kritika panaszkodik, alacsony a műszám, az egyes darabok hosszasan szerepelnek. A leírások szerint a képanyag egyre vegyesebb stílusjegyeket mutat, terjed a neoreneszánsz, lassan ,,...minden vallásos kép Raffaello hatását mutatja, emellett hit nélküliek". Vagyis hasonlóan a negyvenes évekhez, ekkor is él a türelmetlenség, holott még fejlettebb viszonyok közt sem tud egy ország művészgárdája havonta jelentős művekkel szolgálni. Ám az unalmas tárlatokon, a sok érdektelen portré, tucat-tájkép, ügyetlen zsáner között egyszer csak ismét felbukkan valaki, aki lázba hozza nemcsak a pesti művészeti életet, de az egész művelt társadalmat is. A 25 éves festőnövendék, Ádámosi Székely Bertalan (1835-1910) küldi haza Münchenből II. Lajos király teste megtalálása a mohácsi csatatéren, 1526-ban című képét. (2000 bajor ft.) A Képzőművészeti Társulat megvételre ajánlja a festményt a ,,nemzetnek", mondhatni ez Székely első szakmai fellépése. A kép megvételére csak közadakozásból van remény, mert a Műegyletnek ekkor már, a Képzőművészeti Társulatnak pedig ekkor még nincs erre elegendő tőkéje.
   Már a politikai enyhülés légkörében, 1861 májusában röppenti fel a sajtó az 1862-re tervezett londoni világkiállítás hírét. A cs. és k. külügyminisztérium udvari rendeletben közölte a helytartótanácssal hogy ,,Angolhonban, London városában" általános iparműkiállítás lesz, tegyen intézkedéseket az előkészületekre. Mint ekkor az államigazgatás más területei, a kultúra is nélkülözni kénytelen a polgári közigazgatás honi intézményeit, ezért az előkészületekben való részvételre a helytartótanács - amelynek kebelén belül nincs művészettel foglalkozó szakosztály - hivatalosan a Pesti Műegyletet kérte fel. Magyarok már korábban is voltak a világtárlatokon, de a szereplés egyéni és esetleges volt. Így 1862-ben Londonban a magyar művészet felsőbb utasításra (és úgy tűnik, főleg egyesületi pénzből) első alkalommal jelent meg testületileg külföldön, együtt az osztrákokkal, birodalmi keretek között. A szervezést még a Műegylet, de a zsűrizést és a művek hazai bemutatását már a Képzőművészeti Társulat végezte, a megbízott zsűri elnöke Alexy Károly, titkára Henszlmann Imre volt. Az előkészület anomáliái következtében és a csekély részvétel miatt a tárlat nem tükrözte a magyar művészet valódi állapotát, és a kritika megállapította, hogy nélkülözte a nemzeti jelleget is. Az egyesület a Társulat egyre hangsúlyosabb jelenléte következtében 1861 júniusától, a 95. tárlattól ,,Magyarországi Műegyletnek" nevezi magát.
   Az, hogy a hatóság részéről az egyesület felkérése csak jobb híján történt, bizonyítja az 1862 januárjában megjelenő, az egyletekre vonatkozó hivatalos rendelet, amelyről Pest város királyi biztosa a város főpolgármesterét értesíti. A rendelet lényege a szigorú hatósági felügyelet biztosítása e veszélyes szerveződések felett. A felügyelettől a Műegylet sem mentesül.
   1862 tavaszán a Nemzeti Múzeumban megnyílt a 8 teremből álló állandó képzőművészeti kiállítás, történeti és kortárs anyaggal vegyesen. Öt teremben kizárólag magyar vagy annak tekintett képek voltak (köztük a Műegylet által adományozottak), a hatodikat kizárólag Markó Károly emlékének szentelték. A fennmaradó termekben külföldi alkotások szerepeltek. A múzeumi képtár - az állandó állami közgyűjtemény - átadása a nyilvánosságnak a kiegyezés előtti időszak jelentős lépése a főváros kulturális életének fejlesztése terén.
   A hatvanas években már elképzelhetetlen egy-egy műegyleti tárlat históriai mű nélkül. Nagy siker Than Mór: Újoncozási jelenet 1847-ből című népi életképe (1000 ft.) - amelynek láttán a pesti közönség ismét jelentőségteljesen összenéz -, és Székely Bertalan: Dobozi és hitvese, 1526 című műve (1200 rajnai forint). Az Újoncozás-t - amely az 1862. évi műlap-pályázatra készült - a Választmány, a Dobozi-t a közönség juttatja a múzeumba. A közadakozást özv. Batthyány Lajosné, az egyik legelkötelezettebb magyar műpártoló indította el. Az 1862-63-as őszi szezon dísze egy újabb müncheni növendék, Liezenmayer Sándor (1839-1898): I. Mária királynő és anyja Erzsébet, kényszerítve Durazzo Károly koronázásának tanúi lenni, Lajos sírkövéhez menekülnek, Székesfehérvár, 1385 (1000 ft.). A mű a kritikusok szerint az ecsetkezelésben és a szerkesztésben Liezenmayer mestere, Karl von Piloty (1828-1886) hatását mutatja, és oly sikeres, hogy mint műlap-jelölt egy ideig mérkőzik Madarász Viktor Zrinyi Ilona-képével.
   Az 1862-1863. évben mindezek ellenére a Magyarországi Műegylet lassanként keserves sorsra jut. Előfordul, hogy egyetlen egy képet sem vásárolnak pénz hiányában. A rossz anyagi helyzet nagy probléma, mert a Műegyletnek el kell tartania fizetett tisztviselőit. A fennmaradás érdekében eltörlik az 1860-ban kikényszerített előírást, amely szerint a vásárlásra rendelt összeg felét mindenkor magyar művekre fordítják. Ennek köszönhetően néhány hét alatt a külföldi hálózatból megindulnak a képek, és a súlyos állapotok egy éven belül nagyjából megszűnnek. De már késő, a viszonyok véglegesen megváltoztak, a művészek többé nem engedik ki a kezükből az irányítást. Nem igazán javít a Műegylet helyzetén a reprezentatív külföldi históriai kompozíciók bemutatásának sorozata sem, a fizető részvényeseket nem ez vonzza. Visszhangtalan marad Eduard Ritter von Engerth (1818-1897) Győzelem Zentánál című, a Vigadóban külön bemutatott kompozíciója is, amely a Budai Várpalotába került I. Ferenc József kivételes ajándékaképpen (ára sértően szimbolikus: 15 000 ft.). Amikor P. J. N. Geiger (1805-1880) bécsi professzor bemutatta Egy kép Magyarország fénykorából: Mátyás király tudósai és művészei körében című olajfestményét, alkalmat ad a Koszorú kritikusának elmondani: ,,...hogy a művész a kívánt eredményt elérje, össze kell egyeztetni az általános szép elveit a nemzetivel!", amivel jól érzékelteti az esztétikai kategóriák tisztázatlanságát, a fogalmak zűrzavarát.
   De a tárlatokat kísérő ismertetők között már találkozni valódi, elemző kritikával is. Ezek tükrében az ötvenes évek végén a historizmuson belül ízlésváltozás figyelhető meg, a legelismerőbb jelző az ,,erőteljes", ami Rahl hatásának tulajdonítható, tartalmilag pedig fokozódik a ,,hűség" igénye. Új kritikus-típust képvisel Plachy Ferenc, aki maga is festő. Ő a szakmának ír műkritikát, tónusokról, formákról, kompozíciókról szól, a fényárnyékokat, a költői hatást vizsgálja. A figurális képeknél kárhoztatja az aprólékos formaképzést, dicséri a jó csoportfűzést, a figurák változatos mozgatását. A tájképeket elemezve megállapítja, hogy az a legszebb, ha a festék elveszti anyagszerűségét, és csak mint szín tűnik elő.
   A Képzőművészeti Társulat szervezete kiépítéséhez az Egylettől hathatós segítséget kap, viszonzásul vásárlásaihoz szakvéleményt nyújt. A hatvanas évekbeli ítészek dicséretére legyen mondva, hogy azok a mesterek, akiket ők tettek naggyá, a mai napig megtartották hírüket. A Társulat első kiállítása - kizárólag magyar művészek anyagából - 1863 tavaszán a tagok által összeadott pénzből valósult meg. Az első ,,műcsarnok" mind a hazaiakra, mind a külföldiekre ,,...meglepően hat, hisz a magyar művészet állását ilyen fokon nem is képzelték". Az esemény kapcsán a Vasárnapi Újság nyíltan és pártatlanul veti fel a két intézmény viszonyát, mert többen rivalizálásukat szítják. A lap szerint a Társulat a hazaiakat, a Műegylet az európai művészek munkásságát mutatja be, és leszögezi, a főváros számára mindkettő szükséges lenne! De az illúziók, a szűklátókörűség, a provincializmussá degradálódott nemzeties törekvések gátat szabnak az összetett és nyitott művészeti élet kibontakozásának.
   A magyar művészeti élet teljes körű szervezése lassan a Képzőművészeti Társulat kezébe kerül, és szakterületén - félhivatalos jelleggel - szinte a hiányzó hazai kulturális minisztérium feladatkörét látja el. Vagyis magasabb szinten a Műegylet eddigi gyakorlatát folytatja, továbbfejlesztve azt az érdekvédelem és az oktatás terén. A feladatok felvállalása kényszerítően szükséges, mivel a képzőművészeti életben komolyabbra fordulnak a dolgok. A főváros nekilendülő fejlődése során indul a szoborállítások, a nagy falképmegrendelések korszaka, az első hivatalos megbízás Pest város tanácsának megrendelése a Vigadó falaira. Hatalmas honoráriumokat helyeznek kilátásba, óriási dimenziók tárulnak fel a művészek előtt. A műegyletnek ebben a munkában már semmi része, ám szakférfiai a Képzőművészeti Társulaton belül tovább dolgoznak, például az Esterházy Képtár Pestre kerülésénél és a megvásárlásnál, a párizsi, bécsi és londoni világkiállítások anyagának összeállításában, a képzőművészeti pályázatok zsűrizésében.
   A 11. évben sorra kerülő 125. jubileumi Műegyleti kiállítás után az évad értékelésekor az derül ki, hogy a részvényesek számának csökkenése lassul, vagyis a ,,kemény mag" kitart mellette. De a képek fogynak, a magyar mesterek mindössze 41 művet adtak be az év folyamán (míg az előző évben 99-et). A szokásos vád szerint ennek oka az, hogy a választmány előnyben részesíti a külföldieket. De az elmúlt évek katalógusadatainak statisztikája azt bizonyítja, hogy a magyar gárda hosszú távon csak húszegynéhány képet tud havi rendszerességgel produkálni, és mivel a Társulati propaganda ekkortól a műveket elszívja, a Magyarországi Műegylet fokozatosan árnyék-intézménnyé válik.
   Mégis, küzdenek a fennmaradásért. Mint azt már 1845-ben is megtették, a tisztánlátás érdekében az 1863-as évkönyvben statisztikát közölnek, amely az 1853 óta megvásárolt magyar képek adatait tartalmazza. Nyolc mestertől vásároltak egy évtized alatt tíz képnél többet: Brodszky 12 mű (3730 ft.), Györgyi, Jankó, Lotz 23 mű (2800 ft.), Markó Ferenc (1832-1874) 15 mű (3450 ft.), Molnár József 17 mű (5280 ft.), Pecz Henrik, Than 13 mű (3520 ft.). Utánuk jön Székely Bertalan 3 mű (2650 ft.), Madarász 4 mű (3190 ft.). A Nemzeti Múzeum Nemzeti Képcsarnokának 9 darab nagyértékű képet ajándékoztak, 22 történelmi képet sorsoltak ki, a többi tájkép és zsánerkép, összesen 280 darab, 57 823 ft. 90 kr. értékben. Az adatok kedvezőek, de valljuk meg, ez országos szinten csekély. Vagyis pusztán magánkezdeményezésű egyletek által egy ország művészeti élete nem működhet megfelelően. A kultúra számára a Reichsrat által évente nyújtott összbirodalmi támogatás összege általában, a jóváhagyott pénzügyi törvény értelmében 10 000 ft., amelyért a monarchia művészei - muzsikusok, irodalmárok, képzőművészek - mint segélyért folyamodhattak. E juttatás megalázóan kevés, és a helyzetet nehezíti, hogy a magán-mecénás ritka, és tevékenysége inkább hazafias tett a nemzeti kultúra érdekében, semmint igazi műpártolás. (Tomori Anasztáz, Batthyányiné, Sina Simon stb.)
   A Társulat kiállításainak megindulásával valóban jelentkezik rivalizálás a két egyesület közt, s harc folyik mind a közönségért, mind a művekért. A Társulat 1864-ben például "kizárólagosan" mutatja be Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele című nagyméretű vásznát, a Műegyletnek viszont sikerül Madarász két nagyszerű képét bemutatni, egyenesen a Párizsi Salon kiállításáról. Thierry arcképét (ár nélkül, a mester az Akadémiának ajándékozta) és a Zrinyi s Frangepán Bécs-Újhelyben, 1671 martius 31-én kivégeztetésük előtti reggel egy félórai idő engedtetett nékiek, császári kegyelem útján, családi ügyeiket rendezni és egymástól búcsút venni (2000 ft.) című műveket. Madarász mellett Ligeti Antal is kitart itt. És a Műegyleté az érdem, hogy az ő 1865-ös márciusi tárlatán mutatkozik be egy ismeretlen fiatal mester, Munkácsy Mihály (1844-1900), aki Magyar életkép című (100 ft.) alkotását küldte haza Bécsből. A kép olvasó parasztokat ábrázol, a kritika szerint kevés elevenség van benne, de a rendezőségnek tetszett, első helyen állították ki, és megvették. Ám a fiatal művész támogatását már a Képzőművészeti Társulat vállalta fel. Az újabb ,,magyar" szervezet támogatása a sajtó egyöntetű véleménye szerint hazafias kötelesség. A belépők számának gyarapodásából arra lehet következtetni, hogy a hangulat ugyanolyan, mint volt a Műegylet megalakulásakor, vagyis sikerült ismét politikai jelentőséget adni egy művészeti intézménynek.
   Az induló 13. évad, az 1865-ös az utolsó a Magyarországi Műegylet történetében. Bemutatták Liezenmayer Thüringeni Erzsébet II. Endre leánya Marburgban 1235-ben, 4 évvel holta után a szentek sorába felvétetik, mely alkalommal II. Fridrik német császár a halottat saját koronájával megkoronázza (1500 ft.) című alkotását, amelynek témaválasztása példaszerű, olyan egyetemes érdekességű jelenet, amelynek magyar vonatkozása van. Az érdeklődést fokozza, hogy művével a fiatal mester 1863-ban a müncheni festőakadémián több száz pályázó előtt elnyerte a történelmi pályadíjat. Bár a tárlatok darabszámai még ebben az évben is tekintélyesek, a közönség mégis részvétlen, a Diana fürdőbeli termek üresek, a ,,kopottas lépcsőkön" kevesen járnak. A Magyarországi Műegylet minden nemzeties küldetéstől megfosztva, kiüresedve érdektelenné vált. Utolsó tárlatuk eljutott a 95. tételszámig, de semmi különöset nem mutatott be. Októberre készült el az 1864. évi műlap: Engerth Vilmos (1818 k.-1884) kőrajza id. Markó Károly Aratási jeleneté-ről, amellyel megvalósult az első tájkép-műlap.
   A Magyarországi Műegylet működése 1866-tól megszűnt, megmaradt tagságát és vagyonát a Képzőművészeti Társulat vette át 1868-ban. Tanulságos, hogy a magyar erők kizárólagos támogatására alakult Társulat ugyanekkor a Műegylet gyakorlatát is kénytelen átvenni, amennyiben kiállításaikhoz a ,,...színvonal emelése érdekében a külföldi művészet kiváló képviselőit..." igyekeznek megnyerni. Így minden újra kezdődik, és a Társulat működése körül is szaporodnak a viták. Azok ugyanis, akik mindig a külföldi kiállítók ellen lármáztak, nem hajlandók tekintetbe venni a realitásokat és azt, hogy az önállóvá vált művészet nem irányítható a politika céljai szerint.
   A Képzőművészeti Társulat fejlődése a kiegyezés után nagy lendületet kapott, és minden erővel állami intézménnyé kívánt alakulni. De az alkotmány helyreállítása után létrejött a Vallás és Közoktatási Minisztérium a megfelelő szakosztályokkal. Rövidesen kiderült, hogy a minisztérium több területen párhuzamosan működik az addig hézagpótló Képzőművészeti Társulattal, ami látens hegemóniaharcot eredményezett köztük. Az 1871-ben megalakult Országos Képzőművészeti Tanács (a kultuszminiszter tanácsadó testülete, amely még a 20. század első évtizedeiben is működött) egyik fontos feladata volt a nagyon tisztelt Képzőművészeti Társulat, az alapokat megteremtő Pesti Műegylet jogutódja, és a hagyományok nélküli hivatal közt a konfliktusok elsimítása, zavartalan együttműködésük biztosítása. De a művészeti élet szervezésének gyakorlatát, a közéleti tapasztalatokat, ismereteket a művészvilágban mindhárom intézmény szakemberei (akik közül nem egy mindegyiknek tagja) még a műegylet keretei között sajátították el.
   A Pesti Műegylet negyedszázados működése az újkori magyar művészet kiemelkedő jelentőségű fejezete. Ez a civil szervezet századok elmaradását behozva, az uralkodói támogatás hiányát pótolva teremtette meg a művészeti életet a fővárosban. Képes volt a képzőművészetet a közállapotok alakításának egyik eszközeként feltüntetni az ország polgárai előtt, miáltal a művészet eleven léte, nyilvánossá tétele olyan jelentőséget nyert, amilyet azóta sohasem (hacsak a rendszerváltozás előtti korszak néhány pillanatát nem tekintjük.) A művészet és a politika összefonódva segítette egymást ebben a rendkívüli időszakban, és ezt akkor is el kell ismernünk, ha ez az összefonódás a későbbiekben a nagyon sérülékeny művészet kárára vált.

 

 

EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)